Lemondás a jogokról: A történet Kurinoone The Darkness Within című munkájának fordítása, aki engedélyt adott nekem a magyar verzió publikálására. Kurinoone kijelenti, hogy semmilyen joga nincs a Harry Potter felett és benne minden felismerhető J. K. Rowling-hoz tartozik. Emellett a történetet egy másik fanfic inspirálta, ez Project Dark Overlord műve: A Shattered Prophecy.
20. fejezet – Családi titkok
Ahogy a zsupszkulcs a főhadiszállás előcsarnokába repítette őket, Damien elvesztette az egyensúlyát. Szerencséjére, Fred és George még időben elkapta és megakadályozták, hogy arccal előre a földre vágódjon. Damien felegyenesedett és az ikerpárra vigyorgott.
- Kösz! – suttogta oda nekik.
Fred lehajolt, hogy felvegye Percy zsupszkulcsát, amit Damien az imént elejtett.
- Nem gondoltam, hogy a zsupszkulcs az előcsarnok közepén köp majd ki minket! - mondta Fred épp csak hangosabban a suttogásnál. Mogorva pillantást vetett az aranyszínű ovális lemezre, majd zsebre vágta. – Mázli, hogy senki nem volt itt. Az aztán szép kis zűrzavar lett volna!
- Aha, képzeld csak el, ha pont anya elé érkezünk! – tette hozzá George, aki közben azért pimaszul vigyorgott. – Végünk lett volna!
- Mondtam, hogy a köpeny alatt kellett volna utaznunk – suttogta Damien, előhúzva zsebéből az összehajtott ezüst köpenyt, amit még az apjától örökölt. – De persze nem hallgattatok rám!
- Próbálj csak bármit is magadnál tartani, amikor zsupszkulccsal utazol – dörmögte Fred. – Esélytelen, hogy ne csússzon ki a kezünkből a köpeny és mindhárman alatta is maradjunk, amíg az a hülyeség összevissza dobál minket a térben!
- Remélem, Percy rendben van – motyogta Damien bűnbánóan, ahogy a Rend zsupszkulcsáról eszébe jutott az idősebb Weasley fiú. – Mennyi idő, mire elmúlik a rókázó rágcsa hatása?
- Kábé egy óra – vont vállat George. – Nem lesz baja. Túlélt már rosszabbat is.
Damiennek efelől kétsége sem volt. Ha az ember Fred és George testvére, annak elég káros hatása van az egészségre.
- Mennyi rágcsát passzíroztál az italába? – kérdezte Fred a testvérét.
- Kettőt – felelte George.
Fred arcán látszott, hogy fejben számol.
- Aha, nagyjából egy óra és…
Nem volt lehetősége befejezni, ugyanis a tőlük legtávolabb levő ajtó hirtelen kivágódott. A szobában lévő emberek hangja betöltötte az előcsarnokot, Damien, Fred és George pedig meglepetten megugrott. Damien ügyetlenkedett egy kicsit a köpennyel, aztán sebtében magára és az ikrekre kanyarintotta.
Ahogy fejvesztve próbálták elfedni magukat, egyikük sem tudta megnézni magának a sötéthajú fiút, aki kiviharzott a szobából, majd fel a lépcsőn. Épp csak egy pillantást tudtak vetni a hátára, mielőtt eltűnt volna odafent. Mindhármuk látta azonban James Pottert utána sietni.
- Harry! Harry! Várj!
James felszaladt a lépcsőn és eltűnt a szemük elől, de Damien és az ikrek még mindig hallották, ahogy Harry nevét kiabálja. Egy hangos csattanás alapján bevágtak egy első emeleti ajtót, de Damien még így is hallotta a távolból, ahogy apja a fiút szólongatja.
A három fiú ott maradt, ahol volt, a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében, feszülten fülelve James Potter minden egyes szavára, de már nem tudtak túl sokat kivenni belőle. Egy-két perccel később James megjelent a lépcsőn. Legyőzött, fáradt arckifejezéssel masírozott vissza a szobába, amit mindössze néhány perccel ezelőtt hagyott el. Az ajtó becsukódott mögötte, de a trió egy kis ideig még a láthatatlanná tévő köpeny alatt maradt, mielőtt előmerészkedtek volna. Fred intett nekik, hogy kövessék és amilyen halkan csak tudott, egy lépcső alatti árnyékos sarokba sietett.
- Ez meg mi volt? – suttogta Fred azonnal a másik kettőnek. – Ki volt az a fiú? – kérdezte. – Meg tudtátok nézni rendesen?
Damien felidézte azt az elillanó pillanatot, amikor meglátta a sötéthajú fiút felfelé szaladni. Megrázta a fejét.
- Nem – felelte.
- Úgy tűnik, apád elég jól ismeri – mondta George Damiennek -, abból, ahogy utánakiabált.
Damien megrázta a fejét.
- Biztos a Rend tagja – következtette ki Damien -, bár még soha nem hallottam róla – tette hozzá.
- Itt van a főhadiszálláson, nyilván a Rend tagja – mondta George -, de nem úgy tűnik, hogy kedvelné az apádat. Meg sem állt, mikor Mr Potter utána kiáltott.
- Fiatalnak látszott, biztosan ismerjük – mondta Fred. – Nincs túl sok család a Rendben, akiknek gyerekei vannak és közülük is gyakorlatilag mindenki a Roxfortba jár – rázta meg a fejét. – Ha láttuk volna az arcát vagy hallottuk volna a vezetéknevét, tudnánk, hogy ki az.
- Szerencsénkre, egy szempillantás alatt kideríthetjük, hogy ki ő! – mosolygott George önelégülten és Damien felé nyújtotta a kezét.
Damien a zsebébe nyúlt és előhúzott egy összehajtogatott pergamenlapot, azt az egy dolgot a köpenyen kívül, amiért titokban hazament, hogy kicsempéssze. Odaadta George-nak, aki kíváncsian kinyitotta.
- Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok a Black kúriában – suttogta, megérintve pálcájával az üres pergament.
Damient várta, hogy megjelenjenek az ismerős, pókhálószerű fekete vonalak, feltérképezve a kúriát és felfedve a Black házban jelenlévő emberek nevét. Várt, de nem történt semmi. Összeráncolt homlokkal nézett fel George-ra.
- Hmm, ez fura – mélázott.
- Add ide – vette el Fred és ő is hozzáérintette a pálcáját.
- Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok a Black kúriában – mondta ki a varázsszavakat, de semmi nem történt.
- Mi baja van ennek?! – motyogta Fred, végigjáratva a szemét az üres pergamenen.
Damien visszavette a térképet és zavarodottan bámulta. Nem próbálkozhatott ő is, Freddel és George-dzsal ellentétben még mindig kiskorú volt, így a Roxforton kívül nem varázsolhatott.
