Második nyár

III. rész

Mint kiderül, a Kóbor Grimbuszt nem lehet megszokni, csak jobban elviselni. Amikor Abby letántorog este Blake-ék utcájában, az első dolga az előtte lévő sövény tövébe hányni. A mögötte lekászálódó néni együttérzően hátbaveregeti, mintegy jelezve, ő tudja, miről van szó, csak benne nem marad már elpusztítani való.

– Ugyan – mondja Masha. – Egyre jobb lesz.

Ami nyilvánvalóan egy aljas hazugság, mert nem, nem lesz jobb. Maximum Abby gyomra fog egyszer talán megerősödni annyira, vagy észben tartja, hogy tényleg semmit sem szabad indulás előtt enni, még egy szelet csokit sem, mert nyilvánvalóan az emésztés túlértékelt.

Lisa kitörő örömmel fogadja, Blake sokkal idegesebben, mint azt a hívása alapján sejteni lehetett volna. Próbálja elkapni Abby szemét, mintha ezzel telepatikusan közvetíthetné azt, mi is lesz a terv, de a lány következetesen elkerüli, és amikor mégis muszáj ránéznie, csak üres pillantással viszonozza a szemkontaktust. Nem értem, mit akarsz, üzeni vissza. Nem vagyok gondolatolvasó. Tudtad, hogy vannak gondolatolvasó boszorkányok és varázslók? Én nem tartozom közéjük.

Nem mintha nem tudná nagyvonalakban a tervet. Ma beszélgetés, hogy Lisa ne érezze úgy, az utolsó pillanatra (estére) hagyták az egészet. Holnap bevásárlás a többiekkel, miután idén nyáron nincs Lockhart-dedikálás, amire minden középkorú boszorkány rámozdulhatna. Délután mozi, mert Abbynek továbbra is szüksége van olyan dolgokra, mint mugli filmek klónozott dinoszauruszokról. Este vissza ide. Holnapután indulás a Roxfortba. Egy rohadt hosszú és kényelmes vonatút, ami utópiának tűnik a nyári buszozásokhoz képest.

Nagyon szép, nagyon kényelmes.

Nagyon sok helyen csúszhat hiba a rendszerbe.

Abby személy szerint az utolsó esti mesélésre szavazott, amikor is Lisának lesz teljes fél éve megemészteni a dolgot anélkül, hogy látniuk kéne egymást még egy napon keresztül. Biztosan sokkal kényelmesebb lenne…

– Van egy meglepetésünk – vigyorog rá Lisa, és Blake válla is mintha ellazulna kissé. – Gyere! Csukd be a szemed.

Masha már előrecsörtet, magával rángatva Aikót, hogy lespoilerezze magának a „meglepetést". Abby gyomra kissé megrándul, de túlságosan is kikészült az úttól ahhoz, hogy jobban megerőltesse magát a szorongásban. Abby hallja a sikítását a szomszéd helyiségből, ahogy engedelmesen lehunyja a szemét, és igyekszik elhessegetni a kellemetlen érzést, hogy ez mennyire felesleges butaság. Ezt a tinédzser hormonok mondatják vele, ez nyilvánvaló.

Az is a tinédzser hormonok műve, hogy szíve szerint most kiugrana az ablakon. Vagy elsüllyedne a padlóba, ahogy Lisa karon ragadja, és tovább vezeti a nappali irányába, mintha a lakásuk olyan hatalmas lenne, hogy Abby magától eltévedne.

Abby nem tévedne el. Még csukott szemmel sem.

– Kinyithatod! – hallja végül Lisa hangját.

Abby engedelmeskedik. A következő pillanatban hátrahőköl, mert Caroline vigyorog közvetlenül az arcába.


Abby több mint egy éve nem látta a nővérét, és a szórványosan rendszeres levélváltás közel se elegendő ahhoz, hogy pótolja a hiányt, amiről nem gondolta, hogy létezhet, főleg nem Elise után. Főleg nem azután, ahogy Caroline lelépett, Abby pedig maradt otthon egyedül, mint a furcsa és hátborzongató legkisebb gyerek.

Caroline sokkal felnőttesebbnek tűnik, de lehet azért, mert meglepően kevés mintás ruhát visel, és a szeme alatt a karikák feltűnően öregítettek rajta pár évet. Kevésbé szélesen mosolygott, és túlságosan ügyesen került ki témákat és válaszolt meg kérdéseket úgy, hogy igazából nem mondott semmi konkrétat.

Abby hagyja, hogy minden – a benyomások, a fények, a gondolatok – átfolyjanak rajta. Nem ragad meg semmit, úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mert ez egy csodálatos meglepetés, neki pedig örülnie kell, és minden aggodalom csak feleslegesen elrontja a dolgokat.

Caroline amúgy is sokkal jobban néz ki, mint ahogy várta. Nem annyira gondtalan, mint amit a levelekből sejtett, de egy éve volt magára – és valószínűleg Blake-re és Elise-re – utalva, és ez látszik rajta. Valószínűleg végigdolgozta a nyarat.

Abbynek ilyesmi eszébe se jutott, pedig elvileg ő az idősebb.

(Talán mégse számítanak annyit a reinkarnáció miatt szerzek évet, mint ahogy azt gondolta.)

(Talán egyszerűen csak éretlenebb, mint hitte, mert emlékei szerint Vova se igazán törődött a munkával. Talán csak vele van a gond, olyan mélyen, amit egy halál se képes megváltoztatni.)

Egyértelmű, hogy Caroline miért van itt, amikor egy gyanúsan befőttes üveg formájú batyuval tér vissza. Nos, ezért is, valószínűleg azért némileg kompenzálták volna a leglátványosabb bizonyítékot a könyvek képei. De az első benyomás sokat számít, és egy mágikus pillangó a legütősebb.

(Nem Abby miatt jött. Abby nem várta. Talán.)

– A lakótársaim túl kíváncsiak voltak – magyarázza, ahogy levágja az asztalra. – Muszáj voltam becsomagolni, aztán azt is becsomagolni, amíg a végén úgy nem nézett ki, mint egy ágy alatt felejtett szennyescsomó.

– Miért, mi ez? – kérdezi Lisa kíváncsian.

– Azt hittem, kidobtad – ráncolja Abby a szemöldökét, miközben a saját szerzeményeit szórja le az asztalra, amik leginkább azokból a tankönyveiből állnak, amikben a legtöbb az illusztráció. A mozgó illusztráció, mert nyilvánvalóan a varázsközösség nem híve annak, hogy bármit tüzetesebben lehessen vizsgálni hosszabb időn keresztül.

– Ezt? Soha – vigyorog Caroline. – Túl menőn néz ki.

Olyan, mintha a távozás előtti események meg se történtek róla. Levélben könnyebb volt erről nem tudomást venni, de élőben csak még furcsább, mint amennyire.

– Azt kétlem – mosolyog Lisa. – Húsvétkor már bebizonyítottad, hogy az ízlésed elég kétesélyes.

– Húsvét? – kapja fel a fejét Aiko.

Abby keze ökölbe szorul, de nem ismétli meg a kérdést, ahogy látja, hogy Caroline és Blake óvatosan rápillant a szeme sarkából, inkább úgy tesz, mintha idegességében a könyveket igazgatná.

Végül is, logikus, hogy nem fogják hagyni, hogy Caroline egyedül töltsön bármilyen ünnepet, annak ellenére, hogy a szülői házban még mindig nem vesznek tudomást a létezéséről. A testvérei szeretik egymást, és nem számít, a szüleik mit mondanak erről.

Abby nem vesz tudomást arról, hogy ebben a pillanatban valószínűleg egy szót sem tudna kipréselni magából, mert a torkában kis görcs keletkezik, se arról, hogy a háta pillanatokra van a begörcsöléstől, annyira megfeszül. Tudatosan szabályozza a légzését, ami segít, és próbál nem nevetni azon, hogy ez az érzés túlságosan is hasonlít ahhoz, mintha kést döftek volna a mellkasába. Elfelejtették említeni, és akkor mi van? Tavasszal volt. Nem számít. Abbynek nem kell tudnia mindenről, pláne úgy nem, hogy amúgy se hagyhatná el az iskolát.

Lényegtelen, hogy levélben egyikük se említette. Előfordul az ilyesmi.

Aiko körmei a vállába mélyednek, és megfagyasztják a ruháját.

Caroline kiprésel magából egy tökéletesen gondtalan nevetést, és csak legyint. Az arca a tökéletes „igen, együtt töltöttük az ünnepet, valami baj van, Abby?" imitációja, és Abby tévedett, az egy év több mint elég.

Hirtelen szeretne visszamenni Anthonyékhoz a házba, ahol sokkal kényelmesebben érezte magát, mint a rokonai körében.

– Szóval, mi ez? – tereli végül vissza a témát Lisa a csomagra.

Caroline, ha ez lehetséges, még szélesebben vigyorog.

– Ez, kérlek szépen, a mi kis sötét családi titkunk. – Valószínűleg nem sértőnek szánja, de Abby mellkasába a kés mellé újabb penge érkezik. Csak legyen vége, gondolja. Ezek csak tinédzser hormonok. Azért tűnik minden élesnek és bántónak. Azért reagálsz túl mindent.

– Caroline… – sziszegi Blake.

– De ha egyszer így van – vigyorog. – És különben is, jobb a bizonyítékokkal kezdeni, mint az elmélettel, nem?

Azzal színpadiasnak szánt mozdulattal gyorsan megpróbálja kioldani a batyu csomóját, teljesen sikertelenül.

– Pillanat – mondja. A varázs megtörik, és Lisa jóindulatúan mosolyogva előrehajol az asztal felett.

– Tippelek addig. Egy béka? Egy nyílméregbéka? Igazából családi hagyomány bérgyilkosnak állni, és mindenkinek van egy gyilkos békája, amit kabalaként hurcol magával végig a világon, és most azt akarjátok megmondani, hogy Caroline az, aki lázad a hagyományok ellen, de van gyilkos békája.

– Nem pont – könyököl az asztalra Blake, Caroline kezeit fixírozva. – Különben is, akkor nem kértük volna Abbyt, hogy hozza ide a tankönyveit.

Caroline ebben a pillanatban töri bele a körmét a csomóba, anyázik egy sort, mire Lisa elhúzza előle.

– Add csak ide. Abby meg bérgyilkos iskolába jár, ahol szabotázst meg hasonlót tanul, hogy bővítse a családi hagyomány miatt megtanult készségeit. Ez megmagyarázná, miért vannak furcsa témájú házijai, és miért nem beszéltek az iskolájáról egy szót sem. Még csak a nevét sem tudom – panaszkodik.

– Roxfort – válaszol Abby, mert tényleg nem emlékszik arra, hogy sosem mondta el.

Lisa egy pillanatra rámered, mintha Abby viccelne.

– Oké, most már biztos, hogy bérgyilkos-képző, túl fura a neve. Vagy várj, bérgyilkos-képzőhöz túl komolytalan is, akkor nem bérgyilkosok vagytok.

Caroline megtapsolja.

