Első év

VI. rész

Mindig akad olyan elsőéves, aki nem marad a Roxfortban.

Néha kimarad egy év. Néha végigcsinálja valaki úgy a hét évét, hogy soha nem tapasztal ilyet. De nem egy egyedülálló jelenség.

Ez nem jelenti azt, hogy amikor bekövetkezik, mindenki kellő távolságtartással képes rátekinteni, és nem lesz nyomott a hangulat miatta.


A griffendélesek – a pletykák szerint a Potter-banda – sikeresen leamortizálja a pontokat, ezzel tökéletesen lemaradva az összes többi háztól.

– Ha be tudnánk csalni a mardekárosokat valami hasonló csapdába… – hallja Abby Lexa Summerst ebéd után a pontjelzők mellett. – Szerintem van esélyünk.

A többiek lesajnáló pillantása elég ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, maga a prefektus se gondolja ezt komolyan. Van, akiknek a kedvén javít némileg a pontváltozás, mivel így végre nem a Hugrabug áll az utolsó helyen, a többséget azonban inkább az irritálja, hogy így ismét a Mardekár vezet.

– Ez lesz a hetedik évük. Az egész roxforti pályafutásom alatt mindig zöld-ezüst volt a terem. Olyan ez, mint egy átok – morogja tovább Lexa. – Sárga-feketét, Merlinre!

Valószínűleg a RAVASZ vizsgák.

A barátai próbálják lenyugtatni valamennyire, inkább kevesebb mint több sikerrel.

Leanne is ingerült, de ennek köze sincs a pontversenyhez – valószínűleg fel se tűnik neki a jelenlegi változás, csak önkéntelenül is hozzájárul az ellenséges hangulathoz. Mindenki legkisebb moccanására harap, amit végül Zacharias elégel meg.

– Befejeznéd? – csattan fel. – Mindenkit idegesít Sally-Anne, rendben? Pont elég lesz majd hallgatni a többi ház gúnyolódását is miatta, ha egyszer leszállnak Potterékről, legalább a klubhelyiségben legyen nyugtunk!

Leanne úgy fest, mint aki mindjárt ráveti magát, hogy kikaparja a szemét.

– Kit érdekel, mit gondolnak – hörgi. – Nem nekik és nem is neked kellett kipakolnod a szobából az itt hagyott cuccait. Nem is beszéltél vele! Az egyetlen, ami érdekelt, hogy az unokatestvéreddel valahogy tudj másokon keresztül kommunikálni.

Ami övön aluli ütés, főleg, hogy egy ideje Zacharias letett erről az ostoba tervéről, hála mindenki passzív-agresszív hadviselésének.

– Ne keverd bele Georginát! – csattan fel a fiú.

– Te pedig Sally-Anne-t – áll fel Leanne is. Így, egymással szemben pont egy magasságban vannak.

– Ebből verekedés lesz – állapítja meg unottan Masha.

– Általában ez feldob téged – motyogja Abby, szája elé tartott kézzel, mert ezúttal képtelen kibírni kommentár nélkül. Sally-Anne távozását elfogadja ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy nincs rá hasonlóan zavaró hatással, mint Leanne-re.

– Általában, ha kompetens személyek verekednek egymással vagy olyan a kedvem. Ezúttal egyik se igaz. A kis barátnőd az oka. Elég lelombozó. Vajon mi történhetett a macskával? Volt egy macska is a történetében.

A kutyából kiindulva semmi jó, de Abby nem fogja ezt is elmotyogni. Masha amúgy is tisztában van vele.

De erről a kis közjátékról hallgat, és nem is tervezi említeni bárkinek is. Úgy érzi, az a pillanat nem tartozik senkire – vagy csak önző módon bebeszéli magának, hogy a többiek úgyse értenék, ha eddig se tették, akár tisztában vannak Sally-Anne elrontott mágikus kísérleteivel, akár nem.

A lényeg amúgy is marad: vonakodik felhozni a témát, és inkább hagyja, hogy szépen elrohadjon.

Sally-Anne elment. Nem valószínű, hogy visszajön. Ezen nincs mit változtatni.

– Fejezzétek be! – csattan Susan. Mellette Hannah a párnát a mellkasához gyűrve próbál minél kisebbre összezsugorodva úgy tenni, mint aki tényleg csak szemlélődő.

Talán ő az, aki a legjobban hasonlít Sally-Anne-re, már ami a személyiségét illeti. Abby nem emlékszik arra, valaha is visszaszólt volna bárkinek, inkább csendesen támogatta Susant, ha az kitalált valamit. Most is ez a helyzet, bár úgy tűnik, ezúttal nem annyira szívesen teszi – ez házon belüli konfliktus, és bár elméletileg a hugrabugosok hűségesek, ez nem jelenti azt, hogy ebben a pillanatban Leanne nem akarná péppé verni (vagy átkozni, ha tanultak volna bármilyen hasznos átkot) Zachariast.

Senki se ugrana szívesen közéjük Susanon kívül.

Abby úgy érzi, felnőttként kötelessége lenne legalább annyival megpróbálkozni, hogy lenyugtatja Leanne-t, de másfelől ő is ideges, és semmi kedve beavatkozni. Jobb ülni, kivárni, és aszalódni a bűntudattal teli önsajnálatban.

Nem Zachariasnak kellett felcipelnie az alagsorból Sally-Anne üstjét és beadott üvegcséit, miután Piton szerint nem volt szükség több kacatra, és bőven elég az idejáró diákok lomját eltárolni a tanteremben. Nem a fiúnak kellett valahogy mindent besuvasztani a szekrénybe, hogy ne is lássák, és nem ő ment le Bimba professzorhoz közölni, hogy Sally-Anne csak a ruháit vitte haza, a tanszerekre nem tartott igényt.

Nem nekik kellett várni, amíg a szekrény üres lett, és nem őket emlékezteti minden nap egy plusz ágy a szobában állandó jelleggel, hogy ha jobban igyekeznek, talán Sally-Anne se érzi úgy, hogy ez egy zsákutca, amit most még kikerülhet.

Nem mintha Abby hinne abban, hogy több igyekezettel megváltoztathatták volna a lány véleményét. Túl magabiztos volt. Túlságosan is utálta a varázslás gondolatát is.

Túl felszabadult volt, amikor egy pillanatra elfelejthette, hogy a Roxfortban van, nem egy átlagos bentlakásos iskolában, és csak a barátaival Monopolyzik – egy tökéletesen mugli társasjátékkal, minden természetfelettitől mentesen.

De ez nem jelenti azt, hogy nem zavaró.

Zacharias csak egy üres helyet lát a csoportjukban. Az ottmaradt szemetet nem.

Leanne végül nem esik neki, de főleg csak azért, mert Wayne és Susan lerángatják a kanapéra Zachariast, Abby pedig úgy manőverezik, hogy mindenképp útban legyen egy támadás esetén, közben pedig nem érti, mikor lett ő ennyire önfeláldozó.

De kicsit elkésnek a fegyverszünettel, a következő pillanatban az ötödéves prefektus, Gabriel Truman áll meg mellettük.

– Bimba professzor szeretne veletek beszélni. Mindegyikőtökkel – nyomatékosít gyorsan, mielőtt bármelyikük is megmukkanhatna.

Ahogy Abby körülnéz, ugyanolyan értetlen arcokat lát maga körül, mint az övé, és most először érzi a csapatszellemet.

Elég hátborzongató élmény. Még Anthonynál is idegenebb.


Nem ez az egyetlen vita, de sosem fajul el verekedésig a dolog. Susan Bones vállalja magára a puffer szerepét, mivel minden egyes, Leanne és Zacharias között kezdődő vita közepén sikerül varázslatosan lenyugtatnia két háztársukat.

Bimba professzor mondanivalója valami olyasmi akar lenni, hogy ne törjenek le. Hogy mindig nehéz elveszíteni valakit, akivel egy évig (vagy akár hosszabb ideig) együtt laktak, tanultak, éltek. Nem egyedi eset. Ez nem könnyíti meg, persze, de egy idő után jobb lesz.

Az arcából ítélve nem Sally-Anne az első hugrabugos, aki nem akarta, hogy több köze legyen a varázsvilághoz. De valószínűleg jó ideje nem került már sor ilyenre a házában, tekintve, hogy még a hetedévesek is kicsit mintha lábujjhegyen járnának körülöttük, nemhogy a fiatalabbak, mint akiknek fogalmuk sincs, mit kezdjenek a helyzettel. Inkább minden mást felhoznak, de Sally-Anne neve mintha tabu lenne.

Kellemetlen.

De senki sem említi a többi ház tagjai közül, Georginán és Anthonyn kívül – de ők szintén a barátai, nekik feltűnik a hiányzás.

Mindenki más a százötven ponttal törődik, a pletykával, hogy volt egy sárkány a kastélyban, és hogy Potterék valahogy megkapták az évszázad legepikusabb büntetőmunkáját.

Malfoy első osztályú információforrás. Abbynek csak hallgatnia kell, amikor a mellette lévő padban hangosan sopánkodik miatta mágiatörténelem óra alatt. A helyzet azonban az, hogy nem emlékszik semmilyen sárkányra – leszámítva egy későbbi részt, a versenyeset, amikor viszont bazinagy, és kételkedik abban, hogy egy teljesen kifejlett példány elkerülte volna itt a figyelmét.

Tehát volt egy sárkány, amit Potterék csempésztek, elkapták őket Longbottommal együtt, és kész is a százötven mínusz pont, valamint a mardekárosok általánosan elégedett hangulata.

– Mintha nem is kígyó, hanem házimacska lenne a házuk jelképe – jegyzi meg Masha egyszer. – Egy különösen elégedett, kövér házimacska, aki most szerezte meg a tejfölt a hűtőből, és tudja, hogy sosem kapják el, mert letakarította a bajszáról a maradékot.

Abby szemei előtt megjelenik egy fehér perzsa, zöld szalaggal a nyakában. A kép roppant zavaró, de Abby tapasztalatból tudja, hogy olyan ez, mint a rózsaszín elefánt: minél jobban próbálja elfelejteni, annál kisebb arra az esély, hogy nem jut majd eszébe a legrosszabb pillanatban, így meg se próbálja elengedni, hagyja, hagy mutálódjon az elméjében.

Nem számít. Sally-Anne az ismeretlenség homályába vész.


Egy ház sem szereti reklámozni, ha valaki inkább a mugli világ mellett dönt, és hátrahagyja a Roxfortot.

Úgy látszik, ez valami szégyenletes dolog. Abby igyekszik meglepődni, de még ő is tudja, hogy ez egy igencsak gyatra kísérlet.

– Csak még nem tudják, milyen az email – állítja Masha. – És milyen érzés az, amikor öt percen belül választ kapnak egy szöveges üzenetre.

– Technikailag még mi sem tudjuk – világosítja fel Abby. Az email még kissé később fog divatba jönni. Az SMS is.

Mashát ez nem érdekli.


Az élet továbbra se áll meg. A RAVASZ-ok, RBF-ek és úgy bármilyen más vizsga előtt a Hugrabug ház ősi hagyományának hódol: a művészetnek. Verseny formájában.

Az a tíz hetedéves, aki eljutott idáig, büszkén – vagy épp idegesen – feszít a klubhelyiség közepén, az egész ház árgus szemei előtt.

– Hollóháti Hildáig vezethető vissza ez a hagyomány – magyarázza halkan az elsőéveseknek Gabriel. Mint prefektus elég komolyan veszi a kötelességeit, legyen az elkallódott kicsik felkeresése a kastély berkein belül, háziban segítés, információátadás, vagy szimplán csak egy „oké, nyugi, kerítünk valakit, mert én éppen leszarom". Utóbbi persze nem ebben a profán formában kerül közlésre, és tulajdonképpen nem is igazán szerepel benne, de Abbynek ez az érzése támad, ahányszor csak hallja. – Kirúgták a Hollóhátból, miután inkább a művészeteket részesítette előnyben. Senki sem értette őt ott. A legenda szerint maga Hollóháti Hedvig könyörgött Helgának, hogy tűntesse el őt a szeme elől, miután véletlenül összefestékezett egy állítólag értékes pergamentekercset. De előtte is voltak szegénynek problémái a háztársaival.

– Kíváncsi vagyok, a Hollóhát oldalról mit mond a történet – súgja Leanne. Attól, hogy hónapok óta büszkén hordja a borzos kitűzőjét, még nem tagadja, hogy szeretett volna anno a Hollóhátba kerülni.

– Valószínűleg az, hogy a gonosz hugrabugosok elragadták az alapító rokonát, és kihasználták, hogy növeljék a hírnevüket – száll be Wayne, aki mellettük kötött ki az elsőéves szekcióban.

(Az elsőéves szekció egy fél kanapét és nyolc párnát takart, valamint egy másodévesekkel közös pokrócot, ki tudja, miért – mindezt a klubhelyiség kijárata közelében.)

(A takarót egy rövid háború után a másodévesek túszul ejtették, még az esemény előtt.)

– Majd megkérdezhetjük Anthonyt – javasolja Abby. Kicsit kíváncsi, melyik fél szemszögéből mennyire torzult a mese.


(– Ki? – kérdez vissza Anthony később értetlenül.

– Hollóháti Hilda – ismétli Leanne, kevésbé türelmesen. – Festő. Sok festménye van a kastélyban, és hugrabugos volt.

– Sosem hallottam róla – válaszolja a fiú. – De nem szoktam művészettörténelemmel foglalkozni.

– Francba, ez tényleg száműzetés volt – vihog Masha a háttérben.

A beszélgetés szükségtelenül lelombozó.)


Visszatérve az eseményre, Bimba professzor felkészül a homokórával, meg egy, valószínűleg Madam Hoochtól kölcsönkért síppal. A hetedévesek felemelik az ecsetet. Gabriel elhalkulva tovább magyaráz:

– A lényeg, hogy egy óra alatt fessenek valami képet. Minden évben megcsinálják a végzősök, Bimba professzor pedig a kastélyban lévő irodájában tárolja a képeket. Ha valaki elég ügyes, jut ideje elvarázsolni is a saját festményét, és akkor van esélye kikerülni valamelyik folyosó falára, de ezt inkább kevesen vállalják be.

– Miért csak egy órát kapnak? – kérdezi Ernie. – Nem kevés ez nekik?

– Régen annyi ideig festhettek, amennyi ideig akartak, csak akkor nem készült el egy csomó kép, ráadásul senki sem bírta végigülni, így inkább lecsökkentették az időt. Ez inkább hagyomány, és senki sem vár csodát, és szórakoztató, mert a korlátozás miatt néha nagyon nagy hülyeségek tudnak születni.

– Ha láttok egy félfülű, gombszemű, groteszk nyulat legelészni valamelyik képen, akkor az a három évvel ezelőttiek egyikének alkotása – súgja közben vigyorogva egy másik ötödéves. Abbynek úgy rémlik, Darrelnek hívják, de nem biztos benne.

– Az csak pletyka. Tuti nem került ki az a kép – tromfolja le Heidi.

– Én láttam! – állítja a srác hevesen. – A hetedik emeleten beszökött a nimfás képbe. Egyik driád sem mert a közelébe menni.

Bimba professzor megfújja a sípot. Heidi előkapja a könyvét. Abby irigyli a prefektust, ő nem gondolt ilyesmire, amikor kihirdették az eseményt.

(Hiba volt.)

Lexa Summers lendületből leönti a vásznát egy tégely festékkel. Majd egy másikkal és egy másikkal, egészen addig, amíg színes, elfolyt csíkok borítják a vásznát. Az ötlet jó is lehetne, ha az általa használt árnyalatok harmonizálnának, vagy legalább harmonikusan ütnének el egymástól, de az izé, amit produkál, még mindig messze a leglátványosabb indulás.

– Beleönti minden gyűlöletét, amit Amanda iránt érez – fordítja Gabriel nekik, kicsiknek, és mintha elfelejtené, hogy ez már nem kötelesség, csak pletyka. – Azt hiszi, senki sem tud róla, hogy bele van zúgva Adrienbe, aki viszont Amandával jár, de igazából az egész ház tisztában van ezzel. Kivéve Adrient és Amandát.

– És ez így van jól – szól közbe ismét Heidi, aki talán kötelességének érzi visszafogni prefektus társát.

– Nem, mert Adrient és Lexát Merlin is egymásnak szánta – válaszol Gabriel.

– Hátborzongatóak vagytok – közli velük egy másodéves az oldalvonalról.

Heidi és Gabriel fel se veszik.


Abbynek sikerül az esemény során távol tartania Mashát az álványoktól, és a mai napig nem érti, hogyan.

A hetedévesek egy óra alatt elkészített műveinek egyike se mozog ugyan, de mind nagyon… érdekesek. Messze Lexáé a leglátványosabb, és nem azért, mert szép. Ha Abby nem hallja előzőleg a szerelmi háromszög pletykát, akkor talán nem látja bele, de így, ezzel a tudással kifejezetten kivehetőek a keserű csalódás okozta mély sebek. Az egész szörnyen lenyűgöző. A többieké félresikerült gyümölcstál, felismerhetőnek félig mondható kviddicsezők, átlag-gimnazista szintű tájkép, valamint egyetlen négyzet.

A négyzet okkersárga, és tökéletesen csücsül a fehér vászon közepén.

A négyzet alkotója Maddy Davidson, és alig sikerül befejeznie művét, de nem azért, mert későn kezdte el, hanem mert minden egyes ecsetvonást irreálisan óvatosan vitt fel.

A négyzet négyzet marad, de érződik rajta, hogy akár kocka is lehetne belőle. Van benne valami több. Vagy csak Masha szövegelése ment túlságosan Abby agyára, hogy biztos benne, a sárga színből levezethető a hugrabugos hazafiság, onnantól kezdve pedig könyvet lehetne írni a képről.

Maddy Davidson büszkén feszít mellette, mint aki megalkotta élete festményét.

A vászon közepén a négyzet még mindig ingerlően tökéletes.

Tökéletesen szabályos, tökéletesen sárga.


A vizsgák miatt mindenki rémisztgeti őket, így egy nap Abby és Leanne arra eszmél, hogy a többiek meghívják őket a tanulócsoportjukba.

– Már van egy sajátunk – közli velük Leanne. – Szombatonként.

– És mi van, ha az nem elég? Mi van, ha megbuktok, és kirúgnak titeket? Vagy évet kell ismételnetek? – kérdezi Ernie, majd valami csoda folytán sikerül elhajolnia a párna elől, amit Leanne felé hajít. – A felsőbb évesek azt mondták, Piton már amiatt buktatott, hogy valaki kétharmad helyett háromkettedet írt az egyik receptnél.

Abby biztos abban, hogy ez nem egy meggyőző érv, mégis valahogy esténként a többiek mellett kötnek ki magolni. Abby nem szokik le a listáiról, hanem szintet lépve újabban kártyákra írja ki őket, amiket feldarabolt pergamenfecnikből gyárt. Ez a kivitelezés, mint kiderül, remek módszer arra, hogy mindenkit kikészítsen, mivel minden kártyán szerepel legalább egy olyan pont, amit nem tud kikérdezésnél az illető.

(Megan az egyiket dühében a kandallóba vágja. Mivel a rohamosan melegedő idő miatt épp nincs begyújtva, és csak csinos kis hasábok fekszenek benne, így a kártya megmenekül.)

(Megan kedvén ez nem javít.)


A vizsgák maguk nem éppen a világ vége, és Pitoné se olyan nehéz, mint ahogy azt beharangozták, de miután kilép az írásbeli után a teremből, tökéletesen megérti, miért lett a Cluedóban az áldozat Mr. Blackből Piton professzor a múlt hét folyamán. Ez egy tökéletesen indokolt tett.

Ugyanakkor maga Abby nem tudja letörölni az arcáról a győzedelmes mosolyt, ami annak szól, hogy sikerült paca nélkül írnia a lúdtollal, ráadásul egészen olvashatóan. A gyakorlás meghozta gyümölcsét, és bár ez feltétlen nevetséges, valamint Piton valószínűleg már nem is emlékszik a kis év eleji incidensre, azért Abby úgy érzi, megnyerte ezt a menetet.

Még ha épp csak sikerült átmennie ebből a tárgyból, mint az kiderül később.

Közben tudatosan tervezi minden lépését, miután a vizsgák minden háznak egyben vannak, nem pedig szétválasztva – de mint arra a második nap rájön, ez egy tökéletesen felesleges óvatoskodás, hiszen Harry Potter a legutóbbi mutatványa óta lehajtott fejjel járkál a folyosókon, két barátjával körülvéve. Még kisebbnek tűnik, mint év elején, és Abby egy pillanatra megsajnálja, mielőtt elfordítja a fejét, és az ellenkező irányba iszkol.

(Harry Potter nevetségesen gyereknek tűnik, akinek a vállát mindössze iskolai pletyka és százötven mínusz pont nyomja. Ártalmatlanul fest. Abby elbizonytalanodik, vajon tényleg minden úgy fog-e történni, ahogy az meg van írva – esetleg le van forgatva? –, vagy csak túlreagálja. A gyerekre ráférne némi önbizalom, meg az is, hogy valaki más is megmondja neki Weasleyn és Grangeren kívül, hogy a házkupát nevetségesen túlértékelik.)

(Ez a valaki nem Abby lesz.)

(Még mindig, a tény marad: Harry Potter csak egy gyerek.)

Ami a gyakorlati részeket illeti, Abby egérből-tubákosszelence produkciójának végeredménye inkább hasonlít olcsó fémdobozra, mint ténylegesen drága szelencére, de McGalagony meglepő módon értékeli a bélyegképes mintát, így Abby nemhogy levonást nem kap, de még valahogy összeszed fél pontnyi extrát.

Flitwick professzor ananásza valahogy eltűnik a T és S kezdőbetűk között, így a névsor végének már csak kivi jut. Ez jóval kevésbé látványos eredménnyel jár, ami a táncoltatást illeti.

– Azt hittem, nem jut eszembe a bűbáj – bőg Hannah. Az idegességtől még mindig remeg keze-lába, és amióta visszaért a klubhelyiségbe, képtelen felállni a fotelből. – Öt percig nem tudtam mit csinálni, csak álltam ott… Szörnyű volt.

