Eddig lehunyt szemmel játszotta a Lan Zhantól hallott jól ismert dallamot, ám most kinyitotta a szemét, hogy a férfi arcára nézzen. Nyugodt volt, a vonásai megenyhültek és mintha még apró mosoly is megjelent volna a szája sarkában.
Egyenletes léptekkel vezette Kicsi Almát az úton, Wei Wuxian a szamár hátán ült és őt figyelve fuvolázott. Volt valami a helyzetben, amitől az utazásukat most sokkal kellemesebbnek érezte, mint általában, pedig máskor is szokott játszani Kicsi Alma hátán, hogy ne legyen olyan unalmas az utazás. Most valahogy nem tudott nem arra gondolni, hogy hamarosan már nem kettesben lesznek. Pár év múlva talán már hárman fognak Kicsi Almával nagy kalandokra indulni.
Wei Wuxian szinte látta maga előtt a kicsi, hosszú, fekete hajú gyermeket, aki ragyogó szemekkel, fehér homlokpánttal ül előtte a szamáron és boldogan néz fel rá. Akkor Wei Wuxian megsimogatná a fejét és rámosolyognának Lan Zhanra, aki közelebb lépne, lehúzná Wei Wuxiant egy hosszú csókra, majd felemelné a gyermeket és a nyakába ültetné, úgy folytatnák az utat.
Azt kívánta, bár már átélhetné ezt a pillanatot. Úgy érezte, ahogy az idő telik, úgy lesz ő is egyre türelmetlenebb és izgatottabb. Vajon milyen lesz a kicsi Lan gyermek? Tehetséges kultivátor? Minden bizonyára… hisz Lan Zhan az apja.
A dal lassan véget ért és Wei Wuxian leengedte a fuvoláját. Egyik kezét a hasára csúsztatta, a másikkal játékosan megveregette Kicsi Alma nyakát. Kellett egy kicsit győzködnie Lan Zhant, hogy őt is hozzák… de megérte, mert legalább nem kellett gyalogolnia. A csacsi is varázslatos módon engedelmeskedett Lan Zhannak, még alma sem kellett hozzá, hogy mozgásra bírják.
A fehér ruhás kultivátor visszapillantott a társára, mire Wei Wuxian elvigyorodott.
- Fáj? – kérdezte, lepillantva Wei Wuxian hasára.
Wei Wuxian lassan leengedte a kezét és megrázta a fejét.
- Ha bármi baj van, tudod, hogy megállhatunk…
- Drága Lan Zhan – kuncogott Wei Wuxian – nincs semmi baj, de köszönöm, hogy aggódsz.
Lan Zhan elfordította a fejét, tekintetét előre szegezte, az útra. Nem szólt többet, bár nem hitt teljesen neki. Nem volt teljesen ostoba, észrevette, hogy a párja mostanában különösen viselkedik; kezdve attól, hogy nem engedte, hogy úgy érintse meg, sokat hallgatott a gondolataiba merülve, ráadásul a bátyja is olyan furcsa… eddig egyáltalán nem akarta megakadályozni, hogy Wei Yinggel együtt utazzon. Olyan érzése volt, mintha mindenkit beavattak volna egy nagy titokba, csak őt nem.
Kiértek az erdőből, amiben haladtak és egy puszta szélére érkeztek. Tőlük nem túl messze szürke város falai emelkedtek, a bejárat fölött a Nie klán szürke zászlójával. Wei Wuxian lecsusszant Kicsi Alma hátáról és Lan Zhan oldalán folytatta az utat egészen a városkapuig.
