–5–

– Sirius Black! Merlin nevére, mégis mit művel? – förmedt rá dühösen McGalagony professzor.

Hermione ekkor odapillantott Siriusra, és észrevette, hogy a székén hintázik. Szinte már veszélyes szinten hátradőlt, és kicsin múlt, hogy nem esett le a székről. Emellett lustán suhintgatott a pálcájával, és az asztalán lévő nyuszit különféle tárgyakká változtatta. Nem is figyelt oda az állatra, amivel játszott; úgy nézett ki, mint aki álmodozik. Az ajkán halvány mosoly pihent, és egyértelmű volt, hogy teljesen hidegen hagyta a külvilág.

– Mi van? – kérdezte hirtelen. A tekintete továbbra is üveges volt miközben válaszolt. Még láthatóan nem tért teljesen vissza a jelenbe.

– Mr. Black, maga mégis mit művel ezzel a szerencsétlen nyúllal? Azt kértem, hogy változtassa öntözőkannává, nem pedig azt, hogy csináljon belőle tányért, vasalót és könyvnehezéket! – mondta feszülten McGalagony.

Hermione majdnem felnevetett, amikor Sirius anélkül, hogy letette volna a széket a lábaira, lassan felpillantott az átváltoztatástan professzorra, majd mérgesen nézett rá, amiért megzavarta az álmodozásban.

– Nyugodj már le, Minnie! Csak meguntam a kannát – forgatta meg a szemeit Sirius, mielőtt önelégülten elmosolyodott, majd a nyúlra emelte a pálcáját, és tökéletes öntözőkannává varázsolta.

McGalagony professzor összeráncolta a homlokát.

– Fejezze be a hintázást a székén, vagy megint büntetésbe küldöm, Mr. Black! – csattant fel a boszorkány, mielőtt a tekintete abba az irányba siklott, ahol Hermione ült Dorcas Meadowes mellett. Már jó párszor sikeresen átváltoztatta az asztalán lévő, szerencsétlen kiscicát fonott kosárrá, ahogy McGalagony kérte tőle, és ekkor a pennájával játszott. A kiscica élvezte, ahogy Hermione ide-oda húzkodta előtte.

– Miss Wood, ezek az állatok nem az ön szórakoztatására vannak itt! Szóval, ha kérhetném, ne játsszon velük! – mondta feszülten McGalagony. Érezhető volt, hogy az osztályon vezette le a dühét, amit Sirius kavart fel benne.

– Sajnálom professzor. Csak szegény kiscica már nagyon unta, miután ötödik alkalommal is sikeresen átváltoztattam fonott kosárrá – magyarázta Hermione – Gondoltam, megérdemel egy kis szünetet – tette hozzá lesütött szemekkel.

– Önnek is sikerült a kijelölt feladat? – kérdezte McGalagony hitetlenkedve.

Hermione ekkor rájött, hogy ebben az időben csak egy szerencsétlen, francia árva volt, nem pedig a korosztálya legtehetségesebb boszorkánya, ahogy a saját idejében utaltak rá a tanárai. McGalagony okkal nem kivételezett vele, és ennek valahol Hermione örült is, de ebben a percben visszasírta azt a McGalagonyt, akinek ő volt a kedvence.

– Igen, professzor – válaszolta végül, majd szó nélkül átváltoztatta újra a cicát.

McGalagony professzor megvizsgálta a tökéletes fonott kosarat, majd sóhajtott egyet.

– Jól van, mindketten kapnak öt pontot Mr. Blackkel. Nyilvánvaló, hogy jó érzékük van az átváltoztatástanhoz. Most pedig tűnjön a szemem elől, Miss Wood! Házi feladatként olvassa el a tankönyv negyedik fejezetét, és írjon róla rövid vázlatot. Na, menjen! Ne zavarja tovább az órámat! Vigye magával Mr. Blacket is!

Sirius széke ekkor hangos puffanással landolt a lábain, majd talpra szökkent, és követte Hermionét az ajtó felé. Mielőtt Hermione kilépett volna rajta, Sirius megfogta neki, mint egy igazi úriember.

– Tehetségesek vagyunk átváltoztatásból, mi? – vigyorodott el Sirius, amint hallótávon kívül értek.

Hermione felpillantott a fiú arcába, és megcsóválta a fejét Sirius önelégült mosolyát látva. A hosszú, fekete haja tökéletesen keretezte az arcát, annak ellenére, hogy egy része megint belelógott a szemébe. Hermione ezt látva elmosolyodott.

– Láthatóan nem vagyok olyan tehetséges, mint te – mondta Hermione, habár ő arra utalt, hogy tizenhét éves létére, Sirius már legalább másfél éve animágus volt, nem pedig arra, ahogy a teremben, össze-vissza suhintgatott a pálcájával, odafigyelés nélkül.

– Ne szerénykedj; még Evanst és Remust sem engedte el velem soha korábban Minnie – mondta még mindig vigyorogva Sirius.

– Na, és mit tervezel hétvégére, Sirius? – érdeklődte Hermione, miközben visszaindultak a Griffendél-toronyba. Pénteken nem volt órájuk, így a hétre végeztek.

– Még nem tudom – mondta Sirius, majd halványan összeráncolta a szemöldökét és feszülten megdörzsölte a nyakát. – Az fix, hogy Remus hazamegy ma vagy holnap délután. A nagymamája nincs valami jól. Viszont holnap reggel kviddicsmeccs lesz. James és én is játszunk a Hollóhát ellen. Kijössz megnézni minket?

Hermione halványan rámosolygott. Úgy tűnt, hogy a reggeli incidens ellenére, mind James, mind Sirius megbocsájtotta, hogy megdorgálta őket... és a nap folyamán egyszer sem piszkálták Pitont. Még ebédnél sem nevettek rajta, pedig a mardekáros majdnem felbukfencezett a saját cipőfűzőiben. Hermione próbálta elfelejteni a bájitaltanon történteket. Bár főleg azért, mert valahányszor eszébe jutott Sirius ölelése és az, ahogy a fülébe suttogott, izgatottan összeszorult a gyomra.

– Miért is ne? Más dolgom úgy sem nagyon lesz – mondta Hermione, miközben beléptek a klubhelyiségbe.

Sirius ledobta magát a kanapéra, és szélesen elmosolyodott, amikor Hermione leült a legközelebbi karosszékbe.

– Ami a ma reggelt illeti – kezdte Hermione halkan.

– Merlin, de jól néz ki, amikor így mosolyog – gondolta Hermione, majd ahogy észbe kapott, elkergette ezeket az érzéseket.

– Szóval, nem akartam parancsolgatni neked és Jamesnek. Sajnálom, hogy elvettem a sulykot.

Sirius szélesen a lányra mosolygott.

– Ne aggódj emiatt, Mi. Néhány dologban teljesen igazad volt. Az egész hülyeség másodikban kezdődött, ha jól rémlik. James totál belezúgott Evansbe, de Evans akkoriban Pipogyusszal lógott, annak ellenére, hogy nem egy házban voltak. Asszem az első szívatás merő irigységből történt. James ötlete volt, természetesen. Én azt hittem, ez ilyen egyszeri dolog lesz, de amikor Evans megtudta, totál kiakadt Jamesre. És tizenkét évesen Jamesnek a negatív figyelem is figyelem volt. Szóval újra megszívattuk Pipogyuszt, hiszen valahányszor megtettük, Evans szóba állt Jamesszel. James imádta Lily figyelmét. Szörnyű, hogy elcsavarta a fejét a kis vörös.

– Szerintem még mindig teljesen oda van érte – jegyezte meg Hermione.

– Aha, csak az a probléma, hogy négy év alatt se sikerült magába bolondítania Evanst – magyarázta Sirius.

– Erre nem fogadnék. Egész héten nem üvöltözött vele, mióta itt vagyok.

Sirius felnevetett.

– Hagyj neki időt.

– Egyébként... – kezdte Hermione. Sirius felvonta a szemöldökét, ahogy észrevette a lány komolyabb hangvételét. – Mármint lehet, csak én vagyok paranoiás, de feltűnt, hogy valahányszor együtt nevetek Jamesszel, Lily szinte meggyilkol a szemeivel. Lehet, hogy irigy rám? Vagy fél attól, hogy Jamesnek már nem tetszik?

Sirius ezt hallva felült, és minden figyelmét Hermionéra irányította.

– Szerinted titokban tetszik neki James? Vagy legalábbis élvezi a figyelmet, amit eddig kapott tőle, és fenyegetésnek tart téged? – kérdezte Sirius elkomolyodva.

– Lehetséges – mondta Hermione. Tudta, hogy a sorssal játszik, de hát Lilyt és Jamest egymásnak teremtették. Ha csak arra volt szükségük, hogy valaki bátorítsa őket, ő nagyon szívesen segített nekik.

– Wood, szerintem pont rád volt szüksége ennek az iskolának – mondta kacsintva Sirius. – Ezt muszáj elmondanunk Jamesnek. Ha Evansnek tényleg tetszik, akkor el kell hívnia jövő héten Roxmortsba.

Sirius láthatóan nagyon izgatott volt a legjobb barátjáért, és ez megmosolyogtatta Hermionét.

– Ha már így felmerült – nézett a lány szemébe. Hermione érdeklődve figyelte. – Valaki már elhívott esetleg?

Hermione összeráncolta a homlokát, majd megrázta a fejét. Sirius, ezt látva, szélesen elmosolyodott. Alig egy méterre ültek egymástól, és Hermione azon kapta magát, hogy eltűnődik rajta, hogy vajon a fiú érezte-e onnan a frézia és vanília illatát.

– Tudod, Wood – mondta halkan Sirius, és átcsúszott a kanapé másik oldalára, hogy közelebb legyen Hermionéhoz. Szinte már megint belemászott az aurájába. – Ma reggel Remusszal arról beszélgettetek, hogy biztos ismeri azt, akinek az illatát érezted a bájitalban. Azt mondtad, hogy az illető roxfortos. Kérdem én, melyik diákhoz voltál elég közel ahhoz, hogy tudd, milyen az illata? – tűnődött el Sirius.

A fiú hangja bársonyos volt, és Hermionét kirázta a hideg, ahogy összeért a tekintetük. Egy távoli gondolat ott lebegett a szemei előtt, hogy szörnyű ötlet volt belehabarodnia Sirius Blackbe. Hiszen a legjobb barátja keresztapja lesz, ha Hermionénak nem sikerül megváltoztatnia, megint Azkabanba zárják tizenkét évre... habár ez utóbbit minden idegszála meg akarta akadályozni... na, és persze ott volt az is, hogy Sirius arról volt híres fiatalon, hogy összetörte a lányok szívét. És, ha ez nem lett volna elég, ennek tetejében ott volt a fiú hátborzongató családja is, akik teljes mellszélességgel támogatták Voldemortot, főleg az eszelős anyja.

Ennek ellenére Sirius kegyetlenül jóképű, vicces, hűséges, megnyerő és aranyos fiú volt. Ráadásul ebben a percben az arca alig néhány centire volt Hermionétól, és próbált rájönni, hogy mire gondol a lány.

– Édes Merlin, segíts! – gondolta Hermione – Vonzódom Sirius Blackhez!

– Ez téged miért érdekel? – kérdezte játékosan Hermione, majd nyelt egyet, amikor rájött, hogy flörtölni kezdett Siriusszal. A fiú önelégült ábrázata is erről árulkodott.

– Talán baj, hogy érdekel? – búgta Sirius, és még közelebb hajolt a lányhoz. Hermione most már tökéletes érezte a kellemes illatát. Bőr, motorolaj, fű és cédrus.

– Merlin, de jó illata van – gondolta, és jólesően kirázta a hideg.

– Mindenkinek elmondanád – suttogta Hermione.

– Tudok titkot tartani, Mi – mondta sértetten Sirius. – Jobban, mint gondolnád – tette hozzá, és Hermione rögtön tudta, hogy a fiú Remus titkára utalt.

Hermione végül elhúzta a száját.

– Na persze, gondolom Liza Burton is így gondolja – dünnyögte Hermione. Állítólag Liza volt Sirius legutóbbi áldozata, és a klubhelyiségben mindenki tudta, hogy a hollóhátas boszorkány szakadt alsóneműt hordott.

– Hé, csak James, Remus és Peter tud Lizáról! – mentegetőzött Sirius.

– Hát nekem Cas mesélte – mutatott rá Hermione – Szóval nem mondom el neked, Sirius! Mivel ismerem a fajtádat. Kinevetnél, és mire lemegy a nap, már a mardekárosok is rajtam röhögnének!

– Gyerünk, Mi. Esküszöm, hogy tartom a számat – nyafogta édeskedve, és megint bevetette a kiskutya szemeket, amiknek Hermione nagyon nehezen tudott nemet mondani.

– Nem! – rázta meg határozottan a fejét Hermione.

– Ha nem mondod el, azt fogom terjeszteni rólad, hogy belezúgtál Pipogyuszba! – fenyegette játékosan Sirius, mire Hermione felhorkantott.

– Nem mered! – mondta hűvösen Hermione.

– Kipróbáljuk, szívem? – vigyorgott Sirius, majd Hermionéra kacsintott. Tudta, hogy nyert, amikor a lány kiöltötte a nyelvét.

– Szörnyű vagy, Sirius Black! – morogta Hermione.

– Tudom, Mi, de az emberek pont ezért szeretnek – nevetett fel a fiú. – Szóval, kiért dobog a szíved?

Hermione lesütötte a szemét, és hálát adott az égnek, amikor meghallotta Dorcas és Remus hangját. Néhány másodperccel később James, Alice és Marlene is megérkeztek.

– Ti meg miről vitatkoztok ilyen hevesen? – érdeklődte Dorcas, majd finoman félrelökte Siriust, hogy le tudjon ülni mellé a kanapéra.

Hermione ekkor hátradőlt a fotelben, és próbált nem arra gondolni, hogy mi történt volna, ha a többiek nem érkeznek meg. Hermione rádöbbent, hogy kevesen múlt, hogy nem csókolta meg Siriust, hiszen nagyon közel voltak egymáshoz. De nem ez a gondolat ijesztette meg a legjobban, hanem az, hogy szerette volna, ha Sirius megcsókolja.

– Hermione azon volt, hogy elmondja nekem, hogy kinek az illatát érezte bájitaltanon – dalolta Sirius, majd ismét a lányra kacsintott.

– Na, ez engem is érdekel, ki izgatja a fantáziádat csajszi? – húzta az agyát Marlene.

Ezt hallva Remus és Alice is leültek a szabad helyekre, és mind meredten bámulni kezdték Hermionét. James ellenben Hermione foteljének a karfájára ült, és Siriushoz hasonlóan betolakodott az aurájába. Hermione elmosolyodott. Jamesnek teljesen olyan illata volt, mint Harrynek. Kamillás szappan és seprűfény.

Lily Evans pont ebben a percben lépett be a klubhelyiségbe, és hangosan fújtatott, ahogy észrevette Jamest Hermione személyes terében. Dühösen méregette a csoportot. Nem értette, miért nézte mindenki úgy Hermionét, mintha ő lenne a világ egyik csodája.

– Lily – motyogta Hermione, amikor a tekintete találkozott a dühös vörösével.

– Hé, el az agarakkal, Wood! – fakadt ki Jamesből. – Először is Evansnek egyáltalán nem olyan illata van, mint amiket reggel felsoroltál. Ráadásul erősen kétlem, hogy te leszbikus lennél. Szóval... – James ekkor észrevette, hogy Hermione nem figyel rá, és követte a tekintetét. Ekkor pillantotta meg Lilyt. A vörös lány még egy pillanatra végignézett Hermionén, majd csalódottan elindult a hálókörletek felé.

– EVANS! – fakadt ki Jamesből, majd izgatottan felpattant és odarohant a lányhoz.

– Bajszagot érzek – jegyezte meg Remus.

– Igen, ennek kétlem, hogy jó vége lesz – értett egyet Alice, és érdeklődve figyelte az eseményeket.

– Szia Evans, volna kedved eljönni velem Roxmortsba jövő hétvégén? – kérdezte James. Sirius izgatottan figyelte a párost, és Hermione majdnem felnevetett, mivel megint úgy mocorgott egy helyben, mint egy kutya.

– Potter, mégis melyik univerzumban hiszed, hogy igent mondanék egy randira veled? – csattant fel Lily, majd megpöckölte James homlokát.

