2. fejezet – Nyüstös gép és kacsingató

Elbeszélő:

Perselus Piton az ajtóhoz lépve próbálta összeszedni gondolatait, és a lehető legközömbösebb arcképet vágni, de borzalmasan sajgott a feje. A halálfalóként töltött évek alatt szinte tökéletesre csiszolta ezt a tudományát, most mégis nehezére esett. Sosem vallotta volna be, de teljesen össze volt zavarodva. Ajtót nyitott, és üdvözölte Minervát.

– Minerva, minek köszönhetem ezt a szombat reggeli látogatást?

– Perselus, örülök, hogy végre fáradtál kinyitni az ajtót. Miss Grangerről lenne szó. Tegnap este nem tért vissza a hálószobájába, és Miss Patil arról tájékoztatott, hogy veled volt büntetőmunkája.

– Nem tért vissza? – mormogta Piton, amíg egy kifogáson törte a fejét.

– Igen, Perselus. Nem tért vissza, ami azt illeti elég nagy a felfordulás. A konyhában az egyik házimanó felrobbantott egy sütőt tökös pite készítés közben, és a tetejében még Miss Granger is elveszett! Esetleg van valamilyen információd a hollétéről? – vonta fel a szemöldökét az idős boszorka.

Kollégája különös viselkedése és hiányos öltözete kissé meghökkentő volt, de a háború óta senkinek sem voltak könnyűek a hétköznapok. Ez Minervánál is így volt. Habár tisztában volt italozási szokásaival, de még sosem vonta kérdőre miatta. Mindenkinek megvolt a maga keresztje, McGalagonynál ez a kötőtű készletének az igen pompás terjedelmében mutatkozott meg.

– Nincsen – válaszolta tömören a bájitaltanár.

– Szóval azt állítod, nem is jelentkezett nálad büntetőmunkára?

– Miss Granger itt járt – mondta Piton, és kisebb szünetet tartott –, de nem nyitottam ajtót – fejezte be végül. Ami azt illeti ebben az egy pontban nem hazudott. Vagyis nem emlékezett rá, hogy így történt volna.

– Merlin szerelmére Perselus, mégis miért tennél ilyet? – háborodott fel McGalagony.

– Nem volt kedvem a minden lében kanál okoskodását hallgatni – vonta meg a vállát a férfi.

– Jaj, Perselus, olyan rémesen viselkedsz azzal a lánnyal. Az, hogy kutatási módszereidet vizsgálja csak a kíváncsiságát mutatja. Igazán eláshatnátok már a csatabárdot, és megtaníthatnád Miss Grangert egy-két trükkre. Azt hallottam, hogy igen jó eredményeket ért el a legutóbbi vizsgán.

Nem mintha Granger nem kapna jó eredményt más vizsgákon is - gondolta gúnyosan Perselus. A lány pedig nem csak az állandó kérdezősködésével idegesítette, de McGalagony nem ismerte ezen részleteket.

– Nem áll szándékomban – zárta le a témát a bájitaltanár.

Minerva megcsóválta a fejét, majd hozzátette:

– Mindenesetre, ha látnád Miss Grangert, azonnal ... – de nem tudta befejezni, mert Piton már rácsapta az ajtót.

...

Hermione:

Hiába tapasztottam a fülemet a kulcslyukra, így sem hallottam mindent tisztán a beszélgetésből. Nagyon ideges lettem, ezért inkább hátra fordultam, és meglepődve kellett észrevennem, hogy a fürdőszoba sem volt jobb állapotban, mint a nappali. Piton fogkefe tartójában pedig ott állt a pálcám.

Hát ez hogy került ide?

Amilyen halkan csak lehetett kivettem, és a köntös zsebébe dugtam a pálcámat. Hamarosan egy nagy puffanás hallatszódott, majd megszólalt kintről Piton.

– Miss Granger, előjöhet – ordította.

Kiléptem a nappaliba, de nem mentem hozzá közelebb, rettentően kínos volt ez a helyzet.

– Már nem azért professzor, de nem kéne ennyire kiabálnia. Lehet, hogy még az ajtó előtt áll.

– Nem kell aggódnia, hangtompító bűbájt szórtam a falakra. Szóval annyit sikítozhat, amennyit csak akar.

