Lemondás a jogokról: A történet Kurinoone The Darkness Within című munkájának fordítása, aki engedélyt adott nekem a magyar verzió publikálására. Kurinoone kijelenti, hogy semmilyen joga nincs a Harry Potter felett és benne minden felismerhető J. K. Rowling-hoz tartozik. Emellett a történetet egy másik fanfic inspirálta, ez Project Dark Overlord műve: A Shattered Prophecy.
19. fejezet – Beszélgetések a Sötét Hercegről és a Sötét Herceggel
James kilépett a kandallóból, és lesöpörte a kormot a ruhájáról. Magába szívta az Odú kényelmes konyhájának ismerős látványát, majd a hátsó ajtó felé sétált, hogy ránézzen a kertre. Friss, ropogós volt az idő aznap, tökéletes a kviddicsezéshez, így gondolta, az Odúban lévő gyerekek éppen azt játszhattak. Épp, amikor kinyitotta volna az ajtót, zajt hallott maga mögül és a másik, előszobába vezető ajtó kinyílt.
James megfordult, és a szíve megugrott az örömtől, ahogy meglátta tizenkét éves fiát besétálni Ronnal a konyhába. Damien lépés közben állt meg, vonásaira meglepetés ült ki, majd széles vigyor terült szét az arcán.
- Apa! – kiáltotta boldogan, és felé sietett.
James elmosolyodott és kitárta karját, hogy ölelésébe zárja a fiút.
- Hogy vagy, Damy? – kérdezte a hajába túrva.
Damien szélesen mosolyogva húzódott el.
- Jól, tök jól vagyok – felelte. – Merre voltatok? – kérdezte. – Nem láttalak téged és anyát már vagy egy hete!
James szégyenkezve nézett le rá.
- Sajnálom, Damy – mondta őszintén. – Csak a dolgok kissé… őrültek voltak – nyelt egyet nehezen.
A háttérben meglátta Ront, aki épp a konyhabútorhoz sétált, hogy előhúzzon egy doboz cukorkának tűnő valamit. Ron Jamesre mosolygott, üdvözlésképp intett egyet, majd elvett három dobozzal és eltűnt a konyhából, magára hagyva ezzel apát és a fiát.
- Miket csináltál? – kérdezte Damien kíváncsian.
- Mindenféle dolgot a Rendben, unalmas és… szimplán csak unalmas – felelte. A konyhaasztalhoz terelte fiát és mindketten leültek.
Damien gyanakvóan nézett Jamesre.
- Minden rendben, apa? – kérdezte aggódva. – Fáradtnak tűnsz.
James beletúrt a hajába. Nem aludt jól az utóbbi héten, pontosabban, mióta rátaláltak Harryre.
- Jól vagyok, csak kiakasztott az a sok meló, ami most a Rendben van– erőltetett ki magából egy kis kuncogást.
Damien szemében még mindig kétség lapult, de témát váltott.
- Szólhattál volna, hogy jössz – mosolygott. – A cuccom szanaszét van az Odúban. Jó sok időbe telik majd összepakolni – elkezdett felállni a székről. – Sietek, ahogy csak tudok.
James felé nyúlt és megállította.
- Nem azért jöttem, hogy elvigyelek – mondta nehéz szívvel. – Még nem jössz haza.
Damien összehúzta mogyorószínű szemét.
- Nem? – kérdezte.
- Nem, még nem. Anyád és én még mindig… a közepében vagyunk… a Rendbéli dolgoknak – botladozott végig James ügyetlenül a szavakon. – Még egy pár nap. Aztán hazamegyünk, veled együtt
Damien visszaült, szemlátomást csalódottan.
- Ó, oké, szuper – nézett félre, erősen fikszírozva a saját kezét.
- Hé – nyúlt felé James megint. – Mi a baj? Azt hittem, szeretsz az Odúban lenni.
- Szeretek is – vont vállat Damien. Felnézett az apjára, kissé gyerekesnek érezte magát, ahogy kimondta a szavakat. – De haza akartam menni, tudod, visszatérni a szokásos rutinhoz.
James rámosolygott.
- A Weasley-k felborítják a fiam rutinját? – viccelődött.
Damien is elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem, ők királyak. Csak… - gyorsan apjára pillantott. – Hiányzik, hogy otthon legyek – vallotta be.
James szívét öröm töltötte el. Újból beletúrt fia hajába.
- Nekünk is hiányzol – mondta neki mosolyogva. – Ezért jöttem el ma. Látni akartalak és sajnálom, hogy nem voltunk itt már egy hete. Ahogy mondtam, kicsit mozgalmasak voltak a dolgok – James kerülte tekintetével a kíváncsi szempárt. – Tudom, hogy honvágyad van, de ígérem, már csak egy pár nap és utána megint otthon leszel, oké?
Damien az apjára mosolyogott és bólintott.
- Aha, persze – felelte.
James a következő órában a fiával beszélgetett, próbálva jóvá tenni az elvesztett közös időt, majd felállt és a Hoprendszerhez indult.
- Anyád azt mondta, lehet beugrik majd később, hogy láthasson téged – mondta neki James, mielőtt felállt volna az asztaltól. – Ne feledd: viselkedj jól, segíts Mrs. Weasley-nek, amiben csak kell, és ne veszekedj egyik fiával sem.
Damien a szemét forgatta.
- Persze, persze – sóhajtott. – Viselkedni fogok.
James beletúrt fia hajába, és szándékosan összeborzolta. Szórakozottan vette észre, hogy nem olyan volt, mint Harry kócos haja, ami hátborzongatóan hasonlított a sajátjára. Ahogy Damien lesimította sötét fürtjeit, James a kandalló felé indult, és egy utolsó ígéret kíséretében, hogy hamarosan eljön érte, eltűnt az örvénylő zöld lángok között.
Damien ülve maradt, nézte, ahogy a zöld tűz kialudt apja távozása után. Miután a lángok teljesen eltűntek, egy sóhajjal felkelt és visszasétált a nappaliba. Belépett a rendetlen szobába és meglátta Ront, elterülve a szőnyegen, amint lustán pakolta vissza a sakktáblát és bábukat a szakadt dobozába. Fred és George az asztalnál ültek, előttük pennák és pergamenek hevertek szanaszét, a fiúk pedig a jegyzetek fölött sugdolóztak és nevetgéltek, ami nem vitás, egy újabb csínyről szólt. Ginny kényelmesen begubózott a kedvenc fotelébe és olvasott. Ő és Ron felnéztek, ahogy Damien belépett. Ginny az ölébe tette a könyvet és rámosolygott.
- Akkor mész? – kérdezte.
Damien megrázta a fejét.
- Nem, apa csak azért jött, hogy lásson. Azt mondta, még mindig kell egy pár nap míg hazamegyünk – szemben Ronnal lehuppant a szőnyegre.
- Francba, akkor nem rázunk le téged, mi? – viccelődött Ron.
- Attól tartok – felelte Damien egy sóhaj kíséretében.
- Hűha, kösz a lelkesedést – ugratta Ginny.
Damien felpillantott rá.
- Tudod, hogy az Odú olyan nekem, mintha a második otthonom lenne, Gin – mondta -, de… valahogy hiányzik, hogy otthon legyek, tudod… anyával és apával – megrázta a fejét, meglepődve saját magán. – Istenem, úgy hangzom, mint egy ötéves – korholta magát.
Ginny teljesen lerakta a könyvét.
- Attól, hogy honvágyad van, még nem leszel gyerekes – mondta neki. – Teljesen természetes.
- Vicces – somolygott Ron -, általában Mr. és Mrs. Potter járkál ide szinte minden nap, vagy hív legalább a Hoprendszeren keresztül, hogy hazavigyenek – kuncogott. – Most te akarsz hazamenni, és ők túl elfoglaltak.
Damien cseppet sem találta viccesnek.
- Tényleg elég fura, hogy milyen elfoglalt lett hirtelen a Rend – elmélkedett Ginny. – Feltűnt, hogy mennyi gyűlésre hívták anyát és apát ezen a héten?
- Igen, tudom – értett egyet Ron, ahogy rátette a dobozra a tetőt. – Tényleg különös.
- Ami még különösebb – csatlakozott be hirtelen az asztalnál ülő Fred a beszélgetésbe -, hogy a sűrű ülések akkoriban kezdődtek, mikor felfedezték azt a bizonyos Sötét Herceget.
Ron, Ginny és Damien azonnal elcsendesedett. Ők is, ahogy a varázslóvilág többi része, olvasták és hallották a hírt, miszerint Voldemort nagyúrnak van egy örököse, akit csak úgy ismernek, a Sötét Herceg.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy igaz – motyogta Ginny. – Hogy tartotta Tudjukki ilyen sokáig titokban, hogy van egy fia?
- A Reggeli Próféta szerint még a halálfalók se tudtak róla biztosat – tette hozzá Ron.
- Én ezt nem hiszem el – rázta meg a fejét Damien. – Hogy lehet, hogy nem tudtak róla?
Ron megvonta a vállát.
- Ezt írják a lapok – mondta nyújtózkodás közben, majd felült.
- Aha, hát a lapok sok mindent mondanak, ami nem teljesen igaz – mondta George és sokatmondó pillantást váltottak Freddel.
- Például? – kérdezte Ginny.
- Például azt, hogy tartóztatták le – röhögött Fred. - A pálcatörők lenyűgöző csapdája lehet, hogy remekül hangzik, de nem túl helytálló.
- Igen, kihagytak egy elég nagy részt – tette hozzá George. – Egy egész rendnyi eseményt, ha már itt tartunk!
Az ikrek szája széles, önelégült vigyorra húzódott a másik három gyerek elképedt arckifejezését látva.
- Azt hiszed, a Rendnek volt valami köze ahhoz, hogy elkapták őt? – kérdezte Ginny.
- Nem – vigyorgott Fred. – Tudom, hogy jó sok közük volt hozzá.
Egyből rá figyelt az egész szoba.
- Honnan? – kérdezte Damien.
- A telefüllel kihallgattuk Billt és Percyt – mondta George, átvéve Fredtől. – Épp arról beszélgettek, hogy állította fel a Rend a csapdát, csak hogy aztán a Minisztérium azt állítsa, ők fogták el az úgynevezett Sötét Herceget.
- Szóval a miniszterelnök hazudott, mikor azt mondta, hogy a pálcatörők fogták el! – kiáltott fel Ron. – Merlinre!
- Várj, várj, ennek nincs értelme – mondta Ginny, olyan gyorsan ülve fel, hogy a könyv leesett az öléből a földre. – Miért kéne a Minisztériumnak eltussolnia, hogy a Rend fogta el a Sötét Herceget? Szinte mindenki tud a Főnix Rendjéről, csak a vezetőjét és a tagjait tartják titokban.
- Percy és Bill azt mondták, a Rendnek már majdnem sikerült letartóztatnia a Sötét Herceget – válaszolta Fred -, de aztán Rémszem erősítést hívott, a pálcatörők felvették a jelt, és aztán ők jöttek és fogták el.
- De most, hogy a Sötét Herceg börtönben van, miért van még mindig ennyi gyűlése a Rendnek? – kérdezte Ron.
Fred és George önelégült pillantást váltottak.
- Mi is épp ezen agyaltunk – mondta Fred ravaszan, felvonva a szemöldökét.
- És van egy teóriánk – mondta George a szokásos vigyorával.
- Ha a Rend állította a csapdát a Sötét Hercegnek, ahogy azt Bill mondta, akkor egyértelmű, hogy a Rend már akkor rájött a Sötét Herceg létezésére, mikor a Minisztérium, ha nem előbb – kezdte Fred izgatottan.
- Rémszem vészjelzését felvették a pálcatörők, akik jöttek és letartóztatták, szerintünk ennyi igaz – mondta George.
- És persze mind tudjuk, hogy mi történt a Sötét Herceg tárgyalásának napján – mondta Fred. Nem kellett emlékeztetnie senkit a támadásra, ami magát a Mágiaügyi Minisztériumot érte.
- Merlin gatyájára, nem hiszem, hogy bárki is valaha elfelejtené! – rázta meg a fejét Ron. Az apja és a bátyja, Percy a Minisztériumban voltak a támadás ideje alatt. Fejben megrázkódott a gondolatra, hogy mi történhetett volna.
- Na most, itt kezdődik az elméletünk – mondta George, halkabbra véve a hangját. – A miniszter azt állítja, hogy a Sötét Herceget már azelőtt letartóztatták, hogy elhagyta volna a Minisztériumot – folytatta -, de ha ez történt volna, mostanra már sokkal több mindent tudnánk róla.
- Mint például? – kérdezte Damien kíváncsian.
- Gondolkodj – biztatta Fred -, minden alkalommal, mikor elfognak egy halálfalót, nem sokkal utána mit csinálnak az újságok?
Damiennek nem kellett elgondolkodnia. A válasz magától jött, ahogy Fred feltette a kérdést.
- Lehozzák a képüket – felelte.
Fred és George szélesen elvigyorodtak.
- Pontosan – válaszolták egyszerre.
- Ez a média egyik legszeretettebb dolga, megnevezni és megszégyeníteni az elfogott halálfalókat – mutatott rá George.
- Akkor miért van az, hogy semmilyen magazin vagy napilap nem publikált róla egyetlen képet sem? – kérdezte Fred szónokian. – A bűnökön kívül, amiket elkövetett, mi mást olvastunk róla? Semmit! Nem gyanús ez? – kérdezte. – Mármint ő lehet a legérdekesebb pojáca a varázslóvilágban! Tudjukki fia! Mindenkit érdekelne, hogy ki ő, milyen ember, az meg pláne, hogy hogy néz ki.
- Szerintünk nincs a Minisztériumnál – mondta George -, ezért nincs róla se kép, se információ.
- Elmenekült aznap, és valószínűleg már újra Tudjukki mellett van – mondta Fred.
A kijelentést azonnal hangos tiltakozás követte.
- Ne mondd ezt! – mondta Ron ijedten.
- Nem létezik! – hessegette el Damien.
- Ez nevetséges! – intette le Ginny. – A Minisztériumnak eszébe se jutna ilyesmit eltussolni! Nem hazudnának egy ilyen dologról!
- Aha, Ginny, mert mindenki tudja, hogy a politikusok mindig igazat mondanak! – húzta George a lányt szemforgatva.
- Gondoljatok bele, srácok! – mondta Fred. – Caramel sose ismerné be, hogy ennyire elrontott valamit. Tudja, milyen népszerűtlen. Ha bevallaná, hogy elvesztette a Sötét Herceget, a Mágiügyi Minisztériumból, Tudjukki javára, arra mi lenne a reakció?
Mindhárman elcsendesedtek és kényelmetlenül tekintettek egymásra.
