Első év

IV. rész

Van egy szörnyű hagyomány a Smith családban.

Nos, nem feltétlenül hagyomány, inkább csak amolyan örök igazság, ami az évszázadok során még sosem került cáfolásra. És Helen Smith aggódik.

Georgina nem hugrabugos. A szomorú igazság az, hogy Helent ez annyira nem lepi meg – számítani lehetett arra, hogy örökké heves és makacs lánya nem illik a családjuk házába –, de ez akkor se akadályozza meg abban, hogy ne aggódjon. (Ne rettegjen.)

Idén nem vesznek részt a nagy családi karácsonyi vacsorán. Helen el tudja viselni az anyósa megvető és csalódott pillantásait, de nem fogja hagyni, hogy Georginának is át kelljen ezt élnie. Főleg nem Karácsonykor.

(A helyzet az, hogy a Smith családnak mindössze hat tagja nem került a Hugrabugba.

Mind a hatból sötét varázsló vagy boszorkány lett.

Mind a hatot életfogytig tartó azkabani fogságra ítélték.)

( ̶M̶i̶n̶d̶ ̶m̶e̶g̶ő̶r̶ü̶l̶t̶.̶)

(Helen szeretné azt hinni, hogy ez csak babona, szívből reméli, de ahogy a ̶f̶é̶r̶j̶e̶ családja viselkedik, az undorító. Mintha Georginának – egy tizenegy éves kislánynak, túl korán érett, túl heves, de akkor is tizenegy éves kislánynak – már rég befellegzett volna. Helen gyűlöli ezt. Gyűlöli őket. Mert őszintén, ezzel a viselkedéssel? A végén még tényleg elérik azt, hogy az egész legenda valósággá váljon.)


Georgina fél hazamenni.

Természetesen nem mutatja, csupán ingerültebb kissé a kelleténél. Nem tehet róla, és az anyja levele sem segít túlságosan sokat, bár kissé megnyugtatja.

Nem megyünk idén a nénikédékhez.

Vajon dühös? Soha egy szóval se említette, de… az egész család dühös rá, nem igaz? Vajon az anyja is? Csak személyesen akarja? A Smith családban túlságosan sok a babona, túl sok az elvárás és előítélet, és Georgina nem biztos abban, hogy nem igaz a legenda. Ha az anyja nem akarja látni… teljesen jogos a döntése, nem?


Zacharias csak próbálja rendbe hozni a dolgokat, amiket a nagyanyjáék szerinte elszúrnak.

Maradj távol Georginától.

Eleinte könnyű. Unokatestvérével sosem álltak igazán közel egymáshoz, és az égvilágon semmit sem változtat az, hogy továbbra se közeledik hozzá. Butaságnak tartja ugyan a családi átkot, de annyira nem is érdekli az eset, hogy törődjön vele. Georgina elvan. Messze tőle.

Aztán egy nap Georgina már nem a terem túlvégén ül, hanem egy sorral hátrébb, Perks, Williams és Whitehouse kis csapatába betársulva, amiről eddig mindenki azt hitte, ez teljességgel lehetetlen, és Goldsteinen kívül senkinek sem fog sikerülni a következő pár évben.

(Ők hárman túlságosan is egy csoportba tömörültek, és teljesen nyilvánvalóan nem passzolt már közéjük senki más. Georgina elsöprő jelenléte bizonyította, hogy tévednek.)

Ez furcsa. Zavaró. De Zacharias száműzi az egészet az elméje legtávolabbi zugába, mert igen, végre az unokatestvére is szocializálódik, és még csak tennie se kellett érte semmit. (Teljesen mindegy, mit mondanak a levelek, Zachariasnak családi kötelessége segíteni az unokatestvérén, ha úgy adódik a helyzet. Persze úgy, hogy nem megy a közelébe.)

Ne aggódj, Helen néni és Leonard bácsi nem jönnek idén.

Georgináról semmi.

Zacharias életében először rájön, hogy nem minden egyértelmű, és talán ideje végre önállóan lépnie.


De természetesen ez nem lehet egyszerű.

Georgina nem olyan, mint egy természeti erő.

Egyáltalán nem. Ha Georginát bármihez is kéne hasonlítani, akkor az egy sziklatömb lenne, amit csak lassan, hosszú évek alatt lehet megformálni, végtelen türelemmel.

Kár, hogy Zachariasnak se ideje, se türelme.


Mégis, Abby tudja a legjobban, mennyire nincs valójában ideje egyiküknek sem.


Amikor Georgina azt mondja, nem, Abby készségesen elfogadja, és közvetíti Zachariasnak.

Amikor Zacharias Smith azt mondja, de, Abby fintorog, mert őszintén, lenne jobb dolga is, de azért átadja Georginának az üzenetet.

Georgina válasza továbbra is egy nem, és egyre idegesebb.

A következő fordulóban Abby már nem mond semmit egyiküknek se.

Leanne Mashával együtt röhög rajta, bár ezzel előbbi nyilván nincs tisztában. Abby nagyon szeretné már a téli szünetet – akkor bőven elég egyiküket elviselnie.

– Mi a bajotok egyáltalán… – jegyzi meg egyszer Leanne a klubhelyiségben ücsörögve, amikor Zacharias egy újabb körre akar közelíteni.