– Nagyon elmés – morogtam, de úgy éreztem, mintha valaki apró szilánkokat döfne a fejembe. A halántékomat dörzsöltem, amíg a férfi a sarokban álló mahagóni szekrényből elővett néhány főzetet. Kisvártatva közelebb lépett hozzám.

– Ezt igya meg – nyomott két üvegcsét a kezembe Piton , míg maga is lehúzott egyet.

Habár gondoltam, hogy másnaposság elleni bájitalokról van szó, a második üvegcsének lilás színe volt. Még sosem láttam hasonlóan borús lilás színt, valahogy rossz érzés támadt fel bennem.

– Miért adott nekem kettőt? – kérdeztem hirtelen, habár tudnom kellett volna a választ, de az elmémre borult köd miatt nem tudtam logikus gondolkodni. Piton felhúzta a szemöldökét.

– Nem fogom megmérgezni Granger, valószínűleg azt már tegnap megtettem volna – vetette oda. A kérdő tekintetemet nézve hozzátette. – Egyelőre egyikünknek sincs emléke a történtekről, és gondolom nem akar kockáztatni egy be nem tervezett terhességet.

Amint kimondta ezeket a szavakat a testem égni kezdett a megaláztatástól, és a rosszullétet kerülgetve feltéptem az üvegcsék tetejét. Szinte egyhuzamban húztam le őket. Máris tisztábbnak éreztem a gondolataimat, de az emlékeim nem jöttek vissza.

– Miért volt itt McGalagony? – kérdeztem.

– Magát kereste – fordult el a professzor –, észrevették, hogy nincsen a szobájában. Miss Patil pedig volt olyan szíves értesíteni az igazgatónőt. – A hangja egyre jobban elhalkult, és éreztem, hogy sántikál valamiben. Visszaperdült az irányomba, rideg szemei farkasszemet néztek az enyémmel.

– Csakugyan, professzor?

– Mint láthatjuk az ön jelenléte igencsak fontos ebben a kastélyban. – A férfi egyre vontatottabban beszélt, kezét pedig a háta mögött összekulcsolta. – És persze nem hagyhatjuk, hogy ezt a békét megválaszolatlan kérdések zavarják meg, nemdebár? – húzta el a száját.

– Nem, valóban nem – válaszoltam a zsebemben lévő pálcámat megmarkolva.

– Akkor azt hiszem, egyetértünk abban is, hogy tekintettel erre az igen szokatlan helyzetre, nem hagyhatom, hogy megtartsa a reggeli emlékeit.

Szinte egyszerre rántottunk pálcát. A szemei csak úgy szikráztak. Nem tudhatta, hogy a közjáték alatt rátaláltam.

– Ugye nem gondolta professzor, hogy csak úgy hagyom az agyamban turkálni – kezdtem egyre dühösebb lenni. Ahelyett, hogy próbálná megoldani a helyzetet, és kideríteni, hogy mi történt, inkább elintézné egy felejtésátokkal.

– Pedig megfordult a fejemben – Piton apró léptekkel egyre közelebb lépett hozzám, de nem hátráltam meg. – Higgye el Granger, így lesz a legjobb.

– Magának fogalma sincs arról, hogy nekem mi a jó! Felteszem, maga is tudja, hogy erős alkoholfogyasztás után felelőtlenség az emlékezet kivonás. Súlyos következményei lehetnek.

– Ne okoskodjon itt nekem – sziszegte a professzor. Már olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a csupasz bőréből jövő illatát. Bors és gyógyfű és valami más, whisky. Lángnyelv whisky! – Fogalma sincs arról, hogy mibe kerülhet ez nekem, ha kiderül. – Hirtelen ötlet nyilallt belém, már nem is hallottam az utolsó mondatát.

– Professzor, a whisky! – vágtam közbe, és a kanapé melletti rumlihoz siettem.

Felkaptam az üres üveget, amiben egy jól látható papírfecni darab volt. Felnéztem Pitonra, aki eléggé összezavarodottan ráncolta a homlokát. A vékony nyakon keresztül nagy nehezen, de sikerült kihalásznom. A következő állt rajta:

Éljenek a majkik. Remek parti volt. D.

Döbbenve olvastam a két sort, lefolyt rajtam a hideg víz. Ezek szerint mások is jártak itt. Remegő kézzel adtam át a fecnit Pitonnak, aki talán még nálam is jobban elsápadt.

– Még is ki az a D? Meg mi a fenét jelent az, hogy majkik? – meredt rám a bájitaltanár kitágult, dülledő szemekkel.

– Fogalmam sincs, de nagyon rosszat sejtek professzor. Úgy tűnik muszáj lesz ennek utánajárnunk, mások is tudhatják – az arcomba temettem a kezemet.

Te jó ég, ezek szerint erkölcstelenül ittam valami D-vel meg Piton professzorral! És ki tudja, hogy a vetkőzés része az éjszaka melyik pillanatában esett meg.

Csak nagyon tudtam remélni, hogy nem csak a tanáromnak, de az említett D-nek is emlékezetkiesése van. Valószínűleg nem csak én lehettem kiakadva, mert a látszólagosan lefagyott bájitalmestere keze vörösödni kezdett, olyan erősen markolta a papírfecnit. Nem kellett kimondanom, amire gondoltam, mert megszólalt.

– Ha megtalálom, hogy ki a felelős ezért, saját kezűleg végzek velük. – Piton szavai csak úgy tocsogtak a méregtől, aztán rám nézett. – Ha addig elmeri bárkinek is...

– Nem fogom – vágtam közbe gyorsan, eszemben sem volt megosztani valakivel ezt a rémálomnak tűnő helyzetet. – Ebben biztos lehet.

Leszedtem a csillárról lógó ruhadarabjaimat, majd egy pálcaintéssel lecseréltem a köntöst. A professzor még mindig engem fürkészett, és kíváncsi tekintete, mintha átfúródott volna a bőrömön. Tudtam, hogy nem bízik bennem, de nem volt sok választása. Leporoltam a szoknyámat, majd ismét ránéztem. Volt valami a tekintetében, ami már egyáltalán nem feszélyezett, és az előbbi mérges szócsata is feledésbe merült. Mintha egy tárgyat vizsgált volna, amit meg kell fejtenie. A pálcámat a kezemben tartva léptem el mellőle, és a bejárati ajtó felé tartottam, amikor még utánam szólt.

– Miss Granger.

– Igen? – fordultam vissza.

– Erről tényleg nem beszélhet senkinek.

– Tudom – mondtam, de elcsuklott a hangom, mert úgy éreztem volt valami megbánás a hangjában. Majd kifutottam az ajtón.

...

Elbeszélő:

Dobby csak úgy sürgött- forgott a konyhában, és láthatóan pazar kedvében volt. Még a felrobbant sütő összetakarítása sem szegte kedvét. Egy apró partvissal sepregette a tökös pite maradványait a padlón, és közben jókedvűen dudorászott. A többi manó viszont eszeveszetten rohangált körülötte ide-oda, jajveszékelve a reggeli hűhó miatt, azon aggódva, hogyan lesznek készen a szombati ebéddel. Winky egy széken ücsörögve szürcsölte a reggeli fekete teáját, de nem látszott olyan nyugodtnak, mint Dobby. Nem mintha Winky bármikor is nyugodt lett volna. Aggódó tekintettel nézett fel Dobbyra.

– Dobby, Winky nagyon aggódik – mondta nyifákolós hangon. – Aggódik, hogy Dobby ezúttal helytelenül cselekedett.

– Ne aggódj Winky, minden rendben lesz. Dobby utasítást kapott, és Dobby eszerint járt el. Winkynek nem lehet baja.

– Ha az Úr, meg a Kisasszony rájön a turpisságra, nagyon mérgesek lesznek. Winkynek nem szabadott volna Dobbyra hallgatni – nyüszögött tovább Winky, és nagy kerek szemei megteltek könnyel.

– Winky, épp ez a lényeg, épp ez a lényeg – veregette meg a vállát Dobby, amíg a másik koszos kis kötényébe törölgette az orrát.

A konyha bejáratánál Sipor jelent meg, és morogva odacsoszogott a két személyhez. A jelentet látva gorombán rájuk szólt.

– Ez mind Dobby és Winky hibája, Dobbynak nem kéne örvendeznie! Dobby bajban lesz, ha Sipor elmondja McGalagony igazgatónőnek – prüszkölte lehordóan.

– De nem mondja, Sipor! Dobbynak papírja van róla – mondta jelentőségteljesen Dobby, és kihúzott egy jócskán összegyűrődött pergamen tekercset a rajta lógó ruhája alól. Majd ha lehet, még nagyobb vigyorra húzta az ajkát, széles pirospozsgás orcáján.

