Szóval, azt már az elején le szeretném szögezni még egyszer, hogy a fő sztori mpreg-re épül a későbbi fejezetekben, tehát aki nem szereti, az ne olvassa, nem szeretnék senkit kényelmetlen helyzetbe hozni a témával ':D
Yang Lao pedig csak egy random OC az elején. Valószínűleg nem fog felbukkanni többet.
Egy másik oldalon angolul töltögetem fel a részeket és egyszerűen nem tudom hogy fordítani a címet, így maradt az angol változat.
Yang Lao a fogadó pultjára könyökölt és egy nagyot ásított. Végre volt egy kis nyugta, hogy a főnöke elment a többi szolgálót ellenőrizni, neki pedig, ha őszinte akart lenni magához, egyáltalán nem fűlt a foga a munkához. Minek? Igaz, hogy késő délután volt már, de senki nem jött be, még csak azért sem, hogy megigyon egy csésze teát, nemhogy még meg is szálljanak…
A terem egyik asztalánál ült csak egy család, egy háromévesforma és egy egyéves gyerekkel. Az anyjuk csinos volt, bár Yang Lao észrevette, hogyha egy kicsit tovább bámulta a kelleténél, magán érezte az apa rosszalló tekintetét így inkább elfordította a fejét és lehunyta a szemét. Hogy neki még nézelődni sem szabad ebben az unalmas városban!
Újból ásított, de már nem vette a fáradtságot, hogy a szája elé rakja a kezét. A nyitott ajtó feletti csengők eddig is csilingeltek a lágy szellőben, de most mintha elhallgattak volna. Sóhajtott és kinyitotta a szemét, abban a hitben, hogy a fogadó főnöke tért vissza a főbejáraton keresztül. Összevonta a szemöldökét a belépő alakok láttán.
Egy magas, csinos arcú, fehér ruhás férfi, fél karral a háta mögött méltóságteljesen lépett be, homlokán fehér homlokszalag volt, ami valahogy ismerősnek tűnt Yang Lao-nak. A férfi kezében fehér kard volt, ami egyértelműen azt jelentette, hogy kultivátorral van dolga. Yang Lao végre kíváncsian emelte fel a fejét. A kis falujában soha nem történt semmi… a hegyekből sem jöttek le soha szörnyek, vagy sétáló holtak, nem volt szükségük kultivátorokra.
Yang Lao végigmérte a másik belépőt is. Alacsonyabb volt, mint a homlokszalagos, fekete és piros ruhákban érkezett, szanaszét álló haját lófarokba fogta egy vörös szalaggal. Kíváncsian nézett körbe szürke szemeivel, kezeit a csípőjére tette és egész közel állt meg a másik férfihoz. Könyökével megbökte az oldalát és vigyorra húzta a száját.
- El sem hiszem, hogy a te ötleted volt, hogy egy borozóban töltsük az éjszakát.
Fogadó – javította ki fejben Yang Lao – esetleg teázó. A főnök le is szedné a fejem, ha csak alkoholt adnék a vendégeknek.
Nem mozdult, tovább figyelte az alacsonyabb alakot. Kultivátor volt ő is? Nem… nem volt nála kard… csak egy fekete fuvola volt az övébe tűzve. Tanítvány lett volna? Ahhoz meg túl idős volt. Akkor ki volt és mit keresett itt?
A tekintete visszatévedt a fehérruhásra, aki visszabámult rá, rezzenéstelen arccal, de olyan tekintettel, mintha éppen a feleségét mérte volna végig éhes szemekkel. Yang Lao megborzongott és inkább visszahunyta a szemeit, nem törődve az újonnan érkezőkkel.
Közeledő léptek hallatára nyitotta ki csak újra a szemét, ijedtében pedig még hátra is ugrott a pulttól, ahol eddig támaszkodott. A feketeruhás férfi könyökölt közvetlenül az arca előtt, vidám vigyorral. Amikor Yang Lao hátraugrott, felkuncogott és ő is felegyenesedett. Mögötte a fehérruhás még mindig gyilkos pillantásokat lövellt felé.
- Ugye van még szabad szobája a fogadónak? – kérdezte a feketeruhás – Maradnánk éjszakára.
Yang Lao mélyet sóhajtott és kihúzta magát. Azért mégiscsak igyekezett megőrizni a méltóságát.
- Van – felelte – ki szeretné kivenni?
A feketeruhás hátrapillantott a társára és kacsintott. Yang Lao ezt nem tudta mire vélni, de ha őszinte akart lenni, nem is igazán volt energiája, hogy ezen gondolkodjon.
- A Lan klán – felelte a feketeruhás – Lan Wangji. Mivel ő fizet egy közös szobáért kettőnknek.
Yang Laonak ugyan nem mondott sokat maga a név, de a klánról már hallott, hogy tagjai a felhők fölött élnek és olyan szépek a tagjai, akár a tündérek. A fehérruhásra sandítva, aki még mindig sötét tekintettel nézte őt, valamiért ez utóbbi nem annyira passzolt.
- Rendben, egy szoba egy éjszakára – mormolta Yang Lao.
- És meg is vacsorázunk – tette hozzá a feketeruhás, majd hátrafordult a másikhoz – és ugye veszünk italt is? Két napja csak vizet iszunk…
A fehérruhás, akinek a hallottak alapján feltételezhetően Lan Wangji volt a neve, sóhajtott, de aztán aprót bólintott. A feketeruhás elvigyorodott, majd visszafordult Yang Lao felé, sietve meghajolt aztán karon ragadta Lan Wangjit és magával húzta az egyik asztalhoz, majd jókedvűen beszélni kezdett hozzá. Yang Lao elrakta a pénzt, amit a pulton hagytak, majd visszakönyökölt és lehunyta a szemeit. Már éppen elaludt volna, amikor valaki a hátára vágott és újból felugrott.
- Mi az? – kiáltott fel fájdalmasan, majd gyorsan hátrébb húzódott a főnökétől, egy bajszos, kecskeszakállú, kerekded férfitől. Észre sem vette, amikor bejött.
- Még kérdezed, A-Lao?! A vendégek várják a levesüket és az italukat, te meg itt henyélsz!
Yang Lao nem merte bevallani, hogy abban reménykedett, a szobalány majd kiszolgálja a kultivátor urat és a társát. Elrohant és két megrakott levesestányérral érkezett Lan Wangjiék asztalához, majd rohant vissza a kamrába két üveg italért. Az egyiket a feketeruhás elé rakta, a másikat pedig Lan Wangji tányérja mellé. Előbbi elhúzta Lan Wangji üvegét is és a saját tálkája mellé húzta.
- Ő nem bírná meginni egyedül – magyarázkodott és újból a fehérruhásra kacsintott. Amaz fáradtan sóhajtott – mesélj egy kicsit, A-Lao – használta az előbb hallott nevet, ami Yang Lao-t nem kicsit idegesítette, de úgy döntött, most az egyszer talán elnézi, ha kultivátorokról van szó – történt valami furcsa a közelben? Zombijárás? Szellemek? Amíg itt vagyunk, segíthetünk egy kicsit.
Yang Lao megrázta a fejét.
- Semmi sem történik a környéken… tudtommal minden békés, senki nem tűnik el a faluból, az utolsó gyilkosság is húsz éve esett meg.
- Milyen unalmas falucskába tévedtünk, Lan Zhan… - jegyezte meg a feketeruhás tettetett sértődéssel.
- A számból vetted ki a szót… - sóhajtott Yang Lao és udvariatlanul ugyan, de helyet foglalt az asztaluk mellett a földön és a térdére támasztott könyökkel figyelte a feketeruhást, új szövetségest keresve benne, akivel együtt utálhatja az unalmas kis lakóhelyét.
A fehérruhás lassan kezeibe vette az evőpálcikákat, de a tekintetét nem vette le a társáról. Hümmögött.
- Ó, neked talán tetszik, Lan Zhan? – kérdezte mosolyogva a feketeruhás – Igaz, te szereted a békés és unalmas helyeket, ahol semmi sem történik…
Lan Zhan szemei megvillantak, de nem méltatta válaszra a másikat. Gyereksírás hangzott fel a szobában, és mindegyikük a nem messze ülő család felé fordult. A kisebb gyermek sírt fel az anyja karjaiban. Az anyja ringatta és az arcát simogatta, a nagyobb a kisgyerek fölé hajolt és megpuszilta a homlokát, de ettől nem lett jobb a helyzet. Az apa Yang Laoék felé fordult és ültében meghajolt egy kissé, így kérve elnézést.
Yang Lao ezzel elintézettnek érezte az esetet, visszafordult a kultivátorok felé – mert már szinte teljesen biztos volt benne, hogy a feketeruhás sem sokkal különb Lan Wangjinál. Amikor újra meg akart szólalni, vette csak észre, hogy a figyelmüket még mindig a síró kicsi felé fordítják.
A feketeruhás egy pillanat múlva felnézett Lan Wangji arcára, aki úgy tűnt, kifejezéstelen arccal bámulta a gyereket- Yang Lao fejében még az is megfordult, hogy talán pont ettől a tekintettől kezdett sírni. Bár szinte biztos volt benne, hogy a másik férfi több mindent lát, olyan dolgokat, amiket csak hosszú idő után lehet felfedezni az egyébként üres arcon. A feketeruhás férfi önkénytelenül is a gyomra felé nyúlt, majd amint észrevette, mit csinál, a keze inkább megállapodott a derekán és felállt, kihúzva a fuvoláját.
- Wei Ying – szólította meg Lan Wangji, amikor meglátta, hogy a gyerek felé tart.
A feketeruhás férfi, akinek Yang Lao sikeresen megtudta a nevét, csak hátramosolygott a férfira, majd törökülésben leült a család mellé, váltott az anyával pár szót, majd az ajkához emelte a fuvoláját és játszani kezdett. Yang Lao-nak nem volt ismerős a dallam, de az biztos, hogy a gyerek már pár hang után megnyugodott tőle és tágra nyitott szemekkel figyelte Wei Yinget aki apró mosolyra húzta a száját játék közben és úgy tűnt, nagyon is élvezi, hogy felvidíthatja a kisgyereket.
Amikor leengedte a hangszerét és visszatűzte az övébe, még megborzolta a kicsi haját, a szülei mosolyogva megköszönték a segítségét, a nagyobb fiú pedig széles vigyorral nézett fel rá az anyja mögül. Ő még egy kicsit meg volt ijedve az idegentől.
Wei Ying meghajolt, majd visszatért Lan Zhanhoz és Yang Laohoz befejezni a levesét. A tekintete találkozott a fehérbe öltözött kultivátoréval. Pár pillanatig csak néztek egymásra, mintha szavak nélkül beszéltek meg volna valamit, majd Wei Ying felnevetett valamin és gyorsan a szájába tömte a tésztát a levesből.
- Ugyan, Lan Zhan, te is imádod a gyerekeket – mondta teli szájjal.
Lan Wangji elfordította a tekintetét és némán letette az evőpálcikáit a tálkára keresztben. Wei Ying is sietve befejezte az evést, majd a hóna alá csapta a két üveg italt és felállt, meghajolva Yang Lao felé.
- Köszönjük a vacsorát és a kellemes társaságot. Azt hiszem, ezekkel már odafent végzünk – vigyorgott le az alkoholos üvegeire – melyik is a szobánk?
- Az emeleten jobbra a harmadik ajtó – felelte Yang Lao és egy csalódott sóhajjal vette tudomásul, hogy az egyetlen érdekes dolgok a faluban a fogadó emeletére tartanak, majd tűnnek el a szobájukban.
Yang Lao elvitte a tálkákat a konyhába, majd visszaült az egyik asztalhoz, rákönyökölt és ásított. Ezúttal tényleg elaludt és senki nem keltette fel, szerencsésen aludhatott, egészen addig amíg fel nem riadt az álmából éjszaka közepén.
Megdörzsölte a szemeit és körülnézett. Már teljesen sötét volt, a fogadó ajtaját pedig bezárták. Hogy fog kapni majd reggel a főnökétől, amiért elaludt munka közben!
Felállt és lassú léptekkel a szobája felé indult. Ahogy a folyosón haladt végig, furcsa hangok ütötték meg a fülét. Puffanások, elsuttogott szavak és nevek, majd elfojtott kéjes nyögések hallatszódtak jobbra a harmadik ajtó mögül. Yang Lao közelebb osont (mindenképpen el kellett haladnia előtte, hogy a szobájához érjen) és a szemei elkerekedtek, amikor az ajtó mellett már mindent tisztán lehetett érteni, na meg főleg Wei Ying hangját hallani. Az arca rákvörös lett, kilőtt és rohant, a szobájáig meg sem állt, ott is csak azután, hogy megbizonyosodott róla, jól magára zárta az ajtót. Ezek után megpróbálva minél előbb kiverni a hallottakat a fejéből aludni próbált több-kevesebb sikerrel, abban a reményben, hogyha meg is hallották a rohanását a folyosón, a kultivátorok hamar elmennek és nem kell velük reggel találkoznia.