Van egy olyan gusztustalanul Gyatlovbosszantó tulajdonsága a március utolsó napjának, hogy képes elmúlni a szemétláda, és teret engedni április első napjának. Önmagában ez még nem lenne baj, semmi különös nem lenne ebben a dátumban, általában ez a készülődés napja szokott lenni, Izabella tortát szokott sütni délután, ajándékokat csomagolni, mivel április másodikán van Ványa fiuk születésnapja. Alapvetően tehát nem lenne gond az elsejével.

Egyedül az aznapi munkanap jelent problémát, mert semmi jót nem lehet várni az ott töltött 8-10 órától, főleg, ha beosztottjaival kiemelten szigorú, katonás főmérnök hírében áll az ember.

Gyatlov elvtárs tapasztalatai egyébként is rosszak voltak e téren. Eddig még minden évben sikerült valami kisebb- nagyobb marhaságba beugratni, megtréfálni hol ezzel, hol azzal, volt néhány kifejezetten szemét húzásuk is a fiúknak, akár Komszomolszkban, akár itt Csernobilban. Tudta jól, hogy nem lenne annyira kedvük durvább, vagy legalábbis bosszantóbb, tréfának szánt kreténségekkel szórakoztatni őt az alkalmazottainak munkaidőben, ha ő kicsit lazábban fogná a gyeplőt, s nem káromkodna velük annyit, de sajnos a szocialista rendszer velejárójaként elhíresült kapun belüli munkanélküliség és a kismérnökök, különösen az Olekszandr Korol - félék munkamorálja nem tette lehetővé a gyengédebb bánásmódot, Gyatlov pedig meg volt győződve arról a tényről, hogy mindössze azért tudják ennyire is tartani a munkatempót, amennyire mostanában sikerül, mert ő nem hagyja elkanászodni a hülyegyerekeket, tartja a fegyelmet, amennyire lehet, hegyibeszédekkel, vasszigorral, ordibálással, noszogatással, akár keményebb kézzel is, mint az szükséges volna.

Ez nem jelenti azt, hogy Gyatlov örömét lelte volna a kemény katonás egzecíroztatásban nap nap után, épp ellenkezőleg. Őt magát is fárasztotta, hogy az esetek nagy részében nem tud úgy belépni semelyik hozzá tartozó blokkba sem, hogy valami ne siklott volna menet közben félre, hogy valaki éppen ne próbálna kibújni a munka alól, hogy valami pont ne úgy jöjjön össze, mint ahogy azt előzőleg eltervezték, és emiatt már természetesen előre rossz kedve volt sokszor, tudván, már megint fel kell emelnie a hangját, már megint megrovásokat kell osztania szóban, írásban vagy akár mindkét módon. A maga ötvenegynéhány évével Anatolij Gyatlov már inkább nyugalomra vágyott... volna. "Miért kell nekem mindig az ügyeletes Rézfaszú Bagoly szerepét felvennem azért, hogy minden megközelítőleg normálisan működjön? Miért akkora kérés az, hogy mindenki tegye a dolgát, és miért kell ehhez nektek külön kérvényt benyújtanom, kirúgással, vagy szankciókkal fenyegetőznöm? Szerintetek én szeretem ezt, hogy folyamatosan kétszázra basszátok fel a vérnyomásom?"

A közhiedelem úgy tartotta, hogy igen, főleg Leonyid Fjodorovics gondolta, hogy Gyatlovnak lételeme a rájuk ripakodás, parancsolgatás, észosztás. Talán egyetlen napot sem bírna ki kötekedés nélkül. Néha, de tényleg néhanapján, mivel az öreg eleve sztesszes volt, úgy is kaptak letolást, hogy nem érdemelték meg, így Lenya úgy gondolta, nem is érdemes próbálkozni, Gyatlov úgyis talál majd valamit, amibe belekössön, vagy amiért leteremtse őket, akár ártatlanul is, hát akkor miért tenne erőfeszítéseket? Éppen ezért előszeretettel hergelte barátait is arra, hogy házirendbe közvetlenül nem ütköző, épp ezért nem szankcionálható, de idegesítő módon provokálják Gyatlovot, de pláne április elsején, amikor amúgy is az a lényeg, hogy mindenkiből bolondot kell csinálni, aki hagyja. Hülye barom, megérdemli.

Anatolij Sztyepanovics tudta tehát jól, mire számíthat: valószínűleg idén is, mint minden évben, bosszúszomjas, bölcsődéből épphogy szabadult beosztottjai gyermeteg módon zúdítják rá a mindennapok szokásos keserűségei nyomán felgyülemlett stressz levezetéseként tréfának álcázott partizánakcióikat. Meg sem lepődött hát, amikor az irodája felé tartva észrevette az első humormorzsát: irodájának ajtaján immár a "Gyatlov, A. Sz. - Helyettes főmérnök" táblácska alatt díszelgett egy hatalmas, fekete alkoholos filccel írott titulus is: Ügyeletes Rézfaszú Bagoly. Gyatlov egykedvű sóhajjal vont vállat. Csak ennyi tellett az atomkánaán elitjétől mára? Nahát micsoda pallérozott elmék, és kulturálisan kiemelkedő ízlésű fiatal mérnökök dolgoznak itt. Elvégre ő hívta így sajátmagát, szinte várta, mikor rója fel valaki az ajtóra ezt. Persze, április elsején, hát mikor máskor?

A csíny által kiváltott hatás nem bizonyult elegendőnek, hogy megelégedjenek a fiúk. Gyatlov nem gurult méregbe, látszólag nem is volt túl bosszús, inkább egykedvűnek tűnt. Vállat vont és sóhajtott egy rövidet, majd bement az irodájába, és ki sem dugta onnan az orrát egy jó darabig.

- Te Igor! Most ragaszd be a zárat! - bökte oldalba Borisz kedves cimboráját.

- Hülye vagy? Abból mekkora botrány lesz.

- De ha nem tudja meg, ki volt az, akkor nem tudja ránk bizonyítani.

- Valahogy kideríti. Ez mindent kiderít. Az se lepne meg, ha lenne egy- két besúgója.

- Ki a fene súgna pont Gyatlovnak, mikor mindenki utálja? Nem hinném, hogy áruló lenne köztünk.

- Nem utálja mindenki. - vont vállat Igor. - Be kell azért vallani, hogy elég sokan kedvelik. Ott van Tyihonov, Szitnyikov mint legrégebbi spanja, Csugunov is jóban van vele, páran meg nyalni akarnak neki, hátha kedvesebb lesz velük, de érdekes módon azokat utája a legjobban.

- Nem. - rázta a fejét Lenya. - Szerintem engem utál a legjobban.