– Bravó, Lisa, jó úton jársz. Csak így tovább.

Van képe megtoldania egy kacsintással.

– Hozok inkább egy ollót – áll fel Blake.

– Mondtam, hogy lakótársbiztos hely – vigyorog Caroline.

– Várjatok, nem kell, nem kell, mindjárt megvan. – Lisa koncentrál, még a nyelve hegyét is kidugja, hátha leharapja, amikor az ő körme is beletörik… de nem, sikerül, a csomó kibomlik, és feltárul… egy újabb konyharuha.

Becsomózva.

Lisa rámered.

– Hozd az ollót – adja ki az utasítást Blake-nek.

Caroline felvihog.

– Szóval, amíg várunk… sötét titok, sötét titok… – motyogja Lisa. – Megvan! Tornásziskola. Vagy még jobb, bűvészképző.

– Hát, ennél közelebb önállóan nem fog jutni az igazsághoz – jelenti ki nagy bölcsen Masha.

Caroline felveszi a titokzatosnak szánt mosolyát.

– Ebben pedig egy átok van – kontrázik rá.

Tudtam! – vigyorog Lisa is.

Jól megértik egymást. Abby a könyvekre fekteti az állát, és próbálja kitalálni, mikor változott a viszonyuk ennyire testvériesre. Az utolsó együtt töltött karácsonykor még kicsit feszült és kínos volt, de ennek most már nyoma sincs.

Talán többől maradt ki, mint gondolta. De Abby gyerek, ők pedig felnőttek. Még mindig nem számít.

Blake végre visszaér az ollóval, és bűntudat nélkül nyírbálja körül a csomót.

Lisa megdermed, ahogy megpillantja a befőttesüveg tartalmát.

– Ez… mi? – kérdezi elfúló hangon.

– Ez? A családunk sötét titka – válaszolja Caroline. – Képzeld, Abby boszorkány.


Lisa… talán jól veszi a dolgot.

Kellő mértékben hitetlen. Belepiszkál a befőttesüvegbe, körbetapogatja áramköröket keresve. A tankönyvekben az illusztrációkat megkapirgálja – a Legendás állatok és megfigyelésük sárkányai ezt dühös lángcsóvával honorálják, majd berepülnek a festett fák közé.

– Nem értem – mondja végül. – Ez valami vicc?

– Nem – von vállat Abby kelletlenül. Nem tetszik az, ahogy mind a hárman ránéznek, mintha egy pálcaintéssel helyrerázná a dolgokat. Kiskorú. Nem szabad varázsolnia.

– Tudsz varázsolni. – Lisa nem kérdezi.

– Igen.

– De nem teheted, mert a törvények tiltják, de ennek ellenére kellett bizonyíték, ezért idepakoltátok ezeket.

– Igen.

Miért Abbynek kell beszélnie? Ez Blake barátnője.

– És te egy valódi bűvésziskolába jársz, ahol varázsolni tanulsz.

– Boszorkány- és varázslóképző – javítja ki Abby. – De lényegében igen.

Lisa csendben lapoz egyet.

– Ezek a lények mind léteznek? – kérdezi. – És egy műhold se kapta le őket?

Abby nem biztos abban, a varázslények hogy viszonyul a műholdakhoz, de feltételezi, hogy pontosan ugyanúgy, ahogy az iskola a mugli eszközökhöz.

(Persze nem rontják el – mármint a többi élőlény a műholdakat –, de nem léteznek a másik számára. Vagy valami ilyesmi.)

– Azt hiszem – mondja hát, minden magabiztosságával.

– Nem tetszik ez nekem – szól közbe Masha a sarokból. – Nagyon nem.

A ruhája a beszélgetés során többször váltott már formát, mint egész nyáron összesen. Most épp belefullad a türkiz tüll tengerébe.

– Ez… ez zavaró – vallja be Lisa, és Abby összerezzen. Nyilván az. Mit is várt. – Most lefekszem. A könyveket itt hagyjuk. És ha reggel is az asztalon lesznek, akkor elkezdem elhinni. Jó éjszakát.


Reggel Lisa palacsintát süt, ami csak kicsit marad nyers, és összelisztezi Abby Ezer bűvös fű és gombájának borítóját, ami remélhetőleg nem fog szemet szúrni majd Pitonnak, mert akkor valószínűleg az egész csoport előtt kapna egy kellemetlen előadást arról, mennyire nem tud vigyázni a dolgaira, amiről egy elegáns kanyarral kilyukadnának oda, hogy pontosan ez a dekadens hozzáállás az, ami miatt nem hagyja, hogy raktárként használják az iskolát a nyáron a hozzávalók számára.

(Ez egy kényes ügy volt, előző év végén az ötödévesek titkos kampányt indítottak Piton álláspontjának „megpuhítására", de még mardekáros befolyással se jártak sikerrel.)

(Annyit értek el, hogy Piton felhúzta magát, és az utolsó órájukon kihangsúlyozta a maga stílusában, hogy aki bármi hasonlóval is próbálkozik, azt személyesen vadássza le és darabolja fel bájitalhozzávalónak a nyáron.)

– Ez egy elég nagy falat – ismeri be Abbynek, aki valószínűleg az első felkelő. Caroline még a nappaliban alszik, Blake pedig valószínűleg kilencig ki se dugja az orrát.

Vagy csak Abby és Lisa az, aki túl korán kelt.

Abby nem válaszol, csak vállat von. Előszed egy adag gabonapelyhet, ami kissé szikkadt, de megfelelő ideig tartó áztatás után már egészen ehető, és csak leül, szemben Lisával.

