Második év
III. rész
Abby a betonon fekszik, és nem érzi az oldalát.
Abby a betonon fekszik, és tudja, hogy remegnie kéne a hidegtől, de nem érzi az oldalát.
Abby a betonon fekszik, és az egyetlen dolog, ami a fejében jár: bassza meg. Bassza meg. Bassza meg.
A kurva életbe, Dunya megmondta, Mitya is megmondta, Masha könyörgött, hogy hagyja abba, Arisha csak lesajnálóan meredt rá, de nem, neki mindenképp…
Abby az égre mered, amin nem látszanak a csillagok, és tudja, hogy meg fog halni. Retteg. Nem akar elmenni, nem akar eltűnni, meghalni, még ha nem is fáj már annyira, mint hitte, az egész nagyon gyors volt, az utca csak megbillent, és először azt hitte ugyan, hogy az alkohol, pedig nem is ivott akkor, de mit is keresett itt ilyenkor akkor, ha nem bulizott? Miért van itt, miért fekszik a betonon…
A gondolatai zavarosak, ahogy egy sötét alak hajol be egyre szűkülő világába. Nem tudja kivenni az arcát, de ismeri a mozdulatait, és automatikusan vicsorogna, ha képes lenne mozdítani bármijét.
– Siess már! – hallja távolabbról, elmosódva, mintha csak egy rossz rádióadás lenne. Lehet, csak képzeli. Talán nincs is ott senki.
Takarodj, seggfej, sziszegné Abby, de a szája is elzsibbadt, és csak hörgésre futja. Valami perzselően meleg tömíti el a száját, a torkát, a légcsövét, valamit. De lehet, csak képzelődik. Minden túlságosan zsibbadt ahhoz, hogy legyen hőmérséklete.
– Ne nézz így rám – motyogja az, aki épp az utolsó zsebét kutatja át. A tárcáját már rég bezsebelte, és most a kulcscsomót nyúlja le. – Olcsón megúsztad. Sokkal jobban is fájhatott volna.
Abby tudja. Abby nagyon jól tudja… Mit is?
Nem emlékszik. Bűntudatot nem érez, csak a nyomasztó ürességet.
Az alak mond valamit, de túlságosan homályos. Homályosan látszik, homályosan hallatszik, a távolban pedig Masha ismét szól – úristen, ez Masha –, hogy siessenek már, az árulás pedig keserűbb, mint bármi, amit valaha érzett, de hamarosan Abby csak a tenger zúgását hallja…
De Moszkvában nincs is tenger, nem?
…érzi, ahogy elzsibbad. Egy idő után nem fázik az ember, a zúgás is csendesebb, és már nem számít, hogy hol van, hogy hideg van, és ha tovább fekszik, akkor megfagy, mert ketyegnek a századmásodpercek, és neki valószínűleg igazán nem maradt sok ideje…
Nem emlékszik, lehunyja-e a szemét – de arra igen, hogy kinyitja, a rosszullét fojtogatja, és a szájára szorítja a kezét, hogy Leanne fel ne ébredjen.
Masha – az ő Mashája – a hátát dörzsöli rutinos mozdulatokkal, egy pillanatra ijesztően ismerősen, és Abby sikoltani akar, mert az emlékek ezt nem tehetik tönkre és mégis, és Abby gyűlöli magát, amiért ilyen mélységesen elcseszett…
Szóval csak egy újabb rosszul induló nap. Semmi új a hét elmúlt részéhez képest.
A halála pillanata egyre tisztább, és az idő múlásával már-már irreálisan érthetővé válik. Nem volt kellemes vagy békés, de hát nem is várta el, hogy a betonon elvérzés hajnalban az lesz.
De az árulás új.
– Abby Williams – ismétli fogcsikorgatva. – Wales, Welshpool. Nyolcvanban születtem. Nincs Moszkva. Nincs semmi. Boszorkány vagyok.
Amit nem mond ki: az ő Mashája nem nézte, ahogy haldoklik és a tüdeje megtelik vérrel. Masha magához öleli, dúdol, de Abby még mindig remeg, és többet nem alszik vissza rendesen egyik alkalommal sem, csupán valami görcsös fél-ébrenlétben tengődik, amíg el nem jön az ideje az ébresztőnek.
Lockhart trónvesztése egy lassú folyamat.
Abby kitart amellett, hogy ezek egyértelműen kalandregények, és a következő hetet figyelemelterelésként varázslás helyett a varázsvilág irodalmi részlegének szenteli. A Roxfort könyvtára első év óta se bővült e téren, továbbra is csak mesekönyvek vannak, és ennek a fele Bogar bárd meséi, különböző variációkban, ugyanis a varázsvilágban megoszlik az a vélemény, miszerint mely meséket írta tényleg Bogar bárd.
Aranyosak, de Aidanen kívül senkit sem érdekelnek, így Abby kikölcsönöz egy kevésbé viharvert példányt a szerda délutánokra a fiú számára, amikor az épp nem a Roxfortot járja, teljesen egyedül, de alapjáraton hagyja a bárd történeteit.
A másik fele a meséknek nem angolul van, mindössze az illusztrációkból lehet tudni, hogy mesékről van szó. A képek továbbá abban is segítenek, hogy Aidan segítségével beazonosíthassa, ezek szintén Bogar bárd meséi, így a kötetek jelentős része kiesik. Marad még két vékonyka kötet Varangymesék, amiből bőven elég két sor ahhoz, hogy Abby úgy hajítsa vissza a polcra, mintha az bármikor lángra kaphatna a kezében. Továbbá akad még jó pár költő (mindannyian muglik), némi önéletrajz, egy kézikönyv flörtöléshez, amiről lehet, jobb nem tudni, hogyan került oda, és az a pár kötet, ami már előző alkalommal se fogta meg Abbyt. De főleg csak mesék.
– Mi lenne, ha megkérdeznéd Madam Cvikkert? – elégeli meg Leanne azt, hogy Abby húsz perce a padlón ücsörög, és a könyveket böngészi.
– Jól hallottam, hogy regényeket kerestek? – kukkant be a sorukba egy hugrabugos. Abbynek halványan dereng az arca, de nevet nem tudna hozzá csatolni. Annyit azonban biztosra vesz, hogy ötödéves.
– A legutolsó sor, az életrajzok alatt – bök a terem túlvégébe a lány. – Nem tőlem hallottátok, és ha jót akartok, akkor Adeline Fimblefom könyveit nem olvassátok el. Soha.
– Miért, mi az, pornó? – érdeklődik Masha, de természetesen neki senki sem válaszol.
Kiderül, hogy Adeline Fimblefom nem pornót írt, még csak az erotika közelében sem volt. Nem, Adeline Fimblefom kritikán aluli romantikus regényeket gyártott, amik leginkább túltengtek az érzelmektől és a szenvedéstől.
Mélyen elkeserítő volt már két mondat után.
De hé, Abby talál olvasható regényt, amiről nem is gondolta volna, hogy létezik, és úgy tűnik, a varázsvilágnak volt minőségi irodalmi oldala is realista alkotások terén.
De kalandregény sehol, aminek segítségével párhuzamot vonhatna Lockhart köteteinek cselekménye és az eddig tapasztalt regények között, és Abby kevés műfaji ismerete alapján kénytelen levonni azt a következtetést, hogy azért nem terjedt el semmi ilyesmi, mert a varázslók egyszerűen túl gyorsan utaznak. Egyik végponttól a másikig, a pillanat törtrésze alatt, és egyszerűen csak kimarad maga az út, és a tanulságok, amik ebből következhetnének.
Ez szomorú.
Vissza Lockhart trónfosztásához.
Az eredmények ellenére Abby ragaszkodik ahhoz, hogy ezek a szórakoztató irodalom részei. A többség ragaszkodik hozzá, hogy nem.
De legalább abban majdnem mindenki egyetért, hogy Lockhart nem ért a tanításhoz. Ez nem egy gyors folyamat, először csak az értetlenség homálya kíséri, de ahogy telnek a hetek, nyilvánvalóvá válik, hogy Lockhart az ő osztályukban csak és kizárólag részleteket olvas fel a saját könyvéből, Harry Potter vendégszereplésével.
Abby már majdnem sajnálja néha a fiút, amikor kötelezően őt szólítják ki az osztály elé, mint megölendő szörnyeteg.
Masha egyáltalán nem sajnálja. Masha remekül szórakozik rajta, néha láthatatlanul beszáll, és olyankor általában Lockhartot igyekszik szabotálni, nulla sikerrel, mivel a szilárd tárgyak egy dolog, egy élő ember meg úgy tűnik, egy másik.
De nem adja fel, sőt, óráról órára nő a lelkesedése, fordítottan arányosan a diákokéval, akik lassan feladják a reményt, hogy valaha is gyakorlati anyagra kerül majd sor.
Egy harmadikos az egyik reggeli során elsírja magát, amikor órára kellene mennie. Senki sem tudja megvigasztalni. Három ötödéves sorozatban lógják el az órákat, amíg le nem buknak – nem azért, mert Lockhart észreveszi, hanem mert McGalagonynak tűnik fel. (Más pletykák szerint Piton köpte be őket, és egy kevésbé népszerű változat az, hogy Lockhartnak esett le mégis, de csak azért, mert akkor épp senki sem ment be az órájára.)
(A kevésbé népszerű változatot az egész évfolyam cáfolja.)
Mindenesetre a teljes hitelvesztés játszódik le, és miután Abby szokatlanul vérszomjasan elképzeli a tanár halálát egy teljes előadáson keresztül, az adott „darab" tényleges résztvevőivel, mint végrehajtókkal, úgy dönt, ez így nem mehet tovább.
Így lép elő a sötét varázslatok kivédése tárgy mágiatörténelem 2.0-vá.
(Ennek a projektnek éppen ideje volt.)
Egy ilyen órán kezdi el írni a Caroline-nak szánt levelét.
(Eltart egy darabig, amíg tényleg be is fejezi.)
(Még tovább, amíg elküldi.)
Caroline nem válaszol.
Ha Megan egyedül maradna a thesztrálos projekttel, Abby nyugodt szívvel mondana nemet annyiszor, ahányszor csak szükséges, és maradna minden a régiben.
Talán Megan elmenne magától is Ebshont professzorhoz, esetleg toborozna még maga mellé két-három embert (Wayne és Roger elsőszámú jelöltek), azután elsétálnának megnézni a megnézhetetlent. Vagy tanári engedély nélkül belógna a Tiltott Rengetegbe felderítésre (természetesen szintén nem egyedül), hiszen ha Potterék kaphatnak oda éjszakára büntetőmunkát, csak nem lehet annyira veszélyes.
De Anthony úgy dönt, áruló lesz, és betársul mellé.
– Lehet, soha többé nem látsz majd thesztrált – mondja.
– Leszámítva azokat az alkalmakat, amikor a fiákereket használjuk? – vág vissza Abby.
– Kérlek! Megan megkérdezte Ebshontot, és azt mondta, hajlandó tartani nekünk egy kis különórát ízelítőként, ha legalább tíz diákot összegyűjtünk. Tízet! Te vagy az egyik amúgy.
Megannek könnyű lett volna nemet mondani. Anthonynak? A fiú olyan esdekelve mered rá, ami csakis hamis lehet, Abby mégis érzi az egyre erősödő bűntudatot.
– Áruló – motyogja azért.
– Igen! – vigyorog Anthony, és sajnálatos módon tisztában van azzal, hogy nyert.
Sajnálatos és teljesen várható módon Megan nyomására többen törnek meg, mint nem, köztük a teljes hugrabugos évfolyam.
– Susan csak azért jön, mert csapatépítést lát ebben – magyarázza Megan Leanne-nek, aki meg se próbál úgy tenni, mint akit érdekel a dolog.
Abbynek erről filmbeli céges jelenetek jutnak az eszébe, meg millió reklám. Kezdi a hányinger kerülgetni.
Georgina tapintatosan nemet mond.
– Engem nem érdekelnek láthatatlan lovak – jelenti ki mogorván.
– Csak nincs kedved Zacharias közelében lenni – vádolja meg Anthony. – Ugyan, Georgie, Abby eddig is kiváló védelem volt, most is majd csúnyán néz rá az unokatestvéredre, és az elkerül majd. Már ha a közeledbe mer menni.
– Ne hívj Georgie-nak! – vicsorog Georgina.
Anthonynak a szeme se rebben.
– Hívhatsz cserébe Tonynak. És látod! Ez az arc kell neked! Menni fog ez, felírlak a listára.
Technikailag ekkor járnak tizenkét főnél, de a hollóhátas klubhelyiségben valahogy kipattan az információ, ami valószínűleg azt jelenti, hogy Megan és Anthony tárgyalását bűbájtan előtti szünetben mégse hagyták teljesen figyelmen kívül. Georgina nem volt hajlandó terjeszteni az igét, a mardekárosok pedig, bár valószínűleg az egyik hollóhátason keresztül értesültek az eseményről, úgy tűnt, nem fognak részt venni egy ilyen összeesküvésben. Nem illik a profiljukhoz.
Hiszi ezt mindenki egészen addig, amíg fel nem bukkannak hárman az előcsarnokban október utolsó szombatján.
Daphne Greengrass egyenesen Meganhöz fordul.
– Remélem, nem baj, hogy nem szóltunk hamarabb – mondja.
Megan pislog. Azután kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de épp csak egy elnyújtott sípolást tud kipréselni magából a döbbenettől. Kicsit eltúlzott reakciónak tűnik, főleg, hogy sosem volt igazán konfliktus a két ház között, márpedig a lány az ilyesmit nagyon a szívére veszi. Greengrass vár, mögötte Tracey és Nott érdeklődve szemlélik az eseményeket, de nem avatkoznak közbe, ami miatt az egész szóváltás sokkal súlyosabbnak hat, mint amilyennek lennie kéne.
Azután Megan elmosolyodik, annyira boldogan, ami szintén érthetetlen Abby számára, és megrázza a fejét.
– Dehogy – vigyorog. – Ebshont professzor semmit sem mondott erről.
Ebshont professzor a Tiltott Rengeteg szélén gyűjti össze őket. Magas ősz hajú férfi, aki sántít, jobb karja helyén üresen himbálózik a talár, bal vállán pedig méretes és súlyos zsákot cipel. Nem úgy tűnt, mint akit zavar a végtagja hiánya az egyensúly megtartásában.
– Ha a fele csoport felveszi a tárgyat jövőre, már többen lesztek, mint az idei harmadévesek – nevet. – Izgalmas témát választottatok ízelítőként, azt meg kell hagyni. Nos? Mielőtt elindulunk, ki nem ismeri a thesztrálokat?
Senki sem jelentkezik. Úgy tűnik, ezt a részt mindenkinek sikerült önállóan elolvasnia a könyvben. Ebshont professzor ettől csak még lelkesebb lesz.
– Remek! És kinek van kérdése?
Nott jelentkezik.
– Ezt a különórát tényleg jóváhagyta az igazgató? – kérdezi mereven.
A professzor csak felnevet.
– Ha hatvankétszer kerülsz próbaidőre, megtanulod, hogy néha érdemes először a hivatalos úton elindulni. Igen, Albus engedélyezte ezt a kis különórát – tette hozzá, amikor a csoport fele nem mosolygott vissza. – Természetesen vannak feltételek. A thesztrálok hetedéves anyag, és érzékeny lények. Nem annyira sértődékenyek persze, mint mondjuk egy hippogriff, de ez nem azt jelenti, hogy tiszteletlenül bánhattok velük. Következő kérdés?
Morag MacDougal nyújtotta a kezét.
– Pontosan mit jelent, hogy csak azok láthatják, akik „találkoztak a halállal"? Több forrás szerint ezt automatikusan azokra használták, akik láttak valakit meghalni, de még ezt sem állítják teljesen biztosan.
Ebshont professzor elégedetten bólintott.
– Remek kérdés. Elméletileg nem kéne pontot osztogatnom, mivel ez nem hivatalos óra, de hát mindenki folyton folyvást pontot von le a folyosón rohangálásért és egyéb apróságokért, szóval miért ne lehetne fordítva: öt pont a Hollóhátnak. A könyvben található kifejezés azért ennyire homályos, mivel többféle eset állhat fenn: valaki vagy látott valakit meghalni, vagy valaki meghalt, de sikerült újraéleszteniük, mágikusan vagy mugli módszerrel.
Abby megborzong. Masha átkarolja a vállát, és belefúrja a hajába az arcát.
– Nyugalom – duruzsolja.
Nyugodt vagyok, válaszolná, ha egyedül lennének. Tökéletesen nyugodt.
Csupán kényelmetlen közelségbe kerültek az ő ügyéhez.
– Továbbá előbbi esetben ismert egy rövid fázis, amikor az illető még nem látja a thesztrálokat. Erre több magyarázat is létezik, vannak, akik a thesztrálok mágiájához kötik, vannak, akik a varázslók és boszorkányok erejéhez, míg egy kisebb csoport ahhoz ragaszkodik, hogy mindössze a halál tényének elfogadása tart rövidebb-hosszabb ideig.
– A gyász öt szakasza – vigyorog kesernyésen Masha.
– Az mi? – néz rá Aidan értetlenül, és Aiko arckifejezése hasonlóan zavaros.
Abbynek ezekben a pillanatokban jut eszébe, hogy ők ketten nincsenek itt a kezdetek óta, így lemaradtak a pszichológia-szakaszról. Aiko ugyan rengeteg hivatkozást hallgatott végig, és még Abby jegyzeteit is átpörgette, de… nem tudhat mindent.
(Elméletileg ez lenne a logikus, nem? Elméletileg hozzá kapcsolódnak. Abby helyettük hallott. Miért ne lehetne, hogy ők is tudják, amit ő tud?)
Masha nekiáll magyarázni a Kübler-Ross modellt, miközben Abby visszafordítja figyelmét Ebshont professzorra.
Ernie hosszú elemzést kap arról, hogy a thesztrálok általában békén hagyják az embert, amíg cserébe ők se piszkálják őket, és ezalatt azok az általános alapszabályok értendőek, minthogy nem szabad vad thesztrál-csikót simogatni, mert az anyja leharapja az ember kezét, vagy hogy nem próbálunk meglovagolni egyetlen szelídítetlen példányt sem, mint ahogy zebrára nem ülünk a szavannán.
– A Roxforthoz tartozó állomány természetesen szelídebb a vadon élő példányoknál, de ez nem azt jelenti, hogy megtéphetitek őket.
– Muglik láthatják őket? – kérdezi Tracey.
– Csak annyira, mint a varázslók és boszorkányok – válaszolja Ebshont.
Tehát igen. A követelmények teljesülése után.
Ebshont nem kérdezi meg, kik azok a csoportból, akik látják a thesztrálokat, amiért Abby külön hálás, habár valószínűleg a többség már úgyis tud róla. A csoport fele biztosan, mert kizárt, hogy Megan érvelése nem tűnt fel a múltban senkinek. Abby azért elássa jó mélyre a bizonytalanság érzését, és próbálja meggyőzni magát, hogy nem tévednek rá gyakran a tekintetek, ahogy elindulnak, egyenesen a Tiltott Rengetegbe. Ettől függetlenül olyan érzése van, mintha hangyák szaladgálnának a vállán, a kényelmetlen érzés nem hagyja, hogy teljesen nyugodt legyen.
(Mintha lenne rá esély.)
A birtok ezen részén értelemszerűen még sosem járt egyikük se. Pár perc után már nem szűrődik át a gyenge, októberi napfény, és az aljnövényzet is teljesen eltűnik, az ösvénnyel együtt, Ebshont professzor mégis magabiztosan navigál tovább a buckák és sűrű fák között. Egy emelkedő után pedig előbukkan…
– Hagrid! – integet Ebshont professzor. – Örülök, hogy már itt vagy. Hoztam még némi húst a thesztráloknak.
A vadőr nem tűnik kisebbnek, mint az első alkalommal, amikor összecsődítette az elsősöket az állomáson, lábainál Ebshont professzor zsákjánál kétszer nagyobb csomag hever.
– Ha máshonnan nem is, elsőéves korotokból bizonyára emlékeztek az iskola vadőrére, Rubeus Hagridra. Neki köszönhető, hogy az iskolai fiákereket a thesztrálok húzzák, ugyanis ő szelídítette meg őket. Kezdetben mindössze hat thesztrálból állt a ménes, de mára már hatalmas állománya van az iskolának, és mindez Rubeusnak köszönhető, aki évtizedek óta dolgozik velük. Csodálatos munkát végzett velük, igazi szakemberhez méltót!
A vadőr nyilvánvalóan zavarba jön, de Ebshont, aki ugyan maga se alacsony termetű, mégis épp csak a válláig ér, hátba veregeti.
– Ugyan, Rubeus, ne szabadkozz. Ez egy csodás dolog. De lássunk is munkához! – kiált fel a diákok felé fordulva.
Abby nem igazán lepődik meg azon, hogy a zsákokból nyers hús kerül elő. Bár a könyv szerint a thesztrálok inkább kisebb termetű rágcsálókat kapnak el, látszólag a Tiltott Rengeteg nem tartalmaz annyit, amennyivel képesek lennének fenntartani egy ekkora ménest, ilyen közel az iskolához anélkül, hogy azok elvándorolnának, de hát ezért van a marha – vagy kecske, az egyik thesztrál látszólag ezt preferálja az elmondottak alapján.
A thesztrálok tökéletesen terepszínűek: olyan könnyedén olvadnak bele a félhomályba, hogy Abby csak akkor veszi észre a legelső példányt, amikor az előüget a fák közül.
Masha felrikolt, és akkorát ugrik, hogy a bokája Abby vállát súrolja. A thesztrál odafordul a zajra, de azután úgy dönt, izgalmasabb a hússal foglalkozni, mint Abby amúgy is csak félig létező társával.
– Á, ez Bricia – jegyzi meg Ebshont professzor.
– Meg szabad simogatni? – kérdezi azonnal Megan és Wayne egyszerre, akik a legutóbbi alkalommal lemaradtak arról, amit Anthonynak sikerült kiviteleznie.
Anthony mellesleg szokatlan intenzitással bámulja a húst, mintha azzal, hogy elég erősen nézi, megpillanthatja a ló szájának körvonalát, ahogy az falatozni kezd.
Hamarosan négy másik thesztrál is érkezik a tisztásra. Abby még mindig nem találja őket túlságosan aranyos állatoknak a sok lifegő bőrredő és csont és denevérszárny és rémisztően fehérlő, halálszerű tekintetek együttesével, de másodjára, felügyelt környezetben már elmúlt a rémisztő, túlvilági hangulat, és inkább csak… furcsa csontvázlovak, akár valami olcsó halloweeni díszlet. Csak sokkal valóságosabbak.
A lovak rekordgyorsasággal termelik be a húst. A legkisebb, ami mindössze Abby feje búbjáig érhet, és mindenképp kisebb, mint Masha, hamarosan kíváncsian közelít a csoporthoz, akiknek a nagy része nem látja, de talán a mardekárosok tisztában vannak vele, mert Nott súg valamit Greengrassnek és Tracey-nek.
– Ez most itt van előttem, igaz? – kérdezi Susan elhaló hangon.
– Ne aggódj, Pio igazán játékos. Lehet, hogy belekap a hajadba, de csak megrágcsálja kicsit.
Pio ebben a pillanatban meg is valósítja ezt, és boldogan nyihogva szétcincálja Susan tökéletes fonatát. A lány felsikkant, és nem mer mozdulni.
Ez… Na jó, ez tényleg aranyos, még Abby is hajlandó elismerni. Közelebb lép, mire Pio ránéz. Szemeznek egy sort, majd Pio érdektelennek nyilvánítja Susan fonatát, és Abbyhez üget. Az ő tincseit nem kezdi el rágni, csak megszagolja, azután vár.
– Mit kell ilyenkor csinálni? – kérdezi Abby. Csak kicsit ideges. Csak kicsit remeg a hangja.
– Simogasd meg – jön az egyszerű utasítás.
Pio bőre puha és hátborzongató, mintha egy szőrtelen macskát simogatna. Nem mintha arról tudná, milyen, de ehhez hasonlónak képzeli el.
Anthony máris mellette termed. Kérdeznie se kell, és Abby a félig felemelt kezét Pio orrához nyomja.
– Tessék, légy boldog – motyogja.
Anthony vigyorog.
– Az vagyok. De puha… – piszkálja meg a ló sörényét.
Aidan összebarátkozik a Tenebrusz nevű thesztrállal, és körbeviteti magát a fák között. Aiko fintorogva viseli el, ahogy Masha körberángatja. A gyerekek, köztük Abby is, thesztrált simogatnak, a vállalkozó kedvűek felülhetnek a hátukra – szigorú felügyelet mellett, és egyikük se repülhet, bár úgy tűnik, ez nem a jelenlévő felnőtteken múlik.
Abby ennek kicsit örül, mert így legalább senki sem kényszeríti arra, hogy kipróbálja. Különben is, Aidan nyilvánvalóan lovagol helyette is.
(A thesztrálok látják őket, de a halálos ügy után ez valahogy kevésbé meglepő.)
Georgina tüntetően távol szeretne maradni az egésztől – főleg az unokatestvérétől, de ez nehéz, ha a lovak evés után annyira kíváncsiak, mint egy kiskutya, így ő legalább annyi hajszálat veszít, mint Susan, akit Leanne azonnal megpróbál elhessegetni.
(– Nézd, attól még, hogy az az álmod, hogy királynő lehess…
– Miért hiszitek mind, hogy megalomániás vagyok? – csattan fel Susan, de Leanne nem zavartatja magát.
–… lehetetlen, sosem hódolunk be neked. Add fel.
– Nem akarok uralkodni.)
A végére nyilvánvalóvá válik, hogy Abby nem az egyetlen diák, aki látja a lovakat. Nott vagy nem próbálja eléggé titkolni, vagy mardekáros létére nem elég ravasz ahhoz, hogy eljátssza az egészet.
– Lehet, felveszem jövőre ezt a tárgyat – csicsereg az egyik hollóhátas, Sue Li. – Nem terveztem, de ez nagyon jó volt.
– És nem próbáltak megenni – teszi hozzá Terry Boot. – Lehet, meg kéne kérni a többi tanárt is, hogy csinálnának-e ilyen bemutató órát, kíváncsi lennék arra, a mugliismeretet érdemes-e felvenni.
– Hollóhátasok… – motyogja Georgina félhangosan. Csak Anthony hallja, aki egyáltalán nem veszi magára.
Már sötétedik, mire visszaérnek, és a Nagyterem rég ünnepi díszben tündököl. Úgy tűnik, a pletykák, miszerint Dumbledore élő csontváz-zenekart szerződtetett, hamisak, mert semmi ilyesmi sem látszik az ajtón keresztül, ahogy a csoport szétválik az előcsarnokban. Szétválna.
Ugyanis Zacharias életében először úgy dönt, gerincet növeszt magának, és megragadja Georgina karját.
Tény és való, a mardekárosokat ez sem akadályozza meg abban, hogy tovább libbenjenek az alagsor felé, és a konfliktus jeleire a hollóhátasok nagyon bölcsen szintén sietősre fogják, de Anthony nemes egyszerűséggel hasra esik a saját lábában a döbbenettől, így marad, a hugrabugos csapatból meg mindenki elkapta az előző évben, ahogy a fiú nyaggatja Leanne-t és Abbyt. Főleg Abbyt.
Valószínűleg ő tűnt a könnyebben meggyőzhetőbbnek.
Ez valamilyen szinten nagyon szomorú.
– Mi van? – csattan fel Georgina.
– Ööö – mondja értelmesen Zacharias, amit Abby személy szerint meg tud érteni, mivel a lány úgy fest, mint aki mindjárt ráveti magát, hogy átharapja a torkát, de minimum letépi a karját. – Én… bocsánatotakarokkérnibeszélhetnénk?
– Azt hittem, ők már elintézték ezt, nem? – suttogja Ernie Abbynek.
– Én is – motyogja a lány helyett Leanne. – Mi a fene.
Georgina hallgat egy kicsit, látszólag eltart egy ideig, amíg megemészti, mit is mondott drága kuzinja. Azután kirántja a karját a szorításból, és szó nélkül elindul a Griffendél torony irányába.
– Ezt – fordul azért még meg a lépcső tetején dühösen – tavaly kellett volna, és személyesen, nem a barátaimon keresztül, mint valami gerinctelen gyáva, te átkozott idióta.
Azzal eltűnik a lépcsőfordulóban, de a léptei dobbanását kísértetiesen sokáig lehet kivenni az alapzaj mellett.
– Hát – kezdi Wayne. – Ezt…
– Ki ne mondd – sziszegi Zacharias.
– Elszúrtad – fejezi be helyette Roger. – Mi ez a családi dráma? Nem sikerült a múlt évben lerendezni?
– Nem sikerült nekik semmi a múlt évben – motyogja Anthony még mindig a földön ücsörögve.
– Te hollóhátas vagy, miért nem követted a bandádat?
– Mert akkor hiányoztam volna erről a kis drámáról – von vállat a fiú. – Az egy katasztrófa lett volna.
– Az a katasztrófa, hogy maradtál – morogja Zacharias, és elindul a klubhelyiségük felé. Teljesen nyilvánvalóan menekülni akar.
(– Hé – veregeti vállon Hannah Susant. – Legalább teljesült az álmod, nem? Egy egész délutánt töltöttünk együtt. Hamarosan átveheted az uralmat.
– Nem akarom átvenni az uralmat, mondtam már!
– Persze, persze – ért egyet kórusban Hannah és Megan. Előbbi arcán a megértő mosoly különösen irritáló.)
A csontváz-zenekar az est további részében is hiányzik, ahogy a szellemek nagy része szintén. Ez kissé aláássa a halloweeni hangulatot, de a dekoráció szerencsére sikeresen menti a helyzetet. Kétszer annyi sütőtökös étel van, mint tavaly, és Abby biztos benne, hogy egy hétig nem tűnik el a szájából az íze.
Nagyon szép. Nagyon hangulatos. Ezúttal egy tanár se ront be azzal, hogy troll kószál a kastélyban, ami a jelenlegi másodévesek szemében jelentősen növeli az est minőségét, és Abby egy pillanatra arra gondol, mi van, ha az első év csak véletlen volt? Ha nincs is semmilyen cselekmény, és idén nem történik semmi? Sokkal valószínűbbnek tűnik ez a lehetőség, mint valami veszélyes mese. Valahogy vitába bonyolódik a negyedéves Benjamin McEwennel a popzenét illetően, és ez sokkal valóságosabbnak tűnik, mint egy közelgő drámai cselekmény. A szituáció annyira furcsa és nevetséges, hogy a lány az első öt percben csak reflexszerűen reklamál, miközben próbálja feldolgozni, hogy ez tényleg megtörténik.
(Valahogy, valamikor kiegyeznek, és Abby beszerez egy Fleetwood Mac ajánlást kompromisszumként. Sosem hallott róluk eddig. Sosem hallgatott valószínűleg tőlük semmit. A számok neve se dereng, de Benjamin esküszik, hogy ez rock and roll, Abby szégyellje magát, amiért nem hallott róla, az énekesnő boszorkány, bár nincs rá bizonyíték, és tagadta, és Abbynek muszáj a Rhiannonnal kezdenie.)
(Abby nem mondja, hogy a kétezres évek zenéjének azon fajtáját szereti, amihez legközelebb jelenleg ismeretei alapján a Daft Punk állhat, ha létezik egyáltalán. Talán. Eleve furcsának tűnik a zenei ízlése, és néha olyan darabok bukkannak fel, amik nem igazán illeszkednek a kialakuló képbe, de lényegesen gyorsabb az összes szám, mint amik jelenleg léteznek, és ez zavaró.
Leginkább ez a különbség. Meg az, hogy még nem találkozott hasonló hangulatú zenével. Lehet, csak a családja nem kedveli, de… akkor is idegesítő. A rock csak pótlék.)
– Mi bajod a Walpurgis Leányaival? – kérdezi az egyik lány, amikor Benjamin azt ecseteli, ezúttal már az általános hallgatóságnak, mennyire hiányzik neki a zene. – Nagyon jók.
– De nem hónapokon keresztül – nyöszörög. – Mégis miért van az, hogy a mágikus gramofon nem játszik le rendes lemezt? – panaszkodik.
– A gramofonlemez barázdái szélesebbek – csúszik ki Abby száján. – Nem igényelnek elektromos erősítést.
Azonnal tudja, hogy inkább csendben kellett volna maradnia, hiába ő volt az, aki Benjaminnal vitatkozott negyed órája.
Masha a válla fölött mered rájuk, mintha bármit is segíthetne a jelenléte.
– De ugyanúgy néznek ki – veti fel ugyanaz a lány, aki előbb a Walpurgis Leányait védte. – Benjamin tavaly hozott egyet, és nincs köztük különbség.
– Látható különbség nincs sok. Gondolom – von vállat Abby, és visszafordul a vacsora felé. – Nem tudom, sosem láttam még gramofonlemezt.
Benjamin kínosan nevet.
– Hoppá? – ajánlja. – Esküszöm, nem tudtam róla. Bocsi, Haruka.
– Ha emiatt tönkremegy a lejátszóm – morogja a lány –, kibelezlek.
– Hallottad, nem? Maximum az én lemezeim mennek tropára. Ez mondjuk sok mindent megmagyaráz… – halkul el a hangja.
Leanne Abbyt fixírozza folyamatosan.
– Sokat beszéltél – közli végül.
– Nem tilos.
– De tőled szokatlan, ha épp nem vagy bepörögve a repüléstől – válaszolja.
– Büszkék vagyunk rád. Különösen Susan – vigyorog rá Megan.
Masha lefejeli Abby vállát, mire a lány kilöttyinti a töklevét. Susan még rátámad Meganra, hogy ne keverje bele ebbe is, amikor az felhozza, hogy végre újabb lépés történt a birodalma egyesítése érdekében.
A vacsora összességében további események nélkül zajlik. Benjamin még próbál érdeklődni a bakelit- és a gramofonlemezek lelkivilága közti különbségről, de Abby ennyire részletesen nincs tisztában a technológiával, pláne nem ebben az állapotban, azután az a lány – Haruka Endoh, mint kiderül – végleg leoltja, amiért a másodéveseket zaklatja.
– De pont ez az! Már másodévesek! Még csak nem is pici törpök, mint az elsőévesek, el kéne viselniük.
Ami teljesen jogtalan tőle, mert negyedéves létére ő is alig magasabb náluk. Haruka csavar is egyet válaszként a fülén.
A közös thesztrálozás, úgy tűnik, felhívás volt a többi másodéves hugrabugos számára, mert vacsora után mind egy helyre telepednek le. Abby ugyan megpróbál elvonulni – túl sok interakció volt ez mára, és kezdi érezni a jól ismert fojtogató érzést –, de Leanne vasmarokkal rántja le maga mellé.
– Ha én szenvedek, te is – sziszegi.
Ami nem igazán fair. Abby nem csinált semmi rosszat. Megan a hibás.
– Kéne egy pakli Uno – jegyzi meg Justin. Ők ketten Abbyvel az egyetlen mugliszületésűek, ebből kifolyólag ők vannak igazán képben a mugli társasjátékokkal. Egy dolog a roxfortosított Cluedo, és egy másik az, ha tényleg van választék.
(Bár úgy tűnt, az egyik harmadéves szintén beleadta a saját pakli francia kártyáját és egy doboz Scrabble-t. Utóbbinál már sikerült elkapni a hetedéveseket, ahogy kizárólag varázsigékkel játszanak.)
Megan lecsapja a Monopolyt az asztalra.
– Visszavágót – közli.
– Te nem vagy hullafáradt? – kérdezi Leanne.
– Sally-Anne már nincs itt – csúszik ki Zacharias száján kissé meggondolatlanul, mire a hangulat megfagy.
Végül Hannah szólal meg:
– Bocsánat – mondja, aminek semmi értelme nincs, de aztán folytatja: – Ha kicsit jobban próbálkoztunk volna tavaly, akkor…
– Ugyanúgy elment volna – vág közbe Leanne, és Abby egyetért vele. Mert nem. Ne kérjen bocsánatot azért, ami nem az ő hibája; ami egyikőjük hibája se, holott tudja, ugyanezt érezte év végén, amikor Sally-Anne tanszereit gyűjtötték össze Leanne-nel, és utána minden nap, amikor felkelt, és ott volt az az üres hely a szobájukban.
(És nem csak Caroline az, aki nem válaszolt a levelére. Leanne és Abby próbálkoztak egyszer, még az első héten. Titokban, óvatosan, roppant körülményesen megfogalmazva. Azóta nem érkezett rá válasz.)
(Talán el se ment igazából. Ki tudja, hogy működik a titokvédelmi törvény.)
Egy pillanatra úgy tűnik, ez a beszélgetés is csendbe fullad, mint az összes többi, amiben Sally-Anne felbukkant.
– Talán csak még rosszabb lett volna, ha erőltetitek – mondja Aiko a sarokból. Senki sem hallja, de Abby titokban egyetért, megismételni viszont nem hajlandó.
– Nem értem, miért ment el – mondja ki végül Justin. – Mármint nem beszéltünk sokat, de… Hát, tudom, milyen érzés egyik napról a másikra kiszakadni abból a világból. Nehéz. És én is zavart voltam. De… hozzá lehet szokni. És varázsolni jó érzés. És ez a kastély is az. És végre vannak barátaim – teszi hozzá még halkabban. – A furcsa véletlen varázslataim miatt nem szeretett a többi gyerek az iskolában, akárhogy igyekeztem. Itt van helyem. Biztos Sally-Anne se volt másképp? Vagy te, Abby?
Furcsa Justint – aki rendszerint hangos és magabiztos – így látni.
Abby a magányos órákra gondol, amiket a könyvek meg Masha (és később Aiko) társasága töltött ki. A pánikrohamokra, az elszigeteltségre, arra, hogy még most is kellemetlen a tömeg. Bizonytalanul bólint.
– Én tudom, miért ment el – szólal meg végül, mert érzi, ez az a pillanat, amikor elmondhatja. Már nem olyan mély a seb, és ő is képes erről hangosan beszélni. És bár a többieknek talán nem kellene tudniuk róla, mindnyájuknak szüksége van egy lezárásra. – Sally-Anne rettegett a varázslattól.
– Ezt már mondtad egyszer. – Megan most se néz ki úgy, mint aki érti, mi ennek a mondatnak a következménye.
– Sally-Anne megerősítette. A véletlen varázslatai mind rosszul sültek el – folytatja hát. – Mások is megsérültek. Emiatt gondolta, hogy a mágia rossz, és emiatt nem akart maradni. Meg a családja miatt. Meg valószínűleg sok más ok miatt.
– De… mi van a mugli világban, ami itt nincs? – kérdezi végül Megan. – És a varázslatot tudta volna jóra is használni. Meg tudtuk volna mutatni neki, hogy képes erre. A családjával se kellene megszakítania a kapcsolatot. Én… én nem értem.
– Nem kell – paskolja meg a fejét Wayne. – Csak… el kell fogadnunk?
– Kérdezed vagy mondod?
– Kérdezem? De… Sally-Anne döntött. Nem rágódhatunk ezen örökké. Nem kell megértenünk, csak tiszteletben tartani a döntését. Anyukám mondta ezt. Izé, ő is hugrabugos volt. Meg Heidi. Meg Bimba professzor is. Meg ez a Hugrabug egyik alapelve, nem?
– A nem megértés? – néz rá mogorván Leanne.
– Az elfogadás. – Wayne nem veszi fel, és látszólag zavarba se jön igazán azért, mert mindenki rá figyel éppen. – Nem tudjuk megváltoztatni, se Sally-Anne döntését, se magát Sally-Anne-t.
És van ebben valami nyomasztóan végleges.
– Á, tényleg jó végre erről beszélni – sóhajt fel Roger, megtörve a varázst. Ernie vigyorog, habár sápadtan és törékenyen. – Nagyon zavart.
– Akkor felejtsd el – von vállat Zacharias.
– Nem akarom. Az nem lenne helyes – rázza a fejét a fiú.
A hangulat könnyebbé válik. Megan előkotorja a Monopolyt. Amióta Abby utoljára látta, nem változott, ellenben bővült egy új táblával, ami hajszálpontos mása volt az eredetinek, pár olyan lényeges apróságot leszámítva, minthogy a neveket lecserélték. A nagy részét Abby még sosem hallotta, de felismerte például az Abszol utat. Meg a Roxfortot. És a Mágiaügyi Minisztériumról is volt egy túl erős gyanúja, mi lehet az.
Aztán, mintegy a varázslat megtöréseként, Bimba professzor lép be a klubhelyiségbe, komor arccal. A prefektusokhoz siet, halkan szól hozzájuk valamit. Hamar nyilvánvalóvá tűnik, hogy nem hétköznapi dologról van szó, mivel mindegyik diák arca egytől egyig szintén elkomorodik. Olyan, mint egy vírus. Egy fertőzés. Egy…
– Professzor, történt valami? – kérdezi az egyik negyedikes. Benjamin egyik barátja, Cedric. Elég hangos ahhoz, hogy a klubhelyiségben jelenlévő maradék diáknak is felkeltse a figyelmét, de nem eléggé, hogy zavaró legyen.
– Valószínűleg nem hallottatok még róla – kezdi Bimba professzor komoran –, de ma este, nem sokkal korábban az egyik emeleti folyosón történt egy incidens.
Bimba professzor nem kertel. Nem mondja azt, hogy nem az ő dolguk, hogy túl fiatalok, hogy nem beszélhet róla. Bimba professzor őszinte velük, és ez igazán szép egy tanártól, de jelen esetben Abby hirtelen rettegni kezd, és egy pillanatra azt kívánja, bárcsak ne ilyen lenne a házvezetőjük, és ne hozná fel a dolgot.
– Még egy troll? – tippel Masha. – Csak elkésett a tanár.
Aidan oldalba könyököli. Masha nem szól többet, de a gyilkos pillantása nyilvánvaló üzenetet hordoz.
– Lehetséges, hogy csak egy szörnyen ízléstelen, rosszindulatú tréfa – folytatja házvezetőjük, olyan hangon, ami kétséget sem hagy afelől, ebben sajnos a legkevésbé sem mer reménykedni. – Az este folyamán valaki kővé dermesztette Mr. Frics macskáját, Mrs. Norrist. Valamint hagyott egy feliratot a falon.
Abby úgy érzi, mint akit gyomron vágtak. Úgy tűnt, mintha a világ egy pillanatra se hagyná, hogy a biztonság érzésébe ringathatná magát. Mrs. Norrist olyan szinten kerülte mindenki, hogy anélkül vált rutinná, hogy Abby valaha is észrevette volna, ezt csinálják. Sosem figyelt igazán a macskára. Nem is az áldozat személye volt a lényeg…
– Amíg meg nem találjuk a tettest, nagyon kérlek, legyetek óvatosak – folytatja a házvezetőnő.
– Bimba professzor, ön úgy gondolja, hogy egy diák tette? – kérdezi Gabriel. – A kővé dermesztés… bonyolultnak tűnik.
Bimba professzor összepréseli az ajkait, amitől egy pillanatra végtelenül McGalagony-szerűvé válik.
– Nem kizárt.
– De…? – hagyja nyitva a kérdést a prefektus.
– A felirat szerint, amit a tettes hagyott, a Titkok Kamráját kinyitották.
Anna Smith felsikkant. Ő az egyetlen, aki nem értetlenséggel fogadja az esetet.
(Anna Smith az elmúlt pár évtized legjobb a mágiatörténelem RBF pontszámát produkálta, miután egy, a hollóhátas Robert Hilliarddal történt incidens túl sok motivációt szolgáltatott számára a revanshoz.)
– Amíg nincs meg a tettes, addig szeretnénk azt hinni, hogy ez csak egy kegyetlen tréfa volt. Ti pedig – fordul vissza a prefektusokhoz – McGalagony irodájához menjetek majd holnap fél hétre. Mindenki részt fog venni rajta.
– Min? – kérdezi valaki, miután Bimba professzor kilép a klubhelyiségből egy „Jó éjszakát" és egy nem teljesen őszinte ígéret kíséretében, hogy senki sem marad fent hajnalig, annak ellenére sem, hogy másnap vasárnap.
– Rendkívüli gyűlés – mondja Andrew Meyers.
– Ti szoktatok gyűlést tartani? – hüledezik Benjamin. – Ráadásul a többi házzal?
– Nem. Nem szoktunk.
És ez eléggé aláássa az este hangulatát.
– Jó, de mi az a Titkok Kamrája? – teszi fel a kérdést Justin, egyenesen Annához fordulva.
A lány először ajkába harapva csak a vállát vonogatja, azután rájön, hogy az egész klubhelyiség őt bámulja.
– Ti nem olvastátok a Roxfort történetét? – kérdezi gyanakodva.
– Abby átfutotta – árulkodik Leanne.
– Feladtam az ötödik fejezetnél – szál be a csapatba Cedric Diggory.
– Én végigolvastam! – integet büszkén Tamsin Applebee. – A páratlan fejezetek nagyon rosszak!
– És emlékeztek is belőle valamire? Ja, gondoltam. A Roxfort történetében említik a Titkok Kamráját. Egy helyiség, amit állítólag Mardekár Malazár hozott létre a másik három Alapító tudta nélkül. – Anna vonakodása már a múltté, magabiztosan meséli a tényeket. Abbynek eszébe jut a listája, és megrázkódik. – A legenda szerint csak Mardekár utódja nyithatja ki azért, hogy az iskolából eltüntesse az összes mugliszületésűt. Állítólag van valami a Kamrában, ami képes erre.
– Mármint hogy ámokfutást rendezni? – kérdezi valaki a klubhelyiség túlvégéből.
– Valami olyasmi – ért egyet Anna. – Ennél már csak homályosabb dolgok szerepelnek a könyvben. Hogy miért nem létezhet, milyen kihatással volt ez a legenda a házak közti kapcsolatokra, és így tovább. Igen, Tamsin, páratlan fejezetben volt ez benne.
– Tudtam – suttogja a lány győzedelmesen, egy pillanatra elfelejtve, miről is volt szó az előbb. – Várj, akkor ez azt jelenti, hogy további támadások lesznek?
Anna arcán látszik, hogy már most bánja, hogy kinyitotta a száját.
– Bimba professzor szerint csak egy tréfa – mondja Andrew. Kevésbé vehemens, mint Lexa tavaly, és nem annyira lendületes, mint Adrien, de már belerázódott annyira a rangidős prefektus szerepbe, hogy hitelesen adhassa elő.
– Ezt még Bimba professzor se hitte el – jelenti ki Masha.
Az este folyamán már senkinek sincs kedve monopolyzni.
De mi dermeszt kővé egy macskát? Vagy általánosságban, egy élőlényt?
Medúza, gondolja Abby. Mi nem passzol a listáján? Mi az, ami a kakukktojás?
Interaktív akácfa. Óriáskígyó. Az egyik film végén óriáskígyó volt, de az ez volt? Medúza hajában kígyók voltak, a terem kígyókkal volt tele, a Mardekár ház jelképe a kígyó, de hogyan tehetné meg a kővé dermesztést egy ilyen állat?
Gabriel azt mondta, a kővé dermesztés bonyolult, és Bimba professzor nem cáfolta meg. Nem lehetetlen, csak nehéz. Szóval…
Abby kis habozás után bekarikázza a két pontot, kérdőjeleket írogat mellé, kihúzza őket, majd visszaírja.
Majd egy még hosszabbra nyúló tétovázás után mégis kihúzza mindkettőt, és megfogadja, holnap átolvassa a Legendás állatok és megfigyelésük tankönyvet kígyók után kutatva.
Megjegyzések:
Ebshont professzorról a Pottermore-on lehet több infót olvasni, amit nem linkelhetek be, mert az ff net nem szereti a linkeket. Köszike. Tényleg hatvankét alkalommal került próbaidőre, szóval szerintem ő és Hagrid remekül kijöhettek egymással, már ami a stílusukat illeti.
A thesztrálokról: Harry a 4. év végén nem látta őket. Személy szerint úgy gondolom, a gyász öt szakaszából (Kübler-Ross modell) az elsőn, a tagadáson kell túljutni ahhoz, hogy a HP-univerzumban valaki láthassa a thesztrálokat. Logikusabbnak tűnik, mint a mágikus elméletek, de szeretem azt hinni, hogy a varázsvilág inkább hinne ebben, mint a mugli pszichológia termékében. Ezt a modellt amúgy több egyéb helyzetben is alkalmazzák, legalábbis a Google keresés szerint.
Technikailag a gramofonról: igazából csak arra emlékszem, a filmekben szerepel, könyvbeli említés nem ugrik be. Ettől függetlenül, akár tévedek, akár nem, az elektronika hiánya szerintem elég ahhoz, hogy használják a varázsvilágban is. :)
