6. Fejezet – Krumplis tészta

Perselus:

Perselus Piton undorodva nézte az előtte álló tálkában lévő ételt. Krumplis tészta. Piton utálta a krumplit. A villájával megpiszkálta a fura sárgás-pirosas ennivalót, aztán letette az evőeszközt, és felpillantott. A Griffendél asztalánál Hermione Granger ugyanolyan megrökönyödötten tekintett az ételre, mint az előbb Piton. A lány láthatóan nem örült a mugli finomságnak, és Perselus meg volt győződve arról, hogy amikor az egészségesebb mugli gasztronómia bevezetése mellett érvelt, nem pont erre gondolt.

– Kérsz hozzá egy uborkát? – A mellette ülő Remus hangja kirángatta gondolataiból. A férfi mosolyogva tekintett rá.

– Nem – morogta.

– Ugyan, Perselus, nagyon finom, csak kóstold meg – noszogatta Lupin.

– Köszönöm, de kihagynám. Még rengeteg a tennivalóm – válaszolta Perselus, és felállt, hogy elhagyja a termet.

Csütörtök volt. Az előző heti találkájuk Miss Grangerrel nem ment olyan gördülékenyen, mint ahogy eltervezte. Be kellett látnia, hogy talán egy kissé elvetette a sulykot. Egy pontot sem haladtak előre, ami felettébb zavaró tényező volt, de a lány legalább már pontosan tudta, mire számíthat tőle. A férfinak esze ágában sem volt betekintést nyerni a griffendéles fájdalmas emlékeibe. De mégis mit kellett volna tennie, hogyha annak zavaros elméje önkéntelenül feltárult előtte?! A fenébe is. Miután meggyőződést tett a Borgin és Burkesben való látogatás után a szerződésben felmerülő egérutakról, biztos volt benne, hogy a lehető leggyorsabb és legfájdalommentesebb utat a legilimencia jelentette. A Merlinbe! Nem gondolta, hogy a kis eminens érzései ennyire zavarodottak lesznek, arra meg főként nem számított, hogy ezeknek az emlékeknek ő is a főszereplőjévé válik. Saját magát haldokolva látni elég morbid jelenség volt, de ami még ennél is jobban felbolygatta mélyen elrejtett érzéseit, az a tekintet volt, amit akkor látott, mielőtt a lány két hete szombaton elhagyta a szobáját. Mit gondolhatott, amitől ennyire fájdalmassá vált az a pillantás? Hiszen ő nem tett semmit, ami ne lett volna várható. Örvendeznie kellett volna, amikor ilyen kínos helyzetbe kerültek? Badarság, még Grangernek is tudnia kéne, hogy ez nem ellene szólt, csupán az abszurditás volt az oka. A lány nem gondolhatja komolyan, hogy akármi is történt volna kettőjük között az csalódottságra sarkallaná. Nem lehet olyan dolgot megbánni, amire nem is emlékeznek, csak találgatni tudtak, hogy mi történt.

...

Hermione:

Az őszi avar zizegett a talpam alatt, amikor komótosan róttam a köröket az udvaron, hogy már-már idegesítővé vált. Krumplis tészta. Az elmémben a krumplis tészta képe összekeveredett az elmúlt napok történéseivel. McGalagonynak szólnom kéne, hogy ez az étel talán nem volt a legjobb választás. Normális esetben az lett volna az első dolgom, hogy felrohanok hozzá, és értesítsem a krumplis tészta akármilyen finom ételnek is minősíthető, tulajdonképpen nem más, mint szénhidrát, na meg egy kis olaj. Most viszont fontosabb dolgom is akadt, mint ezekről a dolgokról tájékoztatni az igazgatónőt. Egyébként sem társalogtam volna vele kettesben, addig nem, amíg le nem rendeztem az előttem álló feladatot. Fárasztó napok elé néztem, és nem maradt elég időm, hogy felkészüljek. Visszarohantam a kastély kapujához, hogy lemehessek a konyha folyosójára, ahol megcsiklandoztam a portré körtéjét, az pedig készségesen engedett be. A házimanók már tudták, hogy jövök. Nem is voltak meglepődve, inkább idegesen kezdtek eliszkolni előlem. Dobby felé vettem az irányt, amint megláttam, hogy egy jókora adag kondéros kekszet majszolgatnak Winkyvel egy kisebb asztalnál a sarokban.

– Hermione kisasszony! – ragyogott fel vidáman az arca. – Máris megérkezett?

– Szervusz, Dobby, nem akarlak sürgetni, de tudod, hogy az ügy nem tűr halasztást. Megszerezted, amire kértelek?

– Dobby megpróbált meggyőzni még pár manót, de nem mindenki örült az ötletnek – szontyolodott el Dobby. Winky némán szürcsölte tovább a kávéját.

– Nagyon fontos lenne, kérlek. Nem tudnád mégis valahogy rávenni őket?

– A kisasszony túlaggódja a dolgot, már így is elég információt gyűjtött össze. Ha mindenképpen meg szeretné szerezni a tudja mit, akkor inkább rájuk kéne parancsolnia. Nem tiltakozhatnának.

– Még mindig nincs elég információm. Parancsolgatásról pedig szó sem lehet, Dobby. Te is tudod.

– Akkor a kisasszonynak meg kell elégednie azzal, amije van. Túlságosan is félszegek – mondta a manó, és beleharapott még egy kekszbe.

– Nem értitek, mennyire fontos ez?! Ez a ti érdeketek is, sokkal jobbat érdemeltek!

– Lehet – motyogta Winky, aki nagyon fáradtnak tűnt –, de Winky úgy gondolja, kisasszony, hogy ezt még maguk sem tudják. A kisasszonynak kéne elmagyaráznia nekik, Dobbyra és Winkyre nem hallgat mindenki.

Igazuk volt. Ha közelebb szerettem volna kerülni hozzájuk, nekem kellett volna nyitnom. Végül is az ilyen személyes emlékeknek, személyes kéréssel is kéne párosulnia. Megfordultam, és a konyha közepére húztam egy széket, aztán felálltam rá.

– Jó reggelt! Kaphatnék egy kis figyelmet? – mondtam hangosan, mire a manók kitágult gombaszeme felém fordult. – Jöjjetek közelebb, kérlek! Tudom, hogy nem bíztok bennem. Tudom, hogy amire megkértem Dobbyt és Winkyt, az néhányatoknak borzalmas ötletnek tűnik. Megígérem nektek, hogy nem fogtok bennem csalódni. Ezzel nem árultok el senkit, és sosem lesz ellenetek felhasználva. Csupán annyit kérek, hogy bízzatok meg bennem annyira, hogy képviseljem az érdekeiteket. Ha nem is magatokért teszitek, gondoljatok a társaitokra, akik még a mai napig is kúriákban szolgálva sokkal rosszabb sorsban élnek, mint ti itt a Roxfortban. Tudom, hogy ti nem tartjátok érdemesnek magatokat arra, hogy szembeszálljatok, vagy épp csak hangot adjatok a sérelmeiteknek, de én igen. Én érdemesnek tartok minden varázslényt és házimanót arra, hogy jobb életet éljen, hogy olyan jogaitok legyenek, mint a boszorkányoknak és a varázslóknak. Nélkületek viszont, ezt én sem tudom véghezvinni, és az odaadásotok nem fog kárba veszni, ennyit biztosan állíthatok – fejeztem be hadarva. A mondandómat néma csend követte egy ideig, amíg egy sovány házimanó lassan oda nem lépett hozzám. Azt gondoltam, hogy menten sírva fakad, vagy azt kéri tőlem elfúló hangon, hogy ne kérjek be nem teljesíthető dolgokat. Ehelyett csak egy üvegpalackot varázsolt elő, amit óvatosan a kezembe helyezett, és láttam, amint az megtelik valami sötéten csillogó anyaggal. Ezt követően több félénk manó is odalépett hozzám, ujjukat az üvegcsére helyezve, amíg az tele nem lett. Hálásan sóhajtottam egyet, és rám mosolyogtak.

– Granger kisasszony, nagyon vigyázzon rá.

...

Elbeszélő:

Lupin professzor csütörtök délután jó hangulatban volt. Szerette a krumplis tésztát, habár gyerekkorában nem volt alkalma gyakran élvezni ezt az ételt. Szerencsésnek érezte magát, hogy visszafogadták a Roxfortba, mindez persze Minervának volt köszönhető. Perselus is kiállt mellette, ugyan nem mutatta ki olyan nyíltan, mint az idős boszorka, tisztában volt vele mennyit köszönhet neki. Az elmúlt két évben, ha nem is lettek barátok, Remus megpróbált közelebb kerülni hozzá, kisebb-nagyobb sikerrel. Perselus nem bizonyult olyan rossz beszélgetőpartnernek, amikor épp jobb hangulatában volt, és nem burkolózott teljes hallgatásba. Az igazság az volt, hogy Sirius halála után egyetlen olyan ember sem maradt a közvetlen közelében, akivel együtt nőtt volna fel. Remus mindig is bűnbánatot érzett, hogy iskolás éveik alatt sosem állította le a gúnyolást és piszkálgatást, aminek a későbbi bájitaltanár volt a célpontja. James nagyon védelmező volt Lilyvel szemben, talán túlságosan is. Lupin úgy érezte, hogy már mindketten megvezekeltek gyerekkori hibáikért, a sötét varázslatok kivédése tanár pedig nagyon hálás volt Perselusnak, hogy most is olyan lelkiismeretességgel főzte neki a farkasölőfű főzetet, mint annak idején.

Így hát Remus semmi ellenérvet nem talált a Perselusszal köthető barátság megalapozására. Amúgy is szükségét érezte, hogy legyen egy hozzá közelebb álló ember a Roxfortban, lévén, hogy Tonks legtöbbször nagyon el volt foglalva az aurori munkájával, hiszen Ron és Harry oldalán akadt elegendő tennivaló. Teddy ez idő alatt jól érezte magát a nagymamája házában, viszont Lupin a munkájából adódóan sajnos csak a szünnapokon láthatta a családját. De ez sem szegte a kedvét. Mintha kicserélték volna a régi, önsajnáló énjéhez képest, hiszen most már házasemberként és apaként sokkal jobban érezte magát. Az ebből fakadó jókedvével indult a bájitalmester laborja felé, hogy megkapja tőle a havi farkasölőfű főzetét, és persze, hogy jól elbeszélgessen vele.

– Hogy s mint vagyunk, Perselus? – kérdezte derülten, amikor belépett.

– Az előbb végeztem az adagoddal. Ha vársz egy pillanatot, mindjárt idehozom – válaszolta Piton, és egy tartály után kutakodott.

Lupin körbenézett a laborban. A polcokon folyadékokkal teli üvegek sorakoztak, amikben különböző döglött állatok hevertek. Túlságosan is sötétnek találta az atmoszférát.

– Miért nem varázsolsz ide néhány ablakot? Már legutóbb is mondtam neked, hogy nem ártana egy kis fény a helyiségbe – jegyezte meg.

– Ha fényre volna szükségem, a labor nem az alagsorban lenne, hanem egy trópusi szigeten – vetette oda kollégájának barátságtalanul Piton, és a megtöltött üvegcséket a másik férfi kezébe adta.

– Ugyan, Perselus, nem kéne ennyire cinikusnak lenned. Nagyon magadba fordultál mostanság.

– Tudod, hogy nem szeretem a személyeskedést, Lupin.

– Pedig tényleg nem ártana egy-két ablak, és ha szeretnéd, segíthetek benne.

– Nem kell ablak – morogta Piton.

– Jó, akkor legalább elgondolkozhatnál egy kis hangulatvilágításon.

– A lakberendezési tanácsaidat tartogasd meg magadnak, vagy terheld vele Sybillt és Minervát, mert személyes véleményen szerint ők jobban rászorulnak.

– Minerváról jut eszembe! Aurorával a minap azon tanácskoztunk, hogy szervezni kéne egy programot a tanári karnak. Tudod, amolyan csapatépítő tevékenységet. Sokaknak meggyűlik a baja az egyedülléttel, most, hogy vége a háborúnak. Úgy gondoltuk, nem ártana feldobni a hangulatot.

– Mire gondolsz? – kérdezte Perselus, de előre tartott a választól.

