A Szellem Generális hazatértének híre megelőzte őt magát. Még mérföldekre volt, amikor Wei Wuxian megtudta, hogy hamarosan ideér. Izgatottan rágta a szája szélét az étkezés alatt, Lan Zhan mellett. Wei Wuxian ugyan megjegyezte, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hogy a párja még a szokottnál is hallgatagabb volt. Azt sem vette észre, hogy Lan Xichen is sűrűn pislant feléjük, halálos nyugalommal az arcán, de azért mégis aggódva. Ő volt az egyetlen, aki Wei Wuxianon kívül meg tudta állapítani ránézésre, ha valami baja volt a testvérének. Igaz, most nem csak Wangjit figyelte, hanem egyúttal Wei Wuxian gyomra környékét is viszonylag hosszan bámulta egy alkalommal.

De, mint tudvalevő, Wei Wuxian ébersége éppen mély álmát aludta, így semmit nem vett észre ezekből. A férfi csak arra tudott gondolni, hogy fogja elmondani a titkát Wen Ningnek és vajon Wen Ning mit fog hozzá szólni… és hogy alkalomadtán tud-e segíteni is neki.

Fél kezét a hasán tartotta végig evés közben, a másikkal pedig komótosan lapátolta magába a levest. Most kivételesen nem sietett el semmit, így is halálra unta magát ezen a helyen és semmi ötlete nem volt, mit csinálhatna miközben várakozik. Még akkor is ott ült, amikor szinte az összes tanítvány és vén elhagyta az étkezőt. Egyedül Lan Zhan maradt mellette udvariasságból. Nem szólt egy szót sem, kibámult a szemben lévő ablakon és úgy tűnt, igencsak elgondolkodott.

Csend honolt a teremben, amit csak Wei Wuxian kanalának koccanása szakította csak meg. Odakint hirtelen zsivaj támadt, ami egyre közeledett a bejárat felé. Wei Wuxian hirtelen felpattant a befejezetlen ebédje mellől, hogy jobban kilásson az ablakon. Lan Zhan vetett rá egy rosszalló pillantást, de nem szólta meg miatta.

Ahogy Wei Wuxian számította, tényleg a Szellem Generális, Wen Ning tért vissza. Fehér, vörös, lila és arany kultivátorruhákban lévő fiatalok vették körbe, kérdezgették a kalandjairól és közben vigyorogtak, mint a vadalma. Wen Ning bátortalanul mosolygott a tanítványok gyűrűjében és válaszolgatott nekik, amint abbahagyták a beszédet egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyenek. Sizhui és Jingyi a közvetlen közelében voltak – Jin Ling távolabbról, összefont karokkal követte Wen Ninget.

Wei Wuxian is legszívesebben rohant volna, hogy ő is kiöntse a lelkét a barátjának, de tudta, hogy illendő lenne előbb hagyni, hogy kiszórakozza magát a fiatalabbakkal.

Visszahuppant a helyére és gyorsan bekanalazta a maradék, immár kihűlt levesét. Amint végzett, az étkező ajtaja résnyire kinyílt, majd Lan Xichen kukkantott be rajta. Amikor látta, hogy még mindketten odabent vannak, elmosolyodott és belépett. Egyenesen feléjük tartott, majd leült velük szemben.

- Wei úrfi, Wangji – köszöntötte őket kedvesen, majd miután mindegyikük felé bólintott, az arca komollyá változott.

Wei Wuxiannak nem kellett sok ész ahhoz, hogy kitalálja, miről is lesz szó. Lan Zhan arcára pillantott, a férfi finoman összevonta a szemöldökét. Lan Xichen előbb az öccsére, aztán Wei Wuxianra nézett. Utóbbi keze önkénytelenül is visszavándorolt a hasára. Lan Xichen ajkai elnyíltak erre, de nem tett megjegyzést, csak felpillantott a szemükbe.

- Sejthetitek, miért jöttem – kezdte – Gusu keleti határában furcsa alakok tűntek fel, azt rebesgetik róluk, hogy démoni kultivátorok…

- Ha megengedhető a hiányom, elmehetünk nyomozni utánuk – ajánlotta fel nyugodt hangon Lan Wangji.

Lan Xichen ajkai kedves mosolyra húzódtak, de megrázta a fejét.

- Nem, már küldtem másokat a keleti határhoz. Más feladatom van a számodra – felelte Lan Xichen – Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe… csak egyetlen klán van, ami kardszellemeket használ, hogy növelje a klánjuk erejét… nem is lehetetlen, hogy pont közülük származik a támadónk.