- Caramel egy szempillantás alatt repülne a hivatalából – mondta George. – Ezért tussolta el, és mondta azt, hogy elkapták a Sötét Herceget, mielőtt még elmenekült volna, és hogy most börtönben van.
- Ezért nem árulták el, melyik börtönben van – vette fel a fonalat Damien -, mert egyikbe se küldték, nincs náluk!
- Pontosan! – kiáltotta Fred, izgatottan, hogy végre más is egyetértett velük.
- Tényleg gyanús, hogy senki nem tudja, hol tartják fogva – mondta Ron lassan és szemlátomást nem túl boldogan.
- És ezért elfoglalt a Rend, eszeveszetten próbálnak kitervelni egy újabb csapdát, hogy elfogják a Sötét Herceget, mielőtt még kitudódik, hogy visszatért Tudjukkihez! – mondta Fred. – Ők állították fel a csapdát és kapták el a Sötét Herceget elsőre, tudják, hogy megint meg tudják csinálni!
Ginny, Damien és Ron kényelmetlenül néztek össze, nem akartak hinni az ikreknek, de be kellett látniuk, hogy a hírhedt Sötét Herceget övező információhiány épp elég nyugtalanító volt ahhoz, hogy kíváncsiságot ébresszen bennük.
- Nem gondolod, hogy erre mások is rájöhetnek? – kérdezte Ron. – Úgy értem, nem fél attól a Minisztérium, hogy a tömeg majd bizonyítékot követel, hogy náluk van a Sötét Herceg?
- Senki nem fog gyanakodni, ha nincsenek a Rend közelében – mondta George. – Ha nem rohangálnának fejvesztett csirkeként a szüleink, éjjel-nappal a főhadiszálláson dolgozva, akkor nekünk se lenne okunk megkérdőjelezni, amit a Minisztérium állít, nem?
Damien visszagondolt arra, milyen hihetetlen fáradtnak tűnt az apja. Valami mindenképp történik a Rendben, ebben biztos volt.
- Szóval, azt tervezzük, hogy hallgatózunk egy kicsit a következő gyűlés alatt, megnézzük, mivel is foglalkozik a Rend – mondta nekik Fred.
- És azt hogy tervezitek? – kérdezte Ron felvont szemöldökkel. – Minden gyűlést a főhadiszálláson tartanak. Hogy fogtok ti, két olyan ember, aki nem a tagjai, bejutni oda?
Az ikrek önelégült mosolyt villantottak rá.
- Azon, egyszerű elméjű öcsém, még dolgozunk – intett George az előttük heverő pergamenekre. – És ki fogjuk találni, ne aggódj. A következő gyűlésen ott leszünk, készen arra, hogy rájöjjünk, mibe vágták a fejszéjüket.
- Reménykedjetek, hogy anya nem kap el titeket – mondta Ginny a bátyjainak, felemelve könyvét a földről. – Még mindig dühös rátok a RAVASZ eredményeitek miatt – ezzel lapozni kezdett a könyvében, azt az oldalt keresve, ahol tartott.
- Az már biztos! – motyogta Ron. – Olyan volt, mint egy jajgató sikítószellem, mikor megjöttek az eredmények – rázta meg a fejét. – Még sosem láttam olyan dühösnek.
Fred és George egymásra néztek és elvigyorodtak.
- Mi már igen! – mondták boldogan egyszerre.
- Bár el kell ismernetek – mondta Damien somolyogva -, ha ugyanannyi lelkesedéssel ugranátok a tanulásnak, mint a csínyeiteknek, nem ismételnétek meg a hetedik évet.
Igazság szerint, a többiekkel ellentétben Damien igazán tisztelte a Weasley ikreket. Okosabbak voltak, mint amilyennek feltüntették magukat.
- Mindössze egy maroknyi ember volt valaha, akik megismételték az utolsó évüket a Roxfortban – mondta Fred eltúlzott sikkes akcentussal -, és személy szerint mi nagy megtiszteltetésnek találjuk, hogy tagjai lehetünk egy ilyen… egyedülálló tagokból álló elit társaságnak.
- Naná, a legtöbb embernek csak hét év jut a Roxfortban, nekünk nyolc! – tette hozzá George. – Több idő arra, hogy teszteljük a Weasley Varázsvicc Vállalat áruit – mondta a jövőbeli projektjük nevénél felcsillanó szemmel.
- És ne aggódj anya miatt – válaszolta Fred Ginnynek. – Nem fog elkapni minket, senki se fog – mondta magabiztosan.
Damien hirtelen megszólalt.
- Vigyetek magatokkal – mondta.
Fred és George valami olyasfajta érzelemmel néztek rá, ami a ragaszkodás rokona volt.
- Ó, a mi lelkes kis csínytevőnk – mondták kórusban.
- Velük akarsz menni? – kérdezte Ginny meglepetten. Tudta, hogy Damien szeretett trükköket kieszelni, ez olyasvalami volt, amit egy Tekergő fiaként születési előjogának tekintett, de Ginny nem gondolta volna, hogy érdekli, mit csinált a Rend. Annyira nem, hogy hajlandó lenne kockáztatni érte azt a jó sok balhét, amibe bele fog ez kerülni.
- Igen, persze – felelte Damien. – Frednek és George-nak igaza van, valami komoly dolog folyik itt – mondta gyanakodva. – Apa ma nagyon fura volt. Nem mondott túl sokat arról, hogy mit csinál a Rend, ami normális – mondta a többieknek –, de úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. Mit csinál a Rend, ami miatt képtelenek pihenni? És miért nem jöhetnek haza? Egy csomó rendtag a főhadiszálláson maradt, még apád is ott éjszakázott párszor – mondta Ginnynek. Visszanézett az ikrekre. – Tudni akarom, hogy mi folyik itt.
Fred és George szalutáltak.
- Cseppet se félj, bajtárs! – húzta Fred. – Sose hagynánk hátra embert!
Damien visszamosolygott rájuk.
- Jó – tisztelgett vissza nekik.
- Ami azt illeti, ha te is benne vagy, valószínűleg sokkal könnyebb lesz – mondta Fred, és már az arckifejezéséből mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy volt egy terve.
- Tényleg? – kérdezte Damien meglepetten. – Hogyan?
- Oké, Damy, meg kéne szerezned pár dolgot – kezdte Fred -, a Potter-lakból.
Úgy tűnt, George felvette ikertestvére gondolatának fonalát és szélesen elvigyorodott.
- Ó, igen! – nevetett. – Tökéletes lesz!
Damien az asztalhoz sietett, hogy az ikrek elmondhassák nekik a tervet és hogy mire volt szükség a Potter házból.
Ron és Ginny ugyanolyan arckifejezéssel ültek; a bámulat és helytelenítés keverékével.
- Anya meg fogja ölni őket – suttogta Ron Ginnynek.
- Nem lesz rá szükség, nem fognak betörni a Rend főhadiszállására – hessegette el Ginny. – Mintha Fred és George túl tudnának járni Dumbledore professzor biztonsági rendszerén! – hirtelen kuncogni kezdett és megrázta a fejét. – Tudod, csak most jutott eszembe, hogy Frednek és George-nak nem kellene azt tervezgetnie, hogy jutnak be a főhadiszállásra, ha elég RAVASZ-t szereztek volna.
Ron is elmosolyodott, rájött, hogy mire értette Ginny.
