A szikla, amin feküdt, nem volt túl hideg alatta, sőt, a nap kellemesen felmelegítette. Alatta gyors hegyi patak vize szaladt csobogva. Valahogy nyugodtságot árasztott, hogy semmi mást nem hallott, csak a vizet. Nem sokkal előbb belegázolt a vízbe, de hűvös volt és azonnal ki is jött. A csizmáját még nem vette vissza, feltűrt nadrággal, mezítlábasan feküdt, miközben lábfejét egy maga által dúdolt dallamra mozgatta.

Sikerült végre egy kicsit elszöknie Felhőzugból, hogy egyedül lehessen és nyugodtan elmélkedhessen. Főleg a születendő gyermekéről, hiszen nem telt el úgy óra, hogy ne gondolt volna legalább egyszer rá.

Lan Zhan még mindig nem tudott róla, ő pedig megpróbálta még egy kis ideig eltitkolni, pedig ahogy számította, kis híja volt, hogy egy hónapja hordozta már magával a kicsi Lan örököst… mert tudta, hogy hacsak Lan Xichen nem talál magának egy csinos, jóravaló lányt, amire igen kevés esély látszott jelenleg, Lan Zhan gyermekén lesz a sor, hogy később a klán vezetője legyen. Mekkorát fog mindenki nézni, ha megtudják, hogy lesz örökös! Mindenki lemondott arról, hogy bárki is Lan Zhan helyébe léphetne… ki gondolná ugyan, hogy pont két vágott ujjú férfinak lesz közös gyermeke!

Elgondolkodva rágcsálta a fűszálat. Nagyjából még két hónapja van a töprengésre, ami után már nehezebb lesz elrejteni a kicsi élet növekedését a ruhák alatt. Tehát hamarosan el kell mondania Lan Zhannak mi is a helyzet vele… és csak találgathatott, mennyire fog örülni neki. Nem arról volt szó, hogy nem merte neki elmondani neki, de hát meg kell találnia a legmegfelelőbb alkalmat a bejelentésre, na meg az sem volt utolsó szempont, hogyha Lan Zhan megtudná, őt terhelné a biztonságának felelőssége is. Túlságosan féltené mindentől, és Wei Wuxian igazán a legkisebb gond akart lenni, amíg itt voltak a tanítványok, és a kardszellem sem került elő. De hát volt még ideje, a nagy bejelentésig pedig még további kifogásokat kell találnia, hogy távol tartsa magától Lan Zhant, amikor túlságosan is szeretni akarja őt.

Tudta ő, hogy előbb-utóbb a férfi hiányolni kezdi szenvedélyes éjszakázásaikat, de már a Felhőzug felé tartó hazavezető úton sem tudta megállni, hogy ne próbáljon meg egy éjszakát a vágyaiknak szentelni. Wei Wuxian akkor igazán meglepődött, azt hitte még túlságosan leköti a kardszellem ügye ahhoz, hogy vele foglalkozzon, de nem így volt.

- Kufircra mindig van idő, mi? – motyogta magának.

Akkor azt mondta neki, hogy fáradt és hogy fáj a feje. Lan Zhan elfogadta, és fél éjszakán keresztül zenélt neki, hogy reggelre jobban legyen. Wei Wuxian sejtette, hogyha legközelebb próbál vele eltölteni egy szenvedélyes éjszakát, már nem lesz ilyen könnyű, hogy kifogást találjon ki. Amióta Lan Zhan kultiválópartnere lett, ez volt az egyetlen alkalom, hogy visszautasította őt. Remélte, hogy nem bántja meg vele túlságosan a férfit.

A hazaúton azon is gondolkodott, kinek mondhatná el, akiben megbízhat és alkalomadtán még segíthet is neki. Hosszas elmélkedések után arra jutott, Wen Ning a legmegfelelőbb személy a titok megosztására. Hallgatott Wei Wuxian szavára, bármit is mondott, ráadásul még az orvosláshoz is értett a néhai nővére jóvoltából. Az egyetlen gond csak az volt, hogy nem sokat időzött Felhőzugban, így amint Wei Wuxianék visszatértek a szellemkard hajhászásából, Wei Wuxian első dolga volt, hogy felkeresse Lan Sizhuit és megkérdezze mikor is tér vissza Wen Ning a kalandozásaiból. Azt a felettébb kedvező választ kapta a mosolygós fiútól, hogy a napokban.

Egy felhő beúszott a Nap elé, majd, amikor tovaszállott, és a fényes égitest feltűnt, Wei Wuxian behunyta a szemét és élvezte a melegét. Izgalmas dolog lesz megosztani valakivel a titkot…

Az ujjai rákulcsolódtak Chenqingre és lassan felült a sziklán. Kinyújtotta maga előtt a lábait és kivette a szájából a fűszálat is. Óvatosan kioldotta az övét, így szét tudta nyitni a ruháját a derekán. Lenézett magára és kezét a hasára csúsztatta, mintha csak árulkodó jeleket keresett volna arról, hogy odabent tényleg van valami. Még csak egy apró dudor sem volt, ami egy kicsit elkeserítette, de aztán emlékeztette magát, hogy egy hónap után nem is kell semminek sem látszania még.

Visszahúzta a csizmáját a lábára és visszatűzte a fuvoláját az övébe. Ideje volt visszaindulni abba az unalmas Felhőzugba. Ha minden igaz, Lan Zhan is hamarosan végez a tanítványok okításával…

Felállt, majd egy ásítás kíséretében nyújtózott, mielőtt komótos sétában visszaindult Felhőzugba. Amikor visszaért, meglepve tapasztalta, hogy nem is csatangolt el olyan messzire, mint hitte – talán csak két dombbal ment odébb, hogy senki ne zaklassa.

Lan Zhan jingshije felé vette az irányt, tanítás után a férfi általában ott szokott időzni. Olvasott, vagy kottákat tanulmányozott, esetleg néhány iratot másolt, amiket a Könyvtár Pavilonból vett kölcsön. Wei Wuxian szeretett ilyenkor a közelében lenni. Bármit mondhatott, nem hozta ki Lan Zhant a sodrából, és az sem zavarta, ha az ölébe feküdt, vagy a hátára csimpaszkodott figyelmet követelve magának. Nyugodt maradt és folytatta, amit elkezdett, de azért közben finoman cirógatta Wei Wuxian arcát, játszott a hajával, néha még apró csókokat is ajándékozott neki. Ez a visszafogott törődés pedig melengette az ember szívét, főleg, ha Lan Zhan volt az ember szeretője.

Halkan elhúzta a jingshi ajtaját és belépett. Ahogy számította, Lan Zhan az egyik asztalnál ült törökülésben, kihúzott háttal és olvasott. Amikor Wei Wuxian belépett, a fejét nem, de a tekintetét felé fordította.

- Merre jártál? – kérdezte.

Wei Wuxian mosolygott és letérdelt mellette, karjait a nyaka köré fonta. Megpuszilta az arcát, amitől bár Lan Zhan arca meg sem rezzent, Wei Wuxian tudta, hogy belül nagyon is örül neki.

- Sétálgattam erre-arra~ miért, hiányoztam?

Lan Zhan ekkor olyat tett, amire a másik egyáltalán nem számított. Becsukta a könyvét, letette az asztalra, majd teljes törzzsel felé fordult. Wei Wuxian közelebb húzódott, kezével finoman beletúrt a másik puha, fekete hajába. A hallgatását igennek vette.

- Mondd, Lan Zhan – kezdte, a hangjában megjátszott duzzogás hallatszott – meddig kell még itt maradnod? Megbeszéltük, hogy elmegyünk innen messzire, hónapokra…

- Ha megvan a kardszellem – jegyezte meg Lan Zhan – de nincs meg.

- Olyan vagy… - Wei Wuxian még közelebb húzódott és az állát a férfi vállára tette.

Lan Zhan magához ölelte, óvatosan a hátára tette a kezét és simogatni kezdte. Így ültek egy darabig, amíg Lan Zhan lassan le nem húzta Wei Wuxian válláról a könnyű ruhát, felfedve a hófehér bőrét, majd ki nem bontotta utána a társa ébenfekete haját.

Wei Wuxian tudta, hogy nem látja az arcát. Máskor még csak bele sem pirult ilyen dolgokba, de most a szíve őrülten kezdett verni, és nem csak a vágytól, hanem az aggodalomtól is, hogy esetleg Lan Zhan nem fogja elengedni ez alkalommal.

Lassan elhúzódott, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Lan Zhan… - kezdte, de nem volt ideje befejezni. A férfi közelebb hajolt és megcsókolta, de olyan szenvedéllyel, ahogy csak kivételes alkalmakkor szokta. Csoda, hogy Wei Wuxian szinte elolvadt tőle és akaratlanul is a férfi nyaka köré fonta a karjait és hagyta magát hátradönteni a földre?

Lan Zhan fölötte térdelt, aztán ahogy még jobban elmélyítette a csókot, a medencéjét Wei Wuxianéra helyezte, hogy még közelebb érezze magát hozzá. Egyik karjával a földön támaszkodott, a másik keze a párja nyakán és mellkasán vándorolt.

Ő tényleg vigyázni akart a gyermekre. Tudta, hogy nem lenne szabad, és minél előbb le kéne állítani Lan Zhant, hogy szegényt ne is ámítsa… de már a csókjától is teljesen elgyengült, a teste önkénytelenül is az esze ellen fordult és vágyott Lan Zhanra.

Amikor végre eltávolodtak ajkaik egymástól, Wei Wuxiannak csak egy gyors levegővételre volt ideje, többre nem, mert Lan Zhan követelőzőn mart újra az ajkaira. Érezte, hogy Lan Zhan teste megremeg a kezei alatt. Öntudatlanul kezdte lefejteni Lan Zhan felsőtestéről a ruhát, vagy legalábbis lejjebb húzni a vállairól. Csak akkor jött rá mit tesz, amikor Lan Zhan legközelebb a nyakához hajolt és ott kezdte harapdálni.

Elfojtott egy nyögést és összeszorította a combjait. Nem engedheti, hogy ez folytatódjon. A gyerek érdekében. A gyereknek nem eshet baja az ő felelőtlensége és vágya miatt.

- Lan Zhan… - a hangja nem tűnt többnek elfúló sóhajnál – Lan Zhan… nem… ne csináljuk most ezt…

Lan Zhan felnézett az arcára és csak bámult pár pillanatig. Aztán feltérdelt és Wei Wuxian alsóbb ruhái felé nyúlt. Amaz sietve felült és elkapta a kezét.

- Nem…nem arra gondoltam, hogy az előjátékot hagyjuk ki… az egészet… kérlek, Lan Zhan…

A hangja nem tűnt túl meggyőzőnek. A teste felhevült, a nyakán pedig még bizseregtek a harapásnyomok, amiket a férfi hagyott. Tudta, hogy nem kellett volna hagynia, hogy eddig eljussanak…

Ahogy Lan Zhan szemébe nézett, látszólag kifejezéstelen volt. Igyekezett elrejteni, de csalódott és értetlen volt, amihez még mindig hozzájött a vágy, ami az előbb lángolt fel mindkettejükben.

- …miért? – kérdezte Lan Zhan.

Wei Wuxian átgondolta a választ már korábban. Azt nem mondhatja, hogy fáj valamije, mert Lan Zhan elküldi az egyik gyógyítóhoz, aki, amikor górcső alá veszi, rájön, hogy mi is a helyzet. Azt sem mondhatja, hogy nincs kedve, mert azzal Lan Zhant bántaná meg – még soha nem volt olyan, hogy ne lett volna kedve, attól függetlenül, hogy mennyi időt hagytak Wei Wuxiannak egy-egy nehezebb alkalom után a gyógyulásra. Egyiküknek sem számított, hogy amikor nekikezdenek, fáj-e.

Tehát mi volt a legmeggyőzőbb válasz? Elmondani az igazságot, talán. De Wei Wuxian előbb mindenképpen ellenőriztetni akarta magát Wen Ninggel.

- Megbeszéltem Sizhuivel, hogy találkozunk – mondta – nem tudom, mennyire lenne szerencsés, ha így találna minket.

Halvány mosolyt öltött az arcára és végighúzta az ujját Lan Zhan orrának hegyén. A férfi nem szólt semmit, visszahúzta a vállára a ruháját, a tekintete mintha azt üzente volna, nem hisz neki. Wei Wuxian mosolya egy pillanatra eltűnt, az ajkába harapott aztán közelebb hajolt és megcsókolta Lan Zhant. Neki sem esett jól, hogy hazudnia kellett, és hogy csalódást okozott neki.

- Tudod, hogy mennyire szeretlek~

- Mennyire? – kérdezett vissza.

- Elmondhatatlanul – suttogta Wei Wuxian egy újabb apró csók kíséretében, aztán lassan felállt a helyéről és visszahúzta magára a lecsúszott ruhadarabokat. Felvette a földről a vörös szalagját és a fogai közé vette, amíg újra fel nem kötötte vele a haját.

Lan Zhan követte a tekintetével minden mozdulatát, de néma maradt és Wei Wuxian nehéz szívvel hagyta ott a jingshiben. Meg kellett találnia Lan Sizhuit, hogy ne legyen teljesen alaptalan a hazugsága – arról nem is szólva, hogy Wen Ning bármelyik órában visszatérhetett Felhőzugba. Vele pedig minél korábban akart találkozni, hogy megbeszélhessék mi is a teendő, hogy biztonságban tartsák Lan Zhan születendő gyermekét.