Első év

III. rész

Az elején nem teljesen nyilvánvaló a változás.

Aiko mindig is nagyobb hatással volt a valóságra, mint Masha, bár sosem villogott igazán vele, inkább csak egy önkéntelen reakció volt részéről. Lehűlt szoba, télen nem azonnal olvadó jégvirág az ablak sarkában, amit senki sem vesz észre, nyáron egy hűvösebb légáramlat – Aiko léte ezekből az apró elemekből áll. Mielőtt Abby tudomást szerzett a Roxfort létezéséről, sokáig gondolkozott azon, vajon mit jelenthet ez, mert ha valóban a valóságot látja, akkor egy eléggé elcseszett, természetfeletti szakaszba csökkent – de pont az volt a helyzet, hogy semmi bizonyíték nem volt arra, hogy ez tényleg a valóság.

Soha senki nem szólt a jégért és hidegért, egészen a levélig. Előbbiből kevés is akadt ugyan, de néha előfordult, és mégse említette senki a családban. A hideg szobát néha, de hát hideg foltok bármilyen szellemjárta házban előfordulhatnak, nem igaz? És az Annabelle teljesen a valóságon alapult, így az, hogy egy helyet kísértenek túlvilági erők, igenis a valóság része volt.

De hirtelen felbukkanó jeges erők?

Abby sosem lett volna képes egyenesen rákérdezni a dologra, hogy aztán szembesülhessen a ténnyel: ezt csak ő tapasztalja meg, és igazából nincs ott semmi. (Sok mással is így van, néha manapság is, de képtelen megtalálni az aprócska jeleket, amik bizonyítanák, hogy ez szimplán csak beteg elméje szüleménye.)

Talán gyáva húzás volt tőle. De nem a Griffendélbe osztották be, így hát senki sem róhatja ki rá. Sőt, a Teszlek Süveg külön kiemelte, mennyire nem illik bele abba a házba, így…

Nos, igen. Vissza a témára. Aikóra.

Lehet, hogy a hely az oka, lehet az, hogy Abby aktívan varázsol – néha még mindig nehéz feldolgoznia ezt a tényt, annyira hihetetlen –, a lényeg az, hogy Aiko is erősödik. Ténylegesen.

Masha puszta rosszindulatból egy ideig a Jégvarázs főcímdalát énekli, amire Abby határozottan nem emlékszik, nemhogy a dallamára, de még magának a mesének a létezésére se, így fogalma sincs, Masha csak kitalálta az egészet, vagy Aiko tényleg egy Elsa-másolat.

Aiko tiltakozik. Aiko jobb szereti a Yuki-onna kifejezést.

Abby nem szereti egyiket se.

Abbyvel szokás szerint nem törődnek a képzeletbeli barátai.

Amit Aiko csinál, az már nem szuperképesség, nem egy fura mutációra hasonlító valami, nem is szellemi erő vagy ilyesmi. Semmi. Aiko szintén varázsol, egyre ügyesebben, egyre nagyobb hatással a világra. Körülötte lehűl a levegő, a jégvirágok immár a léptei nyomán is megjelennek. A gyakorlótermük padlóját gyakrabban borítja egyre növekvő jégpálya, mint nem, amikor ott vannak.

Masha iszonyúan irigy.

Ő mindig is az a jelenség volt, ami leginkább kósza huzatra hasonlít, ami megrezzenti a papírokat az asztalon. Teljesen hétköznapi, nem feltűnő, nem fantasztikus, és legfőképp nem varázslatos, inkább csak nagyon fizikai. És ez így is marad. A bútorok mocorognak, a tintásüveg felborul, de Masha határai úgy tűnik, itt húzódnak.

Abby tudja, ha Masha több szabadságot kapna, abból csak káosz lenne. Elég lenne csak egyvalakinek túl messzire mennie Abbyvel kapcsolatban, és Masha minimum megverné, de legalábbis hozzávágna pár dolgot, így úgy érzi, ez a legtökéletesebb helyzet jelenleg. Aiko nem feltűnő.

Legalábbis azt hiszi, hogy nem az.

Abby sem a legfeltűnőbb jelenség. Az állandó hideg levegő nem feltűnő.


A helyzet az, hogy a Roxfort egy túlrétegezett hely, ahol minden azon múlik, melyik szögből vizsgálja a boszorkány vagy varázsló a valóságot.

Második pillantásra például egy nagyon unalmas hely.