– De végül sikerült, nem igaz? – vigasztalja Susan. – Ez a lényeg.

– Én vagyok a legszörnyűbb – folytatja Hannah, mint aki meg sem hallja. – A legrosszabb vizsgák lesznek az enyéim, és mindenki rajtam fog nevetni.

Kivételesen Aiko csikorgatja most a fogát, de nem szól semmit, csupán jeges levegőt fúj Hannah fülébe. Masha őszinte csodálattal néz rá, Abby produktívabban oldja meg a problémát:

– Nekem nem működött a varázslat – közli nyersen. – A lebegő bűbájjal csináltam az egészet.

Abby nem tudja felidézni, hol rontotta el a hangsúlyt, de marad a kínos szituáció: a Tarantallegra kimondása után kivije kínlódva végiggurult az asztalon, és olyan sajnálatraméltó vergődést produkált, hogy Flitwick professzor felajánlotta, még egyszer nekifuthat.

Abby minden másra készült, csak a kivitáncoltatásra nem. Tudhatott egy tucat másik varázslatot, de azok nem szerepeltek az anyagban, ellenben a buta Tarantallegrával, amit még csak nem is gyümölcstáncoltatásra találtak ki, és inkább csak névlegesen bűbáj, ami az emberekre gyakorolt hatását illeti.

Még hogy Piton a szivatós. Ez egy nagyon aljas húzás volt Flitwick professzortól.

És Abbynek nem működött. Abby a harmadik nekifutásra Vingardium Leviosát motyogva táncot imitált a gyümölcsével, miközben úgy érezte magát, mintha csapot nyitogatna magában, pálcalóbálás kíséretében. Aminek utólag belegondolva semmi értelme, mégis kirázza a hideg, ahogy újra felidézi az érzést.

Flitwick professzor arcán tisztán látszott akkor, hogy nagyon nem erre a megoldásra gondolt.

–Szóval, ha a tied gáz volt, az enyém a béka segge alatt van – folytatja.

Susan hálásan rámosolyog Abbyre, mert látszólag számára ez egy tökéletes vigasztalás. Hannaht túlterheli a bűntudat, és még inkább elkezd bőgni.

Ez az az eredmény, amire egyik lány se számít, pedig kellett volna.

A gyógynövénytan vizsga egy napon van a csillagászattal, így aznap reggel héttől hajnali fél kettőig fent vannak, hogy utóbbi gyakorlati részén is túlessenek. Abby szeretne egy kávét, vagy morbid módon legalább egy cigit, de a vágyakozása inkább csak fantomszerű emlék, mint tényleges sóvárgás.

Ettől nem készül ki kevésbé a végére, még akkor is, ha a beadandó csillagképe nem maszatolódik el, mint a legutóbb, eszébe jut a Jupiter összes holdjának neve, valamint a gyógynövénytan gyakorlati részén se vágja át a gyökerét a növénynek egy ügyes és merész lapátmozdulattal.

Az SVK vizsga nevetség, mind az írásbeli, mind a gyakorlati részét tekintve. Figyelembe vége, hogy az elsőéves tananyagban a hangsúly inkább az általános, elméleti tudásanyag átadásán volt, a későbbi évek alapozása érdekében, a gyakorlati rész a legmélyebb pont, a sóbálvány-átokkal. A kevés átok egyike, és mindenképp a legkönnyebb, amit tanultak.

(Abby egész évben kerüli a turbán-témát, és várja a pillanatot, amikor nem kell többet szembesülnie vele, valamint nem érzi szükségét annak, hogy minden mozdulatára betegesen ügyeljen abban a teremben, aminek csak annyi eredménye van, hogy feszültebb a szokásosnál.)

(Abby igyekszik. De ahogy Harry Potter, úgy Mógus professzor is egy állandó emlékeztetője annak, hogy ebben az átkozott világban semmi sem marad sokáig normális és biztonságos – még varázslatos viszonylatban sem.)

Végül pedig marad az utolsó vizsga, a mágiatörténet, de Binns meglepően életképes vizsgasort állít össze, ellentétben az előadásaival.

(Vagy pedig csak előhalászott egyet az előző évszázadból, újrahasznosítás gyanánt. A tanárok általában ezt csinálják normál esetben, nem?)

Végül is, minden szép, minden jó, mögöttük állnak a vizsgák, és Abby valószínűleg nem bukott meg egyikből sem – így természetesen a főszereplőnek el kell szúrnia ezt is.

Ugyanis arra ébrednek, hogy Potter és barátai majdnem megölették magukat az éjjel.


Természetesen nem derülnek ki rögtön a dolgok, és miután kiszivárog valamennyi információ, az is olyan, mint a korábbi pletykák: füstszerűen megbízhatatlanok, ám legalább érdekesek.

Nem kérdés ezúttal, hogy van-e troll, vagy nincs, egy őrült tanár képzeletének szüleménye, vagy tényleg veszélyben az iskola – mert amúgy igen, Mógus őrültté lett titulálva.

A leghivatalosabb verzió szerint volt valami a harmadik emeleti folyosón, ami értékes, és amit el akart lopni. A szomorú dolog az, hogy senki sem tudja pontosan, mi az, viszont azt igen, hogy a professzor lelépett.

(A bölcsek köve, mint olyan, csupán Abby jegyzetében, egyetlen cirill betűs rövidítésként marad fent, mint írásos emlék az első évről.)

Az ijesztő dolog az, hogy Abby és Leanne még korábban látja, ahogy egy lebegő hordágyon valami letakart, ijesztően emberszerűt navigál a gyengélkedő irányába Flitwick és Piton.

Az emberi test nagyjából felismerhető, még ha az arc körvonalai torzan hepehupák a vékony anyag alatt, és mintha az orrból is hiányozna valamennyi. Abby és Leanne a korlát mögött guggolva lesik. Nincs kijárási tilalom, csak nagyon korán reggel, amikor normális diák kialussza a vizsgáit, de ők betegesen megszokták a reggel kelést, és Anthony találkozni akar, tekintve, hogy ez az utolsó szombatjuk együtt.

Nem beszélnek róla később senkinek a kis csoportjukon kívül, bár a pletyka terjedésével mindannyian összerakják, ők ketten mit láttak akkor.

Abby mechanikusan az egyszerűen szörnyű szerencse számlájára írja, hogy a gyengélkedő felé vezető út és a könyvtári útvonal keresztezik egymást, ők pedig kifogták azt a rövidke pillanatot, amikor pont belefutnak a menetbe. Később feldolgozza, hogy Leanne halálra rémült, ő maga viszont kissé mereven, de azért kellően gyorsan fedezékbe rántotta őt, miközben ő is leguggolt.

Nem rázza meg a halott látványa, és nem azért, mert ténylegesen semmi sem látszik belőle, és Flitwick meg Piton lebegtethetnek egy félkész szobrot is, amit még nem lepleztek le.

(Emlékszik Masha kezére, ahogy mereven a vállába markol. Az érzés ismerős valahonnan, és az undortól görcsbe rándul a gyomra.)

Utána percekig guggolnak Leanne-nel a folyosón, amíg összeszedik magukat. Leanne rémült, értetlen, és lakat a száján.

– Késtetek – közli velük Georgina, amikor befutnak a könyvtár melletti terembe. – Én is kivagyok a vizsgák és Anthony miatt, mégis sikerült időben ideérnem. Nektek mi a mentségetek?

– Láttunk egy hullát – közli Abby, mint az egyetlen kettejük közül, aki valószínűleg képes szóhoz jutni. A hangja nyers, és biztos benne, hogy kissé jobban meg kellett volna, hogy rázza őt az egész jelenet. De mégis, lehet valami az arcában, ami miatt Georgina nem sorolja automatikusan a rossz mentségek közé az egészet. – Le volt takarva, szóval lehetett fura szobor is, hordágyon lebegtetve. Ha nem kelünk fel ilyen korán, nem futunk bele.

– Ne kend rám! – csattan fel Anthony, leszűrve a lényeges információkat.

– Mi – mondja Georgina, akinek viszont nem futja arra, hogy kérdően felvigye a hangsúlyt a mondat végén.

Leanne száján még mindig lakat. Így Abby áll neki összefoglalni az esetet.

A nap végére szinte biztos, hogy Mógus az, mint az egyetlen, aki hiányzik.

Abby este, az ágyában fekve felidézi, milyen érzés volt tegnap, amikor egy pillanatra csak a vizsgák számítottak, és milyen érzés ma, amikor a világ emlékeztette arra, hogy több van itt ennél.

Előkaparja a füzetét, és oda lapoz, ahol az első könyvbeli cselekmény listája van. Senki sem hal meg, áll az egyik sor végén. A Lumos halovány fényt ad ugyan, de attól még Abby nem fogja félreolvasni a saját írását.

Senki sem hal meg.

A test a hordágyon mást mond. Abby kikászálódik az ágyból, az íróasztalhoz lép, és kis keresgélés után sikerül pennát találnia. Addig húzza át a szöveget, amíg biztos benne, hogy a túloldalt is csak egy fekete paca látszik belőle.

Senki sem hal meg.

– Abby Williams vagyok – tátogja, hogy Leanne nehogy felébredjen. Hirtelen eszébe jut, hogy már két hete nem volt szüksége megerősítésre. – Tizenkét éves. Walesből. Nem Moszkvából. Boszorkány vagyok, és nem fogok meghalni.

De egyszer már megtetted, emlékezteti egy kis hangocska a fejében. Mógus letakart teste lebeg a szeme előtt. Nem zavarta meg. Nem zavarhatja meg.

– Abby Williams – ismétli makacsul. – Walesi. Boszorkány. Ez csak egy cselekményszál lezárása. Semmi közöm hozzá. Nem lesz közöm hozzá.

Haza akar menni.


Az évzáró lakomáig kikupálódik a pletyka is.

Harry Potter valahogy kiderítette, hogy Mógus lopni akar, de mivel senki sem hitt neki, ezért önállóan ment utána, hogy megakadályozza. A rosszabb verzió szerint ő akarta ellopni előbb, a jobb verzió szerint hősies volt. Van egy harmadik is, mely szerint butaságot csinált, hogy beleavatkozott, és ha ül a fenekén, ahogy az egy jó elsőéveshez illik, akkor Mógust ott éri a reggel, ahol az a valami van, amit le akart nyúlni, és Dumbledore könnyedén elkapja.

(Ez utóbbi verzió túlságosan is logikus, így ebből az okból kifolyólag nem is népszerű.)

Senki sem tudja, mi történt pontosan.

Mindenki tudja, hogy valami azért történt.

Amikor Harry Potter belép a terembe, egy pillanatra mindenki elcsendesedik. Abby megérti a hitetlenkedést, ugyanis Harry Potter az elmúlt pár napban nem változott semmit, nem övezi fennkölt aura a testét csak azért, mert valami elképesztőbe keveredett. A lány ismételten egy nyúzott gyereket lát – szinte hihetetlen, hogy egyedül vitte végig azt a mutatványt. Leanne mellette összerándul – ő csak azt tudja, hogy egy velük egyidős gyerek túlélt valami olyasmit, amibe Mógus belehalt. Fogalma sincs arról, mi jöhet még.