- Nehezen tudom elképzelni, hogy a Nie klán állna a háttérben – jegyezte meg Wei Wuxian – és hogy érted, hogy Lan Zhan számára? Én nem tarthatok vele, vagy mire célzol?

Lan Xichen nyugodtan felé fordult, és már szólásra nyitotta a száját, ám a testvére megelőzte.

- Nem biztos, hogy Nie Huaisang tud a dologról – mondta Lan Zhan – talán néhány tanítvány az…

- Tanítványok is kaphatnak kardszellemet? – kérdezte Wei Wuxian. Nem kapott választ a kérdésére, de úgy sejtette, még később is kihúzhatja Lan Xichenből, miért van ennyire az ellen, hogy Lan Zhannal tartson az utazások során – úgy tudtam, csak a klánvezetők… Huaisang még tart is a kardszellemektől. Talán már senkinek nem is engedi, hogy ilyen kardot hordjon magánál a klánjában.

- Tehát valaki másolja a módszereiket – állapította meg Lan Zhan.

Lan Xichen bólintott.

- Nagy valószínűséggel. Arra kérlek, menj el Qinghébe, Wangji, és nyomozz úgy, hogy senkinek nem árulod el a látogatás valódi célját. Nem tudhatjuk, ki az ellenség és mit akar pontosan.

Lan Zhan komolyan bólintott. Titkolózás… nem épp a Lan klán módszerei közé tartozott. Lan Xichen pedig azt is tudta, hogy Lan Zhan inkább marad csendben, minthogy hazudjon…

- És miért csak Lan Zhan menjen? – kérdezte Wei Wuxian újra összefont karokkal – már tudjuk, hogy nem engem keresnek. Miért ne mehetnék? Nie Huaisang jó barátom és lehetne okom meglátogatni emiatt…

- Wei úrfi – szólt szelíden Lan Xichen – te tudod a legjobban, hogy amilyen ügyefogyottnak tűnik Nie Huaisang, pont olyan rafinált is. Én óvatos lennék vele.

Wei Wuxian oldalra döntötte a fejét. Ezzel egyet kellett, hogy értsen, de a kérdésére még mindig nem érkezett válasz.

- Bátyám – Lan Zhan óvatosan szólalt meg – miért nem akarod, hogy Wei Ying velem jöjjön?

Lan Xichen ajkai elnyíltak, de nem szólalt meg azonnal, pár pillanatig még gondolkodott a válaszon.

- Nos… - Wei Wuxian szemébe nézett, és mindentudó, meleg szemeivel mintha üzenni akart volna valamit – az nyilván az ő döntése, hogy veled tart-e – még mindig nem válaszolt, de ahogy a tekintete Wangjira villant, biztosak lehettek benne, hogy nem is fog – Remélem minél hamarabb el tudtok indulni – mondta, majd felállt – további kellemes időtöltést.

Wei Wuxian tisztelete jeléül fejet hajtott, majd némán figyelte hogyan távozik a klánvezér. Óvatosan megérintette a hasát. Lehetséges lenne, hogy tud róla…? De mégis honnan…? Talán érzi a hasában felgyülemlett sötét energiát és emiatt aggódik?

Lan Zhanra pillantott, a mufurc arcára, ami még mindig a bejárat felé fordult. Ideje lenne már lassan elmondani neki…

- Befejezted? – kérdezte Lan Zhan, Wei Wuxian tálkájára mutatva. Amaz felébredt a tűnődéséből és gyorsan bólintott.

A férfi elvette a tálkáját, majd felállt és elvitte, hogy elmossa. Pár pillanat múlva visszatért és megvárta, amíg Wei Wuxian feltápászkodik a földről. Akkor mélyen a szemébe nézett, a tekintete bizonytalan volt.

- Miért félt téged ennyire a bátyám? – kérdezte.

Wei Wuxian tudta, mire gondol. Azt hitte, valamit eltitkol előle, talán valami sérülést, betegséget, vagy sokkal komolyabb dolgot és aggódni kezdett miatta. És jól hitte, hogy eltitkol valamit. Wei Wuxian kinyúlt és megérintette az arcát. Megsimogatta a hüvelykujjával és lágyan mosolygott. Hamarosan elmondhatja neki…

- Őszintén, fogalmam sincs, Lan Zhan… de nincs oka arra, hogy aggódjon vagy féltsen. Nincs semmi baj.

Lan Zhan tekintete kétkedő volt, de Wei Wuxian nem akarta hagyni, hogy sokat töprengjen ezen.

- Szóval, mikor indulunk Qinghébe? – kérdezte mosolyogva.

- Amikor készen állsz.

- Hm… talán holnap reggel?

- De akkor korán.