Belépve azonnal sürgő-forgó embertömeg fogadta őket, az út szélén árusok standjai álltak, kínálgatva mindenféle hasznos és kevésbé hasznos dolgot kultivátoroknak és közembereknek. Lan Zhan kevésbé fordított erre figyelmet, mint a párja. Ő lassú léptekkel haladt, leginkább istállót keresve Kicsi Almának, mivel nem volt benne biztos, hogy a Nie klán otthonánál van egy. Wei Wuxian vele ellentétben kíváncsian forgatta a fejét, nézte a gyümölcsöket, amiknek láttán összefutott a szájában a nyál, az út melletti borozók pedig befelé csábították. Olyan rég volt, hogy alkoholt ivott…
Az egyik ház lépcsője előtt egy mosolygós lány árulta a portékáit, nagy hangon tudatva az arra járókkal mit is találhatnak nála. Amikor Lan Zhan előtte haladt el, a lány megszólította:
- Maga, kultivátor úr! – mutatott rá, mire Lan Zhan lelassította a lépteit és rápillantott, de nem állt meg – Biztos vagyok benne, hogy jó érzéke van az ékszerekhez! Vigyen haza a feleségének egy szerencsetalizmánt, amit nyakláncként hordhat! Nálam biztosan talál kedvére valót az úr!
Lan Zhan arca mintha halvány vörös árnyalatot vett volna fel a szavai hallatán. Hátrapillantott a „feleségére," aki pár lépéssel mögötte jött, és mindent tisztán hallott. Most alig tudta elfojtani a nevetését. Lan Zhan a szemét forgatta és már ment volna tovább, amikor észre kellett vennie, hogy Wei Wuxian tényleg odament a lányhoz, széles mosollyal az arcán.
- Ha már ő nem is, én körülnéznék – mondta a lánynak, aki végigmutatott a portékáin.
Tényleg volt ott minden. Talizmánok, bojtjaik a szivárvány minden színében pompáztak, voltak nyakláncok és karkötők fűzve színes kövekből, és néhány egyszerűbb, érméből készült nyaklánc, melyeken különféle nyomatok voltak.
Wei Wuxian végignézett a kirakodott sokaságon, nem igazán keresett semmi konkrétat. Egyszerűen érdekelődött és kíváncsi volt, vajon megtetszik-e neki valami.
A tekintete megakadt az egyik nyakláncon, aminek érméjére felhőminta volt nyomva, a közepe pedig ki volt lyukasztva. Igazi szerencseamulett volt, amit a nyakában hordhatott az ember… ráadásul a Lan klán szimbólumával.
Felemelte, forgatta, nézegette, tűnődve, hogy vajon mit kezdhetne vele. Lan Zhan nem hordaná, ebben biztos volt. Magának minek, ennyire azért nem akarja hirdetni, kihez is tartozik… akkor talán… hm…
A megoldás egyszerűségén majdnem hangosan felnevetett. Hát hogyne… kis csinosítás és védelmező spirituális energia az amulettbe, ami képes megvédeni egy kicsi embert a gonosz lényektől és a démoni energiától… hasonlót készített Jin Lingnek is, amikor egyhónapos lett…
Világ boldogjaként vette meg az amulettet és rohant vissza Lan Zhanhoz, aki kíváncsian pillantott a tenyerében fekvő érmére.
- Felhőmintás – jegyezte meg, majd felnézett Wei Wuxian ragyogó szemeibe – mihez fogsz vele kezdeni?
- Majd meglátod – jött a válasz és Wei Wuxian szinte ugrándozva indult tovább az úton Nie Huaisang háza felé.
Úgy érezte, most egy jó ideig nem szegheti kedvét semmi. Ez a kicsi amulett volt az első dolog, amit kifejezetten a gyermekének vett. Ez lesz az első ajándéka számára, amint megszületett. Lenézett a tenyerében lévő érmére, majd a mellkasához szorította.
Annyira szeretnélek már a karjaimban tartani. Hamarosan apu is tudni fog rólad… meglátod majd milyen boldogok leszünk mindannyian.
A Nie klán háza a város közepén volt, így nem keveset kellett sétálniuk a hatalmas, nyüzsgő városban. Nie Huaisang klánvezér nem értett a kultiváláshoz – ami azt illeti, más vezetői szerepekre sem volt igazán alkalmas, mégis, a járókelőnek tátva maradt a szája a kereskedelem gazdagságán.
Wei Wuxian a ruhájába rejtette az amulettet amint megálltak a klánvezér háza előtt. Nem csak Huaisang élt itt, a legközelebbi családtagok és szolgálók is. Amikor megálltak a jókora kapun belül az udvaron, egy szolga azonnal eléjük jött és elvezette Kicsi Almát. Lan Zhan, ismerve a járást, belépett a szürke bikás zászlókkal díszített házba.
A főcsarnokban, ahol a klánvezér szokott üldögélni, Huaisangon kívül senki nem volt. A kinyíló ajtóra felemelte a legyezőjét az arca elé, és valamit észrevétlenül próbált az ölébe csúsztatni az asztalról. Wei Wuxian csak egy pillanatra látta, de úgy hitte, valamiféle könyv, vagy füzet lehet.
Huaisang összevont szemöldökkel nézett a belépőkre. Lan Zhan meghajolt tisztelete jeléül, mire ő is észbe kapott, összecsukta a legyezőjét és ő is gyorsan meghajolt a második Lan mester előtt. A füzet kiesett az öléből és a földre zuhant. Huaisang elvörösödött és a lábával próbálta visszahúzni az asztala takarásába. Wei Wuxian úgy sejtette, valami erotikus könyv lehetett.
- Hanguang Jun…! És Wei testvér…! Micsoda meglepetés! – mondta, majd sietve lesétált az emelvénye lépcsőin a régi ismerőseihez – Minek köszönhetem e kellemes meglepetést?
- Éjszakai vadászat – felelte feszült arccal Lan Zhan. Hát hogyne… ritka kivételektől eltekintve nem hazudott.
Wei Wuxiannak nagyon kellett erőlködnie, hogy ne forgassa a szemét. Éjszakai vadászat? A Nie klán területén? Jobb ürüggyel nem tudott előállni? Emlékezett, amikor még a mocsarakban lakott és egyszer Yilingben összetalálkozott Lan Zhannal… akkor is ezt a választ adta erre a kérdésre, pedig akkoriban egyszerűen látni akarta Wei Wuxiant… és ha lehet, visszacsábítani Gusuba.
Nie Huaisang felvonta a szemöldökét a válasz hallatán, de nem kérdezett semmit. Lan Zhan rezzenéstelen arccal bámulta, nem csoda, hogy nem mert újabb kérdéseket feltenni. Csak nehogy rájöjjön, hogy a klánjára gyanakszanak a kardszellem támadását illetően… Nie klánvezér bár szerencsétlennek is tűnt, rendkívül okos volt.
- Akkor hát előkészíttetek nektek két… - Lan Zhan tekintete megvillant - …egy szobát – fejezte be Huaisang, újból a legyezője mögé bújva. – Hamarosan vacsorázunk, addig kérlek, helyezzétek kényelembe magatokat!
Huaisang az egyik ajtóra mutatott, ami az étkezőbe vezetett, majd ő maga egy másik apró ajtón keresztül eltűnt. Lan Zhan követte a mutatott irányt és megfontolt léptekkel sétált át a másik terembe, ahol helyet foglalt az egyik asztalnál. Wei Wuxian leült mellé egy másikhoz és a társára pillantott.
- Lan Zhan – szólította meg halkan – ne légy ennyire merev.
A férfi felé fordult, mire Wei Wuxian sóhajtott és felkelt a helyéről, majd átmászott Lan Zhan mögé, ahol feltérdelt és masszírozni kezdte a párja vállait. Lan Zhan értetlen tekintettel nézett vissza rá, majd előre fordult, szemeit lehunyta és jóleső sóhaj szakadt fel belőle. Wei Wuxian kuncogott és előrehajolt, hogy gyors puszit nyomjon a puha arcára.
- Izgulsz? – kérdezte suttogva Wei Wuxian, aztán halkan folytatta a nevetést – Ne félj, bármire is derüljön fény, én ott leszek, hogy megvédjelek.
Lan Zhan felhorkant, de nem nyitotta ki a szemeit. Nem hagyta, hogy ennyi megzavarja a nyugalmát. Bár Wei Wuxian érintése inkább volt izgató általában, de mégis tudta, hogy érjen el olyan hatást, hogy megnyugtassa feszült szerelmét.
