Érezte, hogy egy meleg kéz simogatja a haját, és hogy valami lefolyik az arcán. Nem érezte jól magát. Úgy egyáltalán nem. A fekvés kényelmetlennek tűnt, a levegő száraznak és melegnek tűnt, egyáltalán nem volt kellemes még csak belélegezni sem.

Forgolódott, kényelmesebb helyzetet keresve, de pár másodperc után inkább visszafordult a hátára és a kéz is továbbra is az arcán maradt, mintha így akarta volna egy kicsit kényelmesebbé tenni a helyzetet Wei Wuxian számára.

Remegő pillái lassan felemelkedtek, és fáradt tekintete találkozott Lan Zhanéval, aki az ágy szélén ült és kezét az arcán tartotta. Amikor látta, hogy felébredt, elvette a nedves ruhadarabot a homlokáról és az egyik vízzel töltött kancsó szélére tette gondosan összehajtva. Wei Wuxian össze volt zavarodva.

- Lan…

- Ne beszélj. Nem kell megerőltetned magad.

Wei Wuxian összevonta a szemöldökét, keze rossz előérzettel a hasára csúszott. Vajon Lan Zhan észrevette már…? Nem… nem valószínű… a démoni energia még ugyanúgy áramlott, semmi nem zavarta meg a közelmúltban. Nagyon is remélte, hogy Lan Zhan nem vette még észre… nem volt igazán kedve ahhoz, hogy mindent megmagyarázzon neki.

Megpróbált felülni, de a társa szinte azonnal visszanyomta az ágyra, hűvös tenyerét a homlokára tette.

- Lement a lázad – jegyezte meg.

Lázas volt? Biztosan a tegnap esti kalandok merítették ennyire ki…

Hirtelen az elméjébe nyilallt minden, amit átélt. A fulladozás, a szédülés, a homályos Nie klántag, aki figyelmeztette őt, na meg a nehéz visszaút a szobába és az ágyba ájulás. Hirtelen jobban aggódott a gyermekéért, mint eddig bármikor. Itt nem maradhattak! Itt… itt…veszélyben voltak mindannyian… és ha a Lan Zhan gyermekével történt volna valami…

Észre sem vette milyen szaporán kezdte venni a levegőt, megizzadt és egész testében remegni kezdett. A gyerek! Nem maradhat itt…!

A kétségbeesés és aggódás elöntötte az elméjét, nem volt képes másra gondolni, csak arra, hogy kit érdekel a feladat, amit Zewu Juntól kaptak, amikor a gyermekük veszélyben lehet? Lesöpörte magáról Lan Zhan kezét és a férfi ellenkezése ellenére feltérdelt és a férfi fehér ruhájába kapaszkodott a mellkasán.

- El kell mennünk! – mondta, a hangja kétségbeesetten és gyengén, majdhogynem elfúlón csengett.

- Wei Ying…

Lan Zhan egyik kezét a társa kezére tette, amivel a ruháját szorította annyira, hogy belefehéredtek az ujjai, a másik kezével kinyúlt és megérintette Wei Ying arcát. Amaz megrázta a fejét és a tekintete eddig soha nem látott érzést tükrözött: félelem, kétségbeesés, aggódás és könyörgés keverékét. Lan Zhan egészen visszahőkölt, nem is igazán értette, miért mondta ezt Wei Ying. Ráadásul visszamenni Felhőzugba? Az otthonba, ahol állítása szerint állandóan unatkozott?

- …miért?

- Lan Zhan… - közelebb csúszott az ágyon a térdein és a fejét a mellkasához döntötte. A teste remegett és hihetetlenül gyengének érezte magát – Csak… csak menjünk haza, kérlek…

A férfi óvatosan átölelte őt, ujjai nagy gonddal simogatták a társa hátát. Még soha nem látta volna, hogy Wei Wuxian így hátat fordított volna egy küldetésüknek. Úgy döntött, egyelőre nem kérdez tőle semmit.

- Lan Zhan… - a hangja könyörgő volt, a tekintete úgyszintén – fogjuk Kicsi Almát és menjünk…

- Wei Ying, kérlek gondold át – szólt Lan Zhan szelíden, bár azért még mindig aggódónak tűnt – még nem találtunk semmit itt, de ami fontosabb, beteg vagy, nem kéne így utaznod.

- Nem érted… haza kell mennünk! – a hangja oktávokat ugrott, egyik remegő kezével elengedte Lan Zhan ruháját és a hasára szorította. Lan Zhan tekintetével követte a mozdulatot, ám arca nem árult el semmit.

- Wei Ying, tényleg nem kéne ilyen állapotban utaznod…

- Túléltem már sokkal rosszabbat is! Vigyél innen, kérlek, Lan Zhan… nem is kell Felhőzugba… mindegy hová… csak ne maradjunk itt! Itt veszélyes a… a…

Az ajkába harapott, nem fejezve be a mondatot és könyörögve nézett továbbra is Lan Zhanra, aki bizonytalanul nézett vissza rá.

- Wei Ying…

- Lan Zhan!

Elhallgattak. Lan Zhan megérintette az arcát és kézfejét a homlokához is érintette. Érezte, hogy az egészségével kapcsolatban még nem sikerült meggyőznie – de nem is akarta, hisz látszott, hogy szörnyen érzi magát. A szoba újra forgott, úgy hitte, ha nem kapaszkodna Lan Zhanba, már rég lefordult volna az ágyról.

- Elmegyünk, ha ezt szeretnéd – mondta végül – de megállunk, amint rosszul vagy.

Ebben az esetben ez azt jelenthette, hogy akár egyetlen köhintés is egyhetes pihenőt jelentett, de Wei Wuxian pont nem törődött ezzel. Amint eltűnnek innen, a gyermek újra biztonságban lesz, és nem kell aggódniuk több dolog miatt – egyelőre.

Hálásan bólintott és visszaereszkedett az ágyra. Lan Zhan gyengéden lenyomta a vállait, hogy lefeküdjön, majd egy takarót is ráterített. Felállt és pakolgatni kezdett a szobában, végig Wei Wuxian szaggatott légzését hallgatva. Egy idő után megállt mellette és elmondta, hogy elmegy elköszönni Nie Huaisangtól mindkettejük nevében.

Wei Wuxian egy bólintással vette ezt tudomásul. Hosszan nézett a behúzott ajtóra, amin Lan Zhan távozott, úgy érezte, a szoba levegője egészen lehűlt már csak attól, hogy egy pillanatra kinyitották. Érezte, hogy a láza újra kezd felmenni, akármennyire is próbált küzdeni ellene. Egyik karját átvetette a szemei felett, a másik kezét a hasára tette és a markába zárta a ruhája anyagát.

Sajnálom, hogy ilyen gyenge vagyok és veszélybe sodortalak. Ne aggódj, apu már intézkedik, elmegyünk innen… megvédelek…

A légzése lassan egyenletessé vált, lehunyta a szemét és lassan tudatlanságba sodródott. Olyan kellemes volt és hívogató az alvás…

Az ajtót elhúzták és megint hűvös levegő áramlott a szobába. Wei Wuxian az ajkába harapott és még jobban szorította a ruhája anyagát a takaró alatt. A karját leemelte a szemei elől és lassan oldalra fordította a fejét. Lan Zhan csendben becsukta az ajtót és leült mellé az ágyra.

- Ha kész vagy, indulhatunk.

- Kész… - bólintott Wei Wuxian és lassan felült. Lan Zhan ujjai a csuklója köré kulcsolódtak és a pulzusára kezdett figyelni. – Lan Zhan… rendben leszek…

Lan Zhan bizonytalanul pillantott rá. Wei Wuxian felállt az ágyról és a szoba szinte azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vett, a térdei pedig remegtek a teste súlya alatt. A levegője bent rekedt és le kellett hunynia a szemeit egy pillanatra, amíg biztosra ment, hogy el tud jutni Kicsi Almáig az udvarra. Nem arról volt szó a méreg hatása reggelre teljesen elmúlik?

A fehérruhás kultivátor összehajtotta a takarót az ágyon, majd fogta a cókmókjukat és lassú léptekkel sétált ki a szobából ki a Nie ház első udvarára, ahova már nehézségek árán, de elővezették Kicsi Almát, valamint Nie Huaisang is a szamár mellett állt, kezében az elmaradhatatlan legyezőjével. Amikor meglátta őket, előrébb lépett.

- Wei testvér! Hanguang Jun elmondta, hogy nem érzed jól magad… sajnálom, hogy emiatt nem tudtatok éjszakai vadászatra menni… bocsánat, amiért a vacsora, vagy a szoba nem felelt meg a körülményeknek…

Wei Wuxian ködös tekintettel pillantott rá, majd csak felemelte a kezét és finoman megrázta a fejét. Már nem tudott teljesen bízni Huaisang sajnálkozó tekintetében és abban, ahogