3. fejezet - Dies Comitalis

Perselus:

Perselus Piton fel-alá járkált a szobájában, és nem tudta mi tévő legyen. Fél szemmel odapillantott a papírdarabra, de az nem változott semmit. Mióta Granger elment, a fél napját azzal pazarolta el, hogy különféle varázslatokat kántált, és próbálta megfejteni a fecni titkát. Sem boszorkányi, sem varázslói lenyomat nem volt rajta. Akárhogy törte is a fejét, nem emlékezett, hogy a közvetlen közelében álló egyének közül bárkinek is D-vel kezdődött volna a neve. Kivéve persze Dumbledoret, de az lehetetlen volt, mivel a portrék nem tudtak írni. A bájitalmester ráadásul jól ismerte a volt igazgató kézírását, ami nem egyezett a kis üzenettel.

Perselus Piton nem szerette a megoldatlan ügyeket, amit nem tudott logikusan megmagyarázni, az az őrületbe kergette, és erre a kis eminens jelenléte is rátett egy lapáttal. Piton ki nem állhatta Grangert. Azt ugyan nem tagadta, hogy a lány borzalmasan intelligens volt, száraz, lexikális tudása viszont sosem nyűgözte le őt. Azt sem értette, hogy egy olyan lány, mint Granger miért állt le Potterrel és Weasleyvel amikor azok fiatalabbak voltak. Hiszen a lány szöges ellentéte volt mindannak, ami Pottert és Weasleyt éltette. A hármójuk szoros kapcsolatát csak a szentimentalizmusnak tudhatta be, és a tény, hogy Lily legalább annyira ragaszkodott Jameshez és a barátaihoz, mint Hermione Harryhez és Ronhoz csak még egy ok volt arra, hogy ellenségesnek találja őt.

Piton szerette Lilyt, ez nem volt kétséges, de talán még jobban szerette benne azt, hogy Lily képes volt olyan szerelemre, amit ő sosem tapasztalhatott meg. Az emberek, akik körülötte voltak élete során, olyan biztonságot és szeretetet nyújtottak neki, amit Perselus nem értett, és a gyerekkora miatt nem is kaphatott meg. Hogy féltékeny lett volna? Igen, talán így is mondhatjuk. Megvetette a világot és annak igazságtalanságát, amit a szerencsés egyének, úgy, mint Hermione sosem értett volna meg. Legalábbis ez volt a professzor véleménye. Ebben a világrendben a lány egy olyan oldalon állt, amit Piton nem tudott morálisan támogatni. Sőt, saját érzéseit, legalábbis amik még megmaradtak neki, sem tudta támogatni. Utálta a változást, úgy érezte az élete jelentéktelenné vált az utóbbi majdnem két évben. A lojalitásért és az ideáljaiért folytatott küzdelem immár véget ért, most pedig célja vesztetten tengette hétköznapjait. Az egyetlen örömet, ami az idő múlásával sem változott a diákok gyötrése és a bájital kutatása jelentette, de Granger visszatérésével még ez a maradék öröm is fogyni látszott. A lány sosem érthette, hogy miért teszi azt, amit.

A tanév kezdete óta nyíltan szembeszállt vele. Akármilyen hozzászólást intézett volna a diákjaihoz Hermione folyamatosan közbeszólt, és a gyerekekre gyakorolt negatív hatására panaszkodott. A fiatal nő többek között abban is részt vett, és ezt Perselus meglehetősen rossz szemmel nézte, hogy megreformálják a konyhát, a mugli születésű diákok létszámának felemelkedése miatt külön diákegyletet alakítson, a házimanók jogaival nyaggassa McGalagonyt és Lupin professzort – az utóbbi, mondani sem kell mindenben támogatta –, és folyamatosan kérdezősködött a kutatási eredményeivel kapcsolatban, amit nyilvánvalóan esze ágában sem volt megosztani vele.

A bájitalmester fáradtan rogyott le a kanapéra.

Még egyszer sorba akarta szedni a gondolatait. Mély levegőt vett.

Maga mellé lebegtette a merengőjét, és a pálcáját a halántékához érintve egy ezüstösön csillogó emléket húzott ki a fejéből, majd belepöccintette a tálkába.

A péntekek általában kudarcra voltak ítélve, mármint ami a tanítást érinti. Ilyenkor még nehezebb volt kontrollálni a diákokat, mivel azok már nagyon várták a hétvégét. Ez persze még rosszabb hangulatba kergette Pitont, aki már reggeltől fogva nagy mennyiségű pontlevonásban részesítette a rosszalkodókat. Ebéd után, a lakrésze felé igyekezve a mardekáros klubhelyiség előtt ácsorgó Hermionéra lett figyelmes. A lány hevesen magyarázott az alsóbb éveseknek, kezében egy kupac posztert szorongatva. Még messziről is ki lehetett olvasni a rajta álló feliratot:

Te is megmentheted a manók jogait!

Előadás a M.A.J.O.M. rendezésével, támogatója: M. SZ. D. SZ. (Mugli Származású Diákok Szövetsége).

Időpont: Péntek este, 7 óra.

Helyszín: A Griffendél klubhelyisége.

Mégis mit gondol Granger?

Magában persze leszögezte, hogyha rajta múlik, nem lesz semmiféle előadás. A professzort kevésbé zavarta volna a dolog, ha először fordul elő, hogy ott találj a fiatal nőt. Már többször is el akarta csábítani a mardekárosokat ezekre az eseményekre, posztereket csempészve az összes klubhelyiségbe, és néha még a könyvtárba is. Pedig Piton kimondottan figyelmeztette, hogy ez nem vezet jóra. Néhány hete odáig fajult a dolog, hogy megtiltotta az összes mardekáros évfolyamnak, hogy részt vegyenek rajta. Persze ez kiváló ok volt, hogy bosszantsa Hermionét, de a boszorkány nem tudta vagy nem akarta észrevenni, hogy ezekkel a találkozókkal csak még nagyobb viszályt keltett a mardekáros tanulók között, amit a tanár nagy felelőtlenségnek tartott. A tisztavérű varázscsaládokból származó diákokat rendszerint piszkálta a manóimádó csoport, ami szégyenérzetet keltett mindazokban akiknek a családi kúriájuk házimanókkal volt tele. Habár nem feltétlenül értettek egyet a házimanó tartási és öröklési törvényekkel, a tétlenség, mi módon ódzkodtak szembeszállni szüleikkel csak kritikára talált.

– Miss Granger – lépett Piton Hermione mögé, és megköszörülte a torkát.

Hermione nem mozdult, de az alsós diákok zöme riadtan lelécelt, és visszabújt a mardekáros klubba vezető kőajtó mögé. Onnan hallgatóztak.

– Nem tudom emlékeztetnem kell-e magát arra, hogy többször is figyelmeztettem, a jelenléte nem kívánatos a Mardekár ház diákjainak közelében – szólt gúnyolódva Perselus, majd Granger lassan feléje fordult.

– Professzor, én őszintén nem értem, hogy mi kifogása lehet a házak közötti összefogás erősítésében. A Mardekárban is egyre több a mugli származású diák, akiket érdekel a manók egyenjogúsága.

– Miss Granger, nem fogom elismételni a véleményemet. Tudja nagyon jól, hogy én nem adtam áldásomat erre a dologra.

– De Piton professzor, még Remus és McGalagony igazgatónő is helyeseli a dolgot, már az előző héten engedélyt kértem.

– Amíg én vagyok a Mardekár ház feje, sem McGalagony, sem Lupin professzor nem dönthet arról, hogy milyen plakátok lógnak a klubhelyiségen belül – sziszegte a tanár egyre ingerültebben.

– De...- kezdett bele Hermione, mire Piton leintette.

– Ne ellenkezzen Granger, és egyébként is, ha maga büntetőmunkán van, nehezen tud akármilyen előadást is tartani.

– Professzor, ezt nem teheti – fakadt ki Hermione.

Ekkor már teljesen elöntötte a griffendélest a méreg, leejtette a kezében lévő posztereket, amelyek hatalmas csattanással szétterültek a földön. A bájitalmester odapillantott az ajtó mögött megbújó mardekárosokra, és hozzátette.

– Ha bármelyikükről is megtudom, hogy részt próbál venni ebben a badarságban, magam gondoskodom róla, hogy azonnal elhagyják a Roxfortot, mielőtt annyit mondhatnának: emancipáció – majd visszafordította a tekintetét Hermionére.

– Akkor este hétre várom – dörmögte Piton sötét hangon.

A csend bekövetkeztével győzelemittasan megpördült, és lobogó talárjával elviharzott.

A szobájába visszatérve meg kellett állapítania, hogy ez a beszélgetés serkentően hatott rá, és máris jobb hangulatban volt. Végre talált valamilyen kifogást, hogy megbüntesse az eminenst, így a péntek délután máris kevésbé tűnt borzalmasnak. Ez persze csak addig tartott, amíg rájött, hogy ez azt is jelenti, hogy kénytelen lesz az egész estét a fecsegő társaságában töltenie. Bevágtatott a magánlaborjába, és előkészítette a legújabb alapanyagokat a főzetéhez, azt latolgatva milyen munkát fog rásózni a griffendélesre. Üst sikálástól elkezdve a lombik rendszerezésig mindenre volt lehetőség. Piton azon is eltöprengett, vajon szórhat-e a lányra némító bűbájt anélkül, hogy az panaszt tenne ellene, de erre vajmi esély volt. Kár, nagy kár, rágódott tovább ezen. Granger talán nem is lenne annyira elviselhetetlen, hogyha nem nyitná ki a száját, és nem forogna vérben a szeme akármikor csak hozzászól.

Elővett egy nagyobb tőrt a tárolóból, és nekilátott az egyszarvú szarv felaprításához. A professzor egy különleges Ellenmérgen dolgozott. A legtöbb ismeretlen méregre készülő bájital ugyan megmentette az áldozatot a biztos haláltól, de a sohasem múló mellékhatások sokaknak megnehezítették további életüket. Ez az új bájital nem csak ezekre a nevezett mellékhatásokra lett volna alkalmas, hanem az ismeretlen mérges kígyó harapások általi mérgeket is szinte azonnal felszívta volna.

A legtöbben ugyan nem tudták, de mióta Nagini megsebezte az érzékei nem voltak ugyanolyanok, mint régen. A sebhelye, ami még mindig a nyakát védő hajtóka alatt lappangott, gyakran fájdalmasan égette bőrét. Mely fájdalom az idegrendszerére kihatva remegő testrészekkel is párosult. Lupinnak és McGalagonynak ezt úgy próbálta elmagyarázni, mint a mugli drogfüggők elvonási tüneteit. Habár az ellenszer megmentette az életét, a szervezete olyan sokkos állapotba került, hogy még mindig a méreg hatását érzékelte. Egyre és egyre többet követelőzve, hogy befejezze a munkáját. Mivel a méreg nem fejtette ki végleges hatását, és nincsen pótanyag, amit használatba vehetne megtámadja az idegeidet. Hiába próbálja kontrollálni mozgását, az cserben hagyja. Ez az állapot a szimpla Ellenméregnek köszönhetően nem romlik tovább, de nem is javul.

Még aprítás közben is enyhén remegett a keze, de hozzá volt szokva. Ma még nem vette be a tünetek tompítására szolgáló főzetet, mivel elfogyott a készlete. Hét közben el volt foglalva bugyutábbnál bugyutább beadott dolgozatok javításával, de még a ritkábban előforduló értelmesebbek nagyobb része is „Granger bájitaltan gyorstalpalójának" volt köszönhető. Letette a tőrt, mert félő volt, hogy elvágja a kezét, és ilyenkor csak egy dolog segített. Az ital.

Piton nem kedvtelésből ivott rendszerességgel, legalábbis nem olyan mennyiségben ami teljesen elvonná a fizikai és lelki sérüléseit, habár ezt a kettős hatást némely estéken eléggé értékelte. Visszasétált a nappaliba, és meglepetten vette észre, hogy a szekrény ajtaja, amiben az itókáit és speciális bájitalait tartotta résnyire ki volt hajtva. Szinte megszokásból, de előrántotta pálcáját.

– Homenum Revelio – suttogta, de senki nem tartózkodott a helyiségben.

Jóllehet, az igazgatónő leküldött egy házimanót, aki takarítás közben véletlenül vagy szándékosan kinyitotta a szekrényt. De Perselus erre kicsi esélyt látott, mivel a legtöbbjük tudta, hogy az tiltott terület volt számukra. Ugyanakkor ő is nyitva hagyhatta az egyik esti italozása közben, de többnyire nem felejtette el bezárni. Tágabbra nyitotta azt, és kivette a megbontott Lángnyelv Whiskyt, elővarázsolt egy üvegpoharat, és az egyre jobban remegő kezével öntött magának egy nagy adagot. Jég nélkül persze. Piton professzor rosszallóan nézett azokra, akik jéggel itták a whiskyt vagy akik éppenséggel felvizezték, bűnnek tartotta. Állóhelyében lehúzta az egész pohár tartalmát, ami elsőre felüdülést hozott, de aztán az emlék teljesen homályossá vált, és elsötétült.

A következő jelentek inkább érzések kavalkádjai voltak, mintsem konkrét képek. Piton professzor érezte a közelébe bújó test melegét, a lábát ami egy másik puha lábhoz simult. Egy kezet, aminek orchidea illata volt. Kellemesen cirógatta a homlokát, ahogy félresöpörte a hajtincseit. Meglepően sajnálta, hogy az elhúzódott tőle, amikor éppen magához akarta volna szorítani. Majd egy sikítás, a saját ordítása, és a kép kitisztult amiben egy piszkosul meztelen Hermione Granger állt az ágy lábánál. Mogyoróbarna szemei kitágulva a meglepettségtől csillogtak, amint az arcát fürkészte. Kócos, aranybarna haja valamivel megnőtt az évek során, és jócskán a válla alá ért, de nem takarta el kerek kebleit, amik az ijedség miatti sűrű levegővételtől most fel-le himbálóztak. Lejjebb jártatta a pillantását a csípőjére, de nem tudta magát rávenni, hogy továbbmenjen. A bájitalmesternek meg kellett állapítania, hogy így, ruha nélkül, módfelett kellemes látványt nyújtott, és persze, hogy ő is férfi volt, az tagadhatatlan tény, de sosem kezdett volna ki egy diákjával. Annyira letaglózta a helyzet, hogy le sem tudta róla venni a szemét, amíg Hermione rá nem szólt.

Piton kénytelen volt kiemelni a fejét a merengőből. Épp eleget látott, és nem akarta tiszteletlenséggel újrajátszani. Gyakran heccelte a fiatal nőt, de nem mindig gondolta komolyan őket. Próbálta leplezni a gondolait, és a lehető leghiggadtabbnak maradni, főleg hasonlóan kínos helyzetekben.

A teste most enyhén felmelegedett a látottaktól, de ezt figyelmen kívül hagyva felpattant a kanapéról, és megkereste a whiskys üveget, amiben a papírfecnit találták. Mert egy dolgot felfedezett a látottakból. Már biztos volt benne, hogy a whisky volt az oka. Beleszagolt az üvegbe, de egy szemöldökfelhúzással nyugtázta, hogy semmiféle különös szagot nem érzett.

...

Hermione:

Aznap este az ágyamban feküdve álmatlanul forgolódtam, akárhogy is próbáltam csillapítani elmém zakatolását, nem sikerült. Egész nap a nyakamban koslató Parvatit próbáltam lerázni, aki ezer meg ezer kérdéssel bombázott engem, és már nem tudtam milyen kitérő válasszal álljak elő.

Persze, azért volt időm elmenni a könyvtárba, ahol volt néhány Parvati mentes órám. A létező összes könyvet átbújtam a mugli részlegen az alkoholról és a különféle tudatmódosító szerekről. A részleges emlékezetkiesés nyilvánvalóan a tünetek közé sorolható, de egy teljes éjszaka kiesése ritkának számított. A ruháimtól való teljes megválást viszont semmi sem támasztotta alá. Mindenesetre én nem találtam meggyőző választ.

Nagyot sóhajtottam, és igazgatni kezdtem magamon a hosszúujjú, fehér, selyem hálóingemet, amit még Molly-tól kaptam tavaly karácsonyra. Nagyon kényelmes darab volt, de most mégsem éreztem komfortosan magamat. Az ablakon keresztül hallottam, ahogy baljósan süvít a szél, és a hold lágyan bevilágította a szobát.

Amikor tizenegyet ütött az éjjeliszekrényemen álló óra egy hirtelen rántást éreztem a gyomrom közepén. Mintha egész nap ott várakozott volna, hogy most életre keljen. Még egy rántás, és akaratlanul felültem az ágyban. A testem mintha teljesen magától működött volna, kihúzva engem a meleg fekhelyből. Erőteljesen tiltakoztam az érzés ellen, magamban persze pánikolni kezdtem.

Mi történik megint?

Hiába volt minden ellenszegülésem, akárcsak egy láthatatlan fonal húzott az ajtó irányába. Még volt időm Parvati felé fordulni, aki szerencsére csendesen szunyókált az ágyában, és nem ébredt fel a lépteimre. Ezt követően a bal kezem az ajtó fogantyújára tévedt. Le akartam fogni a jobbal, de az visszarándult a testem mellé, a másik pedig feltárta az ajtó. Már tudtam, nincs menekvés.

Halk léptekkel osontak meztelen lábaim át a klubhelyiségen, le a lépcsőkön, és magamban fohászkodtam, hogy ez ne úgy süljön el, ahogy sejtettem. De ismét nem volt szerencsém.

A földszintre érve csakugyan a pince felé vettem az irányt. A folyosók üresek voltak, és a márványpadló borzalmasan hűvös volt. Szinte reszkettem a hidegtől, megpróbáltam belekapaszkodni egy oszlopba – közben sírni támadt volna kedvem –, de ez a bűbáj nem engedte. Igen, ez minden bizonnyal az volt, kétségeim sem voltak felőle. Amikor a tölgyfaajtóhoz értem szinte déjà vu érzésem támadt, a kezem viszont nem nyúlt a kilincs felé, hanem egyenesen az ajtónak csapott.

Au

Bekoccantottam a fejemet, de nem tudtam megdörzsölni. Hátrébb léptem, és a bűbáj ismét nekivágott az ajtóhoz. Nevetséges látvány lehetett. Fogalmam sem volt mi tévő legyek, nem akartam bekiabálni, abban sem voltam biztos, hogy a professzor még fenn van-e. Mások figyelmét sem akartam felkelteni, ha esetleg valakinek eszébe jutott volna erre lófrálni, de egyelőre nem láttam senkit. Még egy koccanás, és ez jó ideig így ismétlődött, aztán összegyűjtöttem maradék bátorságomat, hogy halkan megszólaljak.

– Professzor, Piton professzor, nyissa ki az ajtót kérem! – Megint egy puffanás, már kezdtek fájni a végtagjaim.

– Piton professzor. Kérem, nyissa ki az ajtót! – ismételtem esdekelve.

Ám ekkor szerencsére feltárult az ajtó, és még egy utolsó rántást követően beestem a szobába. Egyenesen a mit sem sejtő professzorra. Szerencsére valamilyen szinten még időben elkapott mielőtt a padlón végeztük volna, és az ajtó önként becsapódott mögöttünk. Összerezzentünk. Még mindig a karjaiban szilárdan tartva a megdöbbent Piton egyesen engem bámult, a szokásostól eltérően is kócos volt a haja. Nem viselte a fekete, hosszú talárját, csak egy világoskék inget és egy sötét farmert. A szemében aggódást és zavarodottságot véltem felfedezni. A folyosó hűse után pedig jól esett testének melegsége. Az illatokból ítélve éppen bájitalt készített, aztán amikor észrevette, hogy nem engedett el, erőt vett magán, és félrelépett. Lehunytam a szememet. Meg akartam halni az újabb megaláztatástól, nem akartam tudomásul venni, hogy ez a valóság.

– Miss Granger – szólított meg Perselus rekedtes hangon, de még ekkor sem tudtam megmozdulni. – Felvilágosítana miért esett be az ajtón? – kérdezte, viszont nem volt időm válaszolni, mert egy halk pukkanást követően két alak jelent meg a nappaliban.

Jobban mondva három, de az utóbbi elbújt az első kettő háta mögött. Dobby, Sipor és Winky volt az.

– Nahát, látom már mindketten itt vannak. Köszöntöm szépen az urat és a kisasszonyt ezen a mai csodálatos éjszakán – hajolt meg Dobby előttünk, és tréfásan kacsintott egyet. – Felkészültek a gyűlésre?