Wei Wuxian igazán nem értette, mire fel sétált ennyit Lan Zhan. Órák óta csak kutyagoltak követve a kard halvány démoni energianyomait. Az, hogy ennyire követhető volt, azt jelentette, hogy már kevésbé lehetett manipulálni és a kardszellem ki akart törni a börtönből, amibe zárták.

De a kardszellem volt a legkevesebb, ami jelenleg érdekelte Wei Wuxiant. Fáradt volt és hiába panaszkodott bármennyit, hiába kérte Lan Zhant, hogy vigye a hátán, a férfi mintha meg se hallotta volna. Wei Wuxian nem tudta mire vélni, de kénytelen volt tovább baktatni az elhagyatott utakon. Pont ilyen esetekre akarta elhozni Kicsi Almát… ő legalább vitte volna a hátán…

Akárhányszor Lan Zhan egy kicsit felé fordította a fejét, igyekezett duzzogó és fájdalmas arcot vágni, hogy Lan Zhan szíve megessen rajta. Nem így történt.

Ahogy egy legelőn vágtak keresztül, ahol megszűnt az út, csak a nyomokat követték, Wei Wuxiannak a földből kiálló köveket figyelve remek ötlete támadt. Elvigyorodott egy pillanatra, majd sietve közelebb sétált Lan Zhanhoz és a megfelelő pillanatban „véletlenül" megbotlott. Nem esett el, mivel elkapta Lan Zhan karját, aki megtorpant és hátrafordult a fájdalmasan nyöszörgő társa felé.

- Lan Zhan… úgy fáj… - nyögött fel, fél kezével lenyúlt a jobb lábfejéért és masszírozni kezdte.

Lan Zhan lenézett a földre, majd végig a köveken, amik mellett elhaladtak. Megfogta Wei Wuxian kezét, amivel a ruhájára markolt és óvatosan lefejtette az ujjait magáról.

- Tudsz járni? – kérdezte.

Wei Wuxiannak nagyon kellett erőlködnie, hogy elfojtsa győzedelmes vigyorát.

- N-Nem… annyira fáj, Lan Zhan! – mondta fájdalmas hangon, mire Lan Zhan szó nélkül megfordult, a combjai mögé nyúlt, majd felemelte őt.

Könnyedén sétált tovább hátán a csomagjával. Wei Wuxian a vállára tette az állát és elfordította az arcát, hogy Lan Zhan ne lássa mennyire mosolyog. Többet már nem panaszkodott.

A legelőt elhagyva egy erdőbe értek, ahol szélesebb csapásokon haladtak, nem pontosan a nyomokat követve. Lan Zhannak mégis könnyebb volt a sima úton cipelnie a társát, mint a fűben.

- Te Lan Zhan – kezdte Wei Wuxian egy idő után – hogyhogy ilyen sietve haladunk?

- Nem tetszik az a kard – felelte a férfi, a hangja vészjóslónak tűnt.

- Valóban különös egy dolog – felelte Wei Wuxian – még azelőtt akarod elkapni, hogy visszaérne a gazdájához?

- Talán már vissza is ért – jegyezte meg Lan Zhan – de valameddig mindenképp elvezet. Ha nem is egyenesen a gazdájához.

Wei Wuxian sóhajtott, a fejét Lan Zhan fejének döntötte. Felpillantott az égre a föléjük nyúló ágak között és összevonta a szemöldökét ahogy gondolkozott.

- Lehet, hogy már megint miattam történik az egész? – kérdezte halkan.

- Nagy rá az esély. Jobb minél előbb elkapni őket, hogy ne zavarjanak.

- Soha nem lesz már vége? – kérdezte ahogy sóhajtott – Hiába… ha az emberek gonoszsággal bélyegeznek meg valakit, azt nehéz lemosni magáról…

- Én tudom, hogy nem vagy gonosz. És mások is tudják.

- Tudom – mosolyodott el Wei Wuxian és megpuszilta a férfi arcát – Jiang Cheng és a klánod megbékélt velem… te pedig mindig is mellettem voltál… nagyon szeretlek, ugye tudod?

- Mn.

