~Már jártam itt, igen!

Mikor is volt? Ki tudja már!

Ott künn a fű nem idegen, s az illatár,

a sóhajtás, a part sok fénye sem. ~ (Christina Rossetti)

– 1 –

A hetedikes Hermione Jean Granger ismét a könyvtárban kuksolt, a zárolt részlegen, egy magas halom, vastag és öreg könyv társaságában.

A háború májusban végre véget ért, és szeptemberben elkezdődött az új tanév, de ennek ellenére kevesen tértek vissza befejezni a tanulmányaikat. A veszteség hatalmas volt, és a legtöbben képtelenek voltak, a gyászukon kívül, bármi másra figyelni. Harry és Ron sem mentek vissza Roxfortba. A hírnevüknek köszönhetően levizsgázhattak iskolán kívül a legfontosabb tárgyakból, és elkezdték az auror képzőt. Hermionénak is felajánlották ezt a lehetőséget, hogy levizsgázhat nyáron, de ő visszautasította. Meg akart dolgozni a tudásért, ráadásul tudta, hogy addig sem fog a fájdalmára figyelni, amíg tanul.

Persze Roxfort rengeteg emléket idézett fel a lányban, főleg az első héten, amit ismét a kastély ódon falai között töltött, de ahogy újra átjárta a tudásszomj, egyre kevesebbet gondolt a háború rémségeire. Ami ennél jobban zavarta az, hogy magányos volt Harry és Ron társasága nélkül. Persze ott volt neki Ginny, és Lunával is gyakran beszélgetett, de mégsem volt ugyanolyan a fiúk nélkül.

Ezúttal, rossz szokásához híven, megint kihagyta az ebédet, és helyette nekiveselkedett a házi dolgozatnak, amit McGalagony adott fel nekik aznap reggel az időnyerőkkel és az időutazással kapcsolatban. Hermionét harmadikos kora óta foglalkoztatta ez a téma, hiszen diáktársaival ellentétben, egy rövid időre, birtokában volt egy időnyerő. Persze, csak egy-két órás időtartamokat utazott vissza, leszámítva persze azt az egy alkalmat, amikor Harryvel megmentették Sirius Black és Csikócsőr életét, de ezen kívül betartotta a szabályokat, amiket Dumbledore szigorúan a lelkére kötött.

Világéletében szorgalmas volt, és a lehető leghamarabb látott neki a feladatainak, de ez az anyag más volt. Ez a téma olyan szinten feltüzelte a fiatal griffendélest, hogy amint vége lett az óráinak, egyenesen a könyvtárba sietett.

A tekintetében vadul izzott a kíváncsiság, miközben gyöngybetűivel jegyzetelt egy pergamenlapra sötétlila tintával.

Már órák óta egyedül volt a könyvtárban, mivel a legtöbben ebédeltek, vagy a klubhelyiségükben tartózkodtak, de ez nem zavarta a lányt, sőt. Örült a csendnek és a nyugalomnak, hiszen így jobban oda tudott figyelni a kutatómunkára, amit végzett.

Már épp csukta volna be az egyik könyvet, amikor a tekintete megakadt egy varázsigén. Ez a bűbáj volt az időnyerők elődje, és a szöveg szerint, később, 1981-ben, ezzel készítették el az első időnyerőt. Hermione ajkán halvány mosoly jelent meg, ahogy tovább olvasta az érdekes cikkelyt. A varázslat mellett több pálcamozdulat ábrája is szerepelt, alattuk pedig vastagon szedve hirdette a szöveg, hogy melyik mozdulattal, mennyit lehetett visszautazni az időben.

Hermionét lenyűgözte ez a varázslat, és úgy döntött, hogy ír róla a dolgozatában, de mielőtt felírta volna a jegyzetei közé, megállt a keze a levegőben. Ekkor rájött, hogy ki akarja próbálni ezt a varázsigét, akármilyen veszélyesnek tűnt. A kíváncsisága felülkerekedett rajta, és gondolatban azzal győzködte magát, hogy mégis hogyan vehetne bele az esszéjébe egy olyan bűbájt, aminek a működéséről ilyen keveset tud?

– Lehet, hogy nem is működik, hiszen csak ebben az egy könyvben találtam róla bármit – gondolta, majd végigfuttatta az ujjait a könyvben szereplő ábrákon.

Jó pár percig tanulmányozta a cikkelyt, majd bólintott egyet.

– A legkevesebb időtartam amit ír, húsz perc, az nem sok, és biztonságosan meg tudom várni, hogy visszaálljon az idő rendje – gondolta, majd a pennájával párszor, gyakorlásképp leutánozta az ábrán szereplő pálcamozdulatot.

Amint magabiztosnak érezte magát, előhúzta a pálcáját, majd elismételte a varázsigét, miközben suhintott egyet.

Ekkor felgyorsult körülötte minden. Egy pillanatra látta saját magát, könyvek felett görnyedni, majd látta saját magát kihátrálni a könyvtárból, ezután elsötétedett előtte a világ, egy utolsó, elhaló gondolattal.

– Ez nem stimmel – gondolta fájdalmasan, mielőtt ájultan összerogyott.

Nem látta, hogy a könyvtár hirtelen eltűnt, és mielőtt hangos puffanással landolt, már a szabadban volt. Hermione továbbra is ájult maradt, amikor végre az idő émelyítő forgása megállt, és a kviddicspálya, nyirkos füvére zuhant.

Óráknak tűnő percek múltán kezdtek csak lassan visszatérni az érzékei. A feje továbbra is hasogatott, és a szemét képtelen volt kinyitni, de ennek ellenére tökéletesen hallotta, ahogy megszólalt mellette egy hang... egy fiúhang.

– Mégis hogy került ide? – kérdezte a fiú, mire egy másik személy, válasz helyett, hümmögött.

– Fogalmam sincs róla, de még soha életemben nem láttam ezt a lányt – válaszolta végül a másik fiú.

– Szerinted meghalt, Tapmancs? – érdeklődte feszülten az első fiú.

– Tapmancs? – gondolta döbbenten Hermione. – De hát Sirius halott... és nem is ilyen a hangja... vagyis nem egészen – tudatosította magában, de továbbra sem nyitotta ki a szemét.

– Remélem nem, mert csinos – mondta önelégülten Sirius, mire Hermione egy csattanást hallott.

– Az első fiú biztos nyakon csapta. Egészen olyan hangja van, mint Harrynek – gondolta enyhe megnyugvással Hermione. Mivel még zavarodott volt, így bele sem gondolt, hogy Harry idén nem volt ott Roxfortban.

A fiú, aki nem lehetett más, csak Harry, leguggolt Hermione mellé, majd gyengéden megérintette a csuklóját.

– Van pulzusa – jelentette ki hamarosan.

– Hé, idegen! Ha hallasz minket, nyisd ki a szemedet! – hallotta ezután Siriust.

– Ez nem lehet ő, hiszen meghalt – gondolta Hermione, majd minden erejét összeszedve, lassan, passogva kinyitotta a szemét.

Az első, amit érzett, az a vakító napfény volt. Hunyorogva nézett a két alak felé. Mindkét fiún griffendéles kviddicsmez volt, és Hermione a rossz látási viszonyok ellenére is kisilabizálta Harry borzas haját. Halvány, erőtlen mosoly jelent meg az ajkán.

– Harry! – szólította meg rekedtes hangon.

– Ki a franc az a Harry? – ráncolta össze a homlokát a fiú. – Az én nevem James, James Potter – mutatkozott be, és továbbra is furcsán bámulta a lányt.

– James Potter? – rekedt a lány tüdejében a levegője. – Ez lehetetlen... hiszen csak húsz percet írt a könyv,... de ez jóval inkább húsz évnek hangzik – rakta össze rémülten a gondolatot. – Teljesen olyan, mint Harry.

