7. fejezet – Simia in pelle leonis (Oroszlán bőrbe öltözött majom)
Perselus:
November utolsó hetében a szél egyre hevesebben verdeste a kastély falait. A sűrű eső csak ennél is sűrűbb köddel és viharokkal társult. Aki élt már Skóciában, valószínűleg ismerte ezt a fajta időjárást. Piton professzor hangulata hűen tükrözte az éghajlat ezen fajta szeszélyességét, mert a szokásosnál is morcosabb volt. Hétfő délelőtt még az egyik másodéves mardekárossal is ordibált, és levont tőle ötven pontot, amiért a gömbhal szemeket a duzzanat oldó bájital második fázisában merészelte hozzáadni, ami végül ragacsos kék löttyel terítette be a fél osztálytermet.
Perselus nyugtalan volt. A vasárnapi napot önmarcangolással töltötte. Habár a rohamai elmúltak – néhány adag nyugtató és a mellékhatásokat tompító főzet után –, a lelkében dúló csatán ez alig segített. Azt viszonylag csak a whisky enyhítette.
Egyáltalán nem szerette az alkoholt, tényleg nem. Csak szükség esetében ivott, és mostanság a szükséges alkalmak száma rohamosan megsokszorozódott. Hermione viselkedése az elmúlt néhány hétben túlságosan is szélsőséges volt. Piton nem tudta kiverni a fejéből azokat az eldugott gondolatokat, hogy ez valamelyest hozzá volt köthető. A szerződés miatti bonyodalmak nem felejttették el vele a balszerencsés éjszaka és reggel emlékfoszlányait, de azok csak alárendelt szerepet töltöttek be, amit nem szívesen fejtegetett volna tovább.
Perselus nem volt tisztességtelen ember. Meg sem fordult a fejében, hogy vonzónak tartsa diákjait, sőt, nem is gondolt rájuk másként, mint ahogyan egy diákra gondolni szokás. Gondolatait jócskán lekötötték az önhibáztatás, szenvedés és a magány váltakozó hullámai. Szóval a feltételezés, hogy fizikális kapcsolatot létesített volna Grangerrel egy olyan tényező volt, amit sosem fogadott volna el. Mindezt félretéve viszont még mindig ott volt a fennálló lehetőség, hogy valami végzetes hiba következtében a bűbáj, amit azon az éjszakán a lányra szórt, utóhatást fejtett ki. Ez magyarázatot adott volna Hermione kicsapongásaira, ami az őrültbe kergette a férfit.
Hétfői hangulatingadozásai az előtte álló kellemetlen feladat jóvoltából csak felerősödtek. Ideje volt rávennie magát arra, amit már régóta halogatott.
Ki kell szednem abból a nyavalyás manóból hogyan és mi is történt pontosan!
Késő délután, amikor visszatért lakosztályába, rögtön a kályhához lépett, és belekiabált.
– Dobby, a lakórészembe. Most!
A manó hipergyors pukkanással jelent meg előtte, kezében egy fakanállal. Fehér konyhai kötényt viselt, amit láthatóan paradicsomszósz foltok borítottak be.
– Kellemes délutánt, Piton professzor, miben lehetek a szolgálatára?
– Feltételezem, neked köszönhető, hogy Miss Granger hirtelenjében új emlékek tulajdonosa lett.
Dobby szemei hatalmasra kerekedtek, fülei pedig szégyenlősen konyultak le.
– Honnan tudja ezt, professzor?
– Onnan, te bamba dumbó, mert rajtam tesztelte le őket!
A házimanó kétségbeesetten kezdett hadonászni kezeivel, és sipító hangon mentegetőzött.
A fakanálról a paradicsomszósz most szerte-szét fröcskölt a nappaliban. Ám Piton csúnya pillantásai, mintha elkerülték volna a házimanó figyelmét.
– Dobby nem tudta, uram! Dobby azt hitte, a kisasszonynak a M.A.J.O.M miatt kell. Ha Dobby tudta volna, hogy a kisasszony mire használja, sosem segített volna neki!
– Akkor jelentem, innentől fogva meg vannak vonva mindenféle segítségnyújtástól, és ha Granger még egyszer megkérne valamire, azonnal szólsz, értve vagyok?
Dobby csak engedelmesen bólintott, aztán fejét szomorkásan lehajtva kérdezte:
– A professzor azért hívta ide Dobbyt, hogy megbüntesse, igaz? Dobby meg tudja magát büntetni, uram – szipogta, majd a fakanalat Piton kezébe nyomta. Felkapta a kandalló melletti piszkavasat, és két markába szorítva felkészült arra, hogy pofán csapja magát vele.
– Nem! – kiáltotta a varázsló, mielőtt a manó még összeverte volna magát. – Erre semmi szükség. – Csak az hiányzott, hogy Granger megtudja, hogy miatta deformálódott a manó fizimiskája. Ebben az esetben feltételezhető volt, hogy nem csak Dobby, de jómaga is egy pár monoklival boldogulna.
– Sipor azt állította, hogy te a lakosztályomban tartózkodtál azon az éjszakán... nos, amin balul sültek el a dolgok – mondta idegesen Perselus, kezében még mindig a fakanalat szorongatva.
– Igen, uram. A hálószobából hallgatóztam – felelte Dobby.
– Ez azt jelenti, hogy mindent hallottál?
– Nem mindent, csak egy részét. Látni viszont nem láthattam semmit, professzor úr – válaszolta a manó teljes őszinteséggel.
– Emlékszel a varázslatra, amit Miss Grangeren használtam?
– Dobby még sosem hallotta azt a varázslatot azelőtt. Dobby nem tudja bizonyossággal megmondani, de valami „Fali Ditto" volt benne.
Felicitas Dimitto, hát persze. Nem csoda, hogy Granger kikészült tőle. Ám a bűbáj, ami a férfi saját fejlesztése volt, nem adott okot utóhatásokra, csak némi... Könnyelműségre.
– Biztos ebben? Nem bájital volt? – kérdezte a férfi.
– Dobby biztos benne. A fénycsóva átszűrődött az ajtó résein.
– És azt tudod-e, manó, hogy... Mi van a WC–papírokkal? Arra próbáltuk először leírni a szerződés részleteit? – faggatta tovább Dobbyt Perselus.
– Nem, uram.
– Akkor miért voltak szanaszét szórva a gurigák a földön?
A manó fülig elvörösödött, és zavartan kezdte himbálni a piszkavasat.
– Azt nem mondhatom meg, uram.
– Most parancsoltam meg, hogy válaszolj!
– De azt is megparancsolta az úr, hogyha bárki is kérdezné Dobbyt, tartsa a száját.
– Akkor most visszavonom. Na, mondjad végre.
– Azért, mert akkorra már kifogytak a ruhákból – makogta szemérmesen a házimanó.
– Tessék? – hebegte Piton, mert először azt hitte, rosszul hall. Tehát mégis önszántából vetette volna le a ruháit? Toalettpapírral akarta volna betekerni magát? Semmi értelmét nem látta az egésznek.
– Mármint nem teljesen – tette hozzá a manó kurtán.
– Mi nem teljesen? – kérdezett vissza a varázsló.
– Nem voltak teljesen meztelenek, mert jött Sipor. És akkor...
– És akkor mi? – ismételte már nagyon ingerülten Piton. Legszívesebben Dobby szájába nyomta volna a fakanalat.
– Felrobbant a sütő – válaszolta a manó nemes egyszerűséggel.
– Miért robbant fel? – hüledezett Perselus.
– Mert az úr elfelejtette, hogy tökös pitét készít.
– Hogy én? Miért akartam volna pitét készíteni? – Piton ezt már végképp nem értette. Először pite, aztán WC-papír és ruhák? Vagy először ruhák, pite és WC-papír?
– Dobby úgy gondolja, éhesek voltak.
– Vagy úgy, hát persze... teljesen logikus – mondta cinikusan a bájitalmester.
Valaki pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy bekopogtasson az ajtón.
– Ki a jó büdös... – kezdte volna a tanár, de amint feltépte az ajtót, nem folytatta tovább. A hatodéves mardekáros prefektus, Graham Pritchard állt előtte. Megrökönyödött arccal nézte Pitont, aki a fakanalat előre tartva állt az ajtóban, úgy, mintha egy muglik által használt pisztoly lett volna.
– Tanár úr, csak nem zavarom? – Pritchard befelé kukucskált a szobába, és csodálkozóan vette észre a manót.
– Amint látja, Pritchard – felelte a házvezető férfi.
– Főznek? – csúszott ki önkéntelenül a vörös hajú diák száján a kérdés.
– Nem, vívásra oktatom! Mégis mi mást csinálnánk?! – szólt gúnyosan Perselus.
– Felettébb sajnálom, hogy így magára rontottam – tért aztán magához a nem várt közjátéktól Graham –, de közölnöm kellett, hogy Dobbs és Wilkins éppen egymás szemét kaparják ki a klubhelyiségben.
– Ehhez miért van rám szüksége?
– Tudja, nők, és nem tudok mit kezdeni velük.
– Ah – húzta fel a szemöldökét Perselus, aztán visszafordult Dobbyhoz, aki már egy jó ideje tétlenül téblábolt –, veled végeztem. Egy pillanat, és máris megyek – vetette oda a mardekárosnak, de a fiatalember még nem fejezte be a mondandóját.
– Professzor, mielőtt még átjönne, szerintem bele kéne néznie a tükörbe.
– Miért, talán nincs megelégedve az öltöztetettemmel? – kérdezte a bájitalmester gúnyosan.
– Nem, professzor, csak paradicsomszószos a haja. – Grahamnek nagyon vissza kellett tartania a nevetését, amikor ezt mondta. Majd gyorsan elfordult, és eltűnt a folyosón. Perselusnak sajnos nem volt elég ideje, hogy utána szórjon egy felejtésátkot.
Miután Piton professzor ketté választotta a két bajkeverőt a Mardekár klubhelyiségében, az irodájába hívatta őket. Ráérős léptekkel sétált asztalához, és mély sóhajjal foglalt helyet zöld bársonnyal borított székén. A mai napon már másodjára kényszerült pontlevonásban részesítenie házának diákjait. Összefonta hosszú ujjait, és az álla alá támasztotta őket, majd még egy mély levegővétellel nézett végig a lányokon.
Dobbs idegesen igazgatta a blúzát, ami félig ketté volt szakadva, mindemellett arcán egy vörös karmolásnyom tanúsította, hogy Pritchard tényleg nem hazudott, amikor azt mondta, hogy egymás szemét kaparják ki. Bár Wilkins se nézett ki jobban, a feje tetején levő szalmakazal Pitont legfőképp a párzási időszakban lévő selyem csirkékre emlékeztette.
– Szándékoznak a hölgyek tudomásomra adni, hogy mi volt ez a balhé? Vagy mindkettőjükkel Veritaserumot kell itatnom? – érdeklődött végül a férfi megunva a várakozást.
– Wilkins kezdte – köpte mérgesen Emma Dobbs.
– Ha nem lennél ilyen nyilvánvalóan idegesítő kis luvnya, nem kellett volna bevernem neked egyet – mondta pökhendin a fehér hajú Ella Wilkins. Megbánásnak pedig egy csepp jelét sem mutatva kihúzta magát. Egy nagynevű család sarjaként ez elvárható volt.
– Merlin szerelmére, hagyják már abba! Mit mondott, Wilkins? – kérdezte Piton.
– Nem hiszem, hogy a professzor úr hallani szeretné – dobolt a lábaival Ella, miközben a körmeit nézegette, ami csak azt jelenthette, hogy vagy nagyon untatta, vagy nagyon feszélyezte őt ez a kérdés.
– Attól tartok, muszáj lesz kinyögnie – sóhajtotta ismét a tanár.
– Manóimádó kis ribinek hívott, tanár úr! – fakadt ki Emma, mert nem bírta kivárni a sorát, és menten elbőgte magát.
– Maga cserébe pedig kitépte a haját. Az én meglátásom szerint most kvittek – dorgálta meg a lányt Perselus.
– De ez nem... Vagyis igen, tanár úr – fejezte be lemondóan Dobbs.
– Miss Wilkins, nem szeretne mondani valamit az évfolyamtársának? – sürgette Perselus, mert már nagyon elege volt az egészből, és csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy persze ez megint Miss Én-Tudom-Hogy-Mi-Kell–Mindenkinek Granger hibája.
– Sok mindent mondanék, de nem ennek a hülye... – kezdte volna újra a Wilkins nevű mardekáros lány, de a házvezető leállította.
– Miss Wilkins! Erőltesse meg magát, ha kérhetem.
– Bocsánat – préselte ki Ella magából a szavakat, és olyan képet vágott, mintha éppen egy fülzsíros drazsét kellett volna lenyelnie.
– Dobbs, maga elmehet, de ne felejtse el, hogy az aktivista tevékenységét lehetőleg az iskolán kívül folytassa – Perselus suhintott egyet a pálcájával, az iroda nehézkes ajtaja így kitárult, majd megvárta, hogy Emma Dobbs sértődötten kivonuljon rajta.
Ella Wilkins viselkedése egyáltalán nem volt meglepő Perselus számára. A diák, kortársaihoz hasonlóan nehéz időszakon ment keresztül. Ha valaki, akkor Piton megértette a habitusát, de ez nem jelentette azt, hogy pozitívan támogatta volna. A Wilkins vonal aranyvérű felmenői közül Heliotrope Wilkins, a Roxfort volt igazgatónője volt talán a legismertebb ezidáig. A lány édesapja egy ideig halálfalóként tevékenykedett, aki a háború után szinte azonnal börtönbe került. A megvetés és barátai pártfordulása mély benyomást tett a hetedévesen.
– Hogy van az édesapja? – érdeklődött a férfi aztán hirtelen, miután kettesben maradtak.
– Jól. – Ella a szemközti falat bámulta, nem nézett a tanár szemébe, majd megvonta a vállát. – A helyzethez képest. Anyukám nem látogathatta meg az előző pár hétben, de azt mondják, nem fogja megkapni a dementorcsókot.
– Ez jó hír. – A professzor hirtelen nem tudott mást mondani, nem volt hozzászokva a pátyolgatáshoz.
– Az.
– Azért remélem, számít arra, hogy legközelebb nem leszek ilyen engedékeny. – Perselus sejtette, hogy sem a pontlevonás, sem a dorgálás nem hatott rá, mert a problémák gyökere nem a lány manók elleni gyűlöletéből fakadt.
– Elmehetek? – kérdezte Ella. Továbbra is kellemetlenül ácsorgott előtte, és a haját igazgatta.
– El, de Miss Wilkins, azt ajánlanám, ne ragadjon túlságosan a múltban. Nem vezet jóra.
– Ezt pont maga mondja? – Költői kérdés volt, amire a mardekáros lány valóban nem várt választ. Az állítás helyessége viszont a férfi velejébe hatolt. Piton egy pillanatra elfeledkezett az álarcról, amit magán viselt, és összerándultak homlokán az izmok. Ha Perselusnak éppenséggel nem lett volna ilyen borzalmas napja, biztosan megrótta volna a diákot a pimaszságért. Most viszont csak csendesen figyelte, ahogy a lány elhagyja az irodát.
A bájitalok mestere fáradtan dőlt hátra a székben, és orrnyergét masszírozva próbálta rendezni cikázó gondolatait. Noha még rengeteg megválaszolatlan kérdése volt, legalább megtudta, hogy a varázslat, amit Miss Grangerre szórt, nem okozhatott maradandó károsodást. Azonban ez még jobban megrémítette. Bizonyossá vált, hogy a lány őrült ötletei csak saját keményfejűségéhez voltak köthetőek, ami nagyon veszélyes volt. Ha nem lesz óvatos, és nem jár el kellőképpen, csak még több problémát okoz magának. Nem akart kockáztatni. Muszáj lesz megőriznie nyugalmát, semmiképpen sem akarta, hogy az előző szombati roham megismétlődjön. Perselus gyanította, hogy Miss Granger nem fogja annyiban hagyni a dolgot, de már így is túl közel került hozzá, hogy behatoljon a magánszférájába. Nem, nem szabad megtudnia az igazságot. Az is elég volt, hogy McGalagony és Lupin tudtak róla. Ez egy olyan kereszt volt, amit neki kellett hordoznia, és amit, valljuk be őszintén, teljességgel megérdemelt.
...
Elbeszélő:
Egy harmadéves hugrabugos, Grim Fawley, az iskolaújság újdonsült szerkesztője állt szerda délután a nagyterem kellős közepén, és harsány hangon hirdette.
– Legújabb számunk! Szilveszteri fogadás a Roxfortban! Vajon eljön a híres Harry Potter? – A kezében tartotta az újságokat, miközben egyet a magasba emelve lengetett. A diákok egy csoportja köréje gyűlt, és buzgón vették el tőle az új számot, aztán mindenki izgatottan kezdte olvasni a sorokat. Parvati Patil is megszerzett egy példányt, majd leült barna fürtös barátnőjével szemben a griffrendéles asztalhoz.
December elseje volt, lehullott az első hó, az elvarázsolt mennyezetből szállingózó hópelyhek tömkelege kellemes légkört kölcsönzött, ezzel megörvendeztetve a diákok és a tanári kar nagyobb részét. Kivéve persze Friccset, aki magában morgott, hogy megint azzal a tökfejű félóriással kell majd havat lapátolnia, ami ez esetben Hagridot jelentette.
Hermione Granger volt talán az egyedüli, aki nem szívesen gondolt a közeledő karácsonyra és újévre. Ebben az évben ugyanis december huszonötödike épp szombatra esett. Mi másra.
Az asztal másik oldalán ülő Parvati kihajtotta a lapot, majd beleharapott a bundás kenyerébe. A főoldalon álló cikk értelmében a szilveszteri fogadás december harminegyedikén, pénteken lesz megtartva. Hermione megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy legalább ezen nem kellett aggódnia. Jobb elfoglaltság nélkül gyakran kapta magát azon, hogy a Piton professzorral való találkozásain mereng, ugyanis a közeledő félévi vizsgák és a sikertelen M.A.J.O.M találkozó után úgy döntöttek ideje szünetet tartani a diákegyletben.
Hermione sokszor látta már Piton professzort dühösnek, idegesnek, vagy épp mindkettőnek egyszerre, de még egyszer sem fordult elő, hogy ilyen rohamban törjön ki. Általában jól kiüvöltötte magát, gúnyos megjegyzésekkel cifrázva mondandóját. Ám a magatehetetlen remegést nem tudta hova tenni. Elvonási tünet lenne? A lány tudta, hogy a professzor nem veti meg az italt, végtére ők is kettesben iszogattak legutóbb, de hogy alkoholista lenne? Nem, ezt valahogy még kevésbé tartotta valószínűnek, mint a dührohamot.
Inkább megpróbálta kitörölni a fejéből az elmúlt alkalmat Pitonnál, és helyette a közeledő karácsonyra gondolt, habár fogalma sem volt, mit kezdjen ezen az ünnepen. Meg akarta látogatni a szüleit Franciaországban, akik közel laktak Fleurhöz és Billhez. Miután a háború véget ért, Ausztráliában megtalálta a szüleit, és visszaállította az emlékezetüket, mindent elmagyarázva nekik. A griffendéles lány nem akarta áltatni őket a rengeteg szörnyűségről, amit átéltek, tudatában annak a ténynek is, hogy még mindig nem sikerült elkapniuk az összes halálfalószökevényt. A Granger házaspár természetesen sokáig morfondírozott, hogy visszatérjenek-e az országba, néhány hónap utazgatás és pár francia borvidék feltérképezése közben pedig úgy döntöttek, hogy az a legjobb, ha Franciaországba költöznének. Lehetőleg Bill és Fleur közelében, hogyha esetleg bármilyen probléma felmerülne, egyszerűbb legyen a kapcsolatfelvétel.
– Hermione, mit tervezel karácsonyra? – tudakolta Parvati. Az évfolyamelső griffendéles egy pillanatra elmosolyodott, mert barátnője is ugyanazon gondolkodott, mint ő.
– El szeretnék menni Franciaországba pár hétre, meglátogatni a szüleimet – válaszolta Hermione. Abban reménykedett, hogy talán be tudja szorítani két szombat közé. – De a szilveszteri fogadás miatt lehet, hogy kénytelen leszek előbb visszatérni a téli szünetről – magyarázta tovább, és ez jó kifogásnak tűnt.
– Hát igen, elég érdekesnek tűnik. Azt írják, hogy kifejezetten a háborús hősök tiszteletére szervezik. Rengeteg jelentős embert hívtak meg. Főképp a Rend tagjait, néhány minisztériumi alakot, meg persze azokat, akik harcoltak a csatában. Ha belegondolok, ti is a híres emberek kategóriájába tartoztok – böngészte Parvati szórakozottan a hírlapot.
– Én, Harry és Ron? Meglepődtem volna, hogyha nem próbálnak meghívni minket. Egy csomó ilyen rendezvényen kellett részt vennünk. Harry mindig is utálta a felhajtást körülötte. Nem tudom, hogy mit fog szólni hozzá. Mindenesetre majd beszélek vele. – Hermione a villájára szúrt néhány darab zöldbabot, majd miután megette a tányérján levő főtt tojást, ő is érdeklődni kezdett. – Te is eljössz?
– Rám most ne számíts. A szüleim kitalálták, hogy Padmával ideje lenne jobban megismerünk a gyökereinket, szóval indiai karácsonyt fogunk tartani Maduraiban.
– Nem is tudtam, hogy létezik autentikus indiai karácsony – válaszolta meglepetten a göndör hajú lány.
– Pedig hivatalos ünnepnap. – Parvatin látszott, hogy tetszett neki, hogy valami olyat mondott, amiről évfolyamelső barátnője még nem hallott.
– És milyen? – kérdezgette tovább Hermione jókedvűen.
– Meleg, és fenyőfa híján mangófát szoktak feldíszíteni, vörös mikulásvirágos szőnyegekkel borítják be a fontosabb helyeket, meg ilyenek. Apa azt mondta, hogy abban a térségben, ahová mi megyünk, agyagmécseseket tesznek a házak tetejére, a falakra meg a kerítésre. – Sugárzott róla, hogy boldogsággal tölti el a gondolat. Hermione őszintén nem látta azóta így mosolyogni, amióta Lavender meghalt. Még akkor sem, amikor Williammel előző héten a Maginixben enyelegtek.
– Biztos szép látvány lehet.
– Már alig várom. Azért ne felejts el szólni McGalagonynak, hogy mikor mész el, mert erre a hétvégére várja a listát a téli szünetben bennmaradókról. – Hermione bólintott, és kinyitotta a rúnaismeret könyvét pontosan a hétszázadik oldalon.
...
Perselus:
Pénteken az ebéd után McGalagony a tanári szobába hívatta kollégáit, és örömmel jelentette be, hogy holnaptól fogva minden szombaton megtartják az ingyenes tanári táncórákat Roxmortsban. Flintet tegnap értesítette a döntésről, és közölte, hogy már izgatottan várja őket. Azt is hozzátette, hogy ez a csapatépítő program bizonyára jól fog jönni azoknak, akik részt fognak venni a szilveszteri összejövetelen. Kihangsúlyozta, hogy a részvétel ugyan nem kötelező, de erősen ajánlott, ezt az utolsó részt nyilvánvalóan a bájitaltanárnak intézve. Piton unottan dobolt ujjaival a faasztalon, aminél helyet foglalt, majd az igazgató nő szavait hallva felhorkantott. Szúrós pillantásokat küldött mindenki felé, aki csak rá mert nézni, ezzel kedvét véve azoknak, akiknek botor módon megfordult volna a fejében, hogy felkérjék őt. Az elutasítás magától értetődő lett volna, mert Perselusnak a Granger-problémára kellett először megoldást keresnie.
A faburkolattal bevont falú tanári szobában kellemes meleg uralkodott, miközben rátértek az értekezlet további pontjaira, és többen a lehetséges partnerekről kezdtek izgatottan vitázni. Mint az egyértelmű volt, a férfi tanárok létszáma miatt egyesek aggódóan gondoltak bele, kit is kéne elhívniuk. Az új mugliismeret tanár, Simon Green, habár igazán jóképű fiatalember volt, túlságosan is fiatalnak számított az idősebb boszorkákhoz. Green valószínűleg az úgyszintén újnak számító rúnaismeret tanárnőt, Isa Laguzt szerette volna felkérni. Mindketten intelligens, tehetséges tanárok voltak, néhány diák állítása szerint pedig gyanúsan hosszú időre tűntek el esténként a hatodik emeleti faliszőnyegek mögött. Binns professzor, aki most is a kandalló előtti kockás fotelben ült – vagy jobban mondva –, lebegett, sajnálattal közölte, hogy halaszthatatlan teendői miatt nem tud csatlakozni a programhoz. Erre persze senki nem válaszolt, ugyanis szellemként egyébként sem hagyhatta volna el a roxforti birtokot.
Mindenki legnagyobb meglepetésére, az értekezlet végén Madam Hooch, aki eddig mélyen hallgatott, idegesen pattant fel székéből. Ezüstösen csillogó, rövid tüskés haja mintha még jobban kiegyenesedett volna feszélyezettségében, amíg a Sinistra mellett ülő Sybill Trelawney-hoz lépett. Megköszörülte a torkát, és higgadt, bár kissé sürgető hangon ezt kérdezte.
– Sybill, megtisztelnél azzal, hogy a partnerem leszel? – kérdezte végül. A teremben ülő tanárok egyszerre fojtották vissza lélegzetüket a megrökönyödéstől. És a felgyülemlő feszültségben is egyértelműen látni lehetett, hogy Rolanda sárga, sólyomszerű szemei várokozóan fürkészik a jóslástan tanárnő arcát.
– Hát, nem is tudom – felelte zavartan Trelawney, és a csuklóját átfogó tarka karperecekkel játszott. Néhány pillanat után felpislantott hatalmas kerek szemüvege mögül, aztán elmosolyodott. – Miért is ne? – Hagrid kezéből kiesett az alma, amit épp majszolgatott. A csendet, amit az előző jelenet okozott, csak Remus heves tapsolása törte meg, aki mostanáig az egyik sarokban álldogált.
A többiek csak nagyon lassan tudtak rendre térni az epizód után, egyesével szállingóztak kifelé a teremből, sanda pillantásokat vetve egymásra.
Perselus Piton úgy gondolta, hogy mindenkinek elment a józan esze. Természetesen nem tervezett elmenni a holnapi táncórára, ezért Minervával diszkréten közölte, hogy az egészségi állapota mostanság nem épp a legjobb. Mindemellett a kutatása miatti tesztfőzet utolsó fázisa pont holnapra esik, amiért biztosan nem tud majd részt venni az első alkalmon. Az igazgatónő nem volt teljesen biztos benne, hogy hihet-e ezeknek az állításoknak, de egyelőre úgy döntött, békén hagyja Pitont.
...
Hermione:
Már vagy tíz perce ültem a bájitaltanár nappalijában szombat este. Fél órával korábban jöttem. Attól tartottam, hogy egyáltalán nem is lesz a helyiségben, mert nem tudtam, hogy mikorra tervezik azokat a bizonyos táncórákat, amikről volt olyan szerencsém Remustól értesülni, de szerencsére ajtót nyitott nekem, amikor kopogtattam. Meg akartam tőle kérdezni, hogy szándékozik-e elmenni rájuk, de nem úgy tűnt, mintha ezt bármiféle opciónak tartaná, mivel még mindig szótlanul ücsörgött. Szűkszavúan köszöntött ugyan, amikor megérkeztem, majd abban a minutumban el is fordult, hogy újra a kandallóban lobogó tűznek szentelje a figyelmét, mintha egyáltalán nem tudta volna, hogy mit is kéne mondania nekem. Alig nézett rám. Melankolikus hangulatából, valamint az ujjai között tartott borospohárból ítélve nem tervezett beszélgetést kezdeményezni. Így hát én tettem.
– Ma nem fog az elmémbe nézni, professzor?
A férfi megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem is fog hozzám szólni? – faggattam újra.
– Azt gondoltam, hogy ezentúl kegyed szeretné vezetni a társalgást. Mint ahogy megtapasztaltuk, az én irányításom nem vezetett túl sok jóra – válaszolta Piton. A hangjában rejtőzködő őszinte keserűség egy olyan férfit láttatott meg velem, aki rendkívüli módon emberinek tűnt.
– Valóban. Viszont úgy nem fog menni, hogy csak némán ül, és egymagában borozgat –próbáltam beszédre késztetni.
– Miért, kér belőle? – nyújtotta felém a poharat.
– Professzor, ne terelje el a témát – dorgáltam meg, a visszahúzódottsága egészen meghökkentő volt.
– Akkor megtudhatnám, Miss Granger, mégis mit javasol a társalgás serkentésére?
– Diplomáciát – nyomtam meg erősen a szót, és magam sem tudtam, miért, de talányosan hozzátettem –, még akkor is, ha a partnere épphogy csak megjárja.
– Jane Austen? – húzta fel a szemöldökét a professzor.
– Hát, mégsem csak dísznek vannak azok a mugli könyvek a polcon?
– Lám, nem hazudtolta meg önmagát. Örömet okozott a kutakodása? – Piton csipkelődőnek szánta a szavait, de nem sértődtem meg rajta.
– Nem kutakodtam, szem előtt vannak. – És rámutattam a könyvespolcra.
– A maga szemei mindig olyan helyen járnak, ahol nem kéne. – Megilletődve pirultam el erre a kijelentésre, mert eszembe jutott, hogy tekintetem hová is kalandozott el igazából. Nem értettem, hogy miért ez a kompromittáló emlék férkőzik a gondolataim közé, amikor a mondat önmagában tulajdonképpen teljesen ártatlan volt.
– Értékelem a szentimentalizmusát, Miss Granger, de ez még nem vezetett előrébb minket – szólalt meg újra a tanárom, borospohara karimáját nézegetve.
– Ha megmondaná, hogy mi történt előző héten, akkor könnyebben boldogulnánk. – Végre a lényegre térhettünk. Az agyamban gyártott teóriák annyira összezavarták az érzelmeimet, hogy egész héten alig bírtam türtőztetni magam.
– Miért, mi történt? – terelte volna a témát, és keresztbe rakta a lábait.
– Már megint kezdi – figyelmeztettem.
– Nem megint, hanem csak most. – Perselus előre hajolt, és letette a poharat a szalonasztalra.
– Mi történt a kezével? – Nem akartam, hogy ismét menekülőre fogja, így felálltam a karosszékből, és leültem mellé a kanapéra. Nem ellenkezett, de a jobb kezét a bal karjának könyökhajlatába támasztotta. Míg bal tenyerével félig eltakarta az arcát, addig mutatóujjával az alsó ajkát dörzsölgette.
– Ez nem tartozik a szerződésben leírt pontok közé. – Megfontoltan és higgadtan válaszolt. Fekete selyeminget viselt, ezüst csatokkal, amik be voltak kapcsolva, de így is éreztem a belőle áradó gyógyfű illatot, ami valamelyest megnyugtatott.
– De rám igen, mert ha valamilyen oknál fogva az én hibám lenne, hogy ilyen rohamot váltottam ki önből, tudnom kell róla. Végtére is hetente több órát kettesben töltünk – faggattam lelkiismeretesen. Tényleg attól tartottam, hogy a trauma, amit az előző időszakban átéltünk, összekeveredett ezzel a hirtelenjében kialakult mérgező szituációval. Ami valami rohamszerűségben jelentkezett nála.
– Nem a maga hibája, de szólnom kell, hogy ha ismét felhúz, akkor lehet az öné is lesz – adta meg végül magát Piton, de láttam rajta, hogy felbolygatta ez a kérdés. Ha biztosan tudja, hogy nem az enyém volt, akkor tudatában lehet annak is, hogy mi okozza.
– Akkor kié? – kérdeztem megint.
– Nem a M.A.J.O.M-ról kéne tárgyalnunk? – Perselus a földet tanulmányozva válaszolt, szinte semmibe véve az imént hallottakat. Abban a tévhitben voltam, hogy végre sikerült lekapargatnom a saját maga köré vont védelmező burkolat egy rétegét, de csalódnom kellett.
– Addig szó sem lehet róla, amíg nem válaszol az előző kérdésemre! – visszakoztam.
– Ha ennyire személyeskedni szeretne, miért nem beszél inkább magáról? – nézett a szemembe egy elröppenő pillanatig.
– Miért? Érdekelné valami?
– Hogyan tüntette el a heget a torkán? – A férfi kíváncsisága komolyan elcsodálkoztatott, nem gondoltam, hogy emlékezett erre a részletre.
– Nem tüntettem el – feleltem talán túl gyorsan, és megilletődötten takartam el a torkomat. Elég volt minden reggel a tükörbe néznem, és felidéződtek a fájdalmas részletek, hogy aztán lelombozottan varázsoljak rá egy elfedő bűbájt. Nap mint nap.
– Ezen nem kell szégyenkeznie, a hegek nem a gyengeség jelei. – Olyan együttérzést láttam a tekintetében, amitől egészen megfeledkeztem saját magamról.
– Tudom, magának is… – kezdtem, majd gyorsan elharaptam a nyelvem. Talán nem túl jó ötlet felháborgatni kínos reggelünket. – Már megint eltértünk a témától. Megismétlem a kérdést. Ha jól sejtem, remegési gondokkal küzd, miért?
– Szerintem maga is nagyon jól tudja a választ. – Már nem nézett rám, amikor ezt mondta.
– Nem, nem tudom, ezért kérdezem.
– Ha nem tudja, akkor meg minek mondjam? – sóhajtott mélyen a professzor.
– Szeretném tudni.
– Maga mit nem szeretne? Muszáj mindenbe belátást nyernie?
– Mi mindenbe? – Nem akartam kötekedni, pedig pontosan tudtam, hogy mire gondol.
– Inkább beszéljünk a M.A.J.O.M–ról. Van fogalma róla, hogy miért tiltottam meg a mardekárosoknak a közreműködést? – ajánlotta fel a témát Piton.
– Nem, fogalmam sincs.
„Mire akar kilyukadni?" – gondoltam aggódva.
– Gondolom, azt sem sejti, hogy miért nem engedélyeztem a plakátokat, azon kívül, hogy borzasztóan giccses reklámozási módnak találom.
– Nem, de remélem, hamarosan felvilágosít – sürgettem türelmetlenül.
– Azért, Miss Granger, mert viszálykodást kelt a diákjaim között.
– Tessék? – Sejtettem, hogy nem volt rózsás a helyzet a Mardekárban, de sosem voltak békésnek nevezhetőek a körülmények, M.A.J.O.M ide vagy oda.
– A maga imádott manó- és mugliajnározó csoportja folyamatosan zaklatja az aranyvérű diákokat. Ezen a héten is szét kellett szednem Dobbst és Wilkinst a klubhelyiségben. Egymás ellen versengek, és azon vannak, hogy lehetőleg mindenki álláspontot foglaljon. Körülbelül egy hónappal ezelőtt Dobbs meg a csatlósai eltüntették a hatodéves manóellenesek ruháit, és párnahuzatokat varázsoltak a helyükre. Mondanom sem kell, hogy a sértettek cserébe megvertek pár mardekáros és griffendéles M.A.J.O.M tagot is. Ami ráadásul odáig fajult, hogy egymás táskáit dobálták ki a csillagvizsgáló toronyból asztronómia órán.
– Nagyon sajnálom, nem tudtam. Tényleg nem tudtam – mentegetőztem, és nem értettem a helyzetet. – Miért nem mondta el nekem senki?
– Sinistra professzor természetesen tájékoztatott engem és Remust az eseményről, de mivel nem én vagyok a házvezető tanára, és nem volt közvetlenül bevonva az akcióba, így nem tehettem semmit. Gondolom, Remus meg akarta kímélni a részletektől, ezzel is védve önt, hogy ne érezze magát felelősnek. Mindenesetre nyilvánvaló az is, hogy mivel maga általában nyakig ül a könyveiben, az sem tűnne fel önnek, hogyha éppen egymást gyilkolnák le – nyilatkozta epésen. Bármennyire is dühös voltam, hogy nem tudtam ezekről a problémákról, a tény, hogy részben én okoztam ezt a viszályt, borzalmasan bántott.
– Emma csak nemrég csatlakozott hozzánk, és nem ismerem elég jól a jellemét, professzor.
– Most már ismeri, és ez nem csak Miss Dobbs ötlete volt.
– Beszélni fogok velük – közöltem elszántan.
– Azzal már nem sokra megy. Nevetséges, hogy eszébe sem jutott, csak papolt, mint egy szájhős. Több rosszat okozott, mint jót. – Ha nem ismertem volna jobban, azt gondoltam volna, hogy Piton személyes sértésnek veszi ezt a szituációt.
– Én nem kértem bárkit is, hogy megvédjen. Ne gondolja, hogy én támogattam volna ezeket a húzásokat. Ha nem tudná, engem is piszkáltak, amikor a Roxfortba kerültem.
– Ironikus, nem igaz? Pont azzal, amivel egyenjogúságot akar elérni, okoz efféle szegregációt. – Zsarnoknak éreztem magamat, a professzornak teljesen igaza volt. Hiába próbálnám őket leszidni, ez nem jelentené azt, hogy hallgatnának is rám. Egy szervezeten belül is akadhatnak eltérő vélemények kivitelezést illetően, ugyanakkor még nem tudtam jó megoldásra gondolni.
– Ezért mondta, hogy kegyetlen vagyok?
Perselus helyeslően bólintott, majd felvette a poharát, és belekortyolt.
Gondolkoznom kellett, nem akartam elhamarkodott állításokat kijelenteni. Az imént hallott információk pedig hideg zuhanyként értek. Nem csoda, hogy Piton professzor neheztelt rám, de ha valaki beavatott volna a dologba, talán lett volna esélyem velejében elfojtani, mielőtt még elkezdődik. Persze az én közbeszólásom ellenére is kialakulhat az ellenségeskedés, mivel egy álláspontnak mindig vannak ellenzői és védelmezői. Az iskolában és az iskolán kívül is. Ez nem rajtam múlt. A vita elkerülhetetlen, csak a módja különbözhet intelligenciától függően.
– Ha eleget törte a fejét, akkor akár mehetnénk is. – Megszeppenve néztem fel Pitonra, amikor meghallottam hangját. Már a kandalló mellett állt, amiben most semmi sem égett, és egy hosszú talárt tartott a kezében. Vajon mennyi ideig merülhettem el magamban?
– Hova megyünk? – kérdeztem, amikor odaálltam mellé. Először nem tudtam, hogy mire készül, amikor hosszú ujjai az irányomba nyúltak, de csak lesöpört a karomról egy hangyát, és váratlanul átvetette rajtam a talárt. Az anyag finoman körbeölelt, és felmelegítette elgémberedett végtagjaimat.
– Letesztelünk valamit – önkéntelenül is kirázott a hideg a suttogó hangját hallva.
Belemarkolt egy jó adag hop-porba, és átfogta a vállamat. Alig hallhatóan mormogott valamit, aztán eltűnt előlünk a lakosztályának képe.
Meglepetésként ért a felismerés, hogy az új helyiség, amibe érkeztünk, szintúgy egy nappali volt, habár egészen más, mint az előző. Sokkal kisebb és rumlisabb is, ahol kupacokban tornyosultak a könyvek a padlón.
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
– A Fonó sori lakásomon – szólalt meg röviden Perselus, mintha ez mindent megmagyarázott volna. – Jöjjön előrébb.
Szembefordult velem, továbbra is a vállaimon nyugtatta a kezét, majd lenézett a padlóra és hátrébb lépett. Nem történt semmi, mire összeráncolta a homlokát. Még egyet hátrált, de megint semmi. Az utolsó lépésnél viszont megértettem, amit akkor mondott, amikor elhagytuk a Roxfortot. Ismerős rántást éreztem a köldökömben, ami feléje húzott, és úgy tűnt, ő is érzékeli, mert összerezzent. Szerencsére nem estem rá úgy, mint az első alkalommal, amikor a bűbáj hatása alatt kényszerültem a pincébe menni. Ismét olyan közel álltam hozzá, hogy ha felemeltem volna a kezem, megérinthettem volna a mellkasát.
– Különös – csak ennyit mondott.
– Ezért komolyan egészen idáig kellett jönni? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Tudnom kellett, hogy mekkora távolság az, amit a varázslat még engedélyez, emellett ennek a lakrészemen kívül kellett történnie – vonta meg a vállát Piton –, gondolom maga sem akarta volna, hogy véletlenül a folyosón boruljon a nyakamba. – Rosszallóan megráztam a fejemet színpadiassága miatt.
Mindketten megriadtunk, amikor a kandallóban újra felcsaptak a zöld lángok. Hátrafordultam, és láttam, hogy egy meghökkent Remus Lupin álldogál benne. Először kikerekedett szemekkel rám bámult, majd Piton professzorra, majd megint rám, én Pitonra, Piton pedig Remusra. Egy ideig így folytatódott ez a szemcsata. A házvezető tanárom nyüszögő hangokat adott ki, felemelte az ujját, de újra leeresztette, grimaszolt, végül aztán mégis kimondta.
– Hogyan? Mármint miért? Vagyis mi? – vakargatta a fejét Lupin összezavarodva.
– Büntetőmunkán van – felelte a professzor, és majdnem elmosolyodtam. Tőle egyáltalán nem volt meglepő, hogy egy ilyen kifogással áll elő.
– Szombaton, hajnali egykor? – hüledezett Remus.
– Mondom, büntetőmunkán van – válaszolta még mindig mereven az előttem álló férfi.
– Szombaton? Hajnali egykor? A Fonó sori lakásodon? – Lupin professzor lassan és szótagolva ismételte a szavakat. Láttam, hogy menten gutaütést kap. Nem mintha mérgesnek tűnt volna, csak meglepettnek.
– Igen, igen. Tudja, tanár úr, éppen holdsáfrányt mentünk volna szedni Piton professzorral, és azt csak éjfél után lehet – vetettem közbe a magyarázatot. Úgy éreztem, hogy muszáj valamilyen kifogással előállnom, vagy félő volt, hogy a furcsa helyzet egyenesen kínossá alakulna. Perselus elismeréssel nézett le rám, majd bólintott.
– Én kértem meg Miss Grangert, hogy üstsikálás helyett inkább valami értelmesebb dologban segítsen.
– De miért kellett ehhez a lakásodra jönni? – Úgy tűnt, hogy Remus nem hagyja annyiban a helyzetet, de legalább már normálisan tudott beszélni.
– Mert itt felejtettem a jegyzeteimet és a kellékeket, ami a begyűjtéshez kell. A kutatásomhoz tartozik – részletezte a bájital tanár, majd Lupin professzor szeme felcsillant, és egyszeriben kevésbé tűnt zavarodottnak.
– Persze, így már minden világos. És McGalagony értesült erről… a kis büntetésről? – kuncogott valamiért már igen jókedvűen Remus.
– Értékelném, hogyha nem kötözködnél most az egyszer, Lupin.
– Jól van, jól van. Menjünk akkor együtt valami ...holdsáfrányt szerezni? – folytatta tovább sejtelmesen a vérfarkas.
– Nem! – kiabáltuk szinte egyszerre Pitonnal, de ezt követően csak a bájitalmester folytatta. – Amúgy mit keresel itt?
– Tonks rágta a fülemet, hogy nézzek utánad, mert nem voltál ott a táncórán, és Minerva említette neki, hogy nem érezted jól magadat – ekkor jelentőségteljesen rám pillantott –, mivel nem találtalak a roxforti lakosztályodban, gondoltam, átnézek ide.
– Jól vagyok – felelte tömörön Piton.
– Egyébként, ha tudni szeretnéd, remek kis program volt. Mindenki nagyon jól érezte magát. Bár Flint nagyon hiányolt téged. Jövő héten mindenképpen el kell jönnöd, remélem, addigra elhívsz egy hölgyet.
– Nem szerettem volna tudni, de köszönöm az értesítést. – A fekete hajú férfi így jelezte, hogy Remus immár nemkívánatos személy, és ideje mennie.
– Akkor, én most megyek. Hermione, ha van egy kis időd, benézhetnél hozzám hétfő délután – mondta végül Lupin, és eltűnt.
Tudtam, hogy nem kellene tovább piszkálnom a professzort, de ha már így kiömlött a bili, és újabb pácba keveredtünk, tudtára kellett adnom, hogy nem hanyagolhatjuk a helyzetet.
– Szóval táncórák? – És már nem bírtam megállni, hogy kitörjön belőlem a nevetés.