– Georgina nem hugrabugos – csúszik ki a fiú száján, mielőtt felfogja, ki kérdezte és mit, ami elég nagy szó. Zacharias általában összeszedettebb ennél.

– És az miért baj?

–Családi dolog – morogja a kérdésre. – Nem tartozik rád.

Ami nagyon hasznos.

(Nem.)

Személy szerint Abby úgy gondolja, a Hugrabug ház csak szépen lassan megölte volna Georginát. Szinte fáj elképzelni a lányt ebben a hobbit-lakban, sárga-fekete szegéllyel a süvege körül, borzkitűzővel a talárján. Nem igazán lenne olyan, mintha ráöntenének egy vödör vizet egy, a kelleténél kissé nagyobbra sikerült tábortűzre, hogy az nehogy felgyújtsa az egész tábort – inkább mintha marékkal hordanák rá a homokot, szépen, fokozatosan, elfojtva a legutolsó szikráig.

Kényelmetlen gondolat. Ez alapvetően egy barátságos ház. A prefektusok és a felsőbb évesek segítőkészek, eddig Abby még nem fedezett fel olyasvalakit, aki magányos lett volna folyamatosan (bár tiszteletben tartották egymás határait, maga Abby is nemegyszer ücsörgött a kandalló mellett, késő este, amikor Leanne és Sally-Anne már elment aludni, és senki sem jött oda zargatni, miért nincs vele senki, és ez így volt jól), ahogy látta, házon belüli kiközösítés se nagyon volt, és bár néha akadtak viták – hol nem? –, de azok is viszonylag hamar elcsitultak. Ez egy békés hely. Nyugis.

Georgina valószínűleg megfulladna itt.

(És lám, mennyit mond ez el az egész barátságról, hogy Abby szinte tényként kezeli ezt?)


Az Arany Trió újabban állandóan a könyvtárban lóg, ami nem lenne annyira idegesítő Abby számára, ha nem róluk lenne szó.

Mindenki más kifejezetten megváltásként éli meg kis csapatukban – a három griffendéles annyira nyilvánvalóan sántikál valamiben, hogy Madam Cvikker a szokásos köreinek csupán töredékét szánja az ő asztalukra. Nem mintha Potterék igazán értékelni tudnák a nő kitüntetett figyelmét – annyira elmerülnek mindig a maguk kis világában, hogy szinte semmit sem érzékelnek a környezetből.

– Olyan ez, mintha édes, aranyos kis nyuszik lennének, akik nem veszik észre, hogy a sas ott köröz a fejük felett. Egészen addig, amíg már késő – vigyorog Masha, és valószínűleg azt tervezi, hogyan keverje balhéba azt a hármat. Puszta jóindulatból, persze.

Abby kivételesen támogatja az ötletet. Még ha nyilvánvalóan nem lesz belőle semmi.


– Mintha RBF-re készülnénk – nyafogja Anthony az utolsó tanítási napon, amikor végre találkoznak a Nagyterem előtt vacsora után. Georgina rég felvonult puffogva a klubhelyiségbe, Sally-Anne még nem pakolt be, és Leanne, mint valami őrkutya, inkább őt kísérte vissza, minthogy velük maradjon.

– Biztosan – hagyja rá a fiúra. Leülnek a legalsó lépcsőfokra, és Abby hálás azért, hogy a fűtőbűbáj, amit megtanult, hatékonyan működik köveken is. A Nagyterem már félig kiürült, és a klubhelyiségeik felé szálingózó diákok közül senki se méltatja őket egy pillantásra se.

– Ötödik éves vizsgák – világosítja fel Anthony, aki sajnos már egészen jól tudja a „Fogalmam sincs, miről beszélsz, így rád hagyom" hangsúlyt, és ilyenkor mindig kényszert érez az információ-átadásra. Abby félig hálás az így szerzett tényekért, néha viszont csak egy fásult biccentéssel képes fogadni. Mint most. Ötödik év messze van. Túl messze. – Azt hittem, csak abban az évben kell szenvednünk miattuk, nem most.

– Lehet, nekem egyáltalán nem – csúszik ki a száján, mielőtt meggondolhatná magát. Azután, amikor kimondja, tudja, hogy nem akarja visszaszívni, mert… hát, Anthony tud róla a legtöbbet. A barátja. Miért ne adhatna ezúttal Abby is néhány információt?

Csend.

Aiko rámered. (A jégvirágok az ablakon megvastagodnak.)

Masha szintén. (Semmi drámai. Masha csalódott.)

Abbynek közben az is eszébe jut, hogy erről nem akart beszélni – de most valahogy ideálisnak tűnik a helyzet, ami furcsa, mert a témában nincs semmi kellemes, amit fel akarhatna hozni.

– Hogy érted? – kérdezi a fiú.

– Nem terveztem egynél több évet a Roxfortban. Úgy volt, hogy adok neki egy esélyt. Mert kötelező. Mert ez biztonságosabb.

Még mindig úgy kéne, hogy legyen, de a troll óta semmi különösebben furcsa vagy veszélyes nem történt, és Abby… akaratlanul is le van nyűgözve. A Roxfort a hideg folyosói, a használatlan, elhagyatott termeinek furcsa, melankolikus hangulata és a Potter-jelenlét ellenére is csodálatos. Varázslatos. Abby varázsol. Abby boszorkány.

