Második nyár
I. rész
Caroline nincs itt. Elise dolgozik a nyáron. Blake szintén.
Abby ismét egyedül van a házban. A szülei elfoglaltak, mert hiába van nyári szünet, ez csak az iskolásokra igaz.
A múlt tanévben történtek miatt meglátogatja őket Charity Burbage professzor és Minerva McGalagony professzor, elmagyarázni a szüleinek, mi történt és miért biztonságos azért ennek ellenére továbbra is a Roxfort. Beszélnek arról, hogy az iskolai javasasszony („Nem, nem nővér, nálunk nem használják az orvos kifejezést. Madam Pomfrey kitűnő gyógyító, hatalmas szakmai tapasztalattal, a titulus a Roxfortban betöltött állását jelöli."). Csak az anyja van itthon, és ő sincs túlságosan meggyőzve, Abby pedig ahelyett, hogy hallgatna, bedobja, hogy Amerikában pedig a normális középiskolákban szokott lövöldözés lenni, amihez képest a kővé dermesztés valójában egy igen biztonságos forma. (A Roxfort ugyanolyan biztonságos, mint bármely intézmény, ahol tizenéveseket zárnak össze huzamosabb időre. Sőt, talán annyiban biztonságosabb is, hogy mindenki tud védekezni, ha megpróbálják megátkozni.)
Egy egész délutánt töltenek el ezzel, majd az anyja leül Abbyvel, és megkérdezi, szeretne-e továbbra is a Roxfortba járni, és gondolja végig az előnyöket és a hátrányokat – nem épp veszélytelen, de két évet maradt ki a mugli iskolából. Ha nem akar visszamenni, most kell eldöntenie.
Kicsit megkönnyebbülés, hogy nem ő akarja eldönteni helyette, csupán a változatosság kedvéért, mert hirtelen rájött, Abby túl nagy szabadságot kapott, és az élete veszélyeztetése pont egy olyan pillanat, amikor ideje megvonni a jogokat. Ugyanakkor olyan, mintha nem is hallgatná Abby érvét, hanem csak a professzorokét, és az számítana, hogy mi lenne mindenki véleménye a dologról: hogy Abby kibukott a nagyon exkluzív bentlakásos magániskolából, és annyira rossz tanuló, hogy meg kell ismételnie megint az évet, mert mi másért rúgták volna ki, és mi másért iratkozna be a tavaly előtti évfolyamra?
(Abby kicsit talán keserű, de ez nyilván a pubertással jár. És Caroline leckéjével.)
Anyja általában ebédidőre még hazaugrik néha, de legtöbbször előző este csinál ebédet, amit ő elvisz a munkahelyére, Abby pedig otthon megeszi. Kicsit magányos ez így, de megérti, hogy nem mindig jöhet haza, az ebédidő nem olyan hosszú, hogy felesleges rohangálással töltse el. Az anyja nagyon elfoglalt. Nem várhatja el ezt.
Apja még első nap leül vele, és elmagyarázza, hogy a főiskolán, ahol tanít, indult egy nyári projekt, amiben részt vesz. Az ingázás elkerülése miatt kibérelt egy szobát, és csak hétvégenként fog hazajárni. Abby bólint – az apja nem varázsló, nem tud csak úgy eltűnni az egyik helyen és felbukkanni egy másikon, a hétköznapi ingázás sajnos életük egy problémás részét képezi.
Anyja két hétig gondolja úgy, hogy ez megfelelő, azután úgy dönt, mégsem, és Abbynek ideje meglátogatnia a nagyszüleit.
Abby nem örül. Épp most ír egy epikusan hosszú, Binns által sosem igazán értékelt dolgozatot a Miért volt reménytelen vállalkozás a 14. századi boszorkányüldözés? témában, és jelenleg legalább három mugli történelemkönyvet kölcsönzött ki segédanyagként Bircsók könyve mellé, mivel a nő határozottan elfogult a témában, de legalábbis kizárólag a varázsvilág szemszögéből közelítette meg a problémát.
(Abby később továbblapoz a könyvben, és rájön, hogy igen, a 15-17. század környéki részeknél, ahol bejött a máglyán elégetés mellé az akasztás, a lefejezés és a kínzás is, mint vallatási forma, valamint a máglyára is gyakrabban került halott test, mint élő, már változik a hangnem. A pálcafosztás olyan lehetett számukra, mint egy érvágás, és nem mindenki tudott elmenekülni hoppanálással.
Ennek az időszaknak a végén jöttek rá, hogy talán nem érdemes követni Vadóc Wendelin hobbiját a máglyán égetést illetően.)
Abby már három lábnyi felesleges elemzést vágott ki a Titokvédelmi Alaptörvényről, tekintve, hogy az három évszázaddal később jött létre. Próbál koncentrálni jelenleg arra, hogy milyen negatív hatásai vannak annak, hogy több boszorkány és varázsló is azzal szórakozott, hogy sokszor halt máglyahalált nyilvánosan.
Szüksége lenne Vadóc Wendelin feljegyzéseire, de az maximum csak a Roxfort könyvtárában lelhető fel – valamint Agnes Barlow lábjegyzetnél hosszabb élettörténetére, aki Angéle de la Barthe meséjét is ihlette, és aki, Wendelinnel ellentétben nem úszta meg már a második égetését.
– Felesleges ennyi energiát beleölnöd – hallja szinte Anthony hangját olvasás közben, majdnem mindig. – Binns úgyse azt nézi.
Az a helyzet, hogy Abby élvezi az összefüggések felkutatását, és szeretné élete legjobb dolgozatát megírni. Néha elkapja ez a hangulat. Miért ne tehetné akkor ezt meg?
Sajnos ezt aláássa az a terv, hogy elvonatozik a nagyszüleihez.
– Nem jó neked itt egyedül – paskolja meg a fejét az anyja. – És nagyon rég láttad őket.
Ha megengedtétek volna, hogy Caroline hazajöjjön, akkor most nem lennék egyedül, gondolja, de amikor ki akarja mondani, mintha gombóc lenne a torkában.
– Nem akarok zavarni – motyogja hát helyette.
– Ne butáskodj, már megkérdeztem őket, nem fogsz zavarni.
Abby csak homályosan emlékszik rájuk. Gyerekkorában egy ideig jártak az apai nagyszüleihez, amíg össze nem veszett velük az apja. Utána maradtak a karácsonyi és születésnapi hívások, amik merevek és túlságosan udvariasak voltak. Meg persze a képeslapok, amiket állandóan küldtek innen-onnan.
Az, hogy hajlandóak arra, hogy az unokájuk csak úgy odautazzon, nem spontán ötlet. Kizárt, hogy az legyen – ez valószínűleg valami hosszabb távú alkudozás része, ami miatt Abby úgy érzi, kicsit nehezebben kap levegőt, és fáj tőle a mellkasa, de nem tudná megmondani, miért.
Mashának se tetszik az egész.
– Nem jó most a környezetváltozás – mondja. Aiko egyetértően bólogat.
Abby nem biztos benne. Lehet, hogy ez most pont jót tenne, hátha eltereli a gondolatait Aidanről, az augusztus elejére Anthonyékhoz tervezett egyhetes látogatásról, ami szintén egy potenciális stresszforrás.
(Néha a karjai merevek, és megdermed egy mozdulat közepén, mert súlyosnak érzi őket, és mintha képtelen lenne megmozdulni.)
(Madam Pomfrey szerint meggyógyult, de Abby nem érzi mindig úgy, hogy rendben lenne.)
Ugyanakkor nem akar megismerkedni a nagyszüleivel. A nagynénjével se, aki szintén abban a városban dolgozik, ahol ők laknak.
– Matilda vigyázott a testvéreidre, amikor születtél – közli az anyja. – Azóta nem látott, hogy kisbaba voltál. Jó lesz.
Abby nem akarja mondani, hogy úgy hangzik, mint aki magát bíztatja.
(Néha felébred az éjszaka közepén, és képtelen mozdulni. Alvási paralízis, suttogja az elméje, de nem társulnak hozzá hallucinációk vagy rettegés, csupán a tudat, hogy a végtagjai kőből vannak, a világ pedig egy egyre szűkülő alagút végén van.)
(Maga a kővé dermesztés nem volt igazán rémisztő. Utólag. Az, ahogy Aidan eltűnik, ahogy nem igazán hiányzik, pedig Abby szeretné, jóval félelmetesebb.
Normálisan akar gyászolni, de olyan, mintha semmi sem maradna ezekből, mintha évekkel ezelőtt történt, és a láthatatlan, közhelyes sebek helyett láthatatlan, ugyancsak közhelyes hegek lennének. Vagy azok se.)
(Néha elfelejtkezik róla, hogy Aidan hiányzik.)
Miután elmesélte a többieknek, hogy egy reinkarnált mugli fiú (semmiképp se férfi, Vova minden volt, csak nem az), annak némi hatásával, mint a törött elme, ennek életképes mágikus megnyilvánulásai, és egy hatalmas egzisztenciális válság, mint a cseresznye a tortán, nekikezdett élete legnagyobb elkerülő hadműveletének.
Ez egészen a vonatút első két percéig tartott, amikor Georgina fújtató bikaként törte rá az ajtót.
– Mégis mit képzeltél? – hörögte. – Hogy csak úgy leléphetsz ezek után? Azt hiszed, az a magyarázat elég?!
Valószínűleg a fél vonat hallotta a kiakadását, és az sem segített, hogy Masha megjegyezte.
– Én megmondtam, hogy a többi hugrabugos gyerekkel kellene ülnünk. Mondjuk Zachariasékkal.
Ami garantálja, hogy Georgina kibelezze. Aha. Persze.
Anthony bezárta maga után a fülke ajtaját, és nagyon baljóslatúan mosolygott, de nem szólt bele a beszélgetésbe. Elhittük, üzente a tekintete. De ezt most miért kellett hozzátoldanod?
Az igazán hátborzongató az volt az egészben, hogy Abby szinte hallotta a panaszos hangját, ahogy nyafog emiatt.
Leanne keresztbefont karral befoglalta a vele szemben lévő ülést, amiről Aiko még időben pattant fel.
– Ezt most amiatt csinálod, mert veszélyben érzed a férfiasságodat? – kérdezte, és Abby kis híján félrenyelt.
– Mi… – kezdte. – Én lány vagyok.
Leanne vállat vont.
– Részletkérdés. Más magyarázat nincs arra, hogy miért vonultál el, amikor meg kéne beszélnünk.
Abby úgy döntött akkor és ott, hogy nem hazudik.
– Időt akartam adni nektek. Meg helyet.
– Nem fogunk elfutni, Abby – sóhajtott Anthony. – Én legalábbis biztos nem.
A másik kettő sértett pillantást vetett rá.
– Teljes joggal nézhetnétek őrültnek – mutatott rá Abby.
– Ami azt illeti, ez egy meglepően jó magyarázat arra, miért sikerült létrehoznod Mashát csecsemőként – közölte Anthony. – A gyerekek egy bizonyos kor alatt nem tudnak varázsolni. Aiko és Masha és… Aidan pedig tökéletesen nem tökéletes példa a gyerekkori véletlen varázslatokra. Nos, azt hiszem.
– Őrült – ismételte hangsúlyozva Abby, és végigmutatott magán.
– Most, hogy ezt csinálod, tényleg elgondolkodtató a felvetésed – bólintott beleegyezően a fiú. – Van csokibékám.
Ez egy elég elcsépelt lezárás volt, és természetesen a dolog hosszútávon nem maradhatott ennyiben – ez nyilvánvaló volt. De akkor megvolt az a kínos érzés, mintha most ismernék meg egymást. Leanne túl sokszor sütött el valami beszólást a nemével kapcsolatban, ami egy elég erőteljes jelzés volt arra, hogy kissé zavarja a dolog, így Abby igyekezett a legteljesebb mértékben elmagyarázni, számára hogyan is működött a reinkarnáció.
A helyzet ez: Abby az előző neve és tisztuló, katasztrófába torkolló életútja ellenére se érzi magát másnak.
Később persze, még leszállás előtt azért megpróbálkozott egy magyarázattal:
– Rajzoltál kicsiként, igaz? Mondjuk tíz évvel ezelőtt – fordult Leanne-hez, akinek még mindig piroslott a feje a legutóbbi drazsétól, aminek meggypiros színe sikeresen megtévesztette.
(– Azt hittem, a Jalapeno paprikát kiszedték az ízek közül – bökdöste a lány arcát Anthony.
Leanne olyan lendülettel kapott utána, hogy kis híján tényleg sikeresen leharapta az ujját.)
– Igen – válaszolta Leanne hörögve.
– És nagyon büszke voltál arra, amit alkottál, nem? Ugyanezt a büszkeséget éreznéd most is, ha ránéznél? Ugyanolyan tökéletesnek találnád azt a képet? – Megvárta Leanne fejrázását, mielőtt folytatta. – Számomra ilyenek Vova emlékeinek többsége. Az enyémek… de nem emlékszem pontosan hogyan, miért, és van ez a távolság, ami miatt mégse tartoznak annyira hozzám, mint a mostaniak.
Leanne akkor elgondolkozott.
– Kell egy kis idő – ismerte be. – Ez nem olyan könnyű.
– Meg egy gyógyító – szólt közbe Georgina. – Mert nem is egészséges, hogy még mindig létrehozhatsz ilyet.
Olyan ez, mint egy mágikus tudathasadás. Abby tudta.
De nehéz ellene bármit is tenni.
Barmouth igazán szép hely.
Barmouthban leginkább a tenger sós szaga és a döglött halak nyálkás illata telepszik bele elsőként az ember orrába és szívébe. Nem olyan észrevehető, és bizonyára hamar meg lehet szokni, de ez az első, amit Abby érez, amikor két óra utazás után leszáll a vonatról.
Matilda néni az állomáson áll. Abbynek sikerül felismernie a fényképről, amit indulás előtt nézett meg, bár tény, hogy a majdnem tíz év meglátszik rajta. Vállig érő szőke haja van, olyan színű, mint Abbyé, és hosszú, sötét farmerszoknyát visel, egy inggel, ami szintén farmerszínű, de Abby reménykedik benne, hogy nem az. És nem, ahogy közelebb ér, kiderül, csak világoskék pamuting. A nő az egész szerelést egy nagyon kopott papucsszandállal koronázza meg.
Szörnyen huszadik század végi divat.
– Matilda… néni? – kérdezi bizonytalanul Abby. Félig-meddig észrevétlenül közelítette meg a nőt, és most fogalma sincs, mit csináljon. Egyáltalán a jó személyt pécézte ki? Mi van, ha egy teljesen idegen nőt szólított le? Mi van, ha…
– Ó – mered rá szintén bizonytalanul a nő, mire Abby úgy érzi, a gyomra egy méternyit zuhan a föld felé. Már nyitná a száját, hogy elnézést kérjen, amikor a másik elmosolyodik. – Abby? De örülök, hogy látlak. Nagyot nőttél, mióta utoljára találkoztunk. Anyád nem mondta, hogy ilyen langaléta lettél!
És valóban, Abby most veszi csak észre, hogy igazából nem sok választja el nagynénje magasságától. Ujjai kikeresik a pálcájának nyelét a csuklóján.
(– Minek pakolod azt be? – kérdezi az anyja indulás előtt.
Abby vállat von. Anyja rosszallóan csücsöríti a száját.
– Hagyd csak itthon. Feleslegesen cipeled magaddal, és amúgy sem használhatod, ráadásul drága volt, a végén még eltöröd, vagy valami. Semmi baja nem lesz, ha egyszer nincs nálad.
Abby ujjai birtokosan szorulnak a nyélre, és csak azért is becsúsztatja a tokjába, amikor anyja elfordul. Ő nem érti – nem értheti –, hogy ez rég nem egy dísztárgy, ami sok pénzbe került, ami…
Ezután leáll, mert innentől veszélyes vizek következnek, túlzott általánosítással és elkülönüléssel, amire jelenleg nincs szüksége.)
(Pont elég baj, hogy Aidan eltűnése óta érzékenyebb mindenre, mintha minden érzékszerve pattanásig feszülne. A pálca állandó hőmérsékletű akkor is, ha nem ér hozzá, és Abby tudja, hogy ez a mágia. Azt is tudja, hogy a halvány eltolódás mélyen, a mellkasában szintén az. Még nem biztos benne, mit jelent ez.
Abban sem biztos, hogy tudni akarja.)
Matilda néni könnyedén irányítja a beszélgetést, miközben megragadja Abby utazótáskáját (ami igazából Blake-é volt anno), és magabiztos léptekkel elindul – és a lány már csak azt veszi észre, hogy minden kínosság nélkül válaszolgat a kérdésekre. Amikor kicsúszik a száján, hogy boszorkányüldözésről kell írnia a nyáron, amit még nem fejezett be teljesen, sikerül mentenie azzal, hogy az iskolájában a történelemtanár szeret érdekes kutatómunkákat feladni a nyárra.
Matilda néni arcáról lerí, mit gondol a modern oktatási módszerekről. Valószínűleg ez az első alkalom, hogy Binnst megbélyegzik, mert túl… előrehaladott.
(Abby átkozza saját magát, amiért túl sokat foglalkozott a témával, és nem bírta türtőztetni magát.)
A nagyszülei utcájában egymáshoz igencsak hasonló házak sorakoznak, amik ugyanolyan színű kőből épültek (vagy azzal rakták ki őket, Abbynek fogalma sincs erről), mint a város épületeinek nagy többsége. Innen még az utca magasságának ellenére is mindössze akkor látni a tengert, ha a bozótos megritkul az út bal oldalán. Abby feltételezi, hogy a házak emeletéről már egészen máshogy fest a kilátás.
A kerítés szintén kőből készült, apró, fehér deszkás kapun lehet bejutni. Matilda néni elmondja, hogy a garázsba a kis utcáról lehet beparkolni, ami a házak mögött fut – nagyon valószínű azért, hogy ne rontsa az egész rohadt bájos megjelenést.
Abby retteg. Mi a francot fog ő csinálni tök egyedül, két ismeretlen házában, akikkel sosem beszélt emlékei szerint, és akikre egyáltalán nem emlékszik? Akikhez el lett passzolva, hogy ne legyen útban, bár hogy miért nem mindegy, itt van egyedül vagy otthon, nem fér a fejébe.
Aiko kicsit taszít a hátán, mire feleszmél, és követi a nagynénjét.
– Ne aggódj annyit – súgja.
Masha már eltáncol, megelőzve Matildát, hogy felderítse a terepet. Abby érzi a fejfájást.
Abby beköltözik az első emeleti vendégszobába. Az első délután a kipakolásról és elhelyezkedésről, valamint a szabályok lefektetéséről szól. Matilda néni hamar elmegy – ápolónő a dolgellau-i kórházban, és hamarosan kezdődik a műszakja. Abby kis híján utánaszalad, mert bár nem töltöttek együtt sok időt, de a nő sikeresen magával visz minden könnyedséget.
Az első este kínos. Abby még Masha altatóira és buta szövegelésére se tud elaludni hosszú időn keresztül, annyira feszült és ideges. (Bár érzi, hogy igenis gyerekes, amiért még mindig szüksége van dalokra az alváshoz, nem tud törődni vele, és erőszakosan kapaszkodik a lassan múló gyerekkorának megnyugtató maradványaiba.) A szoba, amiben van, hátborzongatóan hasonló ahhoz, amivé a szülei Caroline szobáját változtatták.
A nagyszülei szigorúak – de nem fojtogatóan.
Abby életében először kap egy adag szabályt a nyakába, amit „otthon" kell betartania. Nincs sokáig lazsálás, reggel nyolckor reggeli. Délelőtt valami házimunka, mert nem vendég, hanem unoka – ez általában vagy az előkertben valami, vagy az ebédhez segítség, főleg, miután a nagyanyja megtudja, épp csak konyít valamit a főzéshez. Ha hamarabb befejezi – és általában hamarabb befejezi –, akkor azt csinálhat utána, amit csak szeretne. Délután szabadon felfedezheti a városkát, és első dolga a könyvtárba bemenni, ami szerencsére létezik, szomorú módon nyomorúságosabb a választék, mint Welshpoolban. Néha kap egy bevásárlólistát és pénzt, hogy ezeket hozza haza, és természetesen vacsorára, ami pontban hatkor van, mindenképp jelen kell lennie rajta.
Abby csak akkor jön rá, hogy a nagyszülei ugyanúgy nem tudnak vele mit kezdeni, mint ő velük, amikor a nagyanyját rajtakapja a konyhában, ahogy süteményes receptek között válogat, olyan eltökélt arccal, mintha háborúba indulna. Aznap ő megy le bevásárolni, és este úgy tálalja az egészet, hogy olyan kedve volt, és volt maradék tojás a hűtőben.
– Szerintem megvan, honnan örökölted a személyiséged – közli Masha elgondolkodva. – Ezt a passzív-agresszív törődést eddig egy családtagnál se láttam.
Abby olyan, mint a nagyanyja. Ez egy érdekes fordulat lehetne, de kételkedik abban, hogy igaz. Az ő személyisége egy roncsból épült fel, túl korán ahhoz, hogy természetes legyen – ezt minden testvére megmondja, ha kérdezik őket –, ez nem öröklött.
Mindenesetre a nagymama nagyon próbálkozik azzal, hogy rácáfoljon erre.
A süti valami varázslatos jégtörő. A házimunka továbbra is marad ugyan, de Abby még mindig nem bánja. Van abban valami szokatlanul felnőttes, hogy részt vehet az ilyesmiben. A távolság is megvan, de már nem egy látványos szakadék van, ahogy Abby lézeng a házban, hanem egy mély árok. Ez egy határozott javulás.
– Anyu mindig ilyen volt – vigasztalja Matilda néni, amikor azt hiszi, épp le van törve.
(Nem, csak Abby rájön, hogy McGalagony házi feladatához szüksége lenne az elsőéves tankönyvre is, ami azonban nincs nála. Ez eléggé irritáló.)
A nagyapjának van pár halász ismerőse, és egyszer kiviszi őt egy útra. Abby, aki életében nem járt még tengerparton, annak ellenére, hogy egy szigetországban él, csak azt veszi észre, hogy legalább annyira lelkes, mint a repülésnél. Még a rövid idő múlva jelentkező émelygés sem tudja elrontani az élményt. Aiko megpróbálja befagyasztani a sós vizet, de nem igazán jár sikerrel, túl gyorsan változik a felszín ahhoz, hogy működjön.
Kialakul valami furcsa, békés egyensúly. Matilda néni szerint Abby olyan, mint egy gyerektestbe zárt felnőtt, ami ironikus, de van valami a hangjában, ami miatt a lánynak az az érzése támad, még ha nem is tud róla, hogy szó szerint így gondolja, és nem teljesen viccnek szánja.
Abby nem szeretné elrontani ezt a kapcsolatot. A nem kínos esti csöndek túlságosan értékesek, így amikor egy pohár vízért oson le este a konyhába, és hallja a nevét a nappaliból, víz nélkül csendben visszamegy az emeletre, és Aiko segítségével visszarángatja Mashát is.
Rég elege van abból, hogy olyan dolgokat halljon, amik ugyan igazak, de csak a körülötte élőkkel való kapcsolatát vágják tönkre.
Matilda néni házában is jár, egyik este ott alszik a kanapén. Ő is leszavazza a furcsa horrorfilmet, amit főműsoridőn kívül adnak a tévében, és ragaszkodik ahhoz, amit épp találnak egy másik csatornán.
(Abbyben egy pillanatra felmerül a torrent emléke, annyira élénken, mintha tegnap töltötte volna le valamelyik játékot, és az irritáció a tévé műsorkínálatának korlátoltsága miatt hirtelen sokkal élesebbnek és kezelhetetlenebbnek tűnik, mint pár másodperccel korábban.)
Amit épp adnak, az egy katasztrófa, így valahogy az asztalnál kötnek ki a Rizikó tábla mellett, és Abby, Masha és Aiko vezérlete alatt meghódítja a világot, közben pedig rájön, hogy az otthoni, sarokban porosodó verziót mindenképp el kell vinnie a Roxfortba, mert ez Susan játéka, ahol nyugodtan kiélheti eddig elrejtett megalomán tendenciáit.
Vasárnap templomba mennek. Abby… hát, régóta nem volt már templomban. Emlékszik, ahogy gyerekként a szüleit kísérte, és mentálisan listákat pörgetett végig magában, de amióta a Roxfortba jár, egyszer se kellett mennie…
Ami nem baj. Abby… Abby nem igazán képes azt állítani magáról, hogy vallásos. Nem feltétlenül ennek a vallásnak a híve. Ha a halála után nem egy véget tapasztal meg az ember, és nem is a megérdemelt féregként való újjászületést, hanem valami zavaros katyvaszt, akkor hogy higgyen bármiben is?
Mindenesetre nincs transzcendens élmény, és tíz perc után kikapcsol. Úgy gondolja, nem igazán számít, ő mit hisz, inkább a többi ember vizsgálatával tölti minden idejét, de mindenki zavaróan hétköznapi és nyugodt, bár érdekes látni, hogyan üvegesedik el néhány tekintet.
– Ez nem hiányzott az életemből – motyogja Masha, amikor kilépnek az ajtón.
Abby nem válaszol. Valahogy zavartnak érzi magát, mintha valami bizonyítást nyert volna, de nem tudná megmondani, micsoda. Nem Masha mondata, de…
Képtelen hova tenni az egészet, és hamarosan elfelejti a dolgot – egy időre. Mert nem fontos, mert nem számít, mert az élet megy tovább, és történik más, ami hétköznapibb és közelebb áll a valósághoz…
Délutánonként sétál, néha a földeken, néha a parton, de inkább az előbbit preferálja, mert ott egyedül van, és Aiko nyugodtan lefagyaszthatja a környéket, Masha zsonglőrködhet kavicsokkal, és az egész nagyon vadregényes, leszámítva azt, hogy már sikeresen beleült egy hangyaboly útvonalába, és igen, azt az esetet nem szeretné megismételni.
(Akkor érezte a kísértést, hogy állandó jelleggel visszaköltözzön a nagyszülői ház udvarába, de leginkább a szobájába, mert ott jóval kevesebb a bogár, és a csípés esélye szinte nulla.)
(Abby sosem érezte még magát ennyire városinak, mint amikor sikoltozva csapkodta le magáról a hangyákat.)
Vannak más gyerekek is a városban, de szerencsére egyik se közelített még hozzá. Abby sejti, hogy ez így is marad, amíg itt lesz, így minden rendben, és kicsit sem érzi a vágyakozást, hogy csatlakozzon hozzájuk – ellenben a saját barátai hiányoznak. Már megint. Furcsa érzés.
A nyár egyszerre tűnik végtelenül hosszúnak és túlságosan rövidnek.
Másnap Matilda néninek szabadnapja van, ezért úgy dönt, elviszi Abbyt kirándulni. Abby nem biztos abban, hogy ez jó ötlet, mivel élénken emlékszik a hangyás esetre, meg újabban a csalánosra is, de Matilda néni lelkesedése túlságosan is elsöprő ahhoz, hogy tiltakozni merjen.
Beautókázzák a környéket, megnézik a Harlechi várat, véletlenszerű, útba eső tavakat, és mire Blaenau Ffestiniog közelébe érnek, elkezd ömleni az eső, olyan mennyiségben, hogy nem igazán látni a hegyeket, ahol egykor bányászat folyt, legalábbis Matilda néni elmondása szerint.
És ekkor még csak kora délután van. Az eső elmossa Matilda néni nemzeti parkos terveit is.
– Nem mintha be tudnánk járni akárcsak a töredékét két óra alatt, de azért tudtam volna mutatni egy-két szép helyet. – Kifejezetten letörtnek tűnik.
Abby, aki lejárta a lábát a nap folyamán, annak ellenére, hogy főleg kocsival mentek, csak félig bánja. Nyilván jó lett volna, de ő nem igazán szokott hozzá a kiránduláshoz. Nyilván mászkál délutánonként, de az egészen más.
– Na mindegy – húzza ki magát Matilda néni. – Tudhattam volna, hogy az időjárás előrejelzés mindig csak hazugság. Akarsz valahova menni?
Abby egy könyvesboltba kíván menni, de jelenleg nincs zsebpénze, így csak megrázza a fejét. Biztos benne, hogy idén tud majd úgy sakkozni a galleonokkal, hogy visszaváltásnál még legyen pénz mozira és a Korongvilág harmadik kötetére is augusztusban, de jelenleg épp semmi sincs nála, és ezért a Jurassic Park és A mágia fénye példányait olvassa rongyosra, újra meg újra.
(Jó lenne, ha nem csak a könyvtárból tudná megszerezni A mágia színét. Jó lenne, ha lenne tényleges Asimov-gyűjteménye, de abból is csak használt könyvek közül sikerül turkálnia valamit. Jó lenne, ha nem állítaná le a potenciális pletyka vagy egy zavaró rokon minden egyes alkalommal, amikor az Azt akarja megvenni, de legalábbis kikölcsönözni, teljesen eltökélt arccal.
Ezért szar kis településen lakni, mert az anyja kiakadt, amikor a könyvtáros csak elpletykálta neki Abby egy-egy kitérőjét kevésbé népszerű polcok irányába. Isteni szerencse, hogy a spártai rítusos kutatása nem derült ki.
Jó lenne továbbá, ha nem lemezeket kéne gyűjtenie, hanem lenne rendes kazetta- vagy cédélejátszója, olyan, ami lent van, a nappaliban, nagyjából teljesen kihasználatlanul. Gondolkozott azon, hogy felveti, felvinné a szobájába, de tisztában van azzal, mi lenne a válasz: lent is ugyanúgy tudja hallgatni.)
Így marad a cél nélküli autókázás. Matilda néni kiszúr egy újságost, ahova berobban rejtvényt venni, és Abby követi, lecövekelve az olcsó ponyvaregényeket árusító állvány elé. Semmi sincs, de a remény hal meg utoljára.
Összességében ez egy jó nap, még ha egy nagy részét el is mossa az eső. Tökéletes utolsó előtti előtti napnak. Elbúcsúzik Matilda nénitől, és egy kölcsönzött esernyővel indul útnak vissza a nagyszülei házához.
A következő sarkon az univerzum megpróbálja megcáfolni, és egy kocsi nyakig felcsapja vízzel, Abby pedig az irritáció és a düh egy sajátos egyvelegével nem kiabál utána, bár igencsak nagy erőfeszítésébe telik.
Masha szerint kamaszodik, és a hormonjai hülyéskednek. Abby nem vesz erről tudomást.
Amikor búcsúzik az állomáson, már ismét süt a nap és jó az idő. Matilda néni morog, hogy miért ilyen kiszámíthatatlan az időjárás, a nagyszülei kissé kevésbé nyársat nyeltnek tűnnek, mint az első nap, és Abby fájó érzéssel jön rá, hogy jobban érezte magát itt, mint a saját otthonában hosszú ideje.
Valami nem stimmel – valami elkerülhetetlenül tönkrement, és Abby nem tudná megmondani, micsoda. Ez nagyon zavaró, de leginkább teljesen és tökéletesen megfoghatatlan.
Megtervezik Anthonyval egy túlbonyolított levélváltás útján, hogy hogyan jusson el hozzájuk.
A fiú olyanokkal dobálózik, mint a társas hoppanálás okozta negatív hatások a fejlődő szervezetekre, amiről tanulmány is készült, a Hop-hálózat korlátozottsága vagy miért nem jó ötlet seprűt használni hosszútávon.
Abbynek nincs seprűje. A kandallójuk teljesen hétköznapi, alacsony, és a valószínűsége annak, hogy a Hop-hálózatra van kötve, körülbelül a semmivel egyenlő. Anthony ezekkel valószínűleg nagyon is tisztában van.
Hogy jutsz akkor el mindig az állomásra szeptemberben? – kérdezi Abby, mert eddig abban a hitben élt, hogy mindenki tud odateleportálni, és azért indul ilyen lehetetlen helyről.
Attól függ, anya és apa épp mit gondolnak erről a tanulmányról. Ha akkor pont egyetértenek vele, akkor a vágány különterme rá van kötve a Hop-hálózatra – válaszolja a fiú, ami burkolt célzás arra, hogy a tanulmány közel megbízhatatlan, de azért sokan hisznek benne.
Végül marad a Kóbor Grimbusz, mint szóba jöhető, kiskorúak számára felnőtt felügyelete nélkül is igénybe vehető alternatíva. Abby nem érzi az erőt ahhoz, hogy megdöbbenjen azon, a varázsvilág tömegközlekedése nemcsak egy darab vonatból áll, hanem tartozik mellé még egy busz is, ami ráadásul jó drága, pont úgy, mint a vonat. Anthony nem átall kifejezni halovány irigységét, amiért Abby egy ilyen mágikus kuriózummal utazgathat, miközben neki a társas hoppanálás és a hopp-por kétes örömei jutnak ki csak.
Meg fogsz halni – írja Leanne, aki már utazott a busszal.
(Az ő szülei hisznek abban, hogy a fejlődő szervezeteket a lehető legkevesebbszer szabad csak kitenni a társas hoppanálás káros hatásainak.
Abby reméli, hogy nem. Bármilyen furcsa is, az önfenntartással kapcsolatos összes ösztöne továbbra is hibátlanul túlpörög, és nem akar meghalni.)
A háromemeletes, lila turistabusz kalauza bemutatkozik. Abby gyorsan leengedi a pálcáját – de elég lassan ahhoz, hogy a kalauz tisztán lássa, bár képtelen palástolni a kínos kényelmetlenséget, ami a busz azonnali érkezése előtti másodpercben ült ki az arcára, amikor felmerült benne, hogy Anthony valamiért úgy döntött, bosszút áll és hülyét csinál Abbyből, annak ellenére, hogy nem lehet a tanúja.
Ami azt illeti, Mashán és Aikón kívül senki más se. Abby egyedül ácsorog Welshpool határában.
A busz teljesen olyan, mint a filmben, legalábbis amennyire Abby emlékszik rá, mert ez határozottan szerepel a listáján. Egy bazinagy lila buszt, ami úgy fékez le az ember előtt, hogy közben veszélyesen kibillen oldalra, nehéz elfelejteni, bár nem biztos benne, ez utóbbi is így történt-e, vagy csak a hirtelen személyes tapasztalat gyártja le ezeket az emlékeket.
A kalauz a busz színével megegyező színű uniformist visel, és túlságosan színpadiasnak tűnő londoni akcentusa kicsit sérti Abby fülét, így igyekszik udvariasan a minimális csevejre szorítkozni. Gyorsan kifizeti a tizenegy sarlót, majd körülnéz, és megállapítja, hogy Leanne nem túlzott. Legalább négy különbözőféle ülőhelyet pillant meg, egy részük foglalt – vagy hamarosan az lesz, a földről feltápászkodó utasokat figyelve.
Egyik sincs rögzítve a busz padlójához. Mind étkezőbe és kertbe illő bútordarab.
Abby nyel egyet. Masha őrjöngő vigyora nem segít javítania a kedélyeit.
– Muszáj leülni? – kérdezi, és az egyik gyertyatartóval szemez (mert persze vannak gyertyatartók, bár most nem égnek bennük a gyertyák, de a fenébe is, vannak, mert ez egy varázsbusz), amiben mintha meg tudna kapaszkodni. Blake kiselejtezett, kopott túrazsákja valószínűleg csúszkálni fog, és Abby átmenetileg úgy dönt, a kétségbeejtő helyzetre való tekintettel egyszerűen elengedi, és majd leszállásnál megoldja a dolgot.
– Egen – bólint a kalauz. – Biztonsági előírás.
A biztonságnak ehhez semmi köze nem lehet, ha a székek oda-vissza csúszkálnak, nincs fix rögzítés, és az egész pontosan úgy néz ki, mint ahogy egy olyan gyerek képzeli el egy busz belsejét, akinek fogalma sincs róla, hogy működik a fizika és az erőhatások.
A biztonságos utazást jelentő fal nagy részét már befoglalta a többi utas, így Abby a lehető legközelebbi szék felé veszi az irányt, ami még épphogy egy gyertyatartó elérhető közelségében van. A sofőr természetesen nem várja meg, amíg tényleg helyet foglal, így az indulás okozta lendülettől a lány szó szerint belezuhan a székbe, a székkel együtt pedig hátra, a csomagjára. Az éles robbanástól – vagy reccsenéstől? – cseng a füle, és mire újra kinéz az ablakon, már teljesen más a táj.
Merlinre, köszönöm, hogy nem hozok semmi törékenyt, jut eszébe, azután rögtön zavarba jön, hogy Merlin nevét használta, mivel eddig úgy tűnt, nem igazán az ő stílusa, és inkább megmarad azoknak, akik a varázsvilágban nőttek fel. Azonban most úgy festett a helyzet, hogy a szófordulat eléggé ragadós.
Ez a kisebb válság körülbelül addig tart, ameddig a busz le nem fékez London külvárosának környékén – eltelt idő: körülbelül fél perc; megtett út: nagyon nem fél percnyi –, Abby pedig székestől előrecsúszik úgy másfél métert, és kis híján szétlapítja a lábfejét egy előre boruló boszorkány. A biztonsági öv helyett a gyertyatartó marad neki, és amikor egy pillantást vet rá és a laza csavarokra, rájön, hogy boszorkányok és varázslók százai használták ezt ugyanerre.
Aiko rég odafagyasztotta magát a sarokba. Masha az emeletet deríti fel, és rég eltűnt a szemük elől. Abby aggódna, ha nem arra használná minden erejét, hogy életben maradjon. A szíve hevesen dobog, a hóna alatt kis köröcskékben ül ki az izzadság, és biztos benne, hogy lassan eggyé válik a gyertyatartóval.
Próbálja elterelni azzal a gondolatait, hogy igyekszik rájönni, mi a logikája a busz térbeli ugrásainak és gyorsulásának – olyan, mintha békaszökellés lenne, és a csúcsponton lenne képes teleportálni egyik helyről a másikra, de ugyanakkor, a táj úgy robog el mellette, mintha egy túlságosan gyors vonat ablakából bámulna. Nincs benne logika, se az ugrásokban, se a megállók sorrendjében…
Mire a Goldstein-házhoz érnek – ami a nagyon romantikus Suttogó Fúriafűz Lak nevet viseli, melyet Anthony szerint a még romantikusabb lelkületű nagyanyja adományozott az épületnek –, addigra Abby felfedezi karjában a kezdődő izomláz jeleit, siratja az úttesten lassan átbóklászó bárányok miatti fékezésekből szerzett leendő kék-zöld foltjait, és megfogadja, hogy sosem száll vissza erre a járműre.
– Valahogy haza kell jutnod – vigyorog Masha, aki sértetlenül úszta meg az utazást.
Abby legszívesebben megverné. Teljesen hagyja, hogy a kalauz leemelje neki a csomagot, és csak akkor rogy térdre a kőkerítés mellett, amikor a Kóbor Grimbusz eltűnik a háta mögött. A távolban fékcsikorgás hallatszik, ami azt jelenti, hogy ismét sikeresen beleütköztek egy áthaladó nyájba vagy hasonlóba, amit még egy mágikus busz se tud látszólag kikerülni, ha nem gyorsul fel előtte teleportációs sebességre.
(Vagy bárhogy is hívják azt, ha egy tárgy hoppanál.)
Azután kihányja a reggelit.
Mire sikerül feltápászkodnia, a savanyú íz mintha mindig is a szájában lett volna, a gyomra üres, a torka pedig kapar. Némi földet rugdos a szomorú sorsra jutott rántottájára, majd a ház felé fordul, ami a kőkerítésen túl terjeszkedik.
Abby szíve újfent hevesen dobogni kezd, ahogy kinyitja a kaput, és beljebb lép a kavicsos ösvényen. Az izgalomnak most nincs semmi oka, hiszen nincs életveszélyben és meghívták, mégis úgy érzi, az idegen hely kikezdi az idegeit. Léptei sokkal rövidebbek, mint általában, mintha ezzel elkerülhetné azt, hogy valaha is eléri az épületet, és…
Anthony hamarabb nyitja ki az ajtót, minthogy odaérne.
– Szia! – kalimpál lelkesen, ami akár integetésnek is beillene.
– Gyere, te csiga! – kiabálja mögüle Georgina. – Megőszülünk, mire felvánszorogsz ide!
– Hagyd már, a Kóbor Grimbusszal jött ő is – hörgi a ház mélyéről Leanne szinte felismerhetetlenül élesen. – Ez elég mentség.
– Nem baj, ha először fogat mosok? – kérdezi Abby köszönés helyett, ahogy megindul a lépcsőn.
– Tudod – vigyorog Anthony, ahogy félreáll az ajtóból –, Leanne ugyanezzel a szöveggel állított be.
Abby érzi, hogy akaratlanul is kiül egy halovány mosoly az arcára.
– Nos – mondja rekedten –, legalább tudod, milyen következménnyel jár reggeli után kipróbálni a buszt. Ne akard.
A Goldstein-birtok hatalmas.
Anthony szerint alig kétszáz éve van az anyja családjának birtokában – ez volt a nászajándék az esküvőre, és azóta itt laknak. Abby most először jön rá, hogy a barátainak egy része bizony nevetségesen extravagáns körülmények között nőtt fel, legalábbis a saját szolid, középosztálybeli családi házukhoz képest.
És még ezt is lehetett volna fokozni – ez csak egy hatalmas birtok, de még mindig vityilló egy valódi, Büszkeség és balítélet hangulatot és méretet árasztó kastélyhoz képest. Ami azt illeti, a Suttogó Fúriafűznek – amit Leanne átkeresztel egy kiejthetőbb és rövidebb Sufnira, a kezdő- és egyéb betűk nagyon szabad alkalmazásával – egyáltalán nincs kastélyhangulata, ellenben remekül hozza a kisnemesi kúria fílinget.
Szóval nem egy Mr. Darcy, hanem a Bennet család, de kit érdekel, Abby amúgy sem akart soha Pemberleyben nyaralni, és tökéletesen elégedett ezzel a helyszínnel, a falakra felfutó borostyánnal, a tágas terekkel és a szigorúan csak felnőtt felügyelete mellett használható alagsori bájitallaborral, ami a borospincétől hódít folyamatosan teret.
Mr. és Mrs. Goldsteinen, valamint Anthonyn kívül egy házimanó lakik még a házban, valamint minden olyan háziállat, amit Abby egy ilyen házhoz társítani tud.
(Első nap kis híján elgázol egy kacsacsaládot, azóta óvatosan közlekedik.)
Anthony szülei azonban nem foglalkoznak a gazdálkodással, csupán élvezik a vidék nyújtotta előnyöket: úgymint az elzártság, ami miatt a furcsa kísérleteik nagyobb változatát nyugodtan végre tudják hajtani szabad ég alatt is, meg a nyugalom, amit a rokonság hajlamos folyamatosan megzavarni azzal, hogy hívatlanul benéz egy délutáni teára.
– Így hívják azt, hogy ellenőrzik, anya és apa nem haltak-e még éhen vagy ölte meg őket az egyik kísérlet.
– A szüleid a minisztériumban dolgoznak? – kérdezi Abby. Emlékszik rá, hogy egyszer mintha lett volna róla szó, de nem tudja pontosan felidézni.
– Anya igen. A BTSzH-n van. Bizarr Találmányok Szabadalmi Hivatala – magyarázza, látva a lány értetlen tekintetét. – A kevésbé bürokratikus részlegen. Apa szabadúszó, de a szabadalmi kérelmek egy jelentős részét ő szokta általában benyújtani. Így ismerkedtek meg amúgy.
– Nagyon romantikus – vihog Masha.
Georgina a Hop-hálózaton át érkezett még Abby előtt, aminek az elmélete nem tűnik kevésbé ijesztőnek, mint a Kóbor Grimbusz, de nyilvánvalóan nem is készíti ki az embert annyira.
És szemüveges lett a nyár folyamán.
– Nekünk se mondta el – súgja Anthony.
– Szerintem szégyelli – vonja le a következtetést Leanne.
– Hé! – csattan fel Georgina, de csak azért, mert Masha sikeresen végigtaperolta újdonsült szemüvegének lencséjét, amivel még a bűbájok se tudnak lépést tartani.
– Jól áll – mondja őszintén Abby, és komolyan is gondolja. Georgina alapjáraton olyan, mint egy szigorú, szöszke McGalagony, és a szemüvege a hasonlóság növelése helyett csak enyhít rajta. Nagyon hipszter, akarja hozzátenni, de egyrészt ez nem az a fogalom, amit képes lenne elmagyarázni, másrészt nem is biztos benne már, mit takar.
Leanne Abbyhez hasonlóan a mugli öltözéket preferálja nyárra.
– Lehet, hogy ti szeretitek a talárt, de én személy szerint megsülök benne ilyenkor – közli, amikor Georgina és Anthony újra felhozzák a témát.
(Az első körről Abby nyilvánvalóan lemaradt.)
(Abby nem sajnálja.)
– Bűbájok – vágja rá Georgina, és beáll csípőre tett kézzel, mintha ezzel nyomatékosíthatná a mondanivalóját. Tekintve, hogy ő a legalacsonyabb közülük, nem igazán jár sikerrel.
– Rövidnadrág – vág vissza Leanne, mintha ezzel az egy szóval mindent eldönthetne. – Legjobb dolog. Miért van ekkora hőség?
– Globális felmelegedés – mondja egyszerre Abby és Aiko. Pont tavaly nyáron írta alá egy csomó ország az ENSZ keretegyezményét ezzel kapcsolatban. Abby még emlékszik a hírre, ami egy ideig ment a tévében, de közel se annyit, mint amennyit kellett volna. Idén ezt szökött fegyences ijesztgetés váltotta fel, ami egy elég szomorú visszaesés a környezetvédelem számára.
(Azután kiderül az újságokból – a mágikus újságokból –, hogy ez igazából egy szökött sötét varázsló, és…
…nem, még mindig szomorú visszaesés, és Abby nem hajlandó meghatódni, se kommentálni a helyzetet.)
(Ha így tenne, kénytelen lenne tagadásba süllyedni, mert a szökött fegyenc szerepel a listán, és nem, Abby még mindig nem hajlandó gondolkodni a következő tanév drámáján. A kővé dermesztés után semmiképp.)
A következő napok furcsák. Nem rossz értelemben, hanem úgy, mint Cedric és Tamsin és Benjamin. Más, mint az előző nyár. Nem egy Roxfort, a kastély hangulatát lehetetlen utánozni.
Mr. és Mrs. Goldstein ritkán bukkan fel ellenőrizni őket. Utóbbi főleg azért, mert egész nap a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik, előbbi pedig egy bájital-kísérlet kellős közepén tart, és ebédre is nehéz előrángatni a laborból.
Azért arra mindketten szakítanak időt, hogy kivallassák őket a választott tárgyakról, elmondják róluk a véleményüket – Leanne lesz ebben az abszolút kedvenc, akit Anthonynak példaként hoznak fel, aki Mrs. Goldstein szerint „igazán felvehette volna az aritmetikát" –, majd tanácsokkal lássák el őket.
(Leanne majdnem jegyzetel.)
Anthonyék háza hatalmas. Furcsa, hogy csak három ember él egy ekkora épületben, de másnap benéz Anthony egyik idősebb unokatestvére a feleségével, a két gyerekkel és egy őrült nagynénivel, és hirtelen nem lehet elég nagy.
Az épület azonban még a tiltott kísérleti zónák ellenére is tökéletes hely ahhoz, hogy olyan ostobaságot csináljanak, amit tizenhárom évesek talán nem nagyon szoktak – mint a bújócska, versenyfutás a leghosszabb folyosón, versenyfutás ugyanezen a folyosón, ki a kerítés széléig, a régi seprűkkel a kviddics egy nagyon lebutított változata, amiből Anthony és Leanne menekülve száll ki öt perc után, ellenben Abby egész jól bírja, miután kétszemélyes kiütővé avanzsálják Georginával.
Harmadik nap leszakad az ég, ők nyakig sárosan caplatnak be a konyhába, ahol Zibsy, a házimanó hangos sipákolás kíséretében azonnal a kezükbe nyom egy-egy kalapkúra-bájitalt.
Aztán vannak azok a kínosabb pillanatok, amikor nem négy tizenhárom éves voltak csak, hanem három és egy, akinek volt egy hatalmas problémája.
Anthony nem érzi ezeknek a pillanatoknak a nyomasztó, megalázó felhangját, sőt, folyamatosan kérdezget. Egy esős napon felállít egy hátborzongatóan helytálló hipotézist párhuzamos valóságokról, és Abby csak egyetért, mert az ellenkezője csak még kiborítóbb lenne.
(De tudja, hogy Anthonynak van igaza, mert bár titokvédelmi törvény, mert az apró részletek túlságosan is egyeznek – legalábbis ami a filmes tudását illeti. Mógus. A kamra. Hacsak nem Potter baráti köréből szivárogtatta ki valaki a történetet. De… az őrült rajongók közül biztos, hogy valaki talált volna valamit. Az okostelefonok és internet korában az ilyen pillanatok alatt bejárta volna a közösségi oldalakat. Veszélyes lett volna.
Abby lezárja ezt a beszélgetést Anthonyval, és megesketi, hogy sosem hozza fel újra, mert túlságosan is mély szakadék ez, bőven az őrület vonalán túl. Nem akar belegondolni. Ugyanakkor hálás, hogy a fiú hozta fel ezt az ötletet, mert Abby egy szóval se említett ilyesmit, csupán a reinkarnációt mondta el. Harry Potter életéről és filmjeiről pedig talán sosem lesz kész beszélni.)
Georgina zavartnak tűnik, Leanne túl keményen nem vesz tudomást a dolgokról, míg végül kiakad:
– Áááááá – sikít. – Kész, vége, nem értem, ugyanúgy viselkedsz, mint eddig, én meg nem tudok ugyanúgy viselkedni, miért?!
Kétségbeesettnek néz ki. Georgina fel se néz, hanem tovább bűvöli Anthony rádióját, hogy recsegés helyett tényleg a Walpurgis Lányait hallgassák. Eddig két mugli csatornát sikerült befognia, és Abby majdnem rászólt a másodiknál, hogy hagyja az egészet, és hallgassanak George Michaelt, akit nem szeret, de még mindig jobb, mint a recsegés.
(A csendnél nem.)
– Bocsánat – mondja Abby. Nem tud erre mit reagálni. Az is fura, hogy Leanne ennek ellenére se húzta ki magát a látogatás alól; azután eszébe jut, hogy Anthony és Georgina mindkettejük barátai, és talán ez segített a döntésben.
Leanne meglepő módon hevesen rázza a fejét.
– Ne – vágja rá élesen. – Örülök, hogy elmondtad. Közben meg azt szeretném, ha kitörölhetném az emléket. És nem értem. Ez olyan egyszerű kellene, hogy legyen. Nem?
Abby a cselekményre gondol, és a gyomra apró csomó az idegességtől, mert nem, a történet nem ennyire egyszerű. Abby helyzete nem ennyire egyszerű.
(Ha elég bátor lenne, vajon képes lenne Harry Potter vagy Albus Dumbledore elé állni, és mindent bevallani? Megváltoztathatná, ami következik? Vagy elhinné, hogy képes jobbá tenni? Amikor elkezdte, csak ki akarta vonni magát az események alól, és továbbra se tervez belekeveredni, de Aidan óta a „Mi lenne, ha…?" kérdés gyakrabban bukkan fel, mint eddig bármikor.)
– …orever youn… – szól a rádióból, mielőtt Georgina némán továbbtekerné az adót.
– Csak… nem értem. Nem vagy más. Nem voltál más. Nem zavar? – dől végül hátra Leanne Anthony ágyán. – Ráadásul gyerekekkel kell lógnod, miközben felnőtt vagy.
– Azta, Leanne végre szintén jó kérdéseket tesz fel – ugrik fel mellé Anthony, majd Abbyre mered.
Abby némán, ügyetlenül vállat von.
– Hát… nem érzem magam felnőttnek. Ti pedig… nem vagytok olyanok, mint akiket eddig ismertem. Mondtam a rajzos példát, ugye? – kérdezi végül. – Nem igazán hiányzik semmi onnan. Semmi – borzong meg, mert ez igaz. Meg se érdemli ezt az életet azok után, amit Vován keresztül tapasztalt eddig. Ugyanakkor furán érzi magát, mivel még sosem kellett ennyire részletesen beszélnie erről senkivel. – Csak néha… nehéz megkülönböztetni a kettőt. Általában olyan, mintha megtanultam volna valamit, és most kerülne sor arra, hogy használjam, de néha csak… túl közel van.
Abby felnéz. Leanne élesen rámered, és Georgina is abbahagyta végre a rádió tekergetését. Abby nem ismeri fel a dalt, ahol megállt, de határozottan mugli adónak tűnik ez is. Anthony az egyetlen, aki nem néz el a plafontól.
– Hogy érted? – kérdezi a fiú.
Abby kinyitja a száját, hogy válaszoljon, majd rájön, hogy ez nem olyan egyszerű. A kimondatlan félelmei, amiket sosem öntött listába, a mentális betegségek sora, amiket viszont igen, mind-mind ott tolonganak az elméjében.
A barátai eddig segítettek elfelejteni ezeket a problémák – most ők az emlékeztetők, hogy nem stimmel vele valami.
Olyan, mintha egy késsel a gyomrába vágna, és lassan húzgálná ki a szerveit, hogy mindent szemügyre vegyenek.
– Egyszer felkeltem, és nem tudtam, ki vagyok – vallja be. A napfényes szobában, a hippogriff plüssök, amikre Anthony szégyentelenül büszke, a színes gerincű könyvek és furcsa, önműködő mütyürök között se tűnik kevésbé rossznak, mint akkor, Blake-éknél. – Azóta nem történt meg. Olyan még sosem történt meg, hogy Vladimir lettem volna – teszi hozzá. – Szerintem sosem lehetnék ő. Ő összetört. És meghalt.
Leanne elgondolkodva hátradől Anthony mellé.
– Ez nagyon el van cs… rontva.
– Nyugodtan mondhatod, hogy el van cseszve – engedi meg Abby. – Tudom.
– Nem, anyukám megtudja, és megint kimossa a számat szappannal – motyogja Leanne. – Azt vártam, hogy megváltozol – teszi hozzá. – De ugyanolyan vagy.
Abby erre nem tud mit válaszolni. Georgina tovább bűvöli a rádiót.
– És te, Georgie? – kérdezi Anthony. Az elmúlt pár napban gyakran próbálkozik azzal, hogy megölesse magát Georginával. – Nagyon csendben voltál.
Georgina mogorván vállat von, és a lassan, de biztosan kialakuló szokás enyhe darabosságával tolja feljebb a szemüveget az orrnyergén a kisujjával.
(Abby megtudta, hogy a rossz szemre még a varázsvilágnak sincs tartós megoldása a jól bevált lencséken kívül.)
– Nem hiszek a reinkarnációban – közli, és igen, nem ez az a válasz, amit mindenki várt.
Masha vihogva megpaskolja a fejét, mire Georgina hajszálai meglebbennek. A lány rávicsorít, épp csak az irányt téveszti el, amit Masha nem vesz magára, mert új kedvenc játéka mostanában ő, és bármit csinálhatna, akkor is ugyanúgy piszkálná tovább.
Anthony akkorát horkant, hogy kis híján fuldokolni kezd, és Leanne is hitetlenkedve ül fel ismét.
– Komolyan? Komolyan?! – vinnyog orrhangon a fiú.
– Abby emlékei… – kezdi Leanne is.
– Az Abby emlékei. Vagy valami mágikus maradék…
– Nincs olyan, hogy mágikus maradék – kotyog közbe Anthony.
–… vagy valaki más emlékei, nem érdekel, de nem reinkarnáció. És arra jutottam, hogy nem számít, akár igazam van, akár nem, de nem egészséges, hogy még mindig ott van, ööö, hogy is hívják őket? – fordul végül Georgina Abbyhez.
– Masha és Aiko – válaszol kötelességtudóan Abby.
– Igen, szóval Masha és Aiko még mindig létezik. Valami baj van veled – közli a legkisebb tapintat nélkül, és Abbynek eszébe jut, hogy Georgina elvileg a varázsvilág arisztokráciájának jeles tagja, és mint ilyen, ezzel a stílussal szintén baj van. – És nem maradhat ez hosszútávon.
Leanne morog, de Abby nem sértődik meg. Sőt, kifejezetten értékeli az őszinteséget, bár semmi újat nem hall.
– Igen – egyezik bele, és talán ez a beismerés a legbátrabb dolog, amit a beszélgetés során tett. Mert fogalma sincs arról, mi az álláspontja a mentális betegségekről a varázsvilágnak, de tudja, mi a mugliké, és az nem szép. – Van listám is, hogy mi lehet. A mágia kicsit megzavarja, de elég sok jelentkező van.
Személy szerint a többszörös személyiségre tippelne leginkább, de ugyanúgy dobogós a skizofrénia is, bár a gyér szakirodalom miatt abban se biztos néha, hogy a kettő különbözik egymástól, és nyilvánvalóan egyik se vonzó lehetőség. Mind a kettőnek a mágikus lecsapódása megmagyarázná Masha és Aiko (és Aidan) létezését, valamint Abby „tünetmentességét". Mindkettő teljesen túlzás, és Abby csak túlreagálja, és…
– Ó, megvan – találja meg Georgina végül a mágikus dalokat sugárzó adót. – A lényeg – fordul vissza –, hogy ezt nem áshatod el.
– Nem akarom elásni – mondja Abby, és közben másra sem vágyik jobban. Nem kell elfordítania a fejét ahhoz, hogy tudja, Aiko hitetlenkedve mered rá a szoba sarkából.
– Háááát – nyújtja el Anthony, és ezzel megtöri a feszült varázst.
Abby hozzávágja a legközelebbi hippogriff plüsst.
Ez nem az első ilyen beszélgetés, bár a legjelentősebb az eddigiek közül.
Nem is az utolsó.
Georgina nehezen alkalmazkodik az előző élet koncepciójához, ellenben Masha és Aiko létezését hamar elfogadja. Ő gyakorlatiasan áll a helyzethez, megoldást keres, és úgy dönt, Abby reinkarnációja irreleváns a barátságuk szempontjából. Nem látszik rajta, hogy érdekelné akár a nemi szempont, akár más – de az se érdekli, hogy az emlékek igaziak-e vagy csak Abby fantáziája túl nagy.
Leanne nehezebb. Tulajdonképpen vele a legnehezebb. Ő sokat kérdezget Vovával kapcsolatban. Abby érzéseivel kapcsolatban. Olyan, mint egy amatőr terapeuta, és Abby nehezen beszél vele, de Leanne erőlteti – és hála istennek, hogy erőlteti, mert Abby egyébként is hajlamos bezárkózni, és a feszítővasként alkalmazott kérdései működőképesek. Leanne azt akarja tudni, mennyire felnőtt Abby – igen is meg nem is –, mennyire kényelmetlen Abby a saját bőrében, mennyire érintik a múlt emlékei, és csak lassan szokik hozzá, hogy bár számára minden más, valójában semmi sem változott.
Anthony továbbra is úgy viselkedik, mintha csak egy újabb átlagos napirendi ponton lennének túl.
Összességében a Goldstein-házban töltött hét mégis főleg a kapcsolatuk újratanulásáról szól.
Abby nem próbál elhúzódni – ez a helyszín alkalmatlan az elhatárolódásra –, de óvatos, amíg Anthony sárgolyót nem vág a tarkójához egy hatalmas zuhé után.
Masha természetesen beszáll, így innentől egyértelműen csak katasztrófa lehet a dologból.
(Mint kiderül, talpig sárosan nem szabad betenniük a lábukat a házba, az Aguamenti pedig rohadt hideg.)
Három nap kell ahhoz, hogy Leanne feloldódjon Abby körül. További kettő, hogy a kérdései a roppant kínosakból áttérjenek a Georgina-tábor „mentális egészségügyi csoport"-jába. Azután abbamarad.
– Nem tudok többet kérdezni – áll Abby elé. – Majd fog még eszembe jutni, nyílván, de egyelőre csak szoknom kell. Még mindig.
– Bocs – mondja Abby megint, és Leanne dühös pillantásáért megéri.
– Csak… zavar, hogy nem értem – morogja. – Nincs semmi racionális oka ennek az egésznek. Miért te? Miért most, miért így? Ennek még a mágiával együtt sincs értelme! – tör ki végül.
Így derül ki, hogy Leanne-t nem igazán Abby és az állapota zavarja. Dehogy.
Leanne-t az univerzum irritálja.
És közben akad idő olyan butaságokra, mint a birtok egyik nyárfájának törzsébe belefaragni a magasságukat és a dátumot.
– Ez barbárság – borzad el Aiko, amikor látja, mit művelnek.
Abby elpirul, de nem visszakozik.
Még mindig ő a legmagasabb, és ez valami furcsa büszkeséggel és félelemmel tölti el. Kompenzációnak érzi azért, mert a végtagjai túl hosszúak, a csípője egyre szélesebb, és összességében a koordinációja kezd tropára menni. Leanne közelít Abbyhez, ami a magasságot illeti, de Georgina például alig nőtt pár centit, és egyre inkább kicsi a többiekhez képest. Vagy későn érő típus, vagy… egy törékeny virágszál lesz belőle, ami a külsőt illeti, és ez utóbbi eset kifejezetten hátborzongató, ismerve a személyiségét.
Anthony legalább tőle magasabb, de Leanne és Abby még mindig vezetnek.
– Ez nem ér – morogja, és belerúg a legközelebbi kőbe. – Legalább az egyikőtöket előzhetném meg…
Amennyit nő, talán van rá esélye.
Talán.
– Amúgy, miért csak Abbynek van beceneve? – áll meg végül Anthony. – Mi van velünk?
– Ne merd – morogja Georgina.
– Jó, értem én, nem akarsz Georgie lenni, de én attól még lehetek Tony.
– Nem én tehetek arról, hogy Abby maradt rajtam. Mindenki Abbynek hív – védekezik az érintett. – Ezt ne kend rám.
– A Leanne-t nem lehet becézni – mondja fapofával Leanne. – De felőlem lehetsz Tony.
Anthony vigyorog.
– Mindent lehet becézni – mondja, és csak kicsit hangzik hátborzongatóan.
Az egy hét túlságosan gyorsan szalad el. Georgina, Leanne és Abby rájön, hogy Anthony családja teljesen olyan, mint Anthony, bár mindezt nagyon eklektikusan művelik. Nem zsenik, de megvan a maguk éle, legalábbis azoknak, akikkel találkoznak.
Nagyon érdekesek. Nagyon excentrikusak. Nagyon mágikusak.
(Bár Georgina és Leanne néhány megnyilvánulása alapján ez talán nem az átlagos varázslót vagy boszorkányt jellemzi.)
Egészen addig, amíg nem.
Nem sokon múlt – ezt később Anthony elismeri.
És valóban. Csak másfél napon. Kettőn. Ahogy épp kerekít az ember.
Kint szakad az eső. Leanne befoglalja a kanapét egy könyvvel, amit a Goldstein könyvtárból – mert van nekik családi könyvtár, és ez a legkevésbé meglepő dolog eddig a házban–, kölcsönzött, és ami túlságosan is komplikált bevezető az aritmetikához, de nem úgy tűnik, hogy zavarja. Anthony, Georgina és Abby próbálják megtervezni azt a körülményes procedúrát, hogy mikorra időzítsék az Abszol utas bevásárlást, és egymás, valamint Leanne tankönyvlistáját hasonlítják össze, amit reggel hozott a bagoly.
A borítékon a Goldstein ház címe szerepel, ami, ha lehet, még hátborzongatóbbá teszi az egész mágikus postarendszert – de legalábbis a roxforti értesítőket biztosan. Még a szoba is rajta van, ahol épp alszanak, mint az első két alkalommal.
(Ez egy elég kellemetlen élmény minden alkalommal.)
A levél szövege sablonszöveg, bár eltér a tavalyitól. Abby sejti, hogy ebben a származásának és a bizonytalan tanulmányi terveinek lehetett szerepe az előző év során. Nyilvánvalóan a többiek nem kaptak olyat, hogy jelezniük kell, kívánják-e folytatni a második évet, és idén Abbyt sem kérdőjelezték meg kimondatlanul.
Ellenben ott van egy cetli egy roxmortsi látogatásra szóló engedéllyel, amit otthon alá kell íratnia. Olyan óvatosan teszi vissza a borítékba, mintha a nyilatkozat egy kisebb hirtelen mozdulattól is kettészakadhatna – vagy pedig felrobbanhatna, egyenesen az arcába. Abby mellkasában valami furcsa várakozás és kíváncsiság vetekszik az óvatossággal. Ez egy változás, amit szintén nem tud bekategorizálni, és nem biztos benne, óvakodik tőle, vagy alig várja, hogy szétnézhessen egy valódi varázslatos faluban, aminek eddig csak az állomását látta.
(Nincs a listán – Roxmorts sosem volt a listán.)
Összehasonlítják a könyvlistákat – a bűbájtan a szokásos Dabrak-sorozat következő kötete, ami nem meglepő, átváltoztatásból is végre Az átváltoztatásról haladóknak könyv jön, és ezek mellett az egyetlen közös kötetük még Wilhelm Wigworthy A brit muglik társasági és magánélete.
A cím alapján ez vagy egy komplett katasztrófa lesz, vagy kabaré. Abby az előbbire tippel.
– Ó – jegyzi meg Georgina a következő tételnél. – Én ezt nem veszem meg.
Szörnyek szörnyű könyve, áll a listán.
– Ismered? – pillant rá vigyorogva Anthony. – Szerintem zseniális. Alapmű.
– Borzasztó – sziszegi vissza Georgina.
– Alapmű – ismétli átszellemülten Anthony.
– Kiskoromban majdnem leharapta az ujjamat! – csattan fel a lány. – Két hétig lila volt, még úgy is, hogy állandóan bájitalt kentünk rá!
– Hát, aki nem tudja kezelni… – Anthony arca meg se rezdül. – Tudod, a legtöbb könyv tényleg leharapja az ember ujját.
Leanne felpillant a könyvéből.
– Örülök, hogy nem vettem fel a tárgyat – jelenti ki végül.
– Harapós könyv, ugye megveszed? – ugrik Abby nyakába Masha, mert természetesen ki más is szeretne egy olyan kötetet, ami rendszeresen veszélyezteti az ember testi épségét?
– Nem – motyogja Abby, aki még mindig zavarban van, hogy elvileg nyíltan kommunikálhatna a társaival.
– Kötelező kötet – sutyorogja Masha. Most épp csipkés viktoriánus hangulatban van, ezért Abby szája hamarosan tele van ruhával, ahogy a lány a nyaka köré tekeri a karját. Talán meg akarja fojtani. Nyilvánvalóan meg akarja fojtani.
Még mindig nem, akarja mondani Abby, de ebben a pillanatban fellángol a kandalló, és a smaragdzöld lángokból egy idős hölgy bukkan ki, kezében macskával, mintegy jelzés értékűen, hogy itt az újabb rokon felbukkanásának ideje. Masha arrébb táncol, de azért menet közben kissé megkopogtatja Georgina szemüvegének lencséjét is.
Nem, az ott nem macska a karjaiban. Murmánc. Abby csak a farka és a túlméretezett füle miatt tudja megtippelni, mielőtt a macs… murmánc nyervákolva leugrik a földre, és kicsörtet a nappaliból.
– Queenie nagyi! – integet Anthony, és az eddigi agresszív vigyora tényleges mosollyá szelídül. Azután leolvad az arcáról, és rémülten nyikkan egyet, mintha szellemet látna. Az arca rekordsebességgel sápad falfehérre.
Abby nem igazán érti, mert véleménye szerint a fiú nagyija még a legátlagosabb külsejű rokon, aki betette a lábát. Nagyon elegáns mugli ruhát visel – ő az első –, némileg kifogásolható rózsaszínben, virágos selyemkendővel a vállán.
Nagyon nem boszorkánynak néz ki. Ráadásul nagyon fiatalos, mintha közelebb lenne az ötvenhez, mint a hetvenhez vagy akár hatvanhoz. Nehéz eldönteni. Az arca ebből a távolságból nagyon kortalannal tűnik.
A legátlagosabb eddig Anthony rokonai közül, a fiú mégis úgy viselkedik, mintha egy természeti csapás megtestesülése lépett volna be a nappaliba a kandallón keresztül.
Nem, az aggodalom az arcán. Ó.
– Tony! – mosolyog az asszony, ahogy egy pálcaintéssel (ó, itt van a boszorkányság) letakarítja a cipőjéről a hamut. – Ó, ezek a barátaid?
– Igen – nyikkan Anthony legalább két oktávval magasabb hangon. Most már nem Abby az egyetlen, aki furcsán mered rá, de a nagymamájának fel se tűnik. – Nagyi, szia, nagyi, azt hiszem, nem jó ötlet, hogy…
De Queenie már a lányok felé fordul.
– Szervusztok – mondja, és valahogy más az akcentusa, de Abby nem tudná megmondani, mi a különbség, ami miatt idegennek tűnik. – Tony nagymamája vagyok… Ó, drágám – csuklik meg a hangja, ahogy Abbyre esik a pillantása, azután tovább siklik, egyenesen Masha irányába.
Majd Aiko irányába.
Majd vissza Abbyre.
A pillanat hosszúra nyúlik, és mintha mindenki megfagyna. A lány úgy érzi, rosszul lesz. Nem rájuk néz, nem igazán, csak körülbelül feléjük, de teljesen egyértelmű az irány.
Anthony mosolyt erőltet az arcára. Sosem volt még ennyire összeszedetlen, de ennek ellenére is nyilvánvaló volt, hogy tisztában van azzal, mi folyik itt.
– Ööö, Queenie nagyi… Talán nem kéne…
Queenie „nagyi" kihúzza magát, és rájuk néz, de az arca csupa aggodalom, és ha Abby nem érezte volna eddig rosszul magát, akkor most abszolút olyan lenne, mintha valami láthatatlan gyomorszájon vágta volna.
– Drágáim – kezdi óvatosan. – Mi ez az egész?
Masha átlibben a másik sarokba. Az asszony tekintete kis késéssel, de követi a mozgását.
– Az egy nagyon hosszú történet – mondja komolyan Anthony.
A klisé miatt azonban senkinek sincs kedve nevetni.
Jegyzetek:
Sajnálatos módon ez egy elég megcsonkított változat már, mivel a Merengő nem tűrt hosszabb verziót, a vágást pedig nem tudtam megoldani. Nem vagyok elégedett vele, de ez van.
Elnézést a sok húzásért, nyáron akartam kidobni a nyarat, de sajnos valahol az 5000. szó környékén elvesztettem a motivációmat. Azóta dolgozok az ügyön, bár leginkább félsikerrel. A folytatással kapcsolatban nem tudok ígérni semmit.
1. Matilda Williams keresztneve a Matilda, a kiskorú boszorkány főszereplője, Matilda Wormwood után kapta a nevét. Csak az irónia kedvéért.
2. Sajnos Barmouth 1990-es évekbeli időjárásáról nem találtam semmilyen információt, csupán a 2013-as adatokból következtethettem. Ha bárki járt arra 1993 nyarán, és kiszúrja a pontatlanságot, úgy elnézést kérek, és hivatkozok az írói szabadságra meg a globális felmelegedésre. Szintén a könyvtárnál is ugyanez a helyzet.
3. Ami nekem csak mostanság esett le: az angol HP könyvekben a Kóbor Grimbusz lila és háromszintes, nem élénkpiros, kétemeletes turistabusz, mint ahogy a magyar fordításban szerepel. Ez az apróság eddig elkerülte a figyelmemet, a továbbiakban tartom magam az eredeti megjelenéséhez.