Wei Wuxian győzedelmesen vigyorgott azon, hogy sikerült időt nyernie és előtte állt az egész este, hogy Wen Ninggel beszélhessen. Lábujjhegyre állt és gyors csókot lehelt a társa ajkaira. Lan Zhan megszorította a kezét és lenézett Wei Wuxian csillogó szemeibe.

- Szeretlek…

Wei Wuxian mosolya még szélesebb lett és gyors puszit nyomott az arcára.

- El sem hinnéd, én mennyire szeretlek, édes Lan Zhanom…

Amint kiértek az étkezőből, Wei Wuxian elengedte a karját és miután körbenézett, halvány mosollyal pillantott fel Lan Zhanra. Itt volt az ideje megkeresni Wen Ninget.

- Még van egy kis elintéznivalóm… - mondta – de aztán csak veled töltöm az időmet, megígérem.

Lan Zhan némán bólintott, ám nem mozdult mellőle. Wei Wuxian két ujja közé csippentette a férfi arcát és kuncogott, halkan megjegyezve, hogy Hanguang Junnak mennyire jól állna, ha többet mosolyogna. Aztán újból elköszönt és jókedvűen elsétált.

Szerencsére Wen Ninget immár a fiatalok gyűrűje nélkül találta egy fa árnyékában ücsörögni. Valószínleg órájuk volt, így ott kellet hagyniuk a híres Szellem Generálist egy kis időre. Wei Wuxian hatalmas vigyorral az arcán közeledett felé, és amikor Wen Ning észrevette őt, mosolyogva felállt és fejet hajtott. Wei Wuxian egy sétára invitálta, miközben megbeszélték a velük történt újdonságokat, Wen Ning mesélt az utazásairól és Wei Wuxiant is a kultiváló feladatokról kérdezte, és azt sem hagyhatta ki, hogy hogy mennek a dolgaik Hanguang Junnal.

Séta közben pedig Wei Wuxian kivezette Felhőzugból, mélyen a környező erdőkbe. Okát nem mondta meg, de Wen Ning sem kérdezett rá, noha különösnek találta a tényt, hogy egyre messzebb csatangoltak ösvények nélküli erdőkben, messzire Felhőzugtól.

Amikor végre megálltak, a nap már lemenőben volt. Wen Ning furcsán nézte Wei Wuxiant aki összefonta maga előtt a karjait és egy ideje már néma volt.

- Wei úrfi…

- El kell mondanom neked valamit, Wen Ning – kezdte Wei Wuxian, nem nézve fel az egyik sziklán növő fehér vadvirágról – amit nem mondhattam ott, Felhőzug határain belül.

Wen Ning kissé oldalra döntötte a fejét, sötét szemei érdeklődve, ugyanakkor aggódva csillogtak.

- Te értesz az orvosláshoz, igaz?

- Amennyit a nővéremtől ellestem… - felelte Wen Ning, a szemei csak még jobban elkerekedtek az aggodalomtól – Wei úrfi, mi a baj?

Wei Wuxian végre felemelte a fejét és az égre nézett, ajkai mosolyra húzódtak.

- Nem, Wen Ning, baj az egyáltalán nincs, sőt…

Wen Ning most már tényleg össze volt zavarodva. Figyelte a volt mesterét, akit olyan régóta ismert, mégsem tudott most semmit sem leolvasni az arcáról, nem tudta hogyan segíthetne ő az orvosi képességeivel, amikor nem volt baj, nem tudta, miért nem mondhat el valamit a Lan klántagok előtt…

Wei Wuxian boldognak tűnt. Az arca ragyogott a lemenő nap faágak között leszűrődő fényében, a hajába és bő ruháiba belekapott a szél, és tényleg úgy tűnt, mint akinek semmi baja nincs. De valaminek mégiscsak kellett lennie, ha így félrehívta…

- Wen Ning – szólt végül Wei Wuxian, amikor kinyitotta a szemét – mi ketten tudjuk a legjobban, hogy mennyi mindenre lehet a démoni energiát használni… akár még csodát is tehetünk vele.

Wen Ning bólintott, és csendben várta, hogy folytassa.

- Nekem sikerült vele elérnem, hogy Lan Zhan gyermeke megfoganjon bennem.

Wen Ning hamuszürke arca, mintha elsápadt volna. Ajkai elnyíltak és hátrahőkölt. Wei Wuxian lágyan mosolygott, összefont karjait lassan leengedte a hasára.

- Még nem látszik semmi… de mégis, Wen Ning… én tudom, hogy itt van bennem…

A Szellem Generális még mindig megrökönyödve nézett, és a tekintetét Wei Wuxian gyomrára szegezve lassan közelebb lépett. Meglepett volt, mégis lenyűgözték, és izgatott boldogságtól ragyogó szemekkel nézte a férfi dereka táját. Wei Wuxian kioldotta az övét, a ruhája lecsúszott a válláról, és szétnyitotta a derekáig.

- Wen Ning, szeretném, ha megvizsgálnál.

Wen Ning közelebb lépett és lehajolt, hogy közelebbről szemlélje meg régi gazdája lapos hasát. Érzékelte a démoni energiát, ami odabent áramlott, holt szemeivel szinte látta is a sötét kavargását, ugyanakkor nem látott át a feketeségen. Felpillantott Wei Wuxian büszke csillogással teli szemeibe.

- M-Megérinthetem? – kérdezte Wen Ning, a hangja remegett.

Wei Wuxian bólintott. Wen Ning óvatosan kinyúlt és hideg kezét összezárt ujjakkal Wei Wuxian hasára fektette. A férfi testén enyhe fájdalom futott végig, de nem olyan erősen, mint amikor tiszta démoni energiával értek hozzá. Hát persze… hiszen Wen Ningben testében is nagy mennyiségű démoni energia volt.

Wen Ning észrevette, hogy az érintésétől megremegett, bár ő csak azt hitte, hogy hideg a keze. Látta a Wei Wuxian bőrébe karcolt jeleket és összevonta a szemöldökét. Termékenység? Védelem? Démoni energia kordában tartása? Látszólag mindenre felkészült. De tényleg volt odabent valami?

Hirtelen szétnyitotta az ujjait a hasán, rést vágva ezzel a bőre alatt kavargó démoni energiában. Csak egy pillanatra sikerült odabentre pillantania, mert amint az ujjai szétváltak, Wei Wuxian fájdalmasan felkiáltott és hátraugrott, karjaival védelmezőn átölelve a hasát.

Wen Ning lehajtott fejjel állt fel.

- Ezt… ezt többé ne csináld… - kérte Wei Wuxian, ahogy szaggatottan beszívta a levegőt – ne bántsd…

Wen Ning felemelte a karjait és a fejét rázta.

- Nem, nem bántottam! Csak szétnyitottam, hogy lássam, valóban van-e valami odabent… a méhed fala már rendbe is jött, csak egy pillanat volt az egész…

Wei Wuxian az ajkába harapott. A testén remegés futott végig. A fájdalom már teljesen eltűnt, de aggódott és ugyanakkor vonakodott újból közelebb lépni Wen Ninghez.

- És… mit láttál odabent?

Wen Ning elmosolyodott. Hamuszürke arcára mintha vitt volna egy kis színt a boldogsága, és a lemenő nap sárga sugarai egészen élővé változtatták a bőrszínét.

- Egy gyermeket – mondta mosolyogva – gratulálok, Wei úrfi.

Wei Wuxian egy pillanatra megdermedt, aztán boldogan mosolyodott el újra a megerősítés hallatán. Lenézett a hasára és megsimogatta.

- Én tudtam… mindig tudtam, hogy ott van… - suttogta.

Wen Ning továbbra is mosolygott, tekintete újra levándorolt az arcáról a hasára.

- Mióta? És Hanguang Jun tud róla? – kérdezte óvatosan.

- Nagyjából egy hónapja… és nem, nem tud. Még várom, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat amikor elmondhatom neki… felmerült néhány… dolog, amik jelenleg lekötik a figyelmét.

- Gondolod, hogy örülni fog, amikor elmondod neki? – kérdezte Wen Ning mosolyogva.

- Mindenképpen! – felelte Wei Wuxian – Az ifjú Lan örököst hordozom… ha ellene is van a démoni energiának, majd megpuhítom.

Wen Ning mosolyogva bólintott. Afelől nem volt kétsége, hogy Hanguang Jun örülni fog a hírnek. Ahogy tovább nézte Wei Wuxian hasát, amit az említett lassan újra eltakart és megkötötte az övét maga előtt, a mosolya lassan elhalványult és oldalra döntött fejjel mérte végig a volt gazdáját.

- Wei úrfi… ez mégiscsak démoni energia…

Wei Wuxian bólintott.

- Kilenc hónapig kell magadban hordoznod ilyen mennyiségű démoni energiát… el fog torzítani… - jegyezte meg, a hangja aggódóvá vált – eltorzul a személyiséged és a tested is tőle…

- Nem hiszem, hogy olyan nehéz lesz. Wen Ning, köszönöm, hogy aggódsz, de már nincs lehetőség a visszafordulásra – mondta, és dacosan összefonta maga előtt a karjait. Megbántva érezte magát, hogy Wen Ning nem képes örülni.