(Vannak pillanatok, amikor még mindig nem tudja megemészteni ezt, holott egy-egy varázslat kivitelezése már nem szimplán egy ige és egy pálcasuhintás kombinációjából áll. Kezdi érezni, ha valami nem stimmel, és ennél furcsábbat még sosem tapasztalt életében.)

Anthony átöleli a térdeit, és valami furcsa, kicsavarodott pózban bámul fel Abbyre.

– És most?

Abby bebámul a Nagyterembe, ami már most karácsonyfákkal van tele. McGalagony és Flitwick professzor a délután díszítették fel, és azt pletykálják, a furcsa, mintás zoknikkal teleaggatott fát maga, Dumbledore professzor dekorálta. A saját kuckójára gondol, a klubhelyiségre, a gyerekekre, akikkel összebarátkozott.

– Még nem tudom, de… nem vagyok benne biztos, hogy itt szeretném ezt hagyni – ismeri be. Még csak a Lumost se tudja átszínezni. Ha ilyen alap dolgok vannak, amikkel amúgy sosem találkozna, ki tudja, mivel futhat még össze?

Még ha Harry Potter léte keseríti meg mindenki életét. Polgárháborúval. Rasszista kormánnyal és társadalommal.

Abby ebben a pillanatban úgy érzi, megérné.

Anthony erre már nem válaszol. Abby nem is vár semmit.

– Jó lenne, ha maradnál – mondja végül.

– Igen – sóhajt Abby, meglepő módon őszintén. – Az nagyon jó lenne.


A Roxfort Expressz máshogy közlekedik kissé, mint szeptember elsején.

Nem minden diák megy haza, és nem mindegyik használja a vonatot. Abbyn és Sally-Anne-en kívül a csoport összes tagja hop-porral távozik a kastélyból. Közülük is Georgina a legidegesebb – Abby meg tudja valamennyire érteni, a Karácsony talán még a varázsvilágban is félig a család és szeretet ünnepe, ez pedig azt jelenti, hogy Georginának minden puffer nélkül kell majd elviselnie az unokatestvérét, egészen januárig, mert nagy valószínűséggel látni fogják egymást.

Abby egy darabig gondolkozik ajándékokon, de fogalma sincs, mit hol szerezhetne be. Nem érzi úgy, hogy vakon el kéne kezdenie keresgélni a könyvtárban, hátha szembejön vele a megváltás valami kreatív varázslat formájában, amit ki tudja, mennyi ideig tartana kiviteleznie – márpedig abból nincs sok, tekintve, hogy a tanárok úgy gondolják, a két hét szabadidő egyet jelen a két hétnyi házi feladattal.

Így Abby elhatározza, hogy mindenkinek vesz esetleg valami csokit, és majd januárban szétosztja… addig pedig mindenki legyen boldog. Esetleg vesz sálat.

Vagy még jobb, köt sálat.

(Abby nem tud kötni, de az utolsó este, a könyvtár bezárása előtt egy fél órával valahogy a háztartási bűbájok részlegét bújja, hátha akad valami, ami viszont igen. Az ötlet Madam Cvikker éles felszólításával együtt hal meg, és utána nem igazán érti, miért is akarta igazán megerőltetni magát. De jövőre… jövőre kipróbálja. Köt majd olyan sálakat, mint ami a filmekben volt.)

Maga az Expressz kilenckor indul, és ellentétben az őszi úttal, három helyen is megáll útközben, valamint az utolsó kocsi felnőtteknek van kijelölve. Abby nem érti, miért, elméletileg hoppanálni megtanultak, akkor pedig az nyilván az egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb választás. Diákoknak két galleon a jegy – szintén, nincs ingyen, mint évkezdéskor –, de talán a varázsvilág is ismeri a kedvezményes ár fogalmát, így Abby feltételezi, ez talán még drágább másoknak.

Két galleon az körülbelül tíz font, ami nem egy nagy vagyon, de akkor is. Tíz font az… Abby nem tudja, hány rubel. Ha jól emlékszik, még csak nem is azt használják jelenleg Oroszországban, mint amivel ő fizetett anno. Ki tudja. Ez egy zavaros történelmi szakasz.

A vonatút a megállók miatt még annál is hosszabb, mint amennyire első alkalommal volt, pedig akkor is besötétedett már, mire megérkeztek. Abby szerény becslése szerint tíz óra biztos, hogy lehet az egész út, de nem tudná megmondani, egy varázslatos gőzmozdonnyal ez mennyire reális, és Google Maps se áll a rendelkezésére, ami körülbelül belőne egy tömegközlekedési útvonalat London és Skócia között.

1991 átkai – lehetne a címe a helyzetnek is akár.

Sally-Anne-nel befoglalnak egy egész fülkét, mert bár kevesebb kocsi jut a diákok számára, attól még bőven marad hely, még két hugrabugos elsőéves számára is. Masha élvezi, hogy nem szorul ki abszolút a fülkéből, bár folyamatosan azon mérgelődik, hogy Aiko, Abby és Sally-Anne miért nem az ellenkező oldalon ülnek, hogy ő nyugodtan végignyújtózzon a saját térfelén. Abby csak akkor meri közölni vele, hogy az már tőle is furcsa húzás lenne, amikor Sally-Anne épp elugrik a mosdóba.

