Második év

VII. rész

A Házak hamarabb léteztek, mint a Teszlek Süveg.

Ez nem túl meglepő: amíg az alapítók éltek, addig nem is volt szükség ilyesmire. Mindenki megtalálta azokat a diákokat, akiknek ő adhatja át legjobban azt a tudást, amire szükségük volt, és fordítva, minden diák végül ott kötött ki (néha kisebb-nagyobb kerülőutat téve), amelyik hely számára a legalkalmasabb volt.

Mardekár Mághnus az utóbbi kategóriába tartozott.

– Az unokaöcsém szeretne átmenni hozzád tanulni – mondta Malazár Helgának, roppant savanyú arccal.

– Úgy érted, könyörgött, hogy hagy ne kelljen foglalkoznia a nevetségesen magas elvárásaiddal? – érdeklődött Helga, és nem volt hajlandó elfordulni az olvasmányától.

Az eset említésre méltó momentuma, hogy Mághnusnak volt ehhez gerince. Ez egy annyira meglepő fordulat volt, hogy Malazár szinte gondolkodás nélkül rábólintott.

– Nincsenek nevetségesen magas elvárásaim! – csattant fel Malazár sértetten. – Elvárom, hogy legyen valami célja a tanulmányaiban, az életben, bármiben, ne csak lézengjen, hogy egyszer majd kitalál valamit. Egy cél, Helga. Olyan nagy kérés ez?

– A türelemnek azonban híján vagy. Mághnus tizenkét éves, Mal…

– Ne hívj így…

–… nem várhatod el tőle, hogy megváltsa a világot.

Nem várom el tőle, hogy megváltsa a világot.

Helga összetekerte a pergament, félretette az ágy mellé, majd olyan kifejezéssel fordult a férfi felé, ami kétséget sem hagyott afelől, hogy nem sokat ad Malazár szavára ezen a téren.

– Oktatási célzattal vágsz emberekhez ritka kódexeket, amikor azok nem értik meg hamar az anyagot. Hozzátenném, hogy ha erről Hedvig értesül, bájital-hozzávalóként végzed. Nincs semmi türelmed azokhoz a diákokhoz, akiknek idő kell. Lehet, hogy a zsenijeid ezzel képesek boldogulni, de Mal…

Ne hívj így.

–… te egy pocsék tanár vagy. Évek óta ismerlek, és még mindig nem jöttem rá, mi vitt rá téged arra, hogy velem és Godrikkal együtt iskolát alapíts. Hedviget még megértem, így álcázhatja a könyvgyűjtési mániáját, de te? Te még mindig kész rejtély vagy. Ne aggódj – tette hozzá mosolyogva –, teljesen az előnyödre válik, a türelmetlenségeddel ellentétben. Most pedig aludj, kérlek.

– Hedvig a tudást keresi. Ő kutató…

– Ugyanaz. Aludj. Vagy megírom Máible-nek, hogy sikeresen elkergetted a fiát a szárnyaid alól.

A „Miért kell mindkettőtöknek szeszélyes géniusznak lennie, akiknek nincs türelme a gyerekekhez, miért nem csak Godrik tanít, az életemet is tönkreteszitek" motyogásról, miközben Helga a fejére húzta a nehéz takarót, nagylelkűen egyikük se vett tudomást.


Ez a része a történelemnek, mint oly sok más apróság, szintén homályba veszett.


Anthony azelőtt tudja, hogy valami baj történt, hogy McGalagony lefújná a mérkőzést.

Sejti, hogy Masha és Aiko az ő társaságát választották, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ő tud a létezésükről. Bár nem tud kommunikálni velük, megtanulta észrevenni a jeleket: az aprócska balesetek, amik Mashát körbeveszik, a hűvös szellő, ami Aiko jelenlétét jelzi. Aidanhez még nem sikerült társítania jelenséget, de Abby elmondása alapján a fiú amúgy is annyira csendes, hogy csoda lenne, ha ezt sikerülne elérnie akár a hetedik évük végére.

Az első jel a bajra az, amikor a zúzmara vastagon szétterjed a talpuk alatt. A legtöbben nem veszik észre, a hamarosan kezdődő meccsre koncentrálnak, a játékosok ugyanis pont ekkor lépnek be a pályára.

Van még negyed óra a meccs kezdetéig.

Abby valószínűleg sehol sincs még. Azt mondta, visszaviszi a könyvét, amivel elkésett, szóval még épp nagyban próbálhatja meggyőzni Madam Cvikkert a méltányos bánásmódról. Semmi baja…

A zúzmararéteg tükörjéggé dermed.

Azután hamar olvadásnak indul a májusi napfényben.

– Aiko? – suttogja, ami elvész a tömeg alapzajában. – Masha?

Semmi. Se hópihe az orrán, se egy bökés a vállán, mint általában, ha a jelenlétüket kívánják megerősíteni Anthony számára.

Az egyetlen logikus következtetés, hogy történt valami. Masháról és Aikóról van szó, tehát Abbyvel történt valami.

Valami komoly.

A vihar előtti csendre gondol. Arra, hogy idén nem történt merénylet. Arra, hogy attól még, hogy nem halt meg senki, ez nem biztosíték arra, hogy nem is fog.

Az izgatott moraj irritálja. Valaki sikoltva elcsúszik egy még megmaradt foltnyi jégen, és magával ránt még egy embert. Nevetés harsan körülöttük, ami olyannak tűnik, mintha valaki körömmel karistolná a táblát.

Nincs további jég, és az a cipőfűző se köti össze magát éppen két sorral előrébb.

Anthony feláll, és elindul a hugrabugos keménymag felé. Mire átverekszi magát a tömegen és odaér, hátha Abby is megjelenik, és eloszlik ez az egész kellemetlen előérzet, ami nevetséges. Anthony ennél okosabb, nem fog rémüldözni és rémeket látni…

A tömegben csak lassan halad előre. Mire eléri a hugrabugos másodéveseket, McGalagony professzor lefújja a meccset.

– Mondd, hogy Abby… – kezdi, de Leanne félbeszakítja:

– Mi…

McGalagony professzor hangja elnyomja Leanne következő szavait, de Anthonynak nem kell hallania ahhoz, hogy felfogja barátja arcán az értetlenségből az rémületbe torzuló kifejezést. Nem is várja meg, amíg elcsitul a felhördülő tömeg annyira, hogy képesek legyenek megérteni egymást, dübörög lefele a lépcsőn, át a lassan meginduló embereken, akik az igazgatóhelyettes utasítását követve megindulnak a klubhelyiségük felé. Leanne szó nélkül követi.

Nincs idő Georginát megkeresni. Anthony futva indul meg a professzor felé, a fejében csak jeges rémület van, vagy jég és rémület, nem biztos benne. Halványan regisztrálja, hogy Leanne még mindig a nyomában liheg, nem hajlandó lemaradni.

(Közben tudja, hogy átlagember valószínűleg próbálná meggyőzni magát, hogy minden rendben, és csak túlreagálja, de Anthony biztos benne, hogy ez egy újabb támadás, mert mi más ok lenne, ami miatt lefújnák az egész meccset? A szezon első meccsét. Legalábbis ez a legvalószínűbb ok az elmúlt év eseményeinek fényében. A kastélyban kevesen vannak, a diákság nagy része lejött ide, aki nem, az a könyvtárban vagy a klubhelyiségben kuksol. A mozgás kevés, Abby mugli születésű, és a kihalt épületben potenciálisan megnövekszik annak az esélye, hogy ő az áldozat. Ez egy logikus eszmefuttatás. Az aggodalma teljesen indokolt.)

Amikor végre utoléri a professzort, ő már félúton van a kastély felé, Potter és Weasley pedig elveszett és rémült kiskacsaként követik őt.

(Nincs velük Granger, és Anthony egy pillanatra szinte undorodik magától, mivel ez azt jelenti, hogy Abby esélyei nőttek.)

(De Granger nem a barátja. Abby igen.)

(Attól még nem szereti az érzést, de most nincs rá idő, és…)

McGalagony egy szót sem szól. Az arca rezzenéstelen, mint amikor Anthony megmagyarázta óra után, miért tartotta jó ötletnek a teljes háziját óangolban megírni.

(Az adott varázslat a kelták idejéből származott, nem római eredetű volt, Anthony pedig úgy gondolta, ez elég indok ahhoz, hogy feldobjon egy alapvetően lélekölően unalmas témát.)

