–2–

Másnap Hermione elment Dumbledore-ral az Abszol útra, hogy vegyenek neki dolgokat. Előző este kiderült, hogy sokkal kevesebb holmija volt, mint eredetileg gondolta. A zsebei szinte üresek voltak. Mindössze néhány rongyzsebkendő, egy könyvlista, egy gyűrött órarend és egy levél, amit Harrynek akart feladni aznap este, volt az összes értéke. Ahogy a kezébe vette a levelet, elszorult a szíve. Tudta, hogy többé nem fogja látni a fiút, legalábbis nem úgy. A legjobb esetben is, Harry csak úgy fogja ismerni, mint a szülei egy volt osztálytársát, talán barátját, de semmiképp sem úgy, mint a legjobb barátját, akivel megannyi kalandot élt át.

Amint végzett a zsebeivel, rájött, hogy pálcája sincs. Az időutazás elvett tőle szinte mindent, amihez a jövőben jutott hozzá. Azon tűnődött, hogy csoda, hogy a ruhái nem tűntek el; ezért hálás volt, hogy legalább nem meztelenül landolt a kviddicspályán.

Ahogy végigsétált az Abszol úton, rájött, hogy az utca szinte ugyanolyan volt, mint a kilencvenes években, még a kirakatok többsége is stimmelt.

Soha nem gondolta, hogy ilyen izgalmas lesz Dumbledore-ral a vásárlás, de pozitívan csalódott az idős mágusban. Dumbledore-nak meglehetősen jó ízlése volt még a lakberendezéshez is, és ragaszkodott hozzá, hogy megvegyen néhány függönyt, plédet, díszpárnát és egyéb dekorációt Hermione új szobájába. Hermione felnevetett, amikor az idős mágus rávette, hogy vegyenek egy cserepes növényt is.

Épp Ollivanderhez igyekeztek, amikor Dumbledore hirtelen elkomolyodott.

– Azt mondtad tegnap, hogy hetedikes vagy – emlékeztette rá a lányt, mire Hermione bólintott. – Alapul véve a jelenlegi helyzetet, beleértve ebbe téged és persze a világunk egyéb problémáit, arra gondoltam, hogy mondhatnánk, hogy hatodikos vagy – javasolta a varázsló.

– Most nyilván Voldemortra utal – vette suttogóra Hermione, Dumbledore pedig bólintott.

– Tegnap nem akartam nagyon kérdezősködni, mivel elég csúnyát estél, kedveském, és rád fért a pihenés, de ma talán már merészkedhetek rákérdezni néhány dologra – mondta kíváncsi csillogással a tekintetében Dumbledore.

– Nem tudom, hogy ez mennyire volna jó ötlet, uram. Egy rossz mozdulat, és elveszíthetjük a háborút – sóhajtotta Hermione.

Dumbledore megvakarta az állát, mielőtt ismét a lányra pillantott.

– Azt nem tudom, hogy a jelenléted, vagy az, ha elmesélsz nekem dolgokat változtat-e ezen. Abban viszont biztos vagyok, hogy mi vagyunk a sorsunk kovácsa, Hermione. A jövő kifürkészhetetlen, csak a jelen és a múlt biztos pont egy ember életében. Szóval, lehet, hogy ismered a jövőt, de most ez a jelened, és a legtöbbet kell kihoznod belőle.

– Szóval, ha jól értem a szavait, ön szerint az a jövő, ahonnét érkeztem, csak egy variáció? Ön szerint változtathatok dolgokon? – kérdezte meghökkenve Hermione.

– Megmenthetném James és Lily Pottert? Megkímélhetném Siriust tizenkét év ártatlan raboskodástól? Lehet, hogy a horcruxokról való tudásommal megnyerhetjük az első háborút? Harrynek és Neville-nek mennyivel jobb élete lenne? Na, és Remusnak? Ő sem lenne magányos ennyi éven keresztül a barátai nélkül – gondolta Hermione, reménnyel a szívében. – Talán így a végén Remus, Tonks, Fred és még Piton is túlélné ezt az őrületet – gondolta hozzá.

– Igen, pontosan így értem, Hermione – biccentett Dumbledore – De, attól tartok, hogy ezt majd egy másik időpontban kell megvitatnunk, egy békésebb helyszínen. Idekint még a falnak is füle van – javasolta az idős varázsló.

– Természetesen, uram. Szerintem sem kellene itt megbeszélnünk ezt az érzékeny témát – értett egyet Hermione, majd megtorpant, amikor odaértek Ollivander boltjához.

A varázspálca szaküzlet teljesen ugyanúgy festett, mint amikor Hermione először járt ott. Még a kirakatban lévő állvány is ugyanolyan volt, egyedül talán az alatt lévő, sötétlila selyemkendő fakult ki az évek során. Ahogy beléptek az üzletbe, a fejük felett felcsendült az ismerős szélcsengő hangja, és másodpercekkel később feltűnt a pultban egy árnyalatnyival fiatalabb Ollivander.

– Albus! – üdvözölte szívélyesen a férfit, mire Dumbledore mosolyogva közelebb lépett a pulthoz, és kezet rázott a pálcakészítő mesterrel.

Néhány percig beszélgetett a két varázsló, majd Ollivander hirtelen Hermionéra pillantott.

– Na, és az ifjú hölgy? – érdeklődte, mire Dumbledore ismét elmosolyodott.

– Ő a keresztlányom, Hermione Wood – mutatta be a lányt – Gwendolyn Wood kislánya.

Hermione kedvesen elmosolyodott, mire Ollivander sóhajtott.

– Gwendolynnak volt egy lánya? – kérdezte Ollivander, mire Dumbledore bólintott – Tragikus, ami édesanyáddal történt. Egyszerűen tragikus – mondta fájdalmas hangon Ollivander, mire Hermione lesütötte a szemeit.

Utálta, hogy hazudnia kellett egy olyan kedves varázslónak, mint Ollivander, de tudta, hogy nem tehetett mást, így összeszorította az ajkait.

– Tudod, ifjú hölgy, emlékszem, amikor édesanyád jött hozzám pálcáért. Bizony ám, én minden pálcára emlékszem, amit valaha eladtam – mondta büszkén a férfi, majd amikor Hermione nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott, és egy mozdulattal lekapott egy poros dobozt az egyik polcról.

– Tizenkét hüvelykes, bükkfa, enyhén ruganyos, unikornisszőr maggal – mondta az idős mágus, majd Hermione kezébe adta.

Hermione suhintott egyet, mire az egyik üvegváza a pulton, apró szilánkokra tört.

– Bocsánat – húzta el restelkedve a száját a lány, mire Ollivander felnevetett.

– Ugyan, ez mindennapos. Élvezem, ha egy vásárlóm nehezen talál magának pálcát – biztosította róla – Máris keresek valami mást – tette hozzá, majd izgatottan eltűnt a raktárban.

Néhány perccel később három dobozzal tért vissza, majd mindegyiket Hermione elé helyezte. A lány kipróbálta az első két pálcát, de még több kárt okozott a varázsló üzletében.

– Talán ez lesz az igazi – mondta derűsen Ollivander, mint akit a legkevésbé sem zavar, hogy a lány lebontja a boltját. – Tizenegy hüvelykes, cseresznyefa, enyhén ruganyos, sárkányszívizom-húr maggal – mutatta be ezt a pálcát is.

Hermione suhintott, és ezúttal felizzott körülötte egy pillanatra a mágiája.

– Ez egy nagyon erős pálca, Miss Wood. Te bizonyára sokra méltattál ebben a világban, ha ez a pálca téged választott. Kívánom, hogy sok jóra használd a pálcádat, és elérd mindazt, amire vágysz – mondta kedvesen a buzdító szavait a férfi, és Hermione nehezen állta meg, hogy ne sírja el magát.

Dumbledore végül kifizette a hét galleont a pálcáért, majd gyengéden kivezette Hermionét az üzletből.

Ezután Madam Malkin talárszabászata következett. Dumbledore vett neki jó néhány fekete talárt. Egyszerűek voltak. Az egyetlen díszítőelem, az ezüst kapocs volt az elejükön, ami összefogta őket. Ezen kívül Hermione választott magának két köpenyt is, az egyik griffendél bordó volt, arany csattal, a másik pedig halványkék, ezüst patentokkal. Madam Malkin próbálta rábeszélni a lányt két kalapra és néhány sálra, de Hermione nemet mondott. Már így is kellemetlenül érezte magát a vásárlástól, pedig még a túra felén sem voltak túl. Dumbledore kuncogott egyet, majd biztosította róla Madam Malkint, hogy bizony szüksége volt ezekre a dolgokra Hermionénak, csak szerénykedik. Hermione elpirult, de végül hosszas győzködés után, elfogadta a kiegészítőket. Ezután még egy darabig az üzletben tartózkodtak, mivel Dumbledore meglátott egy kosárnyi színes zoknit, és mindkettőjüknek választott tíz-tíz párat.

– Zokniból sosem lehet elég, Hermione – magyarázta lelkesen, és vidáman mosolygott, miközben szétnyitott egy griffendél bordó zoknit, amin apró unikornisok voltak.

Végül kifizettek mindent, és Dumbledore lekicsinyítette a vásárlásukat, mielőtt tovább mentek volna.

– Uram, rengeteget költ rám – sóhajtotta Hermione – Ígérem, hogy amint lesz rá lehetőségem, visszafizetek mindent – tette hozzá, mire Dumbledore felnevetett.

– Ne gondolj erre, kedveském. Örömömre szolgál, hogy megvehetem az új életed alapjait – biztosította róla – Különben is, most már a keresztapád vagyok. Csak élvezd ki, hogy kapsz tőlem új dolgokat, és felejtsd el ezt a butaságot. Nem engedem, hogy visszafizesd – kérte.

– Túl jó hozzám, uram – mondta hálásan Hermione, ezzel megmosolyogtatva Dumbledore-t.

A következő megállójuk, Hermione legnagyobb meglepetésére, az Uklopsz Bagolyszalon volt. Ahogy beléptek az ajtón, Hermionénak a tüdejében rekedt a levegője, és lemerevedve megtorpant. Ledöbbentette, amit látott. A kassza mögötti polcon, ott volt egy ketrecben egy apró, vörös, nyomott arcú kiscica. Hermione alig akarta elhinni a szerencséjét. A kiscica nem lehetett Csámpás, vagy mégis? Mármint ennek mekkora volt az esélye?

Magára hagyva Dumbledore-t a bagoly- és madárszekciónál, odasietett a kasszához.

– Elnézést, – szólította meg az eladót – de a mi világunkban, körülbelül hány évig élnek a macskák? – kérdezte a boszorkányt, aki fáradtan pillantott rá.

– Hát ez attól függ, ha jól bánnak velük, harminc, akár negyven évig, néha tovább – válaszolta szárazon, mint aki a legkevésbé sem akart ott lenni, de nem volt más választása.

Ebben a pillanatban a kiscica megrázta a vörös bundáját, majd kidugta a mancsát a rácsok között, hogy átnyúljon a másik ketrecbe, amiben nyugodtan aludt a többi kiscica.

– Mennyibe kerül a cica? – érdeklődte Hermione, és közben szeretetteljes tekintettel figyelte a vörös szőrcsomót.

– Nos, általában hét galleont szoktam kérni a kandúrokért, és nyolcat a nőstényekért – mondta az eladó – De azt, amelyiket úgy nézi, megkaphatja ötért. Az a macska egy démon. El kellett különítenem a többi kiscicától, mert folyamatosan durváskodott velük. Félig murmánc, szóval nagyon intelligens és önálló, de agresszív, ahogy láthatja.

A boszorkányt kirázta a hideg, amikor a kiscica nekiugrott a ketrece rácsainak, hogy rávesse magát a többi cicára, persze sikertelenül. A ketrec ettől majdnem leszédült a polcról.

– Általában nem veszek be kiscicákat, akikben van murmánc vér, mert nagyon vadak. A hölgy, aki behozta néhány hete, kétségbeesett volt. Azt mondta, hogy a macskája hatalmas almot hozott világra, miután összekeveredett egy murmánc kandúrral. Mindegyik kiscicát sikerült elajándékoznia a barátai és a családja körében, néhány kivétellel. Sikerült eladnom az összeset, leszámítva ezt a kandúrt.

Hermione látta a megvetést a boszorkány szemében, ahogy a ketrec felé biccentett.

– Megnézhetem közelebbről? – kérdezte Hermione. Meg akart győződni róla, hogy tényleg Csámpás az, és nem csak valami morcos, vörös kiscica.

Az eladó úgy nézett rá, mintha a lány teljesen hibbant lenne, miközben sárkánybőr kesztyűt húzott, majd kivette a ketrecből a kiscicát, aki rögtön fújni kezdett rá, és persze vadul karmolni. Hermione ezt látva halkan kuncogni kezdett.

A kiscica sárga íriszei ekkor Hermionén landoltak, és szinte azonnal befejezte a fújtatást. Az eladó gyorsan odavitte a lányhoz, majd letette a pultra. Amint Hermione a karjaiba vette, és finoman a mellkasára fektette, a kis szőrgolyó rögtön dorombolni kezdett, megmosolyogtatva ezzel a lányt. Lassan felemelte a bal mellső lábát, és megpillantotta azt, amit keresett. Csámpásnak világéletében volt egy apró, halvány rózsaszín anyajegye a fekete tappancsán, és ennek a kiscicának pontosan ugyanilyen foltja volt.

– Ha nem bánja, hogy ezt mondom, kisasszony, úgy látszik, hogy ennek a macskának az a végezte, hogy az öné legyen. Eddig bárki, aki megpróbált közel menni a ketrecéhez, az karmolás vagy harapás áldozata lett, de az ön ölében azonnal összegömbölyödött és elaludt.

Hermione elmosolyodott.

– Igen, elviszem őt. Az a sorsa, hogy élete végéig a társam legyen – mondta Hermione meghatódva a boszorkánynak, és igyekezett nem összekönnyezni a kis szőrgombócot, aki az utolsó kapocs volt a régi életéhez.

Dumbledore erre a mondatra ért oda Hermione mellé, és boldogan elmosolyodott, miközben kifizette a boszorkánynak a kiscicát, egy tasak madár jutalomfalatot, és néhány tollápoló szérumot, amikről Hermione rögtön tudta, hogy a férfi Fawkesnak vette.

– Jól vagy, Hermione? – kérdezte Dumbledore, miután kiléptek a boltból, és megpillantotta Hermione arcán a könnyeit.

Hermione bólintott, és letörölte a könnyeit a pulóvere ujjával.

