Második nyár

II. rész

Amikor Abby Williams világra jön, nincs vihar, nincs jóslat, nincs démoni előjel.

Amikor Abby Williams világra jön, van egy hallhatatlan reccsenés az elméjében, ahol az a lény, aki Vova volt, ott fekszik mélyen, darabokra szaggatva. A halál egyáltalán nem kegyes senkivel, akárki akármilyen költői képet találjon ki a leírására. A halál egy sokk, a továbblépés nem egyszerre történik meg, és Vova foszlányai olyanok, mint egy váza szilánkjai, vagy mint egy díszes szövet, amit bedarált a fűnyíró. Papírfecnik, amiket lehetetlen hiánytalanul összeragasztani. Egy adag festék, apró cseppekben szétszórva, néhány helyen összemosódva felismerhetetlen barna színné. Vova ekkor sok minden.

Van egy utolsó pillanat, amikor még Vova, és nem Abby, amikor képes egy önálló gondolatra, még a változás előtt: Mi a jó ég folyik itt?!

Azután ott van az üres hely, ahol Vova foszlányai átalakulnak, némelyik elcsitul, némelyik valami újat – Abbyt – alkot. Némelyik ráakaszkodik az újszülött épp csak fejlődő mágikus magjára, és minden öntudatát felhasználva próbálja visszanyerni egykori formáját, akár azon az áron is, hogy elszakad ettől a testtől.

Amikor Abby Williams világra jön, az elméje törött, és Masha, az egyik foszlány, aki tudja, hogy nem Mashának hívják, kinyitja a szemét, és önálló életre kel.


Abby megtudja, mi az a legilimencia.

Azt is, hogy milyen az, ha valaki veleszületett természetességgel, ösztönösen képes művelni ezt a csodálatosan bonyolult és kétes mágikus művészetet, amellyel könnyedén, egy pillantással képes látni mások gondolatait.

Queenie Kowalski, született Goldstein egy természetes legilimentor.

– Nem igazán van szükségem se varázsigére, se pálcára hozzá – válaszol Abby épp csak kigondolt kérdésére, ahogy kiönti mindenkinek a teát. Vagy talán mind egyszerre gondolják, Anthonyt leszámítva, aki egy sámlira állva az egyik konyhaszekrény tetejéről halász le éppen egy doboz zugkekszet. – Inkább arra kell ügyelnem, hogy ne használjam. A felszíni gondolatok túlságosan is könnyen olvashatók, nem igazán szükséges hozzá szemkontaktus. Nem, ez nem igazán olyan, mint egy könyv olvasása. Igen, lehet ellene védekezni. Ó, hát…

– Queenie nagyi – szól közbe figyelmeztetően Anthony, olyan beletörődött hangsúllyal, mint aki nem egyszer átesett már ilyen egyoldalú beszélgetések végighallgatásán.

– Ó – mosolyodik el Mrs. Kowalski. – Elnézést. Nem igazán tudom abbahagyni.

Amerikai akcentusa van. Nagyon enyhe, mint aki hosszabb ideig élt Angliában, mint az államokban, de Abby leginkább a filmekben hallott beszédmódhoz tudja társítani.

Ne gondolkodj, ne gondolkodj. Abby próbál nem kétségbeesni, de a torkát elszorítja valami. Olyan ez, mint nem gondolni rózsaszín elefántra az utcán, a porcelánboltban vagy a könyvtárszobában, ólomcsővel, gyertyatartóval, tévével, a filmekre nem szabad gondolni…

Mrs. Kowalski egyenesen Abbyre néz, és a lány gondolatai olyan engedetlenül tolulnak az elméjébe, minden, amire nem igazán akar gondolni, és csak annyi lélekjelenléte van, hogy Mashára és Aikóra koncentráljon, a reinkarnációra gondoljon, mert az éppen elég, ami kitölti az elméjét, de lehet, nem túl sok, és…

– Nyugodj meg, drágám. – Mrs. Kowalski megnyugtatóan megszorítja a kezét. – Én csak a társaidra vagyok kíváncsi.

A szeme Mashára siklik. Abby elméjén keresztül látja őket.

A lány tudja, mire nem szabad gondolnia. Ez pont elég ahhoz, hogy Mrs. Kowalski ismét felé pillantson. Ó, sugallja az arca, a néma sóhaj, a bánatosan ráncolt szemöldök.

Van valami acélkemény elhatározás a szelíd felszín alatt, amitől Abby egyenesen megrémül.

– Beszélhetnék veled négyszemközt? – kérdezi komolyan és túl hirtelen. Abby rémült. – Semmi gond. Nincs semmi gond.

– Ez nem is tartozik magára – csúszik ki Leanne száján, azután feljajdul, ahogy Anthony bokán rúgja.

– Mi is maradunk – jelenti ki Georgina, egy cseppet élesebben, mint illene egy felnőttel szemben.

Anthony lemondóan néz rájuk, mint aki tudja az eredményt, és már nyitná a száját, hogy válaszoljon, amikor…

Nem!

Mind Abby felé fordulnak.

Abby nem akarta ezt kimondani. Pánikolni fog – tudja, hogy pánikolni fog, sosem érezte még ennyire nyitott könyvnek magát. Nem akar gondolni semmire, de ismét, rózsaszín elefánt, és mihez kezdhetne most? A levegő beszorul a tüdejébe, és számol, és belélegez, és számol, és kifúj, az elméjét pedig immár az tölti ki, hogy nem kap levegőt, de igyekszik, mert ebből elvileg sok van – egy kéz kulcsolódik a csuklójára, fogalma sincs, kié, Aiko keze pedig jeges sokként ér a halántékához, ami megtöri a görcsös sipákolást, és már nem forog vele együtt a konyhaszék is meg az asztal…

– Nem mondhatom el! – Abby szinte kiabál, és hevesen megrázza a fejét, mintha ezzel értelmet adhatna a reakciójának. De erre semmi magyarázat nincs, semmi józan legalábbis. Szeretne elsüllyedni, elbújni a föld alá, mert persze, léteznek gondolatolvasók, és persze a rózsaszín elefánt effektus visszacsap. – Nem szabad. Mindent tönkretenne.

Nem sír. A szeme száraz, már amennyire a megerőltetéstől száraz lehet. Ellenben görcsösen rázkódik, és örül, hogy a bögréjét rég letette, mert valószínűleg már ripityára tört volna a padlón.

– Várj, van még valami? – mered rá Anthony, és Abby tényleg szeretne eltűnni.

– Mármint az alap szituáció mellé? – koppan Leanne csészéje is az asztalon hangosan. Olyan hévvel csapta hozzá a fához, hogy egy adag tea ki is fröccsent, de a lány nem úgy fest, mint aki egyáltalán észrevette. – Ennél is több? Mi lehet még ennél is több?!

– Tony – szól figyelmeztetően Mrs. Kowalski.

Abby szorongása az egekben, a végtagjai sajognak a feszült görcsöléstől. Nem hajlandó a többiekre nézni.

– Erről soha senkinek nem kéne tudnia – préseli ki végül magából, mivel a többiek nem hajlandóak mozdulni. – Nekem sem kéne tudnom.

De Abbynek léteznie se lenne sza…

– Ilyesmire ne is gondolj – vág a gondolatába Mrs. Kowalski. – Sose hidd, hogy nincs jogod ehhez az élethez.

Abby összerezzen, de valahonnan szerez annyi bátorságot, hogy dacosan vessen egy pillantást az asszonyra.

Mrs. Kowalski előrehajol, és szinte könyörögve szorítja meg Abby kezét. A lány nem biztos benne, hogy képes egyáltalán megmozdulni, nemhogy elrántani a karját.

– Kérlek, Abig… Abby – javítja ki magát gyorsan, pedig Abby szinte semmire se gondolt ezzel kapcsolatban.

Van valami a hangjában – túl sok őszinteség és valódi aggodalom mellett még valami, amit nem tud beazonosítani, de csak remélni meri, hogy nem szánalom, mert az már kínos is lenne –, ami miatt Abby végül bólint.


Az első, amit Mrs. Kowalski tesz, az az, hogy előveszi a pálcáját, és valami bűbájt szór az ajtóra.

– Tonyt születése óta ismerem. Tudom, hogy képtelen lenne megállni a hallgatózást – sóhajt, miközben újra leül. Abby legalábbis úgy gondolja, hogy azt teszi, mert csak a széket hallja, de nem akarja elszakítani a pillantását az asztal erezetéről. – Nem vagyok biztos benne, hogy értem, amit láttam – folytatja. – De…

Abby összepréseli az ajkait, és hallgat. Masha mögötte átkarolja a vállát, állát a lány fejére támasztva mered Mrs. Kowalskira, valószínűleg a lehető legszúrósabb arckifejezéssel, amit produkálni tud. Aiko az átellenes sarokba húzódik, el az asszony zavaró tekintete elől. Persze Abbyn keresztül valószínűleg tudja, hogy ott van.

Sajnálom, akarja mondani Abby, annak ellenére, hogy logikusan tudja, nem az ő hibája. Még mindig remeg. Nem ismeri ezt a boszorkányt. Mi van, ha…

– Én sajnálom – mondja bánatosan Mrs. Kowalski. – Ez valóban senki tekintetének nem való. Mindazonáltal ezek értékes információk.

Abby tudja. Nincs ebben semmi új.

Azt is tudja, mi következik. El kell mondania…

– Még véletlenül sem – jelenti ki Mrs. Kowalski. Hátborzongató, milyen gyorsan meg lehet szokni azt, ha nem kell feltenni a kérdéseket, és hamarabb kap rájuk választ. Mrs. Kowalskival való néma beszélgetés is egyre kényelmesebbnek tűnik. Abby nem akarja, hogy kényelmes legyen. Abby el akar szaladni, a lehető legmesszebb, és nem akarja soha többet betenni a lábát a varázsvilágba, ha ez azzal jár, hogy az ember fejében… – Ó, nem, nem mindenki képes rá – vált gyorsan témát az asszony. – Ez egy ritka művészet, az átlagos boszorkány vagy varázsló leéli úgy az életét, hogy sosem hall legilimenciáról vagy okklumenciáról; az okklumencia az elme védelme mellesleg. Vagy ha tudja is, mik ezek, nem fárasztják magukat a megtanulásukkal.

Abby megengedi magának, hogy rápillantson egy pillanatra, de Mrs. Kowalski nem rá néz, hanem ki, az ablakon.

– De ez nem jelenti azt, hogy senki sem képes rá, bár valószínűleg szemkontaktus szükséges hozzá – folytatja. – Nem hallottam még arról, hogy a családomon kívül bárkinél felbukkant volna ilyen képesség. Nyitott elme kell hozzá – kuncog, mintha egy viccet mondana, de Abby nem érti a poént. – Visszatérve erre…

– Ezek könyvek – szalad ki Abby száján, mert most már mit veszíthet? Úgyis kiderül, hamarabb, minthogy kiejtené a száján. Nem akar a listákra gondolni, nem akar a kígyókra gondolni, nem akarja, hogy akármi is eszébe jusson a filmekből, de az összehasonlítás Ollivander boltjával kapcsolatban, a tavalyi kutatás arról, melyik lény képes kővé dermeszteni embereket, a mantra, hogy senki sem fog meghalni, Aidan, Aidan, Aidan… – Ezek könyvek és filmek, és nem értem, hogy lehetséges, hogyan létezhet itt ez az egész, vagy Anthony elmélete teljesen igaz, és ez egy másik világ…

A keze rázkódik.

Mély levegő. Be. Ki. Be. Ki. Szedd össze magad.

Késő, gondolja. A mondatai fele kusza összevisszaság, értelmetlen katyvasz.

– És az egész, az összes apróság hasonló volt, mint a filmekben, de nem ugyanaz– Abby nem fog zokogni, semmiképp –, és ez… ez…

Elveszti önmagát. Csak egy mellékszereplő a történetben.

– Ez félelmetes – fejezi be helyette Mrs. Kowalski. Abby szinte megkönnyebbülten leborul az asztalra, mert végre, végre kimondta, és miért mondta ki? – Nem akarsz beleavatkozni a dolgokba, igaz?

Abby hevesen bólogat, és a lelke mélyéig egyetért ezzel. Úgy tűnik, minden érzelme, amit eddig próbált rendezni, most egyszerre készül kitörni. Kicsúszott a lába alól a talaj, és olyan, mintha a semmibe zuhanna, anélkül, hogy látná, mikor jön el a becsapódás pillanata, ami elkerülhetetlenül megöli. Próbál lélegezni, rendezni magát, de túl sok, ez túl sok és túl hirtelen, és még mindig remeg a keze. Nem tudja, hogyan kell visszarázódni a megszokott hozzáállásába. Nem tudja, mit kéne ezzel a szituációval kezdenie.

Mély levegő, emlékezteti magát. Ennél nem lehet rosszabb.

Mrs. Kowalski nem folytatja. Abby egy pillanatra arra gondol, hogy a boszorkány elítéli, amiért nem hoz nyilvánosságra ennyire fontos dolgokat…

– Ó, dehogy – sóhajt az asszony. – Sok mindent láttam, és… bármennyire rossz is, néha a hallgatás sokkal értékesebb tud lenni, főleg, ha nem tudjuk biztosra, kinél végzi végül a tudás és megbízhatunk-e benne. Túl kevés információd van, nem igaz? Ha beleavatkozol a dolgokba, ki tudja, nem lesz-e a végén sokkal rosszabb. Mennyi ideig tartott ez a polgárháború?

– Két film – csúszik ki Abby száján. – Három – javítja.

– Három év.

– Nem, az utolsó kettő…

– Ó, akkor kettő.

– Igen.

Abby keze már nem remeg.

Még mindig nem mer hozzáérni a bögréjéhez, bár a teája valószínűleg kihűlt. Lehet, létezik varázslat arra, hogy megjavítsák a törött tárgyakat, de attól még nem szeretne semmit eltörni. Ennek valószínűleg semmi értelme, de Abbyt nem érdekli.

– És nem akarod elmondani Tonyéknak. – Ez nem kérdés, hanem kijelentés, holott Abby maga sem biztos már abban, kinek kéne tudnia erről. Legjobb lenne, ha a válasz „senki" lenne, de ez már meghiúsult, és Abby nem tudja sírba vinni a filmeket, a könyveket, az egész mesét.

Abban se biztos, hogy nem fogja valaki pár éven belül kiszedni az elméjéből.

Mrs. Kowalski leteszi a poharát.

– Miért akarta ezt tudni? – kérdezi hirtelen Abby, mielőtt végiggondolhatná a következményeket. A boszorkány meglepődött arckifejezése alapján ez a helyes csevegési módszer jelenleg: hamarabb beszélni, mint gondolkozni. Habár a szándék valószínűleg nyilvánvaló lehet az elme felszínén (vagy akárhogy is működik ez), az emberi feldolgozó képesség korlátozott. – Nem volt nyilvánvaló a… gondolataimból?

Nincs idő habozásra, Abby hangja mégis megbicsaklik.

– Összeszedettebben látom át, ha közben te is végiggondolod – vallja be. – És eredetileg csak Masha és Aiko érdekelt.

A két említett egyszerre kapja fel a fejét. Eddig furcsán csendben ültek, de Masha karja most szorosabbra húzódik Abby torka körül.

Abby vállat von. Azt akarja mondani, hogy semmi sincs velük, de ez inkább reflex, és ehelyett amúgy is Georgina túlságosan durva aggodalma jut az eszébe, ami kezelhetetlen és nyomasztó, és teljesen jogos.

És pont egy gondolatolvasó nagymamának kell ezt kiderítenie először a felnőttek közül, akivel aznap találkozott először.

– Majd eltűnünk, amikor kell – vicsorog Masha, és Abby figyelmét nem kerüli el a szóhasználat. Se Mrs. Kowalskiét.

Csend. Abby azt kívánja, bár ne émelyegne a hideg tea gondolatától, és képes lenne rávenni magát, hogy leküzdjön a torkán akárcsak egy kortyot is. Az talán megtörné a feszültséget.

…bár valószínűbb, hogy nem.

– Ez egy gyerekkori varázslat? – kérdezi Mrs. Kowalski.

Abby ismét csak vállat von. Kezdi nagyon sutának érezni a mozdulatot, de kifejezőbb, mint bármilyen mondat, amit meg se kell igazán fogalmaznia.

– És eredetileg hárman voltak… Tudod, mi lett Aidannel?

Visszatért hozzám, ez Abby első gondolata, ahelyett, hogy a „meghalt" jutna az eszébe, aminek semmi értelme sincs, de már késő, a gondolatokat nem lehet félbeszakítani. Mrs. Kowalski biccent.

Azután folytatja, és Abby azt kívánja, bár ne tenné.

Elmondja, hogy mennyire fontos tovább tekintenie annál, mint amennyit a következő évre sejt. Nem listát írt – listákat. És mind egy-egy nyom, és be kell ezt osztania, vigyázni magára, és ebbe sajnos az is beletartozik, hogy ezek az információk ne kerüljenek csak úgy bárki kezébe.

– Nem úgy, mint nekem most – mondja.

– Szóval nem ajánlja, hogy avassam be a többieket is? – kérdezi Abby, és nem biztos benne, ezzel a szorongása enyhül vagy erősödik. Mindenképp megkönnyebbülés, mert nem ő akar az a személy lenni, aki elmondja nekik, mellékszereplők másnak az életében.

Ezt senkivel se akarja közölni. Éppen elég, ha ő tudja.

– A legkevésbé sem. Bárcsak te se tudnál ilyesmit – sóhajt. – Ez nagyon veszélyes.

Abby sosem gondolt rá így. Megrémíti, nyilván, de receptnek tűnt ahhoz, hogy túlélje, nem pedig útmutatónak az öngyilkosságához. Mint egy rossz, nagyon hiányos asszisztens, ami mindig az ellenkezőjét közli, mint amit tenni kell.


A többiek csak két percig próbálják kiszedni belőle. Azután Mrs. Kowalski bevezeti a helyzet komolyságát azzal, hogy akkor ajánlaná, ha már mind elsajátították az okklumenciát – a rémisztően ködös mágiaágat, az elme védelmét, ami Anthony nyafogása szerint évtizedekig is eltarthat, attól függ, ki mennyire tehetséges abban, hogy rendezze a gondolatait.

Abby arra gondol, hogy bárcsak elég lenne listát írni. Bárcsak megtanulhatná, most azonnal, de ez túlságosan elvont, még a mágiához képest is, túl fantasy, túl… Abby keresgéli a jelzőket, de azok olyan ügyesen csúsznak ki az ujjai közül, mintha porszemcsék lennének.

Vagy mintha kósza, túlságosan felszíni gondolatok az elméjében.

Nem kétséges, hogy Mrs. Kowalski mindegyiket hallgatja fél füllel. A tény kevésbé ijesztő, mint egy fél órával ezelőtt. Olyan, mintha egyetlen fél-pánikroham után megváltoztathatatlan igazságként épülne be a hétköznapokba.

Abby rájön, hogy talán az emberek cikis dolgokra szoktak először ilyen esetben gondolni, nem reinkarnációra, előző életekre és párhuzamos világokra, már amennyiben párhuzamosnak lehet tekinteni a kettőt. Abby rózsaszín elefántokra gondol, azután nem gondol rájuk. Abby szétszórt.

Megvárja, amíg Mrs. Kowalski elmagyarázza, miért nem jó ötlet erről beszélni. Azután azt is, ahogy hozzáteszi, ettől függetlenül ez Abby döntése.