– Tegnap megemlítettem Minervának, hogy nyílt egy új táncterem Roxmortsban, ami hétvégenként ingyenes oktatást kínál a háborús harcosoknak. Kifejezetten terápiás célra. Szerintem nem ártana Sybillnek és Minervának sem egy kis kulturális program. Mindenki maga választhatna párt, persze külsős embert is lehet hozni.

– Mintha hét közben nem töltenénk együtt elegendő időt – szólt gúnyosan a fekete hajú férfi.

– Nem is töltünk. Az értekezleteken kívül szinte alig látjuk egymást, Perselus.

– Ez nem elég?

– Fogalmad sincs, miről maradsz le, hogyha nem nyitsz mások felé. Emlékezz csak rá, hogy én milyen boldogtalan voltam, mielőtt találkoztam volna Tonksszal.

– Nem értem, hogy honnan veszed ezeket a nevetséges ötleteket. Soha életemben nem táncoltam nyilvánosan, és ez most sem fog megtörténni. Neked pedig a hétvégéket nem inkább a feleségeddel és a gyermekeddel kéne tölteni?

– Ami azt illeti, Tonks remek ötletnek tartja, és csak két óráról lenne szó. A kettesben töltött idő jót tenne a párkapcsolatunknak is.

– Az enyémnek viszont nem. Én tökéletesen megvagyok saját magammal.

– Ne gondold, hogy kihúzhatod magadat alóla. Ha Minerva beleegyezik, biztosan nem venné jó néven az elutasításodat. Akkor pedig búcsút mondhatsz a különleges és drága hozzávalóidnak, amik a kutatásodhoz kellenek – jegyezte meg Lupin.

– A zsarolás nem illik hozzád, Lupin. És mégis mikorra tervezitek ezeket a találkozókat?

– Szombat estére, feltehetően eset tíz és éjfél között.

– Nem érek rá – vágta rá ridegen a fekete hajú varázsló.

– Mégis mi dolgod lenne?

– A tíz és éjfél közötti időszak remek alkalom a nyugalomra és a csendes alkoholfogyasztásra, egyébként meg semmi közöd hozzá.

– Nem kellene minden héten eljönnöd, elég lenne, ha csak néha benézel. Segíthetek párt találni, Tonksnak rengeteg ifjú hölgy ismerőse van, ha tudod, mire gondolok – mondta huncutul Remus.

– Nem szorulok a segítségedre. A feltételezésekkel ellentétben képes vagyok felkéri egy nőt, ha azt akarnám. Ez a probléma viszont csak akkor válik bizonyossá, hogyha Minerva rábólint. A te érdekedben pedig nagyon remélem, hogy nem így lesz.

– Majd meglátjuk – felelte még mindig vidáman kollégája. – Mindenesetre örülnék neki, ha velünk tartanál.

– Nyilvánvalóan – mondta Piton, és ezzel lezártnak tekintette a témát.

– Egyébként Minerva megkért, hogy szóljak, holnap este meglátogatja a helyet, és szeretné, ha elkísérnéd. Tudod, feltérképezni, hogy megfelelő-e a számunkra, és nem valamilyen turpisságról van szó – tette hozzá még utoljára Lupin, mielőtt távozott volna.

Amikor Remus végre-valahára elhagyta a laborját, Perselus aggódva kezdte masszírozni halántékát, és fejfájással küszködve morfondírozott.

Már csak ez hiányzott.

...

Hermione:

A péntek délelőtt eseménytelenül telt, habár SVK óra után Remus odahívott magához, és meginvitált vasárnap ebédre. Nagyon örültem, mert már rég nem találkoztam Tonksszal, és a kis Teddy is gyorsan cseperedett. Harry és Ron már tudtak a találkáról, hiszen együtt dolgoztak a metamorfmágussal. Aztán este Parvati kérésére leugrottunk Roxmortsba. Már nagyon be szerette volna mutatni nekem újdonsült barátját, és a kastély nem igazán nyújtott kellő légkört efféle formalitásokhoz. A különös helyzetünkre való tekintettel igazából az összes tizenhét év feletti diák szabadon járhatott a kis faluba hétvégenként. Nemrég nyílt egy új hely, ami felvette a versenyt a Három Seprűvel az ifjabb varázslók és boszorkák körében, de a kínálatuk egészen más volt. Maginix varázslatos koktélok és egyéb italok helye októberben nyílt, péntek és szombat esténként pedig mindig tele volt. Ezt persze csak Parvatitól tudtam. Mivel nem voltam benne biztos, mire számíthatok, kényelmesen öltöztem, és vacsora után szinte rögtön elindultunk.

A hugrabugos jó kiállású, szőke, magas fiú volt. Kellemes társaságnak bizonyult, habár nem jeleskedett a tanulmányaiban annyira, mint Parvati, de a párbajszakkörök alatt egészen egymásra találtak. A tömött hely ellenére találtunk egy asztalt az ablakok közelében, és három Nefelezd gömb koktél iszogatása közben folytattuk a társalgást.

– Parvati mesélte, hogy nagyon a szíveden viseled a manók sorsát – kezdeményezett a fiú barátságosan.

– Igen, ez így van – feleltem kelletlenül. Most nem szívesen társalogtam a manókról.

– A Hugrabugban is elég nagy híre van a mozgalmadnak. Jómagam támogatom az ötletet, habár be kell valljam, eddig nem vettem részt a találkozóitokon.

– Nem aggódj, nem probléma – legyintettem, és örültem volna, ha másra terelődik a szó. A holnapi nap gondolatától görcsbe rándult a gyomrom.

– Nem lehet mindenki olyan elkötelezett, mint Hermione, William – szólt aztán Parvati, és végigsimított a fiú alkarján.

– Hát persze, édes – húzódott mosolyra a fiú ajka. Parvati elpirult, és még közelebb bújt párjához.

– Egyébként William a nyáron szerepelt egy francia varázsló divatmagazin számában. Azt mondják, tehetséges, és lehet, hogy jövőre, ha levizsgázunk, több lehetőséget is kapna a közvetítő cégétől.

– Ez nagyszerű – feleltem, látszólagos érdeklődést tettetve. – Mi vonzott a divatvilághoz?

William hosszasan taglalta a múltját és mugli származását, majd a divattal kapcsolatos érdeklődését, de csak félig figyeltem oda. Egy pillanatra kipillantottam az ablakon, ami mellett két alak haladt el. A két fekete hajú közül az egyik csúcsos, hosszú kalapot viselt és mélyzöld talárt, a másik pedig a hajával azonos színű gombos öltönyt.

Mit keres péntek este Piton professzor és McGalagony Roxmortsban? Ráadásul kettesben?

Erős késztetést éreztem, hogy rögtön felkiáltsak, de végül legyűrtem az ingert. Visszatekintettem az előttem ülő párra. William még mindig elmerülten magyarázott, Parvati pedig láthatóan itta minden szavát. Nem értettem, miét zavar annyira a felfedezés, hogy Piton is Roxmortsban tartózkodik. Az időpont zavart volna? Vagy az, hogy nem egyedül volt?

– Ne haragudjatok, de ki kell mennem a mosdóba egy pillanatra... – hebegtem, és a választ meg sem várva gyorsan felálltam. Otthagytam a meglepődött párt, de nem a mellékhelyiség, hanem a bejárat felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, miért akartam követni őket. Viszont ha Piton kidugta az orrát péntek este a pincéből, annak valószínűleg nyomós oka volt. Én pedig mindenképpen tudni akartam ezt az okot. Halkan lopóztam utánuk, amikor a következő mellékutcában jobbra fordultak. Megálltak egy régi, kétszintes ház előtt, és kezet ráztak az onnan kilépő lenyalt hajú varázslóval. A ház falán egy cégtábla hirdette:

Flint táncstúdió és közösségi ház, bal lábú boszorkák és varázslók részére

Táncstúdió? Bal lábú? Piton professzor táncórákat venne, méghozzá McGalagony professzorral? A meghökkenést csak egy ennél is borzalmasabb gondolatmenet folytatta, amiben valamilyen romantikus történet közepébe csöppenve épp rajtakaptam a két tanáromat. Hát ezért lettek volna bakelit lemezek a szobájában? A McGalagonnyal való táncórákra gyakorolt volna? Lehet egyáltalán operára keringőzni? Nem voltam felkészülve a válaszra, és nem is voltam benne biztos, hogy tudni akartam. Úgy gondolván, hogy eleget láttam, visszasiettem a bárba, ahol a szerelmespár hevesen turbékolt. Láthatólag nem zavarta őket, hogy egy ideig eltűntem.