Ha egyszer lekopik az újdonság varázsa, egy elsőévesnek nincs túl sok tennivalója. Varázsolni még nem igazán tanult meg, a klubokat nem ismeri, és a varázsvilág irodalma sajnos kimerül egy fél polcnyi mesekönyvben, ami egyszerűen csak szánalmasan szomorú dolog. Úgy tűnik, a mágia létezése egyszerűen képtelenné teszi őket arra, hogy eltávolodjanak a valóságtól.

Abby két levélen keresztül könyörög, hogy küldjék el neki valamelyik könyvét, ami nem A Hobbit, így bagolyfordultával természetesen azt kapja.

De visszatérve a helyzetre, második ránézésre a Roxfort egy unalmas hely, ahol az olyan antiszociális egyéneknek, mint Abby, tanuláson kívül más opció nem nagyon akad. Hirtelen sokkal érthetőbbé válik, miért van még mindig egyedül Granger, habár már nyilvánvalóan bandáznia kéne Potterékkel. Abby akárhányszor megpillantja, képtelen megszokni, hogy nyilvánvalóan ez a három nincsen jóban.

Másfelől viszont, ami a bandát illeti, Abbynek igencsak vegyesre sikeredik a saját… baráti társasága.

(A barátok szótól még mindig a hideg futkos a hátán, de úgy gondolja, talán hozzászokhat. Elvégre Aiko mellett él.)

És ezzel valahogy a Roxfort hagymájának harmadik rétege is láthatóvá válik – de főleg Anthony ötlete miatt, aki előás valahonnan egy kopott könyvet, és mindenképp ki akarja próbálni a benne talált varázslatokat.

– Nem fogok háztartási bűbájokat tanulni – hörög Georgina.

– Egyáltalán nem tanultunk még semmilyen bűbájt – jegyzi meg Leanne unottan, vállalva a józan ész hangját.

– Tudod, mit fogunk tanulni először bűbájtanon? A lebegtetést. A lebegtetést – ismétli Anthony, és másodjára hajlandó utat engedni a kétségbeesésnek a hangjában. – Mégis mire használnád a lebegőbűbájt?

Abby a padokra gondol a termében, amiket alig bírt eltolni.

– Úgy félmillió hasznos dologra – csúszik ki a száján.

– Lényegtelen – inti le Anthony. – Nekünk erre van szükségünk.

Georgina nem hajlandó megtanulni a varázslatot, ami kivasalja a ruháit. Abby történetesen talál végre egy bűbájt, ami egyetlen tankönyvben se szerepelt, és amit ugyan azalatt az idő alatt nem sikerül neki kivitelezni, de ha végre összehozza majd, elméletileg önmelegítővé tudja tenni a zokniját egy kis időre – meg remélhetőleg a pulcsiját is. Beépített mágikus fűtőszál, és csak magának hazudna, ha azt állítaná, nem dobja fel az ötlet.

Mindannyian háztartási bűbájokkal kísérleteznek, ami egyszerre nevetséges, furcsa és kiakasztó, mert miért érdekelne pár gyereket egy varázslat, ami összehajtogatja a ruhákat? Azon kívül, hogy nyilván varázslat, ők pedig varázsolnak, amit még azok se szoktak meg igazán, akik mágikus családban nőttek fel.

– Anya meg apa sosem adták ide a pálcájukat – von vállat Anthony. – A kezembe nyomtak egy könyvet, hogy tanuljam meg az elméletet. Próbálkozhattam pálca nélküli varázslattal, de az sose sikerült, amikor akartam, csak amikor dühös voltam.

Látszólag tehát nem jelent előnyt, ha a szülők szintén a Roxfortba jártak anno.

Közben Abby lassan ténylegesen is megjegyzi az „állapotokat". Ő és Sally-Anne mugliszületésű, Georgina és Anthony aranyvérű. Leanne félvér, bár a szülei mindketten mágikusak, de az anyja mugliszületésű. Látszólag mindenki félvér, akinek a felmenői között akad akárcsak egy mugli is – vagy kizárásos alapon azok, akik nem mugliszületésűek vagy aranyvérűek.

Az ilyen elnagyolt rendszerezésnek Abby nem sok értelmét látja, mert az az érzése támad folyamatosan, hogy csak a két végletet akarják igazán kiemelni – és valahogy nem feltétlenül a jó értelemben. Ugyanakkor ez nem egy durva kasztrendszer, és a megkülönböztetés legalább nem érződik olyan erősen, mint ahogy arra számít. Emlékszik… töredékekre. Valahogy sejti, hogy épp csak szerencsés társaságba keveredett, és igenis lehetne rosszabb is.