– Ne haragudj, csak nagyon hasonlítasz valakire – hebegte végül, majd megpróbált felülni. A dereka rettenetesen fájt a becsapódás miatt, és azon kapta magát, hogy képtelen egyedül felkelni.

– Hadd segítsek – nyújtotta felé a kezét a fiatal Sirius Black, úriember módjára, amint észrevette, hogy a lány segítségre szorul.

Ahogy Hermione egyre jobban kinyitotta a szemét, úgy vette észre a fiún azokat jegyeket, amik a jövőbeli Siriusra is jellemzőek voltak. Persze sokkal simább volt az arca, és a homlokát sem borították fájdalmas, gondterhelt ráncok, de a sötétszürke íriszei és a vaskos ajkai szinte ugyanolyanok voltak. Leszámítva persze azt a pajkos csillogást, ami a jövőben nem volt jelen a férfi szemeiben, mielőtt meghalt.

Végül a tekintete teljesen összeért a fiúéval, és elpirult, miközben elfogadta a kezét. Tudta, hogy a férfi fiatalon nagyon jóképű volt, sőt fényképet is látott róla a roxfortos éveiből, de az, hogy most életnagyságban láthatta őt, teljesen más volt.

Hagyta, hogy Sirius talpra segítse, és hálásan biccentett egyet, mielőtt újra beszédre nyitotta a száját. Sirius ekkor ellépett tőle, és érdeklődve figyelte.

– Sürgősen beszélnem kell Albus Dumbledore professzorral! – hadarta Hermione, és félrenézett a fiú jóképű arcáról, amikor már nem bírta tovább tartani vele a szemkontaktust.

– Ha ez tényleg a múlt, akkor itt kell lennie Dumbledore-nak – gondolta elszántan, majd megdörzsölte a halántékát, mivel továbbra is nagyon fájt a feje.

– Honnan ismered Dumbledore-t? – érdeklődte szemöldök ráncolva James, mire Hermione nyelt egyet. – Amúgy is, ki vagy? Még a nevedet sem árultad el! – tette hozzá gyanakodva.

– Biztos, legalább olyan szép neved van, mint amilyen szép vagy, Csibém – kacsintott rá Sirius, Hermione feszültsége pedig nőtt. Mintha nem lett volna elég gondja Sirius Black szégyentelen flörtölése nélkül.

– A jövőben is Csibének hívott, habár akkoriban jóval ártalmatlanabb hangszínt használt – gondolta Hermione, és minden erejével azért küzdött, hogy ne piruljon el megint.

Nem mondhatta el az igazat, de arra sem volt felkészülve, hogy hazudjon Harry apjának és a keresztapjának, így azt tette, amire képes volt, és tudta, hogy kimentheti a válaszok elől; ájulást tettetett.

Amikor két erős kart érzett maga körül, tudta, hogy valamelyik fiú elkapta. Hálás volt érte, hogy nem hagyták, hogy a fűre zuhanjon, pedig eredetileg ezt tervezte. Még ez is jobb lett volna, mint az, ha neki áll hebegni valamit.

Tudta, hogy az időutazás veszélyes dolog. Ráadásul tisztában volt vele, hogy nem változtathat meg semmit következmények nélkül. Szóval egy újabb zuhanás a kviddicspályára, szükséges áldozat lett volna, de szerencsére az egyik fiú elkapta.

A következő, amit hirtelen érzett, az volt, hogy valaki felemeli a karjaiba, majd elindul vele.

– El kell vinnünk Madam Pomfreyhoz! – hallotta Sirius hangját, és ha nem ismeri jobban, kétségbeesettnek hiszi a fiút.

– Mi lesz a kviddics edzéssel, Tapmancs? – sóhajtotta fájdalmasan James, mire Hermionénak nehezére esett elfojtani a mosolygást. A fiú teljesen úgy hangzott, mint ahogy Harry szokott, ha valami megzavarta a kviddiccsel való terveit.