Ez egy picike morzsa az egészben. Alig vettek észre belőle valamit. Csak a végén.

Ahogy eltűnik a szemük elől a griffendélesek tengerében, a hangzavar visszaáll.

– Nem értem a felhajtást – mondja őszintén Abby. Körülöttük ugyanis páran felállnak megnézni, mintha olyan érdekes lenne, és Masha már csak viccből beszáll, csak ő egészen az asztal tetejéig fokozza a játszmát.

– Ez az elmúlt évek legizgalmasabb befejezése – válaszolja Megan.

– Ez az első éved – szól be rögtön Leanne, megragadva az alkalmat a normalitásra.

– A felsőbb évesek mondták.

– Ők is maximum hét éve vannak itt.

Megan ahelyett, hogy megsértődne, csak kinyújtja rá a nyelvét, mire Leanne darabkákat tépked le a szalvétájából, és azzal kezdi bombázni. (Amit mellesleg egész vacsora alatt folytat.)

Zacharias is kissé kiemelkedik a helyéről, mire mind nagy szemeket meresztenek rá.

– Mi van? – csattan fel, elvörösödve zavarában. – Komolyan nem tűnik fel, hogy az ellenkező irányba nézek?

– Igen, nagyon fura – ért egyet Roger vidáman.

Ő az egyetlen az elsőéves hugrabugosok közül, aki általános jókedvvel képes kezelni Zacharias mogorva serdülő létét a nap minden egyes pillanatában.

– Csak a mardekárosokat nézem – ül vissza Zacharias. – Közülük se bírta ki mindenki, hogy ülve maradjon.

– Tényleg? – pislog Megan, Ernie pedig már pattan is fel, és talán győzelmi kukorékolásba kezdene, ha Dumbledore nem ezt a pillanatot választaná arra, hogy belépjen a terembe.

Abby az üres tányérját piszkálja, miközben fél füllel hallgatja a pontok kihirdetését. Valami nem stimmel, de nem tudná megmondani, mi…

– Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közelmúltban lezajlott eseményeket. (*)

Dumbledore mondata körülbelül befagyasztja a levegőt. Abby felkapja a fejét – túl hirtelen állt meg minden, beleértve a mardekárosok éljenzését és a hugrabugosok, valamint hollóhátasok némelyikének fancsali, ámde udvarias tapsát.

– Ha megengedik, szeretnék kiosztani néhány kiegészítő pontot (*) – folytatja Dumbledore.

Ó, igen, jut eszébe Abbynek. A jelenet, ahogy mindenki ujjong, és három asztal diákjai dobálják a süvegüket a levegőbe, nem pedig egy ház tagjai örülnek, a többiek pedig udvariasan elviselik, és inkább élvezik a lakomát.

Ez a jelenet megvan. Nem volt biztos, melyik filmben, de valamelyik koraiban, és belegondolva, ahogy sötétedik a történet, úgy fogynak az iskolai életképek.

És Dumbledore folytatja. Nincs megállás. Masha az asztal tetején szemléli a mardekárosokat – ő ellát odáig onnan, abból a magasságból.

– Az idősebbek már látják, mi lesz ebből – közvetít. – Eléggé beletörődött arcot vágnak. Hopp, nem, az ott egy felháborodott. – Körbefordul, hogy az egész termen szétnézzen. – Mindenki más eléggé reménykedőnek tűnik. Még nálunk is. Pedig most épp mi vagyunk az utolsóak.

Harry Potter is megkapja a maga hatvan pontját lélekjelenlétéért és bátorságáért. Abbynek nincs kedve számolgatni, úgyis tudja, mi lesz ennek a helyzetnek a vége. Mint egy rossz reklám: okosnak lenni? Ötven pont. Kockáztatni az életed? Hatvan pont. Túlélni a maradék hat évet? Megfizethetetlen.

A meglepetésfaktor Neville Longbottom. A kevésbé meglepő, hogy a Griffendél nyeri a házkupát, és mindenki örül, mint egy elcsépelt filmben. Dumbledore próbálja túlkiabálni a népet, Abbyt pedig fojtogatja a tömeg és a hangzavar. Mintha fizikailag próbálnák eltömíteni minden érzékszervét, és szeretne kiszabadulni innen, valami nagyon csendes, nagyon nyugodt helyre, ahol egyedül lehet, ahol senki sincs, csak ő, Masha és Aiko, ahol hárman létezhetnek, ahol…

– Így mi vagyunk az utolsók – csúszik ki a száján, amikor kicsit lenyugszik mindenki.

– Kit érdekel? – vigyorog Ernie.

– Engem – jelentkezik Wayne, Susan és Leanne.

Abby az étel megjelenése után alig bír valamit lekényszeríteni a torkán, és képtelen engedni a hangulatnak. Nem azért, mert nem ért egyet az eredménnyel, vagy mert zavarja a saját háza helyezése – egyszerűen csak most, ebben a pillanatban szabadul rá, mennyire elkerülhetetlen néhány dolog, függetlenül attól, valami hatalmas, sorsdöntő ügy-e, vagy szimplán csak olyan apróság, mint egy iskolai pontverseny.

Nem Abby a főszereplő a saját életében. Csak egy jelentéktelen karakter az oldalvonal mellett. Eddig aktívan törekedett erre a szerepre, de ebben a pillanatban rájön, amúgy is ez lett volna a sorsa. Nem az ő választása volt.

Ez kissé… megalázó.

Mint minden hasonló érzést, Abby összepréseli ezt is, és kicsire gyúrva hagyja a lelke mélyén elállni, elbomlani, elfeledni.

Próbálja élvezni a lakomát. A fenébe is, megpróbálja, hátha egy pillanatra, egy egész év után lehet normális, igazi gyerek… de a tömeg nem az ő ízlése, túl sok az inger, és Abby tényleg, tényleg szeretne eltűnni innen.


Én foglak felvenni majd az állomáson, írja Blake. Nálam alszol, aztán majd együtt megyünk haza Elise-szel.

Hozz haza valami izgit, üzeni Caroline.

A tizenhetedik életévüket még be nem töltött tanulóknak tilos otthon a varázslás, áll a levélen, amit a vizsgaeredményekkel együtt oszt ki másnap Bimba professzor.

Ott úszik Caroline „izgi"-je. Integessünk neki.


A csónakban ülve, vissza a vonat felé Abby megacélozza magát.

Vissza fog még jönni. Akármi lesz. Még egy (vagy két, de inkább jóval több) év belefér. Ha tanul, talán képes megvédeni valamennyire magát.

(Kreatív megoldás – áll a bűbájtan eredménye mellett. – Sajnos a teljes pontszámot nem tudom megadni, de a lebegőbűbájnak ez egy igen szép és egyedi kivitelezése volt. Legközelebb a hangsúlyra figyelj!

Abby szinte felnevet, amikor meglátja, hogy az egyetlen ok, amiért nem bukta ezt a tárgyat, az Aiko mániája volt a részletes és mindenre kiterjedő jegyzetelésről, valamint azon húzása, hogy nehogy üresen hagyjon egy válaszhelyet. Még ha az gyakorlati rész is.)

(Ez nem jelenti azt, hogy nem neki van emiatt a legalacsonyabb pontszáma a hugrabugos elsőévesek között.)

A Roxfort a reggeli napfényben kissé kevésbé elvarázsolt, de ugyanolyan Disney kastélyként fest, és mintha elhagyatottabb lenne, mint eddig bármikor.

Aiko megszorítja Abby vállát, mintegy támogatásként, Masha hangosan és ellenszenvesen kacagva hirdeti a nyári szünetet, és nem hajlandó visszanézni, egészen addig, amíg ki nem gördül az állomásról a vonat – ekkor lelép egy órácskára, talán, hogy kicsit melankóliába boruljon tanúk nélkül, talán hogy egy utolsó láthatatlan káoszként végigsöpörjön az egész szerelvényen. Aiko kiszorul a folyosóra, de nem úgy fest, mint aki bánja a társaság hiányát, és kisvártatva Masha keresésére indul.

Abby a barátaival marad. Kicsit más, mint év elején, vagy akár év közben: Traceyt „lecserélte" Leanne, Sally-Anne elment. A hugrabugosok közül benéznek páran, és néhány griffendéles is jó nyarat kíván Georginának. Anthony kis időre lelép, állítólag köszönni a többieknek – attól, hogy ugratták, még ő is elég sok emberrel jóban van.

Most nincs pánikroham. Nincs meglepetés. Csak a hosszúra nyúlt vonatút, szórakozás, csokibékák és furcsa édességek. Abby félúton rájön, hogy a Roxfortban hagyta a társasjátékokat, de nem tudja bánni – Piton professzort legalább két és fél hónapig senki sem fogja megint meggyilkolni. Masha Anthonyt piszkálja a maradék időben, és a fiún látszik, hogy tudja, mi történik azalatt a kevés alkalom alatt, amikor érzi a hatását, és idegesíti, hogy nem szólhat semmit.

Ahogy közelednek Londonhoz, Abby rájön, hogy hiányozni fog mindez – a barátai, a furcsa varázsdolgok, minden.

Akar hinni abban, hogy mindez megéri.

És ebben a különös, fülkényi boldog buborékban egy pillanatra elhiszi.

Első év – VÉGE


Megjegyzések:

1. Sally-Anne azon a szombati napon ment haza, amikor aznap este Harry és Hermione útjára engedte Norbertet és egy füst alatt megfosztották a házukat százötven ponttól. Az általam használt idővonal szerint ez májusban történt, így a hónap közepét választottam ki erre (május 16. szombat). A kis zűr, amit ők okoztak, szerintem kellően elfedi Sally-Anne távozását.

2. Hollóháti Hilda sztorijához: valahogy úgy képzelem, hogy a Roxfortban a szeparációt csak később vezették be, amikor több diák lett, hogy könnyebben tudjanak velük foglalkozni személyes szinten is az alapítók – így nyilván azok kerültek egy csoportba, akiknek a képességei kompatibilisek voltak velük, tényleg tudtak nekik segíteni. Hilda a művészi beütésével még a csoportosítás (házak) előtt jött, de az ő átvétele Helga részéről volt az első lépés a mai rendszer kialakítása felé. Mire Hilda végzett, már léteztek házak, így lehetett ő az egyik első végzős hugrabugos diák. :)

3. A könyvben sehol sincs az, hogy Mógus elkövesedve porrá omlik, mint a filmben, csupán hogy Harry érintése égeti. Ennélfogva nem hiszem, hogy nem maradt volna belőle semmi, de nem is hiszem, hogy túlélte volna. Dumbledore maga említi, hogy haldoklott, amikor a sorsára hagyta, és szerintem abban a pillanatban Harry életben tartása prioritást élvezett (elvégre három napig aludt/kómában volt, és maga Dumbledore is azt hitte egy pillanatra, hogy halott, nem hiszem, hogy igazából kutya baja volt egy pulzusellenőrzés után).

4. A (*) jelölt mondatok közvetlenül a Harry Potter és a bölcsek kövéből vannak.