(Azonban Abbyt ez nem tudja meghatni. Még mindig, gyerekekkel van körülvéve.)

Anthony elrángatja Sally-Anne-t a könyvtárba „érdekesebb" köteteket keresni. A háztartási bűbájok csak a kezdet, hamarosan előállít egy, kizárólag a Lumos bűbájjal foglalkozó könyvvel.

– És ezzel mit csináljunk? – kérdezi unottan Leanne.

A Lumos az a bűbáj, amit úgy tényleg mindenki tud, még a legrosszabb tanuló is, és még Abbyt sem tudja igazán lenyűgözni a hideg, steril lángocska a pálcája végén. (Tudja, mert egyszer beledugta az ujját. A mechanika amúgy is ismert, a tövében kell megfogni a „kanócot" és eloltani a lángot. A láng nem aludt el ugyan, de hőt se érzett igazán.) Leanne kérdése tehát teljesen jogos.

– Van benne színes fény! – tiltakozik Anthony, aki személyes sértésnek veszi az új közös projekt leszólását.

A színes fény egy fél napra elég motiváció, mert a Lumos könnyű, manipulálni nem, és a végén mindenki megunja, hogy koncentrálni kelljen egy pici fénypontra, hogy az bekéküljön.

(A Fényjáték-projekt elnapolva, amíg elég érettek értékelni haszontalan és kivitelezhetetlen dolgokat. A könyvben az áll, hogy minden fejben dől el, a varázslat azonban nem hallgat rájuk, és nem változik. A sikertelenség demotivál.)

(Később előveszik újra, kissé idősebben, a legkevésbé se érettebben, és két nap után összehozzák.)


Caroline külön levelet követel magának, azzal az indokkal, hogy ő otthon van, és nincs kedve várni, amíg a szüleik ráveszik magukat, hogy felhívják a többieket, elmeséljék nekik, majd választ is írjanak. Abby ezt tökéletesen át tudja érezni, mert fogalma sincs, miről írjon minden egyes alkalommal, és a „Jól vagyok" kezdetet már ő is elcsépeltnek érzi. Mindenről tesz megjegyzést, ami csak eszébe jut, az új kis tanulócsoportjuktól kezdve a reggeliig, szorgalmasan válaszolgat a kérdésekre (igen, kedvesek a tanárok, bár a bájitaltanár nagyon szigorú – még Abby se annyira ostoba, hogy elkezdjen panaszkodni Pitonról, teljesen felesleges lenne), de az egészet üresnek érzi.

Caroline más. Caroline ötször rákérdez mindenre, ha nem érzi elég részletesnek a leírást. Több levélek keresztül fejtegeti, mennyire kiborító tudni, hogy a húga barátkozik, és mégis mi történt, fejbe találta valami varázslat? Mindig pár napon belül válaszol, és Abby biztos benne, hogy A Hobbit az ő hibája.


Abby élete kezd belerázódni egy rutinba, ami meglepő módon nem unalmas.

Mert a megszokás monotonitást szül, és ellentétben a kémekkel, az átlagos embereknek a monotonitás nem halált hoz, hanem vég nélküli unalmat és stagnálást.

A stagnálás depressziót okoz. A stagnálás üres tekintetet és fájdalmas kedvetlenséget hoz.

De persze a rutinnak is meg kell törnie. Elsősorban a troll miatt.


Az őszinteség kedvéért tisztázni kell, hogy a trollt senki sem látta Mógus professzoron és pár másik tanáron kívül.

Az alábbi tények bizonyítottak:

Egy: a halloweeni vacsorán Mógus professzor beront azzal a szöveggel, hogy egy troll van a pincében. Hogy mit keresett a pincében a vacsora helyett, vagy miért nem volt képes összeszedni magát, mire feljutott idáig, az a többség számára rejtély.

Kettő: mindenkit visszaküldenek a klubhelyiségbe. Tanári kíséret nélkül.

Három: az incidens egy órán belül le is zárul. A trollnak nyoma sem marad, és Bimba professzorból semmilyen egyéb részletet nem lehet kiszedni, még azután sem, hogy a prefektusok legalább húsz perces elbeszélésben biztosítják őt, milyen simán is sikerült bepaterolni mindenkit a klubhelyiségbe. (Csak a klubhelyiségbe. Abbyék azon szerencsések közé tartoznak, akik az elsők között értek vissza, és így a többi elsőévessel együtt birtokba vettek egy komplett kanapét. Van, akinek csak takaró és egy szőnyeg jutott.)