– Hát reméltem, hogy ebben? – dünnyögte James, és vágyakozva nézett Lily után, aki elviharzott a lépcsők felé.

– Ez nem volt túl jó ötlet, tesó – mondta Sirius, amikor James csalódottan leroskadt a földre, a kanapé előtt.

– Egyetértek, esélytelen volt, hogy belemegy, azok után, hogy látott Hermione mellett – mondta Dorcas.

– Igen, túlságosan féltékeny – magyarázta Hermione.

– Várjatok, szerintetek Evans féltékeny? – ráncolta össze a homlokát James.

– Néha olyan fafejű vagy, James – szállt be Remus is a beszélgetésbe – Evans úgy gondolja, hogy te az övé vagy. Amióta az eszeteket tudjátok, te oda vagy érte. Na, és persze ezt ő nem fogja beismerni, de titkon számít rá, hogy nem nézel rá más lányokra – magyarázta a vérfarkas.

– Igen, szóval, ha azt hiszi, hogy te tovább léptél rajta, féltékeny lesz – magyarázta Sirius.

– Ti meg miről hadováltok? – értetlenkedett tovább James.

– Mond el neki, amit nekem, Mi – kérte Sirius.

Hermione sóhajtott.

– Utálok belekavarni mások kapcsolatába, de észrevettem, hogy valahányszor beszélgetek vagy nevetgélek Jamesszel, Lily szemei szikrákat szórnak. Úgy néz ki, mint akit nagyon dühít az, hogy James más lányokkal van. Mint aki fél, hogy ellopom tőle a figyelmedet, James. Szerintem féltékeny, mert azt hiszi, hogy már én tetszem neked – magyarázta Hermione, mire mindenki bólogatni kezdett.

– Szóval van egy remek ötletem, Ágas – mondta izgatottan Sirius – Ha úgy csinálsz, mintha már nem érdekelne, és más lányokkal randiznál egy ideig, Evans féltékeny lesz. És végre, talán beléd zúg – mondta vigyorogva.

Hermione néhány percig némán figyelte Siriust. Ez szinte ugyanaz az ötlet volt, amit ő javasolt Ginnynek, amikor Harry le se tojta.

– De... így nem fogja azt hinni, hogy már nem tetszik? – kérdezte zavarodottan James. – Hiszen oda vagyok érte. Jobban, mint valaha.

– Édesem – sóhajtott fel Dorcas. – Nem azt mondjuk, hogy felejtsd el Lilyt – magyarázta kedvesen.

– Igen, erről szó sincs – bólintott Remus.

– Csak azt akarjuk kihozni ebből, hogy ha nem kell megdolgoznia a figyelmedért, akkor nem is érdekli. Azt kell elérned, hogy harcolni akarjon a figyelmedért. Erre pedig az a legjobb módszer, ha úgy csinálsz, mintha már nem érdekelne. Ettől féltékenyebb lesz, mint valaha. De előre szólok, hogy én ebben nem veszek részt. Lily már így is épp eléggé gyűlöl engem! – mondta Hermione.

– Szerintem is igaza van, James – mondta Marlene, és a ritka mosolyai egyikével jutalmazta Hermionét.

– Jó, de akkor mégis kit hívjak el? – érdeklődte James, és gondterhelten pillantott Hermionéra.

– Fogalmam sincs, hívd el Cast vagy Marlene-t? – vont vállat Hermione.

– Ez rajtad áll, Marls, nekem már van randim – mondta kuncogva Dorcas, és elpirult.

– Mégis kicsoda? – kérdezte szemtelenül Sirius, mielőtt Marlene bármit mondhatott volna.

– Ne mondd el nekik, Cas, ki fognak nevetni – mondta Alice.

– Ne már, ma mindenki titkolózik? – nyafogta Sirius.

– Arra nem gondoltál, hogy pletykás vagy, Black? – mutatott rá Dorcas.

Hermione szórakozva figyelte a szócsatát, és a tekintete összeért Remuséval, aki láthatóan szintén élvezte a helyzetet.

– Félretéve Cas titokzatos pasiját – vágott közbe Marlene – Elmegyek Jamesszel Roxmortsba, de cserébe én is kérek valami – jelentette ki.

– Mit szeretnél? – kérdezte kórusban Sirius és James, mire Hermione sóhajtott egyet. A mosolya leolvadt az ajkáról, és meredten bámult maga elé.

A fiúk a Weasley ikrekre emlékeztették, és ahogy eszébe jutottak az ikrek, rögtön feltörtek a fájdalmas emlékei. Fred halála, Sirius halála, Remus halála és a háború többi rémsége. És, ha ez nem lett volna elég, akkor Harry, Ron és Ginny arca is elkezdett lebegni a lelki szemei előtt. Tudta, hogy ha nem menti ki magát, és nem megy vissza a szobájába, akkor elsírja magát a többiek előtt.

– Na, srácok ti találjátok ki a terv többi részét, én pedig elmegyek és letusolok vacsora előtt – mondta Hermione, majd felállt, és a vállára vette a táskáját. Már elindult a lépcsők felé, amikor Sirius utána kiabált.

– Wood, egy másodpercre se hidd, hogy megúszhatod a korábbit! Ki fogom szedni belőled, hogy ki tetszik – mondta elszántan Sirius.

Hermione halványan elmosolyodott, miközben eltűnt a lépcsőházban.

Hermione egy darabig hagyta, hogy átjárják a könnyei, de végül összeszedte magát, letusolt, majd elkészült a vacsorához. Nem öltözött vissza az egyenruhájába. Fekete farmert, piros pólót, és kívülre a talárját vette fel. A haját ezúttal lófarokba fogta, és magára fújt egy keveset a parfümjéből.

Épp Csámpásnak adott vacsorát, amikor hangos kopácsolás ütötte meg a fülét. A tekintete azonnal az ablakhoz siklott, és rögtön észrevette a hatalmas, füles baglyot, ami érkezett hozzá. Mivel ebben az időben még senkit nem ismert a külvilágból, így azonnal tudta, hogy csakis Dumbledore kereshette.

Kinyitotta az ablakot, és a madár bereppent a párkányra. Hermione óvatosan elvette tőle a levelet, majd gyengéden megsimogatta a fejét, mielőtt a bagoly elrepült. A levelet tényleg Dumbledore írta. Ugyanazt a lila tintát használta, mint amit a jövőben is, és amit a lány is előszeretettel használt.

Leült az ágyára, majd felbontotta a levelet.

Hermione!

Ha nincs ellenedre, ma este is velem vacsorázhatnál az igazgatói irodában. A mai napon egyébként sem terveztem bejelenteni semmit a Nagyteremben.

Megbeszélhetnénk az elmúlt hét történéseit, és rátérhetnénk a kevésbé kellemes témákra. Ez utóbbiak talán emészthetőbbek lesznek étkezés közben.

Várlak szeretettel: Albus Dumbledore.

UI: A barátaidnak nyugodtan mondd azt, hogy velem vacsorázol. Nem lesz furcsa, hiszen a keresztapád vagyok.

Hermione nyelt egyet, ahogy végigolvasta a levelet. Tudta, hogy elkerülhetetlen volt mesélnie a háborúról. Az előző hétvégén még ki tudta kerülni a témát, és csak körvonalakban került szóba Voldemort, de most Dumbledore nem kertelt.

Belenézett a tükörbe, és megrázta a fejét. Túl feslettnek érezte magát, ezért úgy döntött, hogy újra lecseréli a ruháit. Pár percig elgondolkodva állt a szekrénye előtt, majd végül egy fekete blúzra és egy világoskék szoknyára esett a választása. A talárját ezúttal is magára vette.

– Nem tudom, mikor érek vissza Csámpás – mondta a cicának, mire az hangosan nyávogott egyet.

Hermione sóhajtott, majd visszament a klubhelyiségbe. A barátait már nem lepte meg annyira, mint az előző héten, hogy Dumbledore vacsorázni hívta, hiszen a keresztapja volt. Egyszerűen csak elbúcsúztak tőle, és hagyták, hogy a lány elmenjen az igazgatói irodába. Egyedül Sirius tűnt csalódottnak, hogy Hermione nem vacsorázott velük, és a fiú arckifejezése megmosolyogtatta a lányt.