- Nem értem, miért nem működik? – kérdezte Damien.
Fred és George elgondolkodva néztek a pálcájukra.
- Lumos! – intett Fred a pálcájával, de az nem adott ki fényt magából. – A fenébe! – suttogta a másik kettőre nézve. – Nem gondoljátok…
- Elzárás – állította George. – Annak kell lennie.
- Elzárás? – kérdezte Damien.
- A főhadiszállás mágiaelzárás alatt van – magyarázta Fred a tizenkét éves fiúnak. – Nem lehet itt varázsolni.
Damien felvonta szemöldökét.
- Miért van mágiaelzárás alatt a Rend főhadiszállása? – kérdezte.
- A'sszem meg fogjuk tudni, amint lefüleli őket ez a kis fickó – mondta Fred, hosszú, testszínű fonalat húzva elő a zsebéből.
- Damy, vidd a telefüleket és várj, amíg az utolsó rendtag is megérkezik. Amikor mind bent vannak, tedd át ezeket az ajtó alatt – adta oda neki George mindhárom fonalat.
- Oké – vette el őket Damien. – Ti mit fogtok csinálni? – kérdezte.
- Felmegyünk és megnézzük magunknak ezt a rejtélyes Harry-t – válaszolta Fred.
Damien gyorsan zsebre vágta a telefüleket.
- Veletek megyek! – suttogta azonnal.
- Nem, te itt maradsz – rázta meg a fejét George.
- Miért? – morgott Damien.
- Valakinek őrködnie kell – mondta Fred.
- Mégis mit csináljak? Még ha varázsolhatnék is, le van zárva a hely! – mutatott rá Damien.
George körbenézett a gyéren megvilágított előcsarnokban.
- Látod azt a troll-láb esernyőt, ott melletted? – mutatott rá. – Dőltsd fel, ha valaki feljönne! Ha meghalljuk a zajt, elbújunk.
- Micsoda? – fakadt ki Damien, még mindig suttogva. – El fognak kapni engem!
- Maradj a köpeny alatt, nem lesz semmi bajod – intette le Fred.
Damien nem volt túl boldog, de az ikrek ragaszkodtak ahhoz, hogy szükség van egy őrszemre és azzal érveltek, hogy Damiennek be kell juttatnia a telefülek végét az ajtó alatt, még mielőtt elkezdődne a gyűlés.
- Tíz perc és itt vagyunk – mondta neki Fred -, csak vetünk egy gyors pillantást a srácra és már lent is leszünk, aztán együtt hallgatózunk.
Otthagyva a háborgó Damient a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében, az ikrek a lépcső felé vették útjukat, figyelve arra, hogy olyan halkak maradjanak, amilyenek csak tudnak. Fred ment elöl, George pedig szorosan mögötte követte. Elérték az első emeletet és rájöttek, hogy fogalmuk sincs, melyik szobában volt ez a Harry, így aztán elkezdték leellenőrizni az összeset, az első szobával kezdve. Amíg George benézett a kulcslyukon, Fred becsúsztatta a bőrszínű zsinórt az ajtó alatt, a másik végét pedig a fülébe rakta.
- Ez üres – mondta egy-két perc múlva, miután semmilyen zaj nem jött a szobából.
Az ikrek átnézték a következő öt szobát is. Mikor elérték a hatodikat és Fred lehajolt, hogy becsúsztassa a telefület az ajtó alatt, egyszerre csak, minden figyelmeztetés nélkül, az ajtó kinyílt. Fred és George egy pillanatra mozdulatlanná dermedt és csak álltak úgy, félig lehajolva, az egyik azért, hogy a telefület az ajtó alá rakja, a másik azért, hogy bekukkantson a kulcslyukon.
Csak bámultak a küszöbön álló fiúra, először a sokk, majd a meglepetés miatt. Harry is a vöröshajú ikerpárra meredt, akiket épp a szobája előtt kapott kémkedésen.
- Mit csináltok? – kérdezte Harry, és tekintete egyenesen a Fred kezében lévő furcsa, bőrszínű zsinórra ugrott.
A két fiú lassan felegyenesedett, le sem véve a szemüket Harryről.
- Merlin gatyája! Pont úgy nézel ki, mint James Potter! – suttogta George.
Harry arckifejezése elsötétült, a szemét pedig összeszűkítette.
- Azta, mintha a hasonmása lennél! – lehelte Fred, végignézve Harryn. – Rokonok vagytok?
Harry arckifejezése ellágyult, ahogy hirtelen megvilágosodott. Fiatalok voltak, fegyvertelenek és meglepetéssel beszéltek a James Potterrel való hasonlóságáról. Ennyi elég volt, hogy kikövetkeztesse, nem voltak a Rend tagjai. Azaz nem tudták, hogy ki volt, vagy hogy mire volt képes. Mosoly ragyogta be az arcát, ahogy szemügyre vette az ikerpárt.
- Nem vagyunk rokonok, Potter és én – mondta Harry erőltetett udvariassággal. – Ami azt illeti, ez egy bűbáj – intett maga felé -, Dumbledore kérésére, Rend-megbízatás, bonyolult és titkos.
Fred és George elvigyorodott, megértés ült ki az arcukra.
- Ó, persze! Szóval azt tetteted, hogy a rokona vagy? – kérdezte Fred.
- Valami olyasmi – vigyorgott Harry.
- Atyaég! Már azt hittem, a titkos szerelemgyereke vagy, vagy ilyesmi! – nevetett Fred.
Harry magára erőltetett egy vigyort, de inkább grimasz lett belőle.
- Aha, milyen kínos is lenne az – fűzte hozzá.
- Szóval ki vagy igazából? Mármint a bűbáj alatt – kérdezte George.
- Nem mondhatom meg – felelte Harry -, azzal veszélyeztetném az egész akciót.
A fiúk nevettek.
- Jó ég, te vagy az, Rémszem? – kérdezte Fred.
Harry épp csak elrejtette a reakcióját.
- Nem mondhatom el – sikerült megszólalnia. Végignézett a fiúkon. – De mit csináltok itt, ti ketten? Nem vagytok a Rend tagjai – állította. – Hogy jutottatok be a főhadiszállásra?
- Hosszú sztori – vigyorgott Fred. – Egy barát kérésére, szükséges megbízatás, bonyolult és titkos – kacsintott rá.
Harry elkuncogta magát és keresztbe vonta karját a mellkasán.
- Akkor is, ha a Főnix Rendje főhadiszállásának biztonsága meggyengült, arról tudnunk kell.
Az ikrek egymásra pillantottak, némán vitatkoztak arról, mit tegyenek.
- Nincs semmi gond a főhadiszállás biztonságával – mondta Fred. – Ezzel jöttünk ide – előhúzta Percy zsupszkulcsát a zsebéből és megmutatta Harrynek. Az ovális lemez aranyló fénye megcsillant Harry szemében, aki nem bírta levenni róla a tekintetét. – Percytől vettük kölcsön – folytatta Fred. – Nem zavarja, még csak észre se vette, hogy hiányzik, a szegény lélek! – kuncogott.
Harry nem mondott semmit, de szemével követte az arany lemezt, ahogy Fred visszarakta a talárja zsebébe.
- Hogy-hogy elzárás alatt van a Rend? – kérdezte George.
- Fejlesztik a védelmi zónát – felelte Harry könnyedén -, biztonságosabb, ha nem varázsolnak idebenn, amíg folyamatban van a fejújítás.
Az ikreket szemlátomást kielégítette a magyarázat.
- Szóval, hogy …?
Hirtelen csattanás hallatszott odalent, majd egy hangos, meglepett kiáltás.
- Átkozott ég!
Fred és George felugrott.
- A fenébe! – sziszegte Fred. – Ez a jel, valaki közeleg!
Harry szó nélkül hátralépett és intett a két fiúnak, hogy jöjjenek be. Fred és George egy másodpercnyi hezitálás nélkül besietett a szobába. Harry becsukta az ajtót és mosolyogva feléjük fordult.
- Hadd találjam ki, Arthur nem tudja, hogy itt vagytok? – kérdezte. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a fiúk Arthur Weasley gyerekei voltak. A bozontos vörös haj elég jellegzetes vonás volt. Látta apjukat az ikrekben, a szemük és az orruk egyértelműen az övé volt.
- Aha, és ő és anya jobb, ha nem tudják meg! – mondta George.
- Anya megölne minket – magyarázta Fred.
Harry a tőle jobbra eső ajtó felé biccentett.
- Jobb, ha elbújtok odabent, mert akárki is érkezik azon a lépcsőn, valószínűleg hozzám jön.
Fred és George az ajtóra nézett és azon nyomban felé iramodtak.
- Oké, köszi!
George besietett a hálóból nyíló fürdőbe, de mielőtt még Fred is csatlakozhatott volna hozzá, Harry előrenyúlt és kezét a fiú mellkasára téve, megállította.
- Ne gyertek ki, amíg nem szólok. Néha elmennek, csak hogy aztán pár másodperccel később visszajöjjenek szólni valamiről, amit elfelejtettek – mondta Harry.
Fred bólintott.
- Oké, szuper – lépett be a fürdőszobába a testvére mellé. – Kösz, haver! – vigyorgott Harryre. – Jövünk neked eggyel!
Harry visszamosolygott és becsukta a fürdő ajtaját.
- Nem – motyogta és lenézett. Az arany lemez büszkén csücsült a tenyerében. – Én köszönöm.
xxx
Harry a szoba sarkában lévő íróasztalhoz sétált és megragadta az előtte álló széket. Visszavitte a fürdőszoba ajtajához és amilyen halkan csak tudta, letette úgy, hogy a szék teteje az ajtógomb alá legyen ékelve. A fiúk csapdába estek a fürdőben, az ajtógombhoz szorított szék nem engedi majd ki őket.
Harry tudta, mikor a fiúk rájönnek, hogy be lettek zárva, fel akarják majd hívni magukra a figyelmet, a kiáltásaik pedig felzavarják a Rend tagjait. De mire felérnek és megtalálják őket, ő már úton lesz hazafelé. Harry megkönnyebbülésében elmosolyodott, megmarkolta az ovális lemezt és működésbe hozta a zsupszkulcsot. Ismerős húzást érzett a köldöke alatt, és Harry eltűnt a Grimmauld tér 12. szám alól, hogy aztán felbukkanjon az egyetlen lehetséges helyen, ahová a zsupszkulcs vihette: az Odúban.
xxx
- Hallasz valamit? – kérdezte George.
- Nem – felelte Fred, fülét az ajtóhoz szorítva. – Nem hiszem, hogy bárki is bejött volna.
- Meg kéne bizonyosodnunk róla, csak arra az esetre, ha mégis – mondta George.
Fred elhúzódott az ajtótól és benyúlt a zsebébe, hogy elővegye a telefület. Az egyik végét bedugta az ajtó alá, a másikat pedig a fülébe. Egy-két percig hallgatózott.
- Nincs ott senki. Még Harryt sem hallom, vagy ki a fene is ő.
- Hé, Harry? – szólt ki George, még mindig kissé halkan az ajtón át. – Most már kijöhetünk?
Mikor nem érkezett válasz, Fred felegyenesedett és zsebre vágta a telefület.
- Talán kiment, hogy megállítsa, akárki is akart bejönni a szobába.
Előrenyúlt, hogy kinyissa az ajtót, de a gomb nem akart elfordulni.
- Hé! – kiáltott fel meglepetésében. – Mi folyik itt?
George nézte, ahogy bátyja az ajtógombbal küzd és ekkor tűnt fel neki a tönkretett zár az ajtón.
- Fred, nézd – mutatott oda George -, eltört a zár.
Hirtelen rossz előérzetük támadt és rá kellett jönniük, hogy ez a bizonyos Harry, akivel az imént találkoztak, alighanem átverte őket. Ebben a pillanatban jutott az eszükbe, ha Harry a Rend tagja lett volna, nem kellett volna lent lennie a gyűlésen? Pánik kerülgette őket és az ajtónak estek.
- Hé! Harry! Hé! Hahó! – csapkodta az ajtót Fred. Most már nem érdekelte, ha rajtakapja őket a Rend. – Hé! Csapdába estünk!
George követte bátyja példáját és verte az ajtót, kiabált, hátha meghallják őket. Még jó három perc telt el, mielőtt így történt volna és valaki felszaladt a lépcsőn. Fred és George még sosem örült ennyire annak, hogy láthatják Sturgis Podmore-t - és ekkora kalamajkában sem még voltak soha.
xxx
A zsupszkulcs egy kicsi, szűkös és rendetlen konyhába vitte Harryt. Mikor megérkezett, felegyenesedett és szemügyre vette a környezetét, az arany lemezt pedig gondatlanul félredobta. Próbára tette a védelmet és megpróbált dehoppanálni, de ahogy azt előre sejtette, a védelmi zóna megállította. Muszáj volt valami kifelé vezető utat keresnie, ekkor látta meg a hátsó kertbe nyíló ajtót. Épp csak egy lépést tett felé, mikor egy lány sétált be a konyhába, Harry pedig kénytelen volt a konyha melletti kis mosogatóhelyiség rejtekébe vetni magát. A fiú bentebb fészkelte magát az apró szobát övező sötétségbe és igyekezett megbújni az árnyak közt. Harry dobogó szívvel hallgatta a lágy lépéseket, ahogy körbejárták a konyhát, a kinyíló és becsukódó fali szekrények ajtajának hangját, és a felemelt, majd visszatett dobozok és zacskók csörgését. Mozdulatlan maradt, hogy ne vonja fel magára a lány figyelmét. Meg kellett várnia, amíg elmegy, mielőtt elszökhetett volna.