Átölelte a nyakát és az állát Lan Zhan vállára helyezte. A halántékát nekidöntötte Lan Zhan fejének és mélyen beszívta a férfi illatát.
- Viselkedj – szólt Lan Zhan, bár a hangja nem igazán volt megrovó. Wei Wuxian tudta is, hogy élvezte a helyzetet, mégis tisztában volt az etikettel. Elengedte a nyakát, de még nyomott egy gyors puszit az arcára, mielőtt visszaült a helyére.
Amint kényelmesen helyet foglalt, kezeivel pedig megtámaszkodott a térdén, Nie Huaisang kedves, mégis feszült mosollyal lépett a terembe. Nem lehetett neki felróni, mindig is tartott valamennyire Hanguang Juntól. Leült az egyik velük szemben lévő asztalhoz, majd hamarosan három szolga lépett be, majd helyeztek tálcát a vendégek és Huaisang elé. A tányér mellett két apró pohárka is volt, az egyikben alkohol, a másikban pedig gőzölgő tea.
- Gondolom már ma éjjel bele akartok kezdeni a vadászatba – jegyezte meg Huaisang, mire Lan Zhan biccentett, Wei Wuxian pedig furcsán pillantott rá. Olyan komolynak tűnt most… csak nem tervezi, hogy tényleg éjszakai vadászatra menjenek? – Maradjatok, amíg jólesik.
- Köszönjük a kedvességedet, Nie klánvezér – hajtott fejet Wei Wuxian, mire Nie Huaisang feszült vonásai megenyhültek volna. Hamarosan annyira feloldódott, hogy élénk beszélgetést kezdett folytatni régi barátjával, Lan Zhanra pedig csak ritkán pillantott át.
A második Lan mester nyugodtan evett, nem nézve semerre, csak néha a párjára és annak beszélgetőpartnerére. Nie Huaisangban semmi gyanús nem volt, bár ezt nem tudta egészen bizonyosan megállapítani. Még mindig ügyefogyottnak és szerencsétlennek tűnt, holott tudta, hogy a látszatnak nem szabad hinni az ő esetében.
Lenézett a majdnem teljesen kiürült tálkájára, majd Wei Wuxianéra, aki még csak a felénél tartott. Biztos azért, mert be nem állt a szája. Visszafordította a tekintetét maga elé és lehunyta a szemét egy pillanatra.
Valami hangosan koppant a padlón és egy pillanatra néma csend állt be. Lan Wangji felpillantott és azt látta, hogy Wei Wuxian feltérdel és az asztala fölé hajol, hogy lássa a poharat a földön, ami szerencsére nem tört el, csak a tea folyt ki belőle mind. Lan Zhan úgy hitte, a heves gesztikulációk közepette verhette le véletlenül.
Wei Wuxian felállt és bocsánatot kérve hajolt meg Nie Huaisang előtt, aki a legyezője mögé bújtatta fél arcát és csak legyintett.
- Hozatok egy másikat, ne törődj vele, Wei testvér – mondta.
- Nem szükséges – felelte Lan Zhan, átnyújtva Wei Wuxiannak a saját csészéjét.
Wei Wuxian elképedve nézett rá, és óvatosan vette kezébe a társa poharát.
- De neked már csak alkohol marad… azt te nem szereted.
- Nem vagyok szomjas – ez így teljesen nem volt igaz, de Lan Zhan nem tágított. Nagyobb áldozatokat is hozott már a szerelméért. Wei Wuxian megköszönte és óvatosan belekortyolt a langyos italba. Lan Zhan összevonta a szemöldökét. Teát iszik, amikor van alkohol is előtte?
Lassan mindannyian befejezték a vacsorát és felálltak. Nie Huaisang elkísérte őket a szobájukba, majd elmondta, hogy a ház ajtaja nyitva áll, bármikor is térjenek vissza. Aztán jó vadászatot kívánt és magukra hagyta őket.
Lan Zhan behúzta maguk mögött az ajtót, Wei Wuxian pedig leült az ágyra, majd hanyatt feküdt, kezét a tarkója alatt összekulcsolta.