Sally-Anne Manchesterben száll le, Abby a London előtti utolsó megállóig utazik, mert Birmingham lényegesen logikusabb választás, mint a King's Cross, és képtelen megérteni, miért kell szeptemberben onnan indulni, ha némi plusz állomással rengeteg diák életét tehetnék egyszerűbbé.

(Feltételezi, hogy a hagyomány játszhat elég nagy szerepet, meg az, hogy a varázslók elfelejtik, a mugliszületésűeket senki sem teleportálja oda a peronra csomagostól.)

(– Hoppanál – javítja ki Anthony még reggel, búcsúzáskor.

– Tök mindegy.)

A birminghami állomás legszélső, varázslatos vágánya nem visz be az épületbe. Amikor Abby lekászálódik a vonatról, egy pillanatra pánikba esik – merre, hogyan, a szülei egyáltalán a kijárathoz találtak, ha egyszer muglik? –, de gyorsan elnyomja, mert elég idős, haza tud jutni, és semmiképp sincs egyedül. A mugli vágányok alig pár méterre vannak, de Abby él a gyanúperrel, hogy a mellettük elszáguldó vonatok utasainak fel se tűnik egy éppen induló viktoriánus gőzmozdony, ami átzakatol az épület alatt.

Maga a peron nem túl széles, macskaköves, valódi múlt századi hangulatot kelt. Oldalt, a peron mentén üzletek sorakoznak – étterem, fagylaltozó, kicsi használt-talár bolt, penna-szaküzlet –, a legvégén pedig egy kovácsoltvas csigalépcső vezet fel az utcaszintre. Az állomás épületébe nem nagyon lehet bemenni – tökéletes szeparáció a mugli világtól, és Abby vágyakozva pislog a feltételezhetően széles és biztonságosabb varázstalan lépcsők irányába, mielőtt elkezdi a másik irányba rángatni a bőröndjét. Kevesen szálltak le a vonatról, és mindenki a saját dolgával törődik, így Abby utolsóként igyekszik felszenvedni, és közben úgy érzi, mintha egy régi némafilm komikusan felgyorsított jelenetének hősnője lenne. Masha a korláton egyensúlyozva nevet.

– Bárcsak segíthetnék – vihogja –, de sajnos nem tudok, nem tudok, nem tudoook… – énekli.

Abby pedig rettentően hálás ezért, mert Mashából kinézi, hogy inkább visszarántja a bőröndöt, minthogy segítsen neki felhúzni, pusztán a szórakozás kedvéért.

(Félúton meg kell állnia pihenni. Elgondolkozik azon, hogy vajon a csomagja nehéz vagy csak ő rettentően gyenge, és hajlik az utóbbi lehetőség felé. Ez rettentően zavaró. Irritáló.)

A kijárat egy hasonló vaskapu, mint amit a King's Crosson látott szeptemberben, visszafordulva. Nem úgy fest, mint ami visszafogná a képzeletbeli entitásokat, de Abby mégis habozik egy pillanatra, mielőtt átlépne rajta, nyomában két társával, de még így is elkapja Masha fintorát. A szeptember nem teljesen múlt el nyom nélkül.

(Caroline és az apja azok, akik kijöttek elé. Az anyja sehol. Caroline-on jobban meglepődik, mint ezen.

– Vacsit csinál – vigyorog a nővére. – Lesz süti. Ünneplünk. Remélem, hoztál menő varázscókmókot.

Nyilván nem a háziról beszél, de Abby hajlik a szabadon értelmezés felé.)


– Még mindig, miért vagytok ilyen mázlisták, hogy hosszú a szünetetek – nyafogja este Caroline, önkényesen kisajátítva Abby ágyát, és a bűbájtan könyvet lapozgatja. A háttérben a Funkytown szól, amiért a lány külön hálás, mert nem biztos, hogy egy újabb hónap Lambadát kibírna. Caroline valamelyik levélben mintha említette volna, hogy külön turkált egy adag régebbi lemezt, ami újabban egyre nagyobb kihívás. Lassan, de biztosan marad a cédé és a kazetta, és a bakelit valahogy csak az ő családjuk szerves részét képezi majd, bár ez még kissé távoli jövőkép.

Abby vállat von.

– Egy részük a Saturnaliákat ünnepli, nem a keresztény Karácsonyt – magyarázza. Anthony és Leanne legalábbis ezt állította. Georgina csak vállat vont, őt sosem érdekelte a decemberi ünnep eredete.

A miket?

– Római ünnep, december 17-étől egészen 25-ig.

– Azt hittem, legalább valami kelta cucc lesz – húzza a száját Caroline, és előkaparja a mágiatörténet tankönyvet. Ez már csak azért is látványos mutatvány, mert közben végig az ágyon hasal, maga a könyv pedig legalább egy méterre van az utazóláda sarkában. Abby szenvtelen arccal figyeli a fáradozást, és nem jegyzi meg, hogy egyszerűbb lenne, ha felállna.

(Arra úgyis az lenne a válasz, hogy még egyszerűbb lenne, ha Abby segítene, és igen, Abby tudja, és nincs kedve megmozdulni. Ez van.)

– Yule-ra gondolsz? Van, aki azt ünnepli. Elég vegyes, azt hiszem – von vállat Abby. – El kell mennem holnap a könyvtárba.