...

Perselus:

Szombat volt, átkozott szombat. Nem elég, hogy Minerva tegnap este leráncigálta Roxmortsba, ma este ismét találkoznia kellett a lánnyal. A látogatás Flint stúdiójában egészen jól sikerült, bár a bájitalmester túlságosan is nyájasnak vélte az oktatót, aki valamilyen oknál fogva folyamatosan a lába alatt járt. Többször is megérintette a vállát és a felkarját, mialatt körbevezette őket a helyiségben, amit nem vett túl jó néven. Egy egyszerű nyitott terem volt a második emeleten. A tükrök sokasága kellemetlen érzést keltett Pitonban, mivel nem szokta saját magát nézegetni bennük. Flint persze felajánlotta, hogy bemutat neki egy-két lépést, és értelemszerűen Perselusnak kellett volna játszania a férfi szerepet. Visszautasítóan közölte vele, hogy ő csak kísérőként érkezett, és esze ágában sem volt társastáncot tanulnia. Az igazgatónő rettentően csalódottnak tűnt, ám biztosította Flintet arról, hogy örült a körbevezetés lehetőségének, és amint csak lehet, értesíti a fejleményekről.

A professzor felrakott a kandallóba egy kis tüzet, és türelmetlenül várta, hogy a lány betoppanjon. Csak remélni tudta, hogy annak lelki állapota jobb lesz az előző hétnél. Noha tisztában volt vele, hogy tulajdonképpen az ő hibája, most semmi kedve sem volt a kamaszkitörések csillapításához.

Miss Granger már nem kamasz – szólalt meg egy ördögi hang a fejében. Tisztában volt ezzel, és a meztelen testének emlékképei ismét visszakúsztak az elméjébe, hogy aztán feldúltan álljon fel a kandalló mellől. Átkozott szombat. Tudta, hogy egy hétköznapi embertől az lenne a minimum, hogy bocsánatot kér, de Perselus Piton nem volt hétköznapi. Még ha meg is tenné, ugyanúgy kénytelen lenne tovább folytatni tevékenységét, ami egészen ellentmondó volna, ha belegondolunk. A kis fruskának értékelnie kéne a nyíltságát. Nem próbálta titkolni a szándékát, és figyelmeztette is előtte. Mégis mi mást kellett volna tennie? Kakaót készíteni?

Nem volt benne biztos, hogy Granger mégis milyen érvekkel tudna még előállni, ami meggyőzhetné. Éppen ezen gondolkozott, amikor Hermione berontott az ajtón, és köszönés nélkül hozzálépett. Eléggé ziláltnak tűnt.

– Mielőtt ismét megpróbálna megkötözni, szeretném a tudomására adni, hogy nem fogok ellenkezni – mondta a lány gyorsan, és megállt a kanapé előtt. – Leülhetek?

A férfi leeresztette keresztbe font karjait, majd az egyikkel helyfoglalásra invitálta.

– Nem kéri el a pálcámat? – kérdezte a griffendéles érdeklődve.

– Miért kérném el? Az előbb közölte, hogy nem fog ellenkezni. És ha jól emlékszem, előző szombaton is elfelejtette használatba venni.

– Ezen nem kéne úgy meglepődnie. Úgy bánt velem, mint egy veszett szökevénnyel.

– Miss Granger, én...

– Ne! Ne mondjon semmit. Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésére. Csak essünk túl rajta.

– Jobban érezné magát, ha nem használnám a pálcámat?

– Azt csinál, amit akar. Úgysem tudom megállítani – vonta meg a vállát Hermione, és morcosan maga elé meredt.

A férfi leült a kanapé legtávolabbi szélére, de Granger még mindig a padlót bámulta. A fehér ing, amit viselt, láthatóvá tette a nyakát, és a professzor szeme elkalandozott a torkának azon szegletére, ahová a fiatal nő emlékeiben Bellatrix a kést szegezte, azonban nem látott sebhelyet. Vajon varázslattal fedte el a nyomokat?