- Te főnök, ha utálna, nem nevezett volna ki reaktorirányítónak. - pendítette meg Igor.

- Pont hogy kibaszásból csinálta, szerintem azt hitte, nem fogok tudni megbírkózni a feladattal, aztán direkt kinevezett, hogy baszogathasson, csak nem jött össze neki.

- Fene egye meg, nekünk sem jött össze, nem sikerült megszívatni. Nem is lett mérges.

- Szerintem valahol számított rá, nem érte meglepetésként.

- Akkor csináljunk olyat, amire nem számít!

- Azt kéne, de mit?

- Nekem lennének ötleteim. - kezdte Toptunov, - De vagy kirúgás járna érte, vagy bünteti a törvény, bassza meg.

- Megverni? - kérdezte Igor.

- Igor te mi a túróért akarod mindig megverni Gyatlovot?

- Főleg ezzel a testmérettel, te igen alulmaradsz. - vihogott Lenya.

- Álmodozni csak szabad. - vont vállat Kirschembaum.

- De az nem szívatás, gyerekek, az csak verés. Ráadásul az nem is jó buli, abból csak nekünk lesz bajunk, kirúgnak miatta, de legalábbis lesz egy jó nagy botrány, Gyatlov meg igazából nem esne pofára, max kapna kettőt a szeme alá, bár azt se gondolom, hogy olyan könnyű lenne megverni. Rendszeresen futkározik, úszik, jó kondiban van a szemét, még a végén ő ver le minket. - magyarázta Sztoljarcsuk.

- Nana, azért én boxoltam ám... bár ami igaz az igaz. Amúgy se szeretek verekedni. - felelt Lenya. - Találjunk ki valamit, aminek a szájában marad az íze.

- Hallod Borisz, hozzunk neki kávét.
- Az nem büntetés. Hozzunk, de akkor tegyünk bele pillanatragasztót.

- Hülye vagy? A kávéba? Attól meghal.

- Ha azt nem is, de hashajtót lehetne.
- Azt akarod, hogy kirúgjanak? Én mondjuk sóra gondoltam.

- Miért? Foshat mástól is, hát mi közünk hozzá?

- Só a kávéba, Igor, hallod de amatőr vagy... olyat az ötödikes általános iskolások csinálnak, ha mérgesek a tanárra, mert röpdogát íratott.

- Akkor mondjál jobbat, Leona.

- Én tudok. Beragasztózzuk a székét és hashajtót teszünk a kávéjába. Akkor ha fel akar állni, akkor három lehetőség van: Vagy nem tud, és akkor befest a csokistej, vagy kiszakítja a gatyáját...
- És jó eséllyel még be is fest a csokistej. - nevetett Igor.

- Baszd meg ti ketten hogy vagytok ilyen hülyék? Segítséggel?

- Hát ha jól tudom, téged se kell félteni, Lenyus. Na, akkor legyen ez? Ragasztót a székre!

- Az meg azért nem jó, mert nemcsak ő szokott odaülni. És ha Szását ragasztjuk oda?

- Hú, az nem lenne jó. Szásával nem akarok kitolni, ő rendes.

- Erőspaprikát a vécépapírra!

- Hülye vagy? És ha mi használjuk?

- Ellopták a budipapírt gyerekek, reggel nem volt a mosdóban.

- A szocialista kánaánban nem lop senki.

- Biztos nyugati kém volt, és ezt nem tudta.

- Gyatlovnál van. Az irodai budijában, én arra gondoltam.

- Hülye vagy te Borisz, először is, hogy akarsz bemenni a Gyatlovhoz a budiba? Kettő, ha be is mész, akkor ne erőspaprikázz, baszki hanem lopd ki a papírt nekünk.

- Cseréljük ki a samponját pillanatragasztóra!

- Bornyák, neked mi most ez a pillanatragasztó mániád? Tán lenyúltál egy kamionnyi német ragasztót és el akarod használni?

- Na, lelepleztél. Igen, tesókám, rakétagyáros, szendvicsbe is azt kenek mostanában.

- Hát használd el zacskóba, ne itt reklámozd.

- Szerintem azon már túlvan, úgy jönnek a mostani ötletei.

Hirtelen valamelyikőjük megköszörülte a torkát. A fura az volt, hogy mindhárman azt hitték, pont a másik kettő közül valamelyik, ami azt jelentette, hogy egyikőjük sem. Hátrafordulva Lenya megpillantotta Akimovot, amint csípőre tett kézzel állt a hátuk mögött.

- Helló. - már ez a köszönés is megfagyasztotta a levegőt, érződött, hogy Szása bizony nem haverkodni jött. Mivel mindhárom srác megilletődve fürkészte Akimov elvtárs arcvonásait, a kisfőnök folytatta: - Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. Alekszandr Fjodorovics Akimov vagyok, történetesen a főnökötök, és azt szeretném kérdezni, áldana meg titeket a Jóisten, ami nincsen, hogy miért nem dolgoztok, és mikor szándékoztok végre elkezdeni valamit csinálni a mai nap folyamán a folyamatos ökörködésen kívül?

- Szása kérlek... - kezdte Lenya, de pót- tesója nem volt lelkizős hangulatban, megrázta a fejét.

- Ne kéregessél, válaszoljál. Indultok - e mindjárt dolgozni, vagy én magam rúglak most már seggbe téged is, nem is szólok Gyatlovnak,hogy tegye meg, én magam teszem meg. Elegem volt! Még visszafelé indulva a vezérlőbe arra a tiszteletteljes kérdésemre válaszoljatok, ha nem okoz gondot, hogy melyikőtök írt obszcén feliratot a Gyatlov elvtárs irodaajtajára?

- Milyen feliratról van szó? - kérdezte Toptunov ártatlan képpel.

- Nem is obszcén! - kérte ki magának a feltételezést Sztoljarcsuk.

- Értem, akkor te voltál, mert ha nem tudnád a szöveget, honnan tudnád, hogy obszcén - e, avagy sem?

- Hú baszd meg, Szása, veled vigyázni kell.

- A Rézfaszú Bagoly melyik része nem obszcén neked, Borisz? - horkant fel Akimov mérgesen.

- A bagoly. A bagoly, kérlek, nem csúnya szó.

- Azt, hogy ügyeletes, még ki is hagytad, az sem az. Tehát három szóból kettő nem is csúnya. Bezzeg amikor Gyatlov hozzánk szól, ott minden szó rettenet alpári szokott lenni.

- Na tudod, én is éppenhogy paraszthajszálnyira vagyok attól, hogy ordítva küldjelek el titeket melegebb éghajlatra, mert nekem meg most kellett végighallgatnom egy tirádát a telefonban, nevezetesen, hogy nem figyelek rátok, ti el vagytok kényeztetve, idióták vagytok, de még hogy velem együtt, ráadásul most sem dolgoztok, ami miatt rettenetesen pipa vagyok, szóval ne tetézd, Lenya, ne tetézd, mert most már csúnya dolgok jönnek.

Nos, nem volt tanácsos megvárni, hogy Szása mit értett csúnya dolgok alatt, így aztán kénytelen - kelletlen fel kellett függeszteni a tanakodást Gyatlov megtréfálásáról, de ami késik, nem múlik!

Fura, hogy ezek az élelmes szakszervezeti aktivisták még mindig nem találtak ki semmi egyebet, gondolta Gyatlov, miközben aznapi feladatait végezte. Kilépve irodája biztonságot adó falai közül, minden sarkon veszélyt érzett, nem tudhatta, hol és mivel csapnak le rá a kis mocskok. Mindent akkurátusan ellenőrzött használat előtt, és senkitől nem fogadott el semmit, mindig a saját eszközeit használta, az biztos, hogy nincs megbuherálva. Járta már meg nagy lángra állított öngyújtóval pár évvel ezelőtt, még egyszer nem pörkölitek meg a bajszom, idióták. Saját tollat használok írásra, az nem fog hirtelen folyni, nem spriccel le tintával. Nem fogok kezet, nem kentek rám semmi nyálat vagy egyéb dzsuvát. Több ízben is a háta mögé nézett a folyosón haladva, hogy még idejében észrevehesse, ha követik, minden kilincset zsebkendővel fogott meg, ha össze van valamivel kenve, ne a keze legyen olyan. Az bosszantotta csak, hogy mivel kétszer is meg kell nézni mindent, lassabban haladt a munkával.

- Telefonon keresik. - szólalt meg hirtelen Proskurjakov a háta mögött. Na ez a gyerek nem a fő trióhoz tartozik, de mivel gyakornok, hátha befolyásolja a többi hülye, ezzel is vigyázunk. Gyanakodva nézegette a telefonkagylód, de azon sem látott semmi rendelleneset. Nincs rajta se rágógumi, se egyéb gusztustalanság, nem ragad, nem ráz... lefolytatott egy unalmas beszélgetést valamelyik hülye mérnökkel, aki a látszatproblémáival fárasztotta, de ebben sem volt semmi kiemelkedő, sem megdöbbentő, minden nap ez történik.

Tulajdonképpen örülnie kellett volna, hiszen az egész nap úgy zajlott, ahogy álmaiban kívánta volna, hiszen senki meg sem próbálta megtréfálni, békén hagyták. Azonban talán ez volt a legfélelmetesebb, mindennél nyomasztóbb dolog az egészben: egy április elseje nem telhet el ilyen eseménytelenül, itt valami gond van. Ez csak egy dolgot jelenthet: valami egetrengetően szemét dolgot terveznek, ami minden eddigin túltesz, azért nincsenek a szokásos bosszantó tréfák. Egyetlen megsemmisítő csapásra készül az egész dologtalan inkvizíció, az egyetlen, amiben reménykedni tudott, hogy Akimov remélhetőleg helyre tette őket ideiglenesen, kicsit sajnálta Szását, hogy olyan kemény volt vele a telefonban, de nem látott más megoldást hirtelenjében, tudta, hogy ha Akimov kap egy hegyibeszédet, akkor végre szigorúbban fog fellépni az aranyhalrajjal szemben, ezt az egy módot látta Toptunovék hatékony leállítására, legalábbis ideiglenesen, ugyanis abban nem reménykedett, hogy befejezték volna.

Igaza volt Gyatlovnak, legalábbis annyiban, hogy a fiúk ideiglenesen felhagytak az ötleteléssel, de nem annak köszönhetően, hogy Szása Akimov szokatlan határozottsággal kapta le őket a tíz körmükről. A rejtély kulcsa mindössze annyi volt, hogy nem sikerült kitalálniuk semmi elementáris bosszút, minden ötlettel volt valami baj. Vagy azt nem tudták volna kivitelezni, hogy ahhoz az adott eszközhöz csak Gyatlov férjen hozzá, vagy valamit meg kellett volna szerezni a főnöktől, ami lehetetlen volt, főleg most, hogy Gyatlov láthatóan fokozottabban elővigyázatos volt, mint egyébként, még a háta mögé sem lehetett beállni, mert Gyatlov azonnal szembefordult az illetővel, egy olyan pillantást lövellve felé, hogy mindjárt elment a kedvük a tovább próbálkozástól. Ilyen körülmények közt bármit a ruhájára kenni, vagy önteni is esélytelen lett volna.

- Olyat kell ráküldeni, akiben bízik az öreg. - született meg a kolosszális ötlet hirtelen.

- Hát olyan nemigen van. - prüszkölt meglepetten Borisz. - Kiben bízik ez? A saját anyjában se bízna.

- Szitnyikov.

- Az nem fog belemenni a buliba. - vonta meg a vállát Igor. - Rendes, de nem hiszem, hogy ebben segítene.

- Akkor Szása.

- Szása most ki van ránk akadva.

- De Gyatlovra is.

- Az igaz.

Nagy tanakodás után arra jutottak, csak Szása Akimovval kell beszélni, hátha benne lenne egy kis közös igazságszolgáltatásban.

Akimov, kávé és cigiszünetről visszatérvén a vezérlőbe egyből sejtette, hogy valami készül, a fiúk túlságosan szolgálatkészek voltak, nagyon kedvére akartak tenni. Talán ez lesz a neki szánt áprilisi tréfa, hogy ilyen kis rendesek most már, aztán ő elhiszi, hogy benő a fejük lágya, holnap meg ugyanott folytatják, ahol ma abba sem hagyták? Hát ebből nem akart érteni Alekszandr, hadd egye őket a penész, nem is kérdezett rá, akarnak- e valamit. Akarni a vécén kell, ne azért dolgozzanak rendesen, mert ellenszolgáltatást várnak. Majd beszél már velük megint edzés után, úgyis jönnek majd, ez is a baj, hogy inkább havernak tekintik őt, mint főnöknek, együtt járnak edzeni, és különben se szokta őket túlzottan leszidni, ez az "ejnye, fiúk" meg annyit ér, mint halottnak a csók. Mégis igaza lehet Gyatlov elvtársnak, hogy kezdetektől fogva nem lett volna szabad hagynia Lenyáéknak, hogy tegezzék és Szásának szólítsák, de mi a hóhért csináljon, ha a baráti köréhez tartoznak civilben? Vagy azt kellene, amit Gyatlov megkövetel, hogy csak a munkahelyen magázódjanak? De az meg olyan hülyén jön ki, mint ahogy az is rettentő furcsa, amikor Gyatlovot a szintén itt dolgozó saját lánya magázza és elvtársazza. Nem jó ez sehogy se.

- Szása... - kezdte egy idő után Lenya, aki nem bírta tovább türtőztetni a türelmetlenségét. Hát kérdezd már meg, akarunk - e valamit, baszki...

- Tessék. - fordult arra Akimov, megigazítva a szemüvegét.

- Szóval azt kellene, hogy menj már oda Gyatlo...

- Menj oda te. - zárta rövidre Szása a beszélgetést, majd visszafordult a munkájához.

- De csak adni akarunk neki valamit.

- Add oda neki személyesen, nem vagyok én postás. Nem közvetítek üzeneteket és nem kézbesítek semmit. Ha azt akartam volna csinálni, akkor a postára megyek dolgozni.

- De bocsánatkérő levél, amiért téged lecseszett miattunk reggel.

- Ha férfi vagy,- fordult ismét felé Szása- akkor nem levelezgetsz vele, nem vagyunk levelező tagozaton, hanem eléállsz és bocsánatot kérsz tőle szóban. Legalább ő is azt látná, hogy felvállaljátok a tetteiteket, és nem iskolás módjára sunnyogtok itt. Egyébként meg nem hiszem, hogy bocsánatkérő levél lenne, április elsején ti nem elnézést kérni fogtok, azt sem szabad elhinni, amit kérdeztek. Hallottam ám, miket ki nem tudtok találni, nem vagyok süket ugyanis. És szégyelld magad, mert már megint hazudsz, és engem is bele akartál keverni a hülyeségetekbe. Hát ha olyan dörzsöltek vagytok, akkor oldjátok meg nélkülem, engem nem fogtok bajba rángatni, így is tele van a tököm. Végeztem, mehetsz vissza a pultodhoz.

- Szása túl okos. - súgta oda Lenya Borisz mellett elhaladva. - mást kell kitalálni, ráadásul most rám is mérges a fene egye meg.

- Hát próbáld meg kiengesztelni. De ne most, mert most felidegesítetted. Kicsit később még beszélünk vele.

Körülbelül fél órával később Szásának a munkafolyamathoz szüksége lett Lenyára, így odahívta, de nem barátkozott, mint máskor. Hűvösen utasításokat adott neki, majd a munka végeztével csak annyit mondott, mehetsz, majd ismét a papírokba mélyedt.

- Ne haragudj Szása, nem akartalak megbántani. - ez őszintének hangzott, így Szása legalábbis hajlandó volt Leonyid szemébe nézni, és ideiglenesen felfüggeszteni az érzelemmentes munkakapcsolatot.

- Nem haragszom én rád, Lenya, de gondolkodj el, légy szíves, a viselkedéseden, és a többieknek is üzenem. Fáj látnom, hogy milyen hülyeségeket csináltok, és akartok csinálni, mivel értelmes, rendes srácok vagytok alapvetően. Épp ezért fáj. Mert ha olyanok lennétek, mint az utolsó munkakerülők, nem barátkoznék veletek, és ugyanakkor tudomásul venném, hogy tőletek nem is lehet másra számítani. De ez nem így van, mert ti vagytok a legkiemelkedőbb teljesítményűek a fiatalok közül, ha végre nem a hülyéskedésre koncentráltok, remek eredményeket tudtok elérni, de egyúttal elszörnyedek, milyen hülye balhékban vannak benne a barátaim sokszor. Ettől ti jóval többre vagytok képesek, és többet is értek. Ne csináljátok ezt, szépen kérlek.

- Nem akarunk komolyan balhézni, csak jó lett volna megszívatni Gyatlovot, mert...

- Mert miért is? Azért mert ugyanezt elmondja nektek, amit én? Persze, keményebb modorban, de őszintén, ki a fene ne akadna ki rátok időnként? Már én is unom a viselt dolgaitokat, Gyatlov pedig saját maga is bevallja, hogy egy türelmetlen eber, mit vársz tőle? Hogy tapsol nektek, amiért hülyéskedtek?

- Jól van, de ez a nap pont erre van. Valld be, hogy te is szívesen borsot törnél az orra alá néha.

- Ami igaz az igaz. - vont vállat Akimov. - Nekem is átfutott néha az agyamon fiatalabb koromban, amikor képzett, akkor is, hogy jól meg kellene szívatni, de ésszel él az ember, nemcsak indulatok vannak. Ezt kell megtanulnotok nektek is.

- Akkor sem tennéd meg, ha nem kellene lebukástól tartanod? - kacsintott hamiskásan Lenya.

- Lenyácska, fejezd be. Családom van, két kisfiam, akiknek a jövőjéért dolgozom, tudod, hogy Kosztyám helyzete is milyen, a kezelések, orvostól orvosig hurcoljuk, ne rángass bele hülyeségbe, mert nemcsak az én életem a tét, értsd már meg! Mihez kezdünk, ha Gyatlov indulatból kirúg?

- Tudom, de nem fog, hidd már el... na... légy szíves. Sosem ártanék neked. Bízz bennem. Csak hadd mondjam el, miről van szó, aztán még mindig eldöntheted, hogy akarsz- e segíteni.

- Na jó, nem bánom, mondd el, de csak ha nem túl durva vicc, és ha nem várjátok el, hogy kötelezően meg is tegyem.

Lenya bólintott, majd közel hajolt Szása füléhez és elsuttogta neki a tervet. Akimov néha felhúzta a szemöldökét a hallottakon, vágott egy- egy fintort is, de nem tiltakozott hangosan.

- Na? - kérdezte Lenya, mikor kész volt a terv ismertetésével. - Vállalod?

- Meglátom. - felelt Szása óvatosan.

Akimov két tűz közé került, és ez nagyon nem volt ínyére. Tudta, hogy tulajdonképpen jól kitalálták a fiúk, neki tényleg nem lenne semmi veszteni valója, hiszen a borítékra ráírták a nevüket, és ő csak odaadná, Gyatlov elhinné, hogy ő nem tudta, mi van benne, nem kerülne gyanúba, így nem rúgnák ki emiatt, nem ettől a lehetőségtől tartott. Illetve csak részben, hiszen nem szeretett, és nem is igen tudott hazudni, Gyatlov pedig remek emberismerő volt, ráadásul Szását kitűnően kiismerte, minden rezdülését, nagyon jól kellene színészkednie, hogy ne derüljön ki, hogy mégiscsak tudja, mit tartalmaz a levélke. De elsősorban arról volt szó, hogy nem akarta volna Gyatlovot megalázni, még csak közvetett közreműködéssel sem. Hiszen ő nem haragudott az idős főmérnökre annyira, főleg nem akart volna ilyen szemét lenni vele. Szása hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy részben lelke mélyén nem értett egyet fiatal kollégáival, de csak abban, hogy Gyatlov sokszor túl messzire ment, és ezért érthető, ha valaki vissza akarná neki adni a kölcsönt, azzal viszont nem értett egyet, hogy minél szemetebb módon kellene szekálni. Mivel alkalma volt megismerni az öreget, tudta, hogy igazából nem a rosszindulat vezérli, jó ember, mégha keménykezű és arrogáns is sokszor. Kinek nincsenek hibái? Más részről Lenyáékat sem akarta megbántani, ők is jó barátai voltak, tudta, hogy számítanak a segítségére, és abban is biztos volt, hogy habár nem fogják neki megmondani, csalódnak majd benne, és nem akarta, hogy benne bárki is csalódjon. Mindazonáltal, ha megteszi, amire Lenyáék kérték, akkor Gyatlov fog benne csalódni, hiszen nem most jött le az öreg a falvédőről. Az talán még rosszabb volna, Lenyáék majd megbékélnek, de ha az ember egyszer elveszti Gyatlov bizalmát, onnét nincs visszaút, kitelt a becsület. Aztán majd, ha nem is rúgja ki, de rettenetes arrogánsan fogja leckéztetni őt is, mert ha megorrol valakire ez a szokása. Na most hiányzik ez a fenének egy áprilisi tréfáért cserébe. A legjobb még az lenne, ha Gyatlov nem bontaná fel a levelet, ha odaadja neki, hanem reflexből kidobná a szemétbe, pont mivel nem hülye, és április elseje van. Így aztán Lenyáék sem lehetnek megsértve, ő átadta, legfeljebb Gyatlov nem nézi meg, arról ő már nem tehet.

Mindazonáltal bújkált benne a kisördög, felidézve magában Gyatlov elvtárs szidalmait, és az őt ért kisebb- nagyobb vélt vagy valós sérelmeket az évek során, mióta ismerte a főmérnök elvtársat. Az rendben van, hogy alapjában véve rendes ember és nem akar rosszat, de azért bőven voltak kevésbé tolerálható vagy egyenesen tűrhetetlen megmozdulásai az évek alatt, amikhez nem biztos azért, hogy teljes mértékben joga volt, sőt, talán igaza sem volt mindig száz százalékban. Valóban akkora bűn, ha kicsit visszanyal neki a fagyi? Ma reggel is minden volt Akimov, csak úriember nem, hát mégis hogy képzeli az elvtárs, hogy így beszél vele? Ki ő, kutya? Még tán azzal sem beszélnek így néha. Talán mégis igaza van Lenyáéknak is, hogy esetleg megérdemelné.

A borítékra pillantva vállat vont. Lesz, ami lesz. Odamegy hozzá, és meglátjuk, mi sül ki belőle.

Gyatlov gondterhelten dohányzott a folyosón. Egyre azon járt az esze, mikor jön a nagy szemétség, s hogy ki tudja- e védeni. Egyáltalán mi lesz az? Ha az ember tudná, hogy elesik, leülne előtte, tartja a mondás, de vannak az életben helyzetek, amikor sajnos nem látod előre a problémát. Kifogyott az a nyomorult rohadvány öngyújtó is, pont a legjobbkor, amikor nem mer tüzet kérni a kollégáktól. Még a sors is ellenem van. Vett tehát inkább egy doboz gyufát, a dobozt rosszkedvűen kocogtatva az ablakpárkányhoz de legalább le lehet a dobozról szedni a gyufacimkét a gyűjteménybe, ez is valami. Már megint közeledik valamelyik kenyérpusztító. Miért kell folyton idejönni? Mindegy hogy ő hol van, ezek mindig ODAJÖNNEK. Ja, ez csak Akimov. Tőle nem kell tartani, azon kevesek közé tartozik, akiknek van valamennyi józan eszük is.

- Gyatlov elvtárs, kérem... - kezdte volna Alekszandr Fjodorovics komolykodva, de Anatolij Gyatlov apatikus hangulatát látva habozni kezdett. Olyan, mintha már beletörődött volna a megaláztatásba. Elkerülhetetlen. Ezt látta az öregúr szomorú tekintetében.

- Mit szeretnél, Szása fiam? - igen lehangoltnak hangzott, de még tartja magát. A büszkesége nem engedi, hogy kimutassa aggodalmát, de beletörődött a sorsába, hogy az utálat céltáblája lesz ma. Hajh most hogy adja ezt oda? Nem tudná elviselni a szomorú tekintetét, miután "elsül a tréfa", már ha ezt egyáltalán tréfának lehet nevezni. "Hát te is, fiam, Brutus?" Nem, nem árulhatja el a mesterét, mi már ő, Júdás?

- Azért jöttem, hogy megmondjam, hogy elbeszélgettem, lehetőségeimhez és vérmérsékletemhez mérten komolyan és határozottan Toptunov, Kirschembaum és Sztoljarcsuk elvtársakkal, és megígérték nekem, hogy ezentúl jobban igyekeznek majd.

Gyatlov akaratlanul elnevette magát, először kicsit keserűen, de aztán fejcsóválva törölgette a könnyeket a szeméből derültségében.

- Szabadjon megtudnom, min nevet az elvtárs? - Szása félig értetlenül, félig sértődötten horkant fel, erre a reakcióra számított legkevésbé, főleg Anatolij Gyatlovtól, aki alig nevet társaságban.

- Jaj, te... te majom, te, hogy mondtam már neked, milyen mókás vagy, amikor megpróbálsz hivatalos stílusban komolykodni itt nekem, te... Toptunov meg Sztoljarcsuk elvtárs, hát beszarok rajtatok...

- Na jó. - nevette el magát most már Akimov is. - Lenya, Borisz és Igor üzeni, hogy kevésbé lesznek faszok, mint eddig.

- Na hiszem, ha látom. Na, csak ezért jöttél? Mert én is akartam veled beszélni. - komolyodott el ismét az öreg.

Beszélni? Még egy letolás jön? Egy nap kettőt a legszarabb teljesítménynél sem kapott még, elmész ám a fenébe! Csak mert rossz kedved van, lábtörlőnek használhatsz? Na jó, hogy itt a boríték, ha megint elkezded, Gyatlov a lecseszést, elsőként röhöglek ki, most már nem érdekelsz!

- Mit akart mondani? - Szása nagy levegőt vett, hogy nehogy indulatból elküdje a főnököt a jó francba szóban is, nemcsak gondolatban.

- Arra akartalak kérni, hogy ne haragudj rám azért, ahogy reggel beszéltem veled a telefonban. Nem érdemelted meg. Igazán sajnálom, hogy néha olyan hangot ütök meg veled, amire nem szolgálsz rá, hiszen keményen és rendesen dolgozol, Akimov. Még száz ilyen kéne ide, mint te, de meg kell értened, hogy te vagy a főnökük, így felelősséggel tartozol értük, és ha kretének, akkor bizony sajnos te is részesülsz az össznépi lebaszásból. Sajnos most többet zúdítottam rád, mint érdemelted volna. Ne haragudj.

Akimovnak elkerekedett a szeme. Bocsánatkérésre pláne nem volt felkészülve, Gyatlov igen ritkán folyamodott ehhez, túl büszke volt ugyanis nagy általánosságban ahhoz, hogy bevallja: nem neki volt igaza.

- Nem haragszom. - felelte őszintén a műszakvezető elvtárs, majd bátortalanul kezet nyújtott. Gyatlov, maximális bizalmát kimutatva, viszonozta a kézfogást. Szásától nem kell tartani, sosem bántana. Akimov kissé elszégyellte magát, részben mert azt feltételezte az öregről, hogy megint gorombán viselkedik majd vele, részben pedig azért, mert majdnem sikerült Lenyáéknak beugratniuk, hogy Gyatlovnak ártson. Nem fogja megszégyaníteni szegényt, miután most kért bocsánatot, normális hangnemben.

- Kedves tőled. - bólintott Gyatlov egy szelíd mosollyal. - Nos, akartál még valamit mondani?

- Nem, Gyatlov elvtárs, csak ennyit akartam. Megyek is vissza dolgozni, és szemmel tartani a fiúkat.

- Jól van. Tudom, hogy benned lehet bízni.

Akimov az első útba eső szemetes mélyére süllyesztette a Gyatlovnak szánt borítékot, majd visszaballagott az irányítóba.

Lenyáék várták a hatást, miután Szása visszatért, biztosak voltak benne, hogy cimborájuk odaadta Gyatlovnak a borítékot, már csak várni kell. Azonban amikor ismét keresztezték egymást az útjaik a főmérnökével, döbbenten tapasztalták, hogy semmi nem történt vele, ugyanúgy jár- kel, mint eddig.

- Te, ez nem tüsszög. - állapította meg bosszúsan Lenya.

- Nem. - nyugtázta a tényt Igor is, kissé csalódottan.

- A fene a gyanakvó pofáját, lehet, hogy nem nyitotta ki. - morgott Borisz.

- Nem jó, mást kellett volna kitalálni. Ez még Szásától se vette el azt a rohadt borytékot. Ilyen egy gyanakvó embert, te.

- Rossz a lelkiismerete, biztos azért. Magából indul ki a mocsadék, aztán mindentől fél. Mint Hitler a bunkerben, úgy bújkál, közel se mer jönni. Azért nem vicces, hogy ez a vén szemétláda fél tőlünk? - nevetett Borisz.
- Féljen is! Van is oka rá. Nem is úszhatja meg ezt a napot anélkül, hogy jól meg ne mutattuk volna neki!

- Ugyan Leopold cica, nem gondolod, hogy kicsit elszaladt már veletek a ló?

- Hogy érted ezt? - fordult Kirschembaumhoz Toptunov. - Te talán már nem akarsz vele kibaszni?

- Jó lenne, de nem mindenáron, és ne ilyen vehemensen, gyerekek. Kicsit kezdtek elmenni a nagyon gyerekes bosszú irányába.

- Na. - csapott a térdére Lenya bosszúsan, - Látod, Borisz, ezért nem szabad nekünk megnősülni! Baszki, minden férfi papucs lesz, ahogy elvesz egy csajt? Igor, már te is egy papucs vagy, Szása meg már még inkább. Ahogy megnösül valaki, egyből elkezd kevéssé érteni a poénokhoz, Igoron már látszik, Szása már egyenesen be van szarva mindentől... ne nősüljünk meg soha.

- Ennek semmi köze ahhoz, hogy én nős vagyok- e, vagy sem. - csóválta a fejét Igor. - Bár való igaz, sokmindent másképp látok, mióta feleségem van... de főleg azóta, mióta megszületett a gyerekem is.

- Tessék. Pedig még olyan fiatal voltál, erre ez lesz. - sóhajtott Sztoljarcsuk is.

- Hülyék vagytok, mit temettek?

- Nem temetünk, csak sajnálunk.

- Engem ti ne sajnáljatok. - emelte fel Igor büszkén a fejét, így, hogy teljesen kihúzta magát, volt olyan magas, hogy felért Borisz álláig- Majd nektek is benő egyszer a fejetek lágya, srácok. A legjobb dolog az életemben, a legszebb nap volt, amikor megnősültem, s azóta sem bántam meg. Aztán a feleségem megajándékozott Annácskával, a legnagyobb kincsemmel. Hát kell ennél több?

- Kell hát, azóta, mióta megszületett a lányod, nem buliztál egy igazit. Nem tudsz egy jót sörözni, mert a gyerekért mész az oviba, meg beteg, meg mit tudom én. Nézzetek már magatokra Szásával együtt... tíz éven belül megkopaszodtok. Szása már most is majdnem teljesen az.

- Baszd meg, húsz év múlva meg olyanok lesztek, mint Gyatlov. - helyeselt Lenya.

- Úristen! - szörnyűlködött Borisz. - Na pláne nem nősülök meg.

- Nem értetek ti semmit. - vont vállat Igor. - A férfiak az idő múltával kopaszodnak, ez az élet rendje. Öregszetek, meghíztok, kopaszodtok, elhagyjátok a fogaitokat. Te is, ő is, én is. A gondok pedig akkor is megtalálnak, ha nincs családod, csak legfeljebb nem beteg gyereket kell elhozni az óvodából, hanem valami más. Aztán szar lesz ám majd egyedül, amikor a haverjaitok is kiöregszenek már a kocsmázásból, a fiatalok meg jól kiröhögnek majd titeket, mit akar ez a két vén fasz a diszkóban. De jó is lesz majd nekem akkor az unokáim mellett lenni, nektek meg akkor esik le a csirizes kétkopejkásotok, hogy valamit nagyon elbasztatok, csak akkor már késő lesz.

- Igor átképezte magát jósnővé. - röhögött Borisz.

- Ha nem akarsz benne lenni, nem kell. - felelt Lenya, jelentőségteljesen bólintva. - Akkor megcsináljuk ketten Borisszal.