– A neve Csámpás. Ő volt a cicám a régi életemben; akkor persze jóval idősebb volt. Viszont egy dolgot megjósolhatok önnek, garantálom, hogy amint visszavittük Roxfortba, Csámpás kifejezetten kedvelni fogja Sirius Blacket és Remus Lupint, de minden erejével azon lesz, hogy megnyúzza a karmaival Peter Pettigrewt – mondta Hermione, mire Dumbledore szórakozottan elmosolyodott ezen.

Hermione sejtette, hogy a férfit meglepte, hogy olyan fiúk nevét ejtette ki a száján, akikkel gyakorlatilag még soha életében nem találkozott.

– Jól gondolom, hogy a jövőben ismerted Mr. Blacket, Mr. Lupint, és Mr. Pettigrewt? – kérdezte Dumbledore, mire Hermione bólintott.

– Igen, uram. Sirius és Remus, annak ellenére, hogy jóval idősebbek voltak nálam a jövőben, a barátaim voltak. Pettigrew pedig... nos róla egyelőre nem szeretnék beszélni, uram, de biztos vagyok benne, hogy amikor az irodájában leszünk, és a jövőről beszélgetünk, szóba fog kerülni az ő neve is – hadarta Hermione.

Dumbledore bólintott, majd halványan elmosolyodott.

– Tudom, hogy nehéz megszokni, hiszen a jövőben nyilván csak tanár-diák kapcsolat volt köztünk, de most tényleg elkezdhetnél Albusnak nevezni. Hidd el, jobb ha minél előbb megszokod, hiszen most a keresztapád vagyok, és nem volna jó, ha bárki gyanakodni kezdene... akit természetesen a jövőben nem tervezel beavatni a titkodba – magyarázta Dumbledore, mire Hermione tekintete elkerekedett.

– Beavathatok majd másokat a titkomba? – kérdezte döbbenten.

– Igen, de természetesen csak úgy, ha a hozzád közelálló illető, hajlandó letenni egy megszeghetetlen esküt – magyarázta Dumbledore – Hiszen mindketten tudjuk, mi a tét, és nem volna jó, ha bárki keresztül húzná a jövőbeni terveinket – mondta cinkosan.

– Ez végül is logikus – mondta végül, néhány másodperccel később Hermione – Köszönöm, hogy nem kell majd titkolóznom a jövőben azok előtt, akik a barátaim lesznek.

– Nagyon szívesen – mosolyodott el kedvesen Dumbledore – Okos lány vagy, Hermione, szóval bízom az ítélőképességedben, hogy a jövőben csak olyan embereket akarsz beavatni az igazságba, akik nem élnek vissza a bizalmaddal.

– Köszönöm, uram... Albus – vett egy mély levegőt – Tényleg köszönöm, Albus.

Ezután elmentek a Czikornyai és Patzába, és megvették Hermione hatodikos tankönyveit, karöltve néhány könnyű olvasmánnyal, hogy a lány a szabadidejében se unatkozzon. Ahogy belelapozott a tankönyvekbe, észrevette, hogy a hetvenes években rengeteg olyan tananyag nem szerepelt a könyvekben, mint a kilencvenes években. Tudta, hogy ezek a dolgok még nem voltak feltalálva, vagy még nem tartották fontosnak, hogy tanítsák őket. Hermione mentálisan feljegyezte magának, hogy nagyon oda kell majd figyelnie arra, hogy nehogy elszólja magát olyan dolgokról, amiket még nem tudhatott volna.

Miután kivégezték az összes fontos boltot, amit London mágikus része tudott kínálni, Dumbledore bevezette Hermionét a Foltozott Üstbe, ahol megebédeltek.

– Nyilván szükséged van olyan ruhákra is, amiket csak London mugli utcáin kaphatsz meg – sorolta Dumbledore – És persze női dolgokra, mikhez én nem értek – mondta kuncogva. A tekintete azt sugallta, hogy valójában értett ezekhez a dolgokhoz, csak nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Hermionét. – Szóval arra gondoltam, hogy elmehetnél egyedül néhány órára, hogy beszerezz mindent, amire még szükséged lehet London mugli részéről, én pedig addig itt maradok, vigyázok a dolgaidra, és elfogyasztok egy kávét és talán egy süteményt is – mosolyodott el az idős mágus.

Hermione elpirult, és lesütötte a szemeit. A férfi már így is egy kisebb vagyont költött rá, de tudta, hogy szüksége volt ruhákra, így végül rábólintott.

– Nagyszerű – csapta össze elégedetten a tenyerét Dumbledore, majd a zsebébe nyúlt, és átcsúsztatott az asztalon hat darab, ötven fontos bankjegyet. Hermione kikerekedett tekintettel ugyan, de eltette a mugli pénzt.

– Köszönöm szépen – mondta halkan, mire Dumbledore legyintett.

– Szóra sem érdemes – biztosította róla, majd kinyitotta az egyik étlapot. – Ebédeljünk – mosolyodott el.

Hermione halványan viszonozta a mosolyt, mielőtt ő is belevetette magát az étlapba.

Hermione, ebéd után, visszatette a ketrecébe Csámpást, aki ennek a legkevésbé sem örült, majd felállt, és intett egyet Dumbledore-nak, mielőtt kilépett a kocsma ajtaján. Alig, hogy becsukódott mögötte az ajtó, Hermionét szinte arcon csapta a hetvenes évek, ami a mugli világban jóval látványosabb volt, mint az Abszol Úton. Az autók, a ruhák, a frizurák és persze a kirakatok teljesen magával ragadták a lányt.

Körbenézett, és hamarosan kiszúrta azokat a boltokat, ahol talán megkaphatta mindazt, amire szüksége volt.

Mosolyogva lépett be az első üzletbe, ahol ruhákat és cipőket árultak. Hirtelen eszébe jutott, ahogy megpillantotta a próbababákat, hogy a hetvenes évek divatja... imádta a trapézt. Miután felocsúdott, megkérdezte az egyik eladót, hogy merre talál fehérneműt, és a fiatal lány megmutatta neki. Hermione felkapott kettő, tíz darabos tasakot. Az egyikben fehér, a másikban fekete alsóneműk voltak.

Ezután végigpörgette a női ruhaosztály kínálatát. Nem hordhatta csak azt az egy farmert és a kedvenc kötött pulóverét, amit Mrs. Weasleytől kapott két éve karácsonyra. Főleg, hogy rengeteget hordta az elmúlt két évben, és elég kopottas volt. Döntésképtelenül állt az állvány előtt, amikor egy másik eladó, egy középkorú, szőke nő, gyengéden megérintette a vállát.

Hermione egy pillanatra megugrott, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor megpillantotta a mosolygós hölgyet, aki valamiért az édesanyjára emlékeztette.

– Segíthetek neked, kedvesem? – érdeklődte az eladó, mire Hermione bólintott.

– Igen, az nagyon jó volna. Szükségem lenne néhány csinos ruhára. Nem túl csicsás darabokra, inkább hétköznapi viseletet keresek, amit hordhatnék a bentlakásos iskolámban, amikor nem kell egyenruhában lenni. Ezenkívül pizsamát, melltartót, harisnyát, trikót és rongyzsebkendőt is szeretnék – hadarta, majd összeráncolta a homlokát, amikor meglátta az eladó furcsa tekintetét. Kellett néhány pillanat, hogy rájöjjön, hogy jelenleg nem volt valami divatos a megjelenése. – Sajnos minden ruhámat elveszítettem egy nagy tűzben – tette hozzá, remélve, hogy az eladó befejezi a furcsa pillantásokat.

Az idősebb nő ekkor felsóhajtott. Láthatóan megkönnyebbült, hogy a lánynak nem volt ennyire rossz az ízlése, egyszerűen csak nem volt miből választania.

– Oh, te szerencsétlen pára, máris segítek neked új ruhatárat építeni. Egyet se félj, a legjobb helyen vagy. Hadd nézzelek. Igencsak sovány vagy, nem igaz? Rendben, ez remekül nézne ki rajtad... meg ez is... oh, meg ez is... – mondta kedvesen, majd mint akit felhúztak, elkezdett összeszedni mindenféle ruhákat.

Az eladó még perceken át halmozta a karjára a ruhákat, mielőtt visszatért Hermione mellé.

– Felpróbálhatom őket? – kérdezte Hermione nyögvenyelősen, amikor a nő, váratlanul, a kezébe nyomta a ruhahalmot. Különféle, színes pólókat, blúzokat, trikókat, szoknyákat és nadrágokat, farmerokat, dzsekiket, pulóvereket és nyári ruhákat. Ezenkívül két flanel pizsamát, egy selyem hálóinget, és jó pár csipkés melltartót.

– Hát persze, kedvesem. A próbafülke a sárga ruhás próbababa mögött van. Nyugodtan menj csak. Ha valamire szükséged van, szólj. Én itt leszek... oh, ezt is próbáld meg – mondta a nő, majd a halom tetejére dobott egy halványkék, bolyhos fürdőköpenyt.

Hermione nagy nehezen beverekedte magát a próbafülkébe, és elkezdett felpróbálni mindent.

Tetszett neki az egyik pizsama, a hálóing és a farmerok, amik nem voltak túlságosan trapéz szabásúak. Egy fekete egyenes szárú, egy kék csőszárú és egy enyhén trapéz szabású, halványkék nadrágot választott végül. Kettő hosszabb szabású a szoknyák közül, három a blúzok közül és a kevésbé színes, főleg zenekaros pólók is elnyerték a tetszését. Világéletében szerette az ABBA-t és a Queent. Ezenkívül a pulóverek és a trikók is az igen kupacba kerültek. A nyári ruhákban nem igazán érezte magát jól, főleg a hegei miatt, de végül az egyik piros alapon, fehér pöttyös ruhát mégis az igen kupacba helyezte. Végül a fürdőköpeny, az egyik farmerdzseki és a melltartók is a halom tetején landoltak.