- Ron! Nem találom! - hallotta meg a lány hangját.
- A harmadik szekrényben van! - szólt egy fiú távoli kiáltása válaszképp.
- Ott már néztem! Nincs ott! – felelte a lány.
Harry óvatosan megfordult, és hezitálva ugyan, de kinézett a sarkon, hogy lássa, ki ő.
Az első dolog, ami feltűnt neki, az a hosszú, vörös hajsörény volt, ami a hátát verdeste. A lány térdelt, arcát elrejtette a faliszekrény nyitott ajtaja, amit épp átkutatott. Sóhajtott egyet, majd hátrébb húzódott és becsapta az ajtót.
- Ron! Nincs itt! Biztos elfogyott a bűvös bizsere! – kiáltotta.
Harry azon nyomban felismerte, mikor meglátta az arcát. Ugyanaz a lány volt, akit nemrég megmentett Roxmortsban. Harry nem számított arra, hogy újra látja majd, főképp nem így. Nézte Ginnyt, ahogy felállt és leporolta a farmerját.
- A felső szekrényben van, Gin! – hallatszott újból a fiú hangja.
Ginny haragosan nézett.
- Istenemre esküszöm! Olyan lusta vagy! – szidta le. – Kelj fel és keresd meg magad!
- Légyszi, Ginny! – nyafogott Ron.
Ginny magában motyogott valamit és elhúzott egyet a csenevész faasztal körül álló nyolc szék közül. Letette a szekrény elé, aztán felmászott rá, hogy átkutathassa a felső szekrényt is a bátyja édességéért.
Harry elnézett a lányról és tekintete a kandallóra siklott. Tudta, már csak percek kérdése, hogy megtalálják a fürdőszobába zárt az ikreket, és mikor rájönnek, hogy eltűnt a zsupszkulcs, a Rend ide fog jönni. Ha el akart szökni, ki kellett jutnia innen, de ez nem volt lehetséges, amíg a lány itt volt a konyhában. Visszanézett rá, de nem úgy tűnt, mintha sietne, épp konzervdobozokat és zacskókat pakolgatott arrébb, ahogy a bűvös bizserét kereste.
Harry nem akarta ezt tenni, de végül meggyőzte magát, hogy nincs más választása. Nem fogja hagyni, hogy megint elkapják. Nagy levegőt vett és még mindig a mosogatóhelyiség rejtekében leguggolt. Lopva mozgott, a mozdulatai lassúak és csendesek voltak, ahogy elkezdett kilopakodni a helyiségből. A konyhai mosogatóra nézett, szemével végigpásztázta a szárítóban lévő különböző tálakat és konyhaedényeket. Harry még mindig guggolva előrenyúlt, szemét folyamatosan a tudatlan lányon tartva, és némán kimondta az 'Invito'-t a tárgyra, amire szüksége volt. Egy henteskés száguldott át a levegőben és landolt a kezében.
A kés levegőbe hasító hangjától a lány megállt egy pillanatra. Visszahúzta a fejét és körbetekintett a konyhában. Semmi különöset nem látott, így tovább kutatott a faliszekrényben. Ha átnézett volna a munkaasztal másik oldalára, látta volna, ahogy Harry ott guggol, a túloldalon lévő szekrényeknek dőlve.
A fiú várt még egy percet, közben sűrűn pillantgatott a kandallóra, attól félve, hogy a zöld lángok felcsapnak és magukkal hozzák a Rendet. Harry felkelt és végighaladt a szekrény mentén, közben próbált csendes és észrevétlen maradni. Felkészült és megmarkolta a kést. Kinézett a sarkon és meglátta a lányt, amíg még mindig a zsúfolt faliszekrényben rendezkedett.
Harry célzott, kifújta a levegőt és elhajította a kést. Az átszelte a levegőt, elrepült a lány mellett és eltalálta célpontját, a kannás állványt tartó kötelet. Az éles pengétől a kötél azonnal elszakadt, a kannák pedig a földre zúdultak, olyan hirtelen lármát csapva, hogy a lány sikoltva perdült meg, és kis híján lecsúszott a székről. Ahogy a földön lévő rendetlen kupac felé fordult, Harry megragadta a lehetőséget. A lány háttal állt neki és ajtónak, így Harry a kijárat felé szökkent, elcsavarta az ajtógombot és kiiramodott a házból, le a lépcsőn, a kertbe.
Harry nem állt meg, hogy megnézze, észrevették-e vagy sem. Olyan gyorsan futott a kerítés felé, ahogy csak tudott. Feltételezte, hogy a hoppanálásgátló bűbájt kiterjesztették a kertre is, így át kellett jutnia rajta, mielőtt hazahoppanálhatott volna. Harry keresztülrohant az elburjánzott füvön, el a tavacska mellett és át a kerítést határoló ültetvények fölött.
Kiáltás hallatszott, mire egy csóva süvített el a füle mellett és éppen előtte csapódott a földbe. A robbanás után egy vonalban másfél méteres lángok csaptak fel, elállva a kerítéshez vezető utat. Harry megállt a tűzfal előtt, majd megfordult és meglátta kivont pálcával álló James Pottert. Ökölbe szorított kézzel, égő szempárral meredt a férfira.
Látta, ahogy James mögött újabb alakok bukkannak elő a házból és eszüket vesztve rohannak felé. Harry felismerte az alakokban Sturgis Podmore-t és Kingsley Shackleboltot. Újból letesztelte a védelmet abban a reményben, hogy korábban tévedett és a hoppanálásgátló bűbáj csak a házig ért, de ahogy dehoppanálni próbált, azonnal érezte a blokkot. Csapdába esett, ki kellett kerülnie a tűzfalat és kijutni a kertből. Harry hideg zöld tekintete Jamesre ereszkedett, aki ekkor, a pálcát még mindig rászegezve, közelebb lépett hozzá.
- Nem fogom hagyni, hogy visszamenj hozzá, Harry – mondta neki eltökélten.
Harry önelégülten mosolyodott el.
- Elfelejtesz valamit – felelte. – Itt már nem a te szabályaid szerint játszunk – mondta izzó gyűlölettel, és ökölbe szorította a kezét -, mert itt nincs mágiaelzárás.
Jamesre célozva meglendítette a kezét és a levegőbe hajította a férfit, aki pár méterrel odébb keményen landolt a füvön. Talpra kecmergett, épp időben, hogy lássa, amint Sturgis és Kingsley átkokat vetnek Harryre.
- Ne! Várjatok! – kiabálta James. – Fegyvertelen! – de Harry egész könnyedén kicselezte a két fénynyalábot.
Sturgis hátrarepült Harry pálca nélküli varázslatától, de Kingsleynek sikerült elhajolnia a nonverbális, pálcamentes átok elől. James a párbajozó trió felé sietett, leginkább Harry biztonsága miatt. Elvégre ő volt az, akinek nem volt pálcája. De hamar belátta, hogy Harrynek nem is volt rá szüksége ahhoz, hogy szembeszálljon velük. Kicselezte Sturgis és Kingsley átkait és a saját pálca nélküli varázslatával visszaküldte őket.
Jamest újból eltalálta Harry egyik erőteljes széllökése és majdnem azokban a lángokban landolt, amiket ő maga idézett meg. Csak pár centin múlt, hogy elkerülte a tűzfalból mohón felé kapó lángokat. Arrébb gurult és talpra szökkent.
- Stupor! – próbálkozott Sturgis, de Harry úgy lépett félre a fénycsík elől, mintha az lett volna a világ legegyszerűbb dolga.
Meglegyintette a kezét, mire Sturgis a levegőbe repült és a békás tóban ért földet.
- Petrificus Totalus! – kiáltotta Kingsley.
- Stupor! – ordította James.
- Obscuro!
A kiáltás James háta mögül jött és épp aközben találta el Harryt, hogy elhajolt James és Kingsley támadása elől. James nézte, ahogy a varázslat hátulról telibe kapja a fiút, aki, kezével a szemét dörzsölve, előrebukott.
James megfordult és meglátta feléjük futni Arthurt, Remust, Siriust és a lila hajú Tonkst. Remus még mindig Harryre szegezte a pálcáját, ő volt az, aki ráküldte az átkot.
Most, hogy Harry nem látott, Kingsley gyorsan rámondta a gúzsba kötő bűbájt.
Harry felsőteste és kezei köré kötél tekeredett, ő pedig a földre esett. Küzdött ugyan, mind a kötél, mint a hirtelen jött vakság ellen, de egyiktől sem szabadulhatott.
Az újonnan jövők odaértek hozzájuk, és mindannyian, beleértve Kingsleyt és a bőrig ázott Sturgist is, Harryre szegezték a pálcájukat. James közöttük állt, pálcáját maga mellett lógatta és kétségbeesetten bámulta Harryt. Gyötörte a kín, segíteni akart a fiának, de tudta, hogy ha megtenné, újból szökni próbálna.
- Vissza a főhadiszállásra? – kérdezte Sirius bizonytalanul.
- Vissza a főhadiszállásra – értett egyet Kingsley.
James előrelépett, nem akarta, hogy a többiek legyenek azok, akik elviszik Harryt. Próbált gyengéd lenni, de az érintése így is pánikba ejtette az ideiglenesen megvakított fiút. James aktiválta a saját Rendhez tartozó zsupszkulcsát és életében már másodjára, elszállította az ellenálló Harryt a főhadiszállásra.
xxx
Mindenki feszült és ideges volt, miután értesültek a Sötét Herceg majdnem szökéséről, de mindenkinél jobban igaz volt ez Molly és Arthur Weasley-re. Úgy kellett rávenni őket, hogy visszajöjjenek a főhadiszállásra, miután James visszahozta Harryt. Nem akarták otthon hagyni a gyerekeiket és csak akkor voltak hajlandók eljönni, hogy beszéljenek Dumbledore-ral, mikor Sturgis és Kingsley felajánlották, hogy náluk maradnak és vigyáznak rájuk. Jelenleg a lakás legnagyobb szobájában ültek és épp csak hozzányúltak a teához, amit Lily készített.
Dumbledore mellettük ült és Jamesre várt, hogy visszaérjen a földszintre. Pár perc múlva az ajtó kinyílt és a férfi belépett.
- Minden rendben? – kérdezte Sirius aggódva.
James bólintott, arca a rózsaszín egy árnyalatát öltötte magára.
- Visszavittem a szobájába – válaszolt. – Hatástalanítottam az 'Obscuro'-t, hogy újra lásson – mondta James. – Némileg… nyugodtabbnak tűnt utána.
- Nem hiszem, hogy egyhamar lecsillapodna – mondta Kingsley. – Épp most fogtuk el újra, mikor már olyan közel járt ahhoz, hogy megszökjön. Alighanem őrjöng.
A szökés említésére Molly keze olyan erősen kezdett remegni, hogy kis híján elejtette a csészéjét.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy a házamban járt! – kapott levegőért. – Egy fedél alatt volt a gyerekeimmel! Meg is…! – nyelt egyet és lehunyta a szemét, próbálta elfojtani ezt a gondolatfolyamot.
Lily egy nagyon kényelmetlen pillantást váltott a férjével, és frusztráltságában könnyek buggyantak ki a szeméből. Gyűlölte, hogy a barátai ilyen félelemmel voltak a fia iránt, de hogy hibáztathatta volna őket?
Dumbledore Molly remegő kezére tette a kezét, arra biztatva, hogy nyissa ki a szemét.
- Nincs mitől félned, Molly – mondta gyengéden. – A gyermekeid sosem voltak veszélyben.
Molly meglepetten és mérgesen fordult felé.
- A lányom a konyhában volt! – füstölgött. – Bármit tehetett volna vele!
- Igen, de nem tett – felelte Dumbledore nyugodtan. – Harry megölhette volna mindhárom Weasley-gyereket, akivel ma találkozott, de nem tette – Dumbledore kék szeme végigfutott Mollyn és Arthuron, mielőtt az asztalnál ülő többi emberre nézett volna. – Harrynek megvolt lehetősége, ott volt az alkalom, hogy öljön, de nem élt vele. Úgy döntött, átveri Fred és George Weasley-t, mikor egyszerűen végezhetett is volna velük, hogy elvegye a zsupszkulcsot. Megölhette volna a kis Ginnyt, de inkább elterelte a figyelmét, hogy elszökhessen. A lányod azt mondta, még csak nem is tudta, hogy ott volt vele valaki a konyhában – emlékeztette Dumbledore Mollyt.
Molly elcsendesedett, eszébe jutott a pillanat, mikor Arthurral együtt hazatért a zsupszkulccsal és ott találta Ginnyt, amint a szétszóródott kannákat és serpenyőket szedegette a földről. Ahogy a nevét kiáltozva odasietett hozzá és azt kérdezgette, jól van-e, úgy tűnt Ginny jobban megijedt anyja viselkedésétől, majd a kandallóban James, Sturgis és Kingsley hirtelen felbukkanásától, mint bármi mástól. Arthur is velük volt, csak akkor ment ki a konyhából a kertbe, mikor Remus, Tonks és Sirius is megérkezett a Hop-rendszeren át.
Belenézett Dumbledore szemébe és hinni akart neki, szüksége volt arra a megnyugtató tudatra, hogy a gyerekei a Sötét Herceg társaságában töltött egész idő alatt biztonságban voltak, de nem tudta rávenni magát, hogy teljesen elhiggye.
- Harry nem bántott senkit. Csak próbált elmenekülni és visszamenni a helyre, amit otthonának tekint – folytatta Dumbledore. – De a mai nap eseményei megmutatták, hogy Harry nem olyan, mint a halálfalók. Nem öl könnyedén. Mi több, odáig mennék, hogy valószínűleg sosem ölt, hacsak kifejezetten azt az utasítást nem kapta Voldemorttól.
A névtől végigfutott a hideg a jelenlévők hátán. James fáradtan megdörzsölte a fejét és frusztrációjában beletúrt a hajába.
- Ma majdnem elszökött – mondta kétségbeesetten. – Ha Sturgis nem talál rá a fiúkra és indítja be a vészjelzést, sose jutottunk volna el időben az Odúba és Harrynek sikerül megszöknie – James mindkét keze ökölbe volt szorítva. – Dumbledore, tényleg azt gondolja, hogy jó ötlet a Roxfort? Onnan is megpróbál majd elszökni.
- Megpróbálhatja, de nem fog sikerrel járni – felelte Dumbeldore ugyanazzal a békés nyugalommal, ahogy mindig.
- Hogy lehet biztos abban, hogy nem használja majd a diákokat alkutárgyként, hogy elengedjük? – kérdezte Arthur.
- A szavamat adom, Arthur, hogy a tanulóim biztonságban lesznek. Nem tenném kockára az épségüket – felelte Dumbledore.
- Négy gyerekem is a Roxfortba jár majd az idén – mondta Arthur halkan. – Bocsásson meg, de több kell, mint a szava, Dumbledore.
Dumbledore egy pillanatig nem szólt semmit, csak nézte a vöröshajú varázslót. Végül bólintott.
- Ám legyen, úgyis tájékoztattalak volna titeket a gyűlésen – kissé előrébb hajolt, két kezét pedig egymásba kulcsolta. – Megkértem Perselust, hogy szerezzen annyi információt Harryről, amennyit csak tud és valami olyannal jött vissza, ami egyszerre különös és megnyerő – mondta. – Úgy néz ki, hogy Harrynek, Voldemorttal és a többi emberével ellentétben, megvannak a „szabályai", az ő elnevezése szerint, amikhez a körülményektől függetlenül ragaszkodik. Nem az a könyörtelen harcos, mint aminek szeretné, hogy higgyük. Ezeket a szabályokat ő kreálta és az egyike, hogy egyetlen ártatlannak sem eshet baja általa.
James közelebb hajolt az asztalhoz, anélkül, hogy észrevette volna, és minden figyelmét Dumbledore-nak szentelte.
- Hogy hihetnénk ezt el? – kérdezte Tonks. – A Sötét Hercegről van szó, a fiúról, akit azért küld ki Tudjukki, hogy ártatlanokat öljön…
- Ó, na de látod, ez az a pont, amit meg kell jegyeznünk – szólt közbe Dumbledore. – Voldemort nem ártatlanokat gyilkoltat Harryvel. Azért küldi ki a Sötét Herceget, hogy teljesítse a parancsát és megbüntesse azokat, akik ellenszegültek neki, akik elárulták őt; a halálfalóit.
Megértés söpört végig a társaságon. Tonks bólintott, szeme elkerekedett a felismeréstől.
- Hát persze! Csak halálfalókat ölt! – kiáltott fel boldogan.
- Frank és Alice – emlékeztette Arthur komolyan.
- Ó… igaz – nézett le Tonks, és a mosoly eltűnt az arcáról.
- Frank és Alice nem voltak ártatlanok Harry szemében – magyarázta Dumbledore szomorúan. – Harrynek azok az ártatlanok, akiknek nincs köze a háborúhoz, a Voldemort elleni küzdelemhez. Számára az ártatlanok a gyerekek – Mollyra és Arthurra nézett. – Harry nem támadta meg a gyerekeiteket, mert a fiaitok nem tagjai a Rendnek, nem harcolnak aktívan Voldemort ellen. Nem támadta meg a lányotokat, mert ártatlan. Ugyanúgy, mint Poppy gyermekei. Harry megmentette őket, mivel ártatlanok voltak – most már látta a megértést Arthur tekintetében. – A diákok biztonságban lesznek a Roxfortban, Harry nem fogja bántani őket.
James nem akarta kimondani, ami a fejében üvöltözött. Egyedül akart maradni Dumbledore-ral, hogy feltegye ezt a kérdést, de úgy tűnik, Remusnak ugyanerre a rugóra járt az agya és megtette helyette.
- Nem értem, miért tolerálná Voldemort Harrynél ezeket a szabályokat?
- Igen, elvégre nem pont a védtelen gyerekek a halálfalók kedvenc célpontjai? – kérdezte Sirius.
- Harry nagyon sikeres az úgynevezett megbízatásai teljesítésében – válaszolta Dumbledore. – Amíg győzedelmeskedik, Voldemort megengedi Harrynek, hogy úgy harcoljon, ahogy az neki tetszik.
Jamesben erős tisztelet ébredt Harry iránt. A leggonoszabb varázsló karmai közt nőtt fel, akit valaha látott a világ, mégis sikerült erkölcsökkel felnőnie.
- Valami egyszerűen nem stimmel itt, Dumbledore – mondta Tonks. – Miért nem akar Harry gyerekeket bántani? Akármilyen szomorúan is hangzik ezt kimondani, szerintem amint elég időssé vált Harry, hogy pálcát tartson a kezében, Tudjukki arra nevelte volna, hogy minden létező lénynek ártson – mondta undorodva és megborzongott. – Nem hiszem, hogy megengedte volna Harrynek, hogy bármiféle együttérzést mutasson mások iránt. És ami az ártatlanokat illeti, nem épp őket szokta Tudjukki kipécézni?
- Egyetértek, valóban különös és utána is fogunk járni a dolognak, de a jelenlegi álláspont szerint csak annyit kell tudnunk, hogy Harry önszántából egy tanulót sem fog bántani a Roxfortban – ezzel Dumbledore felállt. – Azt gondolom, jobb lenne elnapolni ezt a gyűlést, a mai kimerítő események okán – Mollyra és Arthurra nézett, majd Lilyre és Jamesre. – Úgy hiszem, van három fiatalember, akik magyarázatra szorulnak – mosolygott fáradtan rájuk. – Sok sikert.
xxx
Mikor James és Lily besétált a kis szobába, Damient a kanapén ülve találták, sápadtan és szemlátomást aggódva. Azonnal felállt, mikor a szülei besétáltak, de nem szólt semmit. James becsukta az ajtót és egy percig csak nézte a tizenkét éves gyereket.
- Minden… rendben van? – kérdezte Damien.
James bólintott és Lilyvel odasétáltak Damienhez.
- Igen, most már minden rendben. Molly és Arthur hazavitték Fredet és George-ot, hogy beszéljenek velük.
- Mi történt velük? – kérdezte Damien, hangjában zavarodottság és aggódás csendült. Azóta nem látta Fredet vagy George-ot, hogy otthagyták a köpeny alatt és felmentek az emeletre.
- Semmi, szerencsére – felelte James és beletúrt a hajába.
- Ülj le, Damien – intett neki Lily, majd helyet foglalt mellette. James a kávézóasztalra ült le, Damiennel szemben. – Magyarázattal tartozol, Damy – kezdte a nő. – Mit gondoltál, hogy így beosontál a főhadiszállásra?
Damien lenézett és kényelmetlenül mozgolódni kezdett.
- Sajnálom, de te és apa már hetek óta itt vagytok és senki nem mondja el, hogy mi folyik itt, de tudjuk, hogy valami nagy dolog történik a Rendben, hiszen szinte minden nap vannak gyűlések – mondta vádlón. – Én csak tudni szerettem volna, hogy mi az, úgyhogy mikor Fred és George kieszelt egy tervet, hogy kihallgassanak egy gyűlést, velük jöttem.
Lily Jamesre nézett.
- Belehallgattál a gyűlésbe? – kérdezte James. A találkozó épp csak elkezdődött, mikor Sturgis beviharzott a szobába azzal, hogy Harry elszökött Percy zsupszkulcsával. James tudta, hogy Damien nem hallhatott túl sokat.
- Nem – felelte Damien. – Arra vártam, hogy Fred és George visszajöjjenek. Aztán meghallottam, hogy odafönt verik az ajtót és kiabálnak, úgyhogy felrohantam segíteni. Nem vettem észre, hogy Holdsáp bácsi és Sturgis Podmore is meghallották, mögöttem futottak és Holdsáp bácsi belém ütközött, amíg a köpeny alatt voltam. Lehúzta rólam a köpenyt és levitt a földszintre, azt mondta, hogy várjak ott – Damien a szüleire pillantott. – Megpróbáltam elmenni, hogy ránézzek Fredre és George-ra, de akkora volt a felfordulás, mindenki pánikolt és aggódott, úgyhogy inkább itt maradtam, nem akartam útban lenni.
- Ez okos lépés volt – mondta Lily. – Már így is épp elég nagy bajban vagy. Legalább hallgattál Remusra és nyugton maradtál.
Damien nem mondott rá semmit, viszont kérdő tekintettel fordult az apjához.
- Ki az a Harry? – kérdezte csendesen.
James megfeszült, Lily pedig meglepetten nézett Damienre.
- Hogy… honnan tudsz Harryről? – kérdezte Lily.
- Láttam őt, mikor megérkeztünk a zsupszkulccsal. Épp a lépcsőn ment felfelé, te pedig a nevét kiabáltad, próbáltad megállítani – Damien Jameshez beszélt. – Azért ment fel Fred és George, hogy őt megnézzék – először anyja, majd az apja aggódó arcára nézett. – Ő ejtette csapdába őket a fürdőben? – kérdezte.
Lily vett egy mély levegőt.
- Igen – válaszolta halkan.
Damien visszanézett Jamesre.
- Miért tenne ilyet? – kérdezte. – Miért zárná be egy rendtag Fredet és George-ot, hogy aztán otthagyja őket?
James és Lily még egy utolsó közös pillantást váltottak, aztán a tizenkét éves fiúra néztek.
- Damien, Harry nem a Rend tagja – mondta Lily.
Damien meglepettnek tűnt.
- Nem? – kérdezte. – Akkor mit csinál a főhadiszálláson? Ki ő?
James sóhajtott egyet.
- Van valami, amit anyád és én nem mondtunk el neked – kezdte. – Három évvel azelőtt, hogy megszülettél, volt egy másik fiunk – fedte fel James. Tovább mondta, próbálta figyelmen kívül hagyni Damien meglepett arckifejezését, amennyire csak tudta. – Sosem mondtuk el neked, hogy van egy bátyád, mert amikor tizenöt hónapos volt, elrabolták tőlünk – James nagy levegőt vett, behunyta a szemét. – A… barátom… vagyis valaki, akit a barátomnak hittem, elvitte a fiamat és átadta Voldemortnak.
Damien csak hápogni tudott, mogyoróbarna szemei teljesen elkerekedtek. Felváltva nézett a szüleire, próbált rájönni, hogy igazat mondanak-e. Már önmagában az arckifejezésüken látszott, hogy nem hazudnak.
- Ugye tudsz a jóslatról? – erősítette meg Lily.
Damien bólintott. Akkor hallott a jóslatról, mikor hatéves volt. Ron mesélte el neki, mikor náluk aludt a szünidő alatt. Szinte mindenki tudott a varázslóvilágban a kiválasztottról, akinek az volt a sorsa, hogy végezzen Voldemorttal.
- Neville? – kérdezte halkan.
Lily szomorúan megrázta a fejét.
- Nem Neville az – mondta. – Mikor ezt jósolták, én a bátyáddal voltam terhes és Alice… Alice Neville-lel volt várandós. Dumbledore mindig is úgy hitte, hogy a prófécia az én fiamról szól, nem Alicéről – ekkor lenézett. – Úgy tűnik, Voldemort is így gondolta. Ellenünk fordította a barátunkat, és ellopta a fiamat a saját házamból, hogy meggyilkolja.
Damien kissé elsápadt, tekintete Lily és James között ingázott, próbálta tartani az iramot ezzel a szörnyű családi titokkal.
- Sosem mondtuk el neked, mert úgy voltunk vele, hogy semmi jót nem tenne, ha tudnád, hogy Voldemort elraboltatta a bátyádat és megölte – magyarázta James. – De azt nem tudtuk, hogy meggondolta magát. Nem ölte meg, inkább úgy döntött, a sajátjaként neveli fel.
Megértés suhant át Damien arcán és hátrébb húzódott.
- A Sötét Herceg – lehelte.
James bólintott, le sem véve a szemét Damienről.