– Kapsz egy extra hosszú téli szünetet az ókori rómaiak miatt, és könyvtárba akarsz menni? – bámul rá Caroline. – Egyáltalán miért lepődök meg ezen?

– Nem tudom. – Abby megenged magának egy vigyort, ahogy kirámolja a pergameneket, és felragasztja a házifeladat-listát az íróasztala mögötti falra. A pergamen-cellux párosa elég furcsa hatást kelt, nem mintha Abby nekiállhatna mágikusan felrögzíteni. Az egyik első dolog, amit az utazás előtti este Bimba professzor elmondott nekik, az a szabály volt, hogy tilos varázsolni.


Másnap Abby rutinosan egy óra alatt összehalássza az összes információt, amire szüksége van, és közben igyekszik nem törődni a tekintetekkel, amit kap. Sejti, hogy főleg annak jár, hogy nem a városban folytatta a tanulmányait, sőt, még csak nem is a megyében, hanem a sziget túlfelén, egy magániskolában. (Most pedig megjelenik, bőven Karácsony előtt, mintha kicsapták volna.)

De Saturnaliák. Szinte semmi sincs róluk, azonban ezúttal ez annyira nem zavaró. Hét napig tartó ünnepsorozat. Néhány mozzanatában hasonlít a Karácsonyra – ez nem túl meglepő, Abby emlékszik, hogy valahol hallotta, a keresztény ünnep tucatnyi momentuma egyezik régi, pogány ünnepekkel, a terjedés érdekében –, néhányban egyáltalán nem. Még a középkorban is ünnepelték, Bolondok lakomájaként, sokkal másabb formában, mint anno Rómában, miközben az Egyház igyekezett betiltani.

Izgalmas. Általános.

A Saturnaliák idején munkaszünet volt, mindenféle műsorral, társadalmi szerepek nélkül. Abby kíváncsi, hogyan festhet az ilyesmi a varázsvilágban – valahogy nem tudja elképzelni, ahogy minden bolt bezár az Abszol úton, az emberek pedig csak úgy ünnepelnek. Talán sokkal karácsonyosabb az egész, mint ahogy most képzeli – lepedőkbe öltözött alakokkal, akiknek göndör a haja, babérkoszorút viselnek, és összességében nagyon sztereotipan görög hatást kelt az egész vízió –, de él a gyanúperrel, hogy egy darabig úgyse fogja megtapasztalni. Talán soha.

Nem túl nagy veszteség. Csak a kíváncsiságát bántja.

Bezárja a könyvet, és nekiáll egy füzetbe lefirkálni a bájitaltan házijának vázlatát. Ha már itt van, ne vesszen kárba az idő, és az ehhez kapcsolódó könyvekben legalább nem mozognak a képek. Mintha csak egy nagyon öreg kötetet nézegetne.

Arról különben sem esett egy szó se, hogy tilos lenne nyilvános könyvtárban olvasni az Ezer bűvös fű és gombát. A könyv amúgy is mentes az animációtól, látszólag az illusztrátor nem álmodott szellőt a rajzokba, így minden növény – szárított és élő egyaránt – moccanatlanul fészkel a lapokon. Nincs gif, nincs varázslat, csak egy túlságosan is hosszú esszé Piton professzornak a téli szünet végére. Fantasztikus.

Abby a hétvégéig valahogy átrágja magát az összes házin, és végre elkezdi begyűjteni a köteteket, amikről lemaradt fél év alatt. Caroline esténként nyaggatja, de legalább elsőre megérti, miért nem lehet varázsolni (nem a törvényt, csupán a puszta mechanikát, hogy valahogy érzékelik a minisztériumban, és azonnal levelet küldenek – a garantált jogi következmény még számára is elég súlyosnak hangzanak).


Blake egy napot marad Karácsonykor, azután a barátnőjével tovább mennek a lány családjához. Abby nem biztos, hogy érez ezzel kapcsolatban – egyrészt a bátyja felnőtt, munkája van, és várható, hogy előbb-utóbb elkezdi a saját életét és családját, de másrészt a hiány nyomasztó kissé, és ez a többieken is meglátszik. Elise még újév előtt lelép a főiskolai barátaival tölteni szilvesztert. Caroline vele akar tartani, azzal érvelve, hogy csak egy év van köztük, de az anyjuk hallani se akar ilyesmiről. Az egészből természetesen egy hatalmas veszekedés lesz, aminek a végén Caroline bömböltet valami nyálas popszámot, Elise bevonul hozzá egy csomag dugicigivel, Abby pedig a fejére húzza a párnát, és igyekszik elaludni úgy, hogy rezegnek a falak. Nem egy nehéz mutatvány, mintha évtizedek óta szokott volna hozzá.

Caroline bosszúból január elsején két és fél órával később állít haza a barátnője szilveszteri bulijából, mint ahogy a szülei mondták, és másnap meg se próbálja elrejteni a cigifüstöt, ami a hajából árad.

Az anyjuk fintorog. Abbynek a szeme se rebben, mert látott rosszabb következményű lázadást is, bár nem ebben a családban. Az apjuknak fel se tűnik, de valószínűleg azért, mert ő meg meg van fázva, és egy hete nem érez semmilyen szagot.


