Második év

I. rész

Abby Williams szeptember elsején reggel kilenckor a kilenc és háromnegyedik vágányon találja magát, majdnem tökéletesen egyedül.

A mögötte lévő boltívkapuján keresztül nem látszik ugyan a King's Cross varázstalan része, ahogy Lisa és Blake se, de a nyüzsgés hiánya miatti csendben tompán szűrődik át a mugli pályaudvar zaja. Ez egy félig steril kis buborék, kizárva a külvilágot, mint ahogy a varázsvilág eddigi összes része – ha nem vesznek róla tudomást, akkor nem is létezik, és fordítva.

(Mint a kisgyerek, aki elbújik egy takaró alá, és behunyja a szemét, mert ha nem látja a hunyót, akkor nyilvánvalóan a hunyó se fogja megtalálni őt.)

(Abby gyorsan begyömöszöli jó mélyre ezt a rosszindulatú gondolatot – most ő is ennek a világnak egy picinyke kis része, még ha fél lábbal még mindig a varázstalan szakaszon áll. Szigorúan metaforikus értelemben.)

Ezúttal könnyű üres fülkét találnia, sőt,komplett üres kocsit is sikerül. Két órával korábban úgy látszik, kevesen akarnak felszállni rá, pedig munkanap, munkaidő, nem lehet olyan egyszerű elintézni a tizenegyre kiszállítást – bár lehet, a varázsvilágban máshogy működik, hiszen hoppanálva némileg gyorsabban el lehet vinni a gyereket, mint kocsival a reggeli forgalomban. Lehet, rugalmasabb az irodai munka. A bolti munka. Bármi.

Mindenesetre a tömeg nem hiányzik neki, az a kevés lézengő pedig pont elég, hogy a peron se legyen kísértetjárta, és Abby kifejezetten jól érzi magát, ahogy előkaparja az Végjátékot, amit a nyár folyamán sikerült beszereznie a helyi antikváriumból, féláron. Még nem volt ugyan ideje elkezdeni, de itt a lehetőség, és emlékszik a filmre, kicsit jobban is, mint a könyvre, és ettől még hevesen égő gyűlölet se fogja el, mint akkor, amikor a folytatások jutnak az eszébe, pedig azokat egyáltalán nem tudja felidézni. Ami meglepő. Eddigi emlékei alapján előző életében nem olvasott túlságosan sokat.

A változás egyszerre megnyugtató és ugyanakkor kellemetlen is.

Masha szétterpeszkedik, amíg még tud, és senki sem ül rá, Aiko a sarokba húzódva fagyasztja be az ablakot.

Legújabb társuk, Aidan vele szemben ül le, és meredten bámul Abbyre. Abby nem érzi kellemetlennek, mintha tükörbe nézne, pedig nem igazán hasonlítanak, arca mégis ismerős valahonnan.

(Talán a tükörből. Talán.)


Aidan gesztenyebarna hajú, csendes, mint Aiko, és ő az első, aki egyértelműen fiú, és ugyanannyi idős, mint Abby. A szeme kék, mint a másik kettőé, bár mintha melegebb árnyalatú lenne, mint Aikóé. A többiek nem fogadják szeretettel, ahogy Masha sem fogadta Aiko érkezését – nem rosszindulatból, hanem pusztán a jelenléte jelentősége miatt.

Csendes. Hátat fordít, amikor Abby öltözik, és nem hajlandó betenni a lábát a fürdőszobába. A keze meleg, de a jelenléte törékenyebb, mint Masháé vagy Aikóé.

Tunikát és köpenyt visel, mintha egy fantasy regény fiatal hőse lenne, egy nagyhatalmú varázsló inasa. Mintha könyvből lépett volna ki, és inkább illik egy erdőbe vagy titokzatos könyvtárszobába, mint a huszadik század végére, de Aidan nem érzi úgy, hogy át kéne öltöznie, Abbyt pedig nem zavarja – egyedül Masha szól be folyamatosan.

Azt mondja, nem marad sokáig.


Georgina érkezik a leghamarabb.

– Végre – hörgi ingerülten, ahogy lerogy az ülésre, pontosan Masha gyomrába.

Masha felrikolt, akár valami egzotikus madár, és legurul az ülésről.

– Te idióta! Te kis hülye! Te…

Mintha hatással lenne rá, hogy beleülnek.

– Szia neked is – köszön Abby, felnézve a könyvéből. – Milyen volt a nyarad?

– Tudtad, hogy Lockhart lesz az új tanárunk? – kérdezi Georgina, ügyet se vetve az udvarias érdeklődésre, azzal Abby orra elé tolja azt a kivagdosott cikket, amit a talárja zsebéből halászott elő. – Mindjárt jövök – mondja még magyarázat helyett, felpattan és kicsörtet, mintha nem az előbb terült volna szét az üléseken.

Abby bambán pislog utána, majd vissza a könyvén heverő cikkre. Kell egy kis idő, amíg összerakja magában, mi történt, vagy még inkább, mi fog történni, de szépen lassan felismeri a képen pózoló alakot. Ugyanazt az alakot, aki az Egy elbűvölő ember borítóján kacsingatott a vakvilágba – és nem tudja, mit kéne éreznie. Nem a rettegést, az biztos. A félbolond professzor hirtelen egy fenyegetéssé válik, és az se tűnik ebben a pillanatban jó ötletnek, hogy Abby nem maradt mégis inkább a mugli iskola mellett.

Van egyáltalán egy írónak tanári képesítése? Persze, nyilván lehet tanári képesítése, miért ne lehetne, de ha annyira jól megy neki, miért akar tanítani?

És miért mosolyog így? Abbyt kirázza tőle a hideg.

Őszintén reméli, hogy csak egy új önéletrajzi könyvhöz keres adalékanyagot, nem pedig pedofil vagy hasonló. A filmekben ugyan határozottan nem szerepelt ilyen tartalom, de a filmekben Mógus halála se így történt, Abby pedig nem biztos abban, bízhat-e az eltérések közti aprócska különbségekben. A filmek félig rózsaszín gyerekmesék voltak, amíg nem, és biztos benne, hogy még a hősies részeknél járnak, nem pedig a meghalósaknál.

Georgina tíz perc múlva érkezik vissza, és még integet egy kicsit a szüleinek az ablakból, mielőtt visszarogy az ülésére.

– Na? Mit szólsz? Lockhart lesz a tanárunk. Az a Lockhart.

– Oké? – kérdezi félig rémülten Abby.

– Nem oké, ez fantasztikus, az a pasi hihetetlenül sok mindent csinált…

Abby visszaemlékszik a Jószomszédom, a jeti történetére, és hirtelen szörnyű gyanú kezdi befészkelni magát az agyába.

– És ez végre azt jelenti, hogy nem egy dadogós tolvaj tartja az órát, aki kétszer annyi ideig mond egy mondatot, mint egy átlagember. Lehet, hogy végre párbajozhatunk is! – Ez most már hivatalos: Georgina fel van pörögve, de nagyon, így Abby kis bűntudatot érez, amikor kicsúszik a száján:

– Én azt hittem, kalandregényeket ír.

A tíz percig tartó kioktatás talán nem éri meg, de Abby még mindig nem érti, hogy lehet az, hogy összetévesztett egy ezek szerint „nyilvánvalóan" önéletrajzi és oktatási céllal keletkező kötetet egy szépirodalmi művel. Van különbség. Tudja, hogy van különbség.

– Ez az év egy katasztrófa lesz – jegyzi meg Masha vidáman, és a legkevésbé se tűnik együtt érzőnek.

Leanne és Anthony az utolsó negyedórában futnak be. Előbbi legalább annyira lelkes, mint Georgina, utóbbi Abby mellé szorulva bámulja őket, mintha egy eddig ismeretlen, fel nem fedezett faj példánya került volna a szeme elé, és most képtelen lenne eldönteni, mihez kezdjen velük.

– Nem akarom tönkretenni a boldogságukat – súgja, olyan hangsúllyal, ami kétséget sem hagy afelől, másra se vágyik jobban, minthogy megtegye ezt.

Abby bokán rúgja, mert ha eddig kibírta, akkor a fiúnak is ki kell.

(A kalandregényes megszólalás pedig csak apró botlása volt csupán a nagy egész tekintetében.)

Masha és Aidan elindulnak felfedezni, pont úgy, ahogy tavaly csak Masha egyedül, bár ezúttal az ingerültség és düh kissé visszafogottabb, mint a múltkor. Még mindig nem tudja megbocsátani a fiú jelenlétét – a létezését –, de már kezdi kicsit jobban kezelni, pont mint Aiko esetében.

Aiko a vonat indulásának pillanatában kisurran a folyosóra, és ott bámul ki az ablakon, nem zavartatva magát, ha olykor egy-egy diák átsuhan rajta.

Úgy tűnik, ijesztően hasonló lesz ez az előző vonatútjukhoz – leszámítva Traceyt –, főleg, amikor Anthony végül nem bírja tovább, és elkezdi részletesen fejtegetni, miért pocsék ötlet Lockhart irományait tankönyvnek használni. Georgina és Leanne természetesen nem ért vele egyet, és hamarosan heves vita kerekedik abból, vajon a férfi könyvei fikciók (Abby álláspontja, amit Anthony teljesen őszintén képvisel) vagy a valóság (Leanne és Georgina), amiből még tanulni is lehet (csak Georgina, meglepő módon, mert Leanne jobb szereti a száraz tényeket, és emiatt kevésbé preferálja ezt az olvasmányos stílust).

Abby csendben ül, és javítja Georgina és Leanne nyári bűbájtan dolgozatát, mivel látszólag két barátja meg van róla győződve, hogy bár Anthony a legokosabb, ettől függetlenül a bűbájtan kapcsán Abby is elég naprakész, és az ő megjegyzéseit legalább tolerálják is. Meg neki van epikus méretekben kiterjedt jegyzete.

Abby nem örül a fejleményeknek, főleg, hogy Anthony mérföldekkel jobban tudná ezt kivitelezni.

Aztán Masha átront a fülke ajtaján, maga után rángatva Aidant.

– Potter nincs a vonaton –újságolja a hírt, ami pontosan egy éve lett volna örömhír, most csak azt jelenti, hogy valami történik, és Abby egy mozgó szerelvényre van zárva, ahonnan nem tud elmenekülni. Mint minden, akárcsak távolról és nagyon potenciálisan életveszélyes helyzet, ami az egy mérföldes körzetén belül történik, ez is Potter hibája.

– Nincsenek a vonaton – ül le Ernie Anthony mellé. Masha után körülbelül tíz perccel érkezik a fülkébe Megan kíséretében, aki vele szemben lezuttyan az utolsó üres helyre, és a lábát lógatva szentségtelen vigyorral mered rájuk, várva a hatást. – Weasley testvérei feljutottak, de ők ketten valahogy még csak a peronra se értek be, és senki sem tudja, hogyan…

Ami azt jelenti, hogy már mindenkinek van elmélete az esetről. Minimum három.

Mindenki kellően döbbent arcot vág, kivéve…

– Te nem tűnsz meglepettnek – mered rá Abbyre vádlón Megan. – Miért nem tűnsz meglepettnek.

– Ilyen az arcom – mondja Abby reflexszerűen. A valóság az, hogy elfelejtette, ő erről nem tudhatna.

Anthony sunyi pillantása alapján a fiú sejti, mi is történhetett, mert tényleg, hogyan is várhatná el bárki, hogy Masha egy helyben ücsörögve bírja ki a vonatutat? Akkor se ment neki, amikor kis híján elszakadtak egymástól az első alkalommal. Most miért lenne más a helyzet?

És Abby még csak nem is mesélt Aidanről.

– De nem ennyire – panaszkodik Megan.

De a lényeg nem változik: Potter hiányzik, Granger már jelentette ezt a prefektusoknak, akik küldtek levelet, és akik közül a hugrabugos Anna Smith, Zacharias távoli kuzinja, rögtön kényszert érzett arra, hogy leellenőrizze, rokona vajon nem járt-e hasonlóan.

A történet ezen pontján mind Georginára merednek, és Abby, Megan arcát látva, gyorsan udvariasan érdeklődő kifejezésbe erőlteti az izmait. (Valószínűleg a hatása olyan, mintha gyomorszájon vágták volna, legalábbis Masha vihogása alapján, de legalább megpróbálta.)

– Ne nézzetek rám! – csattan fel dühösen a lány. – Az másik ág.

– Nem mindegy? Mind rokonságban vagyunk egymással ígyis-úgyis – von vállat Ernie. – Szóval Anna bejött ellenőrizni…

– Minket – veszi át a szót villámgyorsan Megan. – És Zachnek sikerült kiszednie belőle, mi a helyzet, ami megmagyarázza azt, miért járkált Granger annyit a vonaton…

– Csak kétszer – szúrja közbe Ernie, de Megan nem hagyja magát, fojtatja:

– És miért akadt ki Malfoy is, legalábbis eléggé ingerülten csörtetett el az ajtó előtt a haverjaival, Wayne majdnem utána kiabált megkérdezni, hogy mi a helyzet, csak Roger kibuktatta, így most sikeresen van egy púp a homlokán, mert beverte a fejét az ajtóba.

– Azt mondtad, azért, mert magára rántotta a bőröndöt.

– Igen, azt is – inti le a fiút Megan. – És ezek után muszáj volt átmennünk Ernie-ékhez elmesélni, mi történt.

– És sikerült pont akkor jönnöd, amikor MacDougalék a mosdóról jöttek vissza, és mivel ők annyira szeretnek téged…

– Várj, a MacDougal ikrek párban járnak mosdóba? – szakítja félbe Leanne.

Mindenki párban jár mosdóba, nem ez a lényeg! – Megan szabályosan pattog az ülésen. – Szóval pont elkapták, amikor mondtam Ernie-éknek, hogy Potterék nincsenek a vonaton. Utána nagyon siettek vissza, még csak be se szóltak, szóval valószínűleg elmesélték a saját fülkéjüknek is, ami azt jelenti, hogy Brocklehurst tud róla, aki biztos, hogy elmondta Sophie Ropernek, aki miatt meg valószínűleg már minden mardekáros is hallott róla vagy hallani fog… – Megan vesz egy mély levegőt, ugyanis az eddigi tirádáját egy szuszra hadarta el. – A lényeg, hogy nem hagyhattunk ki titeket. Smith elmondhatja a griffendéleseknek.

– Ki van zárva – vicsorít Georgina, mint valami elvadult kutya.

– Mondjuk, mivel Granger, ha jól láttam, Patillal és Brownnal ül egy fülkében, valószínűleg úgyis értesülni fog róla a te házad is – „vigasztalja" Ernie.

Georgina már válaszra se méltatja.

– Ó, azt hallottátok, hogy Gilderoy Lockhart lesz a tanárunk idén? – vált témát hirtelen Megan lelkesen. Ernie felnyög, és látszik rajta, hogy menekülne. Anthony a karjába csimpaszkodik, és nem engedi felállni.

– A könyvei fikciók, érted? – sziszegi a másik fiúnak. – Vagy velünk vagy, vagy ellenünk.

Abby felsóhajt, mert tényleg, az ezt követő heves vita, ahol Megan teljes lényével védi Lochartot, mint „korunk legnagyobb varázslóját és legtehetségesebb íróját", teljesen várható fejlemény.

(– És mi van Dumbledore-ral? – vág vissza Anthony.

– Szerintem ő már rég nem a mi korunk. Minimum két generációval ezelőtti – inti le Megan, nagylelkűen megbocsátva a fiú „tévelygését".

– A Végjáték még mindig izgalmasabb és jobban megírt – motyogja Abby. Tolkient nem meri felhozni, miután nem kedveli túlságosan az írói stílusát, és nem érzi úgy, hogy teljes lényével ki tudna állni mellette, de a Végjáték? A Végjáték menő. – És Terry Pratchett milliárdszor jobb író.

– Azt a könyvet nem is ő írta – bök rá a kötetre Megan, mint végső érv.

– Nem, de…

– Nincs de, így nincs bizonyítékod.

Abby hirtelen késztetést érez, hogy letolja Megan torkán a jövőben beszerzett Korongvilág kötetek mindegyikét. A hirtelen agresszió egy igencsak furcsa érzés.)


Amikor leszállnak a vonatról, legalább három beszélgetés szól Potterékről, és Anthony két csokibékáért szerez egy Esti Prófétát, aminek címoldalán a nem túl fantáziadús, ámde cserébe nem is túlságosan kertelő MUGLIK BESZÁMOLÓI A REPÜLŐ FORDRÓL című cikk üvölti a vakvilágba, hogy valaki valami nagyon nagy ostobaságot csinált.

A Repülő Ford útvonala mellesleg – a későbbi beszámolók alapján legalábbis – nagyjából megegyezik a Roxfort Expressz útvonalával, egy durva becslés alapján. Ha ennyi nem lenne elég a gyanúhoz, Abby számára ott a maga listácskája, aminek konkrétan egy teljesen informatív pontja a „repülő autó".

Ennyire hasznos hát előre tudni a dolgokat.

– Elsőévesek! – kiabál a vadőr, és Abby előtt szinte pánikszerűen vág át három gyerek.

– Szerinted? – lapozza még mindig Anthony az újságot, és észre se veszi, hogy kis híján elütötték őket. – Van ehhez köze hozzájuk?

– Igen – préseli ki magából Abby, és hagyja sodorni magát a tömeggel.

Sötétben majdnem olyan az út, mintha horrorfilmben lennének, csupán a zsibongó diáktömeg töri meg az illúziót, és varázsolja az egész helyet olyanná, mintha halloweeni cukorkajárás lenne. Aidan csodálkozva piszkálja a mágikus fáklyákat, amik megvilágítják az ösvényt, és csak azért nem ragad le ott, mert Masha nagylelkűen továbbrángatja.

Abby megtorpan a fiákereknél.

Nem várt csónakokat, mint előző évben – igazából fogalma sem volt eddig, hogyan jutnak az idősebb diákok a kastélyba, ráadásul hamarabb, ha egyszer a tó remekül levágja az utat… De igen, lóerővel tényleg gyorsabb.

Már ha ez ló.

– Azta – suttogja Masha. Nem libben oda a lovakhoz, mint Aidan, akit mintha mágnes rántana közelebb hozzájuk, vagy Aiko, aki jóval visszafogottabban, de ugyanannyira kíváncsian szemléli a jószágokat, de az ő hangjából is kihallatszik a csodálat, amit Abby némi ódzkodással érez csak át, mert a denevérlovak tényleg lenyűgözők, csak… nem feltétlenül szeretne vele összefutni egyszer egy sikátorban.

Vagy, ami azt illeti, forgalmas utcán a nap közepén.

– Ide gyertek! – integet messzebbről Leanne. – Hess innen, ez a mi kocsink – förmed rá rögtön két fiúra, akik megpróbálják befoglalni a maradék helyeket. – Williams! Goldstein! Itt hagyunk titeket!

Aidan ér oda leggyorsabban, és szemez egy kicsit a csontvázlóval, mielőtt felkapaszkodna rá. A ló vagy észre sem veszi, ami nem valószínű az eddigi tapasztalatok alapján, vagy csak hidegen hagyja az utas a hátán, mivel nem kezd el felágaskodni és ledobni magáról. Masha valószínűleg egy percig fontolóra veszi, hogy lerángatja a fiút, mielőtt úgy dönt, a fiáker tetején lovagolni még jobb, mint a lószerű izéken.

– Lekéssük az évnyitót, amilyen tempóban totyogtok – mondja Leanne, ahogy becsapja az ajtót, a fiáker pedig megindul. Abby csak reméli, hogy Mashának sikerül a terve, és végig tud egyensúlyozni az út során. Aiko erre nem hajlandó, és inkább félig Georginába lógva utazik, aki emiatt valószínűleg majd' megfagy.

– Bocs – vigyorog Anthony minden bűntudat nélkül.

– A lovak megakasztottak – von vállat Abby, és inkább kibámul az ablakon. Ahogy kanyarodik a földút, úgy látja az előttük lévő kocsit húzó lényt. Lovat. Bármit. Itt már nincsenek fáklyák, így szinte teljesen beleolvad a sötétbe, csupán hatalmas szárnyának fekete sziluettje sejlik fel valamennyire. Abby megborzong, és csak ekkor tűnik fel neki, hogy csend van.

Visszafordul. Mindenki rámered.

– Milyen lovak? – kérdezi Georgina.

Abby úgy tesz, mint akit nem akaszt ki a kérdés:

– Csontváz. Fekete. Denevérszárnyakkal.

Hallucinált. Te jó ég, hallucinált, és nem… Hallucinált egyáltalán? A lovak valóságosnak tűntek, még mindig annak tűnnek, ahogy felvillannak a sötétben, de nem ez a hallucinációk lényege? Abby keze remeg, és hideg verejték tapasztja hátára a talárt.

– Ó – mondja Anthony, teljesen megvilágosodva. – Thesztrálok.

– Mi – reagál Georgina.

– Ez egy varázslatos eufemizmusa a hallucinációnak? – érdeklődik félig szorongva Abby.

– Szerintem is igaziak, ne aggódj – dugja be a fejét Masha az ablakon. Ezek szerint még nem esett le. – Aidan legalábbis elég magabiztosan képes a miénket megülni nyereg nélkül.

A képzeletbeli társaim hallucinált lovakon is képesek lovagolni, fordítja le magának Abby. Mi történik akkor, ha két, technikailag nemlétező dolog találkozik egymással?

Aidan denevérlovakon lovagol, az. Batman se kívánhatna jobb hátast.

– Ti komolyan bele se néztetek a Legendás állatok és megfigyelésükbe? – mered rájuk Anthony. – Nem véletlenül volt a listánkon.

– Te komolyan önként kinyitottál egy tankönyvet? – mered vissza Georgina.

– Az nem tankönyv volt – javította ki Leanne unottan. – Hanem az egyetlen kötelezően ajánlott olvasmányunk, ami valamiért még az iskola történeténél is magasabb prioritást élvez.

– Talán azért, mert ha nem választod a Legendás lények gondozása tárgyat, sosem fogod tudni, hogy mi fán terem a pixi, és miért nem akarsz találkozni vele – mondja Anthony. – Visszatérhetnénk a thesztrálokra? Thesztrálok húzzák a kocsinkat!

– Amit csak Abby lát. Miért olvastál el egy olyan könyvet, amit csak ajánlottak, mikor a bűbájtant nem nyitottad ki egyszer sem? – kérdezi Georgina.

– A bűbájtankönyvünk unalmas – legyint Anthony. – És igenis olvastam, csak évekkel ezelőtt. A dédim pedig élve megnyúzna, ha nem fújnám kívülről a Legendás állatokat, szóval nem olyan, mintha lenne más választásom.

És még csak zavarba se jön, amikor mind a hárman hitetlenkedve merednek rá. Anthony egy zseni, ijesztően az, és nehéz elhinni, hogy nem jegyez meg valamit első olvasásra.

(Már ha érdekli. Ha nem? Öt perc múlva úgy felejti el, mint aki sosem találkozott vele, és sajnos elég válogatós ilyen téren, szeszélyes zseni, és nem töri magát, ha úgy érzi, felesleges.)

– Te… – kezdi Abby.

– Te szereted azt a könyvet! – vádolja meg Georgina. – Azt az ötszáz oldalas állatgondozót!

Abby kicsit sajnálja, hogy arra a kötetre még mindig nem kerített sort, de egyszerűen riasztónak hatott az, hogy az igazgató írt hozzá előszót, amiben kötelező tudásnak titulálta, amivel illik tisztában lenni, és ezt hosszan, tíz oldalakon keresztül… Valamennyire emlékszik az első év elején tartott beszédre, és az roppant tömör volt.

Nyilvánvalóan Dumbledore-nak is voltak korszakai.

– És ha igen? – védekezik Anthony. – Még mindig, thesztrálok!

A fiáker. A fiú az első, aki kiugrik, és tapogatózva megindul a rúd mentén, ahelyett, hogy a Roxfort bejárata felé venné az irányt.

– Abby, gyere, segíts! – utasítja, és azzal a lendülettel át is gyalogol a lóról lekászálódó Aidanen, anélkül, hogy észrevenné. – Merre vannak?

– Melletted – közli Abby a lehető legunottabb hangon.

– Gyere már, és hagyd békén Abbyt a láthatatlan lovakkal! – csattan fel Leanne. A következő pillanatban valószínűleg szeretné lenyelni a nyelvét, és ezzel együtt visszaszívni, amit mondott, vagy legalábbis kevésbé hangosan kiejteni a száján, mert több dolog is történik:

Egy: Anthony megtalálja a ló marját, és örömében felkiált. A látványt, ahogy a ló sötét „bőre" fityeg a csontjain, egyedül Abby tudja értékelni.

Kettő: Megan és Wayne ebben a pillanatban szállnak ki az utánuk következő kocsiból. És sajnos nem süketek. És feltűnik nekik, ahogy Anthony roppant lelkesen tapogatja a levegőt a kocsi előtt, és ezt hangosan is közli a nagyvilággal.

Három: a thesztrált ez nem hatja meg, és továbbindul. És arrébb hessegeti Anthonyt a denevérszárnyával, mint valami különösen kellemetlen kölyköt, aminek az a következménye, hogy Anthony végigterül előttük, thesztráltalan szem számára egy láthatatlan erőtől hajtva, igencsak komikusan.

– Az mi volt? – kérdezi Megan izgatottan.

– Thesztrál – tápászkodik fel Anthony. – Thesztrálok húzzák a kocsikat.

– Önök pedig nem hagyják, hogy a munkájukat végezzék – förmed rájuk egy hang a bejárati ajtóból. – Befelé.

Egy pillanatra mind merednek Perselus Pitonra, aki az ellenfényben a szokásosnál is sötétebbnek és mogorvábbnak hat, és úgy mered rájuk, mintha azon gondolkozna, egyáltalán jók lesznek-e bájitalhozzávalónak, vagy ahhoz is selejtnek számítanak.

– Igenis, professzor – szalutál Wayne, és olyan gyorsan sprintel be az ajtón, hogy Pitonnak ideje sincs pontot levonnia tőle a majdnem-szemtelenségéért.

A többiek utána sietnek. Abby szinte érzi a professzor tekintetének szúrós súlyát a lapockái között, de amikor visszatekint, Piton professzor már újra az érkező fiákereket figyeli, és a legkevésbé se fest úgy, mint akit érdekel egy kupac másodéves.

– Biztos, hogy Potterék miatt van – sziszegi Anthony.

– Ez nem kérdés – válaszol Megan, aki melléjük csapódik. – Mindig Potterék miatt ideges ennyire.

A Nagyterembe lépve Georgina és Anthony elbúcsúznak tőlük, a hugrabugos csapat pedig balra fordulva nekiáll keresni magának egy helyet. Susan az asztal közepe felől integet nekik, és Wayne épp akkor dobja le magát a lány melletti székre, így arra veszik az irányt. Hamarosan a teljes második évfolyam kisajátítja a területet, ahogy szép lassan megérkezik mindenki. Abby Leanne és Zacharias között talál helyet magának.

– Georgina remekül van még mindig – előzi meg a fiút, aki csak mogorván mered vissza rá. – Jól telt a nyara, rajong Lockhartért, és nem, nem beszéltünk rólad.

– Szerintetek van idő még odamenni egy autogramra? – suttogja Hannah, és a tanári asztal felé pislog, bár csak lopva, mintha bármelyik pillanatban lebukhatna.

– Biztosan! – pattan fel Megan túlságosan lelkesen, de ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és a terem elcsendesedik. A lány félig hangos nyögéssel rogy vissza, amit szerencsére a gólyák valószínűleg nem hallanak, különben már legalább hárman ájultak volna ki a sorból, amilyen idegesnek tűnnek.

– Mi is ilyen sápadtak voltunk? – kérdezi Abby.

– Kit érdekel, Lockhart ül a tanári asztalnál! – sziszegi Megan. – Ez életem csúcspontja.

– Hamar ki fogsz égni – motyogja Zacharias, de azután a Teszlek Süveg dalolni kezd (teljesen más éneket, mint előző évben, bár a lényeg nem változik: bátor griffendélesek, okos hollóhátasok, ravasz mardekárosok, majd végül a jámbor hugrabugosok), és mindannyian félig udvarias érdeklődést mímelve hallgatják.

Őszintén szólva, egyszer elég volt, és ugyanazon téma borzasztóan hasonló interpretációja nem épp a legizgalmasabb. Különösen a jámbor része. Főleg a jámbor része. A tavalyi hetedéves prefektusukba semmi jámborság nem szorult például, és valószínűleg az első bemutatkozását végigkáromkodta volna az elsőévesek előtt, ha teheti. De legalábbis kellően ingerültnek tűnt hozzá.

Idén csak kilenc elsőéves kerül a Hugrabugba, kettővel kevesebb, mint tavaly.

– Ez egy átok – motyogja Megan, ahogy az asztal végére bámul a gólyák felé. – Elvesztettünk egyet tavaly, ezért nem is kapunk többet idén.

– Butaság – vág hozzá egy szalvétagombócot az egyik harmadéves, Sisi. – Cedricék is nyolcan vannak, ahogy Gabrielék is. Ez nem azon múlik, hányan akarnak továbbtanulni.

Meganön látszik, nem hiszi el, hogy Sally-Anne távozása nem hagy megtörhetetlen átkot maga után.


Akár átok, akár nem, Sally-Anne neve a lakoma végéig megöli kissé a hangulatot.


Piton a beosztás végére se tér vissza. Ami lehet, hogy veszteség, mert mindenképp megérte volna látni az arcát, amikor Lockhart egy elbűvölő mosoly kíséretében meghajolt a diákság előtt, azután egy csoport sikongó hetedéves lány felé kacsintott.

Azonban később felbukkan, túlságosan is elégedett arccal, és kisvártatva McGalagony professzor kíséretében távozik, később pedig Dumbledore professzor is elhagyja a termet.

Ez az a pont, ahol már mindenkinek sikerül összekapcsolnia Harry Potter és Ron Weasley feltűnő hiányát a tanárok viselkedésében felbukkanó anomáliával.

De igazán, ez amúgy sem egy nagy kihívás.


A következő beszélgetés zajlik le a Hugrabug jámbor asztalánál:

– Öt galleont arra, hogy meleg – méri végig egy harmadéves lány Lockhartot, mire egyik barátnője megpróbálja fejbe verni a kiürült kupájával a „szentségkáromlás" miatt.

– Tartom – védi újdonsült tanárukat vele szemben egy másik.

A dolgok innentől kezdve gyorsan eszkalálódnak.


A lakoma után kis csapatuk az elsősöket beelőzve ér a klubhelyiségbe.

Abby nem biztos abban, miért ragadtak össze az este folyamán, de túl fáradt ahhoz, hogy komolyabban elgondolkodjon rajta. Épp csak ahhoz van ereje, hogy Leanne-nel együtt megtalálja újdonsült közös hálóhelyiségüket a folyosó végén, ami kisebb, mint a tavalyi, de harmadik lakó híján valamivel több hely jut így fejenként. Itt is van széles párkány az ablak alatt, ami jó. Leanne automatikusan a bal oldali ágyat választja, Abby a jobb oldali előtt álló bőröndhöz lép a tusolószerekért, aztán egy perc matatás után jön rá, hogy nem a saját ládájában kutakodik.

– Add fel – motyogja Leanne a párnájába. – Minek akarsz zuhanyozni egyáltalán?

Abby immár fél perce dolgozza fel a tényt, hogy a láda, amiben keresgél, az nem az övé, ami azt jelenti, hogy a másikban kéne folytatnia a kutatást.

– Csak – préseli ki magából.


A zuhany sajnos felébreszti valamennyire, így Mashának dőlve előkotorja a jegyzetét az idei évre.

A lista, ha lehet, még használhatatlanabb, mint tavaly. Nem elég, hogy Abby elbizonytalanodik az óriáskígyóban (kétszer), de a macskás dolog is fura, és olyan hasznavehetetlen apróságokra emlékszik biztosan, hogy szíve szerint sikítva futna ki a világból.

TK:

valami könyv? írásos dolog

madár, óriáskígyó ( ̶?̶ ̶), terem kígyókkal, pókok, valaki macska lesz? (anime referencia, lehet téves)

igazgatói iroda (jelszó: citromos bigyó? orosz vs. angol)

repülő autó

félbolond professzor

interaktív akácfa

valami Mardekárról

TÁMADÁSOK - ̶s̶e̶n̶k̶i̶ ̶s̶e̶m̶ ̶h̶a̶l̶ ̶m̶e̶g̶?̶ ̶ (és az előző év?)

Még mindig, mi a főgonosz neve

Az utolsó pontot egyfajta makacs tagadásként írta oda még anno. Azóta biztos benne, hogy írott formában valószínűleg fellelhető valamelyik modern történelemkönyv apróbetűs lábjegyzetében (sok-sok figyelmeztetéssel kísérve), de még nem szedte össze hozzá a kellő motivációt, hogy ténylegesen is utánajárjon.

(De benne kell lennie. Máskülönben mi értelme sosem kimondani? Ha nincs feljegyzés, és senki se szólítja úgy, a végén nem marad senki, aki emlékezne rá. Kivéve, ha aa jelenleg névtelen főgonosznak ez a célja.)

Utoljára átböngészi a jegyzetet, hosszan tűnődik a listán, ami számára határozottan használhatatlan, hiszen még az utolsó előtti pontban se igazán bízik, és inkább lesatírozta még előző év végén a következményt, majd kis tétovázás után odabiggyeszti zárójelben Mardekár neve mellé:

Roxfort történetét újraolvasni!

Valamit elfelejtett. Nyilván. De talán lesz még bőven ideje arra, hogy eszébe jusson.

Amúgy is, biztos a repülő autó volt az, gondolja, és kihúzza a negyedik pontot a listáról.


Megjegyzések:

1. A vonatútnak körülbelül másfél alternatív változata jött létre még pluszban ennek a fejezetnek a megírása során. Mindkettőnek indokolt volt a léte, és mindkettőt kihúztam, mert ez az ok nem volt elég súlyos ahhoz, hogy tovább nyújtsam az eseményt, és kihagyjak egy remek spontán alkalmat hugrabugos csapatépülésre. Ellenben lehet, felteszem -re legalább az egyiket, amelyiket nem fogom használni más szituációban a későbbiekben.

2. A Legendás állatok és megfigyelésük jelenlétét nem igazán tudom máshogy magyarázni az előszó fényében, minthogy egy kötelező ismertetőkönyv, ami nem kapcsolódik egyik tárgy tananyagához sem ugyan, de a tanári kar úgy ítélte meg, hogy szükséges a tanulók számára egy példány, mint egy kötelező kötet, amit erősen ajánlott elolvasni. Az eredetileg kiadott kábé 80 oldalas könyvecskét referenciának használom. Úgy képzelem, hogy Newt (Göthe) simán írt egy lexikonnyi lényről részletes kezelési útmutatót. :)