– Jöjjenek maguk is – mondja a nő, és mintha megenyhülne egy pillanatra az arca. De nála nehéz ezt megmondani.

Anthony immár biztosan tudja, mi történt. Leanne keze a kezében, a lány körmei a bőrébe mélyednek, és talán fel is szakítják majd, amint a gyengélkedőbe érnek, mert valószínűleg még nem rakta össze, vagy nem akarja összerakni – inkább az utóbbi, mert Leanne nem hülye. Sokakkal ellentétben ebben az épületben.

Ez jelenleg valószínűleg nem egy jó dolog.

Potter és Weasley váltanak egy értetlen pillantást, majd rájuk pillantanak, de nincs idő szövegelésre.

McGalagony tényleg a gyengélkedőre vezeti őket. Ez egy jó dolog.

(Nem az irodájába, ahol közölheti, hogy meghaltak a barátaik egy átkozott aranyvér-mániás miatt.)

– Nem lesz örömteli látvány – szólal meg végül McGalagony a gyengélkedő folyosóján. – Újabb merénylet történt… (*) Egy hármas merénylet.

A gyengélkedő ablakain már olvad a zúzmara. A kandalló pislákoló lángjainak esélye sincs a hideg ellen, így valaki kitárta az ablakok nagy részét, hogy legalább a májusi levegő enyhítse valamennyire a klímát. Amerre csak néz, Anthony mindenhol Aiko nyomát pillantja meg.

Egy fantomkéz nehezedik a vállára. Szilárdabb, mint bármikor máskor, a talárja meggyűrődik a súlya alatt.

Penelope Clearwater és Hermione Granger mellett pedig immár ott fekszik Abby is, mozdulatlanul, a plafonra meredve. Anthony gyomra görcsbe rándul, ahogy közelebb lép, nem törődve azzal, ahogy McGalagony egy tükörről kérdez, amit a közelükben találtak, mert kit érdekel egy elhagyott, rohadt tükör, amikor a barátját támadták meg?!

Odahúz egy széket az ágy mellé. Leanne követi a példáját, felkuporodik rá, átkarolja a lábait, amiért Madam Pomfrey valószínűleg hamarosan rá fog szólni, mert összesározza a cipőjével az ülőkét.

Abby arcán túl sok az érzelem. Döbbenet keveredik a rémülettel és a beletörődéssel és bánattal, mint aki tudta, mi vár rá – valószínűleg mind a hárman tudták, kivéve, ha egyszerre dermedtek kővé. Milyen átok csinálhat ilyet? Milyen lény okozhatja ezt?

Abbyén a beletörődés. A fiú oldalra néz, Granger arca pont látszik Weasley könyöke alatt – rémült. Clearwateré távolabb eltökélt.

Érdekes sorminta, gondolja szinte érzelemmentesen. Mint egy folyamatábra. Ki az első?

Abbyre néz, és reméli, hogy nem ő. Masha a másik kezét markolássza. Leanne-hez hasonlóan az ő körmei is nyomot hagynak. Anthony nem tudja eldönteni, dühösebb vagy zavarosabb. Madam Pomfrey odalép hozzájuk, nem szól Leanne-re, és határozottan állítja, hogy május végére elkészülnek a mandragóra-kivonattal, és a barátjuk rendbe jön.

(De mi lesz a merénylővel? Őt ki fogja elintézni?)

(Abby a tavalyi év nagy részében abban se volt biztos, hogy maradni akar a varázsvilágban. Ezek után vajon…?)

Amikor Flitwick professzor Bimba professzor társaságában érkezik értük, hogy visszakísérjék őket a klubhelyiségeikbe, Masha és Aiko a fiúval tartanak.


Dunya az ujjait fújkálja az erkélyen, miközben Vova elővesz még egy szálat.

– Nem – jelenti ki a fiú. – Ki van zárva.

– És mi leszel akkor? – kérdezi a nővére. – Kisstílű bűnöző? Drogdíler? Sztereotip orosz hackergyerek, aki szórakozásból tör fel gépeket, amíg el nem kapja vagy a rendőrség, vagy Semyon?

Vova válasz helyet inkább meggyújtja a cigit, és mélyet szív belőle. Lassan fújja ki a füstöt, mintha azzal is tovább húzhatná az elkerülhetetlent.

– Nem megyek vissza az egyetemre. Ha ennyire zavarlak téged vagy Arishát, akkor dobjatok ki, személy szerint kurvára nem érdekel.

– És? – kérdez vissza gúnyosan Dunya. – Beállsz majd Serafim prostijai közé az utcán? Vagy magának Serafimnak teszed szét a lábadat? Azt mondják, ő úgyis a kisfiúkat szereti.

Vova nem néz rá. Mélyet lélegez a mocskos levegőből, mintha relaxálni próbálna, majd a cigiből, aminek tényleg van valami képzelt hatása.

– Kurvára nem érdekel – ismétli.

A szeme sarkából látja, hogy Dunya keze ökölbe szorul a korláton.

– Annyira kibaszottul önző és lusta vagy – sziszegi. – Remélem, megdöglesz valahol. Remélem, rohadtul fog fájni.

– Nem vagy az apám – közli Vova unottan.

– Az lehet, de itt cseszed el te is az életed előttem, és baromira unom a vergődésedet. A kis kurvád se fogja sokáig kihúzni, ha így folytatod.

Becsapja maga mögött az ajtót.

Abby elnyomja a cigit a korláton. Pislog. Dunya után néz, aki már nincs a szobában, majd le, az alatta néptelenül sötétlő utcára.

– Ó – mondja, ahogy összerázkódik. A város bűze marja az orrát, hiszen egész életében ̶m̶á̶s̶t̶ ̶s̶e̶m̶ ̶s̶z̶a̶g̶o̶l̶t̶ vidéken élt. – Ó – ismétli, de a gondolatai szétcsúsznak. Minden olyan lassú. Nehézkes.

A foszlány elmosódik.


Kijárási tilalom lép érvénybe, ami nem túl meglepő.

Az Anti-Lockhart Klub kénytelen felfüggeszteni a működését emiatt, ami szintén nem az.

Rebesgetik, hogy az iskolát bezárják, ami meg igazán a legkevesebb meglepetést okozza. Az se segít a helyzeten, hogy az iskola jelenleg igazgató nélkül fut – Dumbledore-t ugyanis még a támadás napján felfüggesztették az igazgatói pozícióból. És bár egyelőre több támadás nem történt, még bármi előfordulhat.

Ernie Macmillam bocsánatot kér Harry Pottertől, szent lesz a béke, mert látszólag csak az ember legjobb barátját kell megtámadni ahhoz, hogy végre elhiggyék róla, nem ő Mardekár utódja és a mugli születésűek pusztítója.

Anthonyt hidegen hagyja az egész eset, bár igyekszik érdeklődést mímelni, amikor Georgina és Leanne beszámolnak róla.

(A bőre viszket, mintha túlságosan szűk lenne, és nem érti, miért, mert két barátja még jól van és Abby is hamarosan újra csatlakozik hozzájuk. Félig minden rendben lesz. Tényleg. Nem kéne túlreagálnia, racionálisan kell felfognia az egészet, de egyszerűen nem megy…)

(Van egy lyuk a csapatukban. Ismét. Leanne nyilvánvalóan gyűlöli. Georgina szintén. Mintha arra lennének kárhoztatva, hogy évről évre csökkenjenek, szétessenek, amíg már nem marad senki – közben pedig tudja, hogy Abby úgyis fel fog ébredni, mert csak kővé dermedt, nem pedig elmegy örökre…)

– Macmillam Malfoyt gyanúsítja – közli az információt Georgina fintorogva.

– Semmi értelme – vágja rá Anthony. – Észrevetted, hogy olyan volt Abbyék arca, mintha egy folyamat különböző fázisait látnánk? – fordul hirtelen Leanne-hez.

– Ne is gondolj rá – válaszol oda se pillantva a lány. – Clearwater még csak nem is volt mugli születésű, szóval az egész „nem méltó" dolog egy nagy rakás szar, amiről senki sem vesz tudomást.

– Clearwater nem mugli születésű? – pillant fel Georgina meglepődve. – Tényleg?

– Igen – közli a lány. – Az anyja és apám harmadfokú unokatestvérek, vagy valami ilyesmi.

– Erről még sosem meséltél – mondja Anthony, de a tekintete továbbra is túlságosan merengő, és nem fordul el az ablaktól. – De az a kérdés, hogy Clearwater a sor elején vagy végén helyezkedik el – tér vissza a saját témájára.

