Első nyár

Bármilyen meglepő is, Abigail Williams legalább annyira számít állandónak az univerzum szövetében, mint Harry Potter. Ebben az esetben azonban különbséget kell tenni Abby Williams teste és lelke között.

Abby Williams, Robert és Karen Williams lánya, Blake, Elise és Caroline Williams húga ugyanúgy születik, május 2-án, Powys megyében. Soha nincs semmilyen különleges körülmény: nem mondanak próféciákat, nem támad máshol se vihar, és az áramellátás továbbra is kitűnően működik, a maga 1980-as évekbeli viszonylatában. A megkülönböztető jegyek hiányoznak.

Abby Williams tehát világra jön – legtöbbször élve.

Azonban szinte soha nem hagyja el a kórházat. Abby Williams számára kevés univerzumban utaltak ki hosszú életet.

Abby Williams lelke azonban már más lapra tartozik.

Talán nincs köze a korai halálhoz, talán pont emiatt van. De a lélek – az eredeti, friss, épp csak kicsomagolt babalélek – mindössze pár napig marad a valóságban. Néha, nagyon ritkán hamarabb lép tovább, minthogy megszületne.

Na, olyankor jön Abby Williams, mint az a lény, aki kevésbé friss és szappanillatú és vadiúj, még kevésbé fényes, sokkal inkább foltos, de olyan természetességgel illik az életbe, amilyen természetességgel az eredeti sosem.

Van ilyen. Az univerzum is baszhat el dolgokat.

Ennyit Abby Williamsről.


Van valami kiábrándító abban, ahogy félig visszazökken az élet egy olyan mederbe, mint amilyenben a Roxfort előtt csordogált.

Minden ugyanaz.

Minden másmilyen.

Abby szobájában a könyvtári könyvek mellett ott állnak a bőrkötéses lexikonok és varázskönyvek, a bűbájtan külön kinyitva az asztalon, miután Aiko újra meg újra átolvassa az egészet. A kis üvegcsék, melyeket sürgősen el kellett tüntetniük utolsó óra után Piton szemei elől, az íróasztalon kallódnak. Az üst előlépett szemetessé, miután Abby arra ért haza, hogy Caroline a sajátját véletlenül felgyújtotta a közelmúltban, és így arra a következtetésre jutott, hogy a húgától nyúlja le pótlásként.

(Abby azóta nem kapott új szemetest. Nem mintha túl nagy szükség lenne rá, az üst ugyanúgy megteszi. Nincs kedve bájitalt főzőcskézni, bár tudja, hogy augusztusban úgyis muszáj lesz, mert megígérte Caroline-nak.)

(Caroline még mindig túl lelkes. Bezzeg a cigizése nyomainak eltűntetését nem végzi ilyen nagy hévvel. Egy szó: kuka. Még egy: kigyulladt.)

A tollak között ott állnak a pennák is, az asztalt tintapacák díszítik, és némi pergamenfecli is van már a falra celluxozva. Abby egyre jobban szeretne egy parafatáblát, de egyelőre még nem látja úgy, hogy elengedhetetlenül szüksége lenne rá, így nem kérdezi meg a szüleit. Pont elég lesz majd a következő tanévhez szükséges beszerzés, nem kell még egy felesleges bútor, amit a tizenkét hónapból kilencben úgyse használ. A nyárra kiadott házi dolgozatait a lehető legnagyobb körültekintéssel körmölte le a papíros piszkozatról, és most mindegyik ott áll, felcsavarva vagy műanyag iratvédőbe rendezve, hossztól függően. Egy hét elég volt rájuk, pusztán a napot kellett rászánni, hogy letudja.

Az ajánlott olvasmánylista persze kallódik, Abbynek nem igazán van lehetősége a Leanne-től, Georginától vagy épp Anthonytól beszerzett könyveken kívül mást is átfutni, pedig a témák mérhetetlenül érdekesebbek, mint a kötelezően kiadott leckék az elsőéves tankönyvek végéről. Abbynek hiányzik a roxforti könyvtár.

Abbynek hiányzik a Roxfort.

Szereti a magányt. Itthon mindenki békén hagyja: Caroline számára az újdonság másfél hétig tartott, utána Elise-szel meg a barátaival bandázik – ez az utolsó nyara, mielőtt nekikezdene a főiskolának, látszólag ez egyben azt is jelenti, hogy majdnem minden este kilógnak közösen. Blake természetesen nem tud itthon lenni egész nyáron, és az apjuk is dolgozik, miközben anyjuk valami egyesülettel vagy munkaközösséggel foglalja el magát. Semmi szokatlan.

Csak Abby szeretné visszakapni kicsit a barátait is.

Nem mindig, de néha egyszerűen már túl sok lesz az, hogy a csendet zene vagy Masha és Aiko beszéde tölti ki. Nem gondolta volna, hogy ennyire elszokott az egyedülléttől, de hirtelen néha arra eszmél, hogy nem tud mit kezdeni magával.

Valamikor, valahol a tanév során kizökkent, és most képtelen visszaállni. Ez egy elég undorító érzés, mintha megfosztották volna az önállóságától, pedig szó sincs ilyesmiről: csak hiányoznak kicsit a többiek.

A levelek segítenek. Enyhítik az érzést, mintha ott sem lenne, mintha nem létezne és nem lenne vele gond, de attól még nem törlik el minden nyomát. Abby összezavarodik.

Ennek nem így kéne lennie.

Ez az egyik anomália.

A másik ugyanilyen zavaró, épp csak egészen más szempontból.


– Mondjátok – kezdi egy nap Masha –, ugye ti is látjátok azt a fekete foltot?

Sajnos Abby csak egyetérteni tud vele. A sarokban az említett árny napról napra növekszik, de senki sem veszi észre. Hármójukon kívül.

A gond nem is ez. Nem csak ez. A fekete folt mindig ugyanabban a sarokban van, az ajtó mellett közvetlenül balra – csakhogy mindig más szobában.

Abby sejti, ez mit jelenthet, de nem hajlandó akárcsak egy pillanatot is áldozni a gondolatra. A rózsaszín elefánt effektus még nem ütött be, és reménykedik benne, hogy ez nagyon sokáig így is fog maradni. Talán csak valami metaforikus árny, egy elfelejtett emlék előző életéből – olyanból úgyis rengeteg akad még mindig. Abby már elengedte őket, biztos benne, hogy sosem fogja visszakapni az egészet, és úgy érzi, nincs is rá szüksége. A lényeget tudja.

Valójában több, mint a lényeget, jut eszébe minden egyes alkalommal, amikor görcsöl, vagy épp amikor még mindig rémálmodik a hideg betonról, sebről és fakuló világról. Jóval többet tud, mint ami lényeg, de a keserű érzéseket el tudja fojtani, alap híján elvesznek a semmiben.

A fekete folt a sarokban marad és észrevétlenül növekszik.


A Roxfort nem pusztán egy épület, nem csak egy iskola. A Roxfort szinte már fogalommá vált az évek során. Évszázadok varázslata és érzelmei rakódtak le a falaiban, fiatal boszorkányok és varázslók lenyomata, és igen, bizonyos szempontból a Roxfort él – ha életnek lehet nevezni azt a végtelen álmot, ami a Roxfort létét a legmegfelelőbben írja le.

A Roxfortnak nincs tudata, nincsenek saját emlékei, de van egyfajta ösztöne, vannak visszhangzó érzelmek az eldugott csarnokok legmélyén, amit egykori diákoktól és tanároktól tanult vagy kapott, ami leülepszik és összegyűlik. A Roxfort nem személy, de nem is puszta épület.

A Roxfort bonyolult.

Leginkább egy fához lehetne hasonlítani, ami szintén él, de nem cselekszik, nem gondolkodik, viszont folyamatosan növekszik, táplálkozik, és otthont ad más élőlényeknek. A Roxfort egy hatalmas fa, és növekedés helyett leginkább azt teszi, amiért eredetileg épült: védelmet nyújt. Diákoknak, tanároknak, a maga korlátolt módján. Fizikai beavatkozásnak helye nincs, de a Roxfortban a rémálmok és félelmek enyhülnek, ha jó helyen jár az ember, és nem kavar fel semmit.

A Roxfort otthont ad. A Roxfort egy biztonságos bástya.

De nyáron? Nyáron nem sok mindent tud tenni.


Nem biztosak benne, érzékelnék-e Aiko és Masha ténykedéseit, mint mágiát, de valahogy nem hiszi, hogy érdemes lenne kipróbálni. Anthonyval beszéltek róla, utánanéztek a dolognak, mi alapján is lehetne azonosítani a varázslatokat, de a helyzet az, hogy ha akad is róla feljegyzés, azt elég ügyesen kipucolták a könyvtárból, nehogy a szemfülesebb tanulók akárcsak tudomást szerezzenek róla, nemhogy nekikezdjenek a kijátszására irányuló tervek szövésének.

Nem mintha ilyet terveznének, de azért jó lenne tudni. Látszólag Masha és Aiko nem riaszt semmit, holott egyértelműen nem természetes, amit művelnek. A létezésük se teljesen az. Mégis, Abby nem kapott se figyelmeztetést, se egyebet, és a pálcájáért se jött senki eddig, így meri remélni, hogy ez a továbbiakban is így marad. Bár tény, hogy túl egyszerű lenne az élet, és az alap félelem azért ott lebeg tudat alatt minden egyes másodpercben.

Öt évet kell még várniuk, amíg végre túlléphetnek ezen, és a törvények szerint Abby nagykorú lesz, és szabadon varázsolhat. Öt év – már ha öt évet tényleg kibír a Roxfortban.

Hihetetlen lenne, nem?

Addig azonban Abby néha bizonytalan, néha nem, és jelen pillanatban próbálja élvezni a nyarat.

Kerüli Caroline-ék szokott találkahelyét a városon kívül, mert tisztában van azzal, mennyire cikinek kéne lennie annak, ha beléjük botlana, miközben egyáltalán nem lenne az – mindhárman tesznek az ilyesmire, és Abby csak elsétálna mellettük, a zavar legkisebb jele nélkül.

Ha ő nem érzi kínosnak, senki másnak nincs hozzá joga. Ez így törvényszerű, mivel Abby a legfiatalabb.

A könyvtár visszatérési ponttá válik ismét, akármennyire kellemetlenül más is, mint a Roxforté. Ahol Madam Cvikker keselyűként védi minden könyvét, ott a welshpooli könyvtáros kedves, segítőkész, és mindig ajánl valami kalandregényt, mintha Abbyt nem a pszichológia témájú irományok közül kellett volna kikaparnia már többször is korábban. Az egész kontraszt hátborzongató, Abby pedig akkor sem hajlandó elolvasni A kincses szigetet.

Tehát Abby téblábol vagy a hátsó udvarban bujkál. Távol a négy faltól.

(Távol a sötét folttól a bal sarokban, ami napról napra növekszik, eleinte láthatatlanul, majd egyre feltűnőbben. Az egyik héten még csak fél méternyi. A következőn már több, mint hetven centi.)

(Abby elfoglalja magát azzal a közelebbi problémával, hogy kezd mindent a Roxforthoz viszonyítani, ami van olyan egészségtelen, mint a fekete folt oka.)


Caroline egyre feszültebb, ahogy közeleg az augusztus, amíg egy nap az este folyamán otthon marad. Aztán a következő alkalommal is.

Abbynek feltűnik a változás, ahogy Elise-nek is, de Abbyvel ellentétben ő valószínűleg tisztában van azzal, mi is folyik itt.

Abby nem kérdez. Összepréseli a száját, azt a pici csalódottságát, amit ok nélkül érez, és a még kisebb kíváncsiságát, mert ha nem közlik vele a helyzetet, akkor nem tartozik rá, ő pedig nem változott annyit, hogy most kezdje el beleütni az orrát. Persze, mit is vár? A különlevelek nem jelentenek semmit, és nem állnak közelebb ők ketten. A boszorkányság nem valami olyasmi, ami ezen változtatott volna.

Abby egyedül van.

Így csendben marad és kivár.

Nem kell sokáig várakoznia.

A robbanás leginkább egy kisebb atomkatasztrófához hasonlít, radioaktív csapadékkal és egyéb utóhatásokkal együtt. Ez a kép annyira találó, hogy a későbbi években Abby számára állandó jelleggel társul az emlékek mellé egy instant gombafelhő is, és ha létezik színtiszta rózsaszín elefánt effektus, akkor az ez.

Mindig a gombafelhő, mutáns állatokkal és Caroline-nal.

Ez az egyik törvényszerűség ebben az életében, halála napjáig.

– Szóval – kezdi azon a bizonyos estén a nővére –, felvettek az Oxfordi Színművészeti Főiskolára.

A csend nagyobb, mint amikor kiderült, Abby boszorkány, ami mond valamit, mert azért az ottani hatásszünet is szépségesen hatott, már amennyit Caroline hagyott belőle. Ugyanakkor… kicsit érthető a dolog.

Blake ügyvédi pályán van. Elise közgazdaságtant tanul. Abby boszorkánynak készül, de ő alapjáraton kakukktojás volt, és a karrierlehetőségei még így is lehetnek biztosabbak, mint egy művészé, mivel – meglepetés – ez nem egy abszolút alternatív megélhetési forma, aminek a végén minimálbérrel végzi, állítólag legalábbis.

– Részleges ösztöndíj – folytatja Caroline, fel sem véve a szünetet. – Amit némi hitellel meg a főiskolára félretett pénzzel ki lehet egészíteni. Thomas szüleinek van ott egy lakása a környéken, négyen tudunk rajta osztozni, így az albérleti díj se vészes. Találtam közben a nyár utolsó hónapjára munkát oda, meg itt is dolgoztam.

Abby nem tudja felidézni, hogy Caroline nap közben eljárt volna munkába… de Caroline-t magát se tudja felidézni, így simán lehetséges. Ez egy kisváros, de annyira nem, hogy össze is fussanak, vagy rájöjjön az ilyesmire.

A helyzet azonban az, hogy Abby sosem gondolta volna, hogy Caroline-t a színészi pálya érdekli.

Apjuk arca olyan, mintha kőből faragták volna. Anyjuk mosolytalan.

– Caroline – kezdi. – Ezt egyszer már megbeszéltük. Azt hittem, letettél erről a butaságról.

– Felvettek – ismétli Caroline. – Azt beszéltük meg, hogy úgyse lesz belőle semmi. Hogy ne jelentkezzek ebbe az iskolába vagy bölcsész-szakra vagy angolra, utóbbira főleg ne, ha nem akarok tanár lenni, aminek nem értem, mi köze az egészhez, mert ez nem is arról szól. Azt beszéltük meg, hogy ilyen tanulmányi átlaggal örülhetek, ha titkárnőnek felvesznek valahova, ami, megjegyzem, nem is megbeszélés volt, hanem kioktatás. De felvettek. Részleges ösztöndíjjal.

– Ne emeld a hangod – mondja az apjuk. – Az, hogy felvettek, nem jelent semmit.

– Ösztöndíjjal, a kurva életbe! – csap az asztalra dühösen Caroline, és ügyet sem vet Elise csitítására. – Mindenki oda ment továbbtanulni, ahova ti szerettétek volna, nem fogok én is valami kibaszott matekos cuccal foglalkozni életem végéig!