– Úgy értem – bök a nyitott könyvekre –, ez mind létezik, de senkinek se tűnt fel. Vagy ha igen, akkor kitörlik. Ez hátborzongató.

Lisa nem vár inputot, így Abby hallgat.

– Istenem, valószínűleg el se lett volna szabad mondanotok nekem, mi? Mi van, ha jön a titkos varázslórendőrség az éjszaka folyamán, és mindannyiunkat letartóztat? Vagy még rosszabb, mindenkinek törlik az emlékeit, és csak téged tartóztat le? Van egyáltalán valami törvény arra, hogy ne vihessenek el szó nélkül? Blake nyilván jobban ért a joghoz, de van ügyvéd a varázslóknál?

Abbynek kell egy kis idő, míg leesik, hogy tévedt, némi szóbeli megerősítésre igenis szükség van.

– Nem tudom – mondja hát.

– Istenem – temeti a kezébe az arcát Lisa. – Istenem, ez olyan kínos.

Abby nem teljesen tud együtt érezni vele, mert az ő első gondolata, amikor megtudta, hogy a Harry Potter-univerzum a közvetlen közelében létezik, nem pont a kínos volt, sokkal inkább a sokk és az azt követő eszeveszett félelem.

De hát lehet, hogy felnőttként a világképed egy este alatt való romba döntése valóban kínos.


Az Abszol utat egy szökött fegyenc plakátjai borítják, ami miatt isteni szerencse, hogy Blake-ék nem jöttek vele vásárolni, ugyanis Abby határozottan emlékszik arra, hogy a csávó benne volt a tegnapi hírekben. Meg úgy a nyári hírekben összességében.

Egy ideje elég gyakran említették a tévécsatornákon, bár nem feltétlenül a fő hírblokkban. Egyik nap Abby még egy fél órás beszélgetést is elkapott, amit a börtönök biztonságának szenteltek – bár túlságosan is általánosítva beszélt a szakértő és a műsorvezető is ahhoz, hogy bárki biztosan meg tudja mondani, melyik börtön is az érintett.

De ez… ez mindent megmagyarázott. Abby azt hitte, a ködösítés amiatt van, hogy elkerüljék a pánikot, a kritikát vagy egyszerűen csak valami nemzetbiztonsági szar az oka, de ezek szerint Abby tévedett.

Isteni szerencse, hogy Lisa nem érezte lelkileg elég késznek magát ehhez az utazáshoz, Caroline pedig bevásárolni akart, nem pedig Abby csomagjait cipelni, Blake meg alapjáraton nem bírta a boltba járkálást. Abby hallgathatná egész este a hírek manipulációját és a lakosság sötétben hagyásának hátrányait, miközben egy veszélyes szociopata futkároz pálcával, ami gyakorlatilag rosszabb, mintha fegyvere lenne.

Bár csak a közönségtől függ. A varázsvilág valószínűleg egy mesterlövész puskával nem boldogulna.

(A fenébe Lisa tegnapi bérgyilkosos eszmefuttatásával.)

– Nagyon dekoratív – pillant a legközelebbi falra Georgina. Az ottani tucat Sirius Black kifejezéstelenül néz vissza rájuk, és Abby sokadjára átkozza a varázslóközösség mániáját, hogy minden egyes rohadt képnek mozognia kell.

– Ó – leheli Aiko közelebb lépve. – Ő se egy Gary Oldman.

Ami nem von le a vámpirisztikus esztétikai értékből. Sőt, a hasonlóság sokkal nagyobb volt, mint Piton és Alan Rickman esetében, legalábbis Aiko szerint, bár kérdésessé vált, miért emlékszik ő a színészek neveire.

És Abby miért emlékszik erre a karakterre a filmekből. Valami dereng, hogy ártatlan? Vagy jófiú? A kettő nem feltétlenül következik egymásból.

(És Sirius Black nem meghal valamelyik részben? Vagy az Piton? Piton határozottan meghal.)

Vova egészen biztosan nem figyelt a színészekre. Vagy Vovának voltak olyan rejtett mélységei, amik még Abbyben se rakódtak le igazán.

A bevásárlás egészen zökkenőmentesnek bizonyul, még a tavalyit megismétlő idegőrlő pénzváltással együtt is. Abby utána találkozik Georgina anyjával és Leanne szüleivel is, akik végül sikeresen ráveszik Mr. és Mrs. Goldsteint egy teára valamelyik üzletbe a Horizont soron, ahova a gyerekeknek kell majd eljutniuk, amint befejezik a vásárlást.

Pálcaápolót már nem kell venniük Olivandertől, mert nagyjából sikerült reprodukálni a bájitalt, de Georgina és Leanne ragaszkodnak a saját pálcatokhoz, így újra benéznek a Kellékboltba, ahol Anthony kisvártatva eltűnik, hogy csak sokkal később bukkanjon fel, egy doboznyi tarot kártyával, egy kristálygömbbel, egy zacskó rúnakővel, egy doboz teával és egy adag, spárgával összekötött pálcikával, amik gyanúsan csontszínűek.

A boltos hölgy felismeri kettejüket tavalyról, és helyeslően bólint Georgina és Leanne pálcatokját látva.

– Bezzeg Arnold sose volt hajlandó ilyet viselni. Egyszer majdnem felgyújtotta a teljes árukészletünket csak azért, mert szerinte visszamaradott ostobaságnak számított – sóhajtott. – Ó, jóslástan? Okos dolog a saját eszközöket beszerezni, de az az ostoba Trelawney sosem mondja a diákoknak, hogy kölcsöngömbben aztán nem fognak látni semmit…

– Miért, amúgy igen? – kérdezi kételkedve Masha, természetesen eredménytelenül, de Abby egyetért vele. A gömb olyan, mint egy füstös bigyó, és valahogy elképzelhetetlennek tűnik, hogy LSD nélkül bármi is megjelenjen benne a szürke színen kívül.

– Mondjuk, a tarotnál a jelenlét se elég, jobban jársz, ha majd saját paklit készítesz – tanácsolja Anthonynak a boszorkány. – A kártyák szeszélyesek tudnak lenni.

Van abban valami hátborzongató, ahogy mondja. Anthony csak vigyorog.

– Mindenképp. De egyelőre nyitott vagyok a lehetőségekre, melyik módszer áll igazán közel hozzám.

– Ez a beszéd – dicséri az asszony. – Na már most, ez így tizennégy galleon, tizenhat sarló.

Abby kicsit megrándul az összeg hallatán, és csak akkor regisztrálja, hogy körülbelül tudja, egy fontban mennyit jelenthet, amikor Anthony már rég kiperkálta a megfelelő mennyiségű érmét. Nyilván nem a legdrágább holmik, de mütyürökért ennyit fizetni…

Anthony csak az arcába vigyorog.

– Innentől jósolni fogunk.

Ha akarna se tudna baljósabban hangzani.

– Még jó, hogy nem hiszek benne – sóhajt megkönnyebbülve Leanne.

– Pedig az aritmetika egyik ága erről szól.

– Az események valószínűsége, nem pedig ködös gömbös izé.

– A ködös gömbös izé a különböző alternatív események közül mutatja meg a legnagyobb potenciállal rendelkezőt – vág vissza Anthony, csöppet sem sértetten.

– Ez már kvantumfizika – motyogja Masha. – Fúj.

Leanne és Anthony még akkor is ezen vitatkoznak, amikor a könyvesbolthoz érnek.

– Ó, Tina, nem késtünk el – csendül mögöttük egy hang, mire a négy gyerek egyszerre fordul meg.

– Tina nagyi! Queenie nagyi! – vigyorog Anthony. – Mit kerestek itt?

A Mrs. Goldstein mellett álló asszony (és ez hosszútávon zavaró lesz két Mrs. Goldsteinnel) kicsit talán magasabb, jóval több ősz hajszála van – bár lehet, ez inkább csak a kevés sötétebb tincse miatt tűnik így – és sugárzik belőle valami éles jelenlét. Sovány és csontos, ahol Mrs. Goldstein telt és puha. A ráncai élesebbek, és emiatt idősebbnek is néz ki, de ugyanúgy tartja magát, mint a társa, és Abbynek a távoli emlékeiből felbukkan egy akciófilm, kiöregedett kémekkel, akik még mindig jobban tolják, mint az aktuális generáció.

Ez az asszony, akármennyire a hatvanas éveiben járhat látszólag, simán elintézné őket, másodpercek alatt.

– Nem szabad ide jönnünk vásárolni? – kérdezi ő.

– Gyerekek, ő itt a nővérem, Porpertina Salmander.

A vezetéknév olyan, mintha egy hógolyót indítana el a legmagasabb csúcsról, hogy azután mindenki megtekinthesse, hogyan nő rajzfilmszerűen hatalmasra, letarolva mindent.

Salmander? – nyikkan Georgina.

– Mint a Legendás állatok előszavában? – teszi fel a kérdést Abby, mert túl sokat olvasta azt a könyvet, hogy ne maradjon meg ennyi.

A két boszorkány Anthonyra mered.

– Tony – szól megrovóan Mrs. Goldstein. – Nem mondtad el nekik?

– Mit? – értetlenkedik a fiú.

– A férjem írta a könyvet, igen – közli Mrs. Salmander.

Abby nem kezd hiperventilálni, de nem sokon múlik. Ez egy picinyke társadalom, teljesen lehetséges, hogy hat személlyel el lehessen jutni bárkihez…

Ó – esik le Anthonynak, és szégyenlősen elmosolyodik. – Sosem merült fel. Bele se gondoltam.

Ezért meghalsz – sziszegi Leanne, az egyetlen, aki nem vette fel a legendás lények gondozását.

– És én még azt hittem, hogy Abby itt a társadalmi analfabétánk – motyogja Georgina.

Hé!

Kiderül, hogy Mrs. Goldstein halálosan komolyan gondolja az okklumencia tanulást.

– Bár egyelőre nyilván csak az elméletről és a meditációról beszélünk, ezek nagyon hasznosak az alapok felépítéséhez – magyarázza Mrs. Salmander a boltban, ahogy az elme védelméről szóló szekció fájdalmasan csekély kínálatát böngészi. – Bár nem értem, miért van szükség gyerekeknek…

– Megígérted, hogy nem vallatni kísérsz el engem – emlékezteti őt Queenie nagyi türelmesen, mint aki nem először csinált már ilyet.

– Igen, igen, persze. – Mrs. Salmander hangjában nem csökken a gyanú szintje. – Bármiben is töröd a fejed, biztos vagyok benne…

– Ó, Az elme védelme? Ez olyan unalmas kötet, nincs valami érdekesebb? Elalszanak, mire a lényeghez érnek.

– Azt akartad, hogy én oktassam őket a következő nyáron, tehát én választok könyvet – morogja az asszony, de ennek ellenére egy másik, sokkal vékonyabb kötetet emel le a polcról. – Tessék.

– Sokkal jobb – biccent Mrs. Goldstein.

– Várjunk, oktatás? – szól közbe Leanne, aki végre visszatér a csoportjukhoz, miután sikeresen levadászta az összes ajánlott tankönyvet a rúnaismerethez és számmisztikához. Abby felírja a gondolatbeli listájára, hogy a felét majd kölcsön kell kérnie.

– Mondtátok, hogy szeretnétek. Abbynek kötelező – mosolyog Mrs. Goldstein.

– Hurrá – jelenti ki Masha. Aiko fejbe vágja.

Leanne olyan, mintha a következő öt év karácsonya érkezett volna meg egyben, túlságosan is korán.

Az eladó majdnem sírva fakad megkönnyebbülésében, amikor Mrs. Salmander elmondja neki, a Szörnyek szörnyű könyvét gerincsimogatással el lehet csitítani, és utána egy bűbáj elég ahhoz, hogy remegő kézzel előhalásszon három példányt a gyerekek számára.

Távozáskor összefutnak Grangerrel és Weasleyvel – mindketten Pottert keresik. Abby megkönnyebbülve állapítja meg, hogy előbbi éles fókusza kicsit csökkent a nyáron, és immár nem érzi magát maximális fokozatú lézersugarak kereszttüzében, amik a mozdulatait elemzik. Talán Granger rájött, hogy kicsit lazítania kell ezen, mert rémisztő. Talán csak ő is szép lassan nő fel.

Talán a rohadt hormonok ebben az esetben is. Csak Hermione Grangernek mázlija volt velük, nem úgy, mint Abbynek az idegesítő hangulatingadozásokkal.

Vagy lehet, az a kényelmetlenül kialakult megértés az oka, amit az előző év végi kővé dermesztés óta éreznek. Remélhetőleg nem lesz belőle csoportterápia.

Abbynek és Leanne-nek szüksége van új talárra – megint, mert sajnálatos módon a növekedés nem állt le a nyár folyamán vagy csökkent olyan minimális szintre, mint Georgináé. Vagy Anthonyé.

– Fogadjunk, év közben fogok nőni – jelenti ki.

– Bármi, amitől jobban érzed magad – paskolja meg a fejét Masha, és a fiú ugyan nem hallhatja, de érezhet minden lesajnáló együttérzést, ami ebbe a mozdulatba sűrűsödik.

A bájitalhozzávalók, pergamenek és tinta készletének beszerzése meglepően gyorsan megvan. Abby kicsit hálás azért, mert a választott tárgyai nem igényelnek külön eszközöket, mert a végére kezd kifogyni a galleonból, és nem biztos, hogy hajlandó lenne fizetni értük, ha ennek a film az ára.

Mert Abby gyerek, és megteheti. És túl régóta tervezi, és még sosem volt az, hogy a barátaival menjen moziba – az egész egy teljesen idegen világnak tűnt Welshpoolban, Abbyt nem hívták ilyen programokra.

Talán inkább maga a társaság dobja fel, mint a film – ami hazugság, a film is feldobja.

Georgina anyja nem igazán érti, mi olyan nagy szám ebben, de ő nem hallgatott túlságosan sok érvet a dinoszauruszok klónozásáról, nem verekedett a könyvért, és nem szenvedett a kulturális különbségből adódó teljes érthetetlenségtől.

(Abby sok kérdést válaszolt meg akkor, amikor Leanne félig elolvasta a könyvet. Anthony természetesen külön kategória.)

Leanne szülei közül az anyja az egyetlen, aki kapizsgálja, miről is van szó, és látszik rajta, szinte kísértést érez, hogy a gyerekekkel tartson, amikor azok előkászálódnak a kávézó mosdójából, mugli ruhákban. Abby nem bánná. Abby jelenleg nem bán semmit.


Abby mindent megbán, de főleg azért, mert a végére begörcsöl az oldala az elfojtott nevetéstől.

Anthonyról kiderül, hogy az a típus, aki megjegyzi a könyvet, és szó szerint azt várja vissza a vásznon, minden tapasztalatlansága ellenére.

– De ez nem így volt a könyvben! – sziszegi Abbynek, majd összerándul, amikor Georgina belékönyököl a másik oldalon, mert túl hangosnak ítéli.

A fiú arcán olyan őszinte kétségbeesés ül, mint egy gyerekén, aki életében először tévedt el – és tekintve Anthony emlékezetét, valószínűleg ez tényleg így van.

– Ez egy feldolgozás – súgja vissza, és lenyeli a nevetést.

De ez így nem logikus!

Anthonyt elvesztik abban a pillanatban, hogy kiderül, Hammond karaktere a tökéletes ellentéte könyvbeli verziójának. A gyerekek, az programozó és a cselekmény csak exponenciálisan fokozzák az „élményt".

– Ennek mi értelme, ha nem ugyanaz?

Mint egy elveszett, ázott kiskutya egy eresz alá behúzódva. Nagyon bánatos.

Abby abban a pillanatban hangosan elneveti magát az interaktív CD-ROM érintőképernyője miatt, és képtelen értelmesen válaszolni.

Leanne nem panaszkodik a változtatások miatt, bár valószínűleg Abbyn kívül egyikük se érez késztetést a nevetésre a Unix rendszeres résznél.

Abby sem biztos abban, miért olyan haláli vicces. Talán Vovaként az volt. Masha mindenesetre üvölti a sorokat.

A nézőtér dugig van, a közelükben ülők fele valószínűleg meg akarja ölni őket a beszélgetésért, Abbyék szinte kényelmetlenül előre kaptak jegyet, a rossz légkondi pedig csak azért nem zavarja őket, mert Aiko kényelmesen közel van hozzájuk.

A raptorok pedig félelmetesek. Félelmetesen jók. Az egész film félelmetesen jó. Fantasztikus. Zseniális.