Abby nem akar beszélni.

(Mrs. Kowalski azt mondta, nem mellékszereplő és van saját élete, saját kalandjai. Ezek mind olyan ijesztő fogalmak, amiknek puszta léte legalább olyan zavaró, mint maga a cselekmény létezése.)

Inkább kioson, át az udvaron, a fáig, amelynek törzsébe vésve a legfelső vonal az ő magasságát jelöli, és lekucorodik.

Masha felkapaszkodik az ágak közé. Azóta nem szólt egy szót sem, mióta kifakadt az eltűnésükkel kapcsolatban. Aiko mellé telepszik.

Abby eddig is tudta, hogy nem lesznek örökké vele. Nem igazán akart róla tudomást venni, de úgy érzi, most jött el az idő, hogy rákérdezzen:

– Meddig maradtok? – kérdezi.

Masha dalol. Népdalt, a dallamból ítélve. Nem mászik le hozzájuk az ágak közül.

– Úgy tűnünk el, ahogy jöttünk – mondja Aiko. – Egyre egységesebb leszel. Aidan volt az első lépés. Én elértem a határaimat, szóval feltételezem, hogy én leszek a következő.

Aiko hangja csendes és összeszedett.

Abby arra gondol, mennyire fáj Aidan nem-hiánya, és csak bólint.

– Értem – mondja, és nem tudja, várja-e a pillanatot, amikor újra egész lehet.

Az biztos, hogy azt nem várja, hogy Masha és Aiko is magára hagyja.


Több szó nem esik erről. Mrs. Kowalski marad egy kicsit, ebédet főz nekik, és megsüti desszertnek a világ legfinomabb rétesét.

– A férjem pék volt – mondja álmodozó, szomorkás mosollyal. – A legcsodálatosabb süteményeket sütötte, bár mindig az enyémet dicsérte.

A rétes illata csodákra képes, és még Mr. Goldsteint is sikerül kicsalogatnia az alagsorból egy órácskára, aki meg se lepődik a vendégen. A murmánc, akit Bobynak hívnak, megpróbálja levadászni Mashát minden egyes alkalommal, amikor mindketten ugyanabban a helyiségben tartózkodnak, és ennek köszönhetően kis híján a maradék rétest is feláldozzák a padló oltárán.

Mintha mi sem történt volna. Abbynek kifejezetten tetszene, ha nem tudná, hogy Anthony nem fogja ennyiben hagyni.

(A trollt se hagyta első évben.)


Anthony úgy dönt, indulás előtt dobja rájuk a bombát.

– Akkor, tanulunk okklumenciát? – kérdezi vidoran. – Tina nagyi teljesen ért hozzá. Kérhetek tőle könyvet meg tippeket, és Queenie nagyi meg meg tudja mondani, mennyire sikerült megtanulnunk. Aztán gyakorolhatunk velük. Szerintem egyikük se bánná, bár Tina nagyi egészen ijesztő tud lenni néha.

Abby nem biztos abban, hogy még egy embert akar tudni az elméjében. Mrs. Kowalski pont elég volt a számára.

– Minek? – kérdezi élesen Georgina. – Ez egy haszontalan tudomány.

– De Abby tud valamit, amit neki is veszélyes tudnia – vág közbe Leanne, és mind ismerik ezt a hangot. Ez a kíváncsiság hangja. Leanne-t túlságosan is érdekli a téma. – És különben is, kit érdekel, hogy haszontalan? Ez egy ritka művészet!

Leanne heves védekezése sokkal hihetőbb lenne, ha nem tegnap értesült volna a legilimencia és okklumencia létezéséről.

(Olvasnak egyáltalán gondolatot a Harry Potter filmekben? Abby nem emlékszik. Valami volt, de túl halvány, túl megfoghatatlan, és nincs a listán.)

– Most azt akarod megtudni, amit Abby tud, de nem biztos, hogy elmond nekünk, vagy csak meg akarod tanulni? – kérdezi Anthony.

– Abby itt van, és hallja, miről beszéltek – mondja Abby és Masha kórusban.

– Igen, tudjuk – vágja rá a másik három, szintén egyszerre.

– Ha olyan veszélyes, hogy neki is tudnia kéne megvédeni, az azt jelenti, hogy létezik az a veszélyforrás. Most. Vagy fog – rázza a fejét Leanne. – És akkor igenis hasznos lesz számunkra, akkor is, ha Abby úgy dönt, sosem mondja meg nekünk. Ami nem baj – teszi gyorsan hozzá, és igyekszik leplezni a fintorát. – Idegesíteni fog, de megpróbálom elfelejteni.

– Nem hiszem, hogy tudni akarod – von vállat a lány. – Tényleg. Ez… nem olyan, ami hasznos lehetne, bármilyen szempontból.

– És mégis veszélyes – súgja Anthony, túlságosan is éles vigyorral.