Abby a téli szünet vége előtt három nappal ébred rá arra, hogy azzal, hogy női testbe született, következmények is járnak.

Súlyos következmények, kellemetlen pár nap, és bár egy ideje tisztában van azzal, hogy valamikor ennek meg kell történnie, nem jelenti azt, hogy állandóan csak ez jár a fejében, és rögtön tudja, mi a teendő, vagy egyáltalán mi folyik itt.

Abby kicsit talán pánikba esik. Egy icipicit.

Mert miközben anyja leülteti a konyhaasztalhoz, és előadja a mesét, amit valószínűleg két másik lányán már tökéletesített, Caroline pedig ott vihog a háttérben, Abby számára nyilvánvalóvá válik, hogy az eddigi tudása puszta általános információból fakadt a menzeszt illetően, mint ahogy azt tudta, hogy volt két világháború, hogy Franciaország fővárosa Párizs, nyáron meleg van, télen hideg (ezen a félteken), az ég kék, a vér piros… csupa általános dolog, amit egy átlagos ember nyilvánvalónak vesz.

Abby tudta, hogy ez lesz. De abban is biztos e pillanatban, hogy nem azért, mert előzőleg megtapasztalta.

– Fiú voltam, igaz? – cincogja a fürdőben Mashának. Kicsit elszorítja a pánik a torkát, ahogy próbálja felfogni, mit is jelent ez most, vajon hirtelen másnak érzi-e magát, de nem, nem hiányzik semmi, a teste ugyan kényelmetlen, de inkább csak a görcs miatt, és Abby továbbra is kétségtelenül lány – de ez egyértelműen nem volt mindig így.

Az emlékei nemtelenek, ha lehet így nevezni őket. Nem befolyásolják most sem, ahogy próbálja beilleszteni a tudást, hogy változott – hogy nem ugyanaz, aki volt, még csak fizikailag se. Hasonló se.

(Valahol mélyen tudja, hogy ez természetesen nem így működik, hogy a DNS-ét nem fogja hirtelen befolyásolni némi reinkarnáció, de nem tud törődni vele, miközben életeiben először vérzik. Folyamatosan. Idegesítően. Rémisztően.)

– Számít ez? – kérdez vissza Masha. Az arca kifürkészhetetlen, mentes minden érzelemtől. – Számít, mi voltál?

Igen, akarja mondani Abby, túlságosan is, én nem akartam ezt, emiatt nem vagyok normális, csak nézz ránk

– Nem változtat semmin – mondja végül azt, ami igaznak tűnik.

Mashán látszik, hogy észrevette a kerülést, de nem hozza fel. Ezúttal nem.

Abby kicsit reméli, hogy egy nap nyugodtan mondhatja, hogy nem, nem számít, milyen volt előtte, mert ez egy tiszta lap, és ő dönti el, mihez kezd a második esélyével.

(Közben pedig tudja, nem valószínű, hogy ez valaha is eljön, mert mindig, mindig fontos lesz, mit tett a halála előtt.)


A visszatérés a Roxfortba kicsit olyan, mintha újra kapna levegőt.

Abby meglepődik. Eddig fel se tűnt, hogy a szünet napjai alatt egyre bizonytalanabbá vált a mágialétezésével kapcsolatban – még úgy is, hogy ott voltak vele a könyvei és a pálcája. De nem varázsolhatott, és az egész… nyomasztóan hatott emiatt.

Nem jó érzés, hogy korlátozva van a… „képessége", bezárva a négy fal közé, mintha egy külön kis univerzum lenne.

– Sziasztok – vigyorog rájuk Leanne, amikor Abby és Sally-Anne belépnek a szobájukba. A bőröndök már ott vannak a megfelelő ágyak lábainál, ahogy szeptemberben. – Nézzétek, mit kaptam karácsonyra!

A hatalmas kuvik, ami Leanne ágyának támláján trónol, a szoba legújabb eleme és nyilvánvalóan Leanne karácsonyi ajándéka, vet rájuk egy megvető pillantást.

Sally-Anne arcáról leolvad a mosoly, de Leanne-nek ez nem tűnik fel.

– Hát nem gyönyörű? Anya azt mondta, több, mint fél méteresre is megnőhet.

A bagoly már most hatalmas. Talán csak Abby képzeli bele, de mintha intelligensebbnek tűnne, mint az állatkertben és a fotókon látott társai, ami igencsak nagy teljesítmény, mert a baglyok eleve nem tűnnek olyan butuska, naiv lényeknek, mint például az őzek vagy a nyulak, vagy a galambok, ha mindenképp a madaraknál kellene maradni.

– A neve Aiolosz – folytatja Leanne zavartalanul és teljesen büszkén, miközben megsimogatja a madár tollait. – Uhu, és hatalmas a szárnyfesztávolsága.

A bagoly mintha büszkén kihúzná magát. Sally-Anne zsugorodik.

Ellenben Mashával, aki visítva odapattog a madárhoz – a madár pedig belecsíp az ujjába.

Pontosabban át, de elég egyértelmű, mi volt az eredeti szándéka – épp csak azt érte el vele, hogy Masha csodálattól hatalmasra meredő szemmel elé guggol, és nem moccan.