A mosolya viszont szinte azonnal leolvadt, miután bezárult mögötte a portrélyuk. A gondolatai ismét a jövő felé sodródtak, és elszorult a szíve, ahogy eszébe jutott a sok ismerős és barát vérbe fagyott teste. Nem tudta, hogyan fogja végigmondani az elkövetkező húsz év történéseit sírás nélkül; kit akarunk átverni, Hermione biztos volt benne, hogy az estét nem ússza meg könnyek nélkül. És persze ott volt az is, hogy hiába bízott Dumbledore-ban, és hiába hitte el neki, hogy megváltoztathat dolgokat, Hermione ennek ellenére félt, hogy ront a helyzeten.

– Mi van, ha a tudásommal nem akadályozom meg a második háborút? Mi van, ha az idő mégis lineáris? Mi van, ha a szavaim és a tetteim csak rontanak a helyzeten? – cikáztak vadul a gondolatai, és észre sem vette, hogy mikor kezdett el futni.

Csak akkor tudatosult benne, hogy végigszáguldott a kastélyon, amikor lihegve megtorpant a vízköpő szörny előtt.

Néhány percig meredten bámulta a szobrot, és közben próbálta lenyugtatni az idegeit. Tudta, hogy azzal nem segít senkinek, ha pánikrohamot kap az igazgatói iroda előtt. Azzal biztatta magát, hogy Dumbledore mindig tudta, hogy mit csinál, és ez ezúttal sem lehetett másként. Ha az idős mágus szerint az idő átírható, butaság lett volna vitatkozni vele.

– Ráadásul, ha működik Dumbledore terve, akkor rengeteg ember élné túl ezt a rémálmot. Emlékezz, mit mondott Dumbledore Harrynek, amikor beavatta a horcruxokba... ha korábban tudja, hogy mit tett Voldemort, akkor lehet, hogy elég lett volna egy háború – szajkózta magában, mielőtt kihúzta magát, majd vett egy mély levegőt, és kimondta a jelszót.

Amikor felért az igazgatói irodához, az ajtó magától kinyílt, mielőtt kopogtatott volna. Hermione összeszorította az ajkait, majd belépett. Dumbledore egy étkező asztalnál ült, és épp egy házi manónak adott utasításokat.

– ... igen, és desszertnek a csokoládétortából kérnénk – mondta mosolyogva az idős mágus, és ez a mosoly még szélesebbé vált, amikor észrevette Hermionét – Hermione, milyen pontosan érkeztél, kedveském. Foglalj helyet, hamarosan vacsorázunk – mondta Dumbledore.

– Darbie, sietni fog uram. Darbie küldeni fogja a vacsorájukat – biztosította a házi manó, mielőtt egy csettintéssel eltűnt.

– Uram – kezdte Hermione, miután leült a székre, az igazgatóval szemben. Ideges volt, és ez látszott rajta. Feszülten tördelte az ujjait az ölébe, és akaratlanul beleharapott az alsó ajkába. – Tudom, hogy a mai beszélgetés komolyabb hangvételű lesz, viszont tudnia kell valamit, mielőtt bármit mondanék.

Dumbledore érdeklődve figyelte a lányt, miközben reflexszerűen megigazította a félhold alakú szemüvegét.

– Semmi olyat nem kell mondanod, amire még nem állsz készen, Hermione – mutatott rá – Viszont tapasztalatból mondom, hogy jobb minél előbb túlesni a nehéz dolgokon.

– Ez egy nagyon véres, kegyetlen és szomorú történet lesz, uram – figyelmeztette rá Hermione, mire Dumbledore bólintott.

– Tomtól nem is vártam mást – mondta nyugodt hangon – Ha esetleg segít, használhatjuk a merengőmet is. Talán megmutatni ezeket a borzalmakat könnyebb feladat lesz számodra, mint elmesélni – ajánlotta fel Dumbledore, mire Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Igen, az valóban segítene, uram. Elmondani nem tudom, hogy mennyit – mondta halkan Hermione.

– Addig is, ne legyél feszült. Kellemesen megvacsorázunk – nyugtatta Dumbledore – És közben elmesélhetnéd, hogy érzed magad eddig ebben az évtizedben – javasolta mosolyogva Dumbledore.