– Mintha nem állnánk mind rokonságban valamilyen szinten – csattan fel Leanne ingerülten. – És még mindig felejtsd el, Anthony. Ne kezdj te is nyomozni, mint valami hülye. Megvárjuk szépen, amíg magukhoz térnek, levizsgázunk, az iskolát vagy bezárják, vagy nem, és ha előbbi, mind mehetünk a Beauxbatons-ba, mert az van a legközelebb.

– És ha én az Ilvermornyba akarok menni? – pillant végre rá Anthony. – Akkor mihez kezdesz?

– Kibírnád, hogy minden évben le kelljen adnod a pálcádat nyári szünet előtt? – kérdez vissza Leanne.

Anthony visszafordul az ablak felé.

– Nem – ismeri be. Ujjai titokban birtokosan szorulnak a csuklójára rögzített tokból kilógó pálca nyelére. – De csak hogy tudd, két nagyim is odajárt.

– Az embernek általában csak két nagymamája van – szól közbe végre Georgina is.

– Névleg nagyi, oké? – Most már Anthony is elég ingerült.

(Túlságosan szűk, de leküzdi a késztetést, hogy megvakarja a karját. Ennek amúgy sincs semmi értelme.)

(De ugyanúgy nincs értelme annak se, hogy Leanne képtelen aludni egyedül a szobájában, és emiatt hatalmas karikák éktelenkednek a szeme alatt a kialvatlanságtól, és az se igazán megmagyarázható, miért nyugodtabb Georgina, mintha Anthonyval ellentétben ebben a lelassult, félig békés, félig vicsorgásmentes, racionális hozzáállásban találna megnyugvást csonka csapatuk miatt.)

– Ezúttal találkozhatnánk nyáron – veti fel Georgina végül. – Mind a négyen. Valakinél.

Anthony az ablakon bámul kifelé. Aiko jeges keze a tarkóján, bár nem látja, nem is igazán érzi, de az olvadt hópihék végigfolynak a hátán a talárja alatt. Azóta nem sikerült egyedül lennie, hogy beszélhessen velük – a könyvtárban Georgina és Leanne, mindenhol máshol tanárok és diákok. Még a klubhelyiség se alkalmas erre a kísérletre.

Ha Aiko a jégvirágos ablakra kaparná az üzenetet…

(És miért vannak még mindig itt? És vajon csatlakozott hozzájuk Aidan? Ezt az egyet nem tudja biztosan.)


A Roxfort folyosója üres, ahogy végigsiet rajta. Lépteit elnyeli a finom, szálingózó por, ami ezúttal nem szépia árnyalatú, hanem acélszürke. Az ablakon túl semmit se látni – őszi köd, ami vastagon ül meg a kastély környékén.

Abby megborzong, ahogy megszaporázza lépteit. Olyan, mintha a kastélyon kívül nem létezne semmi más, és nem szereti ezt – mintha elszakadna a külvilágtól, mintha az üvegen túl csak a tejfehér, kavargó köd lenne, holott tudja, ott az udvar, a többi torony, távolabb pedig a tó és a Tiltott Rengeteg fái, amik a látóhatárig nyúlnak. Délre feloszlik a köd, akármennyire is makacs, és minden újra láthatóvá válik.

Csak délig olyan, mintha egy üveggömbbe lenne zárva.

Masha mellette lépked, festménytől festményig, ezúttal egy hatalmas kísérletet végezve, vajon van-e olyan alak, aki látja. Aiko Abby másik oldalán, a ködöt bámulja merengve, le-lemaradva. Végül helyet foglal az egyik szélesebb ablakpárkányon, és ott marad. Abby nem aggódik, majd visszatalál hozzájuk.

A szépiaárnyalat helyett még mindig a fekete-fehér uralkodik. Mintha a fáklyák fénye is inkább szürkés lenne, mint meleg sárga. A torokszorító nosztalgiát felváltja valami távolságtartás, amitől Abby elvéti a lépést, és kis híján hasraesik. A Roxfort magánya és üressége még sosem volt ennyire nyilvánvaló, de… ezúttal nincs remény. Nincs ígéret. Abby próbálja megragadni az érzést, ahogy a boltíves mennyezetre mered, de képtelen. A régi, fekete-fehér fénykép a vintage helyett tényleg nagyon jó metafora – a helyből a fények miatt hiányzik valami, mintha minden eltolódott volna egy ismeretlen spektrum másik oldalára.

Inkább továbbsiet, és erőszakkal nem vesz tudomást a szellemkastély érzéséről.

Csak az első év végéig kell kihúznia, emlékezteti magát. Csak addig tart…

Amikor végre befészkeli magát saját kis birodalmának egyik székébe, szinte érzi, ahogy az idegesség görcse kicsit enyhül.

– Kéne egy cigi – motyogja.

– Tizenegy éves vagy – kiált neki át Masha a terem másik végéből. – Ha el is akarod kezdeni, az nem most lesz, mert Aiko mindkettőnket megöl.

– Mi… – pillant fel Vova. – Masha? Mi az isten…

Barátnője olyan arckifejezéssel mered rá, mint ahogy Dunya szokott. Olyan a mozgása, akár Dunyának, de az arca – csak az arca – megegyezik Masháéval…

Az ajtón Arisha lebben be kimonóban.

– Mi a fasz? – csúszik ki Vova száján, de mielőtt megragadhatná az érzést, ez az emlék is porrá omlik.


Anthony rájön, hogy az égvilágon semmit sem tudnak a Titkok Kamrájáról azon kívül, ami a Roxfort történetében szerepel. Ez igencsak irritáló.

Hát még az, hogy az állítólagos szörnyeteg, ami a kamrában rejtőzik, nem létezik. Nincs olyan lény, ami kővé dermeszti az áldozatait. Végtelen olyan van, ami megöli őket – Merlinre, elég csak egy mandragórát hajítani a tömegbe –, de a kőszobrok csak olyan lényeknek maradtak, amik nem léteznek.

Abby ezt egyszer már eljátszotta. Anthony végre száz százalékosan érti, mit érzett a barátja, bár a motiváció a tettei mögött még mindig nem teljesen világos.

Anthonynak külön meg kell szerveznie azt, hogy végre egyedül lehessen. Az egész egy precíz hadművelet – Lockhart, mint kíséret, egyik teremtől a másikig, szigorúan mágiatörténet és sötét varázslatok kivédése között, mivel Binns az a tanár, akinél a legkisebb a lebukás esélye, és a terem előtti folyosón a sürgős mosdóra menés.

Lockhart gyűlöli a gyerekeket. Vagy legalábbis a bébiszitter szerepét, de Anthony még mindig él a gyanúperrel, hogy a korosztályuk is fontos helyet foglal el a listán, épp csak Lockhart játszik nagyon jól.

(Ez, vagy pedofil. Utóbbi megmagyarázná, miért jött ide tanítani. Ettől néha az émelygés kerülgeti.)

– A mosdó itt van a közelben, tanár úr – mosolyog. A tanároknak technikailag kísérni kéne oda is a diákot. A rendes menet az lenne, hogy mindenkit elvisz a teremig, majd tesz egy kitérőt a jelentkezőkkel a mosdókig és vissza, de Lockhart folyamatosan hangoztatta eddig, mennyire felesleges intézkedések ezek, és nem is tesz úgy, mint aki fontosnak tartja őket. Ezt nem egy diák használta már ki, és Anthonynak szándékában áll csatlakozni hozzájuk, a kockázat ellenére is. – Bizonyára fontosabb dolga is van, mint engem kísérgetni. Az órákra való felkészülés nagyon időigényes lehet…

Van még készen pár mondat, csak a biztonság kedvéért, de Lockhartnak nincs többre szüksége, már sprintel is a másik irányba.

– Georgina meg fog ölni – motyogja, ahogy a terem felé mered, ahol a griffendélesekkel lenne közös órája, majd sietve elindul a fürdő felé.

A siker esélye nagyobb, ha egyedül van.

Gyorsan ellenőrzi a fülkéket, majd előhalász a táskájából egy tegnap este fabrikált táblát, gyorsan kiakasztja az ajtóra, és egy Colloportusszal bezárja. Persze Alohomorával még mindig ki lehet nyitni, ami igazán nevetséges – megjegyzi, hogy ez egy újabb érdekes projekt lehetne egy szombatra –, de legalább mindenki kétszer is meggondolja, hogy egy rossz mosdót megkockáztasson-e, ha egyszer még az ajtaja se nyílik és a tanár is valószínűleg jelen van.