- Igen, mert akkor anya megengedte volna nekik, hogy belépjenek a Rendbe – nevetett ő is és a bátyjaira pillantott. – Hiába tizennyolc évesek, anya nem engedi nekik, hogy csatlakozzanak, amíg nincs elég RAVASZ-uk.
Ginny újból felvette az elhanyagolt könyvet.
- Akkor gondolom sose fognak csatlakozni.
Ron kuncogni kezdett és felkelt a földről, hogy visszavigye a sakk-készletet a szobájába, otthagyva a bajkeverő triót az asztalnál.
xxx
Volt még egy rendgyűlés, aminek egy óra múlva kellett kezdődnie. James öntött magának egy szokatlanul erős csésze kávét, próbálván ébren tartani magát. Borzasztóan kimerült; a nappali aurori munkája és a főhadiszálláson lévő éjszakai turnusok közötti zsonglőrködés az összes energiáját kiszívta. Igaz, nem kellett egész éjszaka fent maradnia, csak épp nem volt képes elaludni.
Nem számít, milyen keményen próbálkozott, nem jutott előrébb Harryvel és szívszaggató volt látni azt az ellenségeskedést, amit a fia táplált felé. Egész éjjeleket töltött azzal, hogy azon agyalt, hogyan juthatna közelebb Harryhez, mit kéne mondania vagy tennie, hogy meggyőzze őt, nem voltak az ellenségei. Folyton a fián gondolkodott, és rémületes víziók keringtek a fejében a jövőjét illetően. Ez volt a felelős James álmatlan éjszakáiért. Nem számított, milyen fáradt volt nappal, amint álomra hajtotta volna este a fejét, csak Harry jutott az eszébe és az álom így elkerülte. Lassacskán végzett vele. Tudta, hogy pihennie kell, mielőtt még beleőrül a puszta kimerültségbe. Elfojtott egy ásítást és Remushoz indult, aki épp az ebédjét fejezte be az asztalnál.
Mielőtt még odaért volna hozzá, a konyhaajtó kitárult és Mordon sétált be. James nem látta a férfit, mióta Poppytól megtudta, mit próbált tenni Harryvel. A korábbról felgyülemlett düh és harag szinte azonnal visszatért, és auror- és rendbeli kollégája felé indult.
- Mordon! – szólította meg. – Mégis mit gondoltál, mit csinálsz, megpróbálod bedrogozni Harryt? – követelte a választ, ahogy megállt előtte.
A sebhelyes arcú auror felemás tekintete találkozott a mogyoróbarna szempárral.
- Az én dolgom – válaszolta mogorván -, és úgy néz ki, én maradtam egyedül, aki hajlandó elvégezni.
James még jobban összeszűkítette a szemét.
- Ne kezdd ezt a szarságot! – sziszegte. – Álcázhatod felelősségtudatnak a gyűlöleted, de nem segít!
- A gyűlöletem megalapozott! – felelte Mordon. – Vagy talán megfeledkeztetek Frankről és Alice-ről?
James mozdulatlanná vált. Elhunyt barátai nevét hallva a Mordon miatti haragja és bosszúsága szinte eltűnt, szíve pedig kényelmetlenül megugrott. Mordon arcába nézett, és meglátta benne a néma fájdalmat és gyötrődést.
- Én is törődtem Frankkel és Alice-szel – kezdte James.
- Nem úgy tűnik! – horkantott Mordon.
- Alastor – lehelte James fáradtan -, ő a fiam. Mégis mit vársz tőlem?
- Hogy azt tedd, ami helyes! – vicsorgott rá Mordon mérgesen. – Az a fiú megölt kettőt a mieink közül. A barátaid voltak, Potter! Tán nem kéne megbosszulni a halálukat?
James kettészakadva érezte magát, tudta, hogy Frank és Alice meggyilkolása bosszúért kiált, de ha kimondja ezeket a szavakat, azzal a saját húsát és vérét ítélné el.
- Ez senkinek sem könnyű – szólalt meg Remus James mögött, miután otthagyta az asztalt, hogy barátja mellé álljon. – Nincs jogod ilyen nehéz helyzetbe hozni Jamest – hordta le.
- Nincs benne semmi nehéz – vitatkozott Mordon. – A fiú bűnt követett el, meg kell fizetnie érte.
- És mi az ár? – kérdezte Remus. – Az élete? A csók? Egy egész élet a rácsok mögött? Az talán visszahozná Franket és Alice-t?
- Az lenne a minimum, hogy beszédre kényszerítjük – felelte Mordon durván. – Ha már őrizet alatt tartjuk a Sötét Herceget, akár információt is nyerhetnénk tőle.
Mielőtt még James vagy Remus válaszolhatott volna, az ajtó kinyílt és Dumbledore sétált be. Már szimplán az arckifejezése elég volt ahhoz, hogy James kis híján megfeledkezzen Mordonról és a vitájukról. Régóta nem látta már Dumbledore-t ilyen elégedettnek.
- Szép napot – üdvözölte őket a professzor őrülten csillogó kék szemekkel.
- Dumbledore – viszonozta Remus. – Korán ideért – mondta. – Azt hittem, a találkozó kettőkor kezdődik.
- Valóban akkor fog – mosolygott vissza Dumbledore. – Szerettem volna pár szót váltani Jamesszel és Lilyvel még előtte.
James már eddig is tudta, hogy a találkozónak lesz valamilyen köze Harryhez. Így vagy úgy, de mostanában minden gyűlésnek volt.
- Miről van szó, Dumbledore? – kérdezte James egyszerre kíváncsian és gondterhelten.
- Nagyon jó hírekkel szolgálhatok – mondta Dumbledore őszinte mosollyal. – Végre meggyőztem Caramel miniszter urat. Több találkozómba került a héten, de megérte a sok véget nem érő vita.
James és Remus zavarodottan néztek egymásra. Még Mordon is Dumbledore-ra meredt, ahogy próbált kiigazodni rajta.
- Miről beszél? – kérdezte James. – Mibe egyezett bele a Miniszter?
Dumbledore a konyhaasztalnál lévő székek felé intett, mire mind a négyen leültek.
- Rövidesen bejelentem ezt a gyűlésen, de elsőként neked és Lilynek akartam elmondani – mondta Jamesnek. – Magammal viszem Harryt a Roxfortba.
Szavait döbbent csend követte. James megkérdezte volna Dumbledore-t, hogy értette ezt, de nem találta a hangját. Nem vihette Harryt a Roxfortba, már maga az ötlet is őrültség volt. Amíg James a szavakkal küzdött, Remusból kibukott,
- Hogy hova viszi?!
- A Roxfortba – felelte Dumbledore, mintha az a világ legegyszerűbb dolga lett volna. – A hatodik évfolyamba fog beiratkozni, akárcsak a vele egyidős boszorkányok és varázslók.
Ez elég volt ahhoz, felriassza Jamest sóbálvány állapotából.
- Micsoda?! – kiáltott fel. – Maga… nem gondolhatja komolyan! – mondta a fejét rázva. – Caramel soha… Harry túl… túl… hogyan… maga nem…! – hánykolódott végig az értelmetlen szavakon, amiket képtelen volt értelmes mondattá rendezni. Dumbledore megkönnyítette a dolgát, mosollyal az arcán felemelte az egyik kezét, hogy elcsendesítse.
- Biztosíthatlak, James, teljes mértékig átgondoltam ezt, mindenki biztonságát szem előtt tartva – mondta neki. – Mióta beszéltem Harryvel, rájöttem, hogy milyen nehéz is lesz átállítani őt a mi oldalunkra. A hűsége és odaadása Voldemort iránt olyan erős, hogy kétlem, hogy bármi olyat tudnánk mondani neki, ami megingatná a hitét – ránézett Jamesre, szemében empátia és szomorúság tükröződött. – Tisztában vagyok azzal, hogy korlátozott idő áll a rendelkezésünkre. Úgy hiszem, minél tovább marad itt Harry, bezárva egy általa börtönnek tekintett helyre, annál inkább ellen akar majd állni nekünk és sose leszünk képesek közelebb kerülni hozzá – lenézett saját összekapcsolt ujjaira. – Véleményem szerint azzal, ha a Roxfortba visszük, esélyt adunk neki, hogy meglássa, milyen élete lehetne, ha úgy döntene, velünk marad; ha korabeli gyerekek veszik körül, a kortársai, úgy gondolom, az hatalmas különbséget jelenthet.
James egy szót sem tudott szólni. Teste minden porcikájában remélte, hogy amit Dumbledore mondott, igaz volt. Hogy talán, csak talán, a Roxfort volt a kulcs, ami megtöri majd Harry ellenállását és végre visszakaphatja a fiát.
- Hibát követ el – Mordon halkan beszélt. Az általában érdes hangja rekedtnek hangzott a suttogástól. – Elvinni azt a fiút a Roxfortba felér azzal, ha meghívót küld Voldemortnak az iskolába! – mondta, mágikus kék és normális szemét egyaránt Dumbledore-ra szegezve.
- Voldemort nem fog eljönni a Roxfortba – állította Dumbledore nyugodtan. – Ha van biztonságos hely Voldemort és a halálfalóival szemben, az a Roxfort.
Mordon megrázta a fejét, rémes szürke haja arca körül repkedett.
- Eljött a Mágiaügyi Minisztériumba! – mondta. – A Roxfortba is megkísérelhet egy mentőakciót, ha megtudja, hogy ott a fiú!
- Voldemort maga sose jött el a Minisztériumba. Pár utcával odébb várakozott – emlékeztette Dumbledore. – És az egyetlen ok, amiért a halálfalók képesek voltak bejutni, az, hogy már rég beépültek az ott dolgozók közé. A Roxfortban nincsenek ott Voldemort kémei – jelentette ki Dumbledore. – Amíg én vagyok az igazgató, Voldemort a közelébe se jöhet az iskolának.
Mordon mérgesen meredt rá.
- Mint igazgató, a maga feladata, hogy megvédje a maga diákjait, amikor a maga iskolájában vannak – köpte. – De ártatlan gyerekek között szabadon engedni egy gyilkost? Milyen jogon sodorja veszélybe az életüket?
- Fogd be, Mordon! – szólt közbe James, aki nem volt képes tovább elviselni ezt.
- Komolyan itt fogsz ülni és úgy tenni, mintha nem látnád a veszélyeit annak, amit Albus javasol? – kérdezte Mordon Jamest. – Te mindenkinél jobban tudod, hogy mire képes az a fiú! – tekintete elidőzött James nyakán, ahol a sebhelynek lennie kellett volna, miután a penge felszakította a húst. – Átváltoztatott egy késsé egy istenverte pennát! – emlékeztette a többieket. – Gondoljatok bele, mire lenne képes a Roxfortban!
James torka összeszorult, és ezzel együtt tiltakozó szavai is benn rekedtek. Hogy vitatkozhatna Mordonnal? Igaza volt, Harry pálca nélkül átváltoztatott egy öreg pennát egy késsé. Mi akadályozza meg, hogy ugyanezt tegye a Roxfortban, vagy akár még rosszabbat? Mi van a roxforti gyerekekkel? Nem, túl veszélyes volt; mégis mit gondolt Dumbledore?
James megfordult, hogy Dumbledore-ra nézzen, de a megértő szempár már eleve őt figyelte.
- Biztosíthatlak róla, James, mindent irányítás alatt tartok. Nem fogom veszélybe sodorni senki biztonságát, erre a szavamat adom.
James nem értette, hogy volt ez lehetséges, de mindig is bizalmat szavazott Dumbledore-nak; erre most is képes volt.
- Mi van az eredeti tervével? – kérdezte tőle Mordon. – Miért tért ki alóla? – követelte. – Menjen csak és csinálja, amit eredetileg tervezett a Sötét Herceggel! Használja fel, hogy csapdába csalja és elpusztítsa Voldemortot!
- Bonyolultabb a szituáció – felelte Dumbledore higgadtan. – Amikor azt a tervet készítettem, nem volt tudomásom arról, hogy Harry a Sötét Herceg. Nem használhatom arra, hogy ide csalogassam Voldemortot.
- Miért nem? – kérdezte Mordon.
- Harry túlságosan is értékes – jelentette ki Dumbledore hezitálás nélkül. – Ő a kiválasztott, az egyetlen ember, aki képes elpusztítani Voldemortot és nem fogok kockáztatni, ha róla van szó.
James gyomra kényelmetlenül összerándult Dumbledore szavai hallatán. A jóslat puszta említését is gyűlölte, főleg a fia nevével egy mondatban.
- Albus, nyissa ki a szemét! – mordult rá Mordon. – A fiú nem valami hős! Veszett ügy! Sose fog végezni Voldemorttal, ő már egy közülük!
James keze keményen ökölbe szorult, de nem tudott szembeszállni az állítással. Harry tényleg a háború velük ellentétes oldalán állt.
- Nem értek egyet – rázta meg a fejét Dumbledore. – Harry bizonyosan nem tartozik közéjük; nem tekint magára halálfalóként, ami azt illeti, sértésnek is tartja a feltételezést – ezzel Jamesre nézett, akinek eszébe ötlött az ezüstmaszkos fiú, aki ádáz haraggal sziszegte „Nem vagyok mocskos halálfaló!".
- Ez igaz! – kiáltott fel James az emlék hatására megkönnyebbülten. – Mérges volt, mikor halálfalóként utaltam rá.
Mordon figyelmen kívül hagyta.
- Annak tartja magát, aminek akarja! - mordult fel. – Attól még a tény az, hogy Voldemort oldalán áll. Azt teszi, amit Voldemort akar. Nem fog átállni és elárulni, nem számít mit állít az az átkozott jóslat!
- Nem kell hinned a jóslatban – szólalt meg hirtelen Remus. – Rengeteg ember nem hisz benne. De nem tudod, hogy Harry mit fog vagy nem fog tenni, úgyhogy ne vonj le következtetéseket – mondta csendes haragtól égve.
- Harry a kulcs, amivel megnyerhetjük a háborút – mondta Dumbledore Mordonnak -, a jóslattal vagy anélkül. Nála van minden információ, ami ahhoz kell, hogy eljussunk Voldemorthoz. Ő elvezethet minket hozzá – Dumbledore arckifejezése elsötétült és az asztal körüli levegő fojtóvá vált. – Ha erőszakkal szedjük ki belőle az információt, vagy megfenyegetjük, az nem jó módszer – csak Mordonhoz beszélt. – Harry nem egy fogoly, Alastor. Nem fogjuk úgy kezelni, mintha az lenne – figyelmeztetése már a hangszínéből is egyértelmű volt. – Harrynek el kell hinnie, hogy biztonságban van itt, hogy nem vagyunk az ellenségei. Szeretném, ha Harry úgy érezné, hogy ennek a világnak a része, egy világnak, ami távol van Voldemorttól és az ő megbízatásaitól. Majd mikor rájön, hogy mitől fosztották meg; a helyétől a világban, a családjától, a jövőjétől, akkor fog Harry Voldemort ellen fordulni és végérvényesen otthagyni őt.
- Tényleg úgy hiszi, hogy ez megtörténhet? – kérdezte Mordon a dühtől épp csak kipréselve a szavakat.
- Hiszek Harryben – hajtotta meg Dumbledore a fejét. – Hiszek a szüleiben, a családjában – intett James és Remus felé -, hogy a szeretetükkel és az elfogadásukkal elnyerik a szívét. Hiszem, hogy a jóslat be fog teljesülni, és hiszek Harryben, hogy a jó oldalt fogja választani, mikor meglátja a világot, amit Voldemort el akar pusztítani. Mikor Harry a Roxfortba jön és esélye lesz együtt élni és lélegezni a gyerekekkel, azzal a generációval, akiket Voldemort meg akar rontani, szembe fog szállni vele, hogy megvédje őket. Valamilyen szinten már megtette, mikor megmentette Poppy gyerekeit és effektíve szembement a saját embereivel, hogy ártatlan életeket óvjon meg.
Mordon hosszú percekig néma volt, csak bámult a férfira, aki barátja és egyben vezetője is volt. Lassan felállt, mindkét szemét Dumbledore-on tartva.
- Meg fogja bánni ezt – mondta neki egyszerűen. – A benne való hite lesz a veszte, Albus! Az a fiú sose fogja elhagyni Voldemortot és akármit is tesz maga vagy bárki, nem fog megváltozni! – nézett mérgesen Dumbledore-ra. – Törődhet a kígyóval, amennyit csak akar, akkor is meg fogja marni az első adandó alkalommal!
Megfordult és kiment a konyhából, hátrahagyva a három férfit, akik szomorú csendben ültek tovább az asztalnál.
xxx
Letelt a negyvennyolc óra. Voldemort a terem közepén állt, és az embereire nézett, akik negyvennyolc órát kaptak, hogy kijuttassák a börtönből és hazahozzák az ő Sötét Hercegüket.
A feladatra, amit képtelenek voltak teljesíteni.
Voldemort kegyetlen tekintete a lába előtt térdeplő három megkötözött, véres alak között cikázott. Minisztériumi hivatalnokok voltak, akiket a halálfalói elfogtak és megkínoztak. Az emberei legalább tettek valamit.
A könyörtelen vörös szempár nézte a megvert, legyőzött alakokat, és attól, ahogy előtte térdeltek, hátrakötözött kézzel, vérfoltos, szakadt talárjaikban, csak még jobban feldühítette magát. Hasztalanok voltak, teljesen és egészen hasztalanok. Nem tudták, hol volt Harry. Hiába kiáltották ezt, könyörögtek és rimánkodtak, hogy fogalmuk sem volt arról, hol tartják a Sötét Herceget, Voldemort nem hitt nekik. Egyre csak ismételgették, hogy nem tudják, melyik börtönbe vitték, hogy nem tudtak róla semmit. De Voldemort nem állt le, tovább kínoztatta őket a halálfalóival. Végül aztán megunta ismétlődő kiáltásaikat, belefáradt, hogy nem hajlandók elmondani neki, amit oly kétségbeesetten tudni akart, így behatolt az elméjükbe, kíméletlenül tépázva meg három áldozatának tudatát. De mindössze a saját életükről talált emlékeket; család, barátok, a szeretteik, szülinapok és évfordulók, de semmi Harryről, egyetlen nyom sem, ami kicsit is közelebb vezethetne ahhoz, hogy hol tartják fogva.
Voldemort a három áldozatot fikszírozta, a két férfit és egy nőt, és semmi mást nem érzett irántuk, csak undort. Nem voltak hasznára. A mögöttük álló halálfalókra pillantott.
- Öljétek meg őket – rendelkezett hidegen.
Rookwood, Avery és Macnair azonnal reagált, belerúgtak a három reményvesztett áldozatba, mire azok fejjel a hideg márványpadlóra estek. Rémült nyöszörgés és szakadozott könyörgés hallatszott a teremben, de senkiben nem váltott ki szimpátiát.
- Avada Kedavra!
Három hang, három zöld fénycsík, majd hirtelen csend telepedett a szobára. A három minisztériumi alkalmazott teste mozdulatlanul hevert a földön.
Voldemort dühös tekintete a holttestekről az összegyűlt halálfalókra ugrott.
- Vigyétek és akasszátok fel őket az Abszol úton, hadd lássa őket mindenki – utasította őket. – Legyen világos az üzenet; annyi embert ölök meg, ameddig a Minisztériumnak eltart, hogy visszaeressze hozzám a fiamat!
A férfiak meghajoltak előtte és kimentek a szobából, magukkal hurcolva a minsztériumi alkalmazottak testét. Az ajtó bezárult, egyedül hagyva Voldemortot a véráztatta teremben.
xxx
Harry hideg vizet fröcskölt az arcába, leginkább a homlokára. A sebhelye gyötrelmesen lüktetett. Egész nap szúrt, de az utóbbi négy órában egyre csak rosszabbodott, míg végül már olyan fájdalmassá vált, hogy elfehéredett előtte a világ.
Harry tudta, hogy apjában féktelen düh tombolt. Úgy tippelte, hogy épp a Cruciatust vagy valami hasonlóan erőteljes átkot alkalmazott, azért égetett ennyire. Még több vizet locsolt rá, így próbálván némiképp enyhíteni a fájdalmat, de hiába.
- A fenébe! – sziszegte, ahogy megdörzsölte homlokát, és ujjain érezte sebhelye forróságát.
A fájdalomtól felfordult a gyomra, úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Fejben elátkozta apja haragját. Halványan megfordult a fejében, hogy vajon miért érintette ilyen keményen az apja dühe, mikor olyan távol volt tőle. Általában semmilyen hatással nem volt rá, csak akkor, ha otthon volt, a közelében. Ez volt a fő oka annak, hogy apja higgadt maradt, ha Harry is otthon volt.
Harry belenézett a tükörbe és végigmérte képmását. A sebhely feltűnően világított a bőrén, vörös volt és fájdalmasnak tűnt, nedves haja pedig a fejéhez tapadt, láthatóvá téve a heget. Harry közelebb hajolt, a sebhelyet tanulmányozta, és összeszorította a fogát, ahogy tovább égetett.
- Nyugodj már le! – sziszegte, itt a sebhelyének, fejben pedig apjának címezve. Tudta, hogy nem múlik el a fájdalom, amíg apja dühe alább nem hagy.
Megragadta a mosdókagyló peremét és behunyta a szemét, ahogy a seb makacsul tovább lüktetett, kis morgásra késztetve őt. Hallotta, ahogy odakint a hálószobája ajtaja kinyílt, majd több ember lépett be. Harry ott maradt, ahol volt, behunyt szemmel, lehajtott fejjel, rájuk sem hederítve.
- Potter? – hallatszott a kiáltás a fürdőszoba ajtaja mögül.
Harry az orra alatt morgott.
- Potter? Harry?
Harry nem figyelt rá.
Élesen kopogtattak az ajtón.
- Harry? Odabent vagy? –szólt Sturgis Podmore hangja.
Harry kinyitotta a szemét és csúnyán nézett az ajtóra.
- Nem! – kiáltott vissza szarkasztikusan.
Kis szünet következett, majd
- Gyere ki! Dumbledore beszélni akar veled! – mondta Sturgis a bezárt ajtón keresztül.
Harry behunyta a szemét és megdörzsölte az arcát.
- Húzzon el! – mordult fel.
- Nyisd ki az ajtót! – kiáltotta egy másik hang is.
Harry figyelmen kívül hagyta, inkább megragadt egy törölközőt, megdörgölte az arcát és haját, utóbbit nagyjából megszárítva, hogy újból a szemébe lógjon és eltakarja a sebhelyét.
Három újabb döngetés hallatszott az ajtón.
- Potter! Gyere ki, vagy mi megyünk be érted!
Harry nem szólt semmit, túlságosan lefoglalta, hogy megregulázza émelygő gyomrát, ahogy tovább erősödött az égés.
Az ajtón közben tovább szólt a kopogás, nem segítve Harry fejfájásán.
- Harry! Nyisd ki az ajtót! – kiáltotta Sturgis.
- Nyissa ki maga! – mordult rá Harry. Behunyta a szemét, ahogy a látása elhomályosult és még erősebben hasogatott a feje.
Nagy puffanás érte az ajtót, aztán még egy és még egy. Be akarták rúgni az ajtót. Harry szinte elmosolyodott; a mágiaelzárás a rend tagjainak is épp akkora bosszúságot okozott, mint neki. Egy egyszerű 'Alohomora' megoldotta volna a gondjukat, ehelyett most fizikálisan kellett betörniük az ajtót, ha be akartak jutni.
Még négy rúgás és a zár végre megadta magát, az ajtó pedig erőszakosan kivágódott és a falba csapódott. Három pár kéz ragadta meg Harryt és cibálta ki a fürdőből.
- Gyerünk! – mordult rá bosszúsan a rózsaszín arcú Sturgis.
Ő vezette a sort, amíg a másik két rendtag kirángatta Harryt a szobából, erősen fogva őt a két karjánál. A Harry sebhelyében lévő fájdalom elvakította őt, és próbált kitörni a férfiak szorításából, de nem sikerült neki. Végül sikerült leráznia őket magáról, mire elérték a lépcső alját. Önszántából követte Sturgist. Sturgis biccentett a másik két rendtagnak, akik barátságtalanul néztek Harryre, de megfordultak, és bementek a mellettük lévő szobába.
Sturgis bevezette Harryt egy kis szobába, ahol Dumbledore, James és Lily egy asztal körül ültek és szemlátomást rájuk vártak. Harry tekintete végigszaladt rajtuk, de végül Dumbledore-on állapodott meg, aki meghajtotta a fejét üdvözlésképpen.
- Kellemes napot, Harry – a vele szemben lévő szék felé intett. – Kérlek, foglalj helyet.
Mikor Harry nem mozdult, Sturgis, akit már lefárasztott és felhúzott a fiú viselkedése, nyersen a szék felé lökte.
- Hé! – James egy szemvillanás alatt talpon termett. – Ne érj hozzá!
Harry, aki teljes mértékben figyelmen kívül hagyta Jamest, megfordult és sötét pillantást vetett Sturgisre.
- Ez lenne minden, Sturgis – szólt Dumbledore az aurornak, a rokonszenves szavakhoz tagadhatatlanul kemény hangsúlyt párosítva.
Sturgis mereven bólintott Dumbledore felé, majd egy utolsó fenyegető pillantást vetett Harryre és elhagyta a szobát.
- Harry, kérlek, foglalj helyet – kérte Dumbledore. – Ígérem, csak pár percet fogok az idődből rabolni.
Harry úgy érezte, mintha bármelyik percben széteshetett volna a feje. Lehet, hogy az ülés nem is olyan rossz ötlet, mondta magának. Vakon a székért nyúlt és leült. James is helyet foglalt, végig Harryt figyelve.
- Sajnálom, hogy megzavartunk – kezdte Dumbledore -, de igencsak fontos híreim vannak.
Harry nehézkesen elfordította a fejét és Dumbledore-ra pillantott.
- Nem érdekel – állította.
- Biztos vagyok benne, hogy fog – mosolygott Dumbledore.
Harry sebhelyéből újabb fájdalomhullám indult és Harry alig tudta megállni, hogy ne nyúljon a fejéhez. Nem akarta felhívni a figyelmet a hegre, különösen nem Dumbledore-ét.
- Oké, mi az? – szűrte Harry összeszorított fogakkal, arra gondolva, hogy csak akkor lehet egyedül, ha túlesik ezen.
- Beszéltem Caramel miniszter úrral és beleegyezett, hogy idén te is a Roxfortba járhass – felelte Dumbledore.
Harry arckifejezéséből azonnal látszott meglepetése és döbbenete. Szeme elkerekedett, majd dühösen összeszűkült.
- Mi? – sziszegte.
- A hatodik évfolyamhoz fogsz csatlakozni a Roxfortban – folytatta Dumbledore. – Tudom, hogy ez egyfajta sokként érhet, hiszen sosem jártál korábban semmilyen iskolába – mondta Dumbledore együttérzően. – De biztos vagyok abban, hogy kellemes tapasztalat lesz majd.
Harry szinte el is felejtette a fájdalmat, csak Dumbledore szavai ismétlődtek a fejében. Szemével végigjárta az asztal többi tagját, próbált rájönni az arckifejezésükből, hogy Dumbledore igazat mondott-e. James és Lily Harryt bámulták és ők maguk is kissé döbbentnek tűntek. Harry hideg szeme visszafordult Dumbledore-hoz.
- Nem megyek – mondta a fejét rázva.
- Attól tartok, nincs választásod, Harry – felelte Dumbledore.
- A fenéket nem! – horkantott Harry. – Mit fog tenni, odarángat?
- Reménykedtem benne, hogy nem lesz rá szükség – felelte Dumbledore nyugodtan.
Harry Dumbledore-ra meredt. Tudta, hogy ha elviszik a Roxfortba, onnan lehetetlen lesz megszökni. A Roxfort volt talán az egyetlen hely a világon, ahova az apja nem tudott eljönni érte és tudta, hogy pontosan ezért akarták odavinni.
- Komolyan azt várja, hogy majd csendben elleszek a Roxfortban? - kérdezte Harry. – Hogy akar majd ott tartani? Mit fog tenni? Mágiaelzárás alá helyezi az egész iskolát? – gúnyolódott.
Dumbledore elkuncogta magát, ami tovább dühítette Harryt.
- Jó ég, dehogy! Az már nem lenne semmi! – jókedvűen megcsóválta a fejét. – Egy mágiát oktató iskola mágiaelzárás alatt!
Harry sötét pillantást vetett a férfira. Még mindig égett a sebhelye, de Harry annyira elmerült a haragjában, hogy már szinte fel se tűnt neki.
- Nyilvánvalóan semmit nem tud rólam – sziszegte -, különben a Roxfort közelébe se vinne!
- Éppen ellenkezőleg, Harry – mosolygott Dumbledore. – Elég jól kiismertelek és tudom, hogy semmivel sem fogsz próbálkozni a Roxfortban.
- Tudom, hogy sok mindent el lehet mondani magáról, Dumbledore, de azt nem, hogy hülye lenne! – sziszegte Harry. – Tudja, hogy megpróbálok majd megszökni.
- És te, Harry, tudod, hogy lehetetlen lesz megszökni – felelte Dumbledore.
Harry az idős varázsló arcát tanulmányozta, de a férfi arckifejezéséből csak nyugalom és derű áradt.
- Megtalálom majd a módját – ígérte Harry. – Elhiteti, Dumbledore, megteszek bármit, amit kell – Dumbledore-ra függesztette a tekintetét. – Ha meg kell ölnöm hozzá a diákjait, habozás nélkül megteszem.
James hirtelen rosszul lett. Harry szavainak kegyetlenségétől megfagyott a vér az ereiben. De Dumbledore válaszul csak elmosolyodott és Harry felé hajolt.
- Tudom, hogy egy diákomat sem fogod bántani, Harry – mondta, ismét azzal a nyugtalanító higgadtsággal. – Nem fogod elvenni ártatlanok életét, akármilyenek is legyenek a körülmények.
Harry mozdulatlanná dermedt, megértés suhant át az arcán és Dumbledore-ra meredt. Egy pillanattal később mindennek már nyoma sem volt, és haraggal telve nézett a professzorra.
- Ez nem jelenti azt, hogy nem égetem porig a drágalátos iskoláját! – fenyegetőzött.
- Ezzel vitatkoznom kell – állította Dumbledore. – Elvégre, még maga Voldemort is nagy becsben tartja a Roxfortot.
Harry arca grimaszba torzult, elárulva dühét, mikor Dumbledore kiejtette apja nevét. A fájdalom a sebhelyében végre múlóban volt, a sajgás bizsergéssé enyhült, amit Harry már könnyedén kezelni tudott.
- Apám újraépítheti a Roxfortot, majd mikor ő irányítja! – mondta.
Az asztal körül élesen beszívták a levegőt és Harrynek feltűnt Lily ijedt és undorral teli arckifejezése. A puszta gondolat, hogy Voldemort átvegye az iskola irányítását, borzalommal töltötte el őket.
- A fenyegetéseiddel nem érsz el semmit, Harry – békítette Dumbledore. – Tudom, hogy nem teszel majd semmit, sem az iskolával, sem a diákokkal. A szavaid nem mások, mint puszta kísérlet, hogy megijessz és ne vigyelek el – mosolygott.
Harry hátradőlt a székében, beható tekintettel tanulmányozta az ősz varázslót.
- Nem ismer engem, Dumbledore – állította, ezúttal higgadtan -, ne tegyen úgy, mintha igen. Nyilvánvalóan nem érdekli, hogy mi történik az iskolájával vagy a diákjaival, amíg megkapja, amit akar – Harry egy kissé félredöntötte a fejét, tüzetesen megvizsgálva a még mindig mosolygó varászlót. – Szívesen bebizonyítom, hogy mekkorát téved – állította, szeme veszélyesen megcsillant. – Megölöm az összes diákját, a tanári kar minden tagját, a fenébe is, bármit, ami lélegzik az átkozott iskolájában, csak hogy bebizonyítsam, hogy téved!
Dumbledore tekintete megkeményedett, szeme csillogása szinte azonnal eltűnt. Harry szavai elérték a hatásukat és ez meglátszott.
- Remélem, hogy soha nem teszel majd ilyesmit, Harry – mondta halkan. – Ha bárkit is bántanál a Roxfortban, az csak visszaütne rád – oldalra pillantott Jamesre és Lilyre, mielőtt folytatta volna. – A Roxfort folyamatos védelem alatt áll majd, számtalan auror vesz majd részt az iskola és a birtok őrzésében. Mindig ott lesznek, a te és a többiek biztonsága érdekében. A birtokon kívül dementorok állnak majd készen, hogy elvigyenek, ha arra kerülne sor.
James borzalommal telve perdült Dumbledore felé. A dementorokról nem szóltak neki. Lily hápogva nézte Dumbledore-t, szája kinyílt és becsukódott, de egy hang se hagyta el.
Harry önelégülten elmosolyodott és hátradőlt a székében, zöld szemét Dumbledore-ra meresztve.
- Végre – lehelte. – Dumbledore kimutatja a foga fehérjét és harapásra nyitja száját!
Dumbledore kissé elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem az én döntésem, Harry – mondta neki. – Az aurorok és a dementorok a miniszter úr parancsából lesznek ott. Nem avatkoznak majd be és bizonyosan nem jönnek még csak a közeledbe se, hacsak okot nem adsz rá.
James rájött, hogy számíthatott volna erre Carameltől. A miniszterelnök nem engedné, hogy Harry a Roxfortba járjon, anélkül nem, hogy az aurorok és a dementorok fenyegetése ott lógna a levegőben. Keze ökölbe szorult, ahogy felgyűlt benne a harag és a frusztráció.
Harryt túlságosan lefoglalta Dumbledore ahhoz, hogy bárki mást is lásson.
- Őrizhetik az iskolát aurorok és dementorok, de egyikük sem állíthat meg abban, hogy elmondjam az igazat – mondta. – Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a diákjai, ha megtudják, ki vagyok. Mikor rájönnek, hogy az ő nagyszerű és mindig becsületes igazgatójuk a Roxfortba hozta a Sötét Herceget, ezzel fenyegetve az ő biztonságukat és végre megtudják, milyen ember is maga igazából.
James már várta ezt, ugyanezt kérdezte korábban Dumbledore-tól, hogy mi lesz, ha Harry megosztja a diákokkal a személyazonosságát, mi történik akkor? A tőle kapott válasz a legkevésbé sem volt megnyugtató. Megrándult az arca és nézte Dumbledore-t, amint előrehajolt, hogy válaszoljon Harrynek.
- Senki nem hisz majd neked, ha elmondod, Harry – felelte Dumbledore. – Voldemort ragaszkodása ahhoz, hogy senki ne lássa az arcodat, végül megmentette az életedet. Az ezüstmaszk tökéletesen megóvta a személyazonosságod és egy maréknyi emberen kívül senki nem tudja, hogy is néz ki valójában a Sötét Herceg – felegyenesedett és behatóan meredt Harryre. – Ami a varázslóvilágot illeti, ők úgy tudják, a Sötét Herceg jelenleg börtönben van, ahol az életfogytiglan tartó rabságát tölti a tetteiért. Úgy hiszik, cselekvésképtelen vagy. Harry Potter a fiú, aki visszatér a szüleihez, miután személyes okokból évekig távol élt tőlük.
- Vannak módszereim, hogy bizonyítsam, ki vagyok! – mondta Harry.
- Ha valóban meggyőzöl másokat, hogy te vagy a Sötét Herceg, akkor attól tartok, nem marad más választásom, mint hogy átadjalak a Minisztériumnak, akik egy pillanatig sem haboznak majd végrehajtani a dementorcsókot.
Harry arca újból elfehéredett a rettegett dementorok említésekor. Még sosem nézett szembe eggyel sem, de tanult róluk.
Semmi vágya nem volt valaha is találkozni velük.
xxx
Épp a szobán kívül, az előcsarnokban, egyszer csak három fiú tűnt elő a semmiből. Fred és George elkapta Damient, mikor megbotlott és a Rend zsupszkulcsa, amit Percytől lopott, kicsúszott a kezéből.
Az író megjegyzése: „Tudom, hogy Percy eredetileg nem volt tagja a Rendnek, de az én alternatív univerzumomban az. Gondoltam, Percy azért nem lépett be a Rendbe a canonban, mert nem hitte el, hogy Voldemort visszatért, ahogy a miniszter se. De az AU-ban Voldemort sosem esett el, így Percy követte a családi hagyományt és csatlakozott a Rendhez."