Abby már megszokta, hogy a fiú rá nézzen ilyen arckifejezéssel. Olyan, mintha külön neki lenne fenntartva ez a mosoly – neki, a felboncolható kísérleti nyúlnak, aki feldobja a hétköznapokat, már amikor épp nem fájdalmasan átlagos.

Így vállat von.

– Azért élek, hogy titeket szórakoztassalak – mondja, és elmosolyodik. Mert akármilyen szörnyű is a helyzet, valamilyen szinten az egész szituáció nevetséges. Nevetségesen rossz.

Anthony vidáman megpaskolja Abby fejét, bár szinte már kényelmetlenül magasan van hozzá képest, így a lány kicsit beroggyantja a lábát, hogy gúnyos mosollyal alacsonyabb legyen, mint a fiú.

Valami baj van velem, gondolja közben. A mosoly túl könnyen marad az arcán. Valami szörnyen rossz velünk.

És most először elismeri, hogy talán ez így van jól.

– Fejezzétek be! – csattan ekkor Georgina. – Hátborzongatóak vagytok.

– Gyere, Georgie, búcsúölelés! – ugrik felé Anthony kitárt karokkal.

„Georgie" visítva menekül előle.


A Kóbor Grimbuszon Leanne-nel utazik, és szerencsére Abby az, aki hamarabb célba ér. Nem hajlandó bűntudatot érezni, amikor megkönnyebbülve, lekóvályog a járműről, hátrahagyva Leanne-t a metaforikus pokolban. Épp csak sikerül megvárnia, hogy a busz eltűnjön, térde rogy, és bár ezúttal nem pakolja ki az étkezést, percekig nem hajlandó felállni és elindulni.

A lábai még akkor is remegnek, amikor átvonszolja magát a kapujukon.

Az első jel: a bejárati ajtó nyitva. Az anyja ilyenkor dolgozik, a munkatársaival ebédel, az apja pedig még mindig nem kellett, hogy hazajöjjön. Ez a jelenség mindössze szokatlan, nem jó vagy rossz. Ettől függetlenül valami nem stimmel. Masha és Aiko is ugyanezt gondolhatják, ugyanis előbbi pár gyors lépéssel végigsiet a folyosón, egyenesen a nappaliba, ahonnan halványan hangok szűrődnek ki…

Abby becsapja maga mögött a bejárati ajtót, a kelleténél talán hangosabban. A gyomra pánikszerűen összezsugorodik a szokott mintába nem illeszkedő jelektől, és a szorongást csak tetőzi Masha megdermedt alakja az ajtóban.

– Anya? – szól a lány, mert ki más lehetne itthon, és csak ezután jut eszébe, hogy mi van, ha betörtek? Az utca végén laknak, hátulról talán könnyen meg is tudták közelíteni a házat, és nem kéne felhívnia a figyelmet magára…

(Lényegtelen, hogy akkor a bejárati ajtó nem lenne nyitva…)

A nappaliban elhallgatnak, ami csak megerősíti Abby félelmeit – de azután Masha hátat fordít a helyiségnek, és felcsörtet a lépcsőn.

– Nem betörők – mondja még mogorván, de nem fűz hozzá bővebb információt.

Aiko jeges karmai megfagyasztják Abby tarkóján a hajszálakat.

Masha nem félt. Masha dühös volt. Akkor pedig…

– Szia, édesem – surran ki az anyja a folyosóra. Az arckifejezése enyhén ingerült és bűnös, mint egy gyerek, akit takarodó után elkaptak a szülei, hogy még mindig a Nintendo Switchén játszik, de gyorsan igazít rajta. – Azt hittem, csak később érkezel.

– Mondtam, hogy délelőtt indulok – vonta össze a szemöldökét Abby.

– Nos, igen, de órákig tart az út. – És igen, Abbynek talán pontosabban kellett volna körbeírnia a Kóbor Grimbusz működésének csodáit. A mágiafaktor végül az anyjának is leesik, mert csak legyint. – Ó. Mindegy is. Nem mész fel kipakolni? Nem készültem ebéddel, de összedobok neked egy szendvicset, mit szólsz? És mesélhetsz majd, milyen volt, ha van kedved.

– Aha, köszi. – A gyomra még mindig émelyeg az utazástól, és a busz jobban kimerítette, mint egy egész napos fizikai aktivitás, de talán bír majd enni. Egy óra pihenés után. Minimum. És aztán, mert képtelen befogni a száját, megkérdezi: – Ki van itt?

– Egy munkatárs – mosolyog az anyja, azzal a reklámmosollyal, amit ebben a házban még sosem használt, csak kint, az utcán vagy a boltban, amikor találkozik enyhén kellemetlen ismerősökkel, akikkel muszáj jóban lennie, mert a pletykák, amiket terjeszthetnek, rosszabb, mint egy kis álkedvesség.

Abby csak azért ismeri fel, mert erre alapozta a saját átlagos lány 2.0-s álcáját. Hazudna, ha azt mondaná, nem üti szíven a látványa.

Az egész helyzet annyira kínos, hogy szinte bánja, hogy hazajött. A szituációt. A… mi ez? Lehetne ennél egyértelműbb? Vagy Abby csak félreérti? Túlreagálja? Igazából nincs is semmi?

– Oké – mondja sután.

– Tudod, mit? Gyere, ismerkedj meg vele – mosolyog az anyja, mint aki tudja, hogy Abby rühelli az ilyesmit. – Dobd csak le a cuccod, majd felviszed utána.


Timothy Evans valamivel fiatalabb, mint Abby szülei, felejthetően jóképű, akinek az arca ideig-óráig marad meg az ember emlékezetében.

Nincs semmi félreérthető jel. Tényleg csak egy munkatársnak tűnik, aki beugrott ebédidőben egy kollégához egy teára – vagy kávéra, a bögre választása alapján, Abby anyja kényes az ilyesmire. Abby hajlik arra, hogy félreértette a helyzetet. Nincs ebben semmi furcsa. Miért lenne lehetetlen a kilencvenes években egy férfi-női barátság? Ez bizonyára nem egy modern találmány, a nemi szerepek csak nem különülnek el annyira, hogy zavaró és félreérthető legyen, és csak Abby nevelése az, ami miatt rosszra gondolt, ennél nyitottabb hozzáállást kell tanúsítania…

(Mint Lisánál, aki metált hallgat, és ugyanolyan emberi, háromdimenziós lény, mint Abby.)

Abby nem tudja elhessegetni a szorongását. Elég Mashára gondolnia, aki azóta se jött le az emeletről.

Attól még, hogy mindkét felnőtt olyan tökéletesen tudja játszani a szerepét, még nem jelenti azt, hogy minden rendben.


Timothy nem jön többet a nyár folyamán.

A ház üres és csendes és nyomasztó. Abby a könyveibe temetkezik kint, a kertben, mintha azzal kizárhatná a külvilágot, és próbálja elhitetni magával, hogy minden rendben van – mert ő introvertált, nincs szüksége állandóan emberekre, Masha és Aiko jelenléte pont elég –, de nem sikerül.

Azt kívánja, bárcsak véget érne a nyár.


Tisztelt Williams kisasszony!

Tájékoztatásul közöljük, hogy az új tanév szeptember elsején kezdődik. A Roxfort Expressz tizenegy órakor indul a King's Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról. A harmadéveseknek a kijelölt hétvégeken lehetőségük nyílik Roxmorts település meglátogatására. Kérjük, hogy a csatolt engedélyező nyilatkozatot írassa alá szülőjével vagy gyámjával. Mellékelten megküldjük a beszerzendő könyvek listáját.

Szívélyes üdvözlettel
McGalagony prof
igazgatóhelyettes

Mert nyilván Abby már nem tartozik a necces, lehet, hogy nem itt tanul tovább kategóriába, és így a standard szöveg is változik a számára, ami a roxforti levelet illeti.


A szüleinek nagyon tetszik a Kóbor Grimbusz ötlete, a menetdíj ellenére is.

– Gyorsabb és kényelmesebb, mint a kocsi. És a benzinköltség… sokkal jobban jövünk ki, ha ezzel mész fel Londonba év elején, nem? – kérdezi az apja, aki épp otthon van akkor.

(Abby próbálja elemezni a szülei közti viszonyt. Talán életében először fordít igazán figyelmet az interakcióikra, de… semmi. Timothy Evans csak egy idegesítő anomália volt, ami véletlenül keresztezte Abby életútját, és soha többet nem fog előfordulni.)

(Abby félreértette.)

(Masha is. Nyilván. Félre kellett, hogy értse. De Masha amúgy se mond semmit arról, mit látott, ami pont annyira beszédes, mint az anyja és Timothy semmitmondónak tűnő munkatársi kapcsolata.)

Abby kényszeredetten bólint, mert kényelmesebbnek határozottan nem nevezné a mágikus tömegközlekedés legékesebb példáját, de az megmásíthatatlan tény, hogy gyorsabb és a nagy egész figyelembevételével talán olcsóbb is, mint egy oda-vissza autókázás.

– Nagylány vagy már – mondja az apja bíztatóan, érzékelve a kelletlenségét.

Csak tizenhárom éves – akarja mondani Abby. – Aligha nagy, és a magasság nem számít.

De hallgat, mert erre nincs helyes reakció.

Már megbeszélte a többiekkel, mikor fognak bevásárolni – ezúttal falkában, mert Abby Jurassic Parkot akar nézni, ha beledöglik is, és elrángatja a többieket, mert muszáj, még ha érthetetlen is lesz számukra a technikai része. Nos, Anthony számára talán nem, mert ő elolvasta a könyvet, végigkérdezte az összes, számára új dolgot, amit Abby a tőle telhető legjobban igyekezett elmagyarázni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Anthonyt ez nem zavarta. Abbynek az az érzése támadt, hogy a magyarázatokból jobban megértette a géntechnológiát, mint maga Abby.

Rajta kívül még Leanne esélyes, bár ő csak a feléig jutott a kötetnek, és átlapozta a feleslegesnek ítélt mugli technológia részeket.

A maradék pár napot pedig Blake-kel és Lisával fogja tölteni. Ami jó, mert legalább addig se itthon lesz – és Blake ragaszkodott hozzá, annak ellenére, hogy Abby hosszasan kifejtette számára a Kóbor Grimbusz előnyeit, a bosszantó hátrányok nélkül.

Van egy másik dolog is, ami miatt szeretném, ha itt maradnál – mondja. – Szeretném, ha elmondanánk Lisának.

– Micsodát? – kérdezi Abby, pedig elég nyilvánvaló, mi az a beszélgetés, amihez feltétlenül szükség van rá is.

Lisa nem egy átmeneti barátnő. Ez azóta nyilvánvaló, hogy Blake meghívta Karácsonyra. Azután továbbmentek a lány szüleihez. Egyértelmű és tiszta. Valószínűleg a legnagyobb titok a kapcsolatukban az, hogy Lisa hamarosan-sógornője boszorkány, és ez is inkább kellemetlen, mivel minden iskolával kapcsolatos választ cenzúrázni kell, Abby holmijait pedig eltűntetni.

Tudod. A boszorkányosdit. Nem akarok többet titkolózni. És még azelőtt akarom, hogy megkérem a kezét.

Abby nyikkan. Fejhangon. Mint egy kiscica, aki eltévesztette a kanapé szélét, és lebucskázott a szőnyegre.

Csend a vonal másik végén.

Ezt a hangot te adtad ki? – kérdezi végül Blake. – Te tudsz ilyen hangot kiadni?

– NEM! – tiltakozik élesen Abby, és megbicsaklik a hangja. – Nem én voltam. Abszolút nem. Dehogy.

Az arca ég, és a nyikkanás szinte ott visszhangzik a levegőben, élesen és bántón.

Blake prüszkölve nevet.

Olyan volt, mint egy haldokló hörcsög.

– Leteszem – fenyegeti Abby.

Vagy mint egy babadelfin. Adnak ki a babadelfinek ilyen hangot?

– Komolyan beszélek.

Jól van, jól van. Szóval, benne vagy? A törvény nem tiltja vagy ilyesmi, igaz?

A törvény tiltja, hogy kiskorúként varázsoljon, muglik előtt bármilyen mágikus cselekményt hajtson végre, és valószínűleg azt is, hogy nem családtagot beavassanak, de amíg Abby nem varázsol, addig nem valószínű, hogy kiderül és következménye lesz, és különben is. Lisa majdnem családtag. Nemsokára az lesz. Valószínűleg. Még mindig mondhat nemet, de ez egy olyan eset, ami valószínűleg nem fordul elő ennek az univerzumnak a környékén se, kivéve, ha Abby mindent elront ezzel a boszorkányosdival, mert akkor az ő hibája lesz, hogy szétmennek, és… hát…

(Abbynek bővebben utána kell olvasnia a varázslótörvényeknek. Sürgősen.)

– Nem – mondja, mert Blake eltökélte, hogy megteszik, és innentől nem Abbyn múlik, hanem Lisán, mit fog lépni erre. Törvény ide vagy oda.

Blake mintha megkönnyebbülne, de lehet, csak a vonal recseg jobban egy pillanatra.

Remek – reagál. – Ööö, kérsz cserébe valamit? Könyvet? Seprűt? A szülinapi ajándékodat még úgyse kaptad meg…

Abby vállat von, azután rájön, hogy a bátyja úgyse látja.

– Ami könnyít a lelkiismereteden – válaszolja a lehető legkifejezéstelenebb hangján, azután lerakja a kagylót.

(Ha a keze remeg közben, nem vesz róla tudomást.)


Jegyzetek:

Némely kivágott rész ide került át az előző fejezetből, mivel a hossza miatt az oldal nem igazán szerette. Nem vagyok elégedett, de ez van. És mivel nem akartam megismételni az esetet, az eredeti fejezet is ketté lett vágva, bár azt hiszem, sikerült ezt egy olyan ponton tennem, ahol nem annyira zavaró.

Dátumok:

Jacob Kowalski: 1900-1982

Queenie Kowalski (született Goldstein): 1903-*

Porpertina Salmander (született Goldstein): 1901-*

Göthe Salmander: 1897-* (ennél a névnél mindig zokogok egy sort, mert a Newt Scamander név milliószor jobb, de… nem lehet. Csak nem.)

További megjegyzések:

Az Evans vezetéknév a top50-ben volt egy időben, szóval miért ne?

Album Abbyhez: spotifyon: playlist/6cOshJSV9g0Lyqasa2z8iS meg playmosson is fent van, csak idegesít, hogy ott a számok nagy részét korlátozzák, szóval meh, de azért link: /en/pilleponty/playlist/afterlife ezelé is a megfelelő playmoss pontos előtagot be kell illeszteni.