Miután választott néhány cipőt is, és kifizette a ruháit, megkérdezte a kedves eladót, hogy merre találja a legközelebbi drogériát. Ezután hatalmas papírtáskákkal a kezében lépett ki a boltból.

Két üzlettel arrébb, Hermione megtalálta a drogériát, és vett magának alapvető tisztálkodó szereket. Két szappant, hajsampont, hajbalzsamot, fogkefét, fogkrémet, dezodort, testápolót és egyéb női dolgokat. A választék jóval kisebb volt, mint amihez hozzá volt szokva a kilencvenes években, de ennek ellenére, mindenből talált elfogadhatót. Ezenkívül még választott magának egy parfümöt is. Enyhe, de annál nőiesebb frézia illata volt.

Végül itt is kifizetett mindent, majd visszaindult a Foltozott Üstbe. Útközben még betért egy olcsó boltba, ahol vett magának egy hajkefét, amit a drogériába elfelejtett, illetve körülnézett, és talál néhány illatgyertyát. Amikor kisebb volt, és még nem járt Roxfortba, az anyukája gyakran gyújtott gyertyát a konyhában. Nem bírta megállni, így elkezdte megszagolni őket. Végül választott három vanília illatút, hogy meggyújthassa őket tanulás közben. Remélte, hogy ez a kis gesztus közel tartja majd a szívéhez az anyukáját.

Hermione most először, boldognak érezte magát, mióta a hetvenes években rekedt. Szinte pattogva sétált vissza a Foltozott Üstbe.

Dumbledore továbbra is annál az asztalnál ült, ahol Hermione hagyta pár órával korábban. Az idős mágus előtt egy üres kávéscsésze és két félig megevett sütemény díszelgett, miközben komoly diskurzust folytatott egy Hermione számára ismeretlen, kék taláros varázslóval.

Dumbledore végül elmosolyodott, amikor észrevette Hermionét.

– Hermione – üdvözölte szívélyesen. – Ő volna az a kivételes, fiatal boszorkány, akiről meséltem neked. Hadd mutassam be a keresztlányomat, Hermione Woodot.

Hermione illemtudóan elmosolyodott, miközben kezet fogott a varázslóval. Látta a férfin, hogy már a tény, hogy Dumbledore keresztlánya volt, lenyűgözte.

Pár percig még beszélgettek a varázslóval, majd visszaindultak a hoppanálási ponthoz.

– Mindent sikerült beszerezned, kedveském? – érdeklődte Dumbledore.

– Igen, nagyon szépen köszönöm, uram – mondta Hermione, és szokásához híven ismét magázni kezdte az idős mágust, amin Dumbledore csak felnevetett.

Végül, néhány pillanaton belül, páros hoppanálással már a vadkanos kapunál voltak. Hermione próbálta elnyomni a hányingerét, miközben követte Dumbledore-t a kastély felé.

Amikor megérkeztek a kastély bejáratához, Dumbledore megtorpant.

– Kedveském, biztos vagyok benne, hogy tudod, merre van a Griffendél torony. A jelszó ebben a félévben Hippogriff. Amikor felértél, indulj el a hálókörletek felé vezető lépcsőn, de a kanyarban állj meg. Ott találni fogsz egy nagy, bordó ajtót, réz kilinccsel. Ezzel a kulccsal tudod majd kinyitni – mondta Dumbledore, majd suhintott egyet a pálcájával, mire Hermione kezében megjelent egy szintén réz kulcs. – Odabent megtalálod majd a szobádat. Remélem, tetszeni fog neked. Véleményem szerint, át kellene öltöznöd a kornak megfelelő ruhákba, hogy a többi diáknak ne tűnjön fel semmi. Addig én elmesélem a tanári karnak a történetet, amit kitaláltunk arról, hogy a keresztlányom vagy. A vacsoránál, a Nagyteremben, pedig be fogom este jelenteni, hogy a Beauxbatons Akadémiáról érkeztél hozzánk, és a Griffendél ház diákjaként fogod folytatni a tanulmányaidat itt Roxfortban – magyarázta, majd ismét suhintott egyet a pálcájával, ezúttal elővarázsolva egy pergament. – Ez az órarended. Minden tárgyat igyekeztem felvenni rá neked, amiket korábban említettél. Ha szükséged van rám, megtalálsz a vízköpő szörny mögötti irodában. A jelszó Csokibéka. Hétvégén pedig örülnék, ha mindenképp meglátogatnál. Elkezdhetnénk megbeszélni a kevésbé kellemes témákat, amik a jövőt illetik – fejezte be, Hermione pedig bólintott.

– Még egyszer köszönök mindent. Tényleg. Nem tudom, hová mehettem volna, ha ön elutasít – suttogta Hermione.

– Kedveském, megtisztelő számomra, hogy egy idegen időben, ahol elveszettnek érezted magad, én voltam az első, aki eszedbe jutott. Én köszönöm a bizalmadat felém, Hermione.

Mondta Dumbledore, majd egy apró mosoly után, magára hagyta a lányt.

