Az utcán az alkohol mámorító illata terjengett, Wei Wuxian szinte már az illattól megrészegülve kapaszkodott Lan Zhan karjába, akit valamiért nem csábított el semmi az úticéltól, egyenesen haladt az utcán, még csak egy pillantást sem vetett az árusok portékáira, nem csodálta meg a sorban kirakott hajtűket és porcelánvázákat, nem követte a gyümölcsök édes illatát sem.

Késésben voltak, így még Wei Wuxian sem akarta nagyon feltartani a társát azzal, hogy megállítja minden bódénál. Tudta, hogy rá nem volt szükség a tanítványok fogadásánál. Azt tervezte, elmegy egyedül vásárolgatni és később csatlakozik Lan Zhanhoz Felhőzugban.

Megnyalta az ajkait ahogy az italra gondolt, és már ki is szúrta a boltot, ahol meg szokta venni, és Lan Zhan karjába kapaszkodva óvatosan a bejárat felé húzta. Lan Zhan megtorpant az út közepén és mélyet sóhajtott. Wei Wuxian elengedte a karját és szembefordult vele.

- Lan Zhan, én nem vagyok ott fontos… te vagy az Ifjabb Lan úrfi, neked kell ott lenni a mufurc Lan Qiren és Lan Xichen mellett. Majd később követlek, jó? Még szeretnék itt körbenézni.

Lan Zhan egy újabb sóhaj kíséretében bólintott.

- Ne késs sokat.

Wei Wuxian elmosolyodott és megrázta a fejét. Lábujjhegyre állt, hogy felérjen Lan Zhan füléig, úgy suttogott a fülébe:

- Estére mindenképpen a jingshidben leszek.

Látta, hogyan borzong meg Lan Zhan, mire felkuncogott, intett, majd bement a boltba, Lan Zhan tárcájával a kezében, amit akkor csent el, amikor Lan Zhan fülébe suttogott. Biztos volt benne, hogy észre sem vette.

Nevetett és hamarosan már három üveggel a hóna alatt indult el a városban, végignézte minden árus portékáját egytől egyig, bár megállta, hogy ne költse tovább Lan Zhan pénzét – még ha ez nem is igazán zavarta a társát.

Céltalanul kóválygott az utcákon, a Biling tó benyúló ágai felett átívelő hidakon kelt át és néha bizony megállt és szóba elegyedett néhány csinos lánnyal, akik a csónakjukban ültek néhány megrakott kosár gyümölcs társaságában. Régről tudta, hogy az édes szavakat jutalommal illetik, tehát amikor az egyik elhagyatott utcában felült a híd közepén a korlátra, már pár szem naspolyával és két almával lett gazdagabb.

A lábát lóbálta és hallgatta a főutcáról ideszűrődő hangokat. Árusok kiabálását, beszélgetést és állatok hangját.

Beleharapott az egyik almába, másik kezével pedig megtámaszkodott a kőkorláton. Tekintete előrerévedt, a Biling tó csillogó vizére, és arra gondolt, hogy ez a környék végül is nem sokat változott az elmúlt időben. Felhőzug még mindig unalmas volt, itt a Biling tónál pedig a napok hasonlóan teltek.

- Nem azért engedem, hogy elmenj Felhőzugba, hogy aztán szégyent hozz a klánodra és rám! Ha azt hallom, hogy meg kellett büntetni, hazahozlak és eltöröm mindkét lábad!

Az ismerős hanghordozásra Wei Wuxian felemelte a fejét és a vízbe dobta a lerágott almacsutkát. Megfordult és leugrott a híd korlátjáról és lassan közelebb merészkedett a hang gazdájához.

Jiang Cheng és Jin Ling az egyik ház árnyékában álltak. Előbbi csípőre tett kézzel meredt a fiatal fiúra, aki összefont karokkal fordult el tőle. Wei Wuxian a szomszéd ház sarkánál állt meg és nekidőlt a falnak. Szórakozott mosollyal nézte őket. Egyikük sem vette még észre őt.

- Felfogtam, bácsikám! – Jin Ling hangja durcásnak hatott, Jiang Cheng erre a szemét forgatta. Wei Wuxian alig bírta elfojtani a nevethetnékjét.

- De ha az a Lan Sizhui vagy Lan Jingyi akar a rosszba csábítani, mit fogsz csinálni?

- Hmpf… - Jin Ling tüntetőleg elfordította a fejét, mire Jiang Cheng vonásai csak még dühösebbnek tűntek.

Ahogy Jin Ling elfordult, végre észrevette a falnak támaszkodó Wei Wuxiant és az arca egyszerre mutatott értetlenséget, megkönnyebbülést és sértettséget.

- Te meg mi a fenét… - kezdte, de elhallgatott, amikor magán érezte Jiang Cheng figyelmeztető pillantását, hogy figyeljen a nyelvére.

- Jó titeket is látni – vigyorgott Wei Wuxian, ahogy ellökte magát a faltól és közelebb sétált, majd megállt olyan távolságban, hogy Jiang Cheng biztos ne tudja elérni, ha véletlenül feldühíti. Persze Jiang Chenggel már tisztázták a félreértéseiket és Wei Wuxian kihúzhatta a bátyját azok listájáról, akik az életére törtek. Attól még jobbnak látta óvatosnak lenni – Felhőzugban él a kultiválópartnerem, rémlik? – a mosolya csak még szélesebb lett – Ott foglak boldogítani a többi tanítvánnyal.

Jin Ling a tenyerébe temette az arcát, Jiang Cheng mélyet sóhajtott unokaöccse mellett.

- Mondd, hogy nem maradsz Felhőzugban mind a három hónapra.

Wei Wuxian biccentett és fájdalmasan sóhajtott.

- Meglátjuk Lan Zhant meddig fogják ott… én is addig maradok, ameddig ő – mondta, majd felemelte kissé a kezét, amiben a három Császár Mosolya volt, majd benyúlt a ruhája alá és kihúzott valamit – Naspolyát?

Jin Ling megnyalta a szája szélét és felpillantott a bácsikájára, aki még mindig dacos szemmel méregette Wei Wuxiant. Mivel vele nem foglalkozott, tekintete találkozott Wei Wuxianéval, aki mosolyogva odadobta neki az egyik naspolyáját. Jiang Cheng összevont szemöldökkel és kissé rosszallóan nézett az unokaöccsére, de nem mondott semmit.

- Jin Ling, miért nem megyünk fel együtt Felhőzugba? – kérdezte széles mosollyal Wei Wuxian.

Jin Ling bizonytalanul pillantott fel a naspolya hámozásából előbb rá, majd a bácsikájára, aki egy önelégült mosolyt villantott meg.

- Ha ennyire Tündérrel akarsz jönni, nem bánom – mondta Jiang Cheng.

Wei Wuxian szemei elkerekedtek és hátrálni kezdett.

- Blöffölsz… nem hoztátok el azt az átokfajzatot.

Jiang Cheng felvonta az egyik szemöldökét, két ujját a szájába vette és már majdnem füttyentett, amikor Wei Wuxian megadólag felemelte a kezeit.

- Azt hiszem én majd később megyek inkább… jó szórakozást a továbbiakban, Jin Ling! – intett, ahogy tovább hátrált, bár az előbbi rémülete már eltűnt az arcáról és széles vigyorral nézett rájuk. Amikor a tekintete Jiang Chengre tévedt, mintha észbe kapott volna, gyorsan összefűzte az ujjait és meghajolt. Jiang Cheng nem tudta komolyan venni, miközben vigyorgott.

Wei Wuxian sietve odébb állt és a továbbiakban nagyobb figyelmet fordított a kutyák hangjára, hogy még véletlenül se találkozzon Tündérrel, miközben céltalanul kóvályog a városban. Naspolyát hámozott gyaloglás közben, a másik almát pedig kifényesítette a ruhája ujjával. Kicsi Alma majd örülni fog neki.

Nem tudta pontosan mennyi idő telt el a Jin Linggel és Jiang Chenggel való találkozása óta, viszont abban biztos volt, hogy Lan Zhannak tett ígérete egy kicsit csúszni fog, mivel napnyugtakor indult el és valószínűleg jócskán sötétedés után fog a jingshibe érni.

Vidáman dúdolgatott csak úgy magának az úton a hegyekbe és elégedetten nézegette a megszerzett Császár Mosolya üvegjeit, amiket hamarosan megihat Lan Zhan jingshijében, vagy… talán még azelőtt lenne érdemes meginnia, hogy Felhőzugba érne és így szabályt sem szegne? Nem, az úgy mindig izgalmasabb, ha szabályt hághat át azon a befásult helyen. Azon is elgondolkodott, vajon mennyire szerencsés egy méhhel a testében alkoholt innia. Sejtette, hogy egyszerűen még nem hordozhat magában egy gyermeket, tehát elviekben még szabad innia, tehát ivott is, amíg még volt rá lehetősége.

Felhőzug bejáratánál senki sem várta, így teljes nyugalommal indult meg az épületek felé a sötétben. Senki sem fog már ilyen későn kint járni és őt keresni. Még nála volt a tárgy is, ami a szabad ki-be járkálást biztosította a Lan klán hegyén, így még csak fel sem tűnt senkinek, hogy megérkezett.

Macskaléptekkel kelt át az udvaron, már meg is pillantotta Lan Zhan jingshijét, amikor egy lágy hang szólt utána úgy, ahogy már nagyon rég nem nevezte meg senki:

- Wei úrfi!

Megpördült, a három Császár Mosolyát pedig a háta mögé rejtette. Lan Xichen állt előtte, Lan Zhan bátyja, soha el nem tűnő mosollyal és kedves tekintettel. Kezeit a háta mögött kulcsolta össze, kihúzta a hátát és igazán nemesi hatást kellett a megjelenése.

Kénytelen kelletlen előre kellett húznia a karjait, hogy meghajoljon előtte megadva a kellő tiszteletet – és persze felfedve az alkoholt a kezében. Azért reménykedett benne, hogy Lan Zhan bátyja nem fogja nagyon megbüntetni az italok behozása és a késői érkezés miatt.

- Zewu Jun – hajtott előtte fejet, Lan Xichen pedig mosolyogva közelebb lépett.

- Amikor Wangji kultiválópartnere lettél, megmondtam, hogy eltekinthetünk ezektől a formaságoktól.

Lan Xichen mosolyogva nézett a szemébe, majd tekintete lejjebb tévedt az üvegekre a kezében. Egy apró sóhajt hallatott, akkorát, hogy még Wei Wuxian is alig hallotta meg, aztán lassan beszélni kezdett.

- Felhőzug szabályai minden itt tartózkodóra vonatkoznak – jegyezte meg, de a hangja egyáltalán nem volt olyan kemény, mint a nagybátyjáé – hét óra után érkeztél és ráadásul alkoholt is hoztál magaddal.

Wei Wuxian felemelte az üvegeket, mintha nem akarná elhinni, hogy ő tényleg tiltott dolgot hozott be. Átfutott a fején, hogy talán tényleg meg kellett volna innia őket az idefelé vezető úton.

- Büntetést kéne kiszabnom rád – folytatta Lan Xichen, tekintete valahová Wei Wuxian gyomrához villant, bár ezt a másik nem vette észre – tehát először is arra kérlek, ne adj Wangjinak az italból. Holnap szükségünk van rá a tanítás alatt. Másodszor pedig, vegyél részt tanítványok felügyelőjeként a holnapi éjszakai vadászatban. Azokat a zombikat fogják levadászni a szomszéd hegyen, amiket Wangjival ketten fogtatok el.

- Gondolom ő majd elmondja a részleteket – mosolyodott el Wei Wuxian. Sejtette, hogy ez nem igazi büntetés, Lan Xichen egyébként is megkérte volna az utóbbi dologra, egyszerűen talán csak jobb a lelkiismeretének, ha elhiszi, hogy munkára fogta a bűnös Wei Wuxiant.

Lan Xichen végre felpillantott Wei Wuxian hasáról és a testvére jingshijére nézett.

- Javaslom menj és pihenj le, Wei úrfi – mondta végül – hosszú út áll mögötted és Wangji már aggódik miattad.

Wei Wuxian elmosolyodott és újra maga elé emelte a kezeit, hogy meghajoljon Lan Xichen előtt, aki csak a fejét csóválta a másik mozdulatára. Nem mozdult a helyéről, csak lepillantott Wei Wuxian hasára, majd vissza az arcára, úgy, hogy a másik ezt nem vette észre. Némán figyelte, hogyan fordul meg a másik, majd tűnik el a testvére jingshijében.

Wei Wuxian halkan lépett be és húzta be maga mögött az ajtót. Odabent csak egyetlen gyertya fényét látta, ami Lan Zhan guqinja mellett volt, de Wei Wuxiannak nem is volt szüksége fényre, már anélkül is könnyedén eligazodott. Óvatosan a hálórészbe lépett, ahol megpillantotta Lan Zhant az ágya előtt ülni. Kezei a térdein voltak, a szeme csukva volt, meditált. Wei Wuxian elvigyorodott és levette a csizmáit, hogy még halkabban osonhasson a sarokba, ahol felemelte a padlót, felfedve a titkos reteszt, amiben az alkoholt tárolták. Belerakta a három Császár Mosolyát, majd, amikor behúzta volna a retesz tetejét, két erős kar fonódott a dereka köré, amik a következő pillanatban Lan Zhan ölébe húzták.

Kissé meglepett, ám szórakozott tekintettel nézett fel a mufurc társára, aki kifejezéstelen arccal nézett rá, Wei Wuxian mégis fel vélte fedezni benne a lágyságot. Felnyúlt és megsimogatta az arcát.

- Hiányoztam?

- Mn.

Wei Wuxian halkan felnevetett, majd felkelt megfordult, úgy ült Lan Zhan ölébe, hogy a két lábát Lan Zhan két oldalán fektette le.

- Ne haragudj, hogy ilyen későn jöttem – jegyezte meg, felemelte a csípőjét és feltérdelt, így arcuk nagyjából egy szinten lehetett. Érezte, hogy Lan Zhan kezei egy kicsit lejjebb csúsznak a derekáról, és szó sem volt arról, hogy ezt ne élvezte volna.

- Legalább jól vagy.

- Milyenek voltak a tanítványok?

- Legtöbbjük fegyelmezett és tisztelettudó – felelte Lan Zhan, és mintha a hangjából az csengett volna ki, hogy nem igazán érdekli éppen a téma – viszont azok hárman…

- Jin Ling, Sizhui és Jingyi? – kérdezte Wei Wuxian nevetve.

- Ha ők hárman összekerülnek, az elég… bajt sejtető.

- Holnap elmegyek az éjszakai vadászatra – mondta Wei Wuxian – meglátjuk hogyan boldogulnak majd hárman.

Lan Zhan arca mintha megrándult volna, de egyébként semmit nem mondott. Egyik kezével a combját simogatta, a másikkal pedig Wei Wuxian mellkasán simított fel, majd húzta le a válláról a ruháját. Wei Wuxian halkan nevetett, karjait Lan Zhan nyaka köré fonta, fél kezével kioldotta a férfi homlokszalagját.

- Ennyire hiányoztam?

- Wei Ying…

Wei Wuxian elmosolyodott és megcsókolta a homlokát. Tudta, hogy mit akar mondani. Tudta, hogy azt akarja mondani, mennyire szereti, hogy ő az élete szerelme, de túlságosan szégyenlős volt, hogy ilyesfajta dolgokat mondjon. Bár Wei Wuxian néha úgy érezte, tényleg jó lenne hallani, nem kellett, hogy Lan Zhan kimondja. A törődése már így is elég árulkodó volt.

Visszaült az ölébe és hozzábújt. Az állát a vállára tette, arcát belefúrta a puha fekete hajba és behunyta a szemét.

- …szeretlek…

Wei Wuxian félig kinyitotta a szemét és mosolygott, bár tudta, hogy Lan Zhan nem láthatja.

- Én is szeretlek, Lan Zhan – suttogta a férfi füléhez hajolva. Egészen hozzásimult a teste az övéhez és Lan Zhan kezei a derekán csak még közelebb húzták hozzá – És azt akarom, hogy szeress ma éjszaka is.

Lan Zhan kezei abbahagyták a simogatást és mintha a férfi tétovázott volna. Wei Wuxian szemei újra lecsukódtak és türelmesen várt. A férfi Wei Wuxian combjai alá nyúlt, majd könnyedén, mégis lassan és óvatosan emelkedett fel vele a földről, majd fektette az ágyra. Wei Wuxian ruhája már egészen szétnyílt a mellkasán, Lan Zhan szemei szeretetteljesen csillogtak, ahogy végignézett rajta.

- A tiéd – nevetett fel halkan Wei Wuxian – mire vársz még?

Lan Zhan felnézett az arcára, tekintetük találkozott. Wei Wuxian látta, milyen kedvesen, törődőn és féltőn néz rá, mintha soha nem akarná őt kiadni a karjai közül. Nem… senki nem veheti tőle újra az ő Wei Yingét. Wei Wuxian fél karral átkarolta a nyakát és lejjebb húzta magához egy édes, óvatos csókra.

Lan Zhan kellemesen meleg kezei levándoroltak a nyakáról a mellkasára, majd le a hasára. Wei Wuxian nem tudott mást tenni, mint mosolyogni, amikor Lan Zhan eltávolodott az ajkaitól. Ha csak tudná, mi készül…

Annyira szerette őt. Bármire képes volt, csak hogy láthassa a boldog Lan Zhant.