- Na és most mihez kezdünk, Lan Zhan?
- …vadászatra megyünk? – kérdezett vissza a férfi. Wei Wuxian erre felsóhajtott és felült.
- Ettől féltem… Lan Zhan, néha lehet hazudni. Nem kell görcsösen ragaszkodnod ahhoz, amit mondasz.
- Akkor mi értelme van a szavaknak, ha nincs is értékük? – kérdezte Lan Zhan komoly arccal. Olybá tűnt, nehéz lesz lebeszélni a szándékairól.
Wei Wuxian közelebb intette magához, majd ültében fél karral átölelte a derekát, fejét Lan Zhan combjának döntötte.
- Akkor… elmegyünk információra vadászni, ahhoz mit szólsz? Körbenézünk egy kicsit.
- Nem tisztességes.
Wei Wuxian felnézett az arcára, egyik kezét óvatosan felfelé csúsztatta a másik combján és figyelte hogyan változik az arca. Most már világos volt számára, mire megy ki a játék.
- Ugyan~ nem az első lenne, hogy ilyet csinálunk, csak azt akarod, hogy tovább győzködjelek ilyen eszközökkel~
Lan Zhan lebámult rá, kifejezéstelen tekintete nem ismerte el, de nem is tagadta az állítását. Ugyanakkor hagyta Wei Wuxian kezét feljebb siklani a lábán.
- Lan Zhan, Lan Zhan… - csóválta a fejét Wei Wuxian és elengedte a társa lábát és derekát. Nem szabad túl messzire mennie, nehogy valamelyikük elveszítse a kontrollt.
Lan Zhan lehajolt és homlokon csókolta kuncogó párját, aztán csak leült a szobában lévő asztalhoz és behunyta a szemeit, meditálni kezdett. Wei Wuxian végignyúlt az ágyon és ásított. Olyan fáradtnak érezte magát, még az is megfordult a fejében, hogy alszik egyet, mielőtt kimennének a vadászatukra. Úgyis várni kellett még, amíg mindenki elvonult aludni…
Benyúlt a ruhája alá és előhúzta a mellkasa elől az amulettet, amit a piacon vásárolt. Az érme lassan forgott a hosszú fekete zsinórján, ha Wei Wuxian átnézett a közepén a lyukon, a plafon egy kicsi részét látta. Ha felemelte a fejét, pont Lan Zhant láthatta.
Kinyúlt a másik kezével és a tenyerébe zárta az érmét. Elgondolkodva ejtette a kezét a hasára és játszott a zsinórral. Legszívesebben már most nekikezdett volna annak, hogy mindenféle védővarázslattal ruházza fel a gyermeke első ajándékát, de nekikezdeni nem tudott a megmunkálásnak, egyrészt mert Lan Zhan megkérdezné mire fel alkot, na meg nem voltak hozzá segédeszközei vagy démoni energia, amit használhatott volna.
Nem tudta meddig feküdt ott, elképzelve újra és újra milyen lesz majd a gyermekkel, de még azt sem hallotta meg, amikor Lan Zhan suhogó ruhákkal felemelkedett a helyéről és közelebb lépett hozzá.
- Menjünk – mondta, mire Wei Wuxian felült és felállt.
Felegyenesedve megtántorodott és majdnem visszaesett az ágyra. Émelygett, és a szoba is mintha hirtelen a feje tetejére állt volna. Szédült és összehúzta a szemét, hogy újra élesen láthasson. Lan Zhan elkapta a karját és aggódva nézett rá. Wei Wuxian felé fordult és a világ lassan visszaváltozott a megszokottra. Finoman megrázta a fejét, aztán az ajtó felé indult.
- Váljunk szét! – indítványozta, és halk léptekkel elindult az egyik irányba. Egy ideig érezte magán Lan Zhan tekintetét, de amikor hátrafordult, hogy megbizonyosodjon erről, a férfi már nem volt sehol.