Hermione vett egy mély levegőt, és elindult a lépcsőn, a Griffendél torony felé. Tudta, hogy elkerülhetetlen volt, hogy újra találkozzon Siriusszal és Jamesszel, és persze, hogy idővel megismerje Lily Evanst, a fiatal Remust, és a többi griffendélest, akikről hallott már történeteket, akár Siriustól, akár másoktól. Egy kicsit izgult, hogy milyen fogadtatásban fog részesülni, de a griffendéles bátorsága legyőzte ezt a félelmet, és amikor odaért a Kövér Dáma portréjához, határozottan kimondta a jelszót, majd bemászott a portrélyukon. Erősen fogta a papírtáskáit és Csámpás ketrecét, miközben végignézett a diákokon, akik a klubhelyiség különböző pontjain ültek.

– Hé, Ágas! Ez az a csaj – hallotta Hermione Sirius izgága kiabálását.

Megtorpant, és lassan letette a csomagjait maga mellé, miközben figyelte, ahogy Sirius, James, és egy nyúlánk, homok barna hajú fiú, aki nem lehetett más, csak Remus Lupin, megindult felé. Hermione elmosolyodott, ahogy végignézett Remuson. Ő is nagyon fiatal volt, de az alapvető jegyei stimmeltek. Ugyanazok a meleg, mogyoróbarna szemek és ugyanaz a barátságos mosoly, ami a jövőben mindig jelen volt a férfi arcán, nézett vissza rá. Ő is nagyon jóképű fiú volt, bár Hermione akaratlanul hozzágondolta, hogy Sirius helyesebb volt.

– Hermione a neved, igaz? – szakította ki a gondolatai közül, a tizenhét éves Sirius Black, szemtelenül csilingelő hangja. Hermione odakapta a fejét, és majdnem összeért az orra a fiúéval. Sirius láthatóan fiatal korában egyáltalán nem ismerte azt a fogalmat, hogy személyes tér. Olyan közel volt hozzá a fiú, hogy meg tudta számolni az orrán a szeplőit. Hét darab volt neki.

Hermionénak a tüdejében rekedt a levegője, és akaratlanul hátrálni kezdett, amitől majdnem keresztülesett a csomagjain.

– Üdv újra, Hermione! – vigyorodott el Sirius. Hermione egy pillanatig bámult rá, majd ő is halványan elmosolyodott.

– Hello... Sirius volt a neved igaz? Nem biztos, hogy jól hallottam a gyengélkedőn – játszotta az ostobát.

– Nem kell úgy tenned, mintha elfejtettél volna, Kiscsibém – kacsintott a lányra. – Nem bűn, ha emlékszel a pasira, aki megmentette az életedet – mondta szemtelenül mosolyogva. A szürke szemei játékosan csillogtak.

– Lebuktam – mosolyodott el Hermione. – Viszont nem mentetted meg az életemet, de ettől függetlenül köszönöm a tegnapi segítségedet – mondta illemtudóan Hermione.

– Mit keresel itt a Griffendél toronyban? – vonta fel a szemöldökét a fiú.

– Hát... mostantól itt lakom – válaszolta Hermione.

– De hát azt sem tudjuk, hogy ki vagy, vagy honnan jöttél. Hogy lakhatsz hirtelen itt? – szállt be a beszélgetésbe James Potter, aki ez idáig némán figyelte a fejleményeket.

– Oh, milyen neveletlen vagyok – pirult el Hermione. – A nevem Hermione, ahogy Sirius tökéletesen emlékezett rá. Hermione Wood – mutatkozott be, majd gyengéden megrázta James kezét, amit a fiú reflexszerűen felé nyújtott.

– James Potter vagyok.

– Az én nevem már tudod, szívem – dalolta Sirius. – Sirius Black vagyok, örömömre szolgál megismerni, drága hölgyem – mondta vigyorogva, majd ahelyett, hogy kezet rázott volna Hermionéval, gyengéden megfogta a lány kezét, és egy puha csókot lehelt a kézfejére, mint egy igazi úriember.

– Remus, te nem mutatkozol be az új lánynak? – kérdezte James, amikor észrevette, hogy Remus néhány lépéssel mögöttük, továbbra is némán ácsorgott.

Remus ekkor lassan odalépett Hermionéhoz, és elpirult, ahogy összeért a tekintete a lányéval. Hermione tudta, hiszen a jövőben Remus elmesélte neki, hogy fiatalon nehezen ismerkedett az állapota miatt, így nem lepődött meg, hogy a fiú szégyellős volt.

– Remus Lupin vagyok – mondta halkan.

Hermione egy barátságos mosollyal jutalmazta a fiút, és finoman megrázta a kezét.

– Segítenénk felvinni a holmidat, de a fiúk sajnos nem mehetnek be a lányok hálóiba – mondta Remus, mire Hermione bólintott.

– Nos, nagyon örülök, hogy megismertelek titeket fiúk, de ki kellene pakolnom még vacsora előtt meg ilyenek – mondta Hermione – Később találkozunk – tette hozzá, majd újra a kezébe vette a csomagjait.