...

Hermione:

A pincéből felfele menet idegesen zakatolt az agyam. Hiába próbáltam összeszedni a gondolataimat, nem jutottam semmire. A whisky szagon és a ma reggeli történteken kívül semmire sem emlékeztem. Még sosem ittam annyit, hogy kiütöttem volna magamat. Az utolsó emlékem az volt, hogy a szobámat elhagyva büntetőmunkára igyekeztem. Egyáltalán leértem a pincébe? Az sem lehetetlen felvetés, hogy útközben valaki megátkozott, és most valami szörnyűséges vicc áldozata lettem.

Egyszerűen nem lehetséges.

Megráztam a fejemet, aztán a griffendéles torony felé vettem az irányt. Abban bizakodtam, hogy nem botlok bele senkibe, akinek tudomása lehet a tegnap esti eseményekről. Még az a bizonyos D is többet tudhatott, mint én és Piton professzor. Úristen, Piton professzor! Most, hogy végre egyedül voltam a helyzet súlyossága hatalmas kőként telepedett le a mellkasomra. Sosem fogom kiverni a fejemből az ágyon ülő meztelen Piton látványát. Bár azelőtt nem képzelődtem a professzor intim részeiről, be kellett vallanom, hogy sovány, bár szálkás testét borító hegek kíváncsiságot ébresztettek bennem. Nem voltam annyira hiszékeny, hogy azt gondoljam a halálfalók ne szereztek volna sérüléseket, vagy ne kínozták volna egymást heccből. A látványa mégis aggasztó volt. Bár mindig tiszteltem a professzort, és némiképp sajnáltam is amin keresztülment az évek során, sosem gondoltam rá magánemberként. Kivéve azt az esetet, amikor Harry elmesélte mit látott Dumbledore merengőjében azon a bizonyos éjszakán. Ekkor megbizonyosodtunk arról, hogy Perselus Piton akármilyen elviselhetetlen és mogorva emberként is viselkedik, képes a jóra. De a magába zárkózottsága a csata utáni években sem változott. Sőt, még rosszabb lett. A képesség még nem ér fel cselekvéssel is, zártam le magamban a dolgot. Ez így is volt jó. A professzor felnőtt ember, el tudja dönteni mit akar magával kezdeni, ezen még én sem változtathatok.

Meg miért is akarnék?

A reakciója épp elég volt ahhoz, hogy minden szimpátiámat elveszítsem iránta. Nem! Engem Hermione Grangert csöppet sem érdekel Piton lelki állapota, és inkább legyen tele a fejem narglikkal, minthhogy ez szituáció akármikor is megismétlődjön!

Éppen ezen morfondíroztam tovább, amikor a lépcsőkhöz érve a szemem elé került egy igencsak lihegő és kétségbeesett Parvati.

– Hermione – kiáltotta. – Hála az égnek, hogy megvagy. Egész eddig kerestünk.

– Kerestetek? – játszottam az értetlent.

– Igen, nem jöttél vissza a szobába tegnap este, és azt hittük elvesztél – hadarta a lány.

– Jaj, Parvati, már hogy vesztem volna el. Nem olyan nagy ez a kastély – mosolyodtam el, magam is meglepődve azon, hogy milyen jól hazudok.

– Akkor hol voltál? – vizslatott kérdő tekintettel a barátnőm.

– Sétáltam – vágtam rá hirtelen, majd ismét útnak indultam volna, de utánam kérdezett.

– Egész este?

– Parvati, csak nem gondolod, hogy Novemberben ilyen öltözékben lófrálok odakint – mutattam végig magamon, és ezt követően elrohantam.

...

Elbeszélő:

Sipor a fülüknél húzva rángatta Dobbyt és Winkyt a portrécsarnokba. Csak úgy visítottak, hogy felverték az összes lakót. A portrék sokasága között ott virított Dumbledoré is, aki éppen fejét félig lehajtva szunyókált volna, hogyha az említett közjáték fel nem kelti. A félhold alakú szemüveg lecsúszott az orra hegyéig, és halkan szusszantva felemelte a fejét. A volt igazgató portréja többek között azért is került a portrécsarnokba, mert a nyugalmat kívánó McGalagony nem bírta elviselni, hogy ódákat zeng a citromporról, hangosan horkol, és mindenről kifejti az igencsak részletes véleményét. Feltehetően fél éven belül Dumbledore portréja kilakoltatásra került az igazgatói irodából, s miközben Frics a kép sarkánál fogva kifelé húzta a helyiségből érzelemteljesen a Time to say goodye-t kornyikálta. Most viszont meglehetősen szótlanul figyelte az előtte álló házimanókat.