Úgy osont végig a hideg folyosókon és az udvarokon, hogy a legügyesebb vadmacska is megirigyelte volna. Nem tudta pontosan, mit keresett. Gyenge démoni energiát kiszivárogni egy szobából, gyanús mozgások és beszélgetések… nem tudta. De nem is volt ostoba, hogy minden útjába kerülő szobába csak úgy benyisson.
Éppen egy belső udvar körfolyosójára ért egy folyosóról. Wei Wuxian megtorpant egy pillanatra, hogy megszemlélje. Az udvarban a hold egy apró tavat világított meg, fölötte egy szürke kőhidat. A körfolyosó szélei mellett rózsaszínes virágok nyíltak. Ahogy így nézelődött, szédülés újabb hulláma érkezett, ezúttal erősebb, mint amikor az ágyról kelt fel. Az udvar hirtelen mintha összefolyt volna szürke és sötétzöld keverékévé, már nem látott semmit tisztán, és úgy érezte, vagy elhányja magát, vagy elájul.
Nekidőlt a falnak és zihálva a földre ereszkedett, fél kézzel a falba kapaszkodva, a másik kezét a mellkasára szorította. A szemét lehunyta, a szíve őrülten vert, úgy érezte, a tüdeje menten kilyukad, nem jutott elég levegőhöz. Mi történt vele? A gyermek… csak a gyermeknek ne essen baja…! Amint az aggodalom az elméjébe nyilallt, semmi másra nem volt képes gondolni.
Aztán jött valaki és megállt előtte. Wei Wuxian erőlködve nézett fel az alakra. Az arca teljesen kivehetetlen volt és elmosódott, a ruhájáról is csak annyit tudott megállapítani, hogy szürke, tehát a Nie klán tagja lehet. Könyörögve bámult és kinyitotta a száját, de szavak helyett gyenge hörgés és nyöszörgés tört fel a torkából.
- Ez egy figyelmeztetés, Yiling Pátriárka – szólalt meg az ismeretlen, Wei Wuxian hiába koncentrált, nem ismerte meg a hangját – ne üsd bele az orrod mások dolgába. Vagy rosszabbul is járhatsz…. és nem csak te.
Wei Wuxian szemei elkerekedtek, zihálása erősödött. Csak nem tud róla? Csak nem tud Lan Zhan gyermekéről?! Mégis ki ez az ember?!
Összekuporodott, mintegy védve a hasát mindenféle idegentől. Lehet, hogy nem is a gyermekre gondolt… hanem mondjuk Lan Zhanra. Drága Lan Zhan… vajon ő is így fekszik valahol egy udvaron? Segítenie kell neki…
A valaki, aki előtte állt a homlokára tette a hüvelykujját és Wei Wuxian hirtelen érezni kezdte a testébe áramló spirituális energiát. Pár pillanat múlva az alak visszahúzta a kezét és Wei Wuxian feje előrebicsaklott. Bár jólesett neki, és már rendesen tudott lélegezni, valamint a szívverése is visszaállt, de ugyanúgy szédült és homályos volt a látása.
- Aludj reggelig és a méreg hatása elmúlik – mondta az alak – aztán tűnjetek el Qinghéből és ne gyertek utánunk.
Méreg?! A pániktól majdnem újra fuldokolni kezdett, kezét a hasára szorította, pedig nem is voltak fájdalmai. Ha valami baja esik... ha bármi baja esik, soha nem fog tudni megbocsátani…
Az alak lassan elsétált, otthagyva őt a földön, kétségek közepette. Mi van, ha Lan Zhan is bajba került? Mi van, ha ártottak a gyereknek?
A látása csak hosszabb idő után élesedett ki annyira és szédülése annyira csillapodott, hogy valahogy vissza tudjon vánszorogni a szobájukba és ledőlni az ágyba.
Lan Zhan még nem érkezett vissza, de Wei Wuxiannak nem igazán volt sok ereje az ébren maradáshoz, csak a legjobbakat remélte társa számára. Összegömbölyödött a hasa körül és mélyen beszívta a levegőt. A gyermeke szerencseamulettét a markába zárta, így merült nyugtalan álomba a Nie klán házában.