Négy: megszületik az Arany Trió. (Bár ez is csak másnap látszik, és akkor még nem ez a nevük. Azt majd csak sokkal később kapják. A lényeg azonban marad: Hermione Granger csatlakozott a Potter-bandához.)

Az alábbi tények nem bizonyítottak:

Egy: a troll létezett.

És kettő: a troll nem létezett.

Abby és Anthony azon kevesek közé tartoznak, akik nem hajlandóak tudomást venni arról a pletykáról, mi van, ha az egész incidens igazából csak egy vicc volt, és maga a lény valójában sosem járt a kastélyban, tekintve, hogy egyedül az előcsarnokon keresztül juthatott volna le a pincébe. Különben is, ha így is történt, az csakis éjszaka eshetett meg, ami azt jelentette volna, hogy egy napon keresztül senkinek sem tűnt fel a jelenléte. Ami nyilván képtelenség. Meg különben is, troll a pincében? Ahol a belmagasság néha a két métert alig haladja meg?

Anthony a Legendás állatok és megfigyelésük könyve felé görnyedve közli egy átlagos troll paramétereit:

– Hat méter, egy tonna. Ekörül ingadozhat.

A többiek nem értik, miért ragaszkodnak a témához. Mondjuk, ha Abby igazán pontos akarna lenni, azt mondaná, nem érti, miért ragaszkodik Anthony és Masha a témához, de ez nyilván nem egy publikus verzió, így Abby felvállalja Watson szerepét a történetben, miközben a fiú összekaparja a nyomokat, ahogy az egy jó Sherlockhoz illik.

(A referencia a legtöbbjük fején nyom nélkül reppen át.)

– Meg kell néznünk valamit – pattan fel Anthony izgatottan.

– Hagyd itt a bűbájjegyzeteket, Abby – szúrja közbe unottan Leanne.

– És a házidat – teszi hozzá Georgina, fel se pillantva a pergamenjéből, amire az esszéje helyett tappancs nyomokat firkál már percek óta.

– Jó szórakozást – mosolyog rájuk óvatosan Sally-Anne, és Abby nem érti, hogy létezhetett olyan pillanat, amikor azt hitte, ez a lány ártalmatlan.

Anthony várakozva pislog rá.

Abby megenged magának némi pillanatnyi gyengeséget, és rávicsorog, de azért feltápászkodik, mert a rosszabb dolog, ami akkor történhet, ha marad, az az, hogy egész nap hallgathatja Masha hisztijét. Akkor valószínűleg nem marad olyan tintatartó, ami ne borulna fel estig legalább kétszer.

Lent az előcsarnokban Anthony csupán egy pillantásra méltatja a pincesori lejárókat, azután tovább rángatja Abbyt, végig a főfolyosón. Alig van errefelé bárki is, valószínűleg mindenki el tudja képzelni a szombat délutánját hasznosabban is, minthogy fel-alá rohangáljon a földszinten.

– Itt nem fér le egy troll – motyogja közben.

– Valóban – ért egyet Abby. A mardekárosok és hugrabugosok klubhelyiségei felé vezető lejárók teljességgel trollbiztosak, már csak a magasságuk miatt is.

– A Hollóháthoz sok lépcső visz fel – folytatja Anthony. – A Griffendélesek is az egyik toronyban laknak, szóval valószínűleg oda is.

– Semmi olyan útvonal, ahova egy troll el tudna jutni – veszi fel a fonalat Abby. Ő most Watson, neki kell levonnia a könnyebb következtetéseket.

A pinceszintre több helyen is le lehet jutni – de az egész kastélyban csak egy lejárat van elméletileg, ahol a mennyezet elég magas ahhoz, hogy egy hat méteres troll is elférhessen, habár görnyedve. És az messze van minden klubhelyiségbe vezető útvonaltól, amik általában az előcsarnokból indulnak.

Abbyék nincsenek egyedül. A lépcsőn Tracey és még pár mardekáros elsőéves ücsörög – ezüst-zöld szegély a süveg körül –, és egyikük se repes a vidámságtól. Abby szívesen állítaná, hogy tudja a nevüket, de az első óra eleji névsorolvasás óta csupán egyszer-kétszer hallotta, és a Mardekár ház eredendően passzív hozzáállása megakadályozott minden értelmesebb kommunikációt, ami esetleg tehetett volna ez ellen valamit. Hallott a Potter-Malfoy ellentétről, de az utóbbi nevén kívül valószínűleg csak Traceyt tudná beazonosítani.

Az említett lány csak egy szemöldökfelvonással nyugtázza a jelenlétüket.

– Arra számítottam, hogy megelőztök minket – közli.

A szőke lány – az, akivel állandóan párban lógnak –, csak pislog, de az egyik fiú az, aki felteszi a kérdést:

– A hugrabugosra is számítottál?

Tracey szinte szégyenlősen vállat von.

– Csalódtam volna, ha nem jön – vigyorog.

– Majdnem így történt – közli Abby, és bár homályosan sértve érzi magát a feltételezések miatt, igyekszik elnyomni ezt, miközben a „csak gyerekek"-et és az „ezt akartad, ez ideális"-t kántálja magában felváltva.

Legyél hétköznapi. Legyél átlagos. Legyél hugrabugos.

(Éld túl.)

Traceynek elég csak egy pillantást vetnie rá.

– Goldstein úgyis elmondja, nem igaz?

– Valóban – ért egyet Abby, majd visszafordul a pincelépcső felé.

Nem kell kimondani hangosan ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, mi a helyzet.

Egy csapat mardekáros rájött, valószínűleg többen is, akiket érdekelt a dolog, és akik elhitték a troll létezésének tényét, akik meg nem… nos, a tudatlanság boldogság.

– Ez gonosz volt – motyogja Anthony.

– Miért, kibírtad volna, hogy ne mondd el?

– Nagyon sok mindent tudok elhallgatni – motyogja Abbyre sandítva.

– Egy nap talán hiszek is neked.

A tények – azok a tények, amikről az iskola lakossága túl lusta tudomást venni – immár a következők:

Amennyiben a troll tényleg a pincében volt, egyetlen helyen tudott volna kijutni onnan, az pedig a Nagyterem közelében lévő egyetlen feljáró volt. A klubhelyiségekbe vezető útvonalak mind olyanok voltak, ahol nem fért volna el. Nincs tisztában a többi három útvonallal, de ha a mardekárosok kicsit is hasonló helyen laknak, mint a hugrabugosok, akkor ott nem nagyon kerültek volna veszélybe, Anthony szerint pedig lépcsők vezetnek a másik két ház klubhelyiségébe – amik nyilván nem bírtak volna el egy tonnányi trollt. Ha a diákok ott maradnak – együtt, egy veszélyeztetett helyen –, az nem feltétlenül jelentette volna a legjobb döntést, még képzett tanerő mellett sem.

Vannak esetek, amikor bizonyára nem a legjobb ötlet szétküldeni négyfelé a gyerekeket. Ez nem egy ilyen helyzet volt.

Abby vet egy utolsó pillantást a lépcsősorra. Perceken belül meghozott ideális döntés – a gyerekek biztos helyre kerülnek, a tanárok közül pedig mindenki koncentrálhat a kastély biztosítására, ahelyett, hogy a Nagyteremnél őrködnének.

Az igazgató egy ijesztő ember.

– Vajon mennyire hiteles az a forrás, hogy Dumbledore griffendéles volt? – érdeklődik Anthony visszafelé. Abby nem hajlandó vetni egy pillantást a háta mögé, csakhogy megcsodálhassa a távozó mardekáros évfolyamtársai hátát – Traceyével együtt. A többi gyerek igyekezett minél hamarabb eltűnni, miután ők odaértek, bár nyilvánvalóan Anthony és Abby csak szemrevételezték a terepet, és már indultak is vissza a könyvtárba.

– Pont engem kérdezel?

– Nem vártam választ.


Annak ellenére, hogy a repülés minden egyes alkalommal izgalommal tölti el Abbyt, a kviddics erre nem képes.

Beköszönt a szezon, és Abby továbbra is képtelen felfogni a szabályokat. Masha se érti, és ketten együtt bújják a Kviddics évszázadait csütörtök reggelente, amikor Aiko gyakorol. Az egész sport egy túlbonyolított kidobóssal kevert kézilabdának tűnik, miközben ezzel párhuzamosan fut valami fogócskaszerű izé.

– Ez marhaság – közli végül Masha, és becsapná a könyvet, ha tudná, de csak egy marék lapot képes átfordítani, a borítón még átcsúsznak az ujjai.

Nem is lenne sok baj, de Aiko körülbelül bele van szerelmesedve a varázssport ötletébe. Az első meccs előtt legalább olyan izgatott, mint a két érintett ház, a Mardekár és a Griffendél tagjai. Együttvéve.

Abby nem tudja ezt kezelni.

Se Masha, ami azt illeti.

Ők ketten csak állnak az oldalvonalon, és szinte rémülten figyelik, ahogy Aiko megbolondul – mert erre nincs jobb szó. Persze, a lány látszólag ugyanolyan hűvösen viselkedik, mint eddig, de Abby látja az ujjai remegését, ahogy felcsillan a szeme, ahogy szóba kerül a téma. Ráadásul Aiko előrefut, amikor az emberek megindulnak a lelátók felé.

Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy Abby tudja, igencsak nagy arra az esély, hogy innentől a meccsek sajnos szerves részévé vállnak majd az életének. Isteni szerencse, hogy reggelente már elég hideg van ahhoz, hogy deres legyen minden, különben teljesen nyilvánvaló lenne a hófehér sáv, amit Aiko maga után hagy, mint valami megkattant hóágyú.

A kviddics izgalmas olyan szempontból, hogy Potter majdnem kinyíratja magát élő műsorban, Pitonnak spontán kigyullad a talárja, ami miatt verekedés tör ki a tanári szektorban, és a semleges zónáról valójában kiderül, hogy nagyon-nagyon Griffendél-párti.

– Hat éve folyamatosan csak a Mardekár nyer – súgja Anthony. – Az emberek változásra vágynak.

– Az a házak közti verseny. Ez kviddics.

Anthony úgy néz rá, mint aki megbolondult. Ami azt illeti, Leanne és Sally-Anne is. Abby nem kételkedik abban, Georgina csatlakozna hozzájuk, ha nem a háztársai között kellene ülnie, mert Moon berángatta a csoportba, és közölte vele, ez egy házon belüli buli.

– A kviddics-eredmények is ugyanúgy beleszámítanak a pontversenybe – mondja végül Leanne. Hol éltél te eddig? kérdi a tekintete.

Masha mogorván mered vissza rájuk, akár egy gonosz szellem.

– Senki sem mondta – motyogja. – Mi köze van a sportnak a tanulmányokhoz? Ezt a marhaságot…

Abby egyetért.

Potter közben kis híján másodszor is megöli magát, mert bekapott repülés közben egy legyet, vagy valami – de aztán kiderül, hogy nem, látszólag attól az ökölnyi golyótól fulladozik, amit el kellett volna kapnia.

Ha létezik is ennél kiábrándítóbb eredménye egy meccsnek, Abby nehezen tudja elképzelni. A rossz az, hogy Aikót ez kicsit se lombozza le, és továbbra is túlságosan pezsgő, így a lány úgy dönt, egyszerűbb maradni még kicsit a lelátón.

– Meg fogsz fagyni – közli Leanne mogorván.

Abby felemeli kesztyűs kezét, és csak magának hazudna, ha nem lenne arra büszke, hogy sikerült kiviteleznie a melegítő-bűbájt pár napja. A következő héten elég lesz egyetlen pulcsi is a csütörtök reggelére.

Abby varázsolt. Önállóan megtanult egy olyan bűbájt, ami egyáltalán nem szerepel a tananyagban.

– Gratulálok – mosolyog rá Sally-Anne őszintén, bár kicsit feszülten. Rögtön tudja, mire gondol.

– Mi… sikerült? – esik le Leanne-nek is. – Meg kell csinálnod a sálammal, megfagyok.

– Majd – ígéri Abby. Úgyis szombat van, s mint ilyen, közös tanulás. Gyakorlás. A sálmelegítés belefér.

A lelátó hamar kiürül, és hamarosan csak hárman maradnak. Masha lekuporodik elé, menet közben a régóta használt kinyúlt pulcsi és kopott, bokáig érő, szakadt farmer kombója átalakul bálna-mintás nyári ruhává meg kötött harisnyává. Amikor Abby közli, hogy már attól fázik, ha ránéz (mindketten tudják, hogy hazugság), még megtoldja egy blézerrel is.

Abby felismer némi homályosan hipszter hozzáállást az öltözködésben. Elkezdi kibontani a kusza fürtöket, és igyekszik nem gondolni arra, egy kívülálló számára mennyire tűnhet furcsának, ahogy láthatatlan hajat fon.

Aiko közben lefagyasztja az előttük lévő padsort, és továbbra is képtelen megnyugodni.

Kesztyűben Abby ujjai ügyetlenek, képtelenek rendesen elválasztani a tincseket egymástól, de Masha elégedett a rendetlen fonattal. Hátradől, fejét Abby mellkasán pihentetve mered a távolba.

Aztán maradnak, ahogy vannak. Masha haja szagtalan, nincs jel, hogy valóban létezne, a bőre azonban meleg.

– Mondd, mit álmodtál? – kérdezi.

Abby nem válaszol.


Azt hiszi, tudja, ki ő. Abby Williams. Előtte egy névtelen ember, férfi vagy nő, nem számít. Nincs neve, nincs neme, nincsenek igazán összefüggő emlékei, csak a tudat, a foszlányok és a tény, hogy ez nem kényszerképzet.

De néha felébred, és minden összekavarodik, és olyankor csak átvészeli a napot, próbál kapaszkodni a valóságba, amiben semmi szilárd nincs, csak füst az ujjai között, egészen addig a pillanatig, amíg az új emlék el nem rendeződik valahol az elméje mélyén, ahol majd kifakulhat az évek során.

Van gyakorlata ebben. Erőszakkal emlékezteti magát, hogy angolul kell beszélnie, habár az orosz kényelmesebbnek tűnhet. Később hálát ad, amiért nem otthon van, és így még csak kísértést se érez, hogy lopjon egy szál cigit Caroline készletéből, hátha azzal majd könnyebb lesz. Anthony, mint a legfigyelmesebb, óvatosan körbepiszkálja, mintha csak egy érdekes kísérlet lenne. A többieknek fel se tűnik.

Abby estig kivétel nélkül összekaparja magát – de a közbeeső idő fájdalmasan zavaros.

Olyan, mintha csak eljátszaná saját magát.


A nővérem néha egy igazán keserű kurva tudott ám lenni, írja élete füzetébe, mielőtt meggondolná magát.

Emlékszik, ahogy vigyázott rá. Emlékszik, hogy hagyta, hogy átmenetileg beköltözzön hozzá és a barátnője lakásába. Emlékszik, hogy jól kijöttek.

De néha, nagyon ritkán csak szar a világ, ők pedig igazán, igazán szépen tudtak veszekedni.


– Williams – áll egy nap Abby elé Zacharias Smith. Abby vonakodva felnéz kuckójából, amit takarókból és párnákból épített magának, és reméli, hogy a fiú nem akarja kirángatni onnan, mert véletlenül pont a sárga-zöld kockás takaró a kedvence. – Beszélhetnénk?

Sally-Anne nyikorogva fellöki az egyik sakkfiguráját, ami némán hadonászva tiltakozik a bánásmód ellen. Már így is lázadoztak, amiért sakk helyett amőbát játszottak velük, ráadásul három adag bábu segítségével, de most egyenesen forradalmi a hangulat a táblán. Abby kíváncsi lenne, vajon terveznek-e felkelést. Masha is az, de ő egyben a tettek mezejére is lép: tesztelve határait folyamatosan duruzsolva adja a figuráknak az ötleteket.

A figurák figyelnek rá.

Abby nem biztos benne, ennek örülnie kéne vagy rettegni miatta, Aiko pedig nem segít, ő csak szimplán hátborzongatónak találja a helyzetet. Abby olykor-olykor hajlamos egyetérteni vele. Van valami igazán mélyen elcseszett ebben a helyzetben, amit képtelen megragadni.

A világ érthetetlen – de még szerencsére nem fordult ki a sarkából.

Talán Abbyért nem is tenné. Egy passzív mellékszereplőtől nem vár sokat egy univerzum sem.

(Valahogy hibásnak tűnik ez az állítás, de Abby elhessegeti a kellemetlen érzéseket.)

Sally-Anne félve pislog fel a fiúra, de nem moccan. Leanne nem úgy fest, mint akit mélyen megérint a kirekesztés.

– Mondd – szólal meg hát Abby, valahogy visszarázva magát a valóságba. Becsukja a könyvét – Star Wars, nem A Hobbit, hála a jó égnek, bár fogalma sincs, Caroline hogy szerezte meg, és legfőképpen miért küldte el Karácsony előtt –, tudatosan figyelmen kívül hagyja, ahogy a sakkfigurák Masha hatására átrendezik magukat, és lassan szedelőzködni kezdenek.

Zacharias Smith arca olyan, mintha egy különösen műanyag, szintetikus citromlé-szimulánst öntöttek volna le a torkán. Nem tetszik neki, hogy itt van, de ezzel nincs is semmi baj, mert Abbynek se, és ő is szívesebben törődne a saját dolgával, Hugrabug-összetartás ide vagy oda.

(Ami nevetséges, mert a kis klikkek nyilvánvalóak mindenhol, és ez alól a gólyák se kivételek. Ernie, Hannah és Susan privát kis klubja annyira nyilvánvalóan többéves múltra tekint vissza, hogy oda már senki sem fér be. Megan mindenkivel jól kijön, de főleg a fiúkkal és az exkluzív klubbal.)

(Belegondolva, rajtuk hármukon kívül igazából az összes hugrabugos tud keveredni. Ez egy elkeserítő gondolat lenne, ha Abby nem volna antiszociális fél-felnőtt, Leanne nem csak pár hete kezdte volna felvállalni a Hugrabugot, és Sally-Anne nem lenne görcsösen félénk és szorongó. Akkora káosz ők hárman, hogy a többiek meg se próbálják igazán megközelíteni őket. Abby ezzel tulajdonképpen roppant elégedett, ha őszinte akarna lenni.)

(Igazából akar is. Abby nagyon örül a felállásnak.)

Fogalma sincs, hogy mit akar a fiú – a legutóbb, amikor érdekes volt, az a mágikus fűtőszálas bűbája miatt volt, és csak azért, mert Leanne elkotyogta véletlenül Megannek, ő pedig egyáltalán nem tudja tartani a száját. A kis „népszerűség" körülbelül tíz percig tartott, amíg megkérdezték a varázsigét és a pálcamozdulatot, és Abby kis híján rosszul lett már ennyitől is.

Zacharias nagy levegőt vesz, mintha ezzel mentálisan felkészíthetné magát a helyzetre.

– Te… mármint ti jóban vagytok Georginával.

Nem kérdés, kijelentés.

– Igen – állítja Leanne, rácsapva az egyik parasztra, aki talán a felkelés vezetője is lehetett volna ezelőtt, ha nem állítják vissza a D5-re. Leanne kitartó, de vesztésre áll: Sally-Anne már majdnem kirakott négy fekete bábut átlósan, és a csapda szinte fájdalmasan nyilvánvaló a táblán.

Abby azért hálás, hogy ő válaszol – neki még mindig torkán akad az ilyesmi felvállalása.

– Miért? – kérdezi hát.

Zacharias valószínűleg elszámol tízig egy újabb, bizonytalan légzőgyakorlat keretein belül.

– Beszélni szeretnék vele.

Abby pislog. Masha tapintatosan kiröhögi a gyereket.

– Hát beszélj – mondja. Nem igazán érti, miért vele kell ezt megtárgyalni.

– Beszélnék, ha hajlandó lenne, de nem akar! – csattan fel Zacharias.

– És miért lenne akkor, ha én azt mondom neki? – Abby még mindig nem igazán érti a helyzetet.

– Te a barátja vagy, meg tudod őt győzni.

– Kétlem.

– Valóban – teszi hozzá Leanne. – Ha Georgina nem akar valamit, akkor az nem fog megtörténni.

– Csak… próbáld meg. Kérlek.

Zacharias arca minden eddiginél bizonytalanabb és elveszettebb. Abby nem biztos, hogy tudni akarja, mi folyik itt.

– Csak beszélni akarok az unokatestvéremmel – teszi hozzá halkan a fiú.

– Azta – vigyorog Masha. – Micsoda családi dráma.

Aiko tarkón csapja újdonsült legyezőjével. A mozdulat keltette huzat szinte jegesnek hat a klubhelyiség melegében.

De való igaz, micsoda dráma. Abbynek már görcsöl miatta a gyomra.


Megjegyzések: Ez így most azt hiszem, az eddigi legrövidebb fejezet, de a helyzet az, hogy sok mindent nem akartam benne elkezdeni, mert csak félbemaradt volna. Ennek tekintetében első évhez lesz még olyan három vagy négy fejezet, ha minden igaz.

1. Rengeteg elméletet olvastam a trollos esetről, ahol felhördülnek az emberek, hogy ha a pincében van a troll, akkor Dumbledore-nak nem kéne leküldenie oda a diákokat, és biztos, hogy utálja a mardekárosokat, hogy aktívan próbálja megöletni őket így, meg hogy nem törődik az épségükkel. Ki akartam hát próbálni ebből a szempontból: Dumbledore az iskola igazgatója. A kötelessége megvédeni a diákokat, és nincs az a manipuláció, amivel kimagyarázhatná, miért halt meg annyi gyerek. Mellesleg hat méter magas troll a pincében? Szóval a feltevés: mi van, ha ez volt a legjobb döntés a helyzet ismeretében?

2. A kimaradt vagy zsákutcába futott illetve használhatatlan részek közül némelyik szerepel a tumblr oldalamon. Több más extra is, meg így általánosságban a frissítés. Nem gyakran van újdonság, de néha belelendülök. Olyankor általában működik. Link: tagged/hugrabug%20forradalom