- Az a baj, hogy nem értettétek meg, amit mondtam. De majd egyszer emlékezzetek vissza, jó?

- Jó, majd visszaemlékszünk, ha a fényképet nézegetjük, amit Gyatlov pofájáról csináltunk, miután jól kibasztunk vele, és majd mondjuk, hogy akkor is megérte.

- Úgy legyen. - vont vállat Igor. - Én mindenesetre visszamegyek dolgozni inkább, s nektek is azt tanácsolom, ha jobb belátásra tértetek.

Lenya és Borisz egy vállrándítással nézett távozó barátjuk után, megállapították, hogy szegény Igor öregszik és hülyül, majd úgy döntöttek, mielőtt rátérnének a végső leszámolásra, kis ujjgyakorlat gyanánt megtréfálják kicsit Szitnyikovot. Ő ugyan nem volt a begyükben, de valakit csak be kell már ugratni, nem telhet el a nap úgy, hogy senki nem lesz április bolondja!

Szitnyikov elvtárs hirtelen tőle szokatlan morgással és igen rossz hangulatban rontott ki az irodájából, majd látva, hogy kedves druszája épp arra tartott, megragadta Anatolij Sztyepanovics köpenyének ujját, és fejcsóválva méltatlankodva invitálta befelé a rangidős kollegát. Ez már több a soknál, azonnal tegyen rendet most már!

- Te Tolyám! Nézd már, mit tettek ezek az átkozottak. - sóhajtott Szitnyikov, széttárva a karját. - Velem ilyet még sosem csináltak.

- Mert mit? - Gyatlov már úgy nézett körbe, mintha viperafészekbe terelte volna be szeretett kollégája. Nem tán Szitnyikov fog engem megtréfálni? Ez eddig nem volt szokás kettőnk közt, meg nem támadási szerződés van. Tán elfejlejtetted, Anatolij Andrejevics?

- Ezt. - Szitnyikov bosszúsan mutatott az íróasztalára.

Első ránézésre semmi különöset nem látott a rangidős főmérnök, ezért megvonta a vállát.

- Szerintem úgy van, ahogy hagytad. Semmi rendellenes.

- Én nem szoktam ideragasztani a kávésbögrémet, Tolyám. - Szitnyikov megpróbálta felemelni az asztal sarkán elhelyezett bögrét, az azonban nem mozdult. - Nézd meg, akárhogy rángatom, ez nem jön innen fel, de még hevítésre sem. Megpróbáltam öngyújtóval megolvasztani alatta a ragasztót, azt hiszed, sikerült? Nem. Annyi lett az eredménye, hogy megégettem az asztal tetejét, és ki kellett dobnom két papírt, ami meggyulladt.

- Hülye ötleteid vannak. - vont vállat Gyatlov. - Borítékolható volt.

- Igen, de akkor te mit csinálnál vele, Sztyepanics, azt mondd meg?

- Semmit. - újabb vállrándítás. - Miért, nem jó ez így?

- Hogy lenne már jó? - hüledezett Szitnyikov. - Hát nem bírom se megemelni a bögrét, se levenni innen, így a benne lévő kávét is hogy igyam meg?

- Szívószálról hallottál már, édes druszám, hát ezért képeztelek másfél évig Komszomolszkban? Mindent a szádba kell rágni?

- Na, hát az is egy megoldás, de aztán itt marad egy mosatlan kávés bögre ideragasztva az asztalomhoz. Ötletem sincs, mit használtak hozzá, hogy ez így ideragadjon, és hogy mit ártottam nekik.

- Jaj, Tolyám, egy pici józan eszed legyen már. Fogsz egy kis vizet, szappant, kimosod, kitörölgeted, s mint új korában. Aztán telepakolod tollal, és tolltartónak használod, így nem borul le, mert ide van ragasztva. Atombiztos. Szerintem valami szuperragasztóhoz jutott valamelyik kretén, aztán megpróbálják elhasználni, és azt hiszik, hogy most humorosak, de ez még mindig nem akkora kreténség, mint amit ezek elkövethettek volna legrosszabb esetben. Esküszöm, ha én egy ilyet kapnék az aranyhalaktól tréfa gyanánt még örülnék is ne... - Gyatlov hirtelen elhallgatott, majd körülnézett, hallja- e őket valaki. Senkit nem látott kint, de biztos volt benne, hogy kinn hallgatóznak, a tréfa hatásaira kiváncsian, bárkik is lehettek ezek. Megvakarta ősz halántékát, a homlokára csapott, majd óvatosan közelebb ment az irodaajtóhoz, s résnyire kinyitotta, majd ismét fiatalabb barátjához fordulva megszólalt, jól érthetően, hangosabban artikulálva: - Na, hát igazad van, jól megszívattak! Nem is tudom, mit tennék a helyedben, Tolyám, ennél nagyobb kibaszást el se tudok képzelni! Csak velem meg ne történjen ilyesmi!

- Na jól van, reméljük, veled már csak nem teszik meg. Bezártad az ajtót? - Szitnyikov értette barátja indíttatását, s beszállt a játékba.

- Nem, csak néhány percre mentem ki, akkor nem szoktam.

Ez igaz is volt, Gyatlov is csak akkor zárta kulcsra az iroda ajtaját, ha hosszabb időre távozott onnan, ezt azonban Lenyáék nem tudták, nem is merték próbálgatni a kilincset. Majd mostantól kell zárnom, gondolta magában Gyatlov elvtárs, mert ha ezek megtudják, hogy nem mindig van zárva, bejárnak randalírozni.

Meghallva, hogy nyitva az ajtó, több se kellett a kint hallgatózó ifjaknak...

Gyatlov visszatérve az irodájába egyből megtalált egy bögre kávét. Ő nem hagyott ott effajta italt, ezek a hülyék még hoztak is neki. Na nem iszom meg, ki tudja, mit raktatok bele még plusz meglepetés gyanánt. Magát a folyadékot felszívogatta egy régebbi töltőtollával, majd kinyomogatta a lefolyóba. Kimosta és kitörölgette a bögrét, majd telerakta a tollaival, ahogy Szitnyikovnak javasolta. Tessék, milyen jó. El kellett vele szórakozni egy darabig, de hát ez igazán nem volt bosszúság. Ezek a hülyék most biztosan röhögnek a markukba. Úgy kell nekik. Nem sokáig.

Gyatlovnak feltett szándéka volt, hogy hagyja, hadd élvezkedjenek az aranyhalak, örvendezzenek nyugodtan, hogy őt sikerült jól megtréfálni, legalább így a műszak végéig nem akarnak új dolgot kitalálni a bosszantására. Így is tett, csak a műszak vége előtt tíz perccel telefonált Szása Akimovnak, hogy legyen szíves átküldeni a három kedvenc fiatalemberét, mert biztos volt benne, hogy ők voltak.