A bagoly látja Mashát, konstatálja Abby, és valahogy nem hajlandó a fásultságon kívül mást is érezni. Ha a sakkfigurák látták, mágikusan intelligens állatok miért ne tennék?

Sally-Anne végre összeszedi magát.

– Ugye… nem fog itt aludni? – kérdezi, mosolyt erőltetve az arcára.

– Természetesen nem – vágja rá Leanne. – Ott alszik, ahol akar. És nem hiszem, hogy itt akar, ahol nem tud elmenni vadászni, és félig a föld alatt van.

Aiolosz egyetértően huhog. Sally-Anne meg se próbál nem úgy tenni, mint aki nem könnyebbült meg a hír hallatán.


Ha nem lenne Caroline, minden maradna a régiben.

Ekkor talán a következő történne: Abbyék lennének az egyik külön kis csapat, a többi hugrabugos elsőéves a másik. Ez az elkülönülés csak arra lenne jó, hogy a későbbi évek során, amikor mintha az évfolyamok talán kicsit közelebb kerülhetnének egymáshoz, amikor a ház irányítását szépen megöröklik a fiatalabbak a végzősöktől, lenne egy külön zug mindenkinek, aki először nem tud beilleszkedni.

Nincs semmi baj azzal, ha valaki szeret egyedül lenni, vagy nincs hangulata a tömeghez. Nem lesz belőle világvége, ha jobb szeret a saját dolgaival foglalkozni, mint a társadalmi életét ápolgatni. A Hugrabug ház nem erről szól. Abby tudja, hogy nem ez a lényeg.

A befogadásról annál inkább. Oda nem azért kerülnek, mert kötelező barátkozni és mindenkivel jóban lenni. A felsőbb évesek mind elmondják, hogy kivel nem szeretnének következő évben egy légtérben tartózkodni, lehetőleg soha, különben vér fog folyni – igen, ez a békés hugrabugos hozzáállás, köszönik szépen –, hogy miért nem kötelező minden családtagot dédelgetni.

Aztán mesélnek arról, miért fontos, hogy ennek ellenére ismerjék egymást. Miért is számít az, hogy a kívülállók mit látnak belőlük (– A Hugrabugba osztottak minket – veregette meg Leanne fejét Meyers, az egyik hatodéves prefektus, amikor az először tűzte ki talárjára a kis rézborzot. – Magunk vagyunk. Nem várnak tőlünk semmit, de ez nem jelenti azt, hogy kevesebbek lennénk náluk. Viszont ha nem fogunk össze, mi marad nekünk?), miért fontos, hogy ne kallódjon senki.

Abbyék kallódnak. Jelenleg.

Aztán jön Caroline ötlete az unalom ellen.

Itthon úgyse használjuk ezt a kettőt, jó szórakozást!

Abby kárpótolja a baglyot a fél reggelijével – az nem arra szerződött, hogy két dobozt cipeljen végig az országon, legyen akármilyen mágikus és strapabíró, és a megvető tekintet bőven elég, hogy lássa, soha többet nem veszi rá, hogy a leveleit elvigye.

– Az mi? – pofátlankodik Megan, aki látszólag nincs tisztában a határokkal. Ahogy Abby felnéz a levélből, csak annyit lát, hogy az elsőévesek fele mind rámered. Valamennyire meg tudja érteni – az a varázslótársadalomban felnőtt diákok kapnak kisebb csomagokat otthonról; Potter kap egy bazinagy, teljesen-egyértelmű-mi-az-de-nem-mondjuk-ki formájú csomagot valahonnan; mugliszületésűek általában nem kapnak sok dobozt, mert a szüleik honnan is szerezhetnének be bármi mágikusat, amire szükségük lenne az iskolában?

Abby egy anomália.

Abby nem boldog.

(Abby nem szeret anomália lenni, de félig az egész léte az, így kezd hozzászokni. Caroline ötlete még egész elviselhetővé teszi, és ez semmi a haldoklás élményéhez képest. Vagy az újabban felfedezett más-a-neme-újjászületés-után ügyhöz viszonyítva.)

(Utóbbinak olyan a hatása, mintha kinyitnának egy csapot: Abby emlékei az eset óta jóval kevésbé semlegesek, és ennek nagyon nem örül.)

Meganre néz, és eszébe jut, hogy a vele szemben ülő kislány aranyvérű, és feltételezhetően sosem játszott még Monopolyval.

– Társasjátékok a nővéremtől – feleli hát teljesen őszintén, mert a varázsvilágban is vannak játékok, habár elég korlátozottak. – Úgy gondolta, több haszna van itt, mint otthon.

Soha egy szóval se említette a levelekben, hogy unatkozna, és mostanság nem is kell, de Caroline-nak tehetsége van olyan dolgokat is kiolvasni a sorok közül, amik valójában tényleg nincsenek ott.

Nem igazán használjuk, legalább te szórakozz – írja. Abby a porosodó dobozokra gondol a sarokban, és arra, hogy sosem volt elég idős, hogy beszállhasson, aztán sosem ért rá senki. Mashával és Aikóval játszani meg olyan, mintha egyedül, önmagával játszana: ő dobálja helyettük a kockát, ő osztja a lapokat, és közben nem tud szabadulni a nyomorúságos és szánalmas érzéstől, meg attól, mennyire unalmas így.

– Ó – csillan fel Megan szeme. Valószínűleg a köpkőre vagy a robbantós snapszlira gondol (vagy egyéb varázslójátékra, amibe Abby még nem futott bele élete során, így csak ezt a két példát tudja felhozni), és Abby nem biztos benne, hogy nem csalódna az interaktivitás hiánya láttán. Meg a játékidő kapcsán.

Se a Monopoly, se a Cluedo nem egy rövid játék, és igazából utóbbi nem is feltétlenül tizenegy évesek számára alkalmas, de… Caroline se ért a gyerekekhez ezek szerint.

(Abby kissé szorong az ötlettől, ami a nővére fejében kialakulhatott. De legalább a Twistertől nem akart megválni. Abby nem biztos, hogy készen áll arra, hogy ilyet játsszon bárkivel. Igazából bármelyik játékra igaz ez, de már késő eldugni a dobozokat, aztán úgy tenni, mintha meg se történt volna.)

– És milyen? – helyezkedik el végleg a másik oldalon, és Abby most először tapasztalja Megant frontálisan.

Egy élmény.

De… mindkét játékot a legjobb sokan játszani.

– Mugli – válaszolja. Megan lelkesedése egyáltalán nem csökken. – Órák után… öhm, megmutathatom, ha érdekel? – ajánlja, ahogy fejben végigfut a feladatain. A Jurassic Parkot akarta befejezni kivételesen házi helyett, hogy azután Anthony képébe tolja (thriller, sci-fi, amikkel a fiú sosem találkozhatott még, szóval igen, végre egy lehetőség, hogy Abby is mutasson valami újat, ami nem a rohadt Hobbit), de azt el lehet tolni.

Nem biztos benne, hogy miért ilyen kedves, de Megan rávigyorog, teljesen őszintén, szélesen, és Abby úgy érzi, totál tehetetlen. Elkapja Leanne pillantását, aki eddig némán szemlélte az eseményeket, de amaz csak vállat von, mintha azt üzenné, mit lehet tenni, ő Megan Jones…

De azért rávicsorog a másikra, mint valami védő házőrző. Abby hálás. Abby túl hálás ma reggel, és nem bírja ezt a sok érzést – szíve szerint elbújna a saját kis zugában, a Roxfort túlsó végén, a takarók és a por között, és eltűnne egy hétre.

Ehelyett kiprésel egy mosolyt, amikor Megan megkérdezi, hogy a többiek is jöhetnek-e, és ad magának egy képzeletbeli vállveregetést a kommunikációs képességei miatt.

– Nem muszáj, ha nem akarod – motyogja Leanne. – Tartom a frontot.

Ami szép és kedves, és Abbynek fogalma sem volt eddig arról, hogy Leanne ennyire tapintatos és védő is tud lenni, ha akar, de attól még marad az, hogy…

– Tudsz egyáltalán monopolyzni? – kérdezi.

– Monopolyt küldött a nővéred? – pislog Sally-Anne Leanne másik oldaláról. Eddig próbált elsüllyedni, de most mintha élénkebb lenne, mint eddig bármikor.

(És a bipolaritás újra lecsap.)

Abby tudja, hogy egyáltalán semmi ideje sem lesz a könyvére az este során.


Megjegyzések:

Ezt a fejezetet csak egyszer kellett a nulláról kezdenem – akkor körülbelül ezer szó bánta, és a fele még így is visszakerült, de erre sajnos szükség volt. Félig ezért is sikerült ilyen sokára végeznem vele, félig az egyetem, félig a lustaság, és már rég túljutottunk az egészen, így abba is hagyom a kifogást.

Bónusz kép a Pre-Roxfort szakaszhoz (szerkesztés, akármi, fogalmam sincs, hogy hívják): pilleponty tumblr com/post/157328357949/a-hugrabug-forradalom-abby-masha-aiko-ao3 (link első részéhez természetesen pontok beillesztése szükséges szóközök helyett. Kösz, )

A jegyzetek a fejezethez:

A ma használatos orosz rubelt 1998-ban vezették be, szóval Abby emlékei viszonylag pontosak. A Wikipédia legalábbis ezt állítja, így reménykedem, hogy igaz. :D Tíz font amúgy jelenleg 3500 forint körülbelül. 1991 decemberében 1400 forint volt kerekítve.

A HP fanfictionökben előszeretettel használják a kelta ünnepeket és hatást, ahogy észrevettem, miközben így valójában nagyon kevés ilyesmi vonást lehet felfedezni a könyvekben. A háttérben persze lehet, felbukkannak, de konkrétan soha. Ellenben a varázsigék elég nagy része latin nyelvű, a társadalmi rendszer pedig az ókori Róma arisztokráciájára hajaz számomra, így kelta hatásokkal ugyan, de szerintem inkább oda nyúlik vissza a jelenlegi varázslótársadalom, nem pedig a druidák felé. Így lett Yule helyett a Saturnaliák a varázsvilág egy részének „karácsonya".

Aiolosz a görög mitológiában a szelek ura. Leanne teljesen szándékosan adott a baglyának ennyire fellengzős nevet.

Az említett társasjátékok mind léteztek a 90-es években, sőt, sokkal korábban is, így igen, a Williams családnak lehetett a tulajdonában pár doboz, és Caroline csempészhetett közülük Abby számára a Roxfortba.