– Ez most fontosabb a kviddicsnél! – mondta Sirius, majd önelégülten felnevetett – Egyébként sincs szükségem több gyakorlásra, remek terelő vagyok – tette hozzá narcisztikusan.

Hermione gondolatban megforgatta a szemeit.

– Azt se tudjuk, hogy ki ez a lány! – mondta duzzogva James.

– Az mindegy! De szüksége van ellátásra! – mondta Sirius, majd könnyedén megindult a kastély felé, mintha Hermione elernyedt teste meg se kottyant volna neki.

Hermione hallotta, ahogy James motyogott valamit a bajsza alatt, miközben követte őket.

Hermione egyre nehezebben tettette az ájulást, mivel Sirius mozgása azt érte el, hogy a mozdulatlanság egyre kényelmetlenebbé váljon számára. És az sem segített igazán, hogy az arca neki nyomódott a fiú izmos mellkasának, megnehezítve a lélegzést.

– Nagyon kellemes illata van, de ha nem jutok levegőhöz, akkor tényleg el fogok ájulni – gondolta Hermione, és minden erejével arra késztette magát, hogy ne árulja el magát egy hangos levegővétellel.

Hosszú percekkel később, Sirius végül megállt, majd velőtrázóan kiabálni kezdett; nyilvánvaló, hogy Madam Pomfrey nem volt a gyengélkedőn, vagy legalábbis takarásban tartózkodott valamelyik bájitalos szekrény vagy paraván mögött.

– Poppy! Tudom, hogy itt vagy! – kiabálta szemtelenül Sirius. – Siess!

Nem telt bele sok időbe, hogy Hermione meghallja a javasasszony ismerős hangját.

– Sirius Black! – förmedt rá a fiúra. – Hányszor mondjam még el neked, hogy ne kiabálj a gyengélkedőmön? Szeretnéd, hogy szóljak McGalagony professzornak, hogy nem kaptál még a héten elég büntetést? – fenyegette, de aztán a hangja elhalt, amikor észrevette Sirius karjaiban a lányt. – Ez meg kicsoda? – vonta fel a szemöldökét, mire Sirius vállat vont.

– A kviddicspályán találtuk, egy pillanatra magához tért, de ismét elájult, miután talpra segítettem – hadarta a fiú.

– Korábban még soha nem láttam ezt a lányt, pedig diáknak tűnik – vakarta meg az állát Madam Pomfrey, majd biccentett Siriusnak, hogy leteheti az egyik ágyra Hermionét.

Hermione, amilyen óvatosan csak tudott, fellélegzett. Biztos volt benne, hogy néhány percen múlt, hogy nem ájult el valójában.

– Dumbledore-t akarta látni, mielőtt összeesett – szállt be a beszélgetésbe James is, aki időközben utolérte őket.

– Nos, ez esetben talán ide kellene hívnunk Dumbledore professzort. Mr. Potter, volnál olyan kedves, hogy megkeresed az igazgató urat? – kérte Madam Pomfrey, mire James bólintott, majd elviharzott.

– Most meg fogom vizsgálni a lányt, szóval lépj a paravánon kívül! Nem szeretnélek leskelődésen kapni! – figyelmeztette Siriust, mire a fiú megforgatta a szemeit, de ennek ellenére szófogadóan ellépett Hermione ágyától.

Miután a javasasszony meggyőződött róla, hogy nem tört el egyetlen csontja sem, és agyrázkódása sincs, megitatott Hermionéval egy Kalapkúra bájitalt és egy fájdalomcsillapító főzetet.

Hermione hamarosan befejezte a tettetést, miután majdnem megfulladt az egyik bájitaltól, és eljátszotta, hogy magához tér.

– Hol... hol vagyok? – hebegte, majd Madam Pomfreyra pillantott. A nő bizalmatlanul méregette, és nem válaszolt a kérdésre.