Lenya és Borisz meglepetten tapasztalták a bögre újfajta felhasználását Gyatlov íróasztalán, majd az öreg, se szó, se beszéd, ahogy a fiúk megérkeztek, elégedett vigyorgással vágott neki a bögrének egy dossziét. A hirtelen mozdulat megijesztette őket ugyan kissé, de próbáltak úgy tenni, mintha nem érdekelné őket, csak ártatlan képpel megkérdezték, mit óhajt tőlük az elvtárs.

- Csak köszönetet akartam mondani nektek az új, atom - és földrengésbiztos tolltartó edénykémért, kedveseim.

Gyatlovnak semmiben nem keletkezett kára, nem lett sehol kávés sem az ige, sem a köpenye, nem volt ideges, és láthatóan meg sem próbálta elmozdítani a bögrét. Jó helyen van az ott.

- Gyatlov elvtársnak ez tetszik? - Lenya nem tudott uralkodni magán a hirtelen felháborodással vegyes megdöbbenésében, így elárulta magát.

- Hogyne. - bólintott a főnök kedélyesen. - Ami ide van ragasztva, az nem tud leesni. Zseniális. Hacsak össze nem törik ez a szar, ezt már itt eszi meg a fene. ÉS örülök neki. Biztosan azt hittétek, hogy túljártok az eszemen, és majd jól elszenvedek és bosszankodom itt, megpróbálom felfeszegetni innen a bögrét, igaz -e? Na de nem. Miért tenném? Leszarom, ott ahol van, sőt, ebbe pakolom a tollaimat. Hát nem elfér ez itt? Kinek a zseniális ötlete volt, és ki vett benne részt, hm?

- Mi ketten. - szólaltak meg Lenya és Borisz, szinte egyszerre. - Igort ne bántsa, ő kiszállt. - tette hozzá Lenya.

- Nem bántok én senkit. Mindössze tudni akartam, ki volt benne. Na és az ajtómázolás az kinek volt a remekbe szabott poénja?

- Azt mindhárman csináltuk. - vette át a szót Igor. - Értelmi szerző sem volt különösebben, mert közösen találtuk ki.

- Jól van, akkor majd közösen is fogjátok helyrehozni. De nem bántok senkit. Tulajdonképpen röhögök rajtatok. - Gyatlov valóban gúnyosan elnevette magát, végigvizslatva a fiúkat.- Azt hittétek, majd jót röhögtök rajtam, mert én leszek április bolondja, most aztán jól megadtátok a vén hülyének, mi? Hát nem. Én röhögök rajtatok, mert ilyen gyermeteg poént is rég láttam már. A felirat az ajtón - amit megjegyzem, ti fogtok önkéntes társadalmi munkában csinosan lefesteni- és ez a leragasztott bögre... Fiúk-fiúk, csalódtam az eszetekben. Azt hittem, meglett mérnökembereknek már legalább valami furfangosan alpári adok-kapok jut az eszébe. Cöhh. Tévedtem. Nos, csak ennyit akartam. Nem kaptok érte büntetést, mert ma jó napom van. Az ajtót fogjátok rendbehozni, mert az rongálás, de fizetéslevonást azért sem kaptok. Elég büntetés lesz, ha egyszer az életben dolgoztok is valamit. Értve?

- Igenis, Gyatlov elvtárs. - válaszoltak a kismérnökök megszeppenve és megsemmisülve.

- Akkor mára elmehettek. Április bolondjai!

Gyatlov ismét felröhögött, majd intett nekik, hogy tűnés. Még akkor is hallották a nevetését, amikor becsukták maguk mögött az ajtót.

- Ne búsulj főnök. - bökte oldalba Lenyát Borisz. - Majd jövőre úgy megszívatjuk, hogy összefossa magát.

- Oké. - bólintott Toptunov, de gondolatban máshol járt.

Vajon nem lehet- e mégis igaza Igornak és Szásának, hogy ez túl gyerekes viselkedés már? Elvégre a korabeli mérnököknek már családjuk van, és neki is lenne már, ha Faya nem szakít vele, pont azért, mert gyerekesnek tartotta őt. Talán neki is igaza volt? Az lehet, hogy az agglegény élet egy részről gondtalan, annyi nővel fekszik le, amennyivel akar, kötelezettségek nélkül, nem kell őket elvenni, nem kell gyereksírást hallgatni, papucsférjként a boltba rohanni bevásárlócetlivel, gyerekért menni az óvodába... de tulajdonképpen ő szereti a gyerekeket... Mama is folyton azt mondja, meg kellene már állapodni, családot alapítani... Papa is azt mondogatja, mi van veled, Leonyid, régebben olyan mintagyerek voltál, komolyodj már meg... Lehet, hogy tényleg változtatnia kellene a hozzáállásán?

- Galya! - a csinos ápolónő hátrafordult. Leonyid Toptunov állt mögötte a járdán, kezében egy szál szegfűvel.

- Szia Lenya. Mi szél hozott?

- Szerettem volna átadni neked ezt a virágot, és kérdezni valamit.

- Elseje van. - húzta el az orrát a fiatal nő. - Le fog spriccelni vízzel a virág, ha elveszem, ismerem ezt a hülye trükköt.

- Nem fog, esküszöm.

- Esküszöl? - ráncolta a homlokát bizalmatlanul Galina.

- Esküszöm, mindenre, amire csak akarod.

- Jól van, de ha mégis le mersz spriccelni vele, fejbe verlek a retikülömmel, aztán itthagylak a fenébe. Helyes?

- Oké. - bólintott Lenya, nyújtva a virágot.

- Nocsak, még a végén normális leszel. - ámult el Galya, mikor egy teljesen közönséges szál szegfűt tartott a kezében. - És mit akartál kérdezni?

- Azt, hogy eljössz - e velem táncolni holnap este? Vacsoráznánk valahol, aztán lesz, ami lesz.

- Hát éppen elmehetek. - mosolygott a lány. - De nem fogok az ágyadban kikötni, én nem olyan lány vagyok.

- Tudom. - felelte komolyan Lenya. - Ha olyan lennél, nem is hívnálak.

Gala mosolygott, majd puszit dobott Lenyának.

- Holnap este hatkor végzek.

- Megvárhatlak a kórház előtt?

- Persze. Örülök, hogy elhívtál.

Lenya most már boldogan indult haza. Talán mégis inkább arra kellene koncentrálnia, hogy az őélete boldog legyen, nem pedig arra, hogy kellene kitolni másokkal.