Első év

V. rész

– Még egyszer – követeli Megan, ahogy Sally-Anne gyakorlatilag élhetetlenné teszi a pályát, és felvásárol mindent, amiből akárcsak egy kis bevételt is szerezhetne ellensúlyozásként. Ő az egyetlen, aki még kitart, és a többiek már csak morbid kíváncsiságból maradnak. Megan a kezdők oltári nagy szerencséje miatt juthatott el idáig, alig ült börtönben, és most, hogy mégis veszített…

– Ok – csiripeli Sally-Anne. Mintha elfelejtkezett volna a körülötte lévő világról, szabadon mosolyog mindenkire, kihúzza magát, és Abby most először látja teljesen feszültségtől mentesnek. Eddig nem tűnt fel, de most… most túlságosan is látványos a változás ahhoz, hogy ne vegyen róla tudomást.

Hogy egyszerű kikapcsolódás legyen.

Valami baj van Sally-Anne-nel.

– Most én akarok játszani – csap le az egyik bábura Justin Finch-Fletchley. Azóta szemez a kalappal, mióta az első körből kiszorult, mint mugliszületésű, aki biztos, hogy játszott már ilyennel.

(Sally-Anne-nek senki se merte azt mondani, hogy tegye le a kutyát. Egyrészt mindenki attól félt, hogy elsírja magát, másrészt kellett egy játékos, aki tényleg tudja is, hogy hogyan kell játszani, Abby ugyanis nagylelkűen bevállalta a bankár szerepét, játék nélkül, és senki se várta, hogy hosszas magyarázatba fogjon.)

Valahogy felcserélődik majdnem a komplett játékosgárda, kivéve Sally-Anne. Az újoncok óvatosan kezdenek.

Sally-Anne megint nyer.

(A harmadik körben Megan visszatér a bosszújával, azután a prefektusok rájuk szólnak, hogy ha ilyen lelkesek, akkor remélhetőleg holnap reggel gyógynövénytanon is fent bírnak majd maradni, mert Bimba professzor tudni fog az okokról, ha elkésnek.)

– Szóval, a másik doboz mi? – kérdezi másnap reggelinél Megan. Majd: – Direkt hagytad lent a klubhelyiségben a Moropollyt?

– Monopoly – javítja ki Leanne. Pofátlanul büszkének tűnik arra, hogy helyesen tudja a nevét.

Megan legyint. – Mindegy. Izé… játszhatunk vele?

– Bármikor – egyezik bele Abby.

Ez egy hosszú és nehéz út kezdete. Ha Abby tudná, hogy játéktulajdonosként ő lesz a döntőbíró a legtöbb vitás eset miatt, felvitte volna tegnap, és csendben marad. És sosem látják többet a dobozt.

– De a másik kicsit… lassabb – mondja.

Ami, tekintve, hogy a Monopolyról van szó, egészen szép teljesítmény, de hát na, a Cluedo lehet, nem igazán fog akkora sikert aratni…

Abby nem teljesen érti, egyáltalán a Monopoly bizonyult ennyire népszerűnek.

Masha az arcából ítélve azon gondolkozik, hogy valahogy megoldja a kártyacserét, hogy tönkrevágja a gyilkossági esetet.


– Mr. Black? Komolyan? Black?

Abbynek a reakciók után egy pillanatig se kell azon gondolkodnia, a Black vajon mennyire ismert név. Nagyon valószínű, hogy túlságosan is. Biztos valami aranyvérű família. A Smith után bármi.

Ennyit a Cluedo unalmáról.

(Három hónap múlva valaki átírja a szövegben a Mr. Blacket Piton professzorra, és valahogy átbűvölik a játéktáblán a helyiségek neveit a Roxfort ismertebb részeire. A nyomozók lassan, de biztosan cserélődnek át a tanári kar összes többi tagjára.)

(Abby biztos benne, hogy két agyonhajszolt ötödikes a tettes, akiknél elkattant valami az RBF-ekre való készülés során.)

(Abby nem bánja, hogy lent hagyta a klubhelyiségben.

– És ez így technikailag kétszer annyiba kerül ebben a formában – piszkálja Masha Mrs. White Flitwick professzorrá átkeresztelt és átformált figuráját, ami szerencsére nem mozog. – Harry Potter Kiadás. Márkanévvel. Kétszer drágább.

– Csak nem itt – motyogja Abby. – És nem ebben a korban.)


– Mi, és mi ki sem próbálhatjuk? – mered rájuk Anthony, amikor rájön az egész társasjáték-ügyre. – Azt hittem, barátok vagyunk.

Én is azt hittem, mered Abby a fiúra, ahogy az a karjába csimpaszkodik. De most már nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán ismerni akarlak.

Anthony nem veszi a lapot.

Georgina valahogy összehoz egy félig sértett kifejezést. Hogy ő miért teszi ezt, Abby nem érti, mert tényleg, ez egy társasjáték, gyerekeknek, miért érdekli őket ennyire?

Ja, persze. Gyerekek a kulcsszó. Meg az újdonság varázsa. Direkt erőltetett szójáték.

Abby kénytelen kicsempészni egy dobozt az egyik szombat reggel, ezzel kis híján lázadást okozva a saját házában, és a másodévesek csak akkor hajlandóak leállni, amikor teljes pókerarccal közli, ez az ő tulajdona.

Az egész jelenet nagyon kínos.

Leanne és Masha alig kap levegőt a röhögéstől.


Anthonyt nem túl váratlan módon a Cluedo jobban lenyűgözi. Ez egy szörnyű korszak kezdete, de legalább Abby biztos abban, hogy a Sherlock Holmes irodalom az évek során remek ajándék lehet.

Nem mintha barátok lennének. A nyaggatós-rángatós incidens után semmiképp.

– Olyan fura, hogy nem mozognak maguktól a bábuk – motyogja a fémkalapot forgatva Anthony. Lehet abban a bábuban valami. Nagyon népszerű, és Abby nem érti, mi okból, mert személy szerint a cipőre szavaz, bárhol és bármikor. Ez persze nem jelenti azt, hogy szavazna. Vagy vitát indítana miatta. Dehogy. – Mi lenne, ha elvarázsolnánk?

– Anarchia – csúszik ki Abby száján.

– Igen! – ujjong Masha.

– Nem! – sziszegi Sally-Anne, ami tőle merőben szokatlan lehetne, ha nem imádná a Monopolyt. De Abby nem fog szólni miatta, látott csúnyább függőséget is, és ez legalább… érdekes? – Nem tehetitek ezzel tönkre!

– Csak kicsit… mozognának? – alkudozik Anthony, mintha bűbájtanból vettek volna bármi hasznosat, ami segíthetne neki a kivitelezésben.

– A Monopolynak nem az a lényege, hogy rohangáljanak! Ez nem hátborzongató sakk – védi a játékot hevesen Sally-Anne. – Teljesen tönkretennéd vele az élményt.

A Monopoly élménye abból áll, hogy egy szerencsés játékos minden bűntudat nélkül zsákmányolhatja ki a többieket, ahogy felépíti multi-hotel-vállalatát, miközben ódákat zeng a kőkemény kapitalizmusról. Győzzön a jobb! A Monopoly nem a kegyelem játéka. Ha kegyelmezel, hátba szúrnak, és meghalsz.

A hugrabugosok meglepően hevesen tudják játszani.

Vagy nem is annyira meglepően.

Sally-Anne kipirul a haragtól, és Abby ismét megállapítja, hogy nagy baj van. És sürgősen kezelni kellene.


Nagy bajokra általában nagy ásó a megoldás, de Abby kételkedik benne, hogy erre létezik megfelelő lapátméret, amivel kellően gyorsan kellően mély gödör mélyére lehet temetni a gondot.


Abby csak magát hibáztathatja, amiért nem elég figyelmes.

De Abby Anthonyt is hibáztatja emellé, mert habár elméletileg elmúlt harminc is rég, ez nem jelenti azt, hogy következetes, és képes helyesen és éretten felmérni a helyzetet.

A csütörtök reggelek a menedéke. Az idő, amikor nem kell mással foglalkoznia, csak Masha és Aiko van körülötte, és nem nyomasztja a tömeg meg a feltételezett elvárások.

Talán kicsit elbizakodottá vált. Talán nem számított rá, hogy bárkinek is feltűnik, esetleg csak reménykedett abban, hogy tiszteletben tartják a magánszféráját (ahogy eddig mindig mindenki), de hát mégis miért történne ilyesmi, ugyebár?

Mégis…

Aiko ezúttal mintás jégpályává változtatja a terem padlóját, Abby pedig Mashának dőlve firkál értelmetlen ábrákat a noteszébe. Ez amolyan listamentesítés, állítja – sosem lesz igazi művész, de geometriai formákat már egészen szépen tud golyóstollal átmenetesen árnyékolni, és néha másra is szüksége van, mint kényszeresen pontokba szedni az aznapi teendőket, amire az utóbbi időben szokott rá. Talán enyhe OCD? Nem emlékszik a tünetekre, de a rendezési kényszer mintha ahhoz kapcsolódna…

Ekkor nyílik az ajtó – sosem nyílt még ki az ajtó –, és a következő pillanatban Anthonyt eltalálja a pánikba esett Aiko jégmorzsáinak vihara.

– Mi – mondja a fiú, és sajnos csak félig döbbent képet vág, mintha ilyesmire számított volna. Abby lelkiállapotán ez nem segít, főleg, hogy Masha felpattan mögüle, és támasz híján majdnem hanyatt esik, le a padról.

Abby dühös.

A fenébe is, Abby rég volt ennyire dühös.

– Mit keresel itt? – csattan fel. Rossz ötlet volt az egész, de jól érezte magát, és most Anthony elront mindent, azzal, hogy kíváncsi, azzal, hogy kutakodik, miért nem tudják békén hagyni…

Anthony nem úgy reagál, mint ahogy kellene. A döbbenetnek már hűlt helye, és nem azért, mert Aiko jégpálya-közeli hőmérsékletre csökkentette a terem klímáját. Dehogy.

– Szóval igazam volt – jelenti ki a fiú. – De nem gondoltam volna, hogy ennyire látványos is tud lenni. Mi ez? Pálca nélküli varázslat? Mikor tanultad? Vagy ez valami örökség? Néha kihagynak egy-két generációt, Padma mesélte, hogy a másodunokatestvére feleségének családjában kétgenerációnként bukkan csak fel a párszaszó… hopsz, erről nem kellett volna beszélnem, de mindegy…

Abby nem tudja, mi az a párszaszó, még csak nem is dereng neki, de épp igyekszik felfogni, amit Anthony hablatyol – általában nincs ennyire lemaradva, de mi a fasz…

(Régi szokások nehezen kopnak. Kapott egyszer egy fülest az anyjától, azóta óvatos, hogy fogalmaz, de egyszer-kétszer kicsúszik a száján valami hasonló.)

– Mi – marad meg a gondolatából az első szó.

Anthony rájön, hogy Abby nem jól reagál. Annyira nem, hogy épp a terem másik oldaláig hátrál, miközben azon gondolkodik, hogyan tüntethetné el a nyomokat.

Annyi időt már töltött itt, hogy tudja, a pálca nélküli varázslat feltűnő, a képzeletbeli barátok per személyiségdarabok per ki-tudja-mik nem elfogadottak, és Abbynek nem kell se a rivaldafény, se egy elmegyógyintézet. A varázsvilág nem egy mindenkit elfogadó hely. (Ha így lenne, nem lenne legalább két-három filmnyi polgárháború benne. Nem létezne a folyamat, ahogy a történet egyre sötétebb lesz. Máshogy lenne megoldva a történet. Epikus összeesküvés-elmélettel, mondjuk. Vagy egy gyűrűvel.)

(Várjunk, a gyűrű nem jó, az is sötétedik.)

(Fénykard. Az alaphangulat egyezik mindegyikben. Természetesen kizárólag az eredeti trilógiára értve.)

– Ó – mondja Anthony, roppant értelmesen. – Ha ez vigasztal, a többieknek szerintem nem tűnt fel.

Abby tátog. Nem tehet róla, egyszerűen nem jön ki hang a torkán, és ha mégis sikerülne kinyögnie valamit, azt se tudja, mit mondjon. Először levegő nem jön ki – aztán rájön, hogy a tüdejébe se jut semmi.

Rutinból felismeri a pánikroham kezdetét, de annyira meglepődik az egészen – de miért, mikor ez igazából egy teljesen várható reakció Anthonytól? –, hogy… leáll, mielőtt rosszul lenne?

– Mi – próbálja kérdezni ismét, de inkább mekegés lesz az egészből.

Anthony nem zavartatja magát amiatt, hogy Abby percek óta csak ezt az egy szót tudta kiejteni a száján.

– Úgy értem, nem voltál éppen óvatos, de ki számítana ilyesmire, amikor a véletlen varázslatok normális esetben az első pálcás hónap után elülnek? És a bonyolultabb pálca nélküli varázslat elég macerás, meg gyerekkorban nem is épültek ki azok a mágikus tartalékok, amikkel kivitelezni lehetne szándékos varázslatokat, szóval… ööö, bocs, anyunak volt egy tanulmánya ezzel kapcsolatban. Nagyon érdekes a különbség a véletlen varázslat és a pálca nélküli mágia között. Tényleg.

Abby feladja. Masha megpróbálja lecsapni Anthonyt, de természetesen csak átsiklik rajta, Aiko minden kis hűvösségét magához szorítva elvonul a legtávolabbi sarokba, és még csak egy jeges pászma se siklik ki az ujjai közül, Abby pedig még mindig érzi, ahogy hevesebben ver a szíve, ahogy igyekszik nem kapkodva szedni a levegőt, ahogy annyira megdöbbent, hogy mindez csak mellékes…

…és nevet.

(Kicsit hisztérikusan, de mit számít? Abby nevet, Anthony képe túlságosan is megdöbbent, és semmi sincs rendben, de ez nem igazán tudja érdekelni.)


Van kibúvó:

Abby mesélhetné azt, hogy igen, ez csak olyan, amit mindig is tudott. Olyan véletlen varázslat, amit minden gyerek csinál. Csak ezt a jeges izét tudja csinálni. Fogalma sincs, hogyan működik, de a forróbb nyarakon kifejezetten jól jön. Ez egy kis furcsaság, de semmi olyan, ami miatt őrültnek nyilvánítanák, inkább csak tehetségesnek.

A helyzet az, hogy nem Abby csinálja ezt.

– Ezt Aiko csinálja – böki ki hirtelen, mielőtt meggondolhatná magát, és mintha először lenne őszinte valódi emberrel.

Talán mert tényleg először őszinte valakivel, aki nem Masha vagy Aiko.

– A tintatartókat az osztályban pedig Masha.

A keserű nevetés újra a torkát mardossa, mert tudja, mi fog most történni, és csak magát hibáztathatja, amiért nem lépett ki időben ebből a „barátságból". Ez egy normális gyerek (varázsló) normális reakciója, és Abby csak magát okolhatja, amiért fáj – de majd minden jobb lesz, egy hónap, egy év vagy egy évtized múlva, és… és…

– Azt hittem, azt tényeg Jones csinálja – ül le mellé Anthony. – De akkor ezek szerint túlbecsültem a színészi képességeit – motyogja. – Ki Aiko és Masha? Te sírsz?

Abby biztos benne, hogy nevetne, ha tehetné. Miért bőg akkor? Ez nem épp egy érett, felnőtt reakció…

– Nem – tagadja azért, mert ő nyilvánvalóan nem egy felnőtt. Két és fél évtized nem létezik. Ilyenkor abszolút nem.

Anthonynak nem kell megjátszani a korát, teljesen reálisan kiborul.

Masha is.

– Teee – hörgi elnyújtva, és ismét megpróbálja megütni Anthonyt, változatlan eredménnyel.

– Merlinre, én nem akartam… ne sírj, tényleg, nincs ebben semmi rossz, fogalmam sincs, mit kell ilyenkor csinálni…

– Te hülye vagy – közli Abby, és megpróbálja letörölni a könnyeket. A mozdulat darabos, és majdnem belekap a saját szemébe, így inkább a csípős könnyek mellett dönt.

– Okos vagyok – válaszol Anthony. – Te vagy… kicsoda akkor Masha és Aiko?

Abby úgy érzi, a fiú csak húzza az időt, próbálja elkerülni az elkerülhetetlent, amikor végérvényesen el kell ismernie, Abby őrült.

– Aiko ott van – bök a sarokba. – Masha kétszer próbált megütni, mióta betetted ide a lábad. Nem tud nagy tárgyakat mozgatni, sőt, a kicsik se mindig sikerülnek neki. Aiko jeges. Ő lassan két éves lesz. Nem néz ki kétévesnek.

– Oké – bólint Anthony, mint akinek ez teljesen normális.

Embereket látok – hördül fel Abby, akinek a türelme itt ér véget. Az idézet pontatlan, de ettől függetlenül illik a helyzetre. – Embereket látok, akiket más nem, és ez minden, csak nem oké, szóval ne tegyél úgy, mintha normális lenne! Menj innen, hagyj békén, híreszteld el, hogy őrült vagyok, csak ne játszd el ezt az egész hülyeséget!

Anthony tágra nyílt szemekkel mered rá.

– Nem vagy őrült. Ez igazából elég sok mindenre magyarázat – csúszik ki a száján. – Belegondolva, még lehetséges is.

– Te hülye vagy – ismétli Abby. Úgy érzi, alapmondatokra degradálódott a reakcióinak tárháza.

– Te meg sírsz. És ijesztően sok érzelmet mutatsz. Repülésórákon vagy ilyen.

– Akkor nem sírok.

– Nem, akkor nevetsz.

– Ó, az istenit, mind a ketten hülyék vagytok – szól közbe Masha. Továbbra is csúnyán mered Anthonyra, mintha azzal pótolhatná a teljesen haszontalan ütéseit. Abby megszokásból nem reagál a megjegyzésére, mert nincsenek egyedül.

– Nem hihetsz nekem.

– Miért ne? – pislog rá Anthony. – Nem vagyok vak, észreveszek pár dolgot. És nem készülnél ki akkor, ha ez nem az igazság lenne. Látsz két nőt.

– Masha meghatározatlan.

– Én tökmindegy vagyok.

– Masha azt mondja, ő tökmindegy.

Csend. Vajon Anthony most adja fel és rohan ki innen? Abby mély levegőt vesz, és felkészül a metaforikus ütésre.

Anthony nem mozdul.

– Oké – bólint végül. – Ez fura. De nem vészes.

– Ez az egyik normálisabb része az egésznek – válaszol Abby, és nem tehet róla, hogy a hangja védekezőbben cseng, mint ahogy az elvárható lenne. De végül is, miért ne? Ő is fiú volt pár éve. Most meg lány. Nem érzi úgy, hogy nem illene bele a testébe, de teljesen megérti, ha valaki nem tud választani a kettő közül.

– Ha te mondod – hagyja rá Anthony.

Újabb hallgatás. Abby megkísérli megtörölni a szemét. A könnyek nagyon csípősek, de legalább már nincs több belőlük. A keze azért még mindig enyhén remeg. Miért nem esett még pánikba? Általában már rég túl kéne lennie egy rohamon – ez lenne a megszokott, de Anthony nem reagált normálisan, az egész túl megdöbbentő volt. Még mindig az. Abby feje zúg.

– Ez furcsa – ismeri be végül a fiú. – El fog tartani egy darabig, amíg megszokom. De hiszek neked.

– Nem kéne – jelenti ki Abby. – Ki kéne sétálnod a teremből, és vagy rosszindulatúan elhíresztelni, vagy jóindulatúan értesíteni egy tanárt, hogy kattant vagyok.

– De ezek az emberek léteznek, nem? Miért lennél hát őrült? – mered ár Anthony értetlenül.

Abby nyitja a száját, hogy válaszoljon, de nincs ideje semmilyen értelmes visszavágást kiötölnie, mivel a fiú folytatja:

– Képesek hatni a valóságra. Te látod őket. Meg is tudod érinteni őket, igaz? Ők hozzád tudnak érni. Az, hogy csak te tudsz kapcsolatba lépni velük, nem jelenti azt, hogy kevésbé valóságosak. Ha összerakunk mindent… miért ne létezhetnének?

Abby torka elszorul.

– A sakkfigurák hallják Mashát – csúszik ki a száján, ahogy eszébe jut az eset. – Leanne baglya is.

Anthony rávigyorog.

– Ez nagyon menő – jelenti ki. Akár egy tizenegy éves, aki most látta a moziban a Transformers filmet, és nem zavarja az idegesítő főhős, csak az, hogy menő kocsik és robotok. Robotok. Abby kezd nagyon sztereotip lenni.

Anthony meg körülbelül tizenegy éves, nem igaz?

(Tetszik egyáltalán a tizenegy éveseknek a Transformers? Abby azt se tudja, ő szerette-e anno a filmeket. Csak robbanásokra emlékszik belőle.)

– Van bizonyítékod – teszi még hozzá.

Valóban? Ez?

Aiko közelebb merészkedik, és próbaképp megbökdösi Anthonyt. Az ujjai nem igazán érnek a bőréhez, inkább rátelepednek, mint a füst. A fiú megborzong.

– Aiko – magyarázza Abby. Ez a helyzet fura, és kezdi tényleg ráhozni a frászt. Semmi se átlagos.

Abby túlterhelt. A világ nyomasztó. Anthony pedig csak ül mellette, mintha ebben semmi szokatlan, semmi kiborító nem lenne.

– Ne mondd el a többieknek – kéri végül. – Én nem… nem tudom, ha ők is így állnak hozzá, vagy…

Vagy pont úgy, ahogy Anthonynak kellett volna.

Masha leül mellé. Csoda, hogy alig szólt eddig közbe, Aiko pedig visszavonul a sarokba.

– Nem fogom – ígéri végül a fiú. – De ami őket illeti… igazából azért jöttem eredetileg, mert Sally-Anne-ről akartam beszélni.

Abby abban nem biztos, hogy Anthony mindent elhisz, de a fiú úgy tesz, mintha így lenne, és hagyja a dolgot. Ha Abby embereket hallucinál, akkor az az ő dolga. Mágikus embereket, látható eredménnyel? Még mindig. Mondjon a bizonyítékokról amit akar.

Anthony mintha a költői kérdésre várna, de Abbynek nincs kedve feltenni, hogy „Miért?". Mind a ketten tudják.

– Azt hiszem, Sally-Anne retteg a mágiától. Még mindig. És fogalmam sincs, mit kéne ezzel tenni.

Az a helyzet, hogy Abby se.

És ezt is tudják mind a ketten.


– Ötévesen csináltam az első véletlen varázslatomat, amire emlékszem – mondja később Anthony. – Semmi látványos, mint a tiéd, csak nagyon idegesített a spenót, így állandóan eltűntettem a tányérról, amikor anya nem nézett oda.

– Te egy klisé vagy – közli vele Abby. – És nekem nem volt véletlen varázslatom. Azokat Aiko és Masha csinálta.

– És őket ki csinálta?

Abby hozzávágna valamit, de a mobiltelefon sajnos nem eléggé elterjedt még, és más eldobható dolog nem jut az eszébe.


– Sakkozzunk. Azt mondtad, hogy Mashát hallják a bábuk. – Anthony minden második hét csütörtökén önkényesen meghívja magát Abby birodalmába. Ezúttal sakktáblával.

Masha értékeli a gesztust – attól függetlenül, hogy a fiú egy méterrel arrébb bámul, mint ahol tényleg van.

Anthony zavarban van először. Másodszor is.

(Év végére Abby biztos benne, hogy ők ketten lépéskombinációkból összeállították a maguk „bazd meg" üzenetét. Fogalma sincs, hogy működik ez a kapcsolat, de működik, és ijesztő.)


Boldog szülinapot! – írja Caroline külön.

Boldog szülinapot! – írják a szülei. – Elise és Blake is üdvözöl. Azt üzenik, utólag kapsz majd ajándékot a nyáron.

– Ma van a szülinapod? – hörgi Leanne, akit nem zavar, hogy mások magánlevelezésébe olvas bele az illető válla felett.

– Tegnap volt – közli Abby, és villámgyorsan belesuvasztja a levelet a táskába. A szülei válaszlevélként adták fel a köszöntést. Más választásuk valószínűleg nem nagyon volt.

Leanne nem boldog. Valamiért a többiek se. Abby nem érti. Őszintén szólva rég elfelejtkezett volna róla, ha a szülei nem ragaszkodnak hozzá, hogy megünnepeljék – mert tényleg, mi izgalmas van egy második születésnapban?

Részletkérdés, hogy az első dátumát is alig tudja felidézni. És ez nem olyan, mintha a barátai közölték volna a dátumot.


A Sally-Anne Probléma a levegőben lebeg, de a feszültség nem tűnik el, és kezdik mások is észrevenni. Egyik nap Bimba professzor hívatja órák után, és a kislány egészen estig nem is bukkan fel – amikor pedig végre belép a klubhelyiségbe, a szeme vörös a sírástól, kerüli mindenki tekintetét, nem vesz tudomást Leanne kalimpálásáról, és villámgyorsan visszavonul a szobájukba. Másnap bűbájtanon egyetlen varázslat se jön össze neki, és a dupla bájitaltanon már az első fél órában úgy elnézi az összetevőket, hogy a maradék időben esélye sincs kijavítani a cementkeménységű katyvaszt, amit sikerült produkálnia.

Abby szó nélkül nyújtja át a jegyzeteit – kicsit ismeri az érzést, milyen szétesni teljesen és totálisan, de ötlete sincs, hogy segíthetne.

Ami azt illeti, másoknak se. Anthony ötlete, a „piszkáljuk meg, aztán várjuk meg, mi történik, hátha a lavina, amit okoztunk, nem törli el azt a falut ott lent" kivitelezhetetlen.

Ami a Hugrabug házat illeti, úgy tűnik, Sally-Anne mindenki számára egy zombi-mókus. Cukinak néz ki, de átharapja az ember torkát, amikor az nem figyel.

– Abba kell hagynod ezeket a hasonlatokat – mondja Masha, amikor Abby közli az elméletét. A szivacsot piszkálja a táblánál, meglepő módon igen nagy sikerrel.

Talán kezd belejönni.

– Mi baja Sally-Anne-nek? – ül le melléjük valamikor Megan, amikor az említett épp fent van a szobában. Mostanában egyre többször történik ilyesmi. – Eddig is furcsa volt, de most…

– Anthony és Abby szerint fél a mágiától – közli Leanne fel se nézve a könyvéből, mintha nem tartaná elég fontosnak azt, hogy épp a csoportjuk egyik közös titkát fecsegi ki gyakorlatilag kívülállónak, de Abby látja, ahogy olyan szorosan markolja a borítót, hogy az ujjpercei elfehéredve remegnek. Nem ért valamit, és ez idegesíti.

Megan sem érti.

– De… ezt tanuljuk. Nincs ebben semmi félelmetes! Ha a családja…

– Nem biztos, hogy a családja – szól közbe Abby. – Lehet, csak nem akar boszorkány lenni, ha felnő.

Megan úgy tátog, mint egy hal.

– Ez nem egy foglalkozás – csattan fel Leanne. – Ha boszorkánynak született, boszorkány marad, ezen nem változtat az, ha nem tanul meg normálisan varázsolni.

– Én sem akartam megtanulni varázsolni – közli Abby, ahelyett, hogy csendben maradna, és ezzel megkönnyítené a saját életét. – Ha nem javasolták volna az első évet a szabályozás miatt, nem jövök.

Megan ugyan értelmes szót még képtelen kreálni, de egy sipákoló hörgés-féle szerencsésen elhagyja a torkát.

– Te? – néz fel hitetlenkedve Leanne. – Pont te, aki Anthonyval karöltve könyvmolyokként bújjátok a fura bűbájokat?

– És akkor mi van? – kérdezi Abby, és még ő is összerezzen, amilyen védekezően hangzik.

– Te egy ilyen fura hollóhátas vagy – jelenti ki Zacharias, aki úgy dönt, bepofátlankodik a beszélgetésbe.

És akkor mi van?

– De miért nem akarsz varázsolni tanulni? – Megan végre összeszedte magát, de ez nem segít a helyzeten, ugyanolyan elveszettnek tűnik, mint pár perccel ezelőtt. – Ez egy csodálatos dolog. Miért?

Mert itt hamarosan vérengzés lesz, és nem akarom, hogy közöm legyen ehhez. Mert a Harry Potter filmek csiniben és számomra érdektelenül kezdődtek, de ez nem jelenti azt, hogy biztonságos és élhető életet mutattak.