Wei Wuxian halkan felnevetett. Ez a hümmögés egyet jelentett azzal, hogy „igen, én is nagyon szeretlek." Átkarolta a férfi nyakát és visszatette az állát a karjára.

- Nem biztos, hogy miattad van – jegyezte meg Lan Zhan.

- Hanem? – emelte fel mégis a fejét.

A férfi sóhajtott és ez a sóhajtás felért azzal, hogy nem tudja, de nagyon reméli, hogy ezúttal nem a Yiling Pátriárkát akarják megint kézre keríteni és megölni. Akárhogyis, kész volt bárkivel leszámolni, aki a családja életére tört.

Wei Wuxian a fejének döntötte a halántékát és behunyta a szemét. Még ha aggódnia is kellett volna a kardszellem miatt, valahogy képtelen volt. Nem mintha szokása lett volna túlságosan aggódni bármi miatt is, de… most minden olyan pont jó volt. Lan Zhan gyermekét hordozta és úgy érezte, ennél többet az életben alig érhet már el. Lan Zhannal és a gyermekkel lenni…

- Lan Zhan… - kezdte, mire a férfi alig észrevehetően felé fordította a fejét – ha elkapjuk azt a szellemet… elmehetnénk utazgatni? Hónapokra. Messzire innen.

- Ha nem lesz rám otthon szükség, elmehetünk – felelte Lan Zhan pillanatnyi habozás után.

- Ezt szeretem benned – mosolyodott el Wei Wuxian – mindig olyan könnyen beadod a derekad.

A férfi néma maradt. Wei Wuxian halkan kuncogott.

- Hát nagyon remélem, hogy nem lesz szükségük rád Felhőzugban – mondta – mert nekem lesz szükségem rád– mutatóujjával megbökte Lan Zhan rezzenéstelen arcát, aztán nevetett. Nem látta tisztán, de mintha Lan Zhan arcán is átfutott volna egy halvány mosoly. Elhallgatott és orrával megérintette a másik arcát – Mihez is kezdenék nélküled, Lan Zhan…

Az ifjabb Lan mester mintha megsimogatta volna a combjait a hüvelykujjaival. Wei Wuxian nyomott egy puszit az arcára és azon tűnődött, vajon Lan Zhan mennyire hiányolhatja. Egy ideje már tényleg nem csinálták, és hiába vágyott rá titkon Wei Wuxian is, tudta, hogy nem lehet. A lehető legjobban akart vigyázni a gyerekükre, és ez ezzel járt. Ha Lan Zhan véletlenül rávetné magát, ki kell találnia egy hihető kifogást, amivel meg tudja állítani. Mondjuk, hogy fáj a feje, vagy elrontotta a gyomrát és fáj neki.

Kinyitotta a szemét és jobbra fordította a fejét. Az izmai megfeszültek és érzékei kiélesedtek, ahogy figyelt.

- Lan Zhan – szólt halkan – te is érzed?

A férfi nem állt meg, de aprót biccentett. A sötét energia nyomai egyre sűrűsödtek, ami két dolgot jelenthetett: a kardszellemnek vagy sikerült kitörnie az irányítás alól, vagy sokat időzött ezen a vidéken. Ahogy tovább sétáltak, nyilvánvalóvá vált: az a szellem még mindig itt van.

Wei Wuxian összevonta a szemöldökét. Bár remélte, de nem hitte volna, hogy ilyen hamar utolérik a célpontjukat. Még egy hete sem hagyták el Felhőzugot! Lan Zhan letért az útról és az erdő belseje, na meg egy meredek sziklafal felé tartott, aminek csak a tetejét látták a helyükről.

- Lan Zhan… tegyél le… - kérte halkan Wei Wuxian és a társa kérdés nélkül, óvatosan leengedte őt a földre.

Wei Wuxian behunyta egy pillanatra a szemét, majd megérintette az oldalán Chenqinget. Igen, bizonyosan az a sziklafalhoz vezetett az útjuk. Lan Zhan még nem ért hozzá a kardjához, csak kimért léptekkel sétált, követve a nyomokat.

Amikor elértek a sziklafalhoz, semmi különöset nem találtak. A sötét energiát ugyan még érezni lehetett, erősebben, mint eddig bármikor, de a kardot magát, vagy a gazdáit sehol sem lehetett látni, pedig Lan Zhan még körbe is járt, keresve valamit, ami további nyomokhoz vezethet.

Wei Wuxian a sziklafalhoz lépett és összefonta maga előtt a karjait, majd oldalra lépett párat. A kőhöz közelítette az mutató és a középső ujját, mire a falon egy elrejtő talizmán rajzolódott ki. Elvigyorodott. Hát itt bujkálnak.

Lan Zhan is észrevette a kirajzolódott talizmánt a falon és közelebb sétált, kihúzva Bichent a hüvelyéből. Összenéztek, majd egyszerre bólintottak. Wei Wuxian a következő pillanatban elrántotta a kezét, a talizmán messzire szállt, ugyanekkor pedig egy barlang bejárata jelent meg előttük.

Nem is volt barlang, inkább csak egy olyan hét méter mélyre benyúló mélyedés, aminek amikor feltárult a bejárata, a benne tartózkodó hat ember azonnal felpattant és elővonták a kardjaikat. A két legbelül állónak nem látták az arcát, maszkot viseltek, viszont az egyikük oldalán egy démoni energiától csöpögő kard lógott. Wei Wuxian azonnal megismerte: ez sebezte meg Lan Xichent és ennek a nyomait követték idáig. Ahogy elnézte a társaságot, a hátsó kettő kivételével a többiek hagyományos kultivátornak számítottak, bár nem tudott rájönni melyik klánhoz is tartoztak.

Meg sem várták, amíg Wei Wuxian megszólal vagy legalább barátságosan int nekik, ilyenre idő sem volt. Felé vetődtek mind a négyen, Lan Zhan pedig védelmezőn elé állt és hárította a csapásokat. Wei Wuxian átpillantott a válla felett és láthatta, hogy a démoni kultivátor, akinél a kard volt, előhúzott egy teleport-talizmánt, majd a következő pillanatban köddé vált.

Wei Wuxian felhorkant, mivel a célpontjuk elmenekült, ráadásul nagy valószínűséggel messzire. A másik hátul álló démoni kultivátor is eltűnt, de nem emlékezett rá, hogy látta volna őt is talizmánt használni.

- Ki a barlangból! – hallotta meg Lan Zhan figyelmeztető hangját, és azonnal sarkon is fordult, majd kiugrott a sziklafal elé.

Chenqing már a kezében volt, bár nem igazán szándékozott másra használni, mint kivédeni néhány vágást, amikor Lan Zhan éppen nem figyelt. Tudta, hogy a férfi elég erős ahhoz, hogy elbánjon mind a négyükkel.

Lan Zhan pörgött, ugrott és rúgott, vágott, a tekintete csak úgy villogott. Nem volt teljesen tiszta, hogy őt támadják, vagy Wei Wuxiant, de nem is számított, védte mindkettejüket és nem távolodott el túlságosan a társától.

Wei Wuxian éberen figyelte a harcot, bár jelentőségét tekintve nem igazán tudott beleavatkozni. Leginkább csak figyelt, az ellenségeik mozgását, hátha rájön melyik klán harcművészetére hasonlítanak. Nem sikerült rájönnie.

A szeme sarkából megpillantott egy sötét árnyat és félreugrott, éppen időben. A másik démoni kultivátor majdnem elérte, de amikor Wei Wuxian elhúzódott, megtorpant egy pillanatra. Jobb kezét maga előtt tartotta, ujjaiból sötét energia szállt fel. Miféle technika lehet ez?