– Nézzen a szemembe – kérte őt most sokkal szelídebben. Volt valami a lány hezitálásában, ami megrémisztette. Kisvártatva aztán Hermione felemelte a fejét, és tekintetét a férfiéba fúrta. Mielőtt Piton belépett volna az elméjébe, valamiféle elégedettséget vélt felfedezni a griffendéles pillantásában.

Az eléje tóduló képekre viszont egyáltalán nem számított. Perzselő fájdalmat érzett, ahogy a hosszú, vékony ujjakon egy régi oroszlánfejes öntöttvas vasaló szántott végig, felégetve ezzel a bőrt, amiből kicsordulni látszott a vér. Egy bőrszíj csattanása a hátán, ami felszakította a rajta lógó mocskos párnahuzat anyagát, végtelennek tűnő ordítások. Egy mosókonyha büdös és izzadságtól keveredett párás levegője, amiben egy manó idegesen kapkodta a levegőt. Erős markot érzett a tarkóján, ami belenyomta a fejét a koszos mosogatólébe, hogy fulladozva szívja be az undorító vizet. Erőteljes pofonok, amit az orcájára kapott, és a kéz nyoma úgy csípte a bőrét, mintha ezer medúza kínozná. Perselus tajtékozva lépett ki a lány tudatából.

– Maga átkozott boszorka. Ezt hogy csinálta? – sziszegte Piton, és felállva a helyéről az előttük álló kisasztalra csapott.

– Nem csak magának vannak trükkjei. – Hermione meg sem rezzent, már sokkal nyugodtabbnak tűnt, ami csak még dühösebbé tette a tanárt.

– Csaknem?

– Emlékezet manipuláció, beültettem a manók emlékét az enyémbe, mintha a sajátomé volna. Csak egy kis segítségét kellett kérnem – mondta büszkén.

– Megőrült? Ezzel nemcsak engem bántott, hanem saját magát is kínozta.

– Kicsi az ár, hogyha az eredményt nézem.

– Miért ilyen elvetemült, hogy bizonyítsa ezeket a badarságokat? – Piton ökleit a teste mellé szorította, csak egy hajszál választotta el attól, hogy rátörjön a lányra. – Veszélyes játékokat űz a makacsságával.

– Nem vagyok makacs.

– Akkor mégis minek nevezné ezt?

– Pragmatikusnak.

– Hát persze... elképesztő, hogy mindentudó fejében meg sem fordult a gondolat, hogy én is tisztában vagyok ezekkel a bántalmazásokkal.

– Azért mégis csak más érzés a saját bőrén tapasztalnia.

– Eléggé nyilvánvaló, hogy csak bosszút akart állni. – Pitonban fortyogott a düh, és nem csak azért, mert a lány ilyen nyíltan szembeszállt vele. A felelőtlen és vakmerő cselekedet rossz hatásra utalt – az ő hatására.

– Tudja, mi az igazán elképesztő? Hogyha eszébe jutott volna megtárgyalja velem, mire készül, mielőtt cselekszik, talán nem is ellenkeztem volna – kontrázta a lány.

– Figyelmeztettem.

– A kötelek előtt vagy után?

– Granger! – ripakodott rá Perselus. Tudta, hogy hamarosan elveszti az önkontrollját.

– Ne grangerezzen! Ahogy mondta, professzor, atrocitások mindenkit érnek. A kérdés csak az, hogy teszünk is ellene valamit, vagy csak a földbe dugjuk a fejünket – oktatta ki hangosan Hermione.

A férfi a lány fölé magasodott, hogy ingerülten megragadja, de amikor kinyújtotta a kezét, azok váratlanul megremegtek. Olyan hirtelen tört rá a roham, hogy nem volt ideje elrejteni. Az ujjai indulatosan rángatóztak, ami aztán átterjedt a csuklójára. Sebtében hátat fordított a lánynak, de még így is elcsípte zavarodott pillantását. Úgy érezte, mintha tetten érték volna. Mit képzel ez a nő, hogy így felbolygatja az életét, ilyen merészen leáll vele vitatkozni, és megsemmisíti a magánszféráját?!

– Professzor, a keze? – Hermione hangja egészen aggódónak hatott.

