Második év
IV. rész
Egészen addig csak egy macska, amíg nem.
Egészen addig csak egy felirat a falon, amíg nem.
Egészen addig a valóság az, hogy senki sem veszi komolyan (mert csak egy macska; csak egy hatásvadász felirat; csak egy kegyetlen tréfa, ami már nem vicces; csak egy…), amíg már nem csak egy macska, nem csak egy felirat, hanem egy elsőéves gyerek a gyengélkedőn.
Hirtelen az egész veszély sokkal valóságosabbá válik most, hogy bizonyítékot kapott arra mindenki, bárki lehet a következő. Nos… bárki, aki mugli születésű. Sárvérű. Állítólag Malfoy ezt kiabálta nagy lelkesen – állítólag utólag emiatt kapott büntetőmunkát, de a Roxfort pletykái közül ki tudja, miben lehet hinni.
Abby nem veszi magára. Abbyt épp jobban lefoglalja az, hogy visszaírja a kígyót a listájára, azután az akácfát, majd utóbbit lehúzza, végül a kígyót lefirkálja, rajzoljon mellé egyet, azt is megsemmisítse, és az egész folyamat végén végül sikerül ráöntenie a füzetére a tintatartó tartalmát. A lapok átáznak, a listáit villámgyorsan körmöli át olyan területre, ami megmenekül.
(Abby nem veszi magára, mert arra gondol, hogy Pandórát agyagból gyúrták, a többi embert pedig legtöbbször sárból és valamilyen isteni testnedvből teremtették. A sárvérű talán a származására utal, talán lefitymáló, de rengeteg legenda szerint az embernek nem csak a vére nem több ennél – emiatt minek húzza fel magát?)
A fekete paca marad, és nagyon zavaró.
A kígyó szintén.
Medúza hajában a mítosz szerint kígyók voltak. Kővé dermesztette az áldozatait. Valami ilyesmi.
De a Harry Potter sorozatban nem voltak gorgók. Nem voltak istenek, nem volt vallás. Csak furcsa lények, mágia és varázslatos középiskola.
– Meh – legyint Masha, amikor Abby felhozza a témát. – Nem hiszem. Szerintem valami nagyon elrontott varázslat okozza ezt. Írd vissza a fát.
Abby visszaírja a fát.
– Miért? – kérdezi.
– Mert Aikónak rossz érzése van miatta.
– Ne kend rám – suttogja dühösen az említett a sarokból. – Nincs rossz érzésem. A fa fura.
– A fa fontos.
Tekintve, hogy később a Legendás állatok és megfigyelésük tankönyv egyetlen kígyója se képes a leírások alapján hasonló tüneteket produkálni az áldozatoknál, pedig a legtöbbjük nem épp szelíd, a fa igenis életképes opció. A többiek egy ideig furcsálkodva nézik a ténykedését, aztán vállat vonnak – végtére is, logikus Mardekár utódjához pont kígyókat kapcsolni.
Csakhogy továbbra sincs olyan kígyó, ami méreg helyett kővé dermeszti az élőlényeket. A kígyót Abby ismét kihúzza a listáról, ezúttal véglegesen, kutatással megerősítve.
– Lehet, hogy a kastély van elátkozva – javasolja Aidan. – Vagy csak szimplán kereszteztek valamit valamivel. Nézd. Nem olyan régóta létezik ellene törvény – bök az egyik oldalra.
De a végeredmény marad: senki se tudja, miért vált kővé egy macska és egy gyerek – ellenben mindenki végigjárja a pániktól a fásultságig vezető utat.
Mellesleg Harry Potter megint majdnem belehal a kviddicsmeccsbe, de ez csak egy frissítő lábjegyzet marad az aznap éjjeli támadás fényében.
Caroline válaszol.
Blake-en keresztül. A levél az elején kínos, azután egyre kevésbé, összesen hét oldal, a végére több áthúzással és javítással, nyilvánvalóan az utolsó lapoknál már nem érezte úgy a nővére, hogy le kéne tisztáznia a mondanivalóját.
Ír a suliról, az óráiról, a végén még a munkájáról is, és az időbeosztása alapján az alvást immáron feleslegesnek találja, vagy legalábbis sikerült egy olyan transzcendenciális szintre emelnie saját létezését, ahol nincs rá túlságosan nagy szüksége.
Abby zavaros. Nem tudja, mit kéne éreznie. Egy pillanatig abban sem biztos, hogy egyáltalán érez valamit.
De azután rájön, hogy nehéz levegőt vennie, hogy Aidan kivezeti a nagyteremből, egészen az első mosdóig, ahol összekuporodhat, szorongathatja a levelét, és ráébredhet arra, hogy bár fásult, bár nem mer reménykedni, attól még borzasztóan hiányzik a nővére, aki hajlandó vele emberi mértékben és gyakorisággal kommunikálni, egyszerűen azért, mert tényleg érdekli a világ, aminek Abby a részese lett.
(És ha Abby kissé késve és kisírt szemekkel esik be a mágiatörténelemre, Leanne nem teszi szóvá, csak úgy helyezkedik, hogy a mardekárosok és a hugrabugosok nagy része ne legyen képes rálátni a barátjára. Ahogy a padra borul, Abby életében először hálás azért a pazarlásért, amit ezeknek az óráknak a monoton ismétlése jelent.)
Abby még aznap lekörmöl egy választ, majd egy másikat is… Végül a negyedik verzióval elégszik meg, és tisztában van azzal, hogy a kelleténél jobban átérzi így Caroline kínosságát.
A következő négy különóra megrendezése abszolút a hollóhátasok hibája.
– Hogy társulhattatok az ellenséggel? – áll ki a többségében bűntudatot tettető másodévesek elé Andrea Kegworth.
A „többségében" jelzőt általában főleg Anthony Goldstein biztosítja a viselkedésével, ami a legkevésbé se közelít az elfogadott hollóhátas viselkedési sémához, és pont ezért jelentős mértékben járul hozzá minden statisztika rontásához. Egy hollóhátas nem válogat a tudás között. Nem ír rossz és felszínes házi dolgozatot egyszerűen azért, mert szerinte a téma unalmas. Nem barátkozik hugrabugosokkal.
Cho most először látja, hogy az évfolyam nagy része csatlakozik hozzá.
– Ez egy jó ötlet volt – fonja karba a kezét Terry védekezve.
(Mindig az első tízben szerepel az eredményeket tekintve, házon belül a negyedik. Ő készíti a legjobb jegyzeteket az évfolyamán Hermione Granger mellett, legalábbis ebben az évben, de Cho ott volt a kezdeteknél, és látta, hogy néz ki egy-egy pergamenje. Mindenki látta. Cho segített neki abban, hogy elfogadhatóan nézzen ki.)
(Marietta szerint csak a hugrabugos kislányt akarta lenyűgözni, aki be mert szólni neki. Marietta ezt „ennivalóan édes gyerekszerelemnek" hívta. Cho kitart amellett, hogy ez valami furcsa, egyoldalú versengés, amiről csak a lány nem tud.)
– Nem az a lényeg, hogy jó ötlet volt-e. Ezeket meg tudtátok volna kérdezni bármelyik idősebb diáktól. A baj az, hogy egyrészt a hugrabugosok találták ki, másrészt ti velük tartottatok.
– Mardekárosok is jöttek velük – védekezik Terry. A többiek bólogatnak.
Andrea fintorog.
– Szerintem tényleg nem rossz ötlet – ért egyet Robert a sarokból, belefojtva a lányba a következő tirádát. – Sokkal jobb megtapasztalni egy mintaórát, mint közvetve információt szerezni róla. És még ha más is találta ki, a következőt ők szervezik, ez nem elég?
Andreán látszik, hogy szíve szerint tiltakozna. De a szíve egyben azt is diktálja, hogy epekedve bámuljon Robertre, így az arcára kiülő erőszakos dilemma különösen érdekes formát és színt ölt.
– De…
– Igazából minden évben lehetne ilyen – szól közbe Cho is. – Szívesebben vettem volna fel a mugliismeretet a jóslástan helyett, ha tényleg látom előtte, milyen.
A jóslástan egy hatalmas hiba volt. Ezzel még Marietta is hajlandó egyetérteni, pedig elsősorban az ő ötlete volt.
De érti, mi a problémája Andreának. Nem az a gond, hogy a hugrabugosok butábbak lennének, vagy a hollóhátasok nem tanulnának keményen. Közel sem. Egyszerűen csak… a hozzáállás. Ahogy a dolgokhoz viszonyulnak.
Van valami eredendően más abban, ahogy a dolgokat intézik, amitől Chót speciel kirázza a hideg. Az a káosz, az, ahogy fejjel mennek a falnak, mert a puszta akaraterővel próbálják pótolni a hiányosságaikat, ahelyett, hogy arra építenének, amiben tényleg jók. Ahogy mindegyik kedves, kompromisszumképes, gyenge. Nem küzdenek a céljaikért igazán. Csak dolgoznak.
Cho minden hugrabugosnál azt érzi, mintha egy kétdimenziós képet bámulna, és gyűlöli az érzést.
(Tisztában van azzal, hogy nem mind ilyen. A megtorlást például, ami Adrien Tate bevonulásával kezdődött a hollóhátas klubhelyiségbe, mindenki igyekszik elfelejteni, saját lelki épsége érdekében, de szinte lehetetlen, még évek múltán is.)
– Megkérdezhetnétek Flitwick professzort, hajlandó lenne-e közbenjárni az érdeketekben – javasolja Becky Robert mellől, végre felnézve a rúnaismeret házijából. – Vector professzor nem az a típus, akit első körben meg tudtok győzni arról, hogy felszínes érdeklődőknek tartson tájékoztató órát.
A többi, mondhatni, történelem.
Nagyon zavaros történelem.
Abby érzi, ahogy fulladozik minden órán, pedig többen is vannak, akiket egész egyszerűen nem érdekel annyira a dolog, hogy mindegyikre elmenjenek. Abby is közéjük tartozik, de csak a legutolsónál dönt úgy, hogy elég volt, nincs tovább.
– Olyan ez, mint egy nyílt nap – jegyzi meg Aiko.
Ettől nem lesz jobb.
Aidan egy nap úgy dönt, elhagyja a fantasy farmer tunikát, és átvált rendes, roxfortos talárra.
(Aidan ért a legjobban a varázsláshoz.
Aiko imádhatja a bűbájtant és Masha csaponghat a témák között ide-oda, de amikor a gyakorlatba való átültetésről van szó, Aidan az, aki képes elmagyarázni a furcsa érzések jelentőségét, a pálcamozdulatok ívének fontosságát, a hangsúlyozás hatását. Nem tudományos alapon, inkább a megérzéseit adja át, amit Abbynek talán magától kéne tudnia egy idő után, talán nem, de biztos nem az énjének egy, a tudatalattija segítségével interpretált kivetülésével.)
(Talán ez már tényleg a transzperszonális pszichológia része.)
– Szintet léptél? – érdeklődik Masha, csak félig gúnyosan.
Aidan úgy néz rá, mint aki azon gondolkozik, milyen átkot szórjon rá, pedig nincs is pálcája. Azután kegyesen elvonul egyik magányos felfedező útjára.
Abby emlékszik, hogy azt mondta, nem marad sokáig. Igyekszik nem gondolni erre.
(Egyszer – egyetlen egyszer – rákérdez, mit értett ezalatt. Aidan csak vállat von, mert ő se tudja.
– Ez csak egy megérzés – válaszol végül. – Nem vagyok olyan tartós, mint a többiek. Nincs rám szükséged annyira, mint rájuk. Elég hamar vissza fogok térni szerintem. Két, maximum három év.
Megszorítja Abby kezét. A lány ekkor jön rá, hogy az érintése leginkább arra hasonlít, amikor végre sikerül egy bűbáj, ugyanaz a pillekönnyű melegség az ujjaiban. Az ajkába harap, és rájön, tudja, ez mit jelent.)
(Nem akarja tudni.)
Ahogy lehűl az idő, és egyre gyakrabban deres a fű reggelente, Abby nekilát tavalyi terve megvalósításának, amihez mindössze egyetlen dolog hiányzik. Ez azonban szerencsére meg is érkezik időben, köszönhetően Blake-nek – vagy inkább Blake barátnőjének. Lisa kis üzenete sima papírborítékban van mellékelve, amiben leírja, mennyire reménytelen a bátyjára bízni olyasmit, ami a bronz, sárga és arany színek megkülönböztetésével jár.
Ez az első levél, amit Lisától kapott. Blake nyilvánvalóan megoldotta, hogy ne keljen elmondania neki a mágiát, ami túl sok titkot jelent, és kellemetlenséget, és… Lisa írt neki.
Abbyben feltámad a bűntudat, és elhatározza, hogy legközelebb jobban igyekszik majd megismerni, mert ez… ez kedves, és most úgy érzi, mintha egy kölyökkutyába rúgott volna bele a nyáron. Még az is lehet, hogy egy Danielle Steel regényt is elolvas.
Ezután kiderül, hogy igazán kérhetett volna kötőtűt is, mert maga a bűbáj, amivel folyamatba lehet lendíteni a dolgot, kis odafigyeléssel viszonylag könnyen elvégezhető, mint az utólag ki is derül, de gyufából tű helyett kötőtűt varázsolni már egészen más tészta.
Maga a forma nem probléma, inkább a mérettel van gond. Megpróbálkozik a tó melletti fákról szerzett gallyakkal is, de azokkal se jár sikerrel, mert úgy tűnik, túlságosan törékeny az eredmény, és még Aidan sem tud rájönni, hol rontják el a dolgot, Így történhet az, hogy végül kénytelen egy átváltoztatás óra után ott maradni a Roxfort legijesztőbb tanárával. Egyedül. Egy hülye karácsonyi ajándék érdekében.