Abby nem emlékszik arra, mikor nevetett utoljára ilyen sokat. Úgy egész életében. A vége ellenére, hogy nem igazán boldog. Végigülik a stáblistát, és próbálják Anthonyt lenyugtatni, hogy a feldolgozás az feldolgozás, nem pedig szó szerinti átirat.

Még Georgina is, aki a leginkább elveszett a technikai részeket illetően, élvezte a filmet.

– Ez határozottan jobb, mint egy színdarab – vigyorog. – Hogy működik az egész mágia nélkül? És akkor miért nem mozognak a fényképek?

Szerencsére Anthony megjegyzést tesz, ami miatt nem kell elkezdeni Georginának előrehozott mini mugliismeret órát tartani.

– Ez biztos, hogy tetszene a papának – jelenti ki vigyorogva, olyan hangsúllyal, amivel anno a rockot dicsérhették azok a fiatalok, akik bíztak a szüleik ízlésében (és tévedtek).

– Papának… mint Göthe Salmandernek? – puhatolózik Leanne kissé lehűlve.

– Igen – bólint Anthony vidáman. – Szerintetek karácsony előtt rá tudnám venni, hogy nézze meg?

– Ahhoz az kéne, hogy még mindig adják moziban – töri le Abby, és próbálja feldolgozni a képet, ahogy Göthe Salmander dínókról néz mugli filmet. Ez főleg azért nehéz, mert fogalma sincs róla, hogy néz ki a varázsló, másrészt valamiért Dumbledore-t képzeli el a nézők közé, ahogy a szakállába hullott popcornt próbálja megtalálni.

Abbyben még mindig túl sok a boldogsághormon, mert vihogva összeroskad, és képtelen jó tíz percig feltápászkodni a járdáról, miközben próbál nem bepisilni a nevetéstől.

(Leanne majdnem nekisétál egy lámpaoszlopnak ezt látva. Azután bosszúból végigkergeti Anthonyt egy fejhangú „Tonyyyyy" visítás kíséretében, mikor az felhorkan ezt látva.)


Fura érzés nem Blake kocsijának csomagtartójába rámolni az összes cuccát, hanem felcipelni a lépcsőn, de Abby úgy gondolja, hozzá tud szokni. Talán. Ha ez minden nyáron rendszeressé válna. Még mindig túlságosan pezseg, a búcsúzások és ígéretek ellenére – vonat közepe, semleges zóna, Mrs. Goldsteinnek (az idősebbnek, aki az első félreértés után ragaszkodik, hogy hívják őt Queenie nagyinak, mert két Mrs. Goldstein zavaró, és akkor ott a vita, hogy márpedig nem Anthony anyukáját kéne hamarabb keresztnevén hívni) pedig az ígéret, hogy gyakorolni fog. Tudja, hogy kissé melankólikusnak kéne éreznie magát. Vagy általában úgy szokta. Várja az elkerülhetetlen zuhanást, amikor elfogy a boldogság, a szorongás pedig újra lecsap… de semmi.

Még mindig semmi.

Abby nem kezd el azon gondolkodni, hogy meddig tarthat ez, meddig bírják ki mellette a barátai, mikor hagyják elkerülhetetlenül magára – olyan, mintha a legrosszabbon túllennének, és már nem jöhetne semmi olyasmi, ami elkerülhetetlenül megtöri őket…

Abby a világ tetején van, és senki se taszíthatja le onnan.

Blake és Lisa a nappaliban vannak, Caroline még valószínűleg nem jött vissza onnan, ahol épp van. Abby kételkedik abban, hogy ma még találkozni fog vele, de még ez se tudja igazán letörni.

– Van egy meglepetésünk – vigyorog Lisa. Úgy tűnik, túltette magát a kínos részen, vagy csak eljátssza, hogy nem történt semmi. Ki tudja, melyik. – Tegnap akartam odaadni, de aztán előálltatok ezzel a boszorkányos dologgal, és hát… igen – fintorodik el, és ezek szerint mégse tesz úgy, mintha a tegnap nem létezne.

– A beismerés az első lépés a gyógyulás útján – motyogja Masha, visszhangozva Abby gondolatait. Mellette Aiko elhúzódik a sarok irányába.

– Ó, ezek az iskolai kellékek? – veszi észre Abby folyosón szétdobált táskáit, ahogy közelebb lép.

Mire visszatér a mosdóból, Lisa Blake ítélkező pillantásától kísérve a talárját nézegeti, azután kötelezi Abbyt, hogy márpedig neki látnia kell, hogy áll ez. Süveggel. Még Blake is kíváncsi – Abby sosem viselt talárt nyáron, pláne nem az iskolait, hogy esetleg megnézze, hogy jó-e még. Abby szereti a mugli ruhák praktikusságát, és nem biztos, hogy felkészült a lemondásra a társadalom kedvéért.

(Amikor felveszi, rájön, hogy ezt a tényt akár kőbe is véshetik pár évre. A rövidnadrágot nem tudja überelni semmilyen iskolai egyenruha.)

– Ez szörnyű – nevet Lisa. – A fiúknak is ugyanilyen?

Abby nem kezd bele a hosszas magyarázatba, hogy vannak, akik nem is ismerik a nadrágot, mert akkor hajnalig itt ülhetnek, és a társadalmi struktúráról vitázhatnak, arra pedig egyáltalán nem vágyik.

A Szörnyek szörnyű könyve ekkor éled fel a táskában és próbál kitörni a boltban ráhelyezett béklyóiból, mire Lisa felsikolt. Azután Masha gyors és fájdalommentes közbenjárására sikerül is neki, így a következő negyed órát azzal töltik, hogy megpróbálják egyszerre elkapni, elkerülni, hogy megegye őket, valamint megakadályozni, hogy kannibálként felfalja a többi könyvet és újságot.