– Esetleg elárulhatnád a nevedet? – vetette fel az idősebb boszorkány, mire Hermione nyelt egyet, majd bólintott.

– Hermione – mondta kurtán, és diplomatikusan lehagyta a vezetéknevét.

– Bármi is történt veled, örülhetsz, hogy ennyivel megúsztad – mondta Madam Pomfrey, és már folytatta volna, amikor a gyengélkedőt visszhangosan betöltötte Dumbledore hangja.

– Poppy, jöttem, ahogy kérted – kezdte az idős mágus – Elhúzhatjuk a paravánt, vagy épp vizsgálod? – kérdezte a helyzethez képest nyugodtan.

Madam Pomfrey suhintott egyet a pálcájával, mire a paraván eltűnt az útból, ismét felfedve az ágyat.

Hermione döbbenten figyelte a varázslót, akit gyermekkora óta ismert. Életteli volt, és sokkal fiatalabb, mint mielőtt meghalt a lány idejében. A férfi szakálla már most is hosszú volt, de még nem volt hófehér, jóval inkább mákosnak mondható. A tekintete ellenben ugyanúgy csillogott a félhold alakú szemüvege mögött, mint a jövőben, és ez valamelyest megnyugtatta Hermionét.

Hamarosan észrevette, hogy James is visszatért, és megállt Sirius mellett.

– Dumbledore professzor – hebegte Hermione, mire a férfi felvonta a szemöldökét. Nem tudta, hogy honnan ismeri a lány, de abban biztos volt, hogy nem ennyi ember előtt fogja megkérdezni tőle.

– Nem tudjuk, ki ez a lány – hadarta Madam Pomfrey – Mr. Potter és Mr. Black talált rá a kviddicspályán.

– Poppy, nyugalom. Mr. Potter mindent elmondott, amit tudott. Na már most, van olyan állapotban, hogy feljöjjön az irodámba? – érdeklődte a férfi, majd bátorítóan Hermionéra mosolygott, annak ellenére, hogy fogalma sem volt róla, hogy kicsoda.

– A vizsgálataim alapján semmi baja, csak kimerült – magyarázta Madam Pomfrey, és egy újabb gyanakvó pillantással méltatta Hermionét.

– Nagyszerű, akkor remélem, nem bánod, ha felviszem az irodámba, vagy esetleg inkább itt beszéljünk? – kérdezte Dumbledore, majd ismét rápillantott mindkét boszorkányra.

– Nem hinném, hogy fel tudna menni az irodádba, Albus. Nagyon kimerült. Mr. Black az ölében hozta be a kastélyba – mondta Madam Pomfrey, mire Dumbledore bólintott, majd a két griffendéles fiúhoz fordult.

– Ti most elmehettek, fiúk – mondta szigorúan, de aztán halványan elmosolyodott. – Fejenként tíz pont a Griffendélnek, amiért helyesen cselekedtetek – mondta a férfi, majd megvárta, hogy a két fiú elinduljon.

Miután bezárult mögöttük az ajtó, és Madam Pomfrey magára hagyta őket Hermionéval, Dumbledore maguk köré vont egy disaudió bűbájt. Tudott James láthatatlanná tévő köpenyéről, és ismerte annyira a fiúkat, hogy tudja, megpróbálnak majd visszajönni a gyengélkedőre a köpeny alatt.

– Na már most, kedvesem, te úgy tűnik, hogy ismersz engem, de én még soha életemben nem találkoztam veled. Elmagyaráznád, hogy ez mégis hogyan lehetséges? – kérdezte kedves hangon Dumbledore, majd lassan leült a lány ágya szélére.

– Hatalmas hibát követtem el, uram – suttogta szégyenkezve Hermione. Tudnia kellett volna a következményeket, jobban utána kellett volna néznie, mielőtt botor mód kipróbál egy számára ismeretlen, és érezhetően veszélyes varázsigét.

Dumbledore felvont szemöldökkel pillantott rá.

– Milyen hibát? – érdeklődte, mire Hermione vett egy mély levegőt, és hadarva elmesélte, hogy milyen varázsigét használt.

– ... és a következő emlékem az, hogy a kviddicspályán fekszem, a nyirkos füvön, és odajöttek a fiúk.

– Ami furcsa, mert a könyvtárban voltam korábban,... de nyilván a varázslat nem csak az időből, hanem a térből is kimozdított – gondolta hozzá.

– Milyen évet írtunk, mielőtt idekerültél? – érdeklődte kíváncsian Dumbledore.

– 1998-at uram, szeptember volt, épp elkezdődött a tanév.

– Nos, itt 1976 van, szintén szeptember eleje – magyarázta Dumbledore, mire Hermionét kirázta a hideg.

– Igen, sejtettem, hogy legalább húsz évet jöttem vissza, amikor szembetaláltam magam a legjobb barátom fiatal apjával – fakadt ki belőle meggondolatlanul. Dumbledore, ezt hallva, halványan elmosolyodott, mielőtt ismét elkomolyodott volna.

– Nyilván tudod, hogy az időutazás egy kiszámíthatatlan tudományág, és jelenleg még nagyon keveset tudunk róla – sóhajtotta Dumbledore. Hermionénak ekkor eszébe jutott, hogy az első időnyerőt 1981-ben találták fel. Az alsó ajkába harapott, és úgy hallgatta tovább az idős mágust. – A varázsigét, amit használtál, körülbelül tíz éve fejlesztették ki, és meglehetősen instabil. A múltba történő látogatások sem mindig sikeresek vele, a jövőbe pedig még senki nem mert ellátogatni – magyarázta Dumbledore.

– Szóval – Hermione nyelt egyet – Szóval azt akarja mondani, hogy itt ragadtam, uram? – kérdezte hitetlenkedve.

Nem ragadhatott a múltban, hiszen túl sokat tudott a jövőről. Ráadásul Harrynek szüksége volt rá, túl sokat veszített már így is. Na, és mi lesz Ronnal és a többi barátjával? Kétségbeesetten várta Dumbledore válaszát.

– Igen, nagyon úgy tűnik – magyarázta együttérzően a férfi. – Igaz, jelenleg a minisztérium dolgozik egy eszközön, amivel majd lehetséges lesz biztonságosabban utazni az időben, de az még évek, mire szabadalmaztatják, és erősen kétlem, hogy évek múlva vissza kellene térned a jövőbe – magyarázta. – Rengeteg embert zavarna össze a hirtelen öregedésed – tette hozzá.

– Szörnyű dolgok történtek boszorkányokkal, akik az idővel babráltak – dünnyögte Hermione, de Dumbledore tökéletesen hallotta és bólintott.

– Szóval, ki kellene találnunk, hogy mit kezdünk veled – váltott témát Dumbledore. – Mivel azt nem hagyhatjuk, hogy egyedül legyél a világban pénz és család nélkül – biztosította róla a lányt. – Kezdjük a neveddel.

– Hermione Jean Granger, uram – mutatkozott be.

– Hermione, igazán bájos név, viszont még sosem hallottam ezt a nevet, hogy Granger – tűnődött el a férfi.

– Mugliszületésű vagyok, uram – magyarázta Hermione.

– Nos, ez megmagyarázza. Nem hiszem, hogy jó ötlet volna megtartani a vezetéknevedet, hiszen még meg sem születtél, ha jól gondolom – Hermione bólintott. – Az, hogy a jelenléted ezen változtat-e, azt nem tudom, de nem is ez a fő indokom rá, hogy miért gondolom, hogy változtatni kellene a neveden. – mondta a férfi, majd gondterhelten pillantott a lányra.

– Voldemort miatt – suttogta Hermione. Látta Dumbledore tekintetében az elismerő csillanást, amiért kiejtette a sötét mágus nevét.

– Pontosan – bólintott Dumbledore. – Ha jól sejtem, akkor Tom a jövőben sem hagyta abba mindazt, amit eltervezett – tette hozzá elszomorodva.

Hermione bólintott és összeszorította az ajkait, de nem mondott semmit, így Dumbledore ismét beszédre nyitotta a száját.

– Szóval, az volna a legjobb, ha azt mondanánk, hogy félvér vagy – döntötte el. – Már csak egy nevet kell találnunk, és persze egy mesét arról, hogy miért vagy itt.

Hermione újból bólintott, majd erősen elgondolkodott.

– Talán az volna a legjobb, ha azt mondanánk, hogy a keresztlányom vagy. Így több legyet ütnénk egy csapásra – szólalt meg hirtelen Dumbledore, mire Hermione tekintete elkerekedett.

– Ezt nem várhatom el uram, hiszem nem is ismer – suttogta.

– Azt viszont tudom, hogy amikor ilyen nagy bajba kerültél, én voltam a legelső, aki eszedbe jutott – mosolyodott el halványan Dumbledore. – A jövőben nyilván sokra tartasz engem és megbízol bennem, kedveském.

Hermione bólintott, és visszatartotta a könnyeit, ahogy eszébe jutott, hogy a jövőben már jó ideje nem volt ott nekik Dumbledore.

– Igen, uram – mosolyodott el halványan.

– Eszembe jutott egy család, akiknek használhatnánk a nevét – folytatta az idős varázsló. – Pár hete halálfalók támadtak rájuk. Gondolom, tisztában vagy vele, hogy mik is azok a halálfalók – érdeklődte, mire Hermione bólintott.

– Sajnos túlságosan is – suttogta fájdalmasan, de egyelőre Dumbledore továbbra sem kérdezett rá arra, amit a lány hanglejtése elárult neki.

– Gwendolyn Wood és az idős szülei meghaltak a tűzben, amit Voldemort követői gyújtottak rájuk. Miss Wood nem volt házas, és jelenleg minden távoli családtagja, aki Roxfortba járt, elballagott már, és tudtommal a család egyetlen leszármazottja, csak évek múlva kezdi a tanulmányait. Szóval biztonságosan használhatjuk a nevüket. – magyarázta Dumbledore. – Jelenleg Franciaországban éltek, így hihető lesz a történet azon része is, hogy miért nem jártál eddig Roxfortba – tette hozzá.

– Oliver Wood – gondolta Hermione, és összeszorította az ajkait, ahogy eszébe jutott a fiatal kviddicsjátékos élettelen teste. A fiú egy volt a sok barát és ismerős közül, akiket Hermione látott meghalni a roxforti csatában.

– Esetleg beszélsz franciául? – érdeklődte Dumbledore, mire Hermione elgondolkodva bólintott. – Nagyszerű – mosolyodott el Dumbledore, majd vett egy mély levegőt. – Akkor a történet a következő: A neved Hermione Wood. Az édesanyád Gwendolyn Wood volt, az édesapádat nem ismerted, de úgy tudod, hogy mugliszületésű varázsló, aki már szintén meghalt pár éve. Félvér vagy, és én vagyok a keresztapád. Eddig azért nem jártál ide, mert Franciaországban éltél édesanyáddal és a nagyszüleiddel, és emiatt a Beauxbatons Akadémián tanultál. Azért voltál a kviddicspályán, mert édesanyád elhelyezett rajtad egy varázslatot, ami akkor aktiválódik, ha vele valami baj történik. Ez a varázslat hozott ide hozzám, mivel én vagyok az utolsó élő családtagod. Ez eddig érthető?

– Igen, uram – biztosította Hermione.

– Mivel a keresztapád vagyok, jobb volna, ha mostantól Albusnak neveznél, hogy hitelesebb legyen a mese – javasolta a férfi.

– Rendben, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű – sütötte le a szemeit Hermione.

– Tudom, de jelenleg ez a legjobb, amit tehetünk. Így nyáron sem kell elhagynod Roxfortot, és a hátralévő éveidet is be tudod fejezni. Hányadikos voltál 1998-ban?

– Hetedikes, uram... vagyis Albus – hebegte, mire Dumbledore felnevetett. Furcsa érzés volt kiejteni a száján Dumbledore keresztnevét, és Hermione tudta, hogy nagyon nehezen fogja megszokni, hogy így utaljon az idős varázslóra. Világéletében tisztelte a felette állókat, és soha, eszébe nem jutott volna a keresztnevükön emlegetni a tanárait, még a diáktársaival sem.

– Menni fog ez, Hermione – biztatta. – A Wood családról mindössze annyit kell tudnod, hogy két ága van, te azon ághoz tartozol, akik Franciaországba költöztek. Nincs nagy hírnevük a varázsvilágban, mivel a legtöbben félvérek közülük, így az apró részleteket nyugodtan kitalálhatod a családról magadnak. Senki nem fog utána nézni. A legtöbb Wood, aki Roxfortba járt, egyébként griffendéles volt. Még meg sem kérdeztem, de te melyik házba tartozol, kedveském? – érdeklődte Dumbledore.

Hermione nem viselte az iskolai egyenruháját, mivel nem tanóráról érkezett a múltba. Egy farmernadrág, egy sötétbarna, bőr mokaszin és egy halványkék, Weasley szvetter volt rajta. Ahogy tudatosult benne, hogy ez volt az összes holmija, elszomorodott.

– Griffendéles voltam – válaszolta halkan.

– Remek, ez remek – bólintott Dumbledore. – Akkor már csak az maradt hátra, hogy elmenjünk és bevásároljunk neked. Kellenek majd tankönyvek, ruhák és minden más, ami teljessé teszi egy fiatal lány életét.

– Nem, uram nem fogadhatom el! – tiltakozott Hermione, mire Dumbledore cinkosan felnevetett.

– Butaság, most már a keresztapád vagyok, és mint keresztapád az a dolgom, hogy megadjak mindent, amire szükséged van a normális élethez. Már épp elég teher az, hogy itt ragadtál egy idegen időben, hagyd, hogy megkönnyítsem azzal, hogy kényelmes életet biztosítok neked, ha már nem tudlak hazaküldeni – kérte Dumbledore.

Hermione elgondolkodott egy pillanatra, majd rábólintott. A tekintetét elködösítették a feltörni vágyó könnyei. Meghatották Dumbledore szavai.

– Köszönöm szépen – suttogta hálásan.

– Arra gondoltam, hogy nem kellene a többi diáklánnyal egy hálókörletben laknod. Túl nagy nyomást helyezne rád az, ha még a hálóban is faggatnak. Szóval, ha neked is megfelel, külön szobád lehetne, mint az iskola elsőknek és a tanároknak – vetette fel Dumbledore, tetézve a kedvességét. – Talán kényelmesebb és otthonosabb volna egy saját szoba, főleg, hogy a nyarakat is itt fogod tölteni a kastélyban.

Hermione nem bírta tovább, patakokban kezdtek folyni a könnyei.

– Nem tudom, – hüppögte – hogy most mihez kezdenék,... ha ön nincs, uram – pillantott hálásan a férfire. – Nem fogadhatom el, hogy rám költse a pénzét – tette hozzá halkan.

– Semmiség – biztosította Dumbledore. – A pénz miatt pedig igazán ne aggódj, kedvesem. Világéletemben spóroltam, ráadásul soha nem volt senkim, akire rákölthettem volna akár egy galleont. Valahogy az életemből kimaradt a család és a gyermekek. Szóval az, hogy a keresztapja lehetek egy ilyen kedves és okos fiatal lánynak, részben kárpótol ezért.