- Mikor megláttam a Nurmengardban a Sötét Herceget, tudtam, hogy az én Harrym az – magyarázta. – Szinte már hátborzongatóan hasonlít rám és anyád szemét örökölte. Egy egyszerű vérvizsgálat és megvolt a bizonyíték is – folytatta James. – Harry James Potter, az én fiam, de Voldemortra tekint apjaként. Az apjaként, akinek a parancsait kérdés nélkül teljesíti.
Damien csak bámult az apjára, semmi másra nem volt képes, de észrevette a hangjából, hogy ez mennyire összetörte a szívét.
- De nincs minden veszve, Damien – sietett Lily a magyarázattal. – Tudom, hogy valószínűleg sok mindent olvastál a Sötét Herceggel kapcsolatban és a dolgokról, amiket csinált, de jót is tett. Megmentette Madame Pomfrey gyerekeit egy tűzből, amit a halálfalók gyújtottak. Nem rossz ő! – szorgalmazta.
Damien nem szólt semmit, csak ült és próbálta olyan gyorsan feldolgozni ezt a sok hihetetlen információt, ahogy csak tudta.
- Dumbledore úgy döntött, hogy idén ősszel a Roxfortba viszi Harryt, hogy meglássa az igazi világot, és átálljon a másik oldalra – mondta James. – Dumbledore hisz abban, hogy Harry a kiválasztott, az egyetlen, aki végezhet Voldemorttal. – erre az ötletre James egy gúnyos, de halk hangot hallatott. Ezzel a sebességgel haladva, nem tűnt túl valószínűnek. – Minden tőle telhetőt megtesz, hogy biztonságban tartsa Harryt a Minisztériumtól.
Ezek után mind elcsendesedtek. Damien nem szólt egy szót sem, csak ült és próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Sajnálom, hogy eltitkoltuk ezt előled – mondta Lily és megérintette Damien karját. – Csak annyi minden történt; először próbáltuk elnapoltatni Harry tárgyalását a Minisztériumban, de aztán jött a támadás és kis híján elvesztettük őt. Ezért hoztuk ide, a főhadiszállásra, hogy megvédjük Voldemorttól – magyarázta -, és ezért maradtunk itt mi is, próbáltunk közelebb kerülni Harryhez, rávenni, hogy gondolja meg magát és ne akarjon visszamenni hozá.
- Azt terveztük, hogy mindent elmondunk neked, miután hazahoztunk a hétvégén – mondta James. – Hamarosan rájöttél volna.
Damien nem beszélt, csak ült, fejét lehajtva, mélyen a gondolataiba merülve.
- Damy? – szólt hozzá James.
Damien felnézett rá, aztán szó nélkül felkelt és elindult az ajtó felé.
- Damien, hova mész? – kérdezett utána Lily.
- Fel, Harryhez – felelte Damien egyszerűen.
James és Lily talpra ugrottak és elállták Damien útját, mielőtt még elérte volna az ajtót.
- Nem mehetsz fel hozzá – mondta Lily azonnal.
- Miért nem? – kérdezte Damien.
- Ő nem… nem biztonságos körülötte… most még – próbálta James elmagyarázni. – Megpróbált elszökni, miután csapdába ejtette Fredet és George-ot. Majdnem sikerült neki, de megint elkapták. Most tombol.
- Ő a bátyám, nem fog bántani engem – felelte Damien velősen.
- Damy, Harry nem úgy gondol magára, mint a családunk tagja. Nem tekint majd a testvérének, most legalábbis még nem – James szíve rettenetesen fájt, ahogy Damien álla leesett a szavak hallatán.
James és Lily tudta, hogy Damien mennyire vágyott egy testvérre. Fiú- és lánytestvéreket akart, mint Ronnak. Megértették, hogy a tizenkét éves fiuk most csak egy dologra koncentrált; a tényre, hogy van egy bátyja. De azt is pontosan tudták, hogy milyen bántó tud lenni Harry. Már több, mint egy hete vele voltak és tudták, hogy ha Harry képes úgy kezelni a szüleit, mint a szemetet, akkor valószínűleg rosszabbat is megtenne a kisöccsével.
- Most nem akar majd találkozni veled – próbálta elmagyarázni Lily.
- Azt nem tudhatod! – vitatkozott Damien. – Lehet, hogy nem lesz baja velem.
- Damien, a közelébe se fogsz menni Harrynek, ma este nem – rendelte el Lily.
- Legalább engedjétek meg, hogy lássam! – ragaszkodott hozzá Damien. – Anyu, épp most mondtad, hogy van egy bátyám és itt van, de nem találkozhatok vele? Ezt nem teheted! Ez egyszerűen kegyetlen. Kérlek, csak hadd lássam! – könyörgött Damien.
James és Lily ránézett kisebbik fiukra és összetörte a szívüket az arcán látható kétségbeesés. De ők voltak a szülők, ők tudták jobban. Harry féktelen haragban volt, amiért újból elfogták. A mostani nem volt alkalmas időpont arra, hogy bárkivel is találkozzon. Lily mély levegőt vett és egyenesen Damien szemébe nézett.
- Nem, Damien, és ez az utolsó szavam – mondta. Egy kis gumilabdát adott oda neki. – Ez az Odúba szóló zsupszkulcs. Menj vissza ma estére és holnap elintézzük, hogy hazagyere.
Damient hihetetlenül bosszantotta az elutasítás. Elmarkolta a labdát az anyjától.
- Akkor mikor találkozhatok vele? – kérdezte.
- Nem tudom, egy pár nap múlva, talán – felelte Lily.
- Egy pár nap? – Damien megrázta a fejét. – Na nem! Egész életemben nem láttam a bátyámat és arra kényszerítetek, hogy várjak még pár napot?
- Lehet, hogy hamarabb lesz – engedett James. – Elhozlak, hogy láthasd, mikor… nyugodtabb lesz.
- Mikor? – követelte Damien.
- Nem tudom, Damien, talán a hétvégén.
Damien úgy nézett ki, mint aki képes lenne felrobbanni a haragtól.
- Ez valami vicc! Képesek voltatok egy ekkora titkot rejtegetni előttem az utóbbi két hétben és még így is várnom kell három napot, hogy lássam a saját bátyámat! – Egyikükről a másikra nézett, hogy lássa, megenyhül-e valamelyikük. Szerencsétlenségére, nem így történt. – Jó, legyen, ahogy akarjátok! – háborgott.
Damien megcsavarta a labdát, ezzel aktiválva a zsupszkulcsot.
- Damy, ne legyél… - próbálkozott James.
- Nem akarok beszélni veletek! – harapott vissza Damien.
A zsupszkulcs életre kelt és a köldökénél fogva visszarepítette Damient az Odúba.
James boldogtalanul fordult Lilyhez.
- Remek, most már ketten vannak!