A Roxfort egy átkozott halálcsapda. Abby pedig csak (most már) tizenkét éves. Nem fél a haláltól – hogy tehetné, amikor egyszer már átélte? –, de ez nem jelenti azt, hogy tárt karokkal akar belerohanni.

Volt felnőtt, és tudja, hogy az a hét év nem minden. Mi van az iskola után? Milyen lehetőségei lesznek? A Roxfort körülbelül egy gimnáziumi képzés, mi van az egyetem és főiskola varázsló verziójával? Nem fog tudni visszamenni az átlagos világba ennyi kihagyás után.

– Szeretek varázsolni – mondja. – Most már igen.

És ez az igazság, döbben rá. Szeret új dolgokat tanulni, és kicsit még azt is élvezi, ahogy felrúghatja a fizika alap törvényeit. Masha elégedetten somolyog, ahogy kiterül mellette, mint egy nagyra nőtt párduc.

– Mik ki nem derülnek – súgja. A lélegzete egy tincset se rezdít meg Abby fülénél. – Még a végén boszorkány leszel, ha felnősz.

Abby nem törődik vele.

– De egy darabig nem voltam benne biztos, hogy szeretnék maradni – folytatja. – És lehet, hogy Sally-Anne jobban szereti azt, mint ezt.

A többiek arca elárulja, nem értik. Abby kicsit attól fél, hogy később ő se fogja.

– Nem akarom, hogy elmenjetek – szólal meg Megan.

– Alig beszélsz velünk – közli vele élesen Leanne.

– A háztársaim vagytok – húzza ki magát a másik. – Hiányoznátok.

Érthetetlen és megható.

De ez nem oldja meg Sally-Anne esetét.


Burbage professzor is ott van Bimba professzor irodájában.

– Ez Sally-Anne ügye vagy az enyém? – kérdezi Abby, amint leül. Ugyanúgy órák után hívta be a házvezető tanára, mint Sally-Anne-t, és a tekintetekből ítélve párhuzam senkinek a figyelmét nem kerülte el a vacsora alatt.

Charity Burbage jelenléte viszont meglepő.

–Év vége felé elbeszélgetünk azokkal a hallgatókkal, akik a felvételnél jelezték, hogy nem biztosak abban, maradni akarnak-e – mondja. – Miss Perks volt az egyik ilyen hallgató a Hugrabugból.

Abby nem mond semmit, inkább körülnéz. A professzor irodája az első üvegház hátsó része, és ijesztően hasonlít a klubhelyiségre, leszámítva a hobbitlak földalatti beállítását. A hatalmas íróasztal félig cserepes növények, félig javítatlan dolgozatok egyvelege borítja, akkora halomban, hogy a mögötte álló szék ki sem látszik, Bimba professzornak pedig valószínűleg esélye sem lett volna velük beszélni, ha odaül.

Még jó, hogy vannak fotelek. Igazi hugrabugos stílusban, fekete-sárgán, valószínűleg csak a beszélgetésre elővarázsolva, mert maga az iroda egyáltalán nem akkora, hogy ennyi plusz bútor praktikusnak minősüljön, főleg, hogy a fal mentét hosszú asztal foglalja el, növényekkel és kerti szerszámokkal. Egy részüket Abby felismeri, egy részükhöz pedig nem akarja, hogy a jövőben köze legyen.

Mellettük a párás üveg mögött a „tanterem" zöldellik, és Abby kíváncsi, milyen bűbáj tartja szárazon a dolgozatokat, mert az egyszerűen képtelenség, hogy ide ne szivárogjon át némi nedvesség. A pergamennek pedig nem tesz jót. Valószínűleg.

(Lényegtelen, hogy a papírnak se igazából.)

– Ha nem kívánod folytatni a roxforti tanulmányaidat, van lehetőséged hazamenni az utolsó hónapban, akár a vizsgák előtt is – mondja Burbage professzor.

– Mi a „de"? – kérdezi Masha. – Mindig van egy „de". Mondd, mi az. Gyerünk, professzor, ne kímélj minket.

– Azonban van egy kitétel: le kell mondanod a pálcádról – folytatja a professzor.

Abby passzivitást vár magától. A hirtelen légszomj, mintha gyomron vágták volna, hirtelen és érthetetlenül jön. Ez csak egy bot, mondaná magának, de a keze a táskája felé rezdül, mielőtt megállíthatná magát. Ez csak egy buta, gyantázott bot.

Az a baj, hogy ezt már ő maga sem hiszi el. A varázslatok után semmiképp.

– Miért? – kérdezi, ahelyett, hogy azt mondaná, „Felesleges, maradok.".

Bimba professzor veszi át a szót:

– A kiskorúak bűbájgyakorlását alapesetben tiltja a törvény, a későbbiekben pedig a muglik előtti varázslatot. A döntés, hogy nem folytatod a tanulmányaidat, egyben azt is jelenti, hogy nem szeretnél több kapcsolatot a varázsvilággal, ezért a pálcád megsemmisítésre kerül.

– Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondolhatod meg magad – tisztázza gyorsan Burbage professzor. Valószínűleg Abby arckifejezése az, ami miatt ennyire siet a magyarázattal. – Írhatsz levelet, és újrakezdheted, némi csúszással a következő hat évben. Valamint a roxforti alapból visszakapod a pálcád árát is.

Abby ebben a pillanatban sajnálja, hogy a táskájában tartja a pálcáját. Szívesebben markolná most meg, bár nem igazán érti, mire fel ez a birtokos viselkedés. Talán az, hogy kezdi megszokni?

– Persze van időd megfontolni a döntést, egészen év végéig. Nem muszáj várnod a vizsgákig – folytatja Burbage professzor.

– Maradok – jelenti ki Abby végre.

Észreveszi, hogy Bimba professzor megkönnyebbülve felsóhajt egy aprót, és valahogy már sejti, mi volt a Sally-Anne-nel folytatott beszélgetés eredménye.

Burbage professzor azonban összeráncolt homlokkal néz rá.

– Nem kell elsietni a döntést – mondja. – Bőven van időd választani.

– Bőven volt időm a tanévben, tanárnő. – Abby majdnem elfelejti a végére biggyeszteni a „tanárnőt". Semmi gond. Próbál udvarias maradni, de miért érzi úgy, mintha arra próbálná rábeszélni, hogy menjen? Valószínűleg az elhamarkodott és egy tizenkét éveshez képest túlságosan is magabiztos válasza miatt. Egy érett felnőtt ösztönös ellenlépésként próbálná meg rögtön kitolni a határidőt és gondolkodásra kényszeríteni, de Abbyt nem érdekli.

Talán nem biztos még száz százalékig, de maradni szeretne. Végiggondolta, mi hiányozna jobban: a varázslás vagy a békés élet. Az előbbivel van lehetőség az utóbbira, csak ügyesen kell manővereznie, az utóbbinál szóba se jöhet az első.

Abby meg akarja próbálni. Ez egy fura érzés.

– Szeretnék maradni – ismétli.

Bimba professzor rámosolyog. Burbage professzor homloka nem simul ki, de ő is bólint.

– Bármelyikünket kereshetsz azért, ha beszélni szeretnél a témáról – mondja.

– Köszönöm, tanárnő – válaszolja Abby. Mert ez udvarias, és a jövőben szüksége lehet rá. – Elmehetek?


Ahelyett, hogy lefordulna a klubhelyiség felé, inkább téblábolni kezd a folyosón. Hamarosan takarodó, nem mehet ki, de Abbynek szüksége van egy kis egyedüllétre, anélkül, hogy bármelyik háztársa kikérdezné vagy találkozna Sally-Anne-nel.

Felkucorodik az egyik ablak széles párkányára. A kő hideg alatta, a talárban ügyetlenül mozog, de végül sikerül elhelyezkednie. Nem olyan széles, mint a szobájukban a párkány, de azért megoldható. Azután előkaparja a pálcáját.

Mintha érezné azt a valamit, amit az első alkalommal, de ezt talán csak képzeli. A csiszolt fa vége tele van ujjlenyomatokkal, amik tisztán látszanak a fáklyafényben megcsillanó felszínen, mintha csak egy érintőképernyős telefon lenne összefogdosva. Abby homályosan emlékszik rá, mit mondott Ollivander majdnem egy évvel ezelőtt: hosszú utak és makacs főnixtollak és talán-élő pálcák.

Abby nyár óta nem beszélt a pálcájával. Talán most…

Masha fintorog mellette, de Aiko egy párkánnyal odébb rángatja.

– Szia – suttogja, és a homlokához szorítja a pálcát. Máris ostobának érzi magát, és Masha kuncogása a szomszéd ablakból nem segít, még ha azt Aiko keze tompítja. – Én…

Mit lehet mondani egy pálcának?

– Bocs – folytatja hát sután. – Azt hiszem, egy évet még ki kell bírnod velem. Vagy többet. Valószínűleg.

De tényleg, mit mondjon még?

– Nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem – markolja meg a végét. Ujjai síkosak kissé az izzadságtól.

– Remélem, befejezted a csevegést – szól át Masha. – Mert nem fog válaszolni, az tuti.

Abby tudja. De amikor végül elteszi, arra gondol, hogy a pálcája makacs, és ki kell érdemelnie. Az egész éves bizonytalankodása talán nem a legjobb indítás, de hajlandó dolgozni érte. Megmutatja, hogy képes rá.

Kimarad a cselekményből, és közben megtanul varázsolni.

Abby úgy érzi, most már talán szeretne boszorkány lenni, ha felnő.


Nem biztos benne, hogyan közelíthetné meg Sally-Anne-t a témával. Abby sejti, habár mind a ketten hasonló helyzetből indultak, a végeredmény fájdalmasan más lett. Ő maga alig hiszi el, hogy maradni akar.

Aztán egy szombati nap Sally-Anne reggeli után nem tart velük a könyvtárba. Abby nem csodálkozik rajta, Leanne (és a vizsgák) miatt két hete csak ismétlik az anyagot, és ez idegesítő. Abby visszakívánja a háztartási bűbájokat, amikkel ki tudja vasalni a ruháját, és mint kiderült, a hajra is nevetségesen hasonló hatással van.

(Mellesleg ez a tanévük legepikusabb felfedezése, mondjon Anthony akármit.)

(Georgina és Leanne egyetértenek. Ők fésülködő bűbájnak használják, mintha nem lenne elég egyenes a hajuk.)

Sally-Anne nem jelenik meg ebédnél.

Nem sokkal vannak vizsgák előtt.

A görcs Abby torkában nem ismeretlen ugyan, de szokatlannak érzi. Ahelyett, hogy a többiekkel visszaindulna a könyvtárba, a klubhelyiség felé veszi az irányt. Anthony arckifejezéséből ítélve a fiú tudja, mi a célja, Leanne pedig elrángatja Georginát, és suttogva magyarázza neki a helyzetet. Abby kicsit megérti, miért nem jön – Leanne a legutóbb, amikor felhozta a témát, kis híján kiabálásba kezdett.

Sally-Anne és a hangos beszéd nem passzol egymáshoz.

De Abby még mindig nem tudja, hogyan kezdhetné az egész témát.

Mint kiderül, nem is kell. Ahogy arra számít, Sally-Anne a szobájukban van, de ahelyett, hogy felkucorodna a párkányra, a kedvenc helyére, mint mostanában szinte mindig, és egyedül foglalná el magát, a ládája nyitva a szoba közepén, félig már megtöltve.

Abby egy pillanatra megtorpan, ahogy Sally-Anne is összerezzen.

Hallgatnak.

– Azt hittem, egész nap a könyvtárban vagytok – mondja végül halkan. Jogos feltételezés, általában így történik, amíg valaki – rendszerint Georgina – fel nem húzza magát azon, hogy úgy poshadnak bent, mint a gombostűre szúrt könyvmolyok.

De most közelegnek a vizsgák, életük első vizsgái, és még ő sem mukkan meg, csak jegyzeteli a történelem anyagot, miután Binnsre figyelni kihívás, és azt az órát tényleg csak önállóan érdemes tartani.

– Elmész? – kérdezi Abby. Nem kerülgeti a témát. Butaság lenne így tenni. Főleg, hogy Masha egy idő után csak felhúzná magát.

– Igen – motyogja Sally-Anne. Az utolsó adag ruháját is belesüllyeszti a félig még mindig üres ládájába, azután lecsukja a fedelet. Látszik rajta, hogy nem szívesen mondana semmi többet magától, így Abbyre hárul az a nemes feladat, hogy újabb kérdést tegyen fel, amire kevésbé egyértelmű a válasz.

– Miért?

Sally-Anne kicsit matat a pálcájával, végül bezárja a dobozába. Abby ugyanilyen dobozban kapta a sajátját, de az már rég elkallódott valahol a szobájában, és eszébe sem jutott megtartani. Ahogy most nézi a jelenetet, nem tudja sajnálni – van ebben valami morbid, ahogy visszakerül oda a pálca, ahonnan indult. Rossz érzés látni.

– Nem akartam ide jönni.

– Én sem.

– Nem akarok maradni se – suttogja. – Ez az egész… természetellenes. Veszélyes. Nem akarok veszélybe kerülni. A varázslat nem jó.

De nem is rossz, akarja Abby mondani. Ez nem a varázslaton múlik, ez rajtunk múlik, és ez egy klisé, de…

– Én nem akarom használni. Nem fogom használni, innentől kezdve soha – húzza ki magát a kislány, és egy pillanatra olyan magabiztos és érett, hogy Abby szinte rá se ismer. – Az első varázslatom az volt, hogy felrobbantottam az előszobában a tükröt. Nem akartam iskolába menni, és hisztiztem. A testvérem pont előtte állt. Be kellett vinni a kórházba. Mindenki azt mondta akkor, hogy az nem az én hibám volt, de hogy máshogy történhetett volna? Hisztiztem, a tükör felrobbant, és minden csupa vér volt.

Abby hallgat.

– És azt hittem, egyszeri eset lesz. De onnantól kezdve mintha folyamatosan furcsa dolgok történtek volna. Utáltam a szomszéd kutyáját, állandóan megugatott, akkor is, amikor az ellenkező irányba mentünk. Féltem tőle, és egyszer sikerült kiszöknie. Nekem ugrott, és nem emlékszem, hogy történt, de a következő pillanatban a kutya az úttest közepén volt, és jött a kocsi, és… – Sally-Anne hangja elakad. – Aztán volt a vázás eset. A macska. Emily az osztályból. Akármit próbáltam, nem sült ki belőle soha semmi jó, és csak bántottam másokat, és ez nem jó. Nem akarok varázsolni. Nem érdekel, hogy megtanítják, mert ezután beszorulnék ide, és a testvérem csak rettegne tőlem. Én csak normális akarok lenni.

Abby érti. És Sally-Anne még csak a töredékével sincs tisztában, hogy mi fog következni.

– Hiányozni fogsz – mondja hát. Meglepő módon ez igaz. És közben a torkában ott a csomó, a nyomasztó érzés, hogy valamit ha máshogy csinált volna, akkor talán…

(És még mondhatna valamit, amitől talán meggondolja magát? Amitől később máshogy dönt és visszajön?)

Sally-Anne egy hosszú másodpercig csak mered rá, mint aki nem érti, mit mondott. A szeme könnyes.

– Te is – vallja be szipogva. – Mind hiányozni fogtok.

– Majd írunk – ígéri Abby hirtelen és félig meggondolatlanul. Igyekszik nem tudomást venni Sally-Anne rezzenéséről, de közben tudja, mi lesz ennek a vége.


Sally-Anne egy májusi szombaton kisétál az életükből.

De akárhogy is érződik abban a pillanatban… nem hagy fájdalmasan betölthetetlen űrt.

Csak valami mélyen keserédes melankóliát.


Megjegyzések:

Mivel benéztem Cedric korát és évét, ezért visszamenőleg javítva lett az összes utalás rá. Összesen egy darab. Valamint a HP Wiki szerint Anthony Goldstein félvér, ami sajnos a továbbiakban nem lesz igaz.

1. A párszaszóról: nem hiszem, hogy csak a Mardekár lenne az egyetlen vonal a világon, ahol megjelent ez a képesség, és mindig is tetszett az ötlet, hogy Indiában ez egy teljesen elfogadott, különleges és irigyelt képesség lenne, ellentétben a brit varázslótársadalommal. :D Szóval, lehet, ez egy ismert klisé, de szerintem belefér a potterverzumba, tekintve, hogy se a képességről, se az ismert párszaszájúakról nem sok mindent találni.

2. Bimba professzor irodája a játék és a HP Wiki szerint tényleg az üvegházaknál van. Először gondoltam rá, hogy lehetne egy másodlagos irodája a klubhelyiség közelében, de ha minden idejét az üvegházaknál tölti, ott tartja az óráit is, akkor nem sok értelmét látom ennek, így végül elvetettem az ötletet. A játék alapján az iroda így néz ki: vignette1. wikia. nocookie (.net) / harrypotter / images / e / e3 / Pomona_Sprout%27s_. png (zárójel és szóközök törlése elvárt, köszi ) Ettől a továbbiakban nagylelkűen eltekintek, figyelmbe véve a szomorúan 8bites referenciaképet.

3. Sally-Anne eltűnése canon. Egyedül az első kötetben kerül említésre, utána a későbbi könyvekben egyszer sem szerepel a neve, ráadásul az RBF névsorolvasásnál ki is marad. Ez az én magyarázatom erre.