– Próbálj sietni, Hermione Wood. Meg akarunk ismerni. Itt fogunk rád várni – mondta Sirius, és a tekintete ismét felcsillant.

– Ez igazán kedves tőletek – mondta Hermione, majd szemforgatva elindult a lépcsők felé.

Amikor belépett az új szobájába, Hermione döbbenten felsóhajtott. A szoba tökéletes volt. Az egyik fal mellett volt egy méretes, baldachinos franciaágy, griffendél bordó ágyneművel. Vele szemben helyet kapott egy tömör, tölgyfa ruhásszekrény, az ablak alatt pedig egy szintén tölgy íróasztal és egy polc, amin különféle mágikus tankönyvek sorakoztak. Az ágyvégében volt egy láda, amibe be volt készítve kettő griffendéles egyenruha. A szobában ezenkívül még helyet kapott egy kandalló és egy fotel, ahol esténként olvashatott.

Ahogy jobban körülnézett, észrevette, hogy egy másik ajtó is volt a bejáraton kívül. Óvatosan benyitott oda, és rájött, hogy Dumbledore külön fürdőszobát is adott neki.

Hermione meghatódva felsóhajtott. Soha életében nem volt még ilyen szép hálószobája. Ha arra kényszerült, hogy a hetvenes években éljen, legalább a kastély olyan helyet biztosított számára, ahol szeretni fogja majd.

– Oh, köszönöm szépen – suttogta halkan. Ahogy kimondta a szavakat, a kandalló hangosan roppant egyet. Hermione elmosolyodott.

A kastély világéletében tisztában volt a benne élőkkel. Hermione olvasta a Roxfort történetében, hogy a kastély magába szívta a mágiát az évek során, és önálló életet élt. Míg a Szükség Szobája volt a legnyilvánvalóbb példa erre, addig a lépcsők is figyeltek, és néha szót is fogadtak, és pontosan ezért válaszolt most a szoba is.

– Csámpás, drágám, isten hozott itthon – mondta Hermione, miután felocsúdott, és finoman kiengedte a kiscicát a ketrecéből.

Csámpás boldogan, magasra tartott farokkal lépett ki a ketrecből, amit szívből gyűlölt, és kíváncsi szemekkel méregette Hermionét.

– Mától ez az otthonunk, rendben? Szóval, nyugodtan fedezd fel a szobánkat – biztatta a kiscicát.

Csámpás ezt hallva, felugrott Hermione új ágyára, majd miután kinyújtózott, összegömbölyödött és azonnal elaludt.

Hermione felnevetett a kiscicáját látva, majd elfordult, hogy elkezdjen kipakolni. Nem telt bele sok időbe. Suhintott egyet a pálcájával, mire a papírtáskákból kirepültek a ruhái és az egyéb piperéi, majd kecsesen berepültek a szekrényébe. A tanszerei az íróasztalra szálltak, majd rendezetten elhelyezkedtek rajta.

Amikor végül minden a helyén volt, Hermione hálásan pillantott az új pálcájára. Még szokatlan volt, de érezte, hogy sokkal erősebb volt, és sokkal nehezebb varázslatokat is véghez vihetett vele. Persze ennek várnia kellett.

Jelenleg a prioritása az volt, hogy átöltözzön. Hiába volt kényelmes a farmerja, és az elnyűtt Weasley szvetterje, muszáj volt felvennie valami újat és korhűt. Hermione sóhajtott, majd végignézett a szekrényén, amiben katonás sorban álltak az új cipői, ruhái és a talárjai.

Végül a fekete, egyenes szárú farmerjét, az ABBA-s pólóját és egy fekete mokaszint vett fel. A haját egy suhintással kócos kontyba rendezte, és magára fújt egy keveset az új parfümjéből, mielőtt belenézett az egész alakos tükörbe, ami a szekrénye belsejébe volt.

Miután elégedett volt a külsejével, biccentett egyet. Úgy nézett ki, mint a lányok azokban az újságokban, amiket az édesanyja őrizgetett a padláson. Úgy gondolta, hogy elfogadhatóan néz ki. Hitelesen festett, akár egy átlagos tini lány a hetvenes évekből.

Becsúsztatta a pálcáját a farzsebébe, majd vett egy mély levegőt, mielőtt visszaindult a klubhelyiségbe. Egy kicsit jobban érezte magát most, hogy már hivatalosan találkozott a Tekergőkkel; legalább már ismert három embert ebben az időben. De tudta, hogy ennél jóval több barátra lesz szüksége ahhoz, hogy túlélje Harry és Ron nélkül. Godrik, már most hiányoztak neki, pedig még csak két napja veszítette el őket. Hermione lenyelte a gombócot a torkából. Nem gondolhatott most a barátaira. Erre bőven volt ideje később, egyedül. Akkor majd sírhatott, zárt ajtók mögött.

Végül kihúzta magát, és visszaindult a klubhelyiségbe, mintha mi sem történt volna.