Második év
V. rész
Sally-Anne nincs itt, Abby mégsem egyedül utazik hazafelé a vonaton.
– Ha ez vigasztal – mondja Benjamin –, szerintem nem a te hibád.
Abby nem reagál, inkább továbbra is némán bámul ki az ablakon a hóesésbe, ami nem csillapodott tegnap óta, és kis híján a vonat indulását is elhalasztották miatta. Alig látni pár méterre, és ami kivehető, az is csak homályos, kopár fa és szürke folt.
A Justin és Félig Fej Nélküli Nick elleni támadás jobban felrázta a kedélyeket. Nem szoktak sokan maradni a Roxfortban, de most az utolsó pillanatos feliratkozás az aranykorát élte. A rendelkezésre álló korlátozott mennyiségű hopp-por miatt pedig jóval többen utaztak a vonaton, mint általában. Abbynek nem sok esélye volt egyedül maradni, de nem gondolta volna, hogy Benjamin és néhány barátja toppan pont be hozzá. Abby nem volt túl népszerű most.
Úgy látszik, Benjamint azonban nem érdekli a házon belüli konfliktust. Se Annabelt, se Tamsint, se Herbertet.
(Benjamin bandája nagyobb – igazából az egész negyedik év hugrabugos részlege, és ami azt illeti, nem igazán Benjaminé, mint inkább Cedric Diggoryé, de Cedric nem az Expresszel utazik, így Ben a rangidős.)
Ernie nem tétlenkedett, és villámgyorsan szárnyra kapott a hír, hogy Justint Abby fecsegése miatt sikerült elkapnia Potternek. Néhány felsőbbéves hajlott arra, hogy pártatlan maradjon, de például a másodévesek nagy része és a teljes elsőéves évfolyam egy emberként nevezte árulónak a lányt.
Hannah félt. Susan megróvóan bámult rá. Megan zavarba jött, és inkább visszavonult a saját biztonságos körébe Wayne-nel és Rogerrel. Zacharias az egyetlen, aki ugyanúgy viselkedik, mint eddig, de ez azt jelentette, hogy igyekezett megvalósítani a békülős tervét Georginával Abbyék információira alapozva – és persze Leanne, aki tegnap este betörte Ernie orrát, amikor az kijelentette, Abby valószínűleg azért fecsegett, mert tetszik neki Potter. Ha ő nem teszi meg, valószínűleg Aiko fagyasztja le bokáig.
Leanne, a valódi hősi lovag. Abby értékelte volna abban a pillanatban, ha nem érez hányingert pusztán az ötlettől.
– Abby – szól Tamsin is. – Egyértelműen nem a te hibád.
Ő még bíztatóan térden is veregeti a lányt.
– Tudom – sóhajt végül, és egy pillanatra elfordul az ablaktól. Mind őt bámulják. Kellemetlen. Inkább visszafordul, és nézi, ahogy Aiko észrevehetetlen jégvirágokat rajzol a felső sarokba, amik rögtön elolvadnak a melegben. – Túlreagálja mindenki.
Justin még csak meg sem halt. Csak… kővé dermedt, ami nyilván majdnem olyan rossz, de még mindig, életben van, és hamarosan újra jól lesz, ahogy a többiek is. Akkor pedig elmondhatják, ki tette ezt, és végre Abby se lesz közellenség. Visszaolvadhat a saját kis világába statisztaként, a háttérbe.
A Hugrabug ház megvédi a sajátjait. Nem számít, kitől.
– Valószínűleg elcsitul az egész ügy, mire visszaérünk – jegyzi meg Annabel is.
Ernie dühös volt. Még azt is hozzávágta Abbyhez, hogy a saját biztonsága érdekében adja el a társait.
Ernie egy tizenkét éves gyerek, aki megrémült, és valószínűleg ez az első tapasztalata a valósággal. Abby el akarta mondani neki, hogy Justin él, és inkább ennek örüljön, mert pár éven belül ez a merényletsorozat gyerekjátéknak fog tűnni, mert háború lesz, a fenébe is, de végül rájött, hogy felesleges megszólalnia. Csak rontana a helyzeten.
Az ellenfelei gyerekek voltak. Abby émelyegve jött rá akkor, hogy ő is, hiába minden elfojtott reakció. Sikoltani akart, hogy ez nem fair, hogy nincs igazuk, hogy neki van igaza, de képtelen volt, és nem azért, mert érettebb, mint ők, hanem mert a torkára forrtak a szavak, mint valami billog, ami csak égett húst és gennyet hagy maga után.
– Ha pedig nagyon eldurvul a helyzet, ígérd meg, hogy szólsz nekünk – mondja Tamsin.
– Bizony – bólogat Benjamin.
– Ó, fogd be, te az előbb se voltál hasznos!
– Hé, elmondtam, hogy szerintem nem Abby hibája!
– Amúgy szerintetek tényleg Potter tette? – néz fel Herbert. Abbynek nem kell visszafordulnia a csoport felé ahhoz, hogy tudja, a kérdés nem hozzá szól.
Harry Potter olyan, mint egy vihar. Akárhol jár, akármit csinál, felkavarja mások életét, és valószínűleg még nincs tisztában a nyomában létrejött káosszal. A cselekmény képzeletbeli szalagjai sokkal inkább csápok, amik berántják a közelben lévő gyanútlan mellékszereplőket az életébe.
– Hát… – bizonytalanodik el Annabel. – Párszaszájú. Mindenki látta. Nem hiszem, hogy véletlen lenne az a sok előítélet.
– Lehet, ez olyan, mint az Egy Gyűrű – javasolja Benjamin.
– Igen! – lelkesül fel Annabel. – A Gyűrű a párszaszó képessége, Gollam pedig Harry Potter. A képességgel van baj, nem pedig az áldozattal. Lehet, nem is tud róla.
– Fogalmam sincs, miről beszéltek, és ez egyre gyakrabban fordul elő – mosolyog kellemetlenül Tamsin.
– Mugli irodalom – magyarázza Annabel. – Várj, Ben, te mikor olvastad el A Gyűrűk Urát?!
– Amikor megtudtam, hogy varázsló vagyok. Kellett a referenciaanyag – vigyorog. – De Le Guin Szigetvilága hasznosabb volt.
Abby nem akar hinni abban, hogy létezik eredendően gonosz nyelv ebben a világban. A világ nem szabad, hogy ennyire fekete-fehér legyen – mert hé, ez már nem mese. Ez a kőkemény valóság, ahol a körülötte lévők nem papírmasé személyiségek, problémák ott várják őket a Roxfort falain túl, és nincs olyan, hogy jó döntés.
De hallgat, és továbbra is bámul ki az ablakon, mert ott van az az aprócska bizonytalan hang, ami halkan súgja: mi van, ha a könyvek tényleg csak mesék, és merőben különböznek a valóságtól? Mi van, ha igazuk van?
Aztán eszébe jut Anthony és a pletykája, eszébe jut a túl kevés információ, és rájön, hogy erre elég kicsi az esély. Ez egyszerűen csak évszázados hiedelem és rossz tapasztalatok egyvelege. Nem számít, hogy Potter rossz vagy jó, a párszaszó milyen hatással van bárkire. Az számít, hogy embereket támadtak meg, hogy Potter rosszkor volt rossz helyen, és Abby a rossz emberrel beszélt.
Kint a havazást szépen lassan felváltja az eső, az felhők pedig nyomasztó bádogszürke színt vesznek fel.
Sally-Anne nincs itt. De ha itt lenne, Abby nem biztos abban, hogy a lány hajlandó lenne vele egy fülkében tartózkodni.
Az apja még kevesebbet van otthon. Elfoglalt.
Az anyja szintén. Valami közösségi tevékenység vagy egyesület kedd és csütörtök délutánonként, ráadásul valamikor ősszel ismét visszatért a helyi újság szerkesztőségébe teljes állásban, így Abby egyedül marad napközben a házban.
Elég idős. Meg tudja ezt csinálni. Már tizenkét éves. Eddig is töltött huzamosabb időt egyedül…
…csak akkor a ház nem festett úgy, mint egy régi fénykép, aminek a látványa leginkább a keserűséget és a nosztalgiát idézi.
A berendezés nem változott. A tapéta nem változott. Igazából minden ugyanolyan, mint amikor nyáron elment innen, kivéve, hogy a régi lejátszó és végtelen lemez átvándorolt Abby szobájába – de a melegség kikopott az épületből, mintha egy alapvető részét törölték volna el a helynek, ami miatt nem egy ház volt, hanem otthon… Abby először arra gondol, csak túlreagálja, azután harmadik napon átóvakodik Caroline szobájába.
Ami nem Caroline szobája már.
Abby toporog a küszöbön, és érzi, ahogy a ház hűvös érzése belopja magát a szívébe. Úgy érzi, a gyomra picire zsugorodik, és egy pillanatig nem kap levegőt, de azt nem tudja eldönteni, a rémülettől vagy a felháborodástól, mert ez… ez, ami itt van, egyszerűen nem helyes, nem igazságos, csak egy nagyon beteg dolog, mint egy szépen lepucolt csontváz a szekrényben…
Caroline szobájában ott vannak Caroline bútorai, de minden más eltűnt, ami Caroline-t jelentette ezen a helyen. Egy gondos kéz a személyisége utolsó nyomát is eltörölte, és egy átlagos vendégszobát varázsolt a helyből. Még csipke is került az éjjeliszekrényre.
Csipke. Az éjjeliszekrényen.
Abby remegő kézzel húzza vissza az ajtót, és elhátrál, mintha csak valami veszélyes dolog rejlene odabent. Nem hozza fel vacsoránál. Se a következőnél, se az azutáninál. úgy érzi, mintha az agya legmélyén rohadna a tudat, mérgezné minden pillanatban.
A Roxfort üres, poros folyosói bánatosak, de nem keserűek. Néma ígéretekkel vannak tele, meleg színekkel, és amikor Abby minden héten a jól ismert útvonalon halad végig, újra és újra érzi azt a melankolikus, torokszorító érzést, mintha csak egy üres katedrálisban haladna végig. A ház nem ilyen. Ahol a Roxfort meleg, ott az otthona szürke és steril, üreges, akár egy rosszul megformált sziklakert, amiből kiveszett a harmónia.
Nem szereti ezt.
Elise hazajön, és már aznap elkapja, ahogy bámulja Caroline ajtaját, de nem mer közelebb menni – többé nem.
– Bűntudatod van? – kérdezi élesen. A hangja keserű, de csak most. Nagyon ügyel rá, hogy a szüleik jelenlétében csak a passzív lemondást közvetítse. – Félsz, hogy te leszel a következő?
– Ó, bazd meg – sikolt fel Masha, és nekirontana, ha Aiko és Aidan nem fogná vissza. – Te kis hülye ku…
Aiko a szájára szorítja a kezét, és Abby ezért nagyon hálás. Elise a testvére.
Pont, ahogy Blake. Ahogy Caroline.
(Elise soha egy szót nem írt neki személyesen.)
Abby nem válaszol, mert… miért is? Mert fél, hogy igaza van? Vajon ő, a Roxfortban tanulva ki tudja kerülni ezt? Eljön számára is a pillanat, amikor szülei felébrednek ebből az egész álomszerű valóságból, és rájönnek, a Caroline okozta hírnevet Abbyvel kell kijavítani? Vagy csak arra jönnek rá, mennyire kínos, hogy technikailag fogalmuk sincs, mi számít megfelelő munkának, és nem tudnak mit mondani majd – márpedig ez egy feltétlenül tarthatatlan állapot lesz?
– Nem az én hibám volt – mondja végül.
Elise gúnyosan elmosolyodik. Nyáron még csak dühös volt, de mostanra mintha megkeseredett volna. A mosolya illik a házhoz.
A puszta létezésed elég volt, üzente a tekintete. Ne is próbálj nekem mást mondani.
De hangosan nem mondja ki, ami nem megkönnyebbülés, de nem is fáj annyira, mint amikor Caroline hátborzongató gyereknek nevezte.
Mert nem számít, jön rá Abby, és érzi, hogy szúr a szeme, de képtelen kipréselni magából akárcsak egy csepp könnyet is. Elise nem számít, és én se számítok neki.
Elise nem olyan, mint Blake vagy Caroline, ami azért fura, mert ugyanakkor Elise és Caroline pontosan ugyanolyanok. És mégse. Valahogy volt egy árok köztük, és most már van egy szakadék, köszönhetően a két és fél év távollétnek, annak, hogy Abby csak egy hátborzongató kistestvér, akinek a jelenléte csupán anomália ennek a családnak a létezésében.
Elvégre Abby nem igazán Abby, nem így van? Csak valami, ami nagyon szeretne Abby lenni, egyre jobban annak érzi magát, de ha még a családja se látja ezt be, akkor mégis mennyi az esélye annak, hogy valaha Abigail Williams lehet? Minden reggel elmotyogja magának, és eddig semmi haszna.
Fogalma sincs, milyen arcot vághat, de Elise mintha egy pillanatra elszégyellné magát. Csak egy rövid pillanatra, de ennyi is bőven elég ahhoz, hogy Abby visszavághasson, ha akar.
(Vajon ezt érezhette Caroline nyáron, amikor nem érdekelte, kinek árt a beszédével, csak fájjon?)
– Bocs, hogy élek. Tényleg – mondja végül nem túl őszintén. Gyenge visszavágás. Nem érdekli.
Kis híján elneveti magát, ahogy eszébe jut a folytatása is, mert nem tudja garantálni, hogy többé nem fordul elő. Már az első alkalommal se volt erre biztosíték, ami szar.
El akarja mondani, hogy nem az ő hibája, amiért ilyen, hogy ő aztán tényleg nem akart második esélyt, és nem is biztos, hogy megérdemelne egy második esélyt, mert millió érdemesebb ember akad nála, aki nem bassza el az életét, pláne nem egy másodikat, amit Abbynek látszólag a létezésével sikerül megmérgeznie, még csak nem is kell aktívan hozzájárulnia a pusztuláshoz. Elég hátradőlnie a szétszabdalt elméjével és várni a katasztrófát. Nincs többre szüksége.
(Caroline talán inkább elvette az élét Elise keserűségének.)
Elise arcáról leolvad minden érzelem. Egy pillanatra mintha eltöprengene azon, érdemes-e a következőket Abbyhez vágnia, de végül a józan ész győzedelmeskedik a Caroline melletti elhivatottság erejével szemben.
Nem mintha ehhez a beszélgetéshez hozzá kéne tenni bármit is. De azért Elise megteszi, még a szobája ajtajából visszafordulva:
– Csak azért, mert egy kibaszott boszorkány vagy és megtanulsz mindent a hülye varázspálcád pöccintésével megoldani, a normális élet nem így működik. A normális embereknek problémáik vannak, és nem a tökéletes kis család hátborzongatóan tökéletes kislánya, akivel soha semmi gond nincs. Csak úgy látszik, miattad ezt mindenki elfelejtette, mert te megtaláltad az álomvilágodat, és emiatt mi szívunk.
Megint az, hogy Abby hátborzongató.
– Most már megverhetem? – sziszegi a háttérben Masha.
– Fogd vissza magad – válaszolja Aidan.
– Bárcsak ne születtél volna meg. Akkor talán anyáék is rájöttek volna, hogy nem árt a saját gyerekeikkel foglalkozni. Ha nem léteznél…
Mély levegőt vesz. Mintha habozna, rájönne, hogy ők ketten testvérek, azután ez a pillanat is ugyanúgy tovaszáll, mint az előzőek.
– Ha nem léteznél, talán Caroline választását is hamarabb észrevehették volna. Talán nem éreznék úgy, hogy egy álomgyerek pont elég volt, és a többi legyen normális. Vagy talán Caroline nem érezte volna úgy, hogy ki kell tűnnie mindenképp, mert itt vagy te, akinek mindent szabad.
Abby rájön, hogy nem érti. A szüleik törődnek velük. Pontosan egyformán mindenkivel. Nem olyan sokat, de a testvérei felnőttek, Abby nem igényli, miért volna szükség többre?
Elise ugyanazokat hajtogatja, mint Caroline, csak Caroline Abbyre is kiterjesztette ezt, míg Elise egyszerűen megpróbálja kizárni belőle. Ha nincs mágia, minden rendben lesz.
A csukott ajtót bámulja. A nővére bevonult a saját szobájába, egyedül hagyva őt Caroline szobája előtt.
Nem fáj, döbben rá. Az arca elé emeli a kezét, de az ujjai nem reszketnek. A levegőt rendesen képes venni, nem érzi, hogy nyomás nehezedne a mellkasára. Nem közeleg semmilyen pánikroham.
Abby jól érzi magát.
Sehogy sem érzi magát.
Mintha elszakadt volna a testétől, az agyától, vagy bármitől, ami ehhez a síkhoz köti, és kívülállóként szemlélné az eseményeket. Elise szavai nem ütnek annyira, mint Caroline-é. Fájnak, de csak mint egy tompa sajgás, mintha megbotlott volna a küszöbben, és beverte volna kicsit a lábujját.
Aidan betereli a szobájába. Masha elfordítja a zárban a kulcsot, Aiko pedig már ott térdel előtte, tökéletes seizában.
Abby rámosolyog. Ezt a mosolyt is idegennek érzi az arcán – túl sok fog, kicsit túl széles, túl hideg.
– Jól vagyok – mondja. A hangja egyenletes, nem remeg. – Minden rendben.
Mert a Roxfort egy álomvilág, Elise pedig lehet örömtáncot járna, ha tudná, Abby mennyire csodálatosan lehetséges áldozat a jelenlegi merénylő számára. Talán. Kétsége sincs afelől, hogy minden szót komolyan gondolt, ugyanakkor szeretné azt hinni, hogy még mindig testvérek, és ha Caroline túl tudott lépni az egész természetes viszolygásán Abby felé, akkor talán Elise…
– Jól vagyok – ismétli, megszakítva a gondolatmenetét. – Jól vagyok.
Masha az arcához nyúl, és letörli Abby könnyeit.
Huh. Fel se tűnt neki, hogy sír.
– Jól vagyok – ismétli.
Masha átöleli. A könnyek csípik a szemét. Mindig csípnek. Mindig fáj, amitől csak még több jön.
Abby nem érti. Abby jól van. Ez nem jelent semmit. Megszokta.
Nem fáj.
Akkor miért sír?
Ha bármihez értenek ebben a családban, akkor az a színjáték, hogy minden a legnagyobb rendben.
Nincs egy gyerekkel kevesebb. A másik nem gyűlöli a legkisebbet. Ez egy tökéletes család, egy tökéletes vacsora, tökéletes karácsonnyal.
Nem történik robbanás. Nincs atomkatasztrófa. Senki sem kezd el kiabálni arról, mennyire rossz ez az egész helyzet.
(Abby majdnem, de azután Aiko fejrázására mégse hozza fel a szobát.)
(Karácsony van, és a meleg, családias légkörnek maximum egy aprócska töredéke érződik.)
A barátainak még indulás előtt odaadta az ajándékukat – elvégre nem volt baglya, és az övéjükre se igazán akart várni. Egyszerűbbnek tűnt így.
Mindannyian sálat kaptak, mert ez volt az egyetlen dolog, amit Abby gond nélkül tudott kötni – az részletkérdés, hogy igazából nem is próbálkozott mással, azzal érvelve, hogy a franchise ikonikusabb darabja a sál, bőven elég tehát azt ajándékoznia.
(És csak mert túl sok fonal volt – és természetesen nem az alig létező, nagyon fura humorérzéke miatt –, mindenkinek kettőt kötött. Egyet a házak színeivel… egyet meg, ahova kerülni akartak első évben.)
(Anthony nem fogja sértésnek venni. Georgina letett a Mardekárról, és végső soron a Griffendél ugyanakkora katasztrófát jelentett, amit félig remélt – bár valószínűleg az unokatestvére nyaggatása nem hiányzott a számára –, Leanne meg… hát, Leanne a legneccesebb, de biztos, hogy nem fog megharagudni.)
(Abbynek nincstúlságosan fejlett humorérzéke.)
Blake és Lisa másnap néznek be, egy napot maradnak, utána mennek a lány szüleihez. Mint tavaly.
Abby megköszöni Lisának a segítséget a fonalakkal. Még ki is présel magából egy rövidebb beszélgetésre valót, és nem tetszik a nő elgondolkodó tekintete, ahogy őt méricskéli.
– Mikor kell visszamenned abba az iskolába? – kérdezi végül.
– Másodikán indul a vonat – von vállat Abby.
– És… ha jól értem, nem úgy van, mint szeptemberben, és megáll közelebb is – folytatja Lisa.
– A szeptemberi indulás régi hagyomány – préseli ki magából a lány. – Birminghamből viszont tényleg kényelmesebb.
– De ugyanúgy el tudsz jutni Londonból is?
– Ööö – jelenti ki intelligensen Abby. – Valószínű.
Retúrjegye van, Roxmorts-Birmingham útvonalra, de feltételezi, hogy helyszínen vagy levélben el tudná intézni.
– Mit szólnál, ha szilveszter előtt eljönnél hozzánk? – ajánlja Lisa. – És akkor mehetnél vissza majd Londonból, vagy ha nagyon kényelmetlen, akkor Blake még másodika előtt hazahoz.
Valami van az arcán, amit Abby nem tud beazonosítani, de nem is mer miatta ellentmondani, így csak bólint.
Lisa szó szerint vigyorog. Teljesen győzedelmes az arckifejezése, mintha egy világháborút nyert volna éppen meg.
– Remek – mondja.
Abby úgy érzi, mintha (ismét) egy másik világba került volna, csak ezúttal teljesen nélkülözve minden halálos élményt, egyszerűen észrevétlenül, mintha rossz helyen fordult volna a folyosón, és véletlenül átbattyogott volna egy szekrényen. Lisa édes. Lisa igyekszik.
Lisa elkezd beszélni arról, hogy elolvasta a Jurassic Parkot, amit maximum tavaly karácsonykor láthatott Abbynél, szóval egyértelműen megkérdezte Blake-től, ami végtelenül több erőbefektetés, mint amit Abby tett eddig, és dagonyázik kicsit a bűntudatban, amíg át nem terelődik a szó a készülő filmre, amitől Abby egy pillanatra elfelejtkezik erről, mert jövő nyáron fog kijönni? Tényleg? Igazán?!
Abby elkapja Elise gyanakvó pillantását, de nem törődik vele, hanem Lisának fejti ki, miért a velociraptorok a legjobb dolog, és mit kell kihagyniuk a filmből ahhoz, hogy ne akarja falhoz vágni, mint a könyvet bizonyos részeknél. (Egyetértenek abban, hogy a kislány idegesítő, és remélhetőleg nem kerül bele a filmbe.)
(Abby tudja, hogy a gyerekek korát megcserélik, egyenletesen osztják el köztük a hasznosságot és a képességeket, és a kislány nem egy hétéves, elkényeztetett hisztigép lesz. Ez majdnem kicsúszik a száján, és csak az utolsó pillanatban jön rá, hogy erről neki még nem szabad tudni. Mellesleg meg irritálja, hogy ennyi mindent tud felidézni, miközben a Harry Potter filmek cselekményének nagy része továbbra is kész rejtély.)
(Fent a szobájában pedig arra döbben rá, hogy tudja, miért nézett rá Elise úgy, ahogy. Abby gyerekes lelkesedéssel várta filmet, kisajátította Lisa figyelmét, mivel ő az egyetlen a környéken, aki olvasta a könyvet – összességében tehát nagyon… korhűen viselkedett. Ahogy általában nem szokott.)
(Elise pedig már világossá tette, mit gondol erről.)
Lisa szülei Liverpoolban laknak, ami abból a szempontból szerencsés, hogy elég közel van Welshpoolhoz, és visszafelé se jelent túlságosan nagy kitérőt.
Ha Blake-et zavarja is a barátnője ötlete, egy szóval sem említi. De nem valószínű – Blake sosem adta a tudtára, hogy így lenne, nem úgy, mint Elise (és a fenébe is, miért zavarja ez még mindig, mikor valójában nem nagy meglepetés?) –, és ez a tudat valamennyire megnyugtatja.
Nem annyira, hogy ne pánikoljon attól, hogy megígérte Lisának valami agybajból kifolyólag, hogy vele tölt egy napot. Többet. Mit akar Lisa? Miről fognak beszélgetni?!
A Jurassic Park nem tart ki örökké, akármennyire is menők a velociraptorok. Vagy a dinoszauruszok – és igen, Abbynek volt a könyv olvasása után egy rövid korszaka, amit a Roxfort kétségbeejtően egyoldalú könyvtára (mágikus tanulmányok) hamar el is kaszált, mivel a sárkányok még csak távoli rokonai sem voltak ezeknek a lényeknek, a varázslók régészeti kutatásai pedig az emberekre és az akkori varázslásra korlátozódik, nem pár millió évvel ezelőtt élt lényekre, de ha lett volna a témában könyv, Abby biztos elolvassa. Mert. Korszak. Dinoszauruszok. Ki nem szerette gyerekként a dínókat?
Így, Abby listát próbál írni. Ismét. Szituációkra lebontva. Gondolkozik azon, hogy kikölcsönöz egy Danielle Steel regényt, azután rájön, hogy úgyse lesz rá ideje, mert még van hátra némi házi, és ha tényleg nem jön vissza, Blake-eknél vajmi kevés esélye lesz megírni a Flitwicknek szánt dolgozatot a Vizualicus és Finite Incantatem varázslatok közti kapcsolatról.
A dolgozatot sikerül megírnia.
A listánál pánikba esik az első pont után (ami egy nagyon gyakorlatias kötőjel), képtelen felidézni bármit a karácsonyról, és a végén kihajítja a papírt a kukába.
De ugye a házi feladat kész, és ez a lényeg, nem igaz?
Azután Abby úgy dönt, hogy nem teszi tönkre a jelenlétével a bátyja és annak barátnője szilveszteri buliját – vagy bármit is terveznek, és nem csomagolja össze a ládába minden cuccát, mert végül is ebben az egyben volt választási lehetősége. Harmincegyedikén hazajön. Az apjuk majd kiviszi másodikán a birminghami állomásra. Mindenki nyer.
Abby amúgy is tapasztalt vonatozó már, tizenkét (sőt, majdnem tizenhárom vagy harminchét vagy majdnem harmincnyolc) éves, és bár a kor emlegetése kerekítés nélkül nagyjából a leggyerekesebb dolog, amivel érvelni lehet, biztos benne, hogy nem valószínű, hogy bajba kerül.
