5. Fejezet – Aequie & atrocitas
Hermione:
A nappaliban üldögélve vártam, hogy a professzor ismét előbukkanjon az irodából, de sajnos ez nem történt meg. Annyira nem is bántam a dolgot, mert így volt időm jobban szemügyre venni a helyiséget. A kandalló két oldalán a mennyezetig egy beépített könyvespolc vezetett végig. Nem voltam teljesen őszinte, amikor a könyvekről kérdezett. Meglehetősen érdekelt, hogy milyen művek foglalnak helyet az imént említett polcokon, de a jelenlétében biztosan nem álltam volna neki olvasni.
Természetesen nem ez volt az első alkalom, hogy itt jártam, de a professzor csak az előző évben kötötte az irodáját és a laborját személyes lakrészéhez. Gondolom, annál az oknál is fogva, hogy már nem kellett annyira rejtegetnie ex-halálfalói létét, és a háború is véget ért. Az előző büntetőmunkák alkalmával viszont mindig igen udvariatlanul tessékelt be a laborba, hogy undorító dolgokat pucoltasson, és dohos mappákat rendeztessen velem, ezért nem volt időm részletesen megszemlélni ezt a könyvespolcot. Egy pillanatra elkalandozott a figyelmem a másik falon álló ajtóra is, amiről sajnos már tudtam, hogy a hálószobájához vezet. Ez igen égő és szégyenletes emlékeket idézett fel bennem. Sóhajtva álltam fel a karosszékből, és kissé meglepődve vettem észre, hogy a hozzám közelebb eső polc részen nem is könyvek sorakoztak, hanem nagyon régi lemezek. Bubbly Berta, Zúgó Zelén, Von Amír... Érdekes választék volt. Ekkor értettem meg a kandalló párkányán álló lemezjátszó lényegét is. Nem tudtam a professzorról, hogy kedvelné a klasszikus mágus zenét, vagy egyáltalán, hogy bármilyen zenét is hallgatott volna. Tétovázva elmerengtem, vajon kitekerné-e a nyakamat, hogyha felraknék egy lemezt puszta időtöltés érdekében, de gyorsan elvetettem ezt a gondolatot. Óvatosan kihúztam az egyiket a helyéről. Bogáncs Bertalan, varázs tenor áriái és szólói, Vedró can mio diletto, Caruso, Una furtiva lagrima, és még sok más. Ez elég kifinomult ízlésre vallott, ami egyáltalán nem illett a Pitonról alkotott összképbe, furcsa volt elképzelni, hogy szabadidejében felrak egy áriát, amíg bájitalokat főz.
Halkan visszatoltam a kopott borítójú bakelit lemezt, és a többi szerzeményt kezdtem szemlére venni. Tele volt mindenféle mesterfokozatú bájitaltan könyvvel, sötét varázslatokat taglaló kötetekkel, de mugli szépirodalomból is akadt jó pár, főleg Jane Austen regényeire figyeltem fel, bár Bogáncs Bertalan után már ez sem tűnt annyira meghökkentőnek.
Visszaültem a karosszékbe, mert ismét fázni kezdtem. Felnéztem a bal oldali falon csüggő órára, és csalódottan kellett észrevennem, hogy még csak fél három volt. Nagyon lassan haladt az idő öt óráig.
Amikor végül ötöt ütött az óra, és a professzor még mindig nem bújt elő rejtekhelyéről, úgy döntöttem, ideje mennem. Összehajtottam a takarót, és a kanapéra helyeztem, nem próbálkoztam meg elköszönni tőle, mert biztos voltam benne, hogy azon töri a fejét, hogyan szabadulhatna meg ettől a helyzettől a lehető legegyszerűbben. Kinyitottam a bejárati ajtót, de mielőtt kiléptem volna, körbetekintettem a folyosón. Elég szokatlan lett volna bárkit is ott találni ebben a korai órában, de nem akartam kockáztatni, hogy fülön csípjenek. Lepillantottam a folyosó padlójára, és meglepettem vettem észre, hogy egy papucs árválkodott a küszöb előtt. A felfedezés, hogy a professzor ilyen mértékű figyelmességre volna képes egészen szürreálisan hatott. Értelemszerűen lehetséges volt az is, hogy egyszerűen csak nem akarta, hogy a kelleténél nagyobb zajjal vonuljak vissza a klubhelyiségbe. Felvettem hát a papucsot, és további tétovázás nélkül indultam vissza a griffendéles toronyba.
Azt persze már nem láthattam, hogy a pince folyosójának leghátsó kanyarjából egy sötét szempár követi minden mozdulatomat.
...
Hermione:
A szobába visszatérve megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a barátnőm még mindig az igazak álmát aludta. Csak a Kövér Dáma rosszalló pillantásait kellett elviselnem, amint kioktatott, hogy az éjszakai könyvtári látogatásaim biztosan nem tesznek jót a pszichés állapotomnak. Főleg, ha már pizsamában is kimerészkedem a folyosókra. Én pedig hagytam, hogy ebbe a tévhitbe ringassa magát.
Borzalmasan ki voltam merülve, és alig vártam, hogy lepihenhessek, mert úgy éreztem, ez a vasárnap is tartogat majd némi meglepetéseket. Néhány óra alvás után felébredtem, és nehezemre esett kibújni a takaró puha védelme alól, de tudtam, hogy Ron és Harry érkezése előtt még akad egy elintéznivalóm.
A fiúk nem tartottak velem, amikor egy év kihagyás után visszatértem a Roxfortba, hogy befejezzem tanulmányaimat, de vasárnaponként meglátogattak, és ezen alkalmakon hosszasan tárgyalták a megmaradt halálfalók utáni kutatásukat. Ők kevésbé értették, mi vett rá arra, hogy önként vállaljam a RAVASZ vizsgákkal járó nehézségeket, nekem viszont pont erre volt szükségem, hogy túltegyem magamat a háború okozta sérüléseken, amíg őket valamilyen szinten a bosszúvágy éltette, hogy az utolsó szálig leszámolhassanak azokkal, akik felelősek voltak elesett társainkért.
Ron szinte megszállottja lett August Rookwoodnak, aki a Szükség Szobájánál történt robbanás következtében megölte bátyját, Fredet. Harry, habár tisztában volt Ron munkába vetett szenvedélyének okával, úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy támogatja. Még mindig bűntudatot érzett, így aztán nem volt meglepő, hogy egyiküknek sem állt terveiben ismét iskolapadba ülni. Ugyan csak mentálisan és érzelmileg tudtam segíteni őket, de sokat jelentett, hogy gyakran ellátogattak hozzám. Ilyenkor jó volt kimozdulni a kastély falai közül, és beülni a Három Seprűbe egy finom italra, sétálni Roxmorts eldugott utcáin, betérni az aprócska boltokba, meg miegymás. Azonban most aggállyal töltött el, mit is kéne mondanom, hogyha a hetemről kérdeznek. Ők mindig támogattak az elképzeléseimben, még ha eleinte nem is teljes erővel. Tudtam, hogy rájuk akármikor számíthatok, amikor szükséges. Azt viszont kötve hittem, hogy ugrálnának az örömtől, ha megpróbálnám nekik elmagyarázni – feltéve, ha egyáltalán tudnám –, hogy mégis miért kötöttem egy állítólagos szerződést a hírhedt Perselus Pitonnal.
Parvati már nem tartózkodott a szobában, és amint leértem a reggelihez, megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy a nagyteremben sem volt szerencsém belefutni. Lelkiismeret-furdalással eszegettem a pirítósomat, és a kávésbögrém alján álló zaccot nézegettem. Szerencsére a professzor sem volt jelen, bár kevéssé zavart volna, ha mégis a tanári asztalnál ül. Piton professzor finoman szólva sem örült az éjszakai felfedezésünknek, de nem mondhatnám, hogy én is teljesen ugyanígy éreztem. Az első sokk után, és a még mindig igen aggasztó ruha és emlékezetvesztés részek kivételével, meg kellett állapítanom, hogy nem is volt annyira borzalmas a helyzet. Több szempontból megvizsgálva is igen előnyös volt számomra. Volt lehetőségem megvitatni a tanárral azokat az aggályokat, amikről már több hónapja próbálok vele normálisan beszélni, de amit általában velejében elfojt. A tény, hogy most nincs hová menekülnie, és kénytelen értelmes társalgást folytatnia velem, egyrészt pozitív érzéseket, másrészt pedig egy kis kárörvendést ébresztett bennem. Vitathatatlanul lehetséges az is, hogy a következő héten is megpróbálna komplett levegőnek nézni, de ez semmiképp sem vezetne jóra az ő szempontjából, mivel kénytelen lenne folyamatosan „vendégül" látnia. Elmosolyodtam. Micsoda valótlan szituáció! Még az is lehet, hogy legközelebb kérek tőle egy csésze teát.
McGalagony felállt, és odabiccentett a tanári asztalnál elhelyezkedő Lupin professzorra, valamint Sinistrára, de azok láthatóan igen el voltak mélyülve egy beszélgetésben. Lupin professzor azon a reggelen nem volt túl valami jó formában, és egy apró intés után ismét pusmogni kezdett a mellette ülő tanárnő fülébe. Az igazgatónő megcsóválta a fejét, majd kifelé igyekezett a teremből. Én is felpattantam a helyemről, és gyorsan utánaeredtem, a bejárati csarnokba érve végül megszólítottam.
– Jó reggelt, igazgatónő!
– Jó reggelt, Miss Granger! Látom, ma jobb hangulatban van, mint tegnap. – Ezt csak másodlagosan tette hozzá. Szombat délután, amikor a könyvtárban kutattam, és próbáltam Parvati elől menekülni, meglátogatott. Nyilvánvalóan az eltűnésemről érdeklődött. Megnyugtattam, hogy a barátnőm valószínűleg tévedett, amikor az hitte, eltűntem. A Madam Cvikkertől kapott speciális engedélyemet ugyanis sokszor arra használtam, hogy felügyelet nélkül éjszakába nyúlóan olvassak egy kis eldugott sarokban álló könyvtári puffon. Ebben abszolút semmi kivetnivalót nem talált. A reggeli séták, habár abszolút nem voltak rám jellemzőek, mégis jó kifogásnak bizonyultak, akárcsak az előző héten Hagridnál hagyott könyvem. Az meg csak mázli, hogy szombat reggel Hagrid sohasem tartózkodott a kunyhójában.
– Igen, valóban így van. Ma sokkal kipihentebb vagyok – füllentettem, mert persze tegnap azt is hozzátettem, hogy a sok olvasással és tanulással valószínűleg túlhajszoltam magam, ezért fejfájásra hivatkozva kimentettem magam az igazgatónő további kérdései alól. – Igazából meg szerettem volna kérdezni, esetleg lenne-e ideje beszélgetni pár percre?
– Ugye nincs valami probléma? Csaknem a pénteki nappal kapcsolatos? – kérdezte egyszerre aggódóan McGalagony. Az utóbbi időben szükségesnek tartotta, hogy valamiféle védelmező anyai pozíciót töltsön be az életemben, persze nem hivatalosan, és nem annyira szélsőségesen, mint Remus. Rá nyilvánvalóan Harry akasztotta rá az őrködő nagybácsi szerepet, ami nem is volt különösebb probléma, mert ő sokkal megértőbb és engedékenyebb volt, mint az igazgatónő. Szinte már közeli családtagnak tekintettem.
– Nem, dehogyis – ráztam meg a fejemet –, de attól tartok, egy szívességre lenne szükségem.
Elértük az igazgatói irodát, majd a csigalépcsőn felbaktatva beléptünk a szobába. Az igazgatónő rögtön hellyel és teával kínált, én pedig a lehető legtermészetesebben elutasítottam.
– Tudja, McGalagony professzor, ez a kérés valamelyest kellemetlen téma a számomra.
– Mi lenne az?
– Szeretnék egy saját hálótermet – böktem ki végül.
A boszorkány felvonta vékony szemöldökét.
– Igazgatónő, tudom, hogy milyen okkal rakott össze minket megint Parvatival az év elején. Gyanítom, aggódott, hogy mivel régi évfolyamtársaink már nincsenek a kastélyban, valamilyen mértékben szeretnénk egymásra támaszkodni.
– Igen, valóban volt egy ilyen szándékom, és mivel nem ellenkeztek, úgy gondoltam, önök is jó ötletnek tartják. Mégis mi okozza a hirtelen változást?
– Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, a probléma némiképp kötődik a pénteki naphoz. – Itt mély levegőt vettem, a tanárnő macskaszerű szeme pedig érdeklődően figyelt engem. – Meglehetősen kellemetlen Parvatival egy szobában tartózkodni, az utóbbi időben ez nyilvánvalóvá vált. Már mindketten elmúltunk tizenkilenc évesek, és ebben a korban szükségszerű egy bizonyos szintű magánszféra kialakítása. Nem hinném, hogy egyikünk is rászorulna érzelmi támogatásra, és az sem utolsó, hogy nehezemre esik koncentrálni a tanulásra esténként, amikor ő is jelen van. Ön tudja, hogy az iskola utáni karrieremre szeretnék koncentrálni, amiben nagy szerepet alakítanak a manójogok és a diákegylettel kapcsolatos tevékenységek, és habár Parvati közel áll hozzám, nem mondhatnám, hogy készségesen viszonyul minden ehhez kapcsolódó tevékenységemhez, és nem szeretném azt éreztetni vele, hogy kötelező is lenne. Az órarendünk szinte teljesen eltérő, ami azt is jelenti, hogy általában csak esténként találkozunk. Tudom, hogy az igazgatónő szemet hunyt Madam Cvikker engedélye felett, ami a könyvtárhoz való hozzáférésemet illeti, az viszont tagadhatatlan tény, hogy saját lakrészemen kedvezőbb légkört tudnék kialakítani, mármint abban az esetben, ha Parvati nem tartózkodna ugyanebben a helyiségben. Persze ott van a Harry és Ron látogatásai miatti körülmény is. Mint tisztában van vele, néha jelentős időre elhagyjuk a kastélyt, és ilyenkor meglehetősen későn érek vissza. A barátnőm jó viszonyt ápol a fiúkkal, de nem annyira közelit, hogy velünk is tartana. Ezen felül pedig úgy érzem, muszáj lesz megemlítenem még egy utolsó pontot, és remélem, hogy ebben számíthatok a diszkréciójára. – Olyan gyorsasággal zúdítottam rá az információkat, hogy reméltem, ideje sincs felfogni őket.
– Feltéve, ha ez nem rengeti meg a magába vetett hitemet, és nincs összeköttetésben olyan elvekkel, amiket igazgatónői pozícióm miatt ne tudnék támogatni, természetesen számíthat rá.
– Horkol.
– Hogy mondja kérem?
– Parvatinak krónikus horkolási tendenciái vannak, tanárnő. Amikor a roxforti csatában az egyik vérfarkassal küzdött, tudja, azzal, aki miatt elveszítettük Lavendert – egy kicsit elhallgattam, mert McGalagony arcán átsuhant egy árny –, súlyos sérüléseket szerzett az arcán, betörött az orra, emiatt sokáig a Szent Mungo osztályán lábadozott. Persze, nincsen tisztába azzal, hogy mennyire is zavar a horkolása, de nem kérhetem számon miatta, és ez nem olyan dolog, amit önszántából abba tudna hagyni. – Úgy éreztem, elárultam a barátnőmet, irtózatos lelkiismeret-furdalás vett erőt rajtam, mert bevontam őt egy olyan helyzetbe, amiről egyáltalán nem tehetett.
– Miért nem szór rá hangnémító varázslatot?
– Ugyan, tanárnő, biztosan észrevenné, és akkor kénytelen lennék elmondani neki az igazat.
– Csak találhatunk valami megoldást.
– Attól tartok, nincsen rá gyógymód, hiszen akkor már a Szent Mungóban is tettek volna valamit ellene. Azt meg mégsem várhatja el tőlem, hogy minden este megvárjam, hogy elaludjon, és titokban varázslatok szórjak rá. Ez felettébb erkölcstelen cselekedet lenne.
McGalagony elgondolkozott a mondandón, és kisvártatva válaszolt.
– Valóban, ezt nem várhatom el öntől. A füldugóval próbálkozott már?
– Igen, de ebben az esetben is csak részlegesen tudtam kizárni a zörejeket. Arról nem is beszélve, hogy így saját magam sem hallottam, mekkora zajt csapok, amire persze felébredt, és vitába torkollt az egész.
– Értem, értem – bólogatott az igazgatónő még mindig elgondolkodva.
– Akkor megfontolja a kérésemet?
– Arra semmi szükség, ha úgy szeretné, már jövő héttől elköltözhet a saját szobájába. Gondolom, előtte szeretne beszélni Miss Patillal, és értelemszerűen azért nekem is lenne egy kikötésem, Miss Granger.
– Hogyne, igazgatónő.
– Talán kettő is. Ha bármilyen ok felmerülne, hogy a saját szobáját nem megfelelő céllal használná, ebbe beleértve a veszélyes kísérleteket és titkos találkozókat is, azonnal vissza kell költöznie Parvatihoz.
– Értem, tanárnő, mi lenne a második feltétel?
– Lupin professzortól a tudomásomra jutott, hogy még mindig eléggé feszült a viszony ön és Piton professzor között. – A gyomrom elkezdett bukfenceket hányni, és kissé megfeszült a testem, amint tovább hallgattam. – Miss Granger, szeretném, ha jobb kapcsolatot ápolna Perselusszal, és nem kényszerítené olyan dolgokra, amik bizonyosan kellemetlenek a számára. Ha több türelmet mutatna az irányába, biztos vagyok benne, hogy sokkal nyitottabb lenne az ön kérdéseire.
Összeszorított fogakkal, de kimérten feleltem.
– Nem hiszem, hogy a professzort bármire is rá tudnám kényszeríteni, figyelembe véve előző reakcióit, de megígérem, hogy a kelleténél is figyelmesebb leszek a közeljövőben.
– Remek, kér egy kis kekszet? – zárta le a beszélgetést az öreg boszorka.
Megráztam a fejemet, majd gyorsan közöltem, hogy a barátaim érkezése miatt hamarosan indulnom kell.
...
Perselus:
Perselus Piton a vasárnapi nap nagy részét a szerződés tanulmányozásával töltötte. Be kellett látnia, hogy egy olyan mágikus köteléket, amit nyilvánvalóan saját maga kötött, nehéz lenne felbontani vagy megsemmisíteni, ez is bizonyította kivételes mágikus képességeit. Hogyha nem ilyen helyzet alakult volna ki, bizonyosan vállba is veregette volna magát a fáradozásaiért, most viszont bosszúsan nézegette a pergament. Egy szemhunyásnyit sem aludt, és amint feljött a nap, azonnal magára terítette a talárját, elhagyta a kastélyt, és Londonba hoppanált. Látogatást akart tenni a Zsebpiszok Közbe. A Borgin és Burkesben tudniillik, nemcsak sötét és veszélyes mágiájú tárgyakkal foglalkoztak, hanem az öreg Mr. Borginnak szakterületéhez tartozott a kéz alatt kötött mágikus szerződések kijátszása is. Perselus Pitonnak haditervet kellett készítenie, és ehhez feltétlenül szüksége volt egy másodvéleményre. Egyértelműen ezt úgy is megtehette, hogy Borginnak fogalma sem volt arról, mi is áll benne. Ha a professzor sejtései beigazolódnak, esélye lehet sokkal gyorsabban megválnia Grangertől, anélkül, hogy csúnya bibircsókok kelnének ki az orrán, vagy bármiféle szerencsétlenség érné. Ez persze roppant fontos szempont volt. Gondolataiba gyökeret vert egy terv, és lassacskán megformálódni látszott. Nem volt túlságosan elkápráztatva tőle, de vészes időkben vészes megoldásokat kell alkalmazni.
...
Elbeszélő:
Hermione kettős érzésekkel hagyta el az igazgatói irodát, nem örült neki, hogy McGalagony nyílt utalást tett a Piton professzorral való viszálykodására. Viszont szerencsésnek vélte, hogy az igazgatónőnek halvány lila gőze sem volt a lakrészében tett esti látogatásainak mivoltáról. Csak Parvati miatt érezte még mindig rosszul magát. A bejárati csarnokban már ott várt rá Harry és Ron. A tizenegyes tanterem ajtaja mögött félig megbújva Hóborc, a kopogószellem krétadarabkákkal dobálta az arra járó diákok fejét. A fiatalokat megpillantva pedig boldogan felcsillant a szeme, és gyorsan feléjük libegett.
Nini! Icipici Pottiputyi,
tán hiányzott a suli?
Jóízűen kuncogott, aztán a lépcső aljához érő Hermionét nézve hozzátette.
Lám, a másik bajkeverő!
Bozontoska már vakmerő,
így tökös pite nála a nyerő.
– Ez miről zagyvál már megint? – kérdezte Ron bosszúsan.
– Hóborc, most nincs kedvünk játszani – közölte vele Harry, míg kezeivel távozásra intette a kopogószellemet.
Hóborcot úgy rázta a nevetés, hogy harangalakú kis sapkája majdnem leesett a fejéről, viszont egyéb taglalás nélkül elillant. Hermione ekkor már a fiúk nyakában lógott, és boldogan üdvözölte őket.
– Máris kiakasztott Hóborc, Ron? - kérdezte.
– Ma igen mókás hangulatában van. Azt mondogatta, hogy tökös pite imádó lettél.
– Megbuggyant, Hermione nem is szereti a tökös pitét – tette hozzá Harry.
– Nem, valóban nem szeretem – válaszolta a lány halkan, amint a napsütéssel borított parkon keresztül végigsétáltak Roxmorts irányába. Különösnek tartotta azt az ismerős érzést, ami hatalmába kerítette, amikor a tökös pitét emlegették.
Később már a Három Seprűben üldögélve taglalták a hetüket egy finom korsó vajsör felett, kizárólag a könyvesboltban és a Mézesfalásban tett látogatásuk után.
– Hogy van Ginny? – kérdezte Hermione végül, mert a fiúk igencsak kerülgették a témát.
– Őszintén szólva, nem igazán tudjuk – sóhajtott Harry. – Amióta profi kviddics kiképzés alatt áll, szinte alig ír nekem levelet. Nekünk pedig nincs időnk átugrani Írországba meglátogatni.
– Gondolom, hogy rosszul esik, de ne csüggedj. Ginny biztosan írni fog, ha már bekerült a ligába – nyugtatta meg őt Hermione.
– Az még oké, hogy a pasijának nem ír, de a saját bátyjáról is megfeledkezik? – panaszkodott Ron. – Teljességgel érthetetlen.
– Csak gondolj bele, biztosan egy csomó tehetséges és fitt férfi játékos veszi körül, mégis miért írna a halálfalókat kergető barátjának, aki az ideje nagy részét a bátyjával tölti?
– Igaz, borzasztóan unalmas lehetsz – vetette oda Ron viccelődve.
– Ginny sosem unná meg Harryt, Ronald – mondta a lány korholó pillantásokat vetve a vörös hajúra, aki erre gyorsan megpróbálta elterelni a témát.
– Mi volt a M.A.J.O.M gyűlésen, sikerrel jártál a mardekáros hadműveletben? – faggatta, és Hermione érezte, hogy nem bújhat ki a téma alól.
– Füstbe ment a terv. Büntetőmunkára lettem ítélve.
– Büntetőmunkára? – botránkozott meg egyszerre Ron és Harry.
– Piton professzor rajtakapott, amikor néhány posztert próbáltam becsempészni a mardekáros klubhelyiségbe. Sajnos nem díjazta a törekvésemet.
– Aljasság – háborodott fel Ron –, hihetetlen, hogy még mindig ilyen akadékoskodó. Az ember azt gondolná, változott valamit az évek során. Nem igaz, Harry?
A kis túlélő azonban nem felelt, a háború óta egy rossz megjegyzést sem tett a bájitalmesterre, és mindig kiállt a rossznyelvűek ellen, ha azok bármilyen módon megkérdőjelezték Piton hűségét.
– Biztos volt rá valami oka – közölte aztán két korty között csendesen.
– Bizony, méghozzá az, hogy minél nehezebbé tegye Hermione életét – horkantott Ron cinikusan.
– Majd csak túlélem valahogy - felelte Hermione, és megeresztett egy enyhe mosolyt. Ha sejtenék, mennyi mindenről nem tudnak még.
...
Hermione:
A hét viszonylag hamar eltelt, és a bájitalmesterünk is gyanúsan került, még az órákon sem piszkált vagy szólított fel különösebben. Az időjárás kifejezetten angolos volt, a vasárnapi napsütéssel ellentétben úgy zuhogott minden nap az eső, mintha dézsából öntötték volna. Parvati nem örült, amikor megtudta a hírt az elköltözésemről, rögtön teóriákat kezdett gyártani, de megnyugtattam, hogy így is szomszédok maradunk, és akármikor átugorhat hozzám. Kivéve, hogyha jóslástanról és divatmagazinokról akar tárgyalni. Egyébként mostanság egy hugrabugos fiúval kezdett találkozgatni, ami eléggé lekötötte a szabadidejét.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem vártam ezt a szombati napot, valami furcsa izgatottságot éreztem, amikor a könyvtárban a manók és egyéb varázslények elnyomásáról keresgéltem az anyagokat. Bizonyítási vágy? Mindenképpen. Nem hagyhattam, hogy Perselus Piton fölém kerekedjen, mármint átvitt értelemben.
Belenéztem a tükörbe, és felkötöttem a hajamat, majd a farmerem hátsó zsebébe dugtam a pálcámat. Készen álltam az első próbatételre. Nem sokkal tizenegy óra előtt elhagytam a hálótermemet. A bézs kötött pulóverem aprócska lyukain keresztül éreztem, amint az éjszakai szellő lágyan cirógatja a bőrömet. Valaki nyitva hagyott pár ablakot a folyosón.
A pincébe érve a tölgyfaajtó magától tárult fel, és amint beléptem a lakrészbe, nyikorogva csattant be mögöttem. A nappalit most sötétség borította, csak egy sarokban álló lámpa adott némi fényt a helyiségben, árnyékokat vetve a falakra, a kandalló piszkavasának ezüstnyeléről pedig visszapattantak a fénysugarak. Nem égett a tűz, és mintha sokkal hidegebb lett volna, mint ami az előző hétről az emlékeimben élt. Megdörzsöltem a felkaromat. A labor bejáratánál a professzor alakja lassan kirajzolódni látszott a sötétségből, csak hallani tudtam, hogy karcos hangján üdvözöl, de nem láttam ajkai mozgását.
– Jó estét, Miss Granger – duruzsolta.
– Jó estét, professzor.
– Üljön le – parancsolt rám tiszteletet elváró hangján.
– Kedves öntől, hogy ma hellyel kínál – válaszoltam nála jóval oldottabban, mert éreztem a hangjában megbújó feszültséget. A kanapé felé léptem, de szinte azonnal rám rivallt.
– Nem oda – majd a karosszékre mutatott.
A mozdulatomat megszakítva ugyan egy ideig nem moccantam, de aztán ráérősen visszafordultam, és leereszkedtem a karosszékbe. Kilépett az árnyékból, a lámpa fényénél megvilágított rezzenéstelen arca egyenesen rám fókuszált. Ma nem vált meg ismert fekete öltözékétől.
– Tanár úr, mire véljem a hallgatását? Vitára tetszik készülni, vagy inkább temetésre? - bepróbálkoztam egy erőltetett mosollyal, de nem értem el vele a várt hatást.
– Most, hogy mondja – válaszolta, és aprót rándulás húzódott meg a szája sarkában.
A semmiből egy tekergő anyag siklott végig a testemen, az alkaromat a karfához, a bokámat a szék lábához szorították a kötelek. Nem tartottak erősen, és éppenséggel nem is volt fájdalmas, ez viszont nem akadályozta meg a bennem feltörő ijedtséget. Hatalmas gombóc szorult a torkomba. Éreztem, hogy a zsibbadt érzés egyenesen lefele kúszik. Nem akartam megkérdezni, hogy mire készül, attól tartva, hogy ez erőszakra késztetné, de nem. Nem tudtam elképzelni, hogy szándékosan bántana, azt mondta, sosem tenné meg. Az az eltökélt érzés, ami még fél órája a biztonság hitébe kergetett, ebben a pillanatban szinte azonnal eltűnt.
Ahogy feleszméltem, kitört belőlem az egyetlen kérdés, amire gondolni tudtam.
– Hogyan? A szerződésben az állt…
– Hogy nem gyötörhetem meg a házimanókat, magáról viszont egy szót sem szólt a szabály. Átkokat és rontásokat nem kell használnom ahhoz, hogy megkapjam, amit akarok.
Mekkora idióta vagyok.
Önként belesétáltam a csapdájába, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmire vetemedne. Mit is vártam egy kémtől, akinek a legkifinomultabb tulajdonsága az információszerzés volt?
– Magától nem is kellett volna másra számítanom. – Az enyhe felélem mellett az ellenszenv, mint egy bénító méreg, terjedt szét az ereimben.
– Nagyon figyeljen arra, amit most kérdezek. Ön minden bizonnyal a létező összes érvét összegyűjtötte a manó jogokról az elmúlt napokban, és hosszas órákat töltött a könyvtárban, hogy ezeket alá is támassza, igazam van? – hadarta precízen. Már közvetlenül előttem állt, kitakarva ezzel a lámpa fényét.
– Igen, így van.
– És valószínű kérdéseimre is átgondolta a választ, azokat is beleértve, melyekre egyáltalán nem számít tőlem.
– Meglehet. – A csalódottság és az ingerültség csak egyre erősebbé vált.
– Akkor árulja el nekem, Granger, miért kéne órákat elpazarolnom arra, hogy ezek részletes taglalását hallgassam, amikor egyszerűen el is vehetem őket?
– Azért, mert az csalás lenne – fakadtam ki.
Piton felhorkantott.
– Ha nem vette volna észre, az élet nem igazságos. Csalókra mindig szükség van.
– Ezt a Wizengamot előtt is megemlítette?
– Ne súlyosbítsa a helyzetét.
– Feltétlenül szükséges ez? - kérdeztem, és lepillantottam a kezeimet lefogó kötelekre.
– Igen, most pedig elmondom, hogy is fog ez lezajlani. Amikor behatolok a tudatába, maga koncentrálni fog az előbb említett érveire, én pedig el fogom dönteni, hogy elfogadom vagy elutasítom-e őket. Nincsen visszakozás, hátráltatás, és egyéb érzelmi hercehurca.
– Ezt mégis hogyan nevezhetné vitának? Esélyt sem hagy a védekezésre! Azt hittem, magában van annyi bátorság, hogy tisztességesen kiálljon ellenem, ehelyett ilyen aljas trükkökkel próbálkozik.
– Akkor tévedett. Legilimens!
Először alig éreztem meg, hogy behatol a tudatomba. Olyan volt, mint egy apró szúnyog, aminek a zümmögését csak akkor hallod meg, ha már nagyon közel van a füledhez. Ilyenkor csak úgy tudod elkapni a dögöt, ha felkapcsolod a villanyt, és megvárod, hogy leszálljon valahová, hogy aztán kegyetlenül lecsaphassad. De mi van akkor, hogyha ugyanezt sötétben kéne megtenned, lámpa nélkül, vagy bármilyen világítás nélkül? Veszett ügynek látszana, tudom. Éppen ilyen érzés volt, ahogy megpróbáltam ellenállni, már csak reflexből is, a tudatom ki akarta zárni a betolakodót. A gondolataim viharosak voltak, menekülni akartak előle, nem behódolni. Iskolai képek, egy vécécsészére roskadó lány elfojtott zokogása, a gúnyos megjegyzései bájitaltan órák alatt, jaj, csak ezt ne... Bellatrix tőre, ami felhasítja a torkom vékony bőrét. A filmszalag folyamatosan pergett anélkül, hogy megállíthattam volna. iSárvérű, sárvérű/i – ordibálta, én meg csak sikítoztam, a roxforti csata, kíntól eltorzuló arcok egyvelege, halottak, rengeteg halott, a kép, amint Perselus Piton vérben ázva fekszik a Szellemszállás padlóján, és az az érzés, amit előző szombaton a szemében véltem felfedezni, megbánás, ridegség. Alábbhagyott a kapcsolat, a professzor még mindig előttem állt, amikor kitisztult a látásom, mert közben akaratlanul is behunytam a szememet.
– Szedje össze a gondolatait, koncentráljon – dorgált meg mély hangján, de az arcvonásai meglepettnek tűntek, mintha egyáltalán nem az ő hibája lenne, hogy felfedte ezeket a képeket.
– Hagyja abba! Ezzel semmit sem fog elérni!– ordítottam.
– Nem áll szándékomban kutatni, csak készségesen elém kéne tárnia, amit tudni szeretnék. Ha nem rendezi az érzéseit, az a maga hibája.
– Időt sem hagyott. Mellesleg könnyen beszél az, aki nincs megkötözve – förmedtem rá haragosan. Olyan tüzet szított bennem, olyan haragot éreztem, mint egy megsebzett kutya.
– Nocsak, nocsak, sokkal jobban leplezi, hogy fél, mint amire számítottam – tette hozzá halkan.
– Nem félek – hazudtam.
– Ha így lenne, most nem a fájdalmas emlékei törnének elő – csillant meg sötét írisze.
Nem feleltem, elfordítottam a tekintetem.
– Szívességet tenne mindkettőnknek, hogyha engedelmeskedne.
– Azt mondta, nem bántana szándékosan. Harry hitt magában, mindig megvédte, de nem változott egy cseppet sem. Maga még mindig...
– Mondja csak ki – sötétedett el az arca.
– Kegyetlen – nyögtem ki végül, mivel úgyis tudta, mire gondolok.
– Miss Granger, ismeri a pillangóeffektust? – A tekintete szikrákat szórt, ahogy rám nézett.
– Arra gondol, amikor egy rendszer legkisebb változása is felboríthatja az egyensúlyt?
– Így van.
– Mi köze van a témánkhoz?
– A maga ötletei pont ilyenek, fogalma sincs, hogy milyen hatást érne el vele. Vagy épp milyen lavinát indít el. Csak egy oldalról látja a dolgot, a sajátjáról. Ez legalább annyira kegyetlen, mint aminek kegyed engem beállít. Még ha gondtalanságból is fakad.
– Tehát ön szerint a tétlenség sokkal előbbre való, mint bármely cselekedet egy jobb irányba.
– Ezt nem állíthatom biztosan.
Csend lett. Még mindig engem fürkészett, szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Dühös voltam, hogy belém látott, nem tudtam kontrollálni magam, ezért a kitűzött célra sem tudtam koncentrálni. A pálcáját a két mutatóujja között tartotta, és hosszú ujjai mintha megremegtek volna egy pillanatra.
– Azt hittem, hogy maga is minél előbb le szeretné zárni ezt a cirkuszt. Rosszul gondoltam volna? - vonta fel a szemöldökét.
– Nem, de ezt tehette volna anélkül is, hogy kikötöz és úgy vallat, mint egy foglyot.
– Ha elengedem, megígéri, hogy nem fog ellenkezni?
– Van más választásom? – válaszoltam reményvesztetten. Intett a pálcájával, és a kötelek kámforrá váltak.
– Gondolom, mondanom sem kell, hogyha mégis bepróbálkozna valamivel, a kötelek visszakerülnek a helyükre. Felkészült?
Bólintottam, és lehunytam a szememet. Muszáj volt, hogy összpontosítsak, ha így akarja megtudni az érveimet, hát tessék, nincsen vesztenivalóm.
– Legilimens!
Másodjára már jóval erősebben éreztem a jelenlétét, és az órák, amiket a vita első pontjának kidolgozásán töltöttem, másodpercek alatt pörögtek le előttem. A manóknak joguk van saját ruha viselésére, egy rongy nem feltétlenül higiénikus hosszú távon, megakadályozva ezzel a korai elhalálozásokat és elősegítve az általános egészséget is. Szabadnapra van szükségük, mint minden dolgozó embernek, fizetésre, hogy megvehessék szabadidejükben azt, ami örömet okoz nekik, fizikai fegyelmezés betiltása, és a lista csak ment tovább. Kell hogy legyen szavazati joguk, hogy eldönthessék, melyik miniszter tartaná tiszteletben nézőpontjukat... itt megszakadt a kép.
– Szavazati jog? – A férfi felhördült. – Magának elment az esze?
– Miért ne? Amíg egy varázslény teljes intelligenciával rendelkezik, addig jogukban kellene állnia annak is, hogy szavazhassanak a mágiaügyi miniszterre. Végtére ők is a varázsvilág tagjai, így a döntések, amiket a miniszter hoz, rájuk is kihatnak.
– Az meglehet, de ez az engedelmesség teljes elvesztését is okozhatná. Gondoljon csak bele. Jogok, fizetés, szavazat, tüntetések, lázadások? Nincsen olyan messze az egyik a másiktól.
– Az olyan empátiahiányos emberek miatt, mint maga, szenvednek olyan sokan. Kétségtelen, hogy a világról alkotott képébe nem férne bele az engedetlenség, mert ahogy ön mondta, felborítaná a rendet. Milyen kár, hogy már igazából rég káosz uralkodik. Ne gondolja, hogy egyes manók nem sóvárognak titokban a jobb életre.
– Azt hittem, Mr. Potternek köszönhetően már béke uralkodik. Minek zargatná fel újra?
– A békéről alkotott képe nem mindenkinek ugyanaz. Nem mindenkinek fekete és fehér a világ, Piton professzor. Amit én látok, az közel sincsen még a méltányoshoz.
– Mindenkit érnek atrocitások... ez elkerülhetetlen. Ezen a jogok sem fognak változtatni.
A falióra kattanása és a belőle szóló csicsergés jelezte, hogy eljött a hajnali öt óra. Mindketten odapillantottunk.
– Mennem kéne – szóltam egyszerre, és felálltam. Érdekes módon ő is felállt.
– Még nem fejeztük be, Miss Granger.
– Akkor ma egyezzünk meg abban, hogy nem egyeztünk meg. – Mielőtt még bármit is csinálhatott volna, megfordultam, és kifutottam a szobából.
Úgy rohantam a Griffendél-toronyba, hogy hátra sem néztem. A huzattól könnyezni kezdett a szemem, de nem törődtem vele. Megalázottnak éreztem magam. Ismét. Hagytam, hogy ezt tegye velem, és még azt is elhittem neki, hogy nem volt más választása, ezt kellett tennie... De valójában dönthetett volna másképp is ahelyett, hogy visszaélt volna az emberi elme fölötti hatalmával.
Pitonnak tudnia kell, hogy annak, amit velem művelt, következményei lesznek. Nem fogom hagyni, hogy elnyomjon! És meg is fogja tudni, legközelebb a saját gyógyszerét fogom megitatni vele. Ha tisztességesen nem megy a játék, azt akarom, hogy ő is szenvedjen.
Egy dolgot biztosan nem tudott a professzor. Lehet, hogy az okklumenciának nem voltam szakértője, de remekül értettem az emlékezet elvonáshoz.
