Nem volt mellette, amikor kinyitotta a szemeit. Sem a következő napon. Tulajdonképpen egész héten nem találta őt maga mellett. Még csak arra utaló nyomokat sem talált, hogy egyáltalán mellette aludt, pedig Wei Wuxian igazán körülnézett. Nem voltak szennyes ruhák szépen összehajtogatva és mosásra várva, nem volt rendben leterített takaró rajta, csak az ágynak volt még mindig Lan Zhan illata. Pedig biztosan mellette aludt, csak nem vette észre, mivel mélyen és sokáig aludt… na meg Lan Zhan mi mást csinált volna a szigorúan megszabott pihenőidejében alváson kívül? Bár sejthette volna, hogy Lan Zhannak most, hogy visszatértek az otthonába, több dolga lesz… mégis, az elmúlt napokban alig beszéltek, még a közös étkezésekre sem mindig jött el. Ha Wei Ying a napjáról kérdezett, annyit felelt, hogy a bátyjával volt. Hogy mit csinált vele, arról nem esett szó.

Felült az ágyban és megdörzsölte a szemeit. Még mindig álmos volt, pedig ahogy kinézett az ablakon a napra, arra jutott, hogy már dél körül jár az idő. A gyomra nagyot kordult az éhségtől, ő pedig finoman megpaskolta.

- Még mindig nem untad meg a szörnyű felhőzugi ételeket? Egek, tényleg Lan Zhan gyereke vagy…

Felhúzta a lábára a csizmáját, majd a felsőruházatát is magára vette. Egy hatalmas ásítással lépett ki a jingshiből a napfénybe. Nyújtózott, aztán csípőre tett kézzel és vidám mosollyal nézett körül. Ha siet, talán még odaérhet ebédre is… de ha nem, az sem baj, Lan Zhan valószínűleg tesz félre neki. Legalábbis remélte.

Az udvaron éppen tanítványok vágtak át, Wei Wuxian megismerte Lan Sizhuit és Lan Jingyit. Elvigyorodott, sietve közelebb sétált és hozzájuk csapódott.

- Wei testvér! – köszöntötte mosolyogva Sizhui, mire Wei Wuxian széles mosollyal megborzolta a haját.

- Szép reggelt – mondta Wei Wuxian, mire Jingyi felvonta a szemöldökét.

- Ebéd idő van. És kihagytad a reggeli meditációt is!

Wei Wuxian legyintett. Volt jobb dolga annál, mint hogy reggel is elmélkedjen az élet nagy dolgairól, tehát Lan Zhanról. Újból nyújtózkodott és kisöpörte az arcába lógó tincseit.

- Ha nem kelsz fel időben, legközelebb nem fogom megetetni az ostoba szamaradat… - morogta Jingyi, mire Wei Wuxian szeme megvillant.

- Mit mondtál az én Kicsi Almámról? – keresztbe fonta a karjait és felháborodottan beszélt.

- A szamarad ostoba! – felelte Jingyi, pont ugyanolyan hangon.

Wei Wuxian szemei elkerekedtek és elállt a lélegzete. Már éppen azon volt, hogy válaszoljon és megvédje a makacs szamarát, amikor Sizhui a vállukra tette a kezét és zavartan mosolygott.

- Ne most… Zewu Jun és Hanguang Jun a Sötét Terem előtt állnak…

Wei Wuxian és Lan Jingyi figyelme a Sötét Terem irányába fordultak. A két testvér valóban ott állt és beszélgetett. Látszólag még nem vették észre a közeledő tanítványokat és Wei Wuxiant. Utóbbi elhúzta a száját és duzzogó arcot vágott. Tegnap vacsora óta nem látta Lan Zhant… akkor is csak pár gyors szót tudtak váltani.

- Sokat vannak mostanában a Sötét Teremben – jegyezte meg halkan Jingyi – azt hallottam, Zewu Jun hozott haza egy gonosz lelket, amit valamiért nem tudnak felszabadítani és most az elnyomásán dolgoznak… de aligha sikerülhet, ha ilyen sokáig oda vannak vele…

- Miféle lélek lehet az ilyen? – kérdezte magától halkan Sizhui.

Áh, tehát ez volt az a dolog, ami annyira lefoglalta Lan Zhant, hogy alig foglalkozott vele. Persze neki nem mondott semmit, pedig talán segíthetett volna…! Eszébe jutott, hogy már sokkal korábban is megkérdezhette volna a tanítványokat az étkezések alkalmával arról, mit is csinál a kultiválópartnere, ha nem vele van. Ebben az egy hétben nem nagyon járt a többi kultivátor közé. Ha már Lan Zhan nem vele volt, igyekezett kihasználni az egyedül töltött időt, ellenőrizte az összes bőrébe karcolt írást és megpróbált még egy kicsit javítani a méhén és biztosra akarta venni, hogy már gyermeket hordoz, így igazán lekötötte a munka. Na meg a duzzogás, hogy Lan Zhan annyi ideig távol volt tőle és nem mondott neki semmit.

Közelebb értek a két Lan mesterhez és mind a hárman meghajoltak kifejezve a tiszteletüket. Lan Xichen mosolygott, Lan Zhan végig Wei Yingre bámult, kifejezéstelen tekintettel.

A két tanítvány a kötelező udvariaskodás után újra elindult, hogy ebédeljen, ám Wei Wuxian maradt, összefont karokkal nézett fel Lan Zhanra.

- Ennyit nem tudtál elmondani, hogy egy szellemre kell vigyáznod?

Lan Zhan néma maradt, majd lassan beszívta a levegőt.

- Wei Ying…

Lan Xichen a testvére vállára tette a kezét és lágyan elmosolyodott.

- Én mondtam Wangjinak, hogy ne hívjon ide téged, még ha tudnál is segíteni. Ezután gondolom nem érezte szükségét, hogy elmondja miért tölt ennyi időt velem… - Lan Xichen tekintete Wei Wuxian arcáról lassan a hasára vándorolt. Wei Wuxian ez alkalommal észrevette ezt, vonásai megkeményedtek, karját egy kissé maga elé emelte, mintha védekezni akarna. Lan Xichen gyorsan újra az arcára nézett és mosolygott – Ne haragudj, Wei úrfi, hogy bosszúságot okoztam.

- Ugyan… - felelte Wei Wuxian, majd elszakította a tekintetét róla és a fiatalabb Lan mesterre nézett – Lan Zhan, legközelebb azért…

Nem tudta befejezni a mondatot. A Sötét Terem ajtaja kivágódott, mire a Lan testvérek megfordultak, a fiatalabb védelmezőn Wei Wuxian elé ugrott és kirántotta a kardját. Lan Xichen az ajtóban állt és maga elé emelte a furulyáját, másik keze a kardja markolatán pihent. Közelebb lépett a bejárathoz, melyen semmi nem jött ki, odabentről semmi hang, semmi mozgás nem volt érzékelhető.

Ahogy Lan Xichen elérte az ajtófélfát és benézett volna, valami irtózatos sebességgel kirontott a teremből és a három kultivátornak reagálni sem volt ideje. Wei Wuxian a kiröppenő dolog után fordult, ami szélsebesen szállt az ég felé, majd el nyugat felé, sötét démoni energiát húzva maga után egy vékony vonalban. Wei Wuxian úgy hitte, egy kard volt az, ami kiszökött a Sötét Teremből.

Lan Xichen a földre rogyott az ajtó mellett, szabad kezével a felkarját markolta, melyen a fehér ruhája lassan vörös színt öltött. Lan Zhan szemei elkerekedtek, visszatolta a kardját a tokjába, majd a bátyja mellé sietett.

- Semmi baj, Wangji… csak megvágott. Mindjárt elmegyek és ellátom… - mondta Lan Xichen, halvány mosolyra kényszerítve magát.

- Abban a kardban egy gonosz lélek volt.

- Igen, de ne aggódj, pár óra furulyázás és nyoma sem marad – mondta Lan Xichen és lassan felállt, még mindig a vállára szorított kézzel. Bár mosolygott, a homlokát ráncolva, mintha valami nagy gond emésztené.

Wei Wuxian közelebb lépett, Lan Zhan mellé és lenézett. Nem értette pontosan, hogy miért nem akarta Lan Xichen, hogy részt vegyen a gonosz lélek elfojtásában, még akkor sem, ha segíthetett volna… de érezte, hogy nem most van itt az idő ahhoz, hogy tovább faggassa őt.

- Hogy tudott kiszabadulni a Sötét Teremből? – kérdezte Wei Wuxian.

- Ez egy különös tárgy volt… - sóhajtott fel Lan Xichen – és egyre inkább az a meggyőződésem, hogy szántszándékkal akarták ide juttatni…

- Bátyám…? – kérdezte Lan Zhan óvatosan – Mire célzol?

- Hogy valaki szépen kitervelte mikor találjam meg és biztosan elhozzam ide – sóhajtott – és nem túl sok oka lehet annak, ha valaki azt akarta, hogy a gonosz lélek által megszállt kardja ide kerüljön.

Némán hallgattak ahogy lebámultak a Lan klán vezérére. Mindketten ugyanarra gondoltak, bár nem volt szükség arra, hogy kimondják.

- Bármiért is volt itt az a lélek, már nincs itt – foglalta össze Lan Xichen – mégis, most már a mi felelősségünk az a kard, hiszen a mi területünkön van… illetve volt – mélyet sóhajtott. – Ahogy nézem, csak úgy dőlt belőle a démoni energia… amerre jár, hagy lenyomatot. Így könnyű a nyomára bukkanni.

- Azt akarod, hogy elmenjek megkeresni és pusztítsam el? – kérdezte Lan Zhan.

- Igen, Wangji, szeretném. Az elnyomás nem működött… kultivátorként már csak egy lehetőség maradt, az elpusztítás.

Wei Wuxian hallgatott, majd Zewu Jun határozott arcára nézett és széles vigyorra húzta a száját.

- Elkísérem Lan Zhant.

Lan Xichen felé fordult, ajkai egy kissé elnyíltak, ahogy elgondolkodva nézett a boldog arcra.

- Nem tartom jó ötletnek.

Wei Wuxian összefonta a karjait és oldalra döntötte a fejét.

- Elnézést, Zewu Jun… de az a valami egy démoni kultivátor műve volt, egy gonosz kard szellem, amit valaki manipulált. Nálam jobban senki nem ért a démoni kultivációhoz, csak előnyét látom annak, hogy menjek.

Lan Xichen elgondolkodva nézett rá, majd lepillantott. Wei Wuxian nem tudta mire vélni a tétovázását.

- Ha így nézzük, akkor valóban.

Wei Wuxian elégedetten bólintott, majd Lan Zhanra mosolygott és játékosan meglökte a vállával. Büszke volt magára, hogy milyen jó lehetőséget talált arra, hogy elhagyják ezt az unalmas helyet. Lan Zhan furcsa tekintettel pillantott a bátyjára, aztán már lágyabban nézett le a kultivátópartnerére, akinek pontosan tudta, mi járt a fejében.

- Egy órán belül indulunk – mondta Lan Zhan, mire Wei Wuxian fájdalmasan felnyögött.

- Egy órán belül? És akkor mikor eszünk? Mikor pakolunk fel Kicsi Almára?

- Nem visszük.

- Micsoda?! – Wei Wuxian lélegzete elakadt és Lan Zhan karjába kapaszkodott – Itt hagyod megdögleni az unalomtól? Van neked szíved, Lan Zhan? Az én Kicsi Almámat?

Lan Zhan sóhajtott és lassan elindult abba az irányba, amerre Sizhui és Jingyi is elsétáltak, hogy megebédeljenek. Lan Zhan szándéka sem az volt, hogy üres hassal hagyják ott Felhőzugot.

Lan Xichen mosolyogva nézett utánuk. A karja már kevésbé fájt, így elengedte és rápillantott a véres tenyerére. Azon gondolkodott, jó ötlet volt-e elengedni Wei Wuxiant erre az útra Wangjival. Ha valaki egy ilyen veszélyes tárgyat akart idejuttatni, az nagy valószínűséggel olyan ember, aki még nem békélt meg a Yiling Pátriárkával… legalábbis Lan Xichen nem tudta elképzelni, ki vagy mi más miatt akart volna bárki ideküldeni egy manipulált kardszellemet.

Wei Wuxian amúgy is furcsa volt. Miért volt az a felhalmozott démoni energia a hasában? Wei Wuxian ügyesen elrejtette, de ő azért képes volt érzékelni. Vajon Wangji tudott róla? Nem… nem valószínű. Na de akkor meg mire készül a kisöccse kultiválópartnere?

Felsóhajtott. Megtanulta már, hogy a dolgokat nem volt jó siettetni.