– Háhá, Sipor, Dobby, Winky, jöjjenek közelebb – mondta végül vidáman Dumbledore.

– Sipor jött a Nagyságos Úrhoz, fülön csípte Dobbyt és Winkyt. Nagy kalamajkát okoztak – mondta Sipor, és végre elengedte a házimanók fülét.

– Mégis mit tettek, Sipor ? – kérdezte még mindig könnyeden az ősz szakállú varázsló, miközben egy pohár cseresznyelevet szürcsölgetett. A körülötte lévő portrék is hegyesen füleltek a beszélgetésre.

– Főrobbantották a sütőt, és valami sötét varázslatot végeztek el Piton uraságon és Granger kisasszonyon – akadt ki Sipor, mert úgy érezte, hogy senki nem veszi komolyan. – Dobby és Winky azt állítja, a Nagyságos Úr ötlete volt.

Ha Dumbledore még élt volna, most biztos belefulladt volna a cseresznyelébe, de így csak a pohár tartalmát prüszkölte ki a mellette lévő portréban elhelyezkedő Damara Dodderidgerre. A csarnokban lévő portrélakók egymásra pillantottak, és egyre hangosabban duruzsolni kezdtek.

– Dobby nem robbantotta fel a sütőt, igazgató úr! – mentegetőzött a manó hevesen. – Dobby esküszik uram.

– De Dobby, akkor mégis mi történt? – kérdezte tőle Dumbledore.

A házimanó szemérmesen lehunyta a szemét, és ezt rebegte:

– Dobby csak azt tette, amit az igazgató úr mondott. Dobby betartotta a szavát uram, elvitte a főzetet, és amikor Piton professzor nem figyelt...

– Dobby nem tehet róla, nem Dobby hibája, Winky volt az. Winky ügyetlen volt – tört ki Winkyből a szóáradat.

Sipor meghökkent, és zavarodottan vakargatta a fejét.

– Az igazgató úr, mégis tudott róla? Sipor nem érti.

Dumbledore felsóhajtott, de mielőtt még szólásra nyitotta volna a száját a ruháját tisztogató Damara felszólalt.

– Hát persze, hogy tudtunk róla Sipor! Egyszerűen elviselhetetlenek voltak – magyarázta, és a többi portrélakó is egyetértően bólogatott.

– Igen – tette hozzá Gifford Ebott, az ölében szundikáló ebét simogatva –, nem hagyták pihenni Miss Dodderidgert.

– És enni sem hagytak – siránkozott a hölgy. – Pedig olyan kimerült vagyok mostanság. – Így van, így van. Amióta Granger kisasszony visszatért a kastélyba, egy perc nyugtunk sincsen – akadt ki Sir Cadogan is.

– Megmérgezték őket? – hitetlenkedett Sipor tovább, és a fejét csóválva hajtogatta. – Ez botrány, kész botrány, hatalmas botrány.

A teremben ekkora már borzalmas volt a hangzavar. Többen egymást győzködték, hogy igen-igen megérdemelték, és hogy akármi is történt, nem az ő közvetlen felelősségük.

– Csend legyen – intett mindenkit hallgatásra a volt igazgató. – Dobby, milyen sötét varázslatról beszélt az előbb Sipor?

– Hát, erről – mondta a manó, és felmutatta a kezében szorongatott pergamen tekercset –, de nem sötét varázslat ez uram... tudja Winky véletlenül az egész, szóval az egészet beleejtette...és akkor a professzor mind megitta uram...de aztán jött a kisasszony, már nem volt időnk megállítani...az úr pedig teljesen kifektette – ennél a szónál többen is felhördültek – nagyon vitatkoztak... Dobby megpróbálta, de nem hallgattak Dobbyra... – ecsetelte hosszasan a manó, azonban képtelen egy épkézláb mondatot összerakni.

Winky remegett, és szipogni kezdett. Nem is mert a varázsló portréjára pillantani.

– Dobby - szólt rá Dumbledore nyugtató hangon. – Mit tartalmaz a pergamen?

– Egy mágikus szerződést, uram.