Hermione szemszöge E/1.
Piton szemszöge E/3.
Amikor többen is jelen vannak, az elbeszélő szemszöge E/3.
1. fejezet – Felicitas Dimitto
Hermione:
A cipőm halkan kopogott a padlón, és idegesen szívtam be a levegőt. A folyosó rideg falai visszaverték monoton ütememet. Lépteim megállíthatatlanul emésztették fel az utolsó szabad perceimet, legalábbis ami a következő pár órát illette. Magamba roskadva szidtam ezt az átkozott napot, és csüggedt fejjel haladtam a célom felé.
Miért nem tudom befogni a számat? – gondoltam mérgelődve, majd hirtelen befordultam a sarkon.
Ugyan a háború véget ért, megnyertük a csatát és Harry hős lett, de az emberek még nem szoktak hozzá az új élethez. Az új félelem nélküli nyugodt élethez. Azok az emberek, akik feláldoztak szinte mindent a szebb jövőért, akik elveszítették a legfontosabb értékeiket a múltban nem gondolták, hogy a jelen részei lehetnek. Ezért volt olyan különös most minden, mint egy keserédes álom, és valami nagyon hiányzott belőle. Valami nem volt igazi. Vagy csak én gondoltam így?
Megígértem magamnak, hogy nyugalmasabb életet kezdek. Nincsenek kihágások, tilosban járások vagy egyéb büntetések. Csak normális dolgok, normális emberek, normális napok, egy normális Hermione Granger. Erre tessék, mit ad Merlin? Megint bajba kerültem.
Még néhány lépés, és megérkeztem az ajtó elé, ami kacagva várta, hogy befogadja néma szenvedőjét arra az estére. Remegett a kezem az indulattól, félretűrtem a bozontos tincseimet, aztán magabiztosan meglendült a kezem. Kopogtatni kezdtem a sötét tölgyfaajtón. Vártam egy keveset, de nem érkezett válasz. Az ajtó sem tárult fel, hogy beengedjen, ezért újrapróbálkoztam. Néhány másodperc, perc, de nem történt semmi.
Miért nem nyit ajtót? Vajon mit csinálhat?
Rendben. Még egyszer bekopogtam. Kicsit erősebben, hátha nem hallotta. Csalódnom kellett, mert nem változott semmi.
Nem mehetek el! Még a végén ráfogná, hogy ellógtam... Pitonból minden kitelik.
Elhúztam a számat, és csak toporogtam egy helyben válaszok után kutatva. Hamarosan meguntam az egészet, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lenyomtam a kilincset. Meglepődve vettem észre, hogy az ajtó nem volt zárva. Egyre tágabbra nyílott, már szinte az egész helyiséget láttam, aztán váratlanul sikkantottam egyet. Egy nagy fekete kupacot fedeztem fel a földön. Berohantam, és magamra zártam az ajtót. Csendben bámultam a szobát.
Mégis mi történt?
Erős alkoholszag járta be a teret, alig kaptam levegőt. A kávézóasztalon egy üres üveg állt, a felirat így hirdette: Lángnyelv Whisky. Kelletlen fintort vágtam, aztán odasiettem a kupachoz. Nyeltem egyet. Te jó ég! A professzor borzalmasan nézett ki, még a szokásosnál is sápadtabb volt az arca, és persze rögtön a legrosszabbra gondoltam.
Ne legyél már ilyen buta, annyit csak nem ivott... Így is elég nevetséges, hogy annyi nehézség után csak az ital tudja ledönteni a lábáról - dorgáltam meg magamat, majd kitapintottam a pulzusát. Biztos, hogy élt. Csak nem volt magánál.
Körbetekintettem a nem is olyan szűkös nappalin, és örömmel fedeztem fel, hogy van egy aprócska, fehér csempés helyiség a szemközti falba mélyedve. Így bementem a fürdőbe, hogy egy üvegpohárba vizet merítsek. Reménykedtem, hogy ez segít rajta.
Miközben ezen elmélkedtem megszemléltem a szürke falakat, a kopott csempét, a tiszta, de egyszerű tükröt. A helyiség állapotából pedig meg kellett állapítanom, hogy nem sok időt fordíthatott lakberendezésre.
Visszasétáltam a szobába, majd félve behunytam a szememet. Nem voltam biztos benne, hogy jól cselekszem, és csak két lehetőségem volt. Nem tér magához, és kénytelen vagyok szólni valamelyik tanárnak. Sőt az is lehetséges, hogy azt hiszik közöm van a dologhoz. Nagyon rossz eset. Főleg, hogy manapság mindenki tisztában volt a köztem és Piton professzor között dúló intellektuális vitákról. A másik, hogy sikerül életet öltenem bele, és a legkevesebb az, hogy megöl. Ez még rosszabb volt.
Letérdeltem mellé, aztán mégis nyakon öntöttem a pohár tartalmával.
– Professzor, jól van? Magához tért? – kérdeztem rekedtesen.
Látszott, hogy éledezni kezdd, majd lassan ülő helyzetbe tornázta magát.
– Granger – állapította meg Piton bandzsítva –, maga hogy kerül ide?
– Hogy én? Mégis maga mit művel? – válaszoltam már bátrabb hangon, mert egyik tippem sem jött be. Annyira kiütötte magát, hogy fogalma sem volt róla milyen napszak van.
– Fogja be a pimasz kis száját, és tűnjön innen! – förmedt rám a professzor gonoszan, de alig tudta kontrollálni magát. Még dolgozott benne a whisky.
– Eszem ágában sincs! Büntetőmunkám lenne, ha nem felejtette volna el – válaszoltam.
– Ezennel el van halasztva. Nem tűröm itt! Mars ki! – mondta gúnyosnak szánt hangnemben a férfi. Azonban hiába próbálta tartani féltve őrzött tekintélyét, most nem sikerült neki. Lassan felálltam.
Kit próbál hitegetni? Hiszen a hülye is látja, hogy a sárga földig itta magát.
Habár felegyenesedtem, és megfordultam készen arra, hogy kimenjek az ajtón, de mégsem tettem meg.
Nem rázhat le ilyen könnyen! Ki tudja mi lesz, ha elmegyek?! Bármi történhet, és én felelősnek érezném magam!
– Nem! – jelentettem ki még a saját bátorságomon is elcsodálkozva, majd visszafordultam hozzá.
– Hogy mondta?
– Nem hagyom itt magát! Ilyen állapotban egyszerűen nem tehetem – ismételtem a szavaimat immár meggyőzőbben.
– Mégis milyenben?- vonta fel a szemöldökét Piton.
– Ilyen.. ilyen szörnyű állapotban – válaszoltam vontatottan. Éreztem, hogy gondjaim e kijelentésre csak sokasodni fognak.
– Húzzon innen, ha jót akar! Mert ha én szólok...– kezdett bele ingatagon a mardekáros, amint ujját rázva felém közelített, de nem hagytam befejezni.
– Hogy szólna? Mégis kinek szólna? Egy lépést nem tudna megtenni segítség nélkül.
– Granger! Takarodjon ki innen azonnal! – Piton felemelt hangon kiabálni kezdett, és már nem állt messze tőlem.
– Nem – hátráltam meg kétségbeesetten, amikor a tanár a kanapé széléhez szorított. Már közel sem voltam annyira bátor.
– Miért keresi magának a bajt? Muszáj folyton a lelkes és minden lében kanál griffendélest játszania?
– Uram, ez nem... Csak segíteni szeretnék.
– Azzal tenne a legtöbbet, ha elhúzna innen. Voltam már sokkal rosszabbul is – halkult el végül Piton.
Csend.
Nem mozdultam.
Megfordult, és egy üvegszekrény mellé lépett. Még egy pohár égető nedűt akart önteni magának, de ezt már nem hagyhattam, hogy a jelenlétemben végezzen önpusztítást. Odamentem hozzá, és kivettem a kezéből.
Megrökönyödve figyelte, ahogy a pálcámmal eltüntettem a mogyorófa asztalról az előző üres üveget. A kiöntött whiskyt pedig lehúztam, mielőtt még ő tette volna meg. Végül így szólt:
– Netán együtt akar italozni? Jó ötlet – s nyúlt volna a következő pohárért, de megállítottam a kezét.
– Jól van, Miss Granger. Legyen, ahogy akarja! Tegyük fel, hogy hajlandó vagyok azt tenni, amit mondd. Mégis mit kezdene velem? – A férfi vékony, fehér ajkait gunyoros mosolyra húzta, én pedig megremegtem a kérdéstől.
Megpróbáltam logikusan válaszolni. Az ép elmém azonban már rég feladta a szolgálatot, és semmi normális nem jutott az eszembe. Kellemetlenül éreztem magam.
– Nos? Mi egyebet tudna tenni, mint saját magam? Esetleg be akar takargatni, és esti mesét olvasni? Megfürdetni vagy végignézni, ahogy tusolok? – tárta szét a karjait a bájitalmester elégedetten. Tudta, hogy a szavai elérték a kellő hatást. Zavarban voltam.
– Egyszeri és megismételhetetlen alkalom. Tusolhat akár velem is. Bár tájékoztatnom kell, hogy ebben az esetben nem hagyná el élve ezt a szobát – folytatta égető szavakkal Piton. – Ha attól tart, hogy nem lenne szép halála, nem kell aggódnia. Tudom, mit teszek. – Most már biztos voltam benne, hogy végem van.
– Nocsak. Nem tud megszólalni? Elvörösödött. Ritka pillanatok egyike – suttogta rekedten a professzor, és egyre közelebb hajolt felém. – Hadd élvezzem ki! – tette hozzá, amíg végig nézett rajtam. A szeme egyre lejjebb kalandozott a felsőtestemen, aztán visszatértek az ajkaimhoz. A jelenléte, és a tény, hogy szinte bármelyik pillanatban hozzám tudott volna érni elfojtotta bennem a szót. Nagyot nyeltem, és úgy éreztem, hogy kapkodnom kell a levegőt, de nem mertem kimutatni.
Bár éreztem a belőle áramló tömény szesz szagát, mégis valami kellemes, valami erős férfiillat ragadta meg az orromat mielőtt megrándult volna a gyomrom a hányingertől. Nem parfüm volt, ebben biztos voltam.
– Maga undorító – szólaltam meg végül.
– Lehet, de mégis tetszik, amit mondtam. Ki gondolta volna a bájos kis eminensről? – heregelt Piton egy félmosollyal.
Aztán előre lépett, de megbicsaklott a térde. Rám kellett támaszkodnia, hogy el ne essen. Eljött az esélyem, hogy újra nyeregben érezhessem magamat.
– Akkor mégis hajlandó rám hallgatni?
Morgás.
– Ó, talán elvitte a cica a nyelvét?
– A helyében én nem kekeckednék – szólalt meg a Marderkár ház feje ismét. – Granger nagyi!
– Az ön helyében pedig nem játszanám a hallhatatlant – köptem a szavakat, de egyre inkább motoszkált bennem a gondolat, hogy jobb lenne olyan gátlástalannak lenni, mint ahogy ő teszi. Csak nem lenne helyes és nem is tartana sokáig. – Higgye el, nem fogom tönkretenni a jól ismert „hírnevét". Nem fecsegek, bár úgyis tudom, hogy mielőtt elhagyom a helyiséget telibe talál egy felejtésátok. Vagy ahogy ön is mondta, valami még rosszabb.
Még egy morgás.
– Szóval igazam van – nevettem fel. – Azért jó tudni.
A kezét átvetettem a vállamon, és az oldalánál fogva vonszoltam az egyetlen fel nem tárt ajtó felé, ami valószínűleg a hálószobájához vezetett.
Utolsó tiltakozása ékes jeleként lerázta magáról a kezemet, és szembe fordult velem.
– Nincs szükségem a segítségére. Már megmondtam. Ha nem hajlandó lazítani, csak ostoba bolondságokat hadoválni, ahelyett hogy végre mással is törődne, mint a tanulással... Nos, akkor felőlem mehet is.
Felháborodottan kaptam észhez. Hogy gondolhatja ezt komolyan?