– Oké – fordul vissza a tükör elé. – Masha? Aiko? Aidan? Hogyan csináljuk?

Kicsit hülyén érzi magát, ahogy a saját arcába mered, és vár valamit, miközben az is lehet, hogy tök egyedül van. A fiúmosdó se épp az a hely, ahol szívesen töltené az idejét, a házimanók munkája ide vagy oda.

Csak hallucináltad az egészet, mondja egy kis része, valamiért orrhangon. Abby kővé dermedt, miért lennének a gyerekkori varázslatai itt?

(Mert Masha és Aiko nyilván azok, egy kisgyerek túl korai véletlen varázslatai, bár Mashára így sincs magyarázat, egy újszülött csecsemő nem varázsol, nem elég fejlett a mágikus magja, hogy egyáltalán reagáljon bármire…)

De mielőtt az a kis rész teret nyerhetne, a tükör sarkán Aiko jégvirágai nyílnak, és hamarosan az összes tükröt ez borítja.

Aiko itt van.

– Masha? Tudsz kaparni valamit ebbe?

Masha az „A" betű második száránál elveszti a lendületét. Nyilvánvalóan ez így nem fog menni.

– Rendben. Eldöntendő kérdések, egy paskolás igen, kettő a nem. Mind itt vagytok?

Halvány, fantomszerű szorítás a karján. Majd még egy.

– Aidan itt van?

Ismét kettő. Egyre halványabbak, ahogy Masha ereje vagy koncentrációja, ki tudja melyik, megtörik. Anthony a másodikra tippel, puszta szeszélyből.

– Tudjátok, mi történt vele?

A keze remeg. A hangja kényelmetlenül megbicsaklik.

Egy érintés.

– Akkor… jól van?

Furcsa kérdés, de helyénvalónak érzi.

Azonban nem érkezik rá válasz. Anthony vár, türelmesen számolja a másodperceket, de semmi reakció.

– Masha?

Nincs több paskolás.

Anthony mély levegőt vesz.

– Aiko, az ablakok közül, jobb oldali ablaküveg igen, bal oldali nem. Aidannel ugyanaz történt, ami Abbyvel?

Vár. Vár.

A bal oldali ablak szélén újabb jégvirág indul növekedésnek. Anthony érzi, ahogy a kétségbeesés a torkát szorongatja, és nem tetszik neki. Ő nem ilyen. Nem szokott ennyire… szétesni.

– Él még? – kérdezi.

Logikai ugrás, emlékezteti magát. Cho mondta, hogy túlságosan sok a logikai ugrás a gondolatmenetemben, Flitwick professzor pedig ugyanezt írta arra a dolgozatra. Csak lépésenként. Nincs ugrás. Lépés.

A bal oldali üveglapokon már nem lehet kilátni, a további kommunikációra alkalmatlanok.

– Utolsó kérdés, csempékkel: egy csempe igen, két csempe nem. Ez lesz hatással Abbyre?

Milyen hatással lesz rá?

Egy csempe. Két csempe. Három csempe.

Az univerzális „Nem tudom".

Anthony nekidől a falnak, és szép lassan lecsúszik a földre. Azután mély levegőt vesz, a tenyerébe támasztja az állát, végezetül pedig szemrevételezi a lassan fagypont alá csökkenő hőmérsékletet, amit a napsugarak képtelenek feltornázni. Egy csempe. Két csempe. Három csempe.

Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.


Aidan szemben ül vele. Vova fintorog. A saját gyerekkori arcát látja viszont, és ez egy olyan élmény, amit nem kíván senkinek se. A gondolatai nehézkesek. Túlságosan is zavaros minden, és nem tudja elhelyezni a képeket.

Bámulnak egymásra.

– Mit akarsz? – kérdezi végül. Mi a faszt akarsz?, akarja mondani, de valahogy lágyabb lesz az egész. Ez kissé zavaró. Tudja, hogy elfelejtett valamit, de ahogy Aidan arcába bámul, nem tudná megmondani, mi az.

Ez is, mint oly sok más dolog itt körülötte, zavaró.

Vova elhúzza a száját.

– Emlékszel, miért ölt meg Mariya és Ignat? – kérdezi Aidan kis hatásszünet után.

Az árulás friss, és úgy csíp, mintha most történt volna, ugyanakkor homályos, mintha más lett volna a célpontja, mintha csak egy filmbeli karakterrel esett volna meg, akivel a kelleténél kicsit jobban együttérzett.

– Persze – vágja rá hát vicsorogva. – Ők…

Elakad. Az okok kicsúsznak a képzeletbeli ujjai közül.

– Ők… – fut neki megint. Az emlékek ott vannak, épp csak kartávolságon kívül. A homlokát ráncolva próbálja kibogarászni, kihúzza magát, de csak a kényelmetlen messzeség marad, amivel nem tud mit kezdeni, és talán…

Talán nem akar emlékezni? De miért?

– Hülyeséget csináltam – ragadja meg hát azt az aprócska tényt, amiben biztos. – Mind mondták, hogy hülyeség, de…

Aidan csak egyetértően bólint.

– Biztosan így van – mondja. – De Masha többet tud ezekről. Ő és Aiko mindig többet tudnak. Én később jöttem. Más miatt.

Vova számára ennek semmi értelme nincs. Abbynek annál több.

– Én… én melyik vagyok? – kérdezi végül. Vova személyisége elsüllyed, belefullad Abbyébe, szépen fokozatosan áll fel megint az egyensúly, ami se nem törékeny, se nem biztos. Dolgok, amit egyelőre nem (lehet, sosem) fog megtudni. – Te meghaltál – emlékszik hirtelen vissza.

– És emiatt vagy te most épp egzisztenciális válságban – ismeri el Aidan. Szégyenlősen elmosolyodik, Vova arcával, Vova régi mosolyával, Vova szemével…

Mind a hármuknak – Aikónak, Mashának és Aidannek is – ugyanolyan kék szeme van, mint amilyen Vovának volt.

Ezt csak képzelem, jön rá. Ez nem Aidan.

Mert Aidan nézhet ki úgy, mint Abby előző életében, de sosem viselkedett hozzá hasonlóan. Aidan minden belső porcikája Abby volt.

– Minden rendben lesz – mondja végül az illúzió. – Te Abby vagy. Nem számít, ki voltál. De lassan felébredsz, és itt az ideje, hogy helyre rázódj… Hetekig barangoltál itt.

Abby ( ̶V̶o̶v̶a̶) pislog.

– Hetekig? – kérdezi. Az előbb még a könyvtárba tartott, most itt van. Az előbb épp csak hazafelé tartott, majd a betonon feküdt, Masha Ignatot sürgette, hogy siessenek, az árulás pedig még mindig olyan, mint a legkeserűbb epe, amit egy különösen szörnyű másnaposság kellős közepén öklendez fel egy pohár víz után.

Nem tudja megmondani, melyik van közelebb a jelen pillanatához. Talán mindkettő egyszerre.

Aidan nem válaszol. Az őket körülölelő semmibe mered.

– Olyan, mintha minden lassabb lenne, nem igaz? – kérdezi még egyszer, utoljára. Mosolyog. Sosem mosolygott még ennyit, jön rá Abby, mindig komoly volt, ritkábban kíváncsi.

De nem boldog.

– Mit jelent számodra az, hogy meghaltál? – néz végül rá Abby, de Aidan már nincs többé vele. Egyedül van a sötétben.

A porszemcsék szép lassan leülepednek körülötte. A világ kezd kivilágosodni. ̶V̶o̶v̶a̶ Abby hátradől, szó szerint a semmibe mered, és vár. A karjai nehezek, mintha kőből lennének, a nyaka elgémberedett, és érzi a zsibbadást a végtagjaiban.

A szemébe egy porszem se megy.

(A szemcsék szürkék, mintha kőről csiszolták volna le.)


Vajon a többiek is egyedül ülnek a sötétben, és olyan dolgokat tudnak meg magukról, amiket soha nem akartak?


(Nem biztos abban, követett-e el bármit is igazából. Tervezte, mert nyilván az a legegyszerűbb pénzszerzési forma, de nem emlékszik arra, ki is próbálta-e.

Azt tudja, hogy Masha valamiért ott volt akkor, és Ignat is.

Néha úgy érzi, sosem fogja megtudni, miért.)

( ̶N̶é̶h̶a̶ ̶ú̶g̶y̶ ̶é̶r̶z̶i̶,̶ ̶s̶o̶s̶e̶m̶ ̶a̶k̶a̶r̶j̶a̶ ̶m̶e̶g̶t̶u̶d̶n̶i̶.̶)


Először: este mindenki magához fog térni. (Anthony mellől ekkor tűnik el a jeges jelenlét, ami egyértelmű jele annak, hogy Masha és Aiko véglegesen átköltöztek Abby ágya mellé.)

Másodszor: senki sem hagyhatja el a klubhelyiséget az este. Egy tanuló a Titkok Kamrájában. A Roxfort Expressz másnap kora reggel indul, kiürítik az iskolát. (Tények, tények, a rémálom folytatódik, és Anthony most érzi igazán a kényszert, hogy legalább jobban utána nézhetett volna a dolgoknak, még akkor is, ha Leanne és Georgina megtiltották.)

Harmadszor: este lakoma. Senki sem megy haza. Az iskolát nem ürítik ki. Mindenki magához tér.

(Abby belép a nagyterembe, arca sápadt, a szeme üres, és Anthony rájön, hogy bár az egész iskola megkönnyebbült, mert senki sem halt meg, ez egy hatalmas hazugság.)


(Valaki mindig meghal.)


Amikor kinyitja a szemét, először nem biztos abban, ő Vladimir vagy Abigail, esetleg egyik sem – de legalább vannak nevek, vannak nemek, és nem az történik, mint egyszer, amikor felébredt, és kapaszkodó nélkül lebegett a semmiben.

Masha felé hajol, és ez egy ismerős arckifejezés.

Úgy viselkedsz, mint Dunya – motyogja oroszul. Szerencséjére elég halkan, mert a következő pillanatban Masha hátrahőköl, ahogy Madam Pomfrey hajol közel hozzá, hogy megvizsgálja a testhőmérsékletét, majd utasítja alapvető mozdulatokra és rutinkérdéseket tesz fel.

Masha és Aiko mellette ülnek. Aidan sehol.

Arra gondol, hogy ilyenkor gyászolni kéne, de csak azt érzi, mintha egy láthatatlan súlyt emeltek volna le az elméjéről, amitől az egész végtelenül rosszabb. Megkönnyebbült, de ugyanakkor egy olyan barátot veszített el, aki lassan egy éve mindig mellette volt.

Majdnem úgy, mint Sally-Anne, csak Sally-Anne nem meghalt, és halvány utánzata volt a kapcsolatuk annak, ami közte és Aidan között volt, bár ebben lehet, elég nagy szerepet játszott az, hogy Abby akkor még jobban tartotta a távolságot.

Az izmai merevek – kövesek –, ahogy kötelességtudóan nyújtózkodva körülnéz. Nem biztos abban, hogy képes lábra állni, és ahogy észreveszi, a többiek is elég bizonytalanok. Egy pillanatra találkozik a tekintete Grangerével, és csak őszinte megkönnyebbülést tud leolvasni a lány arcáról, meg egy gyenge mosolyt.

Abby önkéntelenül viszonozza, bár tudja, mi a kimondatlan kérdés, és a válasz az, hogy igen, volt idő a tükörre, de túl kevés, Abby pedig ügyetlen volt, és Aidan…

Elfordítja a tekintetét.

Az egész olyan volt, mint egy túlságosan hosszú, nagyon zavaros álom…

A neve Vladimir volt. Vova. Vezetéknévre továbbra sem emlékszik, de nincs is rá szükség, nem kell olyan emlék, ami az akkori szüleihez köti. A megvetés egy pillanatra olyan valóságos, mint a takaró széle az ujjai között, és hátborzongató könnyedséggel kapcsolódik a jelenhez.

A többiek is szépen lassan ébredeznek. A griffendéles gyerek hablatyolni kezd egy hatalmas kígyóról, mire mindannyian lepisszegik, hogy igen, mind látták és tudják.

(Abbyn kívül, mert Abby csak Aidant látta, annak ellenére, hogy közvetlenül a kígyó szemébe bámult, de erről nem kell senkinek értesülnie. Milyen érdekesen működik a dolog, nem igaz?)

(Aidan fél-létére ez a leginkább kézzelfogható bizonyíték, amit kaphatott. Nem a baglyok, nem a sakkfigurák, hanem ez a helyzet, amikor ott állt, látta, de mégse, hatott rá és mégse, és Aidan meghalt, Abby pedig nem.)

(De Aidan Abby része, így igazából Aidan meghalt és mégse.)

Abby három hetet feküdt. Justin annál is többet, majdnem egy egész éves anyagot kell pótolnia. A lány nem biztos abban, hogy működik az ilyesmi, de egyikük se szenved izomsorvadásban – a baziliszkusz tekintete szinte szó szerint tartósította őket. Abby tudja, hogy ennek mindenképp utána kell néznie – mármint az izomsorvadásnak, ami azt jelenti, hogy nyáron megvan egy pár napig tartó projekt a könyvtárban fellelhető összes orvosi könyvvel kapcsolatban.

Vajon öregedtek ezalatt az idő alatt?

Kisvártatva befut egy házaspár, egy griffendéles kislányt kísérve, akiről kiderül, hogy Ginny Weasley, akit levittek a Kamrába, és akit Harry Potter mentett meg. Elsőéves. El sem engedi a szülei kezét, még akkor sem, amikor Madam Pomfrey egy ágyhoz tereli, és leültetve letukmál a torkán egy adag bájitalt, miközben halkan beszélget a két felnőttel. Pár percre rá érkezik az egyik professzor – Vector professzor –, aki már velük, diákokkal is közli, hogy Dumbledore professzor visszatért, a Titkok Kamrája ügy lezárult, és ha Madam Pomfrey úgy határoz, hogy a tanulók jól vannak, lemehetnek a lakomára.

Madam Pomfrey szíve szerint nem határozna úgy, de legalábbis nem tetszik neki a helyzet, és ezt hangosan a tudomásukra is hozza.

– Lakoma ilyenkor! – hőbörög. – Ilyen későn! Rég takarodó után vagyunk, ráérünk holnap is ünnepelni… Mindig Albus és a meggondolatlan ötletei… Most egy lakoma, következő alkalommal bált fog rendezni, fogadjunk, miközben egy katasztrófából kászálódunk ki éppen…

Abby egyetért, de csak azért, mert jelenleg másra se vágyik jobban, minthogy egyedül legyen, és végre beszélhessen Masháékkal, lehetőleg egy olyan helyen, ami tartalmaz egy ágyat vagy ahhoz hasonló bútort, mert hiába feküdt három héten keresztül, úgy érzi, át tudna aludni még két napot.

Kimerült, pedig nem is csinált semmit. Csak állt ott, miközben Aidan megvédte.

Masha a karját szorongatja, és Aiko is a kezét nyújtja várakozóan, mintha egy hároméves lenne, nem egy… hároméves.

Aidan nincs itt. Még mindig nem fáj annyira, mint kellene. Ez rossz. Nagyon rossz.

Vova emlékei túl közel vannak. De ezek Abby emlékei is egyben, kopottabban és kevésbé fontosabban ugyan, de az övéi.

Madam Pomfrey mindnyájuk lelkére köti, hogy másnap délelőtt jelentkeznek egy újabb vizsgálatra, mert bár a mandragóraszirup tökéletesen működött, azért jobb szeretne meggyőződni arról, hogy nem adódnak egyéb komplikációk. Látszik rajta, hogy szíve szerint még most sem engedné el őket, vagy legalábbis szeretné visszarendelni őket a lakoma után, de az a helyzet, hogy az egész társaságnak egy baja volt, a mandragóra pedig a lehető legtökéletesebb és leggyorsabb orvosság erre.

Egy csapatban maradnak, akikre mintha ráfestették volna a traumatizált áldozat jelzőt. Minden sarkon szinte egyszerre torpannak meg, egészen addig, amíg a legidősebb, Penelope Clearwater minden prefektusi minőségében átveszi a vezetést, és ugyanolyan eltökélten fordul be, mint ahogy a tükörrel a kezében ellenőrizte a folyosót, mielőtt kővé dermedt volna.

Elég nyilvánvaló, hogy az egész csak egy maszk, amit magára erőltet, de ő hatodéves, és az egyetlen, aki viszonylag érett. Talán emiatt is érzi úgy, hogy vezetnie kell az első- és másodévesek csapatát.

Granger Abby mellé csapódik egy kis időre.

– Örülök, hogy megszerezted a tükröt. Azt hittem, a baziliszkusz túlságosan közel volt.

Abby az ajkába harap, körmei a tenyerébe mélyednek. Mosolyogj, emlékezteti magát. Integess a cselekménynek.

A cselekmény egyik résztvevője itt sétál mellette. Az a merev összpontosítás, amit Abby a közös órákról ismer, halványan most is leolvasható Granger arcáról. Általában ez sarkallhatja a lányt arra, hogy mindig rávágja a választ, mindig aktív legyen, mindig próbáljon minél többet elsajátítani a lehető legtökéletesebben – és valószínűleg ez zavarhatott tavaly is rengeteg gyereket.

Ha őszinte akar lenni magával, Abbyt is zavarja kissé. Van benne valami félelmetes, amitől az az érzése támad, hogy Granger minden rezdülését megjegyzi és kategorizálja, mintha az elméjébe látna. Olyan, mint néha Anthony, csak Anthonyt nem érdekli minden, és emiatt nem is szokta zavartatni magát azért, hogy másokat szedjen darabokra elemzés gyanánt.

(Talán Grangernek fogalma sincs róla, milyen. Talán idővel enyhülni fog. Abby nem tervezi követni a fejlődését.)

– Elég rémisztő volt – ért hát egyet halkan. Enyhe hangon, akár egy sztereotip hugrabugos, amilyennek lennie kell. – Egy pillanatra én is megijedtem, hogy nem sikerül.

Valahogy elérnek a nagyteremig, és Clearwater azonnal eltűnik a tömegben, ami azért nagy teljesítmény, mert mindenki pizsamában van, kivéve őket. Azután végre feltűnik az embereknek, hogy betoppantak ők is, és Abby ott találja magát, ahová a legkevésbé se vágyott: a figyelem kellős közepén.

Az este egy átkozott kavalkád. Abby próbál lazulni, de nem igazán érzi magát kényelmesen. Túlságosan hirtelen a váltás, de mielőtt megfulladhatna, Leanne bevédi a mellette lévő egyik helyet, Anthony pedig a másikat. Mégis, legjobban csak szeretne valahol összegömbölyödni és gyászolni egy kicsit – ez pedig egy olyan luxus, amit jelenleg nem engedhet meg magának.

– Te nem is vagy hugrabugos – jegyzi meg Ernie sértődötten, amikor nyilvánvalóvá válik, Anthony nem csak benézett köszönni.

– Remek megfigyelés – ért egyet a fiú, miközben kipakol magának és Abbynek egy-egy szelet húst. – És mind pizsamában vagyunk, mégse teszek megjegyzést arra, hogy a tied giccses cikesz-mintás.

Ernie sértődötten elfordul, és onnantól az este folyamán megpróbálja ignorálni azt a csapatot.

– Magamnak is tudok szedni – motyogja közben Abby.

– Tudom – von vállat Anthony. – De három hétig nem voltál itt, és hiányoztál nekünk, és az ölelgetős rész kimaradt, szóval valamivel kompenzálnom kell. Leanne-nek is.

Anthonyt nem lehet onnan kirobbantani, és a körülményekre való tekintettel senki sem próbálja túl sokáig. Tamsin, Benjamin és Cedric odamennek ellenőrizni Abbyt, másodsorban Justint, mindenki más fordított prioritással látogat a másodévesek csoportjához. Justin beszélőkéje sokkal jobb, mint Abbyé, érthető módon népszerűbb is a házukban, mint a lány, de az áldozat az áldozat, és mind a ketten kapnak egy nagy adag figyelmet.

Weasley késve érkezik, Potter nélkül, de elég felbolydulást kelt ahhoz, hogy szárnyra kapjon a pletyka, már megint ők csináltak valamit. Ez a gyengélkedőről távozottakon kívül mindenkinek újdonság. Kisvártatva befut Potter is, természetesen ugyanakkora zsivajt generálva a megjelenésével, mint Weasley.

– Úristen, de cukik – jegyzi meg Masha, amikor Granger Potter nyakába veti magát. Még az asztalra is feláll, csak hogy jobban lásson. – Hogyhogy nem ők jönnek össze a végére? A fenébe is, Aiko, engedj el, nem fogok leszállni az asztalról!

Aiko elengedi. Tapasztalatok alapján ilyenkor Masha hajlamos arra, hogy megpróbálja leutánozni a Hair egyik ikonikus jelenetét, ami, tekintve, hogy egyre nagyobb sikert ér el a tárgyak mozgatása terén, valószínűleg ezúttal tényleg katasztrófába torkollna.

Georginát külön kell beszerezni a Griffendél asztalától, amire Justin önként vállalkozik, mondván, úgyis feltétlenül bocsánatot kell kérnie Pottertől. Susan, Megan és Roger már jelentkeznek is kísérőként – látszólag senki se akarja az egykori áldozatokat szem elől téveszteni.

– Ugye tudjátok, hogy ennek az egésznek vége? – kérdezi Leanne, mintha ő le tudott volna nyugodni az ennyire gyors változások után. Nem is törődik vele senki.

Georgina pofátlanul elfoglalja a visszatérő Roger helyét Abbyvel szemben, mire az egész sornak eggyel arrébb kell tolódnia, de épp akkor érkezik meg Dumbledore is, és így a felfordulás se lesz igazán feltűnő.

Az igazgató a desszertek megjelenése előtt tesz hivatalos bejelentést arról, amit már mindenki tud: a Titkok Kamrája pár hősies tanulónak köszönhetően bezárult; a hősies tanulók „Önzetlenül az Iskoláért" Különdíjat és négyszáz pontot kaptak, ami biztosítja, hogy a Griffendél megint nyerjen, a Hugrabug pedig megint utolsó helyen végezzen; a tettest elkapták; a baziliszkusz elintézve.

Senki se merte eddig megkérdezni tőlük, mitől váltak kővé. Dumbledore beszéde elég nagy felfordulást kelt.

Azután, mert nyilván nem elég nagy a döbbenet generálta hangzavar, folytatja:

– Sajnálatos módon Lockhart professzort baleset érte, és a továbbiakban nem áll sem módjában, sem szándékában meghosszabbítani a szerződését. Sürgősen szüksége van némi saját emlékre, ezért úgy határozott, hogy elutazik.

– Mi – mondja Megan, pont az azelőtti pillanatban, hogy kitörne az üdvrivalgás.

– Úristen – mondja Masha. – Mosolygott McGalagony valaha ennyire?

Aiko szintén képtelen elszakítani a pillantását a tanári asztaltól.

– Igen, tavaly, amikor megnyerték a házkupát – válaszol gépiesen. – Piton ijesztő.

Piton valóban ijesztő. Az az elégedettség nem lehet emberi.

– Ez nem ér! – csap az asztalra Megan. – Pedig már minden megvolt! Holnap meg tudtuk volna valósítani! Daphne! – fordul hátra a szomszédos mardekáros asztalhoz. Greengrass tehetetlenül vállat von.

– Ez van – mondja, nem törődve a körülöttük ülők döbbent pillantásával, amiért ennyire könnyedén kommunikál más ház tagjával. – Túl nagy a véletlen egybeesés. Pottert és Weasleyt kellene kikérdezni, hogy mi történt vele. Nagyon hasznos lenne. – Olyan spekulatív pillantást vet a terem túlvégébe az említettek felé, mintha nem kikérdezni, hanem felboncolni akarná őket.

Abby még sosem látta őt ennyire nyitottnak és kíváncsinak. Nem olyan, mint egy könyv, hanem mint egy bazinagy óriásplakát, fehér alapon fekete betűkkel, megfelelő megvilágításban – bosszantóan könnyű elolvasni.

Az első mardekáros, akin egy pillanatig könnyű kiigazodni. Általában olyan zárt csoport voltak, akiket nem volt érdemes megközelíteni, de Daphne Greengrass erre úgy viselkedik, mint egy normális, cselszövő tizenéves.

(Aki fel akarja boncolni Potteréket, de legalább a szándéka egyértelmű?)

– Ó, édes Morgana, csak nem griffendélesekkel akarsz beszélgetni? – kérdezi vontatottan Zambini.

– Annyira tipikus tőled, hogy Morganát emlegeted Merlin helyett. Csak nem anyai hatás? – szúr vissza Tracey oda se nézve.

– Életképek a Mardekárból – suttogja Anthony. – Viselkedés megfigyelése természetes élőhelyükön.

Daphne nem reagál egyikre se, csak továbbra is Meganre néz.

– Holnap megcsináljuk. Vizsgák után.

A következő pillanatban McGalagony áll fel, és bejelenti, hogy minden vizsga elmarad.

– Vizsgák helyett – pontosít a lány, és Abby csak amiatt hallja, mert elég közel ül hozzájuk.

A lakoma hajnalig tart. Abby kettőig bírja, mielőtt elege lesz, és kimenekül a teremből. Anthony néma kérdésére csak a fejét rázza.

– Szükségem van… – kezdi suttogva, de elakad. – Aidan…

A második kísérlete ugyanolyan sikertelen.

Anthony búcsúzásként megszorítja a karját, majd átcsúszik Abby ülésére Leanne mellé, és elmagyarázza, miért jó ötlet a szanszkrit nyelven megírt csillagászat házi.

Abby személy szerint büszke arra, hogy eddig kibírta. Az első mosdóba akar menni, de azután inkább kisurran a kastélyból a bejárati ajtón.

Nem megy messzire, csak a lépcsősor közepéig, ott leül, és megvárja, amíg Masha és Aiko letelepszik mellé.

Vesz egy mély levegőt, ahogy felnéz az égre. Tiszta, csillagos éjszaka van, a Tejút annyira tisztán látszik, ami még mindig, két év után is megdöbbentő – még Welshpool fényei is zavaróak tudnak lenni a környező városokkal, ellenben a Roxforttal, ahol nincs közel egyetlen mugli település sem, ami belerondíthatna ebbe. Enyhe a levegő, Abby mégis megborzong, ahogy próbálja rendezni az érzelmeit.

Aidan elvesztése nem egy fájó, üreges lyuk, hanem egy olyan plusz súly a mellkasában, amivel nem nagyon tud mit kezdeni. Kicsit olyan, mint a mágia, mintha Aidan azért jött volna létre, hogy Abby végre rájöjjön, mit is kapott ezzel a világgal.

De ez nem jelenti azt, hogy akarja tudni. Jobban örülne egy kevésbé tiszta és könnyű elmének, ha cserébe Aidan vele maradhat.

– Azt mondta, nem marad sokáig – mondja halkan. Szavai elvesznek a bentről kiszűrődő zsivajban, de nem is igazán van arra szükség, hogy Masha és Aiko hallják. Amúgy is mind ugyanarra gondolnak.

Abby érzi az ismerős gombócot a torkában. Próbálja visszapislogni a könnyeket, de utána rájön, hogy nem akarja.

Aidan nincs itt.

Aidan soha többet nem lesz itt.

Az eddig a fiú körül keringő gondolatai végleg megállapodnak.

– Mi volt Aidan? – kérdezi. A hangja rekedt. Szipákol egyet, de tudja, hogy az orra ígyis-úgyis hamarosan folyni fog, a könnyei mellé, és úgy fog festeni, mint egy két lábon járó katasztrófa.

… kit akar átverni, amúgy is úgy néz ki.

Masha átkarolja, pontosan úgy, mint ahogy Dunya csinálta, amikor kicsik voltak. Most, hogy a mozdulatait nézi, nem érti, hogy nem jött rá korábban. Ez teljesen egyértelmű, még Abby hiányos emlékeivel és benyomásaival együtt is – legalábbis most már egyértelmű, mintha végre rájött volna, hogy az a hiányzó darab az egységesen kék eget ábrázoló kirakósban azért nem passzol arra a helyre, mert a mellette lévő két másikat is csak beleerőltette oda, ahol vannak, és igazából azok teljesen máshova tartoznak.

(De csak az arca Mariyáé, ez elég egyértelmű, a teste semmiképp. Vova számára ez bizonyára egy hátborzongató látvány lehetne, Abby kicsit viccesnek találja, és üdvözli az ismeretlen eredetű változást, mert legalább azt jelenti, hogy csak Masha arca az elméje egy torz tréfája, minden más egy olyan titok, ami nem az előző életéhez tartozik.)

Aiko másik oldalán van, Arisha arcával és olyan kedvességgel néz rá, amivel Arisha sose. Arisha talán kedvelte Vovát, talán nem, de az évek múlásával egyre inkább nem, és mindig tartotta a távolságot.

(Aiko is tartja, de közel se olyan hevesen és erőszakosan, mint Arisha.)

De akármennyire is ismerősek, a kérdésére nem válaszolnak.


Abby még egy órát marad ott kint, amíg végre összeszedi magát annyira, hogy képes legyen visszavánszorogni a klubhelyiségbe. A sírást fél órával korábban hagyta abba, utána már csak ült a lépcsőn, némán és kimerülten, bámulta a csillagokat, és próbálta elhinni, hogy a belsejében az a maró érzés egy nap enyhülni fog.

A sarkoknál nem torpan meg. Túl fáradt ahhoz, hogy bármire figyeljen – csak aludni akar, ameddig csak lehet, egyedül, minden zavaró tényezőtől mentesen, élve…


Abby túl hamar rázódik vissza a napi rutinba: reggel felkel és felsorolja a tényeket. Reggeli. Az elmaradt vizsgák miatt a tanároknak is több a szabadideje, amit arra szánnak, hogy a kővé dermesztett diákok képesek legyenek bepótolni a lemaradásukat. Abbynek még viszonylag egyszerű dolga van: csak pár hétről van szó, ráadásul alapjáraton nem szokta halogatni a dolgokat, így félig-meddig képes tartani a Granger által diktált tempót egy darabig – azután elkerülhetetlenül lemarad, mert Hermione Granger lehet, hogy tizenhárom éves, de akkor is egy zseniális diák, aki könnyedén jegyez meg komplett tankönyveket.

Ezzel még a hugrabugos szorgalom se tud versenyezni.

Justinnak jóval nehezebb dolga van, a kis griffendéles gyerek pedig majdnem az egész évről lemaradt, és ezt nem lehet egyetlen hónapba sűríteni. Justinnak valószínűleg bőven marad a nyárra dolga, Colin Creevynek valószínűleg az egész be lesz táblázva, és Abby nem lenne őszinte, ha azt mondaná, nem sajnálja szegény fiút.

(Persze ebben az is benne van, hogy Colin Creevy minden kővé dermesztés ellenére vissza fog jönni jövőre a Roxfortba. Abby még mindig nem biztos abban, hogy mit meséljen el otthon az egészből, bár neki szerencséje van, hogy csak három hetet érintett, és Bimba professzor elmondta, mit írt a szüleinek.

Mert a kérdés immár nem az, Abby vissza akar-e jönni, hanem hogy az anyja és az apja ezt megengedik-e.)


Van egy dolog, amit tehet. Amit meg kell tennie.

Abby bekopog Bimba professzor irodájába, és felkészíti magát a beszédre, amit előzőleg a tükör előtt is elgyakorolt. Aidan nincs ugyan itt, de…

Aidan szerette volna. Talán ez nem egy igazán jó ok, de Abby számára elég, másoknak pedig kitalál valamit, amit mondhat. Ha most hibátlan előadást nyújt, akkor bármire képes.

–Bimba professzor – kezdi, amikor végre helyet foglal az íróasztal előtt. – A választható tárgyakról lenne szó.

Kiszámított habozás. Nincs „ööö"-zés. Mély levegő.

– Szeretném mégis felvenni az ősi rúnákat.

Aidan ugyan nincs már itt, hogy az ő választása miatt elégedett legyen, de Abby úgy érzi, ezt muszáj megtennie. Mint egy emlékóra.

Mert ha nem is maradt semmi nyoma a világban, Aidan akkor is létezett, valódi volt, és Abby nem akar úgy tenni, mintha ennek az ellenkezője lenne igaz. A vállán a súly könnyebb, a varázslatok egyszerűbbek, kevesebb koncentrációt igényelnek, a pálcája immár nem csak egy darab bot.

(Tudja, hogy ezt Aidannek köszönheti, így Abby úgy dönt, elindul egy olyan úton, ami a fiút is érdekelte, és nem fogja bánni egy percét se. Egy hasznos tárgy vagy kettő, mit számít? Abby készen áll rá.)


Néha arra gondol, talán Aidan nem halt meg, csak visszatért oda, ahonnan jött, vagy eltűnt, elpusztult, de helyreállt valami, ami őt létrehozta. Akárhogy is, Aidan tudta, mi ez és mi vár rá, és ez egy dolgot jelent biztosan:

Masha és Aiko se lesznek örökké itt.

(Abby ezt tudta, de egy dolog tudni, és egy másik megtapasztalni is.)


Egyetlen dolog maradt hátra. Abby az utazás előtti napot választja erre.

– Elfoglaltatok egy egész termet – motyogja Leanne. – Két éven keresztül foglaltatok el egy egész termet, tanárival, és nekünk nem mondtátok el.

Abby összerezzen.

– Ez… bonyolultabb ennél – mondja. Gyatra szóválasztás, ő is tudja, de a mentegetőzés automatikusan csúszik ki a száján.

– Nekem se mondta el – vallja be Anthony. – Igazából követtem tavaly. És lebukott.

Úgy néz Abbyre, mint aki büszke a jellemfejlődésre, amit azóta ért el. Abby nem biztos abban, hogy megérdemli a dicséretet, főleg, hogy nem mondott el mindent, főleg, hogy nem is fog, mert vannak dolgok – franchise méretű dolgok –, amikről képtelen beszélni, valami furcsa, önző rettegésből kifolyólag.

Ugyanakkor Anthony mintha aggódna is kicsit, ami érthető, mivel az elmúlt hetekben Abby kerülte Aidan témáját.

– Majd elmondom – ígérte folyamatosan.

És most elérkezett végre ahhoz a „majd"-hoz.

– Ez… – kezdi, de elakad. Georgina némán és kifejezéstelen arccal mered rá, Leanne kissé sértődötten, de hajlandó meghallgatni a magyarázatát. Abby kíváncsi, meddig tart ki ez a hajlandóság.

Arra is, vajon Anthony hogyan fog reagálni.

Azt hitte, Aiko és Masha (és Aidan) itt lesznek örökké (annak ellenére, hogy Aidan határozottan állította, nem), de… mindennek mennie kell egy idő után, nem? Vagy visszatérnie. Egyszer ez a varázslat is véget fog érni.

Akkor pedig Abby egyedül lesz… kivéve, ha végre megteszi az első lépést…

…ha végre ő teszi meg az első lépést. Nem csinálhatja azt, hogy csak vesz, vesz és vesz, figyeli az egész kapcsolatot, mint passzív fél, miközben minden barátja hajlandó tenni érte, és…

Abby fél. Nem akar egyedül maradni.

Talán hibát követ el, de legalább megpróbálta – és ez is valami, igaz? Emlékszik, mennyire rettegett, amikor Anthony rájött, és most ugyanezt érzi, de ezúttal megpróbálja megnyugtatni magát. Mély levegő, a légszomj csak illúzió, a hányinger csak az idegektől van, és holnap amúgy is kezdődik a nyári szünet…

Koncentrálj, mondja magának. Angolul, oroszul, felváltva.

(Masha arca a fejében és előtte, mint egy jóságos, kínzó tükörkép, Dunya hideg nevetése és a rajongásai, Aiko mint egy megróvó, passzív árny, ami egy másik életben nem óvott, Aidan… Aidan, mint Abby, csak külsőleg Vova, egyébiránt köze sincs Vovához, és pont ez volt benne az ismerős, a megnyugtató.)

(Aidan nem egy távoli múlt visszhangja volt. És Aidan megmentette az életét.)

– Van valami, amit meg szeretnék mutatni nektek, kettőtöknek – szólal meg végül. A hangja megremeg, úgy érzi, mindjárt elsírja magát. Próbálja megjegyezni a képet, ha esetleg utoljára vannak így együtt, négyen. Azt kívánja, bár nappal lenne, bár ne csak pár gyertya és a begyújtott kandalló világítaná csak meg az arcukat, elmosva az apró részleteket.

– És… ezen kívül is van valami. A thesztrálokkal. Az egész… valamivel. Hogy itt vagyok. Én… fogalmam sincs, hogy kezdjek neki, de a kettő összefügg. És egyikőtöknek se mondtam el, és…

Mély levegő, emlékezteti magát ismét. Azután kihúzza magát, és nekikezd egy mesének, aminek egy kis részéről sosem fog ugyan említést tenni, de a lényeg marad, és Abby mesél.

Vladimirről. Avdotyáról és Arináról. Mariyáról. Arról a kevésről, amire emlékszik. Mesél arról, hogyan halt meg…

…azután arról, hogyan élt ezután.

És ha ez az utolsó mese is a számukra, akkor önző módon tesz róla, hogy emlékezzenek rá.


– Szóval – állt a többiek elé egyszer Hedvig és Malazár.

Ez mindenképp egy katasztrófa receptje volt, akármit is terveztek.

– Nem – vágta rá hát Helga és Godrik teljes egyetértésben.

– Bármire is gondoltok ekkora lelkesedéssel és egyetértésben, az egy pocsék ötlet, és nem veszélyeztetjük a diákok épségét – folytatta az utóbbi. A történelem ugyan hajlamos lecsupaszítani a jellemeket, de az a helyzet, hogy Godrik mindig is értékelte a megfontolt, méltóságteljes hozzáállást, ami a bátorsággal párosulva igencsak tipikus lovagiasságként jelent meg.

– Mert a te vívó óráid nem pont ezt csinálják… – jegyzi meg motyogva Malazár. Helga rálép a lábára.

– Ez a tudomány érdekében! – tiltakozott Hedvig is rögtön. – Remek lenne! Végre lehetőségünk lenne megvizsgálni egy baziliszkusz természetes fejlődését és felhasználási módjait!

Egy miét?

– Álljunk meg egy pillanatra, a felhasználási módokról eddig nem volt szó! – tiltakozott Malazár is.

– A baziliszkusz nem eszik embert – magyarázta lelkesen Hedvig. – Legalábbis a pergamenek szerint nem. Megfelelő óvintézkedések mellett teljesen biztonságosan tudnánk tartani, mondjuk abban a barlangban lent, ami jelenleg csak raktár, Malazár pedig párszaszájú, így olyan információkat is tudunk szerezni, amire eddig senkinek sem adódott lehetősége. Fantasztikus lenne!

(– Az a barlang egy biztonságos menedék támadás esetére… – motyogta Helga.

– Drágám, támadás esetére ott vannak a pajzsok és Godrik fogpiszkálói. Csak te ragaszkodsz hozzá, hogy legyen a kicsiknek egy plusz búvóhely.

– Fogd be, Mal, vagy ma a folyosón alszol.

– Ne hívj Malnak.)

– Most ezt mondod, azután kiszabadul, és hiába mondja majd neki Malazár, hogy ne, megeszi a diákokat, mint Aszklépioszt a saját kígyója – vágott vissza Godrik.

– Ugye tudod, hogy Aszklépiosz csak egy görög mese? – kérdezte Malazár. – Aszklépiosz nem élt. Ezt mindenki tudja.

– Én nem tudom, ki Aszklépiosz – jegyezte meg Helga, az egyetlen, aki nem untatta magát ógörög átiratokkal.

– Ez a te ötleted volt, igaz? Csak neked vannak…

– Ami azt illeti, ez az enyém volt – jelentkezett őszintén Malazár, aki megtanulta, hogy mással szórakozhat azzal, hogy hallgat és megnézi, meddig fajul a dolog, de ezzel a hárommal jobb nem újat húzni. Ez színtiszta tapasztalat volt, melyet egy leperzselt szemöldök árán szerzett.

A vita innentől természetesen csak rosszabb irányt vett. Végeredményként kettő-kettő állásban leszavazták a baziliszkusz tenyésztőprogramot, Hedvig és Malazár őszinte bánatára. A tudomány szegényebb lett egy kutatással, a Roxfort alatti hatalmas „raktár" üresen és kihasználatlanul maradt.

(Egészen addig, míg nem.)

Hedvig feljegyzéseiből ennyit szűrt le az utókor:

Mardekár Malazár ötletét elvetették.

Második év – VÉGE


Megjegyzések:

Tekintve, hogy az Alapítók élete körülbelül legendákból és mítoszokból áll, így mindegyikük életét és állítólagos személyiségét kidobtam az ablakon. Lehet, még könnycseppet is morzsoltam el, ahogy integettem utánuk. A Helga/Malazár mellesleg az OTP-m, és megvédem bármi áron.

A használt orosz nevek és beceneveik: Avdotya/Dunya; Arina/Arisha; Mariya/Masha; Vladimir/Vova.

A (*) jelölésű mondatok közvetlenül a Harry Potter és a Titkok Kamrája kötetből idézve szó szerint.