A kultivátor újra támadott, elrugaszkodott a földtől, Wei Wuxian is hátraugrott, kihúzta Chenqinget és félreütötte vele a férfi kezét. Olyasmi lehet, mint Wen Zhuliu magolvasztó keze? Ha igen, nem árt óvatosnak lenni…

Fél kézzel benyúlt a ruhája alá és előhúzott egy talizmánt, ráfújt, majd a férfi felé dobta. Amaz kardot rántott (no lám, démoni kultivátor és még a kardjáról sem mondott le), kettészelte a talizmánt és újra támadott. Wei Wuxian újra hárított, aztán észrevette, hogy a négy másik kultivátor közül az egyik kivált és felé tart. Újra belenyúlt a ruhájába egy újabb talizmánért, de ekkor értetlenül ismerte fel, hogy a maradék három kultivátor még egyszer elugrik Lan Zhan kardja elől, majd az erdőbe szalad. A negyedik, aki Wei Wuxian felé tartott, elrugaszkodott a földtől és egy hatalmas ugrással akart az erdőhöz érni.

Wei Wuxian gyorsan elmormolt szavak után utána dobta a talizmánt, de ahogy eldobta volna, valaki tenyérrel megütötte a derekát hátulról. Megdermedt, érezte a testében hirtelen végigáramló démoni energiát, amit csak az a kultivátor juttathatott belé, akire éppen elfelejtett figyelni.

Remegni kezdett, a hasa pedig fájt, újra, mintha valami ki akarta volna tépni magát. Ujjai a fájdalomtól rázáródtak a ruhájára és lefelé bámult a földre, izzadtságcseppek folytak le az arcán majd hullottak a porba.

- Wei Ying!

Lan Zhan azonnal felé fordult, már akkor, amikor a démoni kultivátor közelített Wei Wuxian felé, de csak most ért el odáig, hogy a támadó után vágjon, majd elengedje Bichent és a levegőben irányítva szeljen a démoni kultivátor után, aki az erdőbe menekült a többiekkel együtt.

- Utánuk, Lan Zhan! – kényszerítette ki magából Wei Wuxian, nagyon igyekezett, hogy a hangja magabiztosnak tűnjön – Ha most elveszítjük őket…

- De te…

- Megoldom – Wei Wuxian megeresztett egy bátorító mosolyt, bár a lábai már remegtek alatta – ura vagyok a helyzetnek, menj!

Lan Zhan aggódva nézett rá még pár pillanatig, de aztán be kellett látnia, hogy neki most tényleg az a dolga, hogy elkapja a kultivátorokat. Bízott Wei Yingben, hogy el tudja látni magát.

Amint elfordult tőle és eltűnt az erdőben, Wei Wuxian térdre rogyott és halkan felnyögött. Elengedte a hasát és kezeit tenyérrel egymás felett tartva maga elé emelte őket és behunyta a szemét. Kezei között energia vibrált és hosszú ideig térdelt így, behunyt szemmel, koncentrálva.

Micsoda szerencse, hogy megtanult bánni a testében keringő démoni energiákkal! Csak ki kell vezetnie magából ezeket és mindennek rendben kell lennie… bármi célja is volt vele a démoni kultivátornak, hogy belehelyezte, biztos volt benne, hogy a terve megbukott. Majd pont őt, a Yiling Pátriárkát fogják a saját fegyverével, démoni energiával megölni, vagy legalábbis ártani neki, nem? Mondjuk, ha meg akarta volna ölni, karddal támadott volna és átlyukasztotta volna… semmit nem értett. Remélte, hogy Lan Zhan el tudja kapni őket, ha nem is az összeset, de legalább egyet, aki el tud nekik mesélni szépen mindent.

Megkönnyebbülten sóhajtott amikor leengedte a kezeit és kinyitotta a szemét. Lenézett magára és megérintette a hasát.

Bár gyorsan tudott cselekedni, azért aggódott a gyermekéért. Talán, ha visszaérnek el kéne mondania valakinek, aki tudná ellenőrizni? Érezte, hogy még mindig korai lenne elmondani Lan Zhannak. Amúgy is annyira el van foglalva most a tanítványokkal meg ezzel a kardszellemes üggyel…

De akkor kinek? Lan Xichennek? Eddig is olyan furcsán nézett rá… na meg, tudná tartani a száját a saját testvére előtt?

Felsóhajtott. Ezen még ráér tűnődni. Lassan felállt, egyik kezét még mindig a hasán tartva, majd a tompa fájdalomtól lassan mozogva indult Lan Zhan után az erdőbe.