Ha őszinte akart lenni magához, márpedig általában annak kellett lennie, be kellett ismernie, hogy ez az éjszakai vadászat rendkívül unalmas volt. Lejöttek a Felhőzug alatt elterülő erdőkbe és a felügyelőkkel kerestek egy magas pontot, ahol azonnal megpillanthatták a segélyhívó rakétákat, ha a tanítványok nem boldogultak volna a zombikkal. Mellesleg Wei Wuxian meglátása szerint lehetetlen lett volna ne végezni velük… olyan alacsony szintűek voltak!

Egy magas szikla tetején ült egy magasról alázuhogó vízesés mellett a holdfényben és a lehető legunottabb arckifejezést igyekezett magára ölteni arra az esetre, ha valamelyik Lan klántag erre járna, lássa hogyan szenved. Törökülésbe húzta a lábait és megtámaszkodott az egyik térdén. Ásított.

Talán szerencsésebb lett volna, ha előző éjszaka több időt töltenek alvással Lan Zhan jingshijében… de hát ha ő úgy tervezte, hogy későig aludhat! Lan Zhan nem szólt az este, hogy vele együtt kell kelnie hajnali ötkor, hogy besegítsen a klán tagjainak kiengedni a zombikat az éjszakai vadászathoz, meg néhány csapdát is állítottak, hogy azért legyen egy kis kihívás is a vadászaton. Visszagondolva Wei Wuxian már bánta, hogy nem engedett el magasabb szintű holtakat és szellemeket, hogy egy kicsit izgalmasabbá tegye az éjszakát.

Talizmánok fénye villant az erdőben, és néhány tompa kiáltás is felszűrődött hozzá, bár ezek hangját még a vízesés zubogása is elnyomta. Hogy milyen unalmas volt itt minden! Ha legalább Lan Zhan itt lenne…

Vajon hogy boldogul Sizhui, Jingyi és Jin Ling? Előbbi kettőnek tehetségéről már megbizonyosodhatott a saját szemével, viszont Jin Ling… nem volt kétsége felőle, hogy ő is ügyes, csak hajlamos belelovallni magát egészen lehetetlen helyzetekbe.

Előhúzta az övéből Chenqinget és a hold fénylő korongja elé emelte. Nézte, forgatta és azon tűnődött, hogy vajon meghallanák-e, és megrónák-e érte, ha csak úgy magának kezdene játszani, hogy elűzze az unalmát. Valószínűleg először mindenki arra gondolna, hogy manipulálni akarja a holtakat, mindenki iderohanna hozzá, és mire sikerülne tisztáznia, addigra a tanítványok már maguktól is rájönnének, hogy semmiféle manipulálásról nem volt szó.

Viszont… az utóbbi időben megtanult egész halkan játszani, úgy, hogy azért ereje is legyen a fuvola hangjának. Lan Zhan nem jöhetett rá végül is, hogy démoni energiát idéz a saját testébe… valóban. Most egyedül volt, talán ellenőrizhette volna milyen is volt a méhe. Egy ideje már nem igazán javítgatott rajta, kíváncsi volt, vajon leépült-e magától, esetleg fejlődött-e, vagy csak olyan volt, ahogy hagyta.

Az ajkához illesztette a fuvolát és megszólaltatta a hangszert. Nem is fújta, szinte csak belelehelt, a fuvola pedig halk hangon szólalt meg. Pár hang után a sötét energia szállt fel az erdő felől vékony csíkban és szállt felé. Csak remélni merte, hogy senki nem veszi észre ezt a kis mennyiséget, amit kölcsönvett.

A démoni energia hamarosan megérkezett hozzá, körüllengte, majd egy pillanatra tekergőzve megállt a hasa előtt. Wei Wuxian figyelte egy pár pillanatig, majd lehunyta a szemét és a következő halk hangokkal óvatosan bevezette a hasába.

Amint a teste elnyelte az összes sötét energiát, Wei Wuxian szemei kipattantak, a fuvola kiesett a kezéből és élesen csattant a hideg kövön. Wei Wuxian háta meggörnyedt, a fogait csikorgatta, karjaival átölelte magát és egy kissé remegni kezdett. Fájt. Fájt a hasa, mintha valami ki akarta volna tépni magát belőle, amint a démoni energia eljutott a méhéig.

Ilyen még soha nem történt, pedig Wei Wuxian már sokszor megcsinálta ezt a procedúrát. A fájdalom lassan alábbhagyott, majd teljesen eltűnt, de Wei Wuxian kezei még mindig a hasán voltak és értetlenül meredt lefelé. Mégis mi történt?

Felhúzta a ruháját és lenézett magára a holdfényben. Semmilyen sérülés nem látszott kívülről, még a bőrébe karcolt írások is ott voltak, amiket jobbára csak az ujjaival tapintott ki nagy gonddal, látni nem volt képes őket. Leengedte a ruháját és Chenqing után nyúlt, majd beletűzte az övébe. Különös. A teste eddig minden alkalommal befogadta ezt a fajta démoni energiát, amit rövid idő után ki is vezetett magából. Akkor miért most?

A fél kezét a hasán tartva felbámult a holdra. Nagyjából egy hete készült el a méhe, amiről tudta, hogy még nem tökéletes. Azóta dolgozott rajta egy keveset és majdnem minden éjszakát Lan Zhan szeretésével töltött. Lehetséges volna, hogy…?

A szemei elkerekedtek és lebámult magára, ujjai rázáródtak a ruhájára, meggyűrve annak fekete anyagát. Nem talált más magyarázatot.

Kinyújtotta a lábait, majd lelógatta őket a mélybe és lassan lóbálni kezdte őket. Az egyik kezén megtámaszkodott hátul, a másik még mindig a korábbi fájdalom helyén volt.

Ez egy gyermek. Csak az lehet. Lan Zhan gyermeke.

A felismeréstől érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni, elméjét elönti a bódító örömmel vegyes izgatottság. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar sikerülhet…

Boldogan nevetett és végignyúlt a sziklán, lábai még mindig a mélységbe lógtak. Nem tudta letörölni a vigyort az arcáról ahogy felnézett a csillagokra a feje felett. Lan Zhan gyermekét hordozta férfiként, ez azért nem volt akármi, még magától a Yiling Pátriárkától sem.

Mikor kellene elmondania Lan Zhannak? És hogyan? Talán már most rohannia kéne hozzá és elújságolni? Nem… annyira meglepődne, hogy leszédülne a kardjáról és lezuhanna a mélységbe, akkor pedig Wei Wuxian egyedül nevelhetne egy félárva kisgyereket.

Megsimogatta a hasát és továbbra is mosolygott. Nem… még várhat, hogy elmondja. Mindenekelőtt biztosra kell mennie, másrészről pedig szépen lassan kell adagolnia neki. Addig is pedig a legjobb tudása szerint titokban kell tartania.

- Ha tényleg ott vagy – suttogta, végigsimítva a hasán – szeretném, ha tudnád, hogy mindent meg fogok tenni érted. És apára is számíthatsz, majd meglátod.

Halkan felnevetett és lehunyta a szemeit. Még mindig alig hitte el. Gondolatok ezrei cikáztak a fejében, arról, hogy hogyan fognak eltelni a következő hónapok, hogy hogyan fogja megtenni a nagy bejelentést Lan Zhannak és… ha szükséges, az egész kultivátorvilágnak. Nevek tucatjai és végigsuhantak az elméjén.

Ahogy ott feküdt, két kezét összekulcsolva a hasán, csukott szemmel, teljesen megfeledkezett az unalmas éjszakai vadászatról, a zombikról, a tanítványokról és a felelősségéről is. A vízesés morajlása egy idő után kimosott minden gondolatot a fejéből és álomba ringatta.

- Wei Ying! Wei Ying…!

Lassan kinyitotta a szemét és álmosan pillantott fel a felette álló férfire. Megdörzsölte a szemeit és elmosolyodott az aggódó tekintetű Lan Zhan láttán. A korábban történtek lassan az emlékezetébe törtek és rájött, hogy nehezebb lesz magában tartani a nagy hírt, mint gondolta.

Felült és ásított. A hold már lényegesen magasabban járt, valószínűleg csak pár órát aludt. Lan Zhan a kezét a hátán nyugtatta, mintha támogatni akarta volna. Wei Wuxian oldalra dőlt, a mellkasának.

- Rosszul érzed magad vagy csak fáradt vagy…? – kérdezte Lan Zhan.

Wei Wuxian behunyta a szemét és elmosolyodott ahogy beszívta a férfi illatát. Jobban már nem is lehetne.

- Csak fáradt – mondta halkan – vége a vadászatnak?

- Vége – bólintott Lan Zhan – te meg elaludtál.

Wei Wuxian bólintott és arcát a férfi ruhájába fúrta.

- El fogod mondani Lan Xichennek vagy a bácsikádnak?

Lan Zhan eltűnődve hallgatott egy kis ideig aztán amikor Wei Wuxian elhajolt a mellkasától és felnézett rá, akkor válaszolt.

- Nem.

- Hm? Miért? - elvigyorodott és játékosan megbökte Lan Zhan arcát – Mert miattad nem tudtam kipihenni magam~?

Lan Zhan mélyen elpirult és elfordította a fejét. Wei Wuxian csak tovább nevetett és megpaskolta Lan Zhan mellkasát, majd lassan felegyenesedett és kinyújtózott.

- A többiek már hazafelé tartanak – jegyezte meg végül Lan Zhan – elviszlek.

- Milyen kedves! – Wei Wuxian kuncogott és amint Lan Zhan is felállt, nyomott egy puszit az arcára – Te vagy a legjobb, Lan Zhan…

Lan Zhan arca még mindig rózsaszínnek tűnt a holdfényben erre a megjegyzésre. Előhúzta a kardját, Bichent, majd elengedte, a kard pedig előtte lebegett a levegőben. A férfi Wei Wuxianra pillantott, egyik kezét a mellkasa előtt tartotta, feltartott középső és mutatóujjal. A kard lejjebb ereszkedett, Wei Wuxian pedig rálépett a pengére, őt pedig Lan Zhan követte, szabad kezével átölelte Wei Wuxian derekát és magához húzta, hogy még véletlenül se essen le.

A kard felemelkedett alattuk és hamarosan már az erdő felett suhantak, ahol nem sokkal korábban még az éjszakai vadászatot tartották. Wei Ying nem érzékelt már semmiféle dühös energiát a fák közül, így feltételezhette, hogy a tanítványoknak minden zombit sikerült legyőzniük.

Az éjszakai hűvös szél belekapott a hajába és bő ruhájába, de egyáltalán nem zavarta. Szeretett kardon suhanni és azt is szerette, ha Lan Zhan ilyen közel húzza magához. Hátradöntötte a fejét a vállára és behunyta a szemét. Kezei Lan Zhan karján voltak és kicsit feljebb húzták azt a hasához. Kényelmes pozíció volt, Lan Zhan nem szorította, és a kicsi gyermek érezhette apja közelségét is, még ha Lan Zhan nem is tudott róla. Wei Wuxian tudott, és ez elég volt, hogy mosolygásra késztesse. Vajon ez a gyerek is mosollyal az arcán fog születni, ahogy róla mesélték? Vagy hideg tekintetű szépség lesz, mint Lan Zhan? Esetleg mindkettejükből egy kicsi?

- Hogyhogy ilyen boldog vagy? – kérdezte Lan Zhan, aki észrevette az arckifejezését.

- Nem lehetek boldog melletted, Lan Zhan? – kérdezett vissza nevetve Wei Wuxian, aztán elhallgatott, de Lan Zhan nem kívánt hozzáfűzni semmit, így folytatta – Csak szépet álmodtam… ott a vízesés mellett.

- …miről?

Wei Wuxian teljesen hátra döntötte a fejét és felmosolygott a komor arcára. A tekintetét előre szegezte, Felhőzug irányába, felfelé mutató ujjai már szinte az állánál voltak, mert nem fértek el lejjebb Wei Wuxian miatt.

- Egy gyerekről – felelte lágyan Wei Wuxian és Lan Zhan végre ránézett.

- Egy gyerekről?

- Ühüm – bólintott mosolyogva – a mi gyerekünkről.

Lan Zhan elszakította róla a tekintetét és az előttük feltűnő Felhőzugot figyelte. Láthatóan nem vette komolyan Wei Wuxian szavait.

- Nagyon szép gyerek volt, Lan Zhan – folytatta Wei Wuxian szemrebbenés nélkül – felhőmintás homlokszalagot viselt és olyan aranyos mosolya volt, mint neked. Ott ült Kicsi Alma hátán.

- Mn.

Wei Wuxian a fejét csóválta és előre fordította a fejét, hogy lássa a közeledő épületeket. Lan Zhan, még ha komolyan is vette a meséjét, nem úgy tűnt, mintha túl nagy érdeklődést mutatott volna iránta. Ez egy kicsit elkeserítette, de aztán emlékeztette magát, hogy ez tulajdonképpen még semmit nem jelent.

Leszálltak Lan Zhan jingshije előtt és Wei Wuxian kibújt a másik öleléséből, majd leugrott a pengéről. Lan Zhan egy kicsit nyugodtabban lépett a földre, majd vezette vissza Bichent a tokjába az oldalán.

- Mindenki elment már aludni?

Lan Zhan bólintott.

- Valamitől egészen megvadult néhány élőhalott. Több idő volt leszedni őket, a tanítványok elfáradtak.

- De legalább holnap aludhatnak ameddig akarnak, nem igaz? – kérdezte vigyorogva Wei Wuxian, mire Lan Zhan aprót bólintott – Nagyon helyes, tehát akkor ez vonatkozik rám is.

Az ifjabb Lan mester halkan sóhajtott és biccentett. Wei Wuxian megfogta a kezeit és mélyen a szemébe nézett ragyogó szemekkel. Lan Zhan az egyik kezét a mellkasára tette a szíve fölé, a felszabadult kezével pedig megérintette Wei Wuxian arcát.

- Még el kell mennem beszélni a bátyámmal.

- Most? – puffogott Wei Wuxian – Nem ér rá reggel?

- Attól tartok nem… - mormolta és mintha egy kis csalódottság lett volna a hangjában – menj csak be és feküdj le… rád fér az alvás.

Wei Wuxian lábujjhegyre állt és könnyed csókot lehelt az ajkaira.

- Ajánlom, hogy mellettem legyél, amikor felébredek.

Ezzel hátat fordított Lan Zhannak, és bár érezte a hátán a tekintetét, nem fordult vissza. Behúzta maga mögött a jingshi ajtaját és lerúgta a csizmáját, majd az ágy mellé dobta a felsőruházatát. Reggelre varázslatos módon mindig össze voltak hajtogatva az asztalon…

Kibontotta a copfját, majd végignyúlt az ágyon és a kezeit összefűzte a tarkója alatt, úgy bámult a plafonra. Fáradtnak érezte magát, de a szemei nem akartak lecsukódni. Izgatottsága újra fellángolt és azt kívánta, bár elmondhatná Lan Zhannak már most, de tudta, hogy még nincs itt az ideje.

Behunyta a szemét és mosolygott, egyik kezét megint csak a hasára tette.

- Lan Zhan… mindenképpen boldoggá foglak tenni… illetve fogunk. Boldoggá tesszük apát, ugye?

Halkan felnevetett saját magán. Alig jött rá, hogy gyereket vár, és már beszél is hozzá. Gyerekes? Lan Zhan biztosan ezt mondta volna. A nevetése elhalt, de a mosolyát semmi nem tudta letörölni. Az oldalára fordult és összegömbölyödött. Beszívta a párna és a takarók illatát, ami Lan Zhant idézte. Elképzelte, ahogy ott fekszik mellette és öleli, ezzel a gondolattal sodródott megint pihentető alvásba.