(Vannak persze pedofilok, szociopaták és pszichopaták szerte a világon, de egyrészt a statisztika miatt meglepően kicsi a valószínűsége annak, hogy egyetlen vonatút során elkapják, másrészt bárki is próbálkozik… Aiko meglepően jól tudja egy helyre koncentrálni a jeget. Ha bárki próbálkozna, Abby nem kételkedik abban, hogy rémálmai lennének utána az esettől, de legalább az illető se úszná meg.)
(Annyira.)
(Abby egy pillanatra elgondolkozik azon, hogy lehet, nem ártana önvédelmet tanulnia. Azután feldereng benne a pillanat, amikor meghalt, ahogy meghalt, és rájön, hogy határozottan nem ártana. Meg arra is, hogy mint minden harminc év alatti, ő is meg van győződve róla, hogy nem halhat meg.)
Amikor Blake meglátja a hátizsákját, mindenféle utazóláda nélkül, csak egy sóhajjal nyugtázza az ügyet, és egyáltalán nem tűnik meglepődöttnek.
Beülni a kocsiba meglepően kevés erőfeszítést igényel Abby részéről, habár Masha a csomagtartóban terpeszkedik, mert erre se Aidan, se Aiko nem hajlandó. És ahogy elhagyják Welshpoolt, rájön, a következő pár nap még mindig jobban fest, mint a családi házban maradni a szüleivel.
Este megnézik a kikölcsönzött Vissza a jövőbét, ami egy nagyon furcsa kompromisszum a Lisa által javasolt Holt költők társasága, Blake választása, a Die Hard és az Abbynek köszönhetően előkotort, tavalyi Az között, utóbbi természetesen mind a két kazettájával, ebből kifolyólag röpke százkilencven percével.
(Abby kételkedik benne, hogy különösebben ijesztőnek tűnne a film, de mindkét felnőtt nagyon felelősségteljesen abban az egyben ért egyet, hogy Az nem megy haza velük.)
Másnap Blake dolgozik, Lisa pedig elviszi Abbyt vásárolni.
Abby biztos benne, hogy ez olyan lesz, mint a közmondásos lassított vonatszerencsétlenség – de meglepő módon nem így történik. A ruhák annyira nem kötik le, főleg, hogy általában az iskolai egyenruhát kell viselnie a legtöbbször, de Masha a legújabb ötleteként végigrandalírozik a boltokon, és a legrondább darabokat „próbálja fel" a legízléstelenebb kombinációkban, annyira, hogy teljes öt percig néz ki úgy, mint egy nagyon neon csipkefelhő egy olyan kalappal, ami valószínűleg a királynő egyik szerelése ihletett valahogy.
Abby újraértékeli az elmebeli stabilitását, mert ha születése óta állandóan vele van valaki, aki ilyen, az egyértelműen nem egészséges.
A beszélgetés eleinte lassú, döcögős és legfőképp nagyon kínos, és nincs se csoda, se dínók, se semmi, csak kínos válaszolgatás, az iskola témájának erős kerülése vagy felületes kezelése („Bentlakásos, unalmas, még egyenruha is van. A kémiatanár túl szigorú." „Utálod a kémiát?" „Annyira nem? A tanár a rosszabb.") és csend. Lisa úgy tűnik, nem veszi észre ezt. Nagyon elégedetten fest. Túl elégedetten.
Abby üres kézzel és nagyon zavartan távozik az üzletből, ahol Lisa felpróbáltatott vele néhány ruhát – egész eddigi életében a nővérei kinőtt holmijait kapta meg, ritkábban az anyja vásárolt neki próba nélkül, és ez egy zavaróan új élmény. Nem tud vele mit kezdeni.
Azután bemennek egy lemezboltba.
Abby kap az alkalmon, és elkallódik a bakelitek évről évre zsugorodó részlege felé. Nem biztos benne, miért, mivel nem igazán rajong ezekért a zenékért. A legtöbb új album, friss, kilencvenes kiadás, ami kiábrándító is lehetne, de azután megpillantja a használt részleget.
Fogalma sincs, ez normális-e az ilyen boltoknál, de Abbynek egyre szimpatikusabb a hely, ahogy a régebbi darabok felé veszi az irányt. Továbbra se kedveli az ezredforduló előtti zenéket. Dehogy. De valamit kell hallgatni, és amíg nincs…
…fogalma sincs, mi nincs, de nincs…
…addig jó ez. Ugye.
Megborzong. A dallamot képtelen felidézni, ahogy a szavakat is, csupán valami egyenletesen dübörgő érzés maradt az emlékei között, amit talán a feltekert hangerő okozott. Talán. Üres agy, hangos zene, semmi más.
Emlékszik rá, hogy voltak róla emlékei. Még talán dúdolta is. Masha még mindig képes felidézni néhányat, bár főleg olyanokat, amikről nem tudja elképzelni, hogy valaha hallgatta volna őket – de lehet, nem is ő volt, talán Dunya, talán az eredeti Masha, talán…
Az élete egy káosz.
Talál egy Fleetwood Mac lemezt. A Tango in the Night borítója még műanyag csomagolásban is enyhén viseltes a sarkainál, és a használt részleg indokolatlannak tűnik az 1987-es kiadási dátumot látva. Az csak öt évvel ezelőtt volt, mégis csak itt találja meg.
Abby visszapillant a bolt zsúfoltabb, hatalmas terébe. A bakelitek egy oldalon. A cédék, kazetták és az ehhez szükséges lejátszási eszközök foglalják a nagyobb részt. Nem az a helyzet, hogy a bakelitet ne keresné senki, csak… új technológia. Nagyon tolják. Ha nem látná a saját szemével, nem biztos, hogy elhinné. Annyira… lassú a folyamat. A váltás.
Valahogy idegennek hat, bár nem kéne, biztos abban, hogy az otthoni wifi se lehetett gyorsabb az elterjedésben. Ismét talán.
Szédül a ködös gondolatoktól, így inkább igyekszik a talált lemezre koncentrálni, amit mindenképp meg fog venni, csak hogy elmondhassa Benjaminnak, hogy igen, belehallgatott egybe, nem igazán az ő stílusa, de legyen boldog…
Lisa egy Metallica és egy Darkthrone cédét mérlegel nagyon elgondolkozva, miközben az előtte lévő kupacból épp egy Celtic Frost albumot dug a lejátszóba, amin a vásárlók belehallgathatnak a választott cédékbe.
A látvány annyira furcsa, hogy még Masha is megtorpan az állandóGeorge Michael dal zümmögésében, ami a háttérben szól az üzletben, mert ezt a számot látszólag senki sem képes megunni Abbyn kívül. Lisa – tökéletes barna haj, tökéletesen szolid smink, rózsaszín pulóver és krémszínű kabát, akár egy életre kelt jókislány felnőtt változata, aki úgy fest, mint aki klasszikus darabokon kívül életében nem akart más hallgatni – metált hallgat. Alműfajra való tekintet nélkül.
Metált.
– Azt hittem, te olyan Chopin fajta vagy – csúszik ki Abby száján, valószínűleg két szám közti szünetben, mert Lisa összerezzen, és olyan bűntudatos arccal kapja le a fejhallgatót a fejéről, mint akit rajtakaptak azon, hogy cukrot lop a titkos dobozból. – Vagy Mozart.
– Ööö – mondja Lisa. Vörösen. Elvörösödött. – Mozartot ismerem.
Chopin is híres. Lisa megpróbálja eltüntetni a cédéket.
– Ez – kezdi Masha – végtelenül vicces és legalább annyira menő és meglepő fordulat.
Abby elismétli a menő részét. Teljesen őszintén gondolja. Lisa ott áll a kupacnyi metál zenekaros cédéje között, és Abby úgy érzi, egy tényleges élőlénnyel néz szembe, nem csak a „bátyja barátnőjével".
Lisa egy emberi lény. Danielle Steel a kedvenc szerzője, szinte csak világos pasztel színű cuccai vannak és metált hallgat.
– Elise valószínűleg szívrohamot kapna, ha most látna – mondja őszintén, mert innentől kezdve nincs megállás. – Meg volt győződve róla, hogy te olyan klasszikus lány vagy.
Lisa olyan hangot ad, mint egy vízbe fulladó macska. Vagy mint az éppen megtörő jég.
Abby szeret az utóbbira gondolni, mert az nagyon költőien írná le a helyzetüket.
– Van ennél rosszabb is – teszi hozzá, nem törődve Aidan „Most már elég, nem?" motyogásával.
És igen, kiderül, hogy van, mert Lisa szakavatottan előás valami cédét egy másik polcról, és a következő pillanatban Abby végre emlékszik, milyen zenéket hallgatott előző életében.
Majdnem pontosan ilyet. Némileg kevesebb dallammal és több generált zajjal, ami alapján ezt is viszonylag jónak kellene titulálnia, de…
De ez nem jó. Ez pocsék. Hallgathatatlan. Ritmusos dübörgés, de nem igazán dallamos, nincs értelme, és talán valakinek élvezhető, de…
De nem Abbynek. A szintetikus zaj kilencvenes évekbeli változata megállíthatatlanul kering az agyában, miközben Lisa kíváncsian várja a reakcióját, annyira elégedetten, mint aki tudja a végeredményt.
Hogy szerethettem ilyesmit?, merül fel Abbyben a kérdés. De ez legalább nem hasonlít fűrészre.
A múlt árnyai a torkára kulcsolódnak. Abby kísértetiesen elmosolyodik.
– Ez tényleg szörnyű – mondja a színtiszta igazat. A nyálas popdalokra gondol, amiket Caroline és Elise agyonhallgat, a klasszikus rockra, a zenékre, amiket ismer. Ez nem igazán közelít egyikhez sem. Ennél egyértelműbb jel arra, hogy Abby (már) nem az az orosz fiú, nem is létezhetne. – Nagyon szörnyű.
Lisa győzedelmesen mosolyog, kezében a Metallica album, az üzlet hangszórói egy Nirvana számot játszanak utókarácsonyi szezonhoz illő zene helyet, Abby leemeli a fejéről a fejhallgatót, óvatosan a mellkasához öleli a Fleetwood Mac albumot, és elengedi az érzést, mielőtt leülepedhetne és fojtogathatná.
Könnyebb gondolni, mint megtenni.
Az ujjai remegnek a bizonytalanságtól.
(Otthon este felteszi a Fleetwood Mac lemezt.
És talán túl sok felfedezés történt zenék kapcsán az elmúlt napokban, de… ez tényleg jó. Igazán jó.)
Lisa vacsorát próbál csinálni, Abby segít, azután az egészet ropogósra égetik, elrontják a tésztát, és végül pizzát rendelnek, Blake őszinte bánatára. A mai film a Vissza a jövőbe 2, a kompromisszum kompromisszumos folytatásaként, mert Abby továbbra is kitart az Az mellett, Blake is a Die Hard mellett, egyedül Lisa próbál változtatni a Micsoda nő!-re, ugyanolyan kevés sikerrel.
A kompromisszum közel se olyan ütőképes, mint az első része.
Van ebben valami szomorú.
Ez egy fárasztó és a végére meglepően szórakoztató nap volt, aminek a végére Abby kevésbé görcsölt, képes volt normális emberi lényként kommunikálni, és erre a teljesítményre nagyon büszke. Úgy érzi, könnyű lesz az alvás.
Felébred, a falióra fél hármat mutat az utcai lámpa fényében, és percekig nem tudja a nevét.
Masha a haját fésüli megnyugtatóan, duruzsol, orosz népdalt dúdol, aminek a szavai elmosódnak és túlságosan idegennek tűnnek ahhoz, hogy az anyanyelvén szóljon. Aiko jelenléte miatti hűvös levegő kitisztítja az agyát, de a saját neve (kicsoda ő?) még mindig hiányzik, egészen addig, amíg Aidan meg nem ragadja a kezét.
A fiú tenyere meleg és száraz, ahogy az ujjaik összefonódnak.
– Ismételd utánam – mondja halkan, egyenesen a szemébe meredve. – Abby Williams vagyok.
– Abby Williams vagyok. – És ezt helyesebbnek érzi, mint a semmit.
– Tizenkét éves, walesi boszorkány.
Engedelmesen kántálja a szavakat. Ő Abby. Tizenkét éves. Wales, Welshpool. Az angol az anyanyelve. Az orosz a régi. A Roxfortba jár, másodéves. Az év 1992. Nem érti, mi folyik itt.
– Ez – kezdi Aidan – azért van, mert túl sokan vagyunk.
Visszaérve a Roxfortba olyan, mintha Abby egy nagyon nyomasztó álomból ébredne fel. Még Ernie haragtartása mellett is könnyebb itt létezni, mint itthon – a többiek nagy része megbékélt vele, miután feltűnt mindenkinek, hogy Granger nincs jelen az órákon.
– Potter legjobb barátja – mondja Megan. – Kizárt, hogy őt is megtámadta volna, szóval valószínűbb, hogy nem Potter az, és ha nem Potter az, akkor nem számít, hogy Abby elmondta-e neki, merre van Justin.
– Potter továbbra is párszaszájú – veti közbe Zacharias, a pesszimista. De lehet, csak azért ideges, mert épp csődbe megy.
– A tény marad, hogy Granger túl hasznos nekik – lép egyet Wayne.
– Nem hasznos, hanem barátok – javítja ki önérzetesen Megan. Wayne megveszi az Abszol utat, amivel az összes „vasút" az ő kezébe kerül. Megan fintorog; Zacharias mellett ő is ismét vesztésre áll.
(Abby, akit belerángattak a játékba, valami félresikerült békejobbként, megint az Azkabanban van, mivel úgy tűnik, legalább egyszer mindig bele kell lépnie, ha körbemegy a táblán. Az irónia csúcsaként az összes börtönből szabadulós kártya pedig Megannél van, aki sosem lép be, ennek ellenére nem is nyer soha.)
– Miért, valaki már nem lehet hasznos, ha a barátod?
– Miért nem vagy te a Mardekárban?
– Miért kell nekünk ezt elviselni? – teszi fel a költői kérdést Masha és Zacharias egyszerre.
Abby átmeneti amnesztiát kap tehát bizonyos emberektől, meg egy bocsánatkérést Susantől. Csak Susantől – Hannah még mindig kényelmetlenül feszeng a jelenlétében, Megan pedig vagy úgy tesz, mint aki elfelejtette, vagy tényleg nem emlékszik rá. A lányoktól eltérően a fiúk kevésbé érzékenyek. Ernie-t ide nem értve természetesen.
Nem mintha számítana. Vagy érdekelné.
(Vannak esték, amikor hálás, amiért Leanne a szobatársa, mindenki más nélkül.)
(Vannak reggelek, amikor retteg, hogy megint nem jut eszébe a neve, és ez fontosabb és ijesztőbb, mint holmi gyerekes vádaskodás.)
Ez azt is jelenti, hogy a barátai nem játszanak testőrt, és nem kell többet kerülnie Tamsinék tekintetét a klubhelyiségben.
– Semmi sem történt – mondja a lánynak, amikor az mellé ül.
– Még semmit sem mondtam – emeli fel a kezét védekezve. – De igen, jó, akartam. Látom, rendeződtek a dolgok. Ó, ez a mandragórákról szól?
Bimba professzor egy részletes összehasonlítást akar a madragóra-téma végső lezárásaként a Podophyllum petaltum és a Mandragora Offininarum között. Eddig is foglalkoztak más növényekkel, különösen, mióta a madragórák tinédzserkorba lépve túlságosan szeszélyesnek bizonyultak a másodévesek számára, de elméleti szinten alaposan átvettek mindent velük kapcsolatban. A dolgozat megírásához szükséges legtöbb szakirodalom azonban latinul íródott, így Abby enyhén szólva is szenved vele, akármennyire is megy már ez a nyelv – a szakszöveg még mindig bonyolult és meghaladja a képességeit.
Tamsin befészkel mellé, nem törődve Leanne mogorva pillantásával, és önkényesen elkezdi magyarázni nekik, mit kell figyelembe venni az amerikai mandragóránál, ami technikailag nem is mandragóra. Tamsin, mint kiderül, imádja a gyógynövénytant és a bájitaltant. Tamsin ért is ezekhez a tárgyakhoz.
Leanne legalábbis úgy fest kisvártatva, mintha egy angyal szállt volna közéjük, és Abby megérti az érzést.
– Amúgy, mikor van a határidő erre? – kérdezi Tamsin.
– Február végén – válaszolja őszintén Abby, nem is gondolkodva.
Tamsin hatásszünete kicsit túlságosan is sokat mond el a munkamoráljukról.
Az eset a következő: Grangert mégse érte támadás. Sophie Roper hallotta a hangját a gyengélkedőn, amikor Potterrel és Weasley-vel beszélgetett, és elmondta a MacDougal ikreknek, akik elmondták Lily Moonnak, aki történetesen épp akkor Parvati Patil és Lavender Brown társaságában tartózkodtak. A pletyka innentől ágazott szerteszét, mivel akkor épp pont hallotta pár negyedéves hollóhátas is, Moonék kis csapatától megtudta Padma Patil és Lisa Turpin, akitől Megan értesült, ugyanakkor Brown és Patil hangosan tárgyalták ki a hálóhelyiségben, ami miatt Georgina is hallott róla.
A további útvonalak a Roxfort homályába vesznek. Abby történetesen Benjamintól értesül róla.
Ernie ezt további bizonyítékként látja arra, hogy Harry Potter a rosszfiú, de miután egy hónap telik el incidens nélkül, a támogatói tábora alaposan megcsappan. A mandragórák hamarosan elég érettek lesznek. Minden rendben van. Vagy rendben lesz.
Elérkezik február tizenötödike, és mindenki ráébred, hogy semmi sem lesz rendben.
Köszönet Lockhart „professzornak".
A helyzet az, hogy Valentin-nap vasárnapra esik, de a többség annyira nem követi a dátumot, hogy nem is igazán azon akad fent, hogy hétfőn vágnak konfettit a reggelijébe.
Lockhart zseniális terve egy hangulatjavítás, ami rózsaszín agybaj formájában érkezik, ehetetlenné tesz minden ételt, amiről nem lehet egyszerűen lerázni a konfettit (tehát ami nem csupasz pirítós), és teljesen dátumot téveszt.
Valószínűleg az a baj, hogy vasárnap kevésbé szigorú menetrendet követ mindenki, és nem ért volna el a reggeli bejelentésével ekkora hatást. Az idősebb lányok kuncogva összesúgnak. Néhány fiatalabb is. Ők azok, akiket nem igazán az érdekel, hogy nem tanulnak semmit, mint inkább az, hogy ezt a semmit egy híresség adja át nekik. Abbyt teljesen hidegen hagyja, csak a tejet sajnálja, aminek a tetején már szép rétegnyi szívecske gyűlt össze, és szűrő híján teljesen ihatatlanná vált. Kénytelen a mosdó csapjából inni óra előtt. Nagy ügy.
A bűbájtanról kilépve megtapasztalja, ahogy az órára várakozó griffendélesekre ráront Lockhart egyik Cupidója, és elkezd szavalni egy túlságosan is szórakoztató költeményt Potter számára. SVK-n Lockhart is kap kettőt, ami miatt az óra színvonala jelentősen megugrik.
Masha egész nap azt teszteli, vajon észreveszik-e, de egyik se reagál rá, és amikor Aidanen keresztülsprintel az egyik, végleg felhagy a próbálkozással. Onnantól csak a folyamatos kommentárját kell hallgatni egész nap, Aiko fintorával illusztrálva, mivel Masha megpróbálja rávenni, hogy aprócska foltnyi tükörjéggel gáncsolja el a rohangáló törpéket.
A vacsora egy boldog, rózsaszín felhő – szó szerint, ugyanis Lockhart az ünnep egy napja elkésett fináléjaként valahogy leszervezte a konyhával, hogy minden asztalra kerülő étel a fehér, piros és rózsaszín különböző színeiben pompázzon. Az egész meglepően ízléses összképet adna, ha nem lennének a még mindig diákok körül ólálkodó törpék, a fejük fölött úszkáló habcsók-felhők és az illatosított gyertyák, amik miatt tömény virágillat terjeng a nagyteremben.
Abby elveszettnek érzi magát. A tömény cukortól zsong a feje, ami azt jelenti, hogy az esti asztronómia órára fog pont kipurcanni és lemerülni, mint egy rossz elem, de sajnos nem elaludni, mert Anthony hajlamos végigbeszélni ezeket az órákat.
– Ez így nem mehet tovább – hallja Leanne undortól elfúló hangját. – Ez… sok.
De legalább nincsenek konfettik, gondolja Abby. Az iható gyümölcslevek és kakaó egy határozott pozitívuma az estének.
Azután, mintegy cáfolatként elkezd ismét szitálni a konfetti, miközben Lockhart feláll és elmondja, mennyire csodálatos volt ez a nap, az üdvözlők, valamint szerény személye, utóbbi nem feltétlenül csak múlt időben.
Wayne és Roger egyetért Leanne-nel, és estére ennyiben marad a dolog. De nem hosszútávon.
– Én hittem benne – motyogja még Megan szánalmasan az esti asztronómia után.
– Én egy percig se – közli vele Anthony vidáman bepofátlankodva a beszélgetésbe, amit Abby el akart kerülni, mintha valami külön érzéke lenne hozzá. Georgina csak morog mögöttük. A csillagászat óráknak az a nagy előnye, hogy egyszerre van mind a négy ház jelen, így ők négyen szinten teljesen látványosan képesek egyetlen hatalmas kupacba tömörülni – ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Georgina agresszív háttértámogatásként vicsorog mindenkire, aki a közelükbe mer jönni, miközben Leanne a mellettük ólálkodó MacDougal ikrekkel vitatkozik megállás nélkül, Anthony pedig önelégülten trónol a káosz közepén, és élvezi minden percét.
Ilyenkor Abby elbizonytalanodik amiatt, miért is gondolta úgy, hogy jó ötlet barátokat szerezni.
Kit akar átverni, sosem gondolta, hogy jó ötlet.
Leanne nem száll le a témáról.
– Mi van, ha marad? Ha nem történik vele semmi baleset, és úgy dönt, még nem megy vissza könyvet írni? Az önéletrajza olyan volt, mint egy karrier lezárása… – folytatja még a klubhelyiség felé menet is.
Megan előtte megtorpan, mire Leanne kis híján belegyalogol a hátába.
– Te olvastad azt a vackot? – sziszeg mellette Wayne.
– Ez az – fordul velük szembe Megan üdvözült mosollyal. – Csak meg kell zsarolnunk! Daphneeeee! – sikolt, és a jóval előrébb járó mardekáros csoport után veti magát. Hangjába szinte beleremegnek az ablakok. – DAPHNE, VÁRJ MEEEEEG!
A mondat vége búsan elnyúlik a folyosón, akár valami túlságosan félresikerült bájital, ami folyékony halmazállapot helyett inkább mocsári szörny-szerűen kimászik az üstből.
Mindenki döbbenten bámul utána. Megan csinált már furcsa dolgokat, de…
– Azt mondta, hogy meg kell zsarolnunk? – néz a négyesre Wayne döbbenten. Hangja lassan, de biztosan kúszik kellemetlen magasságokba. – Jól hallottam, hogy azt mondta, hogy csak meg kell zsarolnunk?
– A mi édes, utolsó pillanatig Lockhart mellett álló Meganünk? – kérdezi Roger is.
– Aha, lépj túl rajta – közli vele nyersen Georgina.
Zacharias mögöttük olyan hangot hallat, mint aki félrenyelt valamit. Georgina villámló pillantást vet rá, hogy meg ne merjen szólalni – amitől feleslegesen fél, mert a legutóbbi kirohanása óta a fiú tényleg nem nagyon mert.
(Az más dolog, hogy Abbyékhez sajnos igen.)
– Mit mondtam, ami miatt a zsarolásra ugrott? – kérdezi Leanne őszintén döbbenten.
Senki sem tudja a választ, egészen addig, amíg Megan be nem állít a klubhelyiségbe a takarodó ideje után fél órával, kipirultan, izgatottan, és mint az utólag kiderül, egy hét büntetőmunkával és mínusz húsz ponttal gazdagabban (Piton jóvoltából, miután elkapta őt a folyosón visszafelé rohanni), csak azért, hogy közölje:
– Megalapítjuk az Anti-Lockhart Klubot!
– Kis lépés nekünk – vigyorog Masha. – De borzasztóan nagy az iskolának. És Megan jellemének.
Abby úgy érzi, itt a tökéletes pillanat arra, hogy elbújjon az egyik sötét sarokban. Mint később kiderül, ez egy nagyon találó és pontos megérzés.
Megjegyzés:
Valahogy ez a fejezet egy ponton átment egy nagyon retro diszkográfiába. Nem így terveztem. Se a júliusban kiadott Karácsonyi Angst™ élményvasutat.
Egyéb jegyzetek:
A Vizualicus varázsigével Hermione próbálta felfedni Tom Denem naplójának szövegét, amikor úgy gondolta, hogy láthatatlan tintával írták. Mivel a Finite Incantatem megszünteti egy varázslat hatását, ezért úgy gondoltam, a kettő között lehet kapcsolat, mondjuk a Visualicus az utóbbi egy speciálisabb változata.
Az említett zenék örömére össze akartam állítani egy hallgathatatlan albumot, de ez sajnos csak félig jött össze. Azért megemlékezésként Abby egykori zenei ízlésére (amit sajnos ez az összeállítás egyáltalán nem reprezentál; és annak örömére, hogy az 8tracks helyett felfedeztem a Playmosst) íme a link: playmoss-on (de egyszerűbb a tumblr-ömről eljutni, hogy rohadna meg ez az oldal) /en/pilleponty/playlist/spectral-cats Egy Masha-féle válogatás 80-as évekbeli számokból pedig készülőben (technikailag csak borítót kell rajzolnom hozzá).
Mandragóra információk a Potter Wikiről. Mivel ez egy nagy témának tűnik, szerintem foglalkozhatnak vele fél éven keresztül elméleti szinten.
A 2. kötet idején 1993. február 14. vasárnapra esik, mégis járnak a diákok órákra. Megoldás: február 15.; Lockhart Rózsaszín Bálint-napja egy nap csúszással kerül megrendezésre, kizárólag a hatás kedvéért. Mivel az egész történetet Harry szemszögéből látjuk, nagylelkűen magamból kiindulva feltételeztem, hogy a nagyterem állapotából következtettek a dátumra, és nem fordítva.