Wen Ning megrázta a fejét.

- Nem… nem azt mondom, hogy ne hozd őt világra… én is olyan boldog vagyok, akárcsak te, hogy Hanguang Jun gyermekét hordozod… csak azt akarom mondani, hogy veszélyes lesz az elkövetkezendő nyolc hónap a számodra. A tested le fog gyengülni, minél inkább közeledsz a végéhez… ki tudja, mire az idő eljön, talán már elég erőd sem lesz ahhoz, hogy…

- Wen Ning! – Wei Wuxian hangja élesen hasította keresztül a levegőt és Wen Ning azonnal elhallgatott – Nem akarok ilyen dolgokra gondolni. Világra fogom hozni ezt a gyermeket, még hozzá élve, ha törik, ha szakad, érted?

Wen Ning az ajkába harapott és hallgatott egy kis ideig. Talán Wei Wuxian már tisztában volt a veszélyekkel… ha pedig nem…

- Wei úrfi…

- Képes vagyok rá – jelentette ki Wei Wuxian – én vagyok a Yiling Pátriárka – megeresztett egy széles mosolyt – téged is visszahoztalak az életbe, pedig senki nem hitte, hogy sikerülhet. Pont én ne tudjam megszülni a gyermekemet?

Az ajkába harapott. Bármennyire is nem akarta, Wen Ning szavainak súlya eljutott hozzá, aggodalmat és félelmet ébresztett benne. Összefonta maga előtt a karjait és megrázta a fejét. Határozottnak kellett maradnia, és hinnie önmagában.

- Wen Ning… tudnál majd segíteni… az elkövetkezendő hónapokban? – kérdezte óvatosan – Biztonságban akarom tudni ezt a gyermeket… nem szabad, hogy bármi baja essen.

Wen Ning megeresztett egy halvány mosolyt.

- Segítek, amennyit tudok, Wei úrfi, bármibe is kerüljön.

- És ne beszélj erről a dologról senkinek, megértetted?

- Megértettem.

Wei Wuxian még kérdezett néhány dolgot, hogy vigyázhatna jobban magára, és Wen Ningtől azt a választ kapta, hogy mivel még nem tudják, hogy „mennyit bír" Wei Wuxian méhe, a legjobb lenne, ha Felhőzugban maradna és nem utazgatna mindenfelé Lan Zhannal. Wei Wuxian ezt határozottan megtagadta és megmondta, hogy az utazás még nem ártott senkinek. Azt viszont megígérhette Wen Ningnek, hogy megpróbál minél több csatából kimaradni, távol marad a gonosz szellemektől és hogy Lan Zhannal hanyagolják az éjszakai kalandjaikat.

Mire mindezzel végeztek, már jócskán besötétedett. A hold fényénél botorkáltak vissza Felhőzug határain belülre és köszöntek el egymástól. Wei Wuxian képtelen volt még visszatérni Lan Zhanhoz. Túlságosan nyomasztották a hallottak, a gyermekre és a rá fenyegető veszélyek és inkább csak céltalanul sétálgatott a kihalt ösvényeken. Nem érezte magát fáradtnak, vagy álmosnak, az idő múlását sem érzékelte magában. A tényeket vizsgálgatta, forgatta magában, próbálva feldolgozni a hallottakat. És minél többet gondolkodott, annál inkább meggyőzte magát, hogy nincs miért aggódni, hiszen sikerülnie kell neki.

Amint végzett a belső vívódásával, a lelke szinte teljesen lenyugodott. Már nem volt feldúlt, és képes volt élvezni az éjszakai szellőt az arcán. Visszaindult Lan Zhan jingshije felé és amikor odaért, meglepve vette észre a fehér ruhás alakot, aki a bejárat előtt állt.

Közelebb sétált és szorosan megölelte Lan Zhant, aki azonnal a karjába zárta.

- Aggódtál, hogy merre vagyok? – kérdezte halkan, apró mosollyal.

- Sehol nem találtalak – felelte Lan Zhan.

Wei Wuxian halkan kuncogott és lábujjhegyre állt, hogy megpuszilja Lan Zhan állát.

- De most már itt vagyok…

Lan Zhan bólintott, összefont karjait Wei Wuxian dereka körül lassan leengedte és megcsókolta a társa homlokát.

- Itt vagy… - ismételte suttogta.

Wei Wuxian boldogan bólintott és kézen fogta. Most, hogy Lan Zhan oldalán volt, újra derűsen látta a gyermekük jövőjét.

- Gyere, menjünk be.