Masha kihirdeti a nyomtatott sajtó halálát, miközben a reggeli újság fecnijei konfettiként szállingóznak körülötte. (Azután a kötet ráharap a lábujjára, és ettől fogva annyira nem vicces a káosz. Mert úgy tűnik, a Szörnyek szörnyű könyve nem csak látja Mashát, hanem meg is tudja enni. Vagy legalábbis megpróbálja, annak ellenére, hogy nincsenek fogai.)

Mire végre sikerül leküzdeniük egy simogatásra, addigra Caroline is visszatér, és enyhén viszolyogva szemléli az immár ártalmatlan zöld borítót és az általa okozott rendetlenséget.

Abby emlékszik rá, hogy nem mindegyik példány volt ennyire fürge, és él a gyanúperrel, hogy a boltos minden hálálkodása ellenére a legvadabbakat sózta rájuk, csak hogy minél hamarabb szabadulhasson a bandavezértől.

(Elképzeli a főnök – vagy főnökök? – hiánya okozta hatalmi vákuumot a könyvesbolt ketrecében, és hogy milyen harcok mehetnek most azért, hogy ki vegye át a vezetést.)

Mire mind a négyen úgy-ahogy rendet raknak, már éjfél is elmúlt, és Abby nagyon hálás azért, hogy a King's Cross nem többórás autóút távolságra van.

Lisa fáradtan kezébe nyom egy művészien csúnyán becsomagolt dobozt. Két ujja is vörösödik ott, ahol a könyv rácsapott, mikor megpróbálta megsimogatni a gerincét.

– Tessék. Kicsit így más, hogy nem szigorú bentlakásos iskolába jársz, hanem varázslatosba, de… vonatútra jó lesz, gondolom. Mindegyikre. Vagy valami. Van hozzá pótelem is, meg pár… nos, meglátod.

Abby örökké tagadni fogja, hogy remeg a keze, ahogy átveszi a csomagot.

– Köszönöm – motyogja zavartan.

Lisa arcára nézve rájön, hogy itt, helyben kéne kinyitnia a csomagot, így leül az asztalhoz, és még mindig bizonytalan ujjakkal tépi le róla a valószínűleg karácsonyról maradt csomagolópapírt. Nem baj az, Abby nem fog beszólni miatta…

Lisa ajándéka egy walkman, ami a Roxfort szempontjából teljesen haszontalan, utazás alatt viszont talán jó lesz a többiek számára ízelítőnek a mugliismerethez – mert hogy senki sem fogja hagyni Abbyt békében, az is biztos.

– Hát, egy darabig biztos jó lesz – hajol közelebb Masha. – A kazetták még nem mentek ki a divatból. Ó, nézd, van hozzá külső hangszóró is. Jöhet valami minőségi zene. Mondjuk Britney. – Az arckifejezése teljesen komoly, de a hangjából csöpög a gúny.

– Nem hiszem, hogy Britney Spears énekelt már bármit is – jegyzi meg halkan Aiko a sarokból.

Backstreet Boys?

– Ők sem.

Spice Girls?

– Ők sem? Hallgattunk elég rádiót, nem?

Masha színpadiasan az asztalra rogy.

– Az életem egy hazugság.

Van még egy Fleetwood Mac, egy Sinéad O'Connorés egy XTC kazetta, és Abby első dolga leellenőrizni, hogy igen, ez az az album, amin rajta van az egyetlen XTC szám, amit felismer és szeret.

Kár, hogy egyiket se fogja tudni hallgatni a suliban.

(Kár, hogy nem érdekli, és megéri.)

– Köszönöm – ismétli hát, és ezúttal nem igazán erőltetett a mosolya.


Mashát lefekvés előtt ismét megpróbálja megenni a Szörnyek szörnyű könyve, annak ellenére, hogy elvileg Blake egyik több ujjnyi vastag és masszív bőröve tartja össze, Masha pedig állítása szerint félóránként simogat rajta egyet.

Amikor másnap reggel Blake és Caroline a kocsi csomagtartójába igyekeznek beemelni az utazóládáját, rájön, hogy meglepően sok minden fog hiányozni, ha egyszer megérkezik a Roxfortba, de ezek között nem szerepel a szülői ház.

Nem, az első helyeket a barmouthi nyaralás, Dorset túlságosan lankás tája, az a ház, aminek az ajtajában állva Lisa egy fojtogató ölelésben részesíti – és a régi Welshpool, ahol azóta nem járt, hogy először elutazott a Roxfortba, tizenegy évesen.

De hát, semmi sem tart örökké, nem igaz?


Megjegyzések:

Mivel nincs a Horizont Alleynak magyar megfelelője, ezért nem csináltam neki. Nem próbálkozás hiánya, de öt perc után elfogyott a motiváció, hogy tisztességes és kreatív fordítást találjak ki, így maradt Horizont sor.

A Sony Walkmanek általában külső hangszóró nélküliek voltak, a Wikipedia volt az egyetlen oldal, ahol volt említés külső hangszóróval rendelkező walkmanről, szóval Abby ilyet kap. A elbizonytalanító külsejű oldalán nem túl biztosan pakolják 85-re. Feltételeztem, hogy csak lehetett kapni Angliában is, mert az internetnek olyan bugyrában van elásva ez az infó, ahova én nem jutottam el, szóval… igen. Abbynek van egy walkmanje, még akkor is, ha régi (bár ki tudja, mi számít annak) és lehet, hogy nem férhetett volna hozzá.