– Semmi köze hozzá mit csinálok, ahhoz meg még kevésbé, hogy mivel ütöm el az időmet! Ha nem felejtette volna el csak azért jöttem vissza a Roxfortba, hogy legálisan is bejezzem az utolsó évet. Én már nem vagyok ugyanaz a Granger, akit maga ismer. Előbb nézne tükörbe, részeg disznó!
Arcon csaptam, majd ki akartam rohanni a helyiségből. Csakhogy megragadta a tarkómat, és vadul visszarántott. A szeme belefúródott az enyémbe, de a melegség egy halvány szikráját sem véltem felfedezni. Pusztán valami hihetetlenül mély tompaságot, amit csak fájdalomként tudtam beazonosítani.
– Ne fordítson hátat nekem – mondta a férfi halkan.
Hirtelen úrrá lett rajtam a bűnbánat. Nem kellett volna ilyen bántó szavakat használnom, és talán el is tudnám felejteni az elmúlt néhány percet, de érzem, hogy mindez csak átverés volt. A pálcája hegyét a bordámba mélyesztette, s alig hallhatóan kimondta a varázslatot.
– Felicitas Dimitto!
Egy pillanat múlva kábultan rogytam a padlóra. Aztán könnyednek, vidámnak éreztem magam. Minden mérgem, minden kételyem elszállt és tudtam, hogy minden a lehető legjobban történik. Az is, hogy itt vagyok.
Feltápászkodtam, majd a gallérját fogva közelítettem az arca felé melynek tapintása igazán rég elfeledett érzéseket ébresztett fel bennem. Ráharaptam az alsó ajkamra.
Igen, ez az őrület határa, ugyan miért bánnám?
– Mit is mondott, hol van az a másik üveg whisky? – tudakoltam.
Elvigyorodott. Szótlanul hozzánk lebegtette az újonnan felbontott üveget, ameddig én ledobtam magamat a kanapéra. Perselus is leült mellém a poharat a kezembe nyomva. Édes csendülésük hallatszott.
Biztos voltam benne, hogy valami igazán különleges élményben lesz részünk. Felhajtottam az égető finomságot. Éreztem, ahogy lefolyik a torkomon, és pokoli tüzet szít a testemben. Beszívtam egy kesernyés férfiing illatát, aztán már nem is emlékeztem semmire.
...
Hermione:
Egy kellemesen meleg lehelet cirógatta a fülemet. Erre kellett kelnem reggel ki tudja hány órakor...Láb. Egy láb simult a jobbomra, és meglepődve kellett megállapítanom, hogy biztosan nem az enyém. Szőrös volt és nagy. Lassan nyitottam ki a szememet az enyhe fény hatására. Az első, amit megszemléltem egy nagy fekete csomónak tűnő valami volt a fejem mellett. Odanyúltam, hogy megtapintsam. Rá kellett jönnöm, hogy ezt a beazonosítatlan tárgyat hajnak nevezzük. Elsöpörtem az útból, és egy igazán érdekes férfi arcot pillantottam meg. Görbe orr, vékony száj, kisimult homlok, lecsukott szemek. Szóval ő szuszogott.
A felfedezéstől nem kaptam levegőt. A tanárom megmozdult mellettem, és a másik, amire rá kellett döbbennem, hogy nem volt rajtam ruha.
Sikítva kipattantam az ágyból, de utólag rájöttem, hogy ez nem volt túl jó ötlet. Ugyanis pucéran nem álldogálhattam a szoba kellős közepén. A hangzavarra a bájitaltan professzor is megugrott, és kontrollálva a helyzetet, ő is ordítani kezdett. Ő ordított, én tovább sikítottam, és nem is volt szándékomban abba hagyni. Ó nem, ebben az életben tuti nem. Ez az emlék örökké kínozni fog. Mégis mi a jó szösz történt? A kezemmel magamat próbáltam takargatni, de nem volt sok szerencsém. Lerántottam a takarót, hogy magam köré csavarjam. Rajta sem volt ruha, és egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy tiszta vörös legyek. A tenyeremet rácsaptam a szememre. A takarásnak használt anyag azonban így lecsúszott rólam. Újonnan felfedve csupasz bőrömet. Hirtelen elhallgatott. Kikandikáltam az ujjaim között. Mivel Piton abbahagyta az ordítást most engem nézett. Engem, önmagát pedig láthatóan nem izgatta, hogy totál meztelen. Hihetetlenül kínosan éreztem magamat, és végül rá kellett szólnom.
– Az istenért, forduljon már el!
– Granger, maga hogy? – szólt feleszmélve a professzor.
– Honnan tudhatnám? – válaszoltam kétségbeesetten. – A francba, nem emlékszem semmire. Megpróbáltam megerőltetni az agyamat, de nem jutottam semmire. Vagyis jutottam, arra, hogy megfájdult a fejem, és a térdemre kell támaszkodnom, hogy csillapodjon a roham. A bájitalmester is a halántékát dörzsölte, tehát valószínű, hogy ő is hasonló problémákkal küzdött.
– Várjon itt – mondta már komorabban a mardekáros, és fel akart volna állni. Én viszont gyorsan rákiáltottam.
– Nehogy pucéran flangáljon itt előttem. Azonnal vegyem fel valamit! – fordultam el tőle, hogy ne lássam ezt a borzalmat.
– Szép a feneke – jelentette ki Piton váratlanul, mert akaratlanul is szemlére tettem egy nem kívánatos testrészt.
– Perverz állat, biztos vagyok benne, hogy ez a maga hibája!
– Még hogy az enyém? Tudtommal ez az én hálószobám, és az egyetlen ide nem illő tárgy az maga. Gondolkodjon, ha annyira ellenkezett volna, akkor most nem állna itt egy szál semmiben.
– Mi ellen kellett volna tiltakoznom? Hiszen azt sem tudjuk pontosan mi esett meg.
– A jelenlegi helyzetet tekintve, azért nekem lenne egy két tippem – horkantott fel a professzor gúnyosan.
– Ez egyáltalán nem vicces, ez több szempontból nézve is felettébb helytelen és erkölcstelen dolog!
– Érdekes, hogy az erkölcsei nem zavarták meg abban, hogy elhagyja a ruháit – tetőzte tovább a helyzetet Piton.
Felkapta az éjjeli szekrényen fekvő pálcáját, majd suhintott vele egyet, és egy köntöst varázsolt mindkettőnkre. Átsétált a nappaliba, én pedig még mindig kábán, de követtem. Amint beért leszobrozott, és hirtelen megtorpant.
– Mi a baj? – kérdeztem, amíg meg nem láttam a nappaliban elénk táruló látványt. Whiskys üvegek és poharak mindenütt, a székek és a kanapék felborítva. Papír cafatok, WC papír gurigák hevenyésztek a padlón, sőt ami azt illeti a plafonról is ruhák és különféle tárgyak lógtak.
– Te jó ég – szólt hüledezve Piton.
– Ezt mind mi csináltuk volna? – ámultam én is bambán, amíg meg nem hallottuk az ajtó túl oldaláról jövő kopogást. Megrezzentünk, majd szinte egyszerre összenéztünk, és láttam, hogy a professzoron a pánikroham jelei mutatkoznak, ami tegyük hozzá nem gyakran fordult elő.
– Perselus, Minerva az. Bent vagy? Fontos megbeszélni valónk van.
Piton óvatos mozdulatokkal a fürdőszoba felé mutatott, míg a szájával a „Most" és „Azonnal" szavakat artikulálta. Biccentettem, ebben az egy dologban egyetértettünk. Még csak az kellett volna, hogy McGalagony tudomást szerezzen erről a szituációról, amiről még magunk sem tudtuk hová vezet.
– Perselus, azonnal nyisd ki az ajtót vagy kénytelen leszek hívatlanul belépni!– toporgott Minerva már nagyon türelmetlenül.
Gyorsan beslisszantam a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót, amíg a tanárom a bejárati ajtóhoz lépett. A kulcslyukhoz szorítottam a fülemet azon imádkozva, hogy balul ne süljön el ez a dolog. Halovány neszek után az ajtó kattanása hallatszott, majd Piton professzor valamiképp normálisabb hangnemben ezt mondta:
– Minerva, minek köszönhetem ezt a szombat reggeli látogatást?