Hamarosan megjelent az asztalon az előétel; sütőtökkrém leves.

– Nos, eddig igazán kellemes, bár akadnak dolgok, amiket egyelőre még nem szoktam meg – mondta Hermione, miután neki láttak a levesnek.

– Például? – vonta fel érdeklődve a szemöldökét Dumbledore.

– Egyelőre még szokatlan, hogy kevesebb a tananyag, és persze az is furcsa, hogy a tanáraimnak nincs felém akkora elvárása, mint otthon. Tudnia kell professzor úr, hogy ahonnan jöttem... nos, nem akarok nagyképűnek hangzani, de sokan úgy gondolták, hogy én vagyok a korosztályom legokosabb boszorkánya. Ez átok és áldás volt egyben, de mivel szorgalmas vagyok, így élveztem, hogy a tanáraim elvárták tőlem a helyes választ, és persze azt, hogy minden kérdésüknél jelentkezem – hadarta – Persze jelenleg kellemes, hogy nem kell megszakadnom a tanulásban, és marad rá időm és energiám, hogy megszokjam ezt a helyzetet, hogy beilleszkedjek, de egyelőre még furcsa, hogy például McGalagony professzor ledöbbent, amikor hibátlanul végrehajtottam a feladatot, amit kért.

Dumbledore ezt hallva halkan kuncogott.

– Elhiszem, de meg fogod szokni. Talán jelenleg még előnyös is, hogy nem kell annyit tanulnod. Hiszen, ahogy te is mondtad, így több időd marad barátkozni és megszokni az új életedet – mondta az idős varázsló.

– Igen, ebben teljesen egyetértek. Tudom, hogy meg fogom szokni... vagy is inkább remélem – mondta Hermione.

– Na, és sikerült új barátokat találnod, kedveském? – érdeklődte Dumbledore, Hermione pedig bólintott.

– Sirius és Remus a jövőben is a barátaim voltak, így őket tudtam, hogyan környékezzem meg, és velük együtt jött James barátsága is. Nagyon rendesek velem a fiúk, és segítenek a beilleszkedésben. Rajtuk kívül, a legnagyobb meglepődésemre, három lány is szeretne barátkozni velem a házamból. Dorcas Meadowes, Marlene McKinnon és Alice Travers.

– Miért olyan meglepő, hogy barátkoznak veled ezek a lányok? – érdeklődte meglepetten Dumbledore.

– Otthon nem igazán találtam meg a hangot a lányokkal, leginkább fiú barátaim voltak. Egyébként is, a legtöbben könyvmolynak és strébernek hívtak a hátam mögött – sóhajtotta Hermione – Ezt most szeretném elkerülni. Persze, nem mondom, hogy nem a tanulás lesz a legfőbb prioritásom, de megígértem magamnak, hogy ezt a második esélyt okosan fogom kihasználni, és több időt fogok a barátaimra szánni, mint régen tettem.

– Ez igen bölcs döntés, Hermione. Fontos, hogy megtaláld az egyensúlyt a tanulás és a barátok között – értett egyet Dumbledore is.

A vacsora hátralévő részében könnyedebb témákról beszélgettek, és Hermione ezért hálás volt. Tudta, hogy meg kell mutatnia minden emlékét Dumbledore-nak, és persze azt is, hogy végig kell néznie őket a férfivel, hogy hozzá tudjon fűzni dolgokat, de próbálta elnyújtani az elkerülhetetlent.

Végül, miután befejezték a desszertet, Hermione összeszedve minden griffendéles bátorságát, vett egy mély levegőt, és elkomolyodva Dumbledore-ra pillantott.

– Szeretné tudni, hogyan ölhetjük meg Voldemortot? – kérdezte érzelemmentes hangon Hermione, mire Dumbledore bólintott. Felállt az asztaltól, és a merengőjéhez sétált.

Hermione feszülten figyelte, ahogy a férfi suhintott egyet a pálcájával, majd az étkezőasztalra lebegtette a tömör, kő merengőt.

– Kezdjük az elején – mondta végül nyugodt hangon, majd leült a lány mellé.

Hermione vett egy mély levegőt, és elkezdte kihúzkodni a fejéből az ezüstös-kék emlékfoszlányokat.