Abby az ajtóhoz oson. Senki sem veszi észre.

– Most már elég legyen – csattan az apjuk is.

Abby azt hiszi, képes lesz feljutni a hálószobába, vagy legalábbis az emeletre, de Masha az útját állja.

– Ezt hallanunk kell – állítja.

– Dehogy kell – mondja Abby. – Nem ránk tartozik.

– A nővéred – válaszolja Aiko.

– És még Anthony is többet tud nála.

– Az istenit, Abby, ne duzzogj – förmed rá Masha. – Ülj le, és hallgasd. Tudnunk kell, hogyan reagálnak. Tudnod kell.

Valahol, valamikor a múltban Abby elvesztett egy nővért, hasonló kiabálás közepette, sokkal durvább körülmények között. Érti, miért csinálja ezt Masha és Aiko, miért akarják, hogy a lépcső közepén ücsörögve hallgassa az egészet, mert ez egyfajta terápia, akárhogy záruljon is, akármilyen távoli testvér is Caroline, aki csak akkor törődik vele, ha Abby kellően érdekesnek bizonyul.

Annál nem lehet rosszabb úgy se, mint amikor a nővérét – az orosz nővérét, Dunyát – dobták ki azért, mert kiderült, hogy barátnője van.

– Dunya – ismétli Abby, mert ez az a név, ami ugyanúgy nem jutott eddig eszébe, mint a sajátja.

A nővére egy keserű kurva. Volt, lesz, akármi. Caroline… viszonylag édes. Semmiben sem hasonlítanak.

Kivéve ebben.

Nincs idő elgondolkodni rajta, mert a konyhában nem marad abba a veszekedés, nem várják meg, amíg ő rendezi minden gondolatát, Dunyát, Caroline-t, az életét.

– Ez a te érdeked, Caroline, ahelyett, hogy…

– Az én érdekem? Az én rohadt érdekem? Kurvára nem törődtök az ilyesmivel, csak az a fontos, hogy legyen mivel dicsekednetek, a többit leszarjátok.

– Fejezd be ezt a beszédet, Caroline. – Az apjuk hangja is megemelkedik.

– Alig vagy itthon, anya alig van itthon, és jó ideje nem vagyunk prioritás, még Abby se, pedig ő a legfiatalabb, de őt például már akkor leszartátok, amikor ötévesen kiderült róla, hogy önellátóbb, mint bármelyikünk kétszer annyi idősen volt, ami megjegyzem kurva hátborzongató…

– Caroline! – csattan fel az anyjuk is.

Abby önkéntelenül is próbálja magát kisebbre húzni a lépcsőn ülve. Masha és Aiko hülyék. Semmi értelme nincs itt ülni és megkeseríteni Caroline emlékeit is.

Egy kurva hátborzongató gyerek, mi?

– Ez az igazság! Most, hogy kiderült, hogy boszorkány, az ő jövőjébe még kevésbé tudtok beleszólni, de nem is baj, legalább nem kell elviselnetek és foglalkoznotok vele, ráadásul még itt van az enyém, mi?

Caroline hangja éles. Bántó.

– Nem fogsz abba az iskolába menni, és kész – jelenti ki az apjuk. – Nem fogok fizetni valami ostoba bohóckodást egy intézményben, ami nem tud felmutatni semmit.

– Nincs rá szükségem – jelenti ki Caroline. – Megoldom akkor egyedül is. Nem kell a kibaszott segítségetek, ti csak éljetek tovább a kis…

Csatt.

Abby összerezzen. Ez egy pofon, egy semmivel sem összetéveszthető pofon hangja, és a néma csend pontosan reprezentálja a döbbenetet, amit okozott.

Az apjuk sosem ütötte meg őket. A családjukhoz nem tartozott hozzá ez a fajta fegyelmezés, Abby legalábbis nem emlékezett rá, és…

– Tűnés a szobádba – hallja az apja hangját, és Abby próbál megmozdulni időben, hogy nehogy rajtakapják, de már késő, Caroline kicsörtet a konyhából. Egy pillanatra megtorpan, és ennyi elég, hogy látszódjon az arcán a piros folt, de aztán Abbyt kikerülve tovább iramodik, át Aikón. Elise a nyomában épp csak lemaradva.

Szóval, hátborzongató kistestvér. Akár egy horrorfilmben.

Abby szeretné meg nem történtté tenni az egészet.


Caroline nem néz a szemébe másnap, és mintha minden visszatérne a régi kerékvágásba, mintha a veszekedés meg sem történt volna – legalábbis az anyjuk erre törekszik, és Abby hajlandó együtt játszani vele.

Valahol mélyen nagyon fáj ez az egész. Egy fél érv volt a veszekedésben tegnap este, és az se szép, de ebben a pillanatban úgy tűnik, ez a legőszintébb dolog, amit Caroline valaha mondott róla. Egy hátborzongató gyerek, és nem tudja, a nővére túllépett rajta, mélyre elásta, vagy őrizgeti és az egész éves levelezés csak valami ostoba, óvatos színjáték volt – viszont megmagyarázza, miért nem sikerült soha közel kerülnie hozzá vagy Elise-hez. Kettejük véleménye általában olyannyira azonos, mintha ugyanaz a személy lennének.

Abby bezárkózik a szobájába, bájital összetevőkről olvas, és próbál felejteni. Azt hitte, a barátai fognak ekkorát ütni, valamikor a roxforti pályafutása során, de nem. A saját nővére csinálta.

Az ajkába harap, ahogy sírva fakad. Nincs szükség hangra. Nem olyan rossz ez. Túlreagálja.

De attól még váratlanul és igazán rohadtul fáj.


A nővérét Dunyának hívták. Avdotyának.

Vezetéknév nincs, de… mintha minden közelebb került volna ezzel onnan, a múltból. Kitisztulnak képek, amik eddig makacsul homályosak maradtak.

Telenként átkozottul hideg volt, és Abbynek lefagytak az ujjai cigizés közben, de a világért se húzott volna kesztyűt, amikor kiment az erkélyre. Dunya mindig nevetett rajta. Dunya, aki utálta a csokit, szerette a fahéjat, elfelejtett tejet venni a boltban, elfelejtette befizetni néha a számlákat, és folyton nyaggatta Abbyt, hogy menjen vissza a suliba, mert…

Vannak részek, amik azért továbbra is ragaszkodnak a homályhoz.


Caroline egy reggel lép le, Thomasszal, az immár volt osztálytársával. Elise marad hárítani, de ő se bírja sokáig, így számára megváltás az, amikor visszautazhat Londonba valami nyári gyakorlatra, plusz kreditért.

Abby úgy érzi, már akkor sejthette volna ezt a fordulatot, amikor Caroline előtte átoson este, hogy bocsánatot kérjen.

– Hallottad a veszekedést, igaz? – kezdi.

– Minden szót – ismeri be Abby, és igyekszik alkalmazni azt az érzelmi elhatárolódást, ami általában egészen jól megy neki. Ezúttal ez sikertelen. Ezúttal fáj, hogy a nővérére néz, miközben tudja, az valószínűleg éppen utálja, amiért Abby megúszta azt, amit neki nem sikerült, amiért jóval szabadabban választhat jövőbeli karriert, mivel a szüleik nem értenek a mágikus dolgokhoz.

Miközben nem is biztos, hogy Abby életben marad. A tudat, hogy polgárháború lesz hamarosan, megkeseríti az érzést. Ez nem egy játék, és Abby újra meghalhat, újdonsült családja pedig hátramarad.

(Ismét.)

– Én… nem úgy gondoltam. Ne haragudj. Nem akartalak belekeverni.

Amikor dühös az ember, csak egy célja van: a lehető legnagyobb fájdalmat okozni, a lehető leghatásosabban, mindegy, milyen módszerrel. Abby neve rossz helyen és rossz időben merült fel, Caroline pedig ütni akart.

Van ilyen.

Abby csendben vállat von.

– Van ilyen – ismétli a gondolatát.

Caroline komoran, összepréselt ajkakkal áll.

– Nem kéne, hogy legyen.

Abby egy pillanatig hallgat.

– Mit értettél azon, hogy anyáék nem törődtek velünk? – kérdezi végül.

A bátorításra gondol, amit a Roxfort előtt kapott. Az őszinte aggodalomra, ahogy az anyja és az apja igyekeznek bátorítani, hogy maga tapasztalja meg, milyen az az iskola. Ahogy az anyja aggódik, amiért nem találkozik korabeli gyerekekkel és sosem hoz haza barátokat, ahogy az apja próbálja csitítani, hogy csak idő és hely kell a számára.

Persze, egy idő után megszokták, hogy Abby más, és nem tervez megváltozni, de ez nem jelenti azt, hogy nem törődnének a gyerekeikkel. Egyszerűen csak… Abby kevesebb törődést igényelt és igényel a mai napig.

Caroline sápadt, ahogy megöleli.

– Sajnálom – suttogja végül. Abby mereven tartja magát, fogalma sincs, mit kéne csinálnia, és csak késve emeli a karjait, hogy viszonozza az ölelést. – Nagyon sajnálom.

A hangja megtört, és Abby gyűlöli. Ő csak a fura hugica, nem kéne így éreznie, nem kéne fájnia, értenie kéne, mégis mi a fene folyik itt… De nem érti.

Másnap Caroline elmegy. Az anyjuk a nappali ablakából lesi, de nem menne ki az utcára, ahogy a lánya behajítja a csomagtartóba a két bőröndjét és egy utazótáskáját. Az arca furcsán semleges, mint aki egy katasztrófát lát, és tudja, hogy nincs ideje kitalálnia, hogyan érezzen, mielőtt az utoléri. Abby az atomkatasztrófa utáni szakaszhoz sorolja ezt a pillanatot, miközben a családi veszekedést és a pofont a robbanáshoz. Mindennek megvan a maga kis címkéje, még Caroline bocsánatkérésének is. Mindez csak nukleáris csapadék.

(A veszekedés Blake-kel telefonon. Elise gyors távozása.)

(Elise nem szól Abbyhez, mintha őt hibáztatná. Nem mondja ki – de Abby mentességet kapott a Roxfort miatt ez alól a hiszti alól. Ha Caroline lenne a legfiatalabb, talán elnézőbbek lennének, vagy ilyesmi. Abby sem mond semmit, nincs is nagyon mit hozzátennie az esethez.)


Caroline elvitte a varázslatos befőttes üveget.

Talán ez jelent valamit, talán nem. Abby a bocsánatkérést se képes igazán komolyan venni.


Tisztelt Williams kisasszony!

Örömmel értesítjük, hogy előző féléves eredménye alapján a következő tanévben másodévesként folytathatja tanulmányait a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek listáját, valamint a Roxfort Expresszhez szükséges jegyet, amely szeptember 1-én, a tanév első napján indul a King's Cross 9 és ¾-ik vágányáról.

Amennyiben nem kívánja folytatni tanulmányait, bagolyfordultával jelezze!

Kellemes tanévet!

Tisztelettel:

Minerva McGalagony

igazgatóhelyettes


Nincs kedved augusztus 14-én beszerezni a cuccokat? – kérdezi Leanne egy levélben. – Anyám akkor akar menni. A kedvenc írója dedikál a Czikornyai és Patzában, négy hónapja készül erre az eseményre.

Lockhartnak lesz dedikálása – írja Georgina is. – Mama odáig van érte. Két-három óra szabadság.

Anthony egyszer sem említi Lockhartot, de azért ő is érdeklődik arról, vajon mikor tervez bevásárolni a következő évre.

Bocs – válaszol Abby mindenkinek. – Augusztus 30-án megyek, aztán a bátyámnál alszom. Túl messze van London Welshpooltól, és így legalább nem kell hajnalban indulnunk kétszer is.

Egy füst alatt letudni a bevásárlást és az állomásra utazást egyszerűbb, mint kétszer felutazni a fővárosba.

Te csodálatos lény, aki nem Lockhart dedikálásához időzíti az életét – kapja meg Anthony válaszát. – Találkozzunk az Abszol úton, augusztus végén, mikor valószínűleg már nem marad olyan őrült diák, aki eddig halogatná a vásárlást. (Fogalmad sincs, ki Lockhart, igaz?)

Abbynek a második éves listáján egy interaktív akácfa és egy félbolond professzor szerepel, valamint az első évből átnyilazott óriáskígyó. Lockhart sehol, de cserébe a kígyó még két helyen szerepel, mint potenciális fenyegetés, bár Abby egyre kevésbé biztos, hogy nem egy másik fantasy sorozatban találkozott vele.

Kellene?

Merlin ments.


A búcsúest az előző év inverze. A teljes család sehol. Caroline egyszer hazatelefonált, de az apjuk letette a telefont. Nem hajlandó hallani a lányáról, neki pedig egy próbálkozás pontosan elég. Elise már az új tanévre készül, Blake a hétvégére jön el, máskülönben ő is dolgozik. A vacsora csendes és nyomasztó, és Abby alig várja, hogy másnap induljanak végre. Csak essenek túl rajta.

A tervek szerint Abby és Blake másnap délután indul, majd utána egy nappal később, hétfőn Abby betársul Anthonyékhoz az Abszol utas bevásárló körútra, mivel úgy tűnik, a fiú anyukája az egyetlen, aki nem akart menni Lockhart-dedikálásra.

Anthony különösen büszke rá. Sajnos ez egyben azt is jelenti, hogy ő például nem kérheti kölcsön az anyukájától a pasi könyveit egy iskolai tanév erejéig, tekintve, hogy hét Lockhart-kötetre van szükségük látszólag, ki tudja, miért.

Egy tárgyhoz se kellett még ennyi könyv. Abby gondolatban lemond arról, hogy gyakorlati része is legyen az órának, mert hacsak nem fogják minden órán ezeket olvasgatni, esélytelen, hogy végigrágják magukat az összesen. És különben is furcsa, hogy egy tankönyvíró ilyen népszerű középkorú anyukák körében, de ezt legalább el tudja könyvelni a varázsvilág hiányos szépirodalmi helyzetének és valami alap különcségnek. Lehet, valami nagyon sármos színészféle professzor? Valami ilyesmi ennek a célközönségnek a típusa, nem? Rémlik valami, hogy lehet divat pszichológia-könyvek olvasása is, miért ne fordulhatna elő, hogy itt ezek az aktuális trend?

Bár tény, hogy tankönyvnek elég fura címük van. Az erőltetett alliterációt leszámítva a Túrák a trollokkal leginkább egy kalandregényt idéz, míg a Viszonyom a vasorrúval mintha egy botránykönyv címe lenne szexügyekről.

Másnap Blake megpróbál beszélni a szüleikkel Caroline miatt. Abby biztos benne, hogy félig csak a kínos utolsó vacsorájuk miatt halasztotta mára, félig viszont azért, hogy ha rosszul sülne el a beszélgetés, hamarabb le tudnak lépni innen.

Amikor egyedül igyekszik lecipelni a teletömött utazóládáját a lépcsőn, már kirobban a kiabálás. Kis híján elejti a bőröndöt, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerül megakadályoznia, hogy valamelyikük lebucskázzon a lépcsőn. A bájitalos üvegcsék nem biztos, hogy túlélnék az utazást, és fene essen Piton professzorba, amiért nem lehet ott tárolni a suliban az üstöt és a kellékeket…

Nem főzött semmit a nyáron.

(Caroline-nak tetszett az ötlet, csak aztán Abby nekiállt házit írni, Caroline nekiállt… most már nem biztos, hogy bulizni, dolgozni, lógni vagy tervezni. A gyakorlás pedig, az olyan italokkal, amik nem igényelnek pálcát, el lettek napolva.)

Abby tanult az előző esetből. Nem ül le hallgatózni, hanem felvonul a szobájába, és még egyszer átnézi, nem hagy-e itt valamit.

Ha van olyan testvére, akihez viszonylag közel állt, akkor az Blake, és pont ezért nem akarja az ő szájából is hallani a saját gyerekkori jellemzését. Nem kell, hogy tisztában legyen vele, a bátyja is hátborzongató kölyöknek tartotta-e vagy nem. Ez maradjon Caroline (és Elise) kiváltsága.

De Elise és Blake békítő hadjáratai, valamint Caroline megmaradt makacssága semmi eredményt nem ér el. Mintha kitörölték volna a nővérét a családból, pedig csak színész akar lenni.

Abby nem érti. Mechanikusan rendezi át a könyveit, a fekete árnyra a sarokban ügyet sem vet, és várja az indulás pillanatát.

Nem tudja, mikor vált a szülői ház nyomasztó teherré, de nem tetszik neki a helyzet.


Blake barátnője aranyos, kedves és nagyon-nagyon kínosan még mindig nem tudja, hogyan tartson fent egy beszélgetést Abbyvel, ami nem túlzottan meglepő, hiszen az egyetlen téma esetleg a suli lehet, mint aktualitás, és arról meg Abby nem igazán beszélhet, így gyatra „jó"-val üti el a bentlakásos iskola témát, és várja, hogy Lisa mikor adja fel.

Lisa nem adja fel. Próbál zenéről és könyvekről kérdezni, és ott fuccsol be a dolog, hogy ő Danielle Steel rajongó, míg Abby mindent olvas, ami nem Danielle Steel, és egyszerűen nincs metszéspont. Se ennél, se a zenénél, de a zene kapcsán szinte senki mással sem, úgyhogy az a rész talán annyira nem feltűnő.

Blake-ék lakása nem egy hruscsovka, kényelmes, tágas, és Abby rájön, talán nem ártana utánajárnia következő nyáron az árfolyamoknak, mert fogalma sincs ugyan, hogy Blake mennyit keres (mivel képtelen megjegyezni), de a hely nagyon kis csilivili, bár nem egy kertes ház, mint amilyenben felnőttek.

És közel van az Abszol úthoz.

– Délután ötkor itt várlak – mondja Blake, amikor kiteszi a Foltozott Üst utcájának sarkánál. – Biztos, hogy ne jöjjek veled?

Szombat van, szabadnap, mivel látszólag a varázsvilágban is szent a vasárnap, és az üzletek egy része makacsul zárva tart – legalábbis Anthony szerint. Abby ezt a tényt még nem tudja elhelyezni a világképében, de úgy gondolja, köze lehet a varázslók meglepően erőszakmentes, nagyon színes vallási keveredéséhez.

Blake maximum cipekedésben lenne segítség, és nem úgy fest, mint aki szívesen tölti az egész napot vásárlással, ahelyett, hogy Lisával lenne, így Abby csak megrázza a fejét.

– Megoldom – válaszolja. – Inkább azt kéne kitalálnod, hova dugjuk a cuccokat, hogy Lisa meg ne találja.

Blake arca arról árulkodik, hogy erre az eshetőségre még egyáltalán nem gondolt.

– Igazából te lennél nagyobb bajban, nem? – piszkálja Masha az arcát. Abby fintorogva elhúzódik, miközben integet még egy kicsit Blake-nek, csak a rend kedvéért.

A lemezbolt és a könyvesbolt egyáltalán nem változott az egy év alatt, esetleg csak annyiban, hogy még porosabbak lettek a kirakatok, és a lemezboltéra keresztben ráfirkáltak valami, minden utcai művészettől mentes grafitit.

– Az részletkérdés – motyogja.

– Nem az – inti szigorúan Aiko. – Ez fontos. A te biztonságod.

Abby a boszorkányakasztásokra gondol, és igyekszik elhinni, hogy a modern korban erre nincs már esély. Nem sikerül.

Anthony azonnal észreveszi őt, amikor belépnek, és heves kalimpálásba kezd, mintha a kihalt pubban nehézséget okozna kiszúrni őt és a családját.

– Abby! – vigyorog köszöntésképpen, és a lány nem tehet róla, automatikusan visszamosolyog, legalább annyira szélesen.

Hiányzott ez. Persze csak egy nagyon kicsit.

Geraldine és Lionel Goldstein ránézésre is átlagos szülőknek tűnnek, már amennyire Abby meg tudja állapítani, de referenciaként csak a saját szüleit tudja felhozni, akik viszont nem képesek a varázslásra, és így valamiért az egész kép kissé ferdének tűnik úgy, hogy hiányzik belőle egyfajta viszonyítási alap. Mindenesetre mosolyognak Abbyre, nem veszik magukra a szociálisan kínos mozzanatokat, mint a túlságosan hosszú hatásszünet, a „nem tudom" és a gyengére sikerült mosoly, amíg Anthonynak hála a beszélgetés kezd biztonságosan semleges mederbe terelődni, ahol Abby sem csak ühümözni tud.

Az érzést azonban, hogy legyen már vége, még ez sem törli el, így megkönnyebbülésként éri, amikor Mrs. Goldstein felhörpinti utolsó korty vajsörét, és mindannyian készen állnak az indulásra, miután Abby sután elutasít egy meghívást. Nem ismeri őket, nem biztos abban, hogy ők akarják ismerni őt, de arról meg van győződve, hogy pocsék első benyomást nyújt, ami csak növeli a szorongását.

Nem pánikroham szintű, rég volt már, de…

De azt kívánja, csak induljanak el. Ha mozgásba lendülnek a dolgok, talán elmúlik a kényszer, hogy hallgasson, és képes lesz normálisan kommunikálni.

Masha és Aiko már a falnál várnak rájuk – pontosabban félig a falban, mert a hátsó udvar nem éppen akkora, hogy mindannyian kényelmesen elférhessenek, azonban ez a megoldás még mindig vonzóbb, mint az, hogy félig másba lógjanak bele. Aiko mentén a fal kicsit deres, de Anthony és Abby stratégiai ügyességgel állnak be elé úgy, hogy a felnőttek ezt ne szúrhassák ki.

– Kösz – súgja később Abby.

– Szívesen – vigyorog Anthony. Látszik rajta, hogy indokolatlanul fel van pörögve, és túlságosan is elégedett önmagával. Ettől még a tény nem változik: Abby hálás.

– Akkor, fél kettőkor a Czikornyai és Patzánál – pillant az órájára Mr. Goldstein. – Vigyázzatok magatokra, ne kóboroljatok el, és minimum három dolgot megvenni a kellékekből, mert nem tudunk mindent délután beszerezni.

Abby pislog. Teljes meglepetésként éri, hogy ténylegesen is szélnek eresztik őket, de mielőtt felocsúdhatna, Anthony egy félig beleegyező hang kíséretében magával rántja az Abszol út megszokott nyüzsgésébe.

– Nekem még pénzt kell váltanom – tiltakozik Abby, amikor már terelné be őket a fiú a fagyizóba.

(Fagyizó? Már? Épp csak elkezdték a mászkálást…)

A Gringotts hasonló a tavalyi felálláshoz: Masha kint marad, Aiko a kezét megmarkolva igyekszik mindkettejüket biztonságba helyezni. Abby ujjai lefagynak, amíg kis zacskó galleonnal, sarlóval és knúttal sikerül elhagynia a helyet, de nem érdekli – ez a kevés alkalmak egyike, amikor Aiko nem a háttérben csendben meghúzódva figyeli az eseményeket. Kicsit élvezi.

A koboldok ettől függetlenül nem kevésbé hátborzongatóak, Abby számára mégis újfent megnyugvást jelent, hogy szúrós tekintetük ugyan el nem hagyja őt és Anthonyt, Aiko közelébe azonban egyáltalán nem is pislantanak. Ez azt jelenti, hogy a koboldok nem mágikus levélhordó baglyok, nem is sakkfigurák… nem jelentenek veszélyt.

Abby tavaly ezt nem tudta értékelni. Most, hogy túl van egy nagyobb felfedezésen, és a varázsvilág a legfurcsább helyzetekben legyinti arcon, ez az apróság is komoly kincsnek számít.

– Anya délután akar Madam Malkimhoz benézni – közli Anthony, amikor Abby elhatározza, hogy ők ketten legalább fél óráig produktívan és következetesen fognak vásárolni.

– Három dolog – figyelmezteti Abby. – És utána szórakozunk.

– Három dolog, és annyival több fog akadályozni a nézelődésben – válaszolja Anthony. – És fogalmad sincs, mi a szórakozás. – Azzal berántja a talárszabászattól két üzletre lévő mindenesbe, ahol a változatos kacatok között valahogy akad olyan könyv, aminek tényleg az a címe, hogy Egy házimanó élete (roppant rövid és vékony kötet), és a doboznyi törött pálcából suttyomban ki lehet piszkálni a belet, amikor az eladó nem figyel, a sarokban álló giccses dobozok pedig elképesztőek.

– Vedd meg – susogja Masha a fülébe, ahogy felemel egy rózsaszín és narancs üvegrózsákkal díszitett, kopott ládikát. – Kell neked. Szükséged van rá. Vedd meg.

Az egyetlen, ami miatt Abbynek szüksége lenne erre a borzadályra, az az, hogy kipróbálhassa, ha a másodikról hajítja ki, vajon összetörik-e. A kísérlet pozitív végkimenetelére az esély igen nagy, viszont a dobozka ára is meglepően közelít ehhez, így Abby inkább visszateszi a helyére.

Anthony valahogy szerez magának egy furcsa, kopott zsebórát, aminek nemhogy nem számok vannak a lapján, hanem még csak nem is működik, és időnként heves ketyegésbe fogva megremeg, mintha igyekezne behozni a lemaradását, valamint egy könyvet, amiben állítólag skandináv viccek vannak, épp csak egyikük se tudja ezt biztosra mondani, ugyanis az egészet rúnákkal írták.

– Semmi szükséged erre – közli Abby vele, amikor kilépnek az üzletből. Kezdi úgy érezni magát, mint egy terapeuta.

– Apának lesz – von vállat Anthony. – Az óra meg anyának, hogy javítsa meg. A számlapját nem ismertem fel, szóval nem éppen egy hétköznapi óra volt, de ha kiderül, hogy csak valami őrült gyártotta… nos, akkor is csak pár sarló volt az egész, nem igaz? – vigyorog, és hagyja, hogy Abby elrángassa a seprűbolt kirakatához, pusztán bosszúból.

Valahogy a fagyira is sor kerül, és hasznos dologként Abby bevásárol egy jó adag pergament és tintát, és még a bájitalhozzávalók készletét is sikerül kipótolniuk. Aztán pont, amikor indulnának a könyvesboltba, jut eszébe még valami.

– Gyere – fordul sarkon, és Anthonynak épp csak marad ideje reagálni.

Abby tudja, hogy egyik kérdésére nagyobb eséllyel kap megoldást Madam Malkimnál, de nem érdekli. Egyetlen pálcákkal foglalkozó üzletben járt életében, és az ő mugli logikája valahogy jó ötletnek találja, hogy pálcával kapcsolatos kellékek után is ott érdeklődjön.

– Eltört a pálcád? – hülledezik a fiú, amikor megállnak Ollivander üzlete előtt.

– Nem – válaszol Abby, ahogy belöki az ajtót. Azóta alig ért hozzá, hogy kitette a lábát a kilenc és háromnegyedik vágányról, és a hiánya rossz érzés, de ha valami varázslat miatt elszednék tőle, az még rosszabb lenne. Nem szeret kockáztatni. A pálca remekül elvan a táskájában jelenleg.

Az üzlet poros, sötét és változatlan, mintha nem egy év telt volna el, hanem csak egy pillanat, hogy Abby itt járt. A puszta, dekorációmentes dobozmennyiség miatt elbizonytalanodik picit, hiszen itt pálcán kívül nincs más, és Anthonyt lehet, egyszerűbb lett volna megkérdezni…

A barátja úgyis ijesztően sok mindenre emlékszik. Talán hallott valamit. Talán nem a legjobb ötlet…

– Jó napot – köszön egy hang, és Masha ezúttal nem sikoltozik, de azért majdnem kiugrik az ajtón. Ollivander továbbra sem sajátította el a nem hangtalan felbukkanást, így mind összerezzennek kissé. – Nocsak – mondja. – Tizenhárom hüvelykes bükk, Mr. Goldsteinnek, főnixtollal, egyik legerőteljesebb kombinációm az üzletben, és tízhüvelykes főnixtoll-fűzfa pálca a kisasszony számára.

– Abby Williams – mutatkozik be Abby, mert látszólag ez lett volna az udvarias? Fogalma sincs. De egyszerűbbnek tűnik, mint a további kisasszonyozás.

– Miben segíthetek? – kérdezi Ollivander. – A vevők általában nem szoktak visszajönni, hacsak nincs gond a pálcával.

Anthony vállat von és passzív-agresszíven bámul ki a kirakaton, jelezve, fogalma sincs, hogyan és miért került ide.

– Semmi gond nincs a pálcámmal – jelenti ki gyorsan Abby, és nagyon reméli, hogy a feltételezés miatt érzett ingerültség nem érződik a hangjában. Ollivander arcának enyhe rezdülése alapján azonban valószínűleg ezt nem sikerült kiviteleznie. – Viszont legutóbb nem volt alkalmam megkérdezni, mi az általánosan elfogadott karbantartás, és hát… izé… hol lehet kapni bármit, ami megkönnyíti a tárolást, és így nem a táskában kell cipelni.

Ezért jöttünk be ide megint? – sziszegi Masha a polcok árnyékából, mint valami kóbor macska. – Ezért?

Abby nem törődik vele. Arra gondol, milyen kényelmetlen állandóan a táskából előrángatni a pálcát, és sosincs elérhető helyen. Ha a pálca olyan, mint egy mobiltelefon lesz majd húsz év múlva, és senki sem mozdul ki nélküle, akkor igenis szüksége van arra, hogy ha védőfóliát és tokot nem is tud mellé venni, valamint a farzsebébe se tudja betolni, azért legyen valami megoldás arra, hogy tudja kevésbé kellemetlenné tenni a dolgot. Szüksége van rá.

(És ötlete sincs, a filmekben hogyan csinálták, de itt nem tudja a semmiből varázslatosan előrántani. Alternatíva kell. Ha Abby lesz az, aki marad, nem muszáj kényelmetlenné varázsolnia az ittlétét.)

Anthony olyan hangot hallat, mint aki békát nyelt, és hirtelen öntudatosabban húzza ki magát. Ahogy szégyellősen Abbyre pislog, úgy tűnik, ő se nagyon foglalkozott eddig pálcaápolással és tárolással, ami megnyugtató, mert ezek szerint nem csak Abby tudatlan ezzel kapcsolatban.

Ollivander egy pillanatra elgondolkozva néz rájuk, aztán biccent, magának. Úgy tűnik, magában már eldöntötte a dolgot.

– Meg kell mondjam, ilyennel is ritkán keresik fel újra az üzletet. Általában cserét szeretne a korábbi vevő, ha a kapott pálcája nem úgy működik, ahogy azt remélte. Egy pillanat – mondja, azzal visszasiet az üzlet hátsó, árnyékosabb végébe.

– Pálcacsere? – suttogja Abby.

– Vannak divatos pálcafélék – magyarázza ugyancsak halkan Anthony. – Mint a szil, a vörös berkenye vagy a nyárfa. Még a bükk is közéjük tartozik – húzza ki magát. – Anyáék nagyon büszkék voltak rá, a nagyapámnak is ilyen volt, bár neki egyszarvúszőrrel.

– Az egyszarvúszőrrel bélelt pálcák a legszelídebbek – tér vissza Ollivander, olyan hirtelen, hogy mind a négyen ugranak egyet. Ebből egyedül Aiko rezdülésének van jégvirág formája, amin az öreg tekintete egy túlságosan is hosszú pillanatig időz el, mielőtt letenné az egyetlen székre az általa cipelt dobozt. – Általában a leggyakrabban gazdát választó pálca, tavaly mégis szokatlanul sok főnixtollas kelt el – jegyzi meg, mintegy magának, legalábbis Abbynek olyan érzése van, hogy nem igazán hozzájuk beszél. – Az önök generációja különös.

Az nem kifejezés, gondolja Abby, és végigpörgeti elméjében azt, amit tud. Harry Potter elég port fog kavarni ahhoz, hogy körülötte még az átlagos emberek is kiemelkedjenek egy normál hétköznapból. Abby nem akar a részese lenni. Elég speciális hópihe már így is, és nem csak Aiko miatt.

De a pálcakészítő szájából úgy hangzik, mintha nem pusztán egy kisfiú jelenléte tenné őket csodálatossá.

Ollivander kinyitja a dobozt.

– Pálcaápoláshoz szükséges eszközöket árulok, azonban tartót máshol érdemes keresgélni. Javaslom a csuklóra rögzíthetőt, diákoknál az a leginkább praktikus, a későbbiekben pedig az övre rögzíthetőt, amennyiben váltani szeretnének. Wiseacre Varázslatos Kellékboltjában lehet kapni mindkettőt, helyben személyre szabhatóak a tartók. Most pedig…

Abby a következő öt percben többet tud meg a helyes pálcaápolásról, mint azt valaha is képzelte. Mert nem elég csak a fát karban tartani, külön varázslatok vannak, amik kifejezetten a mag „tisztán" és „élénken" tartására, „átmozgatására" irányulnak, amit ugyan nem ért, mert szinte naponta varázsoltak, de Ollivander szerint minden bűbáj máshogy hat a pálcára is, és jót tesz neki néha az ilyen gyakorlat. Néha, mint hetente legalább egyszer. A mechanika nem tiszta, egészen addig, amíg az öreg azt a hasonlatot nem hozza fel, hogy van különbség a fa karbantartásában is aközött, hogy a talárja ujjával maszatolja szét az ujjlenyomatokat vagy egy puha ronggyal és a megfelelő bájitallal áttörli.

Mert valóban, van. Ki hinné. Abby meg se próbál úgy tenni, mint aki nem pulcsiban próbálkozott ilyesmivel, de ő az a fajta volt anno, akinek a telefonja se önhibáján kívül rendelkezett repedezett, karcos kijelzővel, így fogalma sincs, mennyire lesz képes ezt betartani.

(Azután megáll egy pillanatra, mert mi van, ha igazából Dunya telefonja volt ilyen? Vagy csak a neten látta? Hirtelen nem tudja szétválasztani a valóságot az összeképzelt álmodozástól, és a helyzet ijesztő.)

Egy galleon három sarló az ára a bájitalnak, a speciális kendőnek, ami leginkább a mikroszálas szemüvegtörlőhöz hasonlít és a kis prospektusnak, de Ollivander nem csinál titkot abból, hogy kis tapasztalattal ők maguk is meg tudják főzni a bájitalt, és olcsóbban jönnek ki.

Abby mégis úgy érzi, ez érte meg eddig a legjobban.


Idő már nincs ugyan a kellékbolthoz, de Anthony szerint bőven elég lesz Madam Malkim után is benézni.

– Megvan a három dolog! – integet a táskájával a szülei felé, ahogy megérkeznek a könyvesbolt elé. – Sőt, több is.

– A fagylalt nem számít – válaszolja Mr. Goldstein.

– Még így is.

Anthony nyilván fantasztikusnak érzi magát. Abby téblábol, és alig várja, hogy végre belépjenek a könyvesboltba, és szétnézzen.

Kár arra várnia. Anthony és ő útnak indulnak összegyűjteni a kötelező köteteket, de a Lockhart-részlegnél – mert a pasi komplett részleget kapott – megakadnak.

– Ez tényleg egy kalandregény? – lapozgatja hitetlenkedve Abby az állítólagos tankönyvét. – Azt hittem, ez Sötét varázslatok kivédésére kell, nem pedig Angolra…

Mellettük sok Gilderoy Lockhart vigyorog rájuk az Egy elbűvölő ember borítóiról, és őszintén szólva nincs benne semmi sármos professzor beütés – azt azonban Abbynek még nem sikerült eldöntenie, kinyalt díszficsúr vagy sztereotíp melegreklám. Lehet, vele van a baj, és a hormonok mégse kezdtek el dühöngeni annyira, mint azt tinédzserkorban kéne, de inkább nem közelít a könyvkupachoz, hiába szórja Lockhart kacsintásait a vakvilágba.

– Nem, ez a tankönyvünk – ismétli Anthony, de a hitetlenség az ő hangjából is kiérződik. – Anya! – kiabál le a könyvesbolt galériájáról. – Kell valami alternatíva hét tankönyv helyett!

– Ezt már akkor is megmondtam neked, amikor megkaptad a roxforti leveled – replikázik Mrs. Goldstein, fel se pillantva valami vaskos lexikonból.

Anyaaaa – nyújtja el Anthony. – Bármi kiderülhetett volna a Lockhart-könyvekről! Például az, hogy hasznosak.

A nő megvető szipákolását valószínűleg a bolt túlfelén is lehet hallani. Abby elkapja az eladó kósza vigyorát, mielőtt az lebukna a pult mögé.

Gilderoy Lockhart könyvei ettől még nem lesznek hasznosabbak. Ráadásul…

– Ennyi pénzem nincs – mered a halomra Abby. Ha hozzáadja a pálcatokot, a ruhákat és a tényleg tankönyvszerű köteteket, maximum a felét képes beszerezni, és még így is pénzkidobásnak érzi. Habár a Jószomszédom, a jeti bevezetője meglepően jónak tűnik – és ahogy meglesi a dátumot, kiderül, hogy az valahol az író pályafutásának elején került kiadásra. A többi, amibe belelapozik, minimum egy olyan önéletrajzi apróságot tartalmaz három bekezdésen belül, minthogy milyen csodálatos a szerző. A Jetiben öt perc vizsgálat után se sikerül belefutnia, és a történet is jónak tűnik, így kis habozás után beledobja a megvásárolandó kupacba.

Anthony faarccal értékeli a tettét, Abby pedig csak vállat von.

– Most mi van? Egész érdekesnek tűnik a történet. Mint egy jobb kalandregény.

És a legolcsóbb a hét elvárt kötet közül, így nyilvánvalóan még meg is éri, amennyiben a többi könyv nem szorítja ki az árát. Végre értékelheti a varázsvilág szépirodalmát, amit eddig nem sikerült kiviteleznie. Itt az esély. A lehetőség. A...

Végül a maradék hat Lockhart-kötet helyett Mrs. Goldstein állít össze nekik egy listát. Az alapátkok és varázslataik kompendiuma egy kifejezetten hasznos kötetnek tűnik, és az Ármányos átkok, valamint A varázsló önvédelme mind annyira jelentéktelennek tűnő, megtévesztően olcsó kötet, amit Abby nem biztos, hogy sikeresen előkapart volna a polc legmélyéről. Anthony csak A varázsló önvédelmét veszi meg.

– Apád egyszer véletlenül felgyújtotta ezt a kötetet, így ez nincs meg nekünk – mondja Mrs. Goldstein mogorván.

– Az te voltál, drágám – hallatszik a bolt másik feléről. – Te kísérleteztél bájitalfőzéssel és borítottad rá.

– Nem, az egy alap rúnaszótár volt, amit leöntöttem – válaszolja, majd hirtelen témát vált: – Mondd csak, Abby, te már eltervezted, mit fogsz felvenni harmadik évre?

Abby tátog egy sort.

– Felvenni? – kérdezi végül, mert Mrs. Goldstein türelmét meglepően nehéz elpusztítani. (Sajnálatos módon úgy tűnik, a Lockhart-kötetek az egyik olyan dolog, ami képes erre.)

– Ó – motyogja Anthony. – Izé, az iskolában még nem hirdették ki ezt, én pedig még nem meséltem neki róla.

Mrs. Goldstein bólint, mint aki érti.

– Javaslom a rúnaismeretet és a számmisztikát. Azok kéz a kézben járnak, és legalább hasznosak, nem úgy, mint más… tárgyak. – A hangsúly alapján nem így akarta kifejezni magát, de Abby bólint. Szintén, mint aki érti.

De csak annyit sejt, hogy jövőre több tárgya lesz, mint eddig, és mindegyik nagyon extrán hangzik.

Madam Malkimnál szerencsére gyorsan végeznek, és amíg Mrs. Goldstein kiválasztja magának a megfelelő anyagot egy talárhoz, addig Anthony és Abby kicsusszannak pálcatokot venni.

Wiseacre Varázslatos Kellékboltjában már járt egyszer: itt szerezte be a teleszkópot tavaly, de akkor fel sem tűnt neki az a jellegtelen polcsor, mikor apró ezüst mütyürök és egyéb, sokkal látványosabb dolgok villogtak máshol.

A sárkánybőr tok a legextravagánsabb, és Abby a magányosan csillingelő egy szem galleonjára gondolva reflexből továbblép az olcsóbbak felé. Mind bőrből készült, de ahogy fogynak a minták és kiegészítők, úgy csökkennek a sarlók is az árban. Anthony ugyan egy pillanatra elhülyéskedik egy méregzöld, smaragdszerű kristályokkal kirakott tokkal (biztos, hogy nem igazi smaragd), de aztán ő is továbblép a használhatóbb tartók felé.

– Meg kell mondjam, ritkán vesznek ilyen fiatalon ilyesmit – ajánlja az eladó, ahogy egy pálcaintéssel összehúzza a túlságosan is bő pántokat Abby karján. – Jó látni, hogy akad, aki komolyan veszi a pálcák tárolását – mosolyog az asszonyság. – Megboldogult férjem imádta a farzsebébe tenni… szeretett mugli ruhákban járkálni, ugyanis. Egy nap kigyulladt a pálca a zsebében.

Masha bizalmatlanul mered a tokra.

– Remek, mert a karodat elveszíteni jobb, mint a fenekedet.

Aiko nem szól semmit, csak közelebb húzódik, és hirtelen mintha három fokot hűlne a levegő. Abby biztos benne, ha úgy hozná a sors, hogy a farzsebében bármi kigyullad, Aiko hamarabb fagyasztja le, és égési helyett fagyási sérüléseket szenved majd.


Anthony szeleburdi egész nap.

Abby szeretné azt érezni, hogy kell a fiútól távol némi levegő, mert az egész túlságosan is sok, de az a helyzet, hogy ő is hasonlóan érez végig, a túra során.


A holmijai a kocsiban a ládában elpakolva várakoznak, nehogy Lisa meglássa, mindössze egy könyvet csempész fel a lakásba. A Jószomszédom, a jeti amúgy is annyira elszállt című, mintha egy gyerekmese kaliberű regényről lenne szó, így nem okozhat vele feltűnést.

A könyv amúgy egész jó. Átlag fejezetenként egyszer tér csak ki arra, hogy mennyire elképesztő a főhős, de ettől csak színesebb lesz kicsit az amúgy kissé lapos személyisége. Abby még ötven oldal után se érti, miért lett tankönyv, mikor ez egyértelműen egy regény, egy viszonylag érdekes cselekménnyel, de hát az előző tanáruk egy most már halott tolvaj volt, lehet, hogy az újnak meg mániája a hasonlatokon keresztüli tanítás…

Masha megrezdül. A szobában a hőmérséklet lezuhan, és valaki megköszörüli a torkát.

Abby felpillant a felfordulásra, és olyan, mintha gyomron vágták volna.

– Szia – köszön a fekete folt, ami már nem folt.

– Szia – sóhajt Abby alig hallhatóan, mert tényleg, csak idő kérdése volt.

Nyár eleje óta nyilvánvaló, hogy ez elkerülhetetlen.


Megjegyzések:

Előre is bocs a szörnyen sok megjegyzésért itt a végén. Lássunk neki!

1. Caroline iskolája: oxforddrama . ac . uk (szóközök nélkül); 1986-ban alapított Oxford School of Drama nevű intézményről van szó, amit én nagyon okosan Oxfordi Színművészetinek fordítottam, és főiskolává avanzsáltam, mindössze abból az okból kifolyólag, hogy népünk hajlamos mindent magyarosítani, és az eredeti név nem mutatott jól a szövegben. Próbáltam. Ez van. (Feleslegesen sok időt töltöttem a kinyomozásával, és még csak teljes munkát se végeztem.)

2. Arra, hogy Mashát és Aikót miért nem érzékeli a minisztérium, ennyi a magyarázatom: amiért a Harry otthonát övező védelmi varázslatot sem. De erről akarok majd írni később is.

3. Hruscsovka: négy-öt emeletes, lift nélküli panel, rossz szigeteléssel, egy, két és háromszobás verzióban. „A padló és a mennyezet keresztezésére tett legsikeresebb micsurini kísérlet"-ként is szokták hívni, de azt hiszem, itthon ez az elrendezés nem ismeretlen.

4. A pálcákról szokás szerint a hivatalos, JKR által kiadott Ollivander-jegyzeteket használtam. Mellesleg: Georginának kökény pálcája van (a harcias hozzáállás és a nehézségek miatt), Leanne-nek babér (a szorgalma miatt, itt a szöveget kissé szabadon értelmeztem, mert bár nem keres konkrét dicsőséget, a lustaságot nem tolerálja ő sem), Sally-Anne-nek pedig vörösfenyő (mert ha maradt volna és leküzdi a félelmét, akkor nagyon erős boszorkány lehetett volna belőle szerintem, és a leírások alapján a vörösfenyőben van meg leginkább ez a félbeszakadt, hiányos érzés és a kihasználatlanság).

5. A Kompendium és A varázsló önvédelme az 5. kötetben említett könyvek, az Ármányos átkok az én agyszüleményem.

6. Headcanon: a farzsebben kigyulladó pálca nem Mordon paranoiája, hanem egy generáció félelme megtörtént esetek és némi plusz pletyka miatt.