– Menjen innen, Miss Granger, maga nyert. Megadom magának az első pontot – felelte még mindig háttal állva neki Perselus, és menekülőre fogva a laborjába sietett. Hermione azonban nem hagyta annyiban, és utánarohant. Elkapta a felkarját, aztán félig maga felé fordította. A férfi izmai menten megfeszültek az érintés hatására. Hogy gondolja, hogy csak úgy hozzáérhet?

– Mi történik a kezével? – kérdezte újra a lány, már sokkal türelmetlenebbül.

– Nem hallotta? Azt mondtam, hogy nyert! – Perselus hektikusan préselte ki a szavakat az ajkai közül. – Most pedig azonnal tűnjön el!

Lerázta magáról a tolakodó fogást, és szüntelenül remegő kezeivel bereteszelte maga mögött az ajtót.

...

Hermione:

Még vasárnap délben sem éreztem jobban magamat, amikor már Tonksék házában ültünk némi zamatos harapnivaló és aromás innivaló társaságában. Örülnöm kellett volna, hogy bevált a tervem, de a tegnap esti fejlemények miatt az a csöppnyi boldogság is feszélyezettségbe fordult át. Piton professzor titkolt előlem valamit. Nem tudtam kiverni a fejemből a szeméből áradó indulatos haragot, ahogy a kezei remegését sem. Annyira felbőszítette volna ez a csel, hogy önkívületében remegett? Ilyet sosem feltételeztem volna, hiszen ő mindig rideg higgadtsággal kendőzte csalódottságát, főleg akkor, ha tudta, veszített. Lennie kellett valami magyarázatnak!

Alig hallottam meg, hogy valaki beszélt hozzám. Tonks hangja egyszeriben rángatott vissza a valóságba. Éppen a kis Teddyt etette zabkásával.

– Hermione, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte, és egy zsebkendővel törölgette a kisfiú szája sarkát.

– Ne haragudj, egy pillanatra elkalandoztam.

– Vettük észre – mondta Harry.

– Éppen azt tárgyaltuk, hogy Remusnak milyen remek ötlete támadt – tette hozzá Tonks boldogan. Az anyaságtól kikerekedett arca harmóniáról árulkodott, és haja ismét rózsaszínben virított.

– Igen, Sinistra professzorral úgy éreztük, mostanság lelaposodott egy kissé az összefogás a tanári karban. Ne értsétek félre, McGalagony remek igazgatónő, de még ő is észrevette. Ideje volt egy kis csoportos foglalkozást tervezni.

– Hát, az „összefogást" könnyen el tudom képzelni, hogyha ilyen órákról van szó – kacarászott Ron, és levegőbe emelte a kezét markolászó mozdulatokat imitálva.

– Ne legyél már ilyen gyerekes, Ron. Tudom, hogy Remus miattam is tette. Már rég mondtam neki, hogy szeretnék táncórákat venni – mondta elpirulva Tonks –, és semmibe se került megszervezni őket.

Kiprüszköltem a teámat.

– Hogy mit terveznek? – Fulladozva meredtem Tonksra.

– Táncórákat, szombat este – ismételte Harry, és aggodalmasan tekintett rám, mert valószínűleg úgy festettem, mintha valaki tarkón vágott volna.

– Csak képzeld el, ha Piton professzor tényleg elmegy! Mit megadnék, ha látnám Trelawney-val táncolni – röhögött Ron.

– Egyáltalán nem biztos, hogy tényleg el is fog jönni – válaszolta Tonks, aki töltött nekem még egy kis teát, mert az előző adag nagy része a szőnyegen kötött ki.

– Így van. Az pedig még kevésbé biztos, hogy pont Trelawney-t kérné fel – szólt közbe Harry is.

– Ki mást kérne fel, talán Friccset? – tréfálkozott tovább Ron.

Némán hallgattam.

– Egyáltalán nem ismeritek Piton professzort. Én meg vagyok győződve róla, ha nem is magától, de biztosan el fog jönni. Főleg, ha Minerván múlik. Azt állította, hogy képes párt szerezni, és Perselus eddig mindig tartotta a szavát. – Remus ezt teljesen komolyan is gondolta.

– Azért mégiscsak megnézném, hogy milyen nővel állít oda.

– Azt én is... – motyogtam magam elé meredve, de sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége.