Második év
II. rész
Megan egy Lumos fényénél lapozgatja a Hannahtól kölcsönkért Legendás állatok és megfigyelésük könyvet. Cseppet sem érzi magát fáradtnak, pedig tapasztalatból tudja, ha nem nyugszik meg és fekszik le aludni, másnap Susan egy locsolónyi vízzel kelti majd fel.
Az említett lány csípőre tett kézzel, mogorván áll az ágya mellett.
– Jones – szól olyan hangsúllyal, amilyet Megan anyja szokott használni, ha egy szem lánya valami olyan szintű hülyeséget csinál, mint a házuk felgyújtása. – Lefekvés.
– Várj egy kicsit – válaszol, fel se pillantva a lapokból. – Mindjárt megtalálom.
– Miért adtad oda neki? – vádolja Susan Hannaht. Az csak szégyenlős mosoly kíséretében vállat von, és inkább kíváncsian bekucorodik Megan mellé az ágyra, és a válla felett les bele a könyvbe.
– Thesztrálok? – olvassa fel hangosan, amikor Megan egy győzedelmes nyikkanás kíséretében megtorpan. – Miért?
– Anthony Goldstein szerint ezek húzzák a kocsit. Azta, ez nagyon menőn néz ki – bök az illusztrációra.
Susan még mindig csípősen mered rájuk, Hannah viszont fintorog, ahogy a csontvázszerű, denevérszárnyas lovak békésen legelésző képére tekint.
– Örülök, hogy nem látjuk őket – mondja őszintén.
– De miért nem… ó. – Megan szeme tágra nyílik, ahogy tovább olvas. – Ó – ismétli.
A hangjában van valami, ami még talán Susan rosszallását is elmossa egy pillanatra, legalábbis a lány közelebb húzódik a többiekhez.
– Mi? Mi az? – bámul Hannah is a könyvbe.
Megan villámgyorsan futja tovább a bekezdést, de a könyv részletessége ellenére se kínál semmi hasznosat – nem mintha lenne mit. Ez egy elég egyértelmű ténymegállapítás, nincs mit fejtegetni rajta, a további szöveg csak a teóriákat tartalmazza, vajon miért ilyenek a thesztrálok, miért csak…
– Ó – mondja Hannah is, ahogy valószínűleg odaér ahhoz a részhez. – Ó. Gondolod, hogy Goldstein…
– Ti meg miről beszéltek? – bámul rájuk Susan. Megan szó nélkül tolja elé a könyvet és bök rá egy bekezdésre az oldal alján.
A thesztrált csak azok láthatják, akik láttak valakit meghalni, áll a könyvben. Szó szerint, akik találkoztak a halállal.
– Ó – mondja halkan Susan is. Majd mély levegőt vesz, és becsukja a könyvet, ügyet se vetve Megan felháborodott pillantására. – Ez nem jelenti azt, hogy Goldstein látott valakit meghalni.
– Máshogy honnan tudná, hogy mi húzza a kocsikat? – kérdezi Hannah. – Hollóhátas. És okos.
– Azért mert hollóhátas – kotyog Megan.
– Azért hollóhátas, mert okos – pontosít Susan fáradtan. Számtalanszor lejátszották már ezt az érvet, de Megan még mindig nem érti, miért nem mindegy, melyik következik melyikből. – És ha így is van, és látott valakit meghalni, akkor se tartozik ránk. De az is lehet, hogy nem ő látta, hanem valaki más.
– Ki, Leanne? Abby? Smith?
– Bárki – zárja le a vitát Susan. – Most pedig ünnepélyesen megígérem, ha nem bírsz holnap felkelni, extra adag vizet kapsz.
Megan fintorog. Megvárja, amíg Hannah és Susan visszajut a saját ágyába, és csak ezután suttog egy Noxot – mert ő rendes, Susannal ellentétben, aki ijesztően reggeli személy, esténként pedig néha olyan, mint egy hárpia. Közben folyamatosan a thesztrálokon jár az agya, és azon, mégis hogy jött rá Anthony. Ő látta, vagy más? Még csak tizenkét évesek, hihetetlennek tűnik, hogy ő lássa ezeket a lovakat, és a gondolattól, hogy mégis így van, Megan gyomra kellemetlen görcsbe rándul.
– Ne gondolkodj hangosan! – csattan fel Susan a szoba másik végéről.
– Ehehe – nevet kínosan Megan. – Bocs?
Megan úgy dönt, idén nyomozni fog.
(– Nem, nem fogsz – hörög Susan, és a puffanásból ítélve feláldozta a párnáját, ami azonban a szoba közepe táján veszthetett lendületet és célt. – Nem fogsz beletiporni a magánéletükbe és tönkretenni a terveimet.
Susan tervei egy egységes évfolyamról szólnak. Eddig Leanne és Abby fantasztikusan szabotálták, szóval idén drasztikusabb módszerekhez kénytelen folyamodni a hatalom megszerzése érdekében…
– És ne beszélj erről úgy, mintha valami őrült megalomániás lennék!
– Tudod te egyáltalán, mit jelent az a szó?)
Előző évben nem volt nyolc-harmincas órájuk, de ez idén változik. Amint arra rájönnek, amikor Nicola Dodworth, újdonsült prefektus tapintatosan rájuk töri az ajtót.
– Ébresztő, nulladik órások! – süvölti. – Vagy el fogtok késni! Az elsősök is hamarabb keltek, mint ti!
– Mert az elsősöket nem hagyjátok ilyenkor aludni! – üvölt vissza neki valaki két ajtóval arrébb. – Fogd be a szád, Dodworth, vagy bájitaltanon patkánybelet tömök bele!
– Akkor Piton élve megnyúz! Te leszel a következő bájital hozzávaló! A koponyádat fogja üstnek használni!
– Szarok rá, csak kussolj!
– Köszönjük, felébredtünk – csapja be Leanne a lány orra előtt az ajtót.
Nicola Dodworth olyannyira sikeres, hogy az összes lányt felébreszti. Senki sem boldog – rajta kívül. Abby kómásan kitántorog az ágyából, és igyekszik előbányászni egy tiszta talárt, miközben Leanne törülközőt szerezve kibattyog a fürdőbe.
Az órarendjeik az ajtóra erősítve várják őket, és nem ígérnek semmi jót. A hétfő még elmegy, de a kedd egy halál a Piton-McGalagony kombinációval, és aki kitalálta, hogy az aznapot mágiatörténelemmel kezdjék, amit egy dupla bájitaltan követ a hollóhátasokkal – na, annak a koponyájában kéne főzőcskézni.
– Van ma óránk Lockharttal! – visít Megan. – Igen!
– Muhahaha – egészíti ki Masha kötelességtudóan. – Mind meghaltok! Mind!
Abby valamiért úgy érzi, csak félig viccel.
(A legkellemetlenebb mégis az, hogy nincs olyan nap, ami kellő szabadidőt biztosítana csütörtök reggel. Vagy bármelyik reggel.)
(Még kellemetlenebb, hogy repülésórák sincsenek többé, valamint úgy tűnik, vagy a péntek délutánt áldozza be, vagy szerdait. Hajlik a péntek délutánra.)
Kiderül, hogy rögtön reggeli után van szerencséjük összefutni Lockharttal.
– Lemaradtatok Weasley rivallójáról – pletykál Ernie vidáman.
– Weasley kapott egy rivallót? – vigyorog Roger. – Csak nem a tegnapi misztikus érkezésük miatt?
– Ellopta a családi autót, azzal repültek. Az anyja nagyon ki volt akadva miatta.
Abbynek fogalma sincs, mi az a rivalló, így felírja a képzeletbeli listájára, aztán le is radírozza, miután Leanne szépen suttogva elmagyarázza, hogy egy kiabáló levélről van szó.
Az Attrakció – avagy Potterék triója – öt perc múlva esnek be, kicsivel a griffendéles mag után. Abby a megszokott stratégiával navigálná magát a tőlük eső legtávolabbi helyre, várva, hogy Leanne és Georgina majd felbukkan, amikor utóbbi megragadja a karját.
– Az ott Lockhart?
Az ott Lockhart. Bimba professzorral. Abby véleménye szerint házvezető tanáruk nem fest úgy, mint aki repes a boldogságtól, amiért egy híres ember kétméteres hatósugarán belülre került, Lockhart azonban nem veszi magára, bizonyítva ezzel, hogy a hírességek élete is „vagy megszoksz vagy megszöksz" alapon működik, azzal a különbséggel, hogy ők az a tényező, amiről szó van.
Különben is, Abbynek nem sok ideje akad ezen gondolkodni, mivel Bimba professzor bejelenti, hogy a hármas számú üvegházban dolgoznak, és hát… ez kicsit többet ígér, mint a tavalyi kedvesebb növények ápolgatása.
Aztán… mandragóra.
Abby a fülvédőjét szorongatva – rózsaszín és bolyhos, mivel már csak olyan maradt a számára – mereszti a szemét arra a cserépre, ami új lakhelyéül szolgál az óra témájának, és még mindig nem biztos benne, hogy mit lát. Egy baba, Bimba professzor kezében egy csúnya, ráncos, gyökérszerű, valódi tündérbaba van, a tündérek legvéresebb értelmében, és épp a cserépbe gyömöszöli be. Abby nem nagyon foglalkozott eddig mitológiával, de minimális szinten ismeri a meséket – nem a Disney-féle tündérporos-pálcikás-varázslatos szépítéseket, hanem az igaziakat –, és ez az élő gyökércsecsemő valamiért a váltott gyermekeket juttatja az eszébe. Talán ilyeneket hagytak a tündérek a kiságyakban, amikor elvitték az igazi csecsemőket…
Ekkor jön rá, hogy a mandragóra nem néma. Biztos benne, hogy nem kéne hallania, de mintha víz alól jönne az az éktelen, fájdalmas sivítás, ami a következő pillanatban olyan erővel hasít a fülébe, hogy összekoccannak tőle a fogai, megszédül, és kénytelen megragadni az előtte álló asztalt. Kis híján magára borítja, ahogy próbál állva maradni.
Granger azt mondta, aki meghallja a mandragóra sikolyát, azonnal meghal. Abby sápadtan remegve bámul hol Bimba professzorra, aki épp friss földet hány a cserépbe, hol Mashára, Aikóra és Aidanre – és tudja, tisztán érzi, hogy ez a hang csak szűrve jut el hozzá, társain keresztül, ki tudja, milyen varázslat útján. A rémület fojtogatja, mert ők nem úgy festenek, mint akiket befolyásol – inkább mintha egyáltalán nem is hallanák.
Csak Abby hallja ezt a fájdalmas, fejhangon sivító hangot, ami mintha lassan pépessé morzsolná az agyát és a beleit.
Aztán a hang elhallgat, fokozatosan, ahogy egyre több föld kerül rá, zokogássá enyhül, majd lecsendesedik, és Bimba professzor jelzi, minden rendben, levehetik a fülvédő.
– Mivel a mi mandragóráink még csak palántakorban vannak, a sikolyuk még nem halálos (*) – mondja a tanárnő, Abby pedig nem bírja tovább, kirohan az üvegházból.
Kint a sarokig jut el, mielőtt térdre bukva kiadja magából a reggelit, ezután azonban még sokáig remegve, szárazon öklendezik. A nyelvén az íz borzalmas, a gyomorsav és epe marja a torkát. Aiko keze simul izzadt homlokára, ami azonban képtelen eltörölni a megaláztatás érzését, amikor Georgina és Leanne utána jönnek, és Bimba professzor is kijön ellenőrizni.
Ez… kínos. Nagyon. Abby szeretne a föld alá süllyedni.
– Valószínűleg nem takart pontosan a fülvédő – mondja Bimba professzor. A hangjában kivehető az aggodalom. – A mandragóra sikolya ilyen korban még csak ájulást okoz, ez azonban nem kellemes folyamat.
A három lány rámered.
– Úgy érti, professzor, hogy fájdalmas? – krákog Abby rekedten.
– Az ájulás egyben védekezés is – mondja Bimba. – A fájdalomtól ájul el az ember. Szeretném, ha elmennél most Madam Pomfreyhoz a gyengélkedőre. Mondd el neki, mi történt, pontosan, minden tünettel. Ez fontos.
– Elkísérjük – mondja azonnal Leanne.
– Jól érzem magam – állítja Abby azonnal. Valóban, a görcsök oldódnak, a feje pedig már nem hasogat. Inkább csak az emléke fájdalmas, a hányás és a rossz közérzet. Az ájulás tényleg kellemesebb lett volna.
Mintegy cáfolatként megbillen, és kis híján elterül a saját hányásában. A bűz az orrát facsarja, kitörölhetetlenül. A tanárnő egy pálcaintéssel eltünteti a teljesítményét, és olyan őszinte szkepticizmus ül ki az arcára, amilyet Abby még sosem látott tőle.
– Mivel ez egy fontos vizsgaanyag, lesz lehetőséged bepótolni a leckét, még a szombaton – vigasztalja Bimba professzor, kissé félreértve Abby szorgalmát. – És csak az egyikőtök kísérheti el.
Georgina és Leanne összenéznek.
– Kő-papír-olló? – javasolja Abby.
– Fogalmam sincs, mi az – mondja Georgina. – Olyan, mint a kő-köpeny-pálca?
Kiderül, hogy igen. Teljesen olyan. Nagyjából. Georgina nyer, és mielőtt Leanne visszavágót követelhetne, Bimba professzor torkát köszörülve jelzi, hogy ideje visszamennie az órára.
(Abby a lépcső tájékán jön rá, hogy a lábai valójában még mindig zselé módjára viselkednek. Georginán látszik, ha rajta múlna, a hátán cipelné fel, csak haladjanak már.)
Abby életében először jár a gyengélkedőn.
Madam Pomfrey kezébe nyom egy üvegcsét egy rossz ízű bájitallal, majd ráparancsol, hogy maradjon nyugton, miközben végighallgatja a lány meséjét az eseményekről, majd megvizsgálja valamilyen varázslattal a fejét és a hasát. Abby ezt alig érzi, mindössze egy könnyű, meleg simításként borul rá a mágia, és próbál nem összerázkódni, mivel az egész procedúra kellemes helyett inkább csiklandozza.
– Minden évben van, aki elájul – puffog alig hallhatóan Madam Pomfrey. – Miért nem tudják ellenőrizni a fülvédőt? Miért nem tudják kivenni a tananyagból a mandragórákat?
De azért elengedi Abbyt mágiatörténet előtt.
(Bár azért az óráért igazán nem lenne kár.)
Tudja, hogy jól tette fel a fülvédőt. Természetesen jól tette fel. Ez… ezt Masháék jelenléte okozta.
És ez nagyon ijesztő.
– A következő mandragórás órára nem jöhettek – mondja nekik csendesen.
– Nem hallottunk semmit. – Aidan az arcát fürkészi.
– Én viszont igen – válaszolja Abby, és nem fogja kínosan érezni magát. A hányás pont elég volt, annál ma már nincs lejjebb. – És tudom, hogy helyettetek hallottam. Szóval… vagy szereztek fülvédőt, vagy kint maradtok.
– Nem áll jól a rózsaszín – mondja Masha. – Sem a bolyhos.
Megkönnyebbülés lenne, hogy nem nyit vitát, ha nem volna nyilvánvaló, hogy csak amiatt bólintott rá, mert őt is kiborította az eset.
Az osztály nagy része megvásárolta Lockhart összes kötetét. Abby az egyetlen példányával szíve szerint beülne a leghátsó sorba, de Potter és barátai befoglalták, így választhat: vagy az első sorba ül le, hogy távol legyen tőlük, ellenben feltűnjön a tanárnak, hogy nincs minden kötete meg, vagy kockáztassa, hogy Potterék „hatáskörében" tölt egy tanórányi időt.
Végül Leanne menti meg a döntéstől, elrángatja a második sorig, mivel Megan lelkes kiskutyaként befoglalta az elsőt, Hannah szemrebbenés nélkül ül mellé, Susan pedig egy kényszeredett sóhaj kíséretében követi őket, bár kipirult arcából ítélve annyira mégsem bánhatja a dolgot.
– Hol a többi könyved? – pislog rá Georgina.
– Nem vettem meg – ásít Abby. – Nem igazán tetszett a sztorija.
– Hányszor kell még elmondani, ez nem kalandregény, vagy minek hívtad; ez megtörtént eseteket és használható módszereket dolgoz fel!
– Tanmese – biccent Abby komolyan. – Mint a Piroska és a farkas.
Lockhart ebben a pillanatban kezd cikornyás beszédbe elért eredményeiről, majd oszt ki dolgozatot a tanév elején. Abby egy pillanatig reménykedni kezd – lehet, hogy egy bájgúnár, de felmérés óra elején, biztos kíváncsi, milyen szinten állnak, ez egy elég felelősségteljes és megfontolt lépés –, aztán meglátja az első kérdést:
1. Mi Gilderoy Lockhart kedvenc színe? (*)
Abby nem hisz a szemének. Belelapoz. Masha a válla fölött bámul egy darabig, majd összeroskad a nevetéstől, és kis híján megöli magát a levegőhiány miatt.
23. Melyik ház tagja volt Gilderoy Lockhart?
24. Mi Gilderoy Lockhart legnagyobb félelme?
25. Melyik kitüntetésére a legbüszkébb Gilderoy Lockhart, és miért?
26. Mi volt az az 1989-es esemény Gilderoy Lockhart munkásságában, amely több száz ember életét változtatta meg?
– A berlini fal ledöntése – bök rá Aidan, valószínűleg direkt félreértve a kérdést.
– Szerintem nem erre gondolt – jegyzi meg Aiko a papírt vizsgálva. – Ennek mi köze a sötét varázslatok kivédéséhez?
– Se… semmi – vihog Masha, még mindig levegő után hörögve. – Az é… az égvilágon… semmi.
Abby azért odaírja a falat, azután oldalra pislogva felméri a terepet. Leanne keze remeg, a pergamenlapokat tintapacák díszítik, és az őszinte hitetlenség szinte ráfagyott az arcára. Georgina a kérdéseket pörgeti át sokadjára.
– Nincs olyan kérdés, amiben nem szerepel a neve – motyogja. – Merlinre, nincs olyan kérdés, amiben…
– Felfogtuk – vág vissza Leanne. – Szerinted nem látom? Mi ez?! Abby, te meg mit írtál a harmincnyolcashoz?
– Semmit – válaszolja őszintén Abby. A berlini falon kívül egyikhez sem írt semmit.
– Hölgyeim – lép melléjük Lockhart, és villant egy elbűvölően jóindulatúmosolyt. – Nincs sugdolózás. A dolgozatot önállóan kell megoldani.
Georgina és Leanne elpirul – biztos van annak valami súlya, ha egy híresség szól rá a boszorkányra, hogy nincs duma órán. Abby üres tekintettel mered vissza tanárra, aki, mint kiderült, annyiban nem tér el a személyzet többi tagjától, hogy tudomást se vesz erről.
Rendben. Úgy tűnik, Mrs. Goldstein könyvei remekül fognak jönni a későbbiekben, ha a felmérések és tudásanyag hasonló szellemiségben fog zajlani. Mert mi ez? Ez a brit minőségi varázsló-oktatás? A legjobb iskola, amit kínálni tud a rendszer egy boszorkánynak?
Abby ezzel talán együtt tud élni.
Hiszi naivan, amíg Lockhart meg nem próbálja őket legyilkolni a tudomány nevében, egy ketrecnyi kelta tündérmanó segítségével.
– A kelta tündérmanók nem halálosak – állítja Anthony később.
– Kombináld őket Mashával – mondja Abby. – Meg egy fejfájással.
Anthony egy pillanatra elgondolkozik.
– Rendben – egyezik bele. – Így talán van némi negatív hatása az élettartamra. Sőt… az ott egy ősz hajszál?
– Kabbe. Ó. Mellesleg van egy új társunk. Anthony, köszönj szépen Aidannek…
(Anthony mellesleg önkényesen a szerda délutánt választja ki, mint a csütörtök reggel alternatívája.)
(Hogy mikor léptette elő magát a fiú abba a pozícióba, ahol már hozhat döntés ilyen dolgokról, rejtély. Az se világos, mikor lett hirtelen a kétheti alkalomból heti rendszeresség, de Anthonynak látszólag tervei vannak, és nem hajlandó lemondani róluk. Ezekbe a tervekbe pedig sajnos a heti egy alkalom beletartozik. Először persze ez Abbynek nem esik le.)
(Igazából nyilvánvalóvá csak szeptember végén válik, de ez részletkérdés.)
Aiko szokás szerint befagyasztja a terem padlóját, és ezúttal beltéri havazást gyakorol. Masha a székeket próbálja mozgatni, miközben Aidan hol őt, hol Aikót lesi, majd próbál rájönni, ő mit is tehet a valósággal. Nem annyira szilárd, mint Masha, se annyira nyilvánvalóan mágikus, mint Aiko, de van benne valami, ami miatt utóbbihoz áll közelebb.
Abby és Anthony átvonulnak a tanári szoba részébe, mivel egy dolog a működő melegítőbűbáj, és egy másik az Aiko okozta sarki klíma.
Először a pálcatok rejtelmeire próbálnak rájönni közösen – ez csak egy egyszerű tok a pálcás kézzel ellenkező csuklón, nincs olyan, hogy egy váratlan csuklómozdulattal az ember kezébe csusszan a pálca, mint a nagyon steampunk beütésű modern westernekben a fegyver. Az egész mindössze annyiból áll, hogy kihúzza a másik csuklójából, de a boltos valami olyat magyarázott, hogy az alkar belső felén kell elhelyezni a pálcát, ami természetesen egyiküknek se kényelmes. A külső félen azonban furcsa, mindig átfordulna az egész tok az alsóra.
Anthony mágiát gyanít.
– Miért akarna mindenképp ugyanazon az oldalon maradni bármi áron? – sziszegi.– Mellesleg, szerintem Leanne és Georgina nem sokáig fogják már eltűrni, hogy kimaradjanak a titkos gyűléseinkből.
– Tudom – von vállat Abby, akinek nem kerülte el a figyelmét az ebéd után két barátjuk arckifejezése.
Aggódik. Egy dolog Anthony és a véletlen felfedezése, és egy másik, amikor önként avat be másokat. Igyekszik nem végiggondolni a szituációt, mert a gyomra csak összeszorul a kezdődő pániktól, és erre még semmi szükség, ha egyszer meg sem történt igazán.
– És nekünk is beszélnünk kéne Aidanről.
– Rendben – egyezik bele Abby, és meglepően nagylelkűnek érzi magát. – ?it akarsz beszélni róla?
– Sejted, mit jelent még egy? – kérdezi a fiú.
Ó, Abby nagyon jól sejti. Masha reakciója mindkét esetben, a szilánkos érzés, a plusz emlékek, ahogy mindannyian tudják, Masha, Aiko és Aidan csupán megtestesülései egy-egy részletnek, ami nincs a helyén, és emiatt Abby olyan, akár egy rosszul összeragasztott váza, lyukas részekkel, mert bizonyos darabok nem ott vannak, ahová tartozniuk kéne, máshol pedig nem illeszkednek tökéletesen. A víz kifolyik a vázából, a növény pedig elszárad, ha nem javítják meg.
Abby jobban fél a javítástól, mint attól, hogy tovább csökken az elmeállapota.
– Igen – válaszol hát, de nem hajlandó többet mondani.
Abby Williams. Walesből. Ebből a világból. A másiknak jelenleg nincs értelme.
Fogalma sincs, hogyan gyógyuljon meg, de azt sem akarja, hogy ez a gyógyulás azt jelentse, elveszíti a barátait. Még ha barátai egy-egy részei önmagának.
Jól van. Tökéletesen van.
Anthony nem szívesen hagyja rá, de megteszi. Mindig megteszi.
Bár nem valószínű, hogy sokáig eltűri még.
A gyilkossági kísérletnek híre megy – nehéz eltitkolni, ha tucatnyi törött ablak tátong a sötét varázslatok kivédése tanteremben és környékén.
Lockhart profi reklámmosollyal hagyja figyelmen kívül Leanne és Georgina kiábrándult pillantásait.
– Hogy történhetett ilyesmi? – motyogja előbbi vacsoránál. – Hogyan.
– Ez csak félreértés – bizonygatja Megan, az eddig jellemző hév és magabiztosság azonban hiányzik a hangjából, mintha csak önmaga ócska utánzata lenne. – Erőfelmérés, hogy tudnánk boldogulni. És mind megbuktunk.
– Beleértve Lockhartot is. Ugyanúgy az asztal alatt bujkált, mint mi. – Susan mintegy végszóként vet még egy sötét pillantást a tanári asztal felé.
Abby nem emlékszik, volt-e valaha ennyire fárasztó napja. Még el se kezdődött igazán a tanév, de már kiütötte őt egy mandragóra, megtámadta egy rajnyi tündér, fáj a csuklója, és valamiért úgy érzi, ez innentől csak rosszabb lesz.
(Azt se tudja, hogy mióta mindenki ilyen puszipajtás a hugrabugos évfolyamon. A közös étkezések kezdenek egy nyomasztó dologgá válni, pedig ez még csak a második nap.)
Nem lesz rosszabb.
A dupla bűbájtan például a titkos Hollóhát-Hugrabug ellentét keltette szolid gyűlölethullámok között telik. Masha tintatartókat borogat a régi idők emlékére, MacDougal (az egyik) rögtön Megant vádolja. Megan védekezik. MacDougal (a másik) majdnem megátkozza. Vagy próbálkozik vele. Flitwick professzor mindkét félnek büntetőmunkát oszt ki, majd a kollektív bűnhődés jegyében még pontot is von le.
Masha felborít még egy tintatartót.
Csak a rend kedvéért.
A thesztrálok egy érdekes lábjegyzet maradna az év elejéhez, ha nem lenne Megan Jones, és az átkozott kíváncsisága.
Mondhat Susan akármit, a kérdés marad: ki látja a thesztrálokat? És legfőképp: miért?
Megan Jones egy hetet se bír ki. Szombaton akcióba lendül.
Aznap Abby leckét pótol. Szigorúan Masha, Aiko és Aidan mentes övezetben.
A fülvédő szorosan tapad a fejére, Bimba professzor külön ellenőrizte, ami kínos volt, és Abby szíve szerint elsüllyedt volna a föld mélyére. Georgina mellette nem törődik a külvilággal, és rávicsorog a mandragórára, amikor kirántja a földből.
Abby nem lesz rosszul. Ez egy igazán szép haladás.
Maga az óra viszonylagos nyugalomban telik, nem zavarja meg semmi a mandragórákon kívül, amikről kiderül, hogy így, némán egész vicces jelenség, a maguk groteszk, mindennek ellentmondó létezésükkel. Túlságosan emberi a külsejük ahhoz, hogy életük végén feldarabolják őket. Az egész nagyon morbid.
(Georgina morog, amiért a mandragóra egy marék sárral bombázta meg az átültetés miatt. Egyenesen a szájába.)
(A mandragórának a maga gyökérarcával ezután meglepően győzedelmes képet sikerült vágnia. Georgina valószínűleg lefejezte volna az ásóval, ha Bimba professzor nem figyeli őket árgus szemekkel.)
(…)
(…)
(De miért halálos a sikolyuk?!)
Óra után a következő megálló a könyvtár, ahogy az tavaly is volt. Anthony időközben összegyűjtött egy kupac könyvet, és Leanne-nel tárgyalják át, melyik legyen a következő hónap célpontja.
– És ez? – bök rá a lány éppen egy könyvre, amikor odaérnek. Kék borítójú könyvre. Ez egy ritka szín a csupa bőrborításosan barna kötet mellett.
– Ahhoz előbb szét kéne szednünk a szerkezeti bűbájokat ebből – tol elő egy háromszor vastagabb kötetet Anthony. – És megérteni. És lehet, hogy hónapok múlva sikerülne felfognunk, nekem biztosan, de nincs kedvem egyvalamivel foglalkozni.
Georgina csak egy pillanatra torpan meg. Abby megérti, miért, az első másodpercben ő is három személyt várt. Elfelejtette… nos, nem igazán, de mégis. Reflexszerűen.
– Miért nem a házit csináljátok először? – kérdezi inkább gyorsan.
– Flitwick – bök egy stócra Leanne. – McGalagony – mutat egy másikra. – Piton – emel fel végezetül egy lapot.
– Ezek csak vázlatok – néz rá Abby, és elkezdi előpakolni a cuccait.
– Mert Anthony el akar kezdeni valami könyvet átnyálazni.
– Eddig nem tiltakoztál – motyogja a fiú. – Tehát: gyakorolhatunk sötét varázslatok kivédését, mert Lockhart nyilvánvalóan nem fog semmit csinálni, ha rajta múlik…
– Még csak két óránk volt! – csattan fel Georgina és Leanne túlságosan is nagy egyetértésben, és feleannyira se meggyőzve. – Ebből nem vonhatsz le következtetéseket – teszi hozzá az utóbbi.
–… van még a Lumos-projektünk, egy túlságosan is bonyolult szerkezeti mágiás projekt, valamint újabb háztartási bűbájok…
– Nem – vág közbe Georgina. – Nem, nem és még egyszer: nem.
De Anthonyt nem lehet kizökkenteni:
–… végezetül pedig ez itt – paskolja meg a Biblia vastagságú kódexet, ami leginkább emberölésre alkalmas.
A foltos borítója alapján használták is arra.
– Ez? – kérdezi óvatosan Abby, de nem ér hozzá.
– Ez – bólint Anthony. – Sok-sok hasznos bűbáj. A címe szerint ezer. Szomorú módon, laponként egy, de legalább illusztrált pálcamozdulatokkal. Ezer hasznos trükk és bűbáj, az ébresztéstől a tűzmentes tűzig.
– És mi lenne, ha először a házit tudnánk le, mint mindig? – érdeklődik Abby, a következő pillanatban pedig egy kéz csap le az asztalra, kis híján felborítva a tintásüvegét. Egy másodpercig azt hiszi, Masha talált egy új módot, amivel zavarhatja őket, de nem, ez csak Megan, gyilkos tekintettel, akit Roger Malone próbál a karjánál fogva elrángatni.
– Bocsi, bocsi – mondja még a fiú, kínos mosoly kíséretében. – Már itt sem vagyunk!
– De itt vagyunk! – vicsorog Megan. – Te! Honnan tudtad, hogy thesztrálok húzzák a kocsikat?
Anthony a felé szegeződő ujjra pislog, és képtelen érzékelni a veszélyt.
– Ööö – mondja. – Olvastam a könyvben?
– De honnan tudtad, hogy a kocsik nem maguktól mozognak? Honnan tudtad, hogy láthatatlan lovak húzzák?
Abbynek valahogy az az érzése, hogy meg fogja bánni, mégis megszólal:
– Én láttam őket – mondja, fel se nézve a bájitaltankönyvből. Piton két láb esszét akar jövő hétre egyetlen bájital hozzávalóról, amiről regényt lehetne írni, és még fogalma sincs, hogy fogja röviden és tömören összefoglalni az egészet úgy, hogy az kimerítően lefedje a valóságot.
Néha úgy érzi, tök mindegy, mit csinál, az úgyis hiányos lesz. A letargia ilyenkor megállíthatatlanul kúszik végig a gerincén, egészen addig a pillanatig, amíg be nem fejezi a házit. A tény marad, mindig akad vele probléma, de legalább nem kell többet foglalkoznia a témával egy ideig.
Csend. Amikor felnéz, csak azt látja, Megan úgy mered rá, mintha most találkoztak volna először, és Abby a világ legütősebb bemutatkozásával indított volna. Anthony a tenyerébe temeti az arcát, és látszik rajta, hogy igyekszik elsüllyedni. A többiek Abbyhez hasonló értetlenséggel merednek kettejük jelenségére, mivel erre épeszű magyarázat nem igen akad.
– Te… látod a thesztrálokat? – hebeg Megan, és elcsuklik a hangja.
Ez az első rossz jel.
– Aha – mondja Abby, és úgy dönt, az a legbiztosabb, ha többet nem néz fel. Tényleg. Túl sok ember, túl sok, és Megan minimum egy tömeg.
Ha nem vesz tudomást róla, akkor talán békén hagyja majd?
– De…
– Megan! – csattan fel élesen Anthony. Hangereje túllépi a Madam Cvikker által engedélyezett szintet, minimum jó pár decibellel. – Hagyd békén!
Megan nem hagyja békén Abbyt. Megragadja a kezét, és hevesen így szól:
– El kell mennünk megnézni őket.
– Megan, nem – sziszegi Roger.
– Megan, de! – kiáltja Masha vidáman. – Igen! Menjetek ki, kölykök, ne poshadjatok bent ebben a száraz, poros helyiségben. Csontvázlovak! Akciósan, csak itt, csak most!
Hosszú szoknyája szegélyével három pergament sikerül lesepernie a földre, de a tintatartó továbbra is a helyén. Szerencsére.
– Menj – mondja Abby. – Én maradok.
– De te látod őket. Muszáj…
– Hess – inti le Georgina. – Zavarod a koncentrálásunkat. Mi ugyanis tanulnánk.
– Ez egy hugrabugos ügy, ne szólj bele! – vicsorít Megan.
Kár. A következő, amire Abby eszmél, az az, ahogy Leanne-nel együtt villámgyorsan csomagolják össze a cuccukat, Anthony már lelécelt az ezer hasznos bűbájos kötetével, mintha sose ismerte volna őket, Madam Cvikker pedig viharos tekintettel közelít a veszekedők felé.
Ilyenkor jobb menekülni, Megan és Georgina úgyse hagyják abba.
Anthony egy órával később elé tolja a tankönyvet, pontosan a thesztrálok oldalánál kinyitva, és nem hajlandó a szemébe nézni.
Abby pár perc múlva megérti, miért. Masha a válla felett hajolva olvas, Aidan fejjel lefelé bogarássza a betűket, Aiko elvonul a terem sarkába, ahol senkinek se tűnik fel, hogy jégvirág nő az ablakon. A többieket túlságosan is lefoglalja az a tény, hogy kidobták őket a könyvtárból, és Anthony ezt használta fel ürügyként ahhoz, hogy ő döntse el, mivel fognak foglalkozni most.
A könyvben az áll, hogy a thesztrálokat csak azok láthatják, akik találkoztak a halállal.
Abby torkát valami szorongatja, és csak akkor jön rá, mi az, amikor kibuggyan a száján a hisztérikus nevetés. Csak nevet és nevet, a szeméből kicsordul a könny, az oldala fáj, és érzi az évek sokaságát szétszórva a fejében.
Anthony valószínűleg aggódva mered rá. A többiek értetlenül. Biztos, hogy tébolyodottan fest, ahogy nem bírja abbahagyni a nevetést egy olyan tényen, ami szörnyű, visszataszító, hátborzongató…
De Abby csak nevet, mert milyen könnyű is így értelmezni egy leírást? Hát persze, hogy találkozott a halállal.
Abby egyszer már meghalt. Ez mennyire vicces már?
Megjegyzések:
A nem-hivatalos címe ennek az évnek: Legendás állatok és hogyan ismerjük/kutassuk/ne hagyjuk békén őket (különösen a thesztrálokat). Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a következő félévig végeztem. Megvan a záróvizsgám, végeztem, jöhet a mesterképzés. Addig azonban igyekszem kicsit visszarázódni a történetbe, ami nem lesz könnyű. Valószínűleg érezhetően döcögős ez a fejezet is ^^'.
Abbyék idei órarendje: post /164936578414 / abby%C3%A9k-%C3%B3rarendje-2-%C3%A9v (pillepontyos tumblr oldalon a com után ez a link, szóközök nélkül, mert az ffnet feleslegesen szopat a linkeléssel); tekintve, hogy semmi információból kellett dolgoznom, azt hiszem, nagyjából pontos, főleg, hogy '93 február 14. vasárnapra esik, valami csodálatos dolog miatt mégis tanítási nap lett belőle, hogy Lockhart randalírozni tudjon. A színkódok az előző évhez hasonlóan amelyik házzal vannak :)
A kő-papír-olló varázslós verziója egy teória a Halál Ereklyéire. A pálca elpusztítja a köpenyt, a köpeny elrejt a Halál (a kő?) elől, vagy elrejti a követ (magyarázatot nem kerestem erre, de szerintem ez részletkérdés, én az elrejtésre szavazok), a kő összetöri a pálcát.
A (*) jelölésű mondatok közvetlenül a Harry Potter és a Titkok kamrájából vannak.