Abby úgy érzi, hogy túlértékeli a barátságot, mert ez egyszerűen nem éri meg. Nagyon reméli, hogy senki sem fog megjegyzést tenni végtelenül kreatív ötletére, mert biztos benne, hogy akkor megfojtja az illetőt.
(McGalagony, mint kiderül, órán kívül is szigorú, de nagyon segítőkész. Rámutat arra, hogy a varázsige túlságosan specifikus – mert ilyen is van, és kap egy tippet, hogy ezzel kapcsolatban Flitwick professzornál kell érdeklődnie, ő vezetett anno szakkört is a témában, de érdeklődés hiányában megszűnt –, majd mutat egy másik varázslatot, nagyon hasonló pálcamozdulattal, és miután ellenőrzi, hogy Abby helyesen jegyezte meg mindkettőt, útjára bocsátja.)
(Az egész folyamat alig tíz perc, roppant hatásos, és Abby elgondolkodik azon, vajon hányan szoktak segítséget kérni különböző témákban. Valahogy kételkedik abban, hogy sokan.)
Így Abby kötőtűvel, fonallal és varázserővel felszerelkezve nekiáll meglopni a Harry Potter franchise-t.
Vagy, tekintetbe véve a helyzetét, elindítaniazt.
Ha valami megmaradt a filmekből, akkor az a rendes angol iskolás egyenruha, a színes csuklyás talár és a rohadt sálak. Utóbbi pedig egy tökéletes karácsonyi ajándék lesz mindenkinek.
Szerda délutánonként Anthonynak immár tilos belépnie a teremhez tartozó tanári szobába, ahol Abby a karácsonyi ajándékokon ügyködik egy darabig, amíg rá nem jön, hogy tud csíkokat kötni a készülő művekbe.
A saját hely nagyon hasznos.
A mágiaelméletet, mint tantárgyat, egészen a hetvenes évek közepéig oktatták a Roxfortban, mielőtt beolvasztották volna a bűbájtanba.
Ez egy lassú folyamat volt, felháborodás nélkül. A szülőket megnyugtatták, hogy a tananyagot maradéktalanul sikerült adaptálni a bűbájtanba, a diákok többsége pedig örült, hogy tizenegy évesen a gyakorlatiasabb oldalról közelíthetik meg a varázslást. Azok, akik aggódtak a hiányosságok miatt, hamar végeztek, a generációváltás után pedig már egyre kevesebbszer merült fel az ötlet, hogy a mágiával tisztán elméleti szinten többet kéne foglalkozni. A latin oktatása először szakkörként folytatódott, majd az érdeklődés hiányában megszűnt.
A nyolcvanas évek végére a tanterv változtatások következtében a tantestület a Mágiaügyi Minisztérium nyomására megszavazta az elméleti rész csökkentését, ami így az első év első két hónapjára szorult vissza. A varázsige-etimológia először hetedéves opcionális tárggyá vált, majd átvette a latin szakkör szerepét, de végül ez se tarthatott túlságosan sokáig.
A diákok a RAVASZ vizsgák miatt inkább igyekeztek koncentrálni a megmaradt tárgyaikra a minél jobb eredmény érdekében, minthogy olyan apróságokkal foglalkozzanak, amik bonyolultak, irreálisan sok időt emésztenek fel és gyakran hónapokig (vagy akár évekig, a céltól függően) nem hoznak eredményt, ráadásul gyakorlatban ki sem próbálhatták a kockázatok miatt. Az új varázslatok elméleti létrehozása tehát nem örvendett nagy népszerűségnek.
De ez csak a mágiaelmélet picinyke ága volt, ami kikerült a roxforti tantervből. A modern varázstudomány fejlődésével a pálcanélküli és véletlen varázslatok elméletét elavulttá nyilvánították. A mozdulatok, igék és hatások kapcsolata érintőlegesen maradt benne az anyagban.
Manapság nem oktattak hasonlókat. Konkrét törvény nem létezett ellene, de a kockázatok miatt nem is támogatták túlzottan. Filius Flitwick néhanapján próbálkozott felkelteni az érdeklődést a téma iránt, de néhány kitartó hollóhátas hatodévesen kívül nem nagyon akadt rá jelentkező.
Ennyit a mágiaelmélet tárgyról. Ez a helyzet pedig nem 1992-ben fog megváltozni.
Ez nem jelenti azt, hogy a közeljövőben senki sem fogja belevetni magát a kutatásba. Az unalom nagy úr, a színes Lumos pedig egy remek kiindulópont.
Ez azt is jelenti, hogy egy fél mondat Flitwick professzortól elirányítja Abbyt a mágikus szerződések témájához.
November végén Abby rájön, hogy a legtöbb évfolyamtársánál magasabb.
Nem tudja, mikor történt, csak arra eszmél, hogy kissé lentebb kell bámulnia ahhoz, hogy Anthony szemébe nézhessen, és ez egy nagyon fura élmény. Nem biztos benne, előző életében magas vagy alacsony volt-e, nincs viszonyítási alapja, és egyébként sem számít, csak… furcsa. Nagyon furcsa. Aidan az egyetlen fiú, aki vele együtt nőtt, mert továbbra is azonos magasságban vannak, de Aidannél pont az ellenkezője lenne szokatlan.
A fiú egyre többet kószál egyedül a folyosókon, miközben mindenki más egyre gyakrabban ragad egy csoportba, mégse szakad el, mint ahogy Abby próbálta tavaly. A periférián lézeng, de sokkal inkább jelen van, mint bárki más. Néha visszaszól Mashának, gyakrabban elég egy pillantás, és leginkább Aiko társaságában marad. Anthonyval tárgyal mágikus elméletekről, Abby tolmácsolásában. Sakkozni is próbálnak egy darabig, amíg ki nem derül, hogy Masha szövetségre lépett a legtöbb figurával, amik így hobbiból szabotálják mindenki más lépéseit.
Onnantól kezdve senki sem sakkozik. Azzal a készlettel semmiképp.
(Anthony becsempészi a hollóhátas klubhelyiségbe, és „véletlenül" otthagyja, azután elmeséli, mekkora káoszt is okozott Masha hadserege.)
(Majdnem a kandallóban végezték.)
(Majdnem.)
Aidan szilárdabb, mint nyáron, és Abby nem érti, miből gondolja, hogy nem marad sokáig. Olyan, mintha ők hárman örök időkre létezhetnének, még tovább is, mint Abby,
(főleg akkor)
de rájön, hogy ők nem akarnak.
Senkinek se lenne jó, hosszú távon semmiképp.
Talán nem is Abby az, aki hűséges, hanem akiket ő hozott létre. Akármit is állítson Aiko.
– Szóval itt vagytok – ront be a termükbe egy szombati napon Isobel MacDougal, nyomában az ikertestvérével és Mandy Brocklehursttel. Egy pergament lenget, és ezúttal egyikük sem törődik azzal, hogy két hugrabugos is van a keresettek között. – Remek.
A hangsúlya túlságosan is baljóslatú.
– Sziasztok – csicsereg Anthony, mint aki semmi gyanúsat nem észlel ebben a viselkedésben, de Abbynek feltűnik, ahogy a szeme sarkában enyhén ráncolódik a bőr, és a világ legkevésbé észrevehető mozdulatával eltűnteti a padban a könyvet, amit eddig olvasott fel nekik hangosan.
– Merlinre, itt hideg van. Várjunk, ugye tudjátok, hogy tilos a bájitaltermen kívül főzni bármit is? – érdeklődik Brocklehurst kíváncsian. Abby még életében nem beszélt vele, annak ellenére, hogy a végén az egész évfolyam gyakorlatilag egy emberként látogatta végig a választható órákat, de nem ő az egyetlen másodéves, akivel ez a helyzet. A tanári asztalon rotyogó üst tartalmára mered, és valószínűleg a színe alapján próbál rájönni, hogy mégis melyik tanult (vagy hamarosan megtanulandó) löttyel szórakoznak éppen illegálisan.
Teljesen felesleges a próbálkozása, ez a bájital nincs benne a tantervben.
– Ugye tudjátok, hogy nem érdekel? – kérdez vissza Georgina. – Mire beköpnétek, eltűntetjük, és mi is elhúzunk innen. És kit érdekel, hogy hideg van, ha tudunk varázsolni?
Technikailag a melegítő-bűbáj még mindig Abbynek megy a legkönnyebben, de csak azért, mert a többiek lusták kellően begyakorolni, ha egyszer vele is megcsináltathatják.
– Egyáltalán mit főztök?
– Most nem ez a fontos! – legyint Isobel, és Morag hevesen bólogat a válla fölött.
– Pontosan – kontrázik. – Majd utána elmesélhetitek.
– Nem akarjuk elmesélni – motyogja Leanne.
– Hallottátok, mikor kezdődik a téli szünet? – folytatja a lány, meg sem hallva a megjegyzést.
– Tizenhetedikén – válaszol Abby, és megkeveri háromszor a főzetet, mire az végre levendulaszínűvé válik. Siker. Gyorsan eloltja alatta a tüzet, és összehasonlítja az Ollivandertől nyáron beszerzett főzet maradékával. Némi árnyalatbeli különbség ugyan van, de elméleti szinten mindent jól csinált.
– Negyedik nekifutás. Azta, igazi tehetség vagy – szippant bele a gőzbe Masha, és nem törődik azzal, hogy Aidan belekönyököl.
Abby kifejezetten sértve érzi magát. A csak három alkalommal való elrontás egy szép eredmény.
– Szerintem mehetne legközelebb bele kicsit kevesebb denevérszárny – jegyzi meg Aidan. – Annál a lépésnél kicsit más volt szerintem a színe, mint amit előírtak.
– Pasi vagy – vitatkozik vele rögtön Masha. – Nem minden szín ugyanolyan?
– Ez sértően sztereotip, különösen tőled.
– Pontosan! – csattan fel közben Morag. – Tizenhetedikén.
– Ó – mondja Anthony, és ezúttal már sokkal érdeklődőbbnek tűnik. – Tényleg, meg merték tenni. Fel se tűnt eddig.
Ami egy hazugság. Csak eddig valószínűleg nem vett tudomást róla, de még csak el se szégyelli magát a pillantásoktól, amit a barátai vetnek rá.
– Miért, mi van tizenhetedikén? – kérdezi Abby. Valami dereng tavalyról, azután neki is sikerül összekapcsolnia a dolgot. – Ó. Megvan.
A Saturnaliák. Ami aznap kezdődik, és tavaly még szünet volt, és technikailag idén is az, de az első évvel ellentétben most aznapra tették a hazautazást.
– Ez a hagyományok sárba tiprása – magyarázza Morag dühösen. – Nem elég, hogy a hanukát nem veszik figyelembe, de most még ez is! A következő az lesz, hogy a karácsonyra lesz időnk, és minden másnak annyi.
– A hanuka minden évben máskor van. Nagyon máskor. Ennyi erővel kiadhatnák az egész decembert – jegyzi meg Anthony unottan.
– Ez a Saturnaliák! – veszi át a szót Isobel. – A kultúránk része. Egyszerűen felháborító, hogy az iskola felügyelőbizottsága ezt megszavazta. Szóval írjátok alá – vált azonnal kellemesen mosolygósba. – Ez egy petíció, amit be fogunk nyújtani nekik, még a jövő héten. Most sajnos össze kell fognunk, szóval nem számít, ki melyik házba tartozik.
– És ha én nem ünneplem a Saturnaliákat? – kötekedik Georgina.
– Persze, hogy ünnepled, Smith vagy – legyint Brocklehurst. – Szóval, mit főztök?
– Legalább várd meg, amíg aláírják – böki oldalba Morag. – Csak pár perc. Légyszi. Ez mindannyiunk érdeke.
– Igazából csak hosszabb szünetet akarsz – vádolja meg Anthony.
– Most még csak a Saturnaliák, legközelebb már az újév – ismétli Isobel.
Végül mind aláírják, bár Abby vonakodva. Nem ünnepli a Saturnaliákat, nem is igazán akarja ünnepelni, bár a részletekre kíváncsi.
– Nem fog ez úgy kinézni, mintha csak azért írtam volna alá, hogy hosszabb szünetem legyen? – kérdezi, mielőtt belemártaná a pennáját a tintába.
Isobel legyint.
– Valószínűleg úgy gondolják majd, hogy a Williams családdal van valami kapcsolatod. Tényleg, nincs velük…
– Mugli születésű vagyok – mondja. – Még mindig.
Azt hittem, ez nyilvánvaló volt.
– Ez olyan furcsa – motyogja Mandy, már az üst fölé hajolva, és Abbynek kell egy kis idő, amíg rájön, nem a bájitalra érti. – Nem Granger-anomália szinten fura, de fura.
– Mi, hogy nem elveszett? – horkan fel Leanne, és látszik rajta, hogy eddig tudta visszafogni magát.
– Ja, valami olyasmi – ért egyet Brocklehurst gondatlanul. Georgina rávicsorog. –Meg hogy nem kérdez sokat, de azért utánanéz? Azt hiszem. Bár lehet, jobb is, hogy az a vezetékneved, ami – teszi hozzá, mint akinek épp most jut ez az eszébe. – Főleg most. Elég hatásos védelem.
– A barátaim elmagyaráznak mindent, ha kell – jelenti ki Abby, és furcsa melegséget érez, amikor kimondja a „barát" szót, aminek semmi köze az elbájolt talárhoz. Senki sem javítja ki, ami csak számára nem teljesen természetes fordulat.
– Anthony elmagyaráz mindent – pontosít Leanne. – Tökéletes kompromisszum. Kérdezni se kell. Te pedig előítéletes vagy.
Brocklehurst csak vállat von, azután ragaszkodik ahhoz, hogy tudja, mi az a bájital, és amikor választ kap – pálcaápoló –, percekig tart, mire összeszedi magát, és akkor is csak egy „tudtam, hogy fura vagy, kinek jut eszébe pálcát ápolni?" suttogásra futja, mielőtt az ikrek kirángatják a teremből az ígérettel, hogy mindegyiküket beárulják az első tanárnál, akivel találkoznak, Brocklehurst pedig egy kiáltással búcsúzik, hogy tegyenek félre neki egy üvegcsével.
Leanne elkezdi kimerni a bájitalt.
– Aláírtuk a hülye petíciójukat, és ezek képesek megtenni. Seggfejek – dohogja.
– Valóban? – kérdezi Anthony, miközben újra előveszi a padba rejtett könyvét, megcáfolva a kimondatlan bizalmát háztársai iránt.
Leanne lesajnáló pillantása igazán felesleges emellé.
A Saturnaliák Petíció félig bejárja az iskolát, legalábbis ami a nem mugli születésűeket illeti. Abby azon kevesek közé tartozik, akivel aláíratták, bár utólag belegondolva nagyobb valószínűséggel csak a vezetékneve miatt, és mert épp kapóra jött a jelenléte.
A Saturnaliák Petíció mellesleg nem jár eredménnyel, legalábbis egy házvezető se hirdeti ki a diákoknak, hogy az Expresszre szóló jegyeket szolgáltassák vissza átdátumozásra.
Összességében egy rövid, csendes mozgalom az egész, ami végül elkerülhetetlenül a feledés homályába süllyed, talán a következő évig, amíg a felháborodott szülők célba nem érnek ott, ahová a diákoknak nem sikerült eljutniuk. Azonban a bukás hátterében nem csak ez áll, hanem hogy akad valami sokkal érdekesebb is, amire senki sem számít, de amiről ezután mindenki beszél.
– Rosszat sejtek – mondja ki Aiko. Masha mellette ugyanolyan gyászos kifejezéssel olvassa a pergament, egyedül Aidan az, aki lelkes. – Ez túl hasznos, hogy igaz legyen.
– Hátha nem – mondja Masha. Fekete ruhája a citromsárga madarakkal eddigi létezése leggyászosabb öltözete, ami ellentmond a szavaiban rejlő gyenge optimizmusnak. – Nem emlékszem erre.
Abby sem emlékszik párbajszakkör jelenetre, így feltételezi, hogy nem lehet olyan fontos momentum. Mindazonáltal roppant csodálatosnak tűnik, hogy végre valódi párbajt tanuljanak – a beszerzett könyvek anyagát közös megegyezéssel tavaszra tolták ki, mivel Anthony bevetette a kiskutya pillantást, hogy először az ezer (állítólag) hasznos bűbájt tartalmazó könyvet nézzék át, ráadásul Abby is talált egy témát, ami érdekli annyira, hogy ne csapongjon tovább, és azóta azzal foglalkozik.
Lockhart haszontalansága pedig még nem érte el azt a pontot, hogy bármelyikük sikítva szaladjon ki a szobából, de Masha például egyre gyakrabban fejezte ki abbéli kívánságát az órák alatt, hogy bárcsak lenne egy kamerájuk, amivel sorozatot forgathatnának a heti három alkalommal rendezett színjátékról.
(– Tuti sikerünk lenne. Mondd meg Anthonynak, hogy keressen valamit ehhez.
– Masha szeretné, ha keresnél valamit, amivel felvehetjük Lockhart óráit – ismétli gépiesen a lány.
Anthony felnyög.
– Miért akarja megörökíteni azt a szörnyűséget?
– Mondd meg neki, hogy azért, mert annyira rossz, hogy az már rossz.
– Masha szerint vicces.
– Nem is ezt mondtam!
– Mashának pocsék a humorérzéke.
– Mondom, nem ezt mondtam!)
Szóval itt vannak, a nagyterem egyik sarkában, ahol még lehet kapni levegőt, mivel ha nem is az egész iskola, de a diákok kilencven százaléka biztos, hogy jelen van. Valószínűleg senki sem biztos abban, hogy az idei inkompetens tanítás vagy a Titkok Kamrája jelentette fenyegetés a motiválóbb tényező az egyenletben, de a kettő együtt mindenképp hatványozottan hatásos.
Ebből kifolyólag szinte természetes, hogy nem sül ki belőle semmi jó.
Ezer hála Lockhart professzornak.
– Én megyek a könyvtárba – jelenti ki Abby. A mágikus szerződések túlságosan is szanaszét ágazó, félig érthetetlen, és legfőképp túlságosan is bonyolult témaköre lenyűgöző projekt, ami mintha mindent megpróbálna aláásni, amit eddig hitt a mágikus világról. Köszönet McGalagony és Flitwick professzoroknak.
– Maradsz – ragadja meg Leanne.
– Fél óra – emlékezteti Georgina a nagyterem mennyezetére meredve, mintha az éjszakai égbolt választ adhatna arra, miért kell túlélniük ezt. Miközben anno ők is Lockhart rajongói voltak. Hangsúly a múlt időn. – Akármilyen szar. Utána mind mehetünk.
A mellettük lévő hollóhátas csoportban valaki felhorkan.
Masha szégyentelenül felmászik a színpadra a férfi mellé, és megkísérli ágyékon rúgni, sajnálatos módon teljesen sikertelenül, bár mintha Lockhart talárja meglebbenne kicsit. Kínos, de Mashának meg elég vastag a bőr a képén, így következő ötletként teljes erőből fut neki, miközben mindenki megismeri Piton professzor jelenlétének célját is – segéd, bár Piton inkább úgy fest, mintha egy különösen ritka bájital-hozzávaló feldarabolása lenne ez a cél.
Masha átzuhan Lockharton, de ezúttal nem teljesen hatástalanul. Abby kis híján sokkot kap, ahogy Lockhart beszéd közben egyszerűen Mashával együtt billen, és majdnem elharapja a nyelvét. A díjnyertes mosoly azért marad.
Aiko és Aidan ugyanúgy képtelenek moccanni.
– Mi a… – kezdi hörögve Masha, túlkiabálva a morajt, ugyanolyan döbbenten. Nem számított a sikerre.
Senki sem számított rá.
Gyere le onnan, akarja mondani Abby. Mielőtt párbajozni kezdenek.
Akár bolond Lockhart, akár gyilkos Piton, Mashát még nem találta el átok, és bár a fizikai tárgyak nem jelentenek ( ̶m̶i̶n̶d̶i̶g̶) akadályt, egy varázslat nem szilárd.
(Ezt nem tesztelték – miért nem tesztelték?)
Masha szerencsére hasonló következtetésre jut, mert pillanatokon belül leszaltózik a színpadról. A mutatványt csak Abby, Aiko és Aidan tudnák értékelni, de jelenleg még mindig sokkhatás alatt állnak. Masha csak félig – neki ahhoz is van lélekjelenléte, hogy beintsen a tanároknak és a népnek, szigorúan a nemzetközileg ismertebb középső ujjal.
Nagyon nem brit, de Masha sem az.
Lockhart még mindig mosolyog. Abby hirtelen azt kívánja, bárcsak tényleg elharapta volna Masha miatt a nyelvét, és akkor mehetnének mind, mert ez az egész már rossz, és hirtelen lett még egy fontos dolog, aminek utána kéne nézni.
– Természetesen egyikünk sem dolgozik halálos átokkal (*) – jelenti be harsányan Lockhart, kizökkentve Abbyt a merengésből.
Anthony mogorván lerogy a fal tövébe.
– Mintha képes lenne Avadát szórni Pitonra – motyogja.
Abbynek nem dereng a név. Lehet, kéne – hisz nem olyan régiek az emlékei? Alig több, mint egy évtizedesek…
(Nem, ez nem egészen pontos. Némelyik alig dereng, mintha tényleg annyi ideje történt volna, némelyik viszont mintha tegnapi esemény lenne, túlságosan is tiszta, és nem halványul az idő múlásával.)
– Miért ne lenne képes rá? – kérdezi Georgina. – Aztán mehetne az Azkabanba.
– Merlinre, a tökéletes lenne – sóhajt mellettük az egyik hollóhátas, aki ezek szerint még mindig hallgatózik. – Ti nem harmadévesek vagytok? Honnan tudtok egyáltalán ezekről?
Georgina vet rá egy lesajnáló pillantást.
– Másodévesek vagyunk. És nem hülyék. Mindenki ismeri a főbenjárókat.
– Én nem – jelentkezik Abby vállvonogatva.
– Én sem – motyogja Leanne, és látszólag ez nagyon zavarja.
Leanne Whitehouse elsődleges célja a Hollóhát volt, így talán valamilyen szinten ez érthető is, hogy még másfél évvel később is hajlandó sérelmezni egy ilyen hiányosságot.
– Semmi gond, én sem – csapódik melléjük Benjamin.
– Te meg mit keresel itt? – morogja a lány.
– Megvédem az édes kis alsóbb éveseinket a gonosz hollóhátasok molesztálásától – válaszolja a fiú szemrebbenés nélkül, és egy bájos mosolyt ereszt meg az említett csoport felé.
Az eddig beszélő hollóhátas beint neki – teljesen angolosan –, azután elhatárolódik, ami egy igen látványos folyamat, és mindenképp dicséretre méltó, mivel a tömeg ugyanakkora, mint a szakkör kezdetén.
– Szóval… – kezdené Benjamin, és már érkeznek is a barátai mögötte, de ebben a pillanatban az emelvény irányából felharsan egy Capitulatus! kiáltás, és Lockhart közvetlenül mellettük csapódik a falba.
Nem messze kitör a taps. Piton professzor arca roppant elégedett, ahogy a csoportjuk felé bámul, és Abbyt kiveri tőle a víz. Olyan, mint a bájitaltan óra ezerszer rosszabb változata. Piton szigorú, gyakran lekezelő, de ez a kegyetlenség túlságosan is hátborzongató.
Fel fog darabolni minket is, jut eszébe. Csak azért, mert Lockhart kétméteres körzetében vagyunk.
A felsőbb évesek bájital-hozzávalós viccei hirtelen nem tűnnek viccesnek.
Anthony nem rendelkezik rágcsáló-ösztönökkel, amik jeleznék a ragadozó figyelmét, és megböki a lábával Lockhartot. Amikor az megmozdul, villámgyorsan Abby mögé menekül, mintha nem lenne tucatnyi tanúja az előbbi tettének.
– Francba – sziszegi a lány fülébe. – Megmozdult.
Meg. És igen, a francba, bár csoda lett volna, ha ennyibe belehal. Mennyei csoda.
Abby lassan oldalazva elindul a kijárat felé, mert köszöni szépen, neki ennyi cirkusz bőven elég volt, a következő pillanatban pedig Lockhart párosítja össze nagy lelkesen az egyik negyedéves hollóhátas lánnyal, mert látszólag arra sem képes, hogy évfolyamonként tegye össze az embereket.
A lány gonosz vigyort ereszt meg felé. Abby nem látott tisztán az előtte állóktól a pástig és inkább a menekülési útvonalat tervezte, így fogalma sincs, mi a pontos pálcamozdulata az előbb hallott varázslatnak (egyáltalán Capitulatus volt a varázsige?!), de szerencsére nincs is szükség rá, mert Aiko hajlandó kis, villámgyorsan olvadó jéggel kibuktatni az ellenfelét, amíg Abby biztonságosan Anthony mögé ugrik.
Az egymást pajzsként használat kölcsönös.
Az első kör egy komplett katasztrófához hasonlít amúgy. Abby és társai olcsón megússzák, ellenben Abby ellenfelének a fején valószínűleg jókora búb fog nőni hamarosan, ha ugyan nem kapott enyhe agyrázkódást. Vér nincs, ami jó jel. Gyűlölködő tekintet van, ami már kevésbé.
– Francba, kifogtad Fawcettet? – kérdezi Benjamin, aki valahogy még mindig a közelükben van, és mázlijára kifogta az egyik barátját, Tamsint partnernek. – És elintézted. Legalább három hónapig mindig nézz mostantól a hátad mögé. Egy bosszúálló kis kurv…
– Ben, gyerekek! – szól rá Tamsin.
– Kösz, ez nagyon hasznos – morogja Abby. – Most már mehetünk? – fordul Anthonyhoz. – Itt nem tanulunk semmit.
– De Piton még elintézheti a következő körben egyszer Lockhartot – csapódik melléjük Roger és Zacharias, két griffendéles. Thomas és Finnigan, ahogy Abby felidézi a neveket. – Nem baj, ha itt maradunk?
– De, borzasztóan – jelenti ki Georgina halálosan komolyan, és unokatestvérére mered.
– Mondtam már, hogy bocsánat – vágja rá ingerülten a fiú. – Te vagy az, aki nem akar beszélni velem!
– Én meg mondtam, hogy nem másfél évvel később kellett volna arra rájönnöd, hogy képes vagy hozzám szólni!
– Ne is törődjetek vele, csak a szokásos családi dráma – vigyorog a griffendélesekre Anthony. – Mi szél hozott szerény klikkünkbe? Szeretnétek látni, ahogy Lockhart újra becsapódik a közvetlen közelünkben? Mert higgyétek el, azt én is.
Azután, mert Pitont nyilvánvalóan hidegen hagyja az, ha a diákjai a szeme láttára ölik egymást, beállítja egymás ellen Pottert és Malfoyt, ami egy olyan küzdelmet eredményez, ami minden, csak nem epikus.
Amíg Potter el nem kezd sziszegni a megidézett kígyóhoz. Mert nyilvánvalóan ha van valami esemény, azon mindenképp muszáj valami katasztrófát okoznia, ami felborítja az iskolát.
– Szóval ez a párszaszó – állapítja meg Aidan. A kígyószerű sziszegés csak az ő kíváncsiságát kelti fel.
Anthony még tavaly említette, de Abby sosem gondolta volna, hogy valaha is élőben hallhat ilyet. Valami… többre számított, amikor a fiú kicsit többet mesélt róla. Érthetetlen szavakra, amikben sok az „sz" és „s" hang, és mindenképp tartalmaznak magánhangzókat – szóval úgy hangzik, mint a tényleges nyelv.
A valóság másmilyen. Mindenképp kiábrándítóbb. Mert nem hasonlít beszédre, csak színtiszta sziszegésre. Nincs benne könnyítés, szótagok, magánhangzók, átkötések. Csak és kizárólag sziszegés. És az se túl hangos, Abby alig tudta kivenni abból a távolságból.
A többiek nem így gondolják.
Justin alig mer lejönni velük reggelizni, Susannek úgy kell kirángatnia az ágyból.
Abby meg akarja mondani, hogy most csak szimplán nevetségesek, mert egy nyelvtől nem lesz valaki gonosz, de elég a viselkedésük ahhoz, hogy torkára forrjanak a szavak. Ők nem a barátai. Ők a háztársai. Emlékszik arra, hogy Anthony még a félszavas említés után is kérte, hogy ne szóljon senkinek arról, hogy valaki távoli rokonságában akadhat párszaszájú, bár csak azért, mert utána még utalgatott rá, amikor Abby végül megkérdezte, mi az egyáltalán. Mindenki viselkedését látva most már érti, miért.
Abby nem a tolerancia zászlóvivője. Nem fog forradalmat kezdeni, hanem befogja a száját, magában tartja a szavakat, és úgy dönt, megpróbálja csendben megérteni, de amikor a többi hugrabugos rá és Leanne-re akaszkodik a könyvtárban, ő pedig összefut Potterrel, rájön, erre nem képes.
Olyan, mintha másfél éves kerülést húztak volna le a lefolyón.
Lehetne hibáztatni a hóvihart, ami miatt elmaradt a dupla gyógynövénytan. Ez lenne a legelvontabb célpont.
Abby és Leanne a könyvtárat tervezik, mert annak ellenére, hogy ez az utolsó nap a hazautazás előtt, a tanárok túlságosan is sok olyan házit adtak fel a szünetre, ami igényel némi plusz utánajárást. Persze meg lehetne oldani január első hetében, de ők ketten sosem arról voltak híresek, hogy határidőig halogassák a dolgot.
A többiek úgy döntenek, szeretnének ezúttal csatlakozni, bár Abby él a gyanúperrel, hogy Ernie és Roger csak pletykálni akarnak. Potter képességének híre felszította az indulatokat, és az egész iskolában más pletykát sem hallani ezen kívül.
Justin viszont hamar lelép, és bár Ernie felajánlja, hogy elkíséri, a fiú rögtön elutasítja az ajánlatot.
Abby egészen eddig a pontig hitt abban, hogy a többiek azt gondolják, a csoportban mozgás a biztonság illúzióját nyújtja, ami aranyos ötlet, de mindenképp irritáló – de ezek szerint tényleg csak a közös pletyka a motiváció. Leanne vicsoraiból ítélve ő nem rajong ezért, és a visszaszólásai egyre élesebbek, így Abby kapva kap az alkalmon, hogy elrángassa begyűjteni.
– Nem értem, miért csinálják ezt – dohog Leanne. – Anthony meg Georgina igazán jöhetnének. Akkor megszabadulhatnánk tőlük.
Ez nem feltétlenül tesz jót a ház egységének, de jelenleg egyiküket se érdekli.
A következő polcnál befordulva azonban szembetalálják magukat Harry Potterrel, aki rögtön megtorpan, ahogy megpillantja a borz kitűzőjüket.
– Ööö – kezdi. – Sziasztok.
Feszeng. Alacsonyabb, mint Abby.
Alacsonyabb, mint Abby.
A gondolat valahogy a fejében ragad, ahogy rájön, életében először találkoznak ténylegesen.
– Szia – köszön automatikusan. Csak valami ürességet érez, amit a könyvtár dohos levegője képtelen kitölteni.
Potter nyitotta ki a Kamrát? Elméletileg a párszaszó Mardekár örököseként jelöli meg, de Anthony szerint a Roxfort könyvtára túlságosan is korlátozott a témában. És a filmekben nem volt semmi ilyesmi… igaz?
De ahogy a fiúra néz, rájön, hogy nagyon nehéz ebben hinni. Még mindig alacsonyabb, mint Abby. Még mindig vékony, piszkafa, sápadt, törékeny. Innen közelről tényleg látszik a villám alakú sebhely, de a szeme valahogy eltereli róla a figyelmet.
Masha az első, aki közelebb lép hozzá.
– Ez tényleg zöld.
Nagyon zöld.
De közben Harry Potter nagyon apró.
– Justint keresem – mondja végül, még inkább feszengve. Abby rájön, hogy pislognia kéne, és nem meredten bámulnia azt a gyereket, akinek a közelében a legmagasabb lesz hamarosan a halálozási arány. – Nem tudjátok, merre van?
– Ernie elküldte a klubhelyiségbe, mert fél, hogy megölöd – válaszolja Abby kicsit túlságosan őszintén és gyorsan. Izzad. Igyekszik szabályozni a légzését, meglepően eredményese. Leanne az oldalába könyököl.
– Mit akarsz tőle? – kérdezi Leanne, nála jóval gyanakvóbban.
– El akarom mondani neki, mi történt valójában a párbajszakkörön (*) – hadarja a fiú.
– Mármint hogy véletlenül ráuszítottál egy kígyót? – így Leanne. Abby sejti, hogy ez csak a reggel óta felgyülemlő frusztráció, de Potter összerezzen és felhúzza magát.
– Még utolérheted, nemrég lépett le – mondja Abby, mert tényleg, egy tizenkét éves, és még mindig alacsonyabb nála és látszólag ez a tény túlságosan is sokkolóan hat ahhoz, hogy elkezdje számolgatni, vajon mekkora az esélye annak, hogy ez igazából nem a könyvek világa, és előtte a megtestesült gonosz áll.
(A tavalyi öngyilkos küldetése alapján nem túl meglepően nagyon alacsony.)
De azért reméli, hogy akármi is a helyzet, gyorsan lelép, mert kezd leszakadni a karja, és tényleg, ez Potter, emlékezteti magát újra, a gyerek, akit el kell kerülnie. Nem hagyhatja, hogy a magassága megtévessze. A cselekmény túl közel került hozzá, mintha csak egy fizikailag látható szalagról lenne szó, ami hirtelen kezd a bokájára csavarodni. Lehet, kicsit elkezdi gyorsabban szedni a levegőt. Lehet, hogy kezd pánikba esni.
Lehet, hogy csak túlreagálja. Az mindenképp segít, hogy egy fejjel magasabb a fiúnál, de a talár már a hátára tapadt. Érzi, ahogy egy ér lüktetni kezd a torkánál. Aiko hűvös kezét a halántékára szorítja.
– Csak azt mondtam neki, hogy hagyja békén – jelenti ki nagyon dühösen.
– Sok sikert ahhoz, hogy ezt elhiggye neked, te vagy az egyetlen, aki bizonyítani tudja – vág vissza Leanne. – Mindenesetre, minket nem izgat, hogy oldod meg, de az én karom leszakad, szóval jobb, ha indulsz, mert a klubhelyiségből nem hozzuk ki neked. Senki sem fogja.
– Én… mi? – Potter egy pillanatra ledöbben. – Ti nem vádoltok?
– Irritáló vagy – közli őszintén Leanne. – És útban vagy. És…
– Hagyd őket békén! – harsan Ernie hangja, sajnos túllépve a Madam Cvikker által megszabott hangerőt. Olyan ez, mintha ágyú dörrenne a könyvtár szent csendjében. Szinte felkavarodik tőle a levegőben a por.
– Merlinre, szakadj le rólunk, meg tudjuk oldani a könyvek cipelését! – csattan fel Leanne. – Komolyan képes voltál utánunk jönni?
– A mi hősünk – tettet ájulást Masha, aki végre abbahagyja Potter szükségtelen bökdösését.
– Én csak… – kezdi Ernie.
– Egy könyvtár kellős közepén vagyunk vagy negyven diákkal, mit hiszel, hogy megöl minket?
– Igen!
Abby szeretné lefejelni a könyvespolcot, de úgy dönt, inkább hátrál, hátha akkor nem dobják ki a könyvtárból a szabályok megszegése miatt. Ő nem tartozik ehhez a csoporthoz. Nem ismeri egyiküket se. Hagyják csak békén.
– Halkabban – sziszegi még figyelmeztetően.
– Hagyd őket békén – ismétli dühösen Ernie, visszafordulva Potterhez, bár tőle nyilvánvalóan jobban fél. – És Justint is. Nehogy azt hidd, hogy egyetlen hugrabugost is elkaphatsz.
Potter úgy tűnik, egy pillanatra visszavág. A dühe nyilvánvalóan visszatért, de Leanne alapjáraton egy méregzsák ma reggel, és nem hagyja szóhoz jutni.
– Fogd meg – vágja Abbyhez a könyveit, aki ettől kis híján minden mást is elejt. Potter ugrik hozzá segíteni elrendezni. A cselekmény képzeletbeli szalagja a térdénél jár. – Ide figyelj, Macmillan, kezd nagyon elegem lenni ebből az egész hisztiből, és bár megható az aggodalmad…
– Mindannyian láttuk, mi történt! Te is ott voltál!
– Igen, Lockhart bénázott, mi ezen a nagy dolog?!
– Mi… én Potterről beszélek! Párszaszájú!
– Legalább beszél egy másik nyelvet, nem úgy, mint egyesek… Abby jobb latinból, mint te!
– Leanne csak kötekedik – állapítja meg végre Aidan is. – Nem is érdekli Potter, igaz?
Masha büszkén megveregeti a fejét.
– Naná. Állhatna itt az igazi tettes is, Leanne akkor is ugyanilyen hevesen védené.
– Nyilvánvalóan sötét varázsló! – folytatja közben Ernie.
– Hallottál egyáltalán Aszklépioszról?!
– Aszklépiosz nem is volt igazi, ezt mindenki tudja…
– Köszönöm a tájékoztatást – mondja Potter Abbynek. Úgy tűnik, ez belefojtja Ernie-be a további szavakat. Potter arca zavart, mint aki nem tudja eldönteni, nagyon dühös legyen vagy nevessen a szituáción. Az eredmény egy elég szórakoztató egyveleg lehetne, ha Abby nem szeretné, ha ez a találkozás meg se történt volna.
– Nincs mit – von hát inkább vállat. Az ujjai zsibbadnak, ahogy próbálja tartani a súlyos könyveket, de azután Masha csatlakozik hozzá, és bár annyira kell koncentrálnia, hogy ráncos banyává torzul az arca, sikerül megtámogatnia valamennyire a stócot.
A varázslók nem hallottak még a puha kötéses borításról? Ez egyszerűen nevetséges.
Potter villámgyorsan sarkon fordul, és Ernie mellett kifelé sprintel, ami miatt a másik fiú majd' fél métert ugrik ijedtében.
Egy pillanatig néma csendben állnak mind a hárman, azután Leanne végre fújtatva elveszi Abbytől a kötetek felét. Masha megkönnyebbülve rogy le az egyik polc tövébe.
– Te elmondtad neki Justint? – nyögi ki végül Ernie. Az árulás tisztán leolvasható az arcáról.
– Potter nem Mardekár utódja – közli nyersen Leanne. – Ha az lenne, nem a Griffendélbe került volna.
– Georgina Smith családja is állítólag Hugrabug Helgáig képes visszavezetni a családfát, ő mégse abba a házba került.
– Hihetetlen, tudsz épkézláb érveket is felhozni?
Mondja az, aki rendszertelenül hozott fel mindent az előbb, ami eszébe jutott.
De Ernie nem lesz dühös. Nem húzza fel magát. Helyette az árulás mellé társul még a csalódottság is.
– Ha Justin meghal – mondja –, az a te hibád lesz.
Azzal Potter után rohan. Vagy talán Justin után.
Abby pislog.
– Ez komolyan azt hiszi, ha Potter nyitotta ki a Kamrát, akkor ő megállíthatja? – motyog Leanne.
Abby nem tudja hova tenni a diszkomfort érzését.
Justin Finch-Fletchley-t rögtön ezután találják meg, kővé dermedve, Félig Fej Nélküli Nickkel együtt.
– Mondtam – néz rá Ernie Abbyre. – Ez a te hibád.
Abby eddig is sejtette, de immár biztos abban, hogy tartania kellett volna most is a távolságot.
Megjegyzések:
Azt hittem, amint vége a rosszabb részének a félévnek, dőlni fognak belőlem a szavak.
Ehelyett cseppenként kapartam össze, miután kitöröltem 600 szónyi indulást.
1. Baziliszkuszhoz: sehol sem írják, hogy kővé dermesztené azokat, akik közvetve néznek a szemébe. Harryék is azért kapcsolták össze ezzel, mivel Hermione közvetlen bizonyítékot szolgáltatott, valamint elég nyomuk volt ahhoz, hogy összeszedjék – ami a történet ezen pontján még senki számára nem áll rendelkezésre.
2. Cho Chang (még) nem látja a nagyobb képet. Senki sem.
3. Döntenem kellett, a Saturnaliákhoz vagy a canon időrendhez ragaszkodom jobban. Próbáltam kompromisszumot kötni, és végül a Harry, mint abszolút nem mindig megbízható narrátor tényére támaszkodtam. Az alternatív időrend és magyarázatok elolvashatóak itt (zárójelek és szóközök törlendők, ismételten ezer hála ennek az oldalnak a "csodás" rendszeréért): pilleonty.(tumblr) (.com) ( / ) post ( / ) 174429645074 ( / ) a-hugrabug-forradalom-decemberi-id%C5%91vonal
A (*) jelölésű mondatok közvetlenül a Harry Potter és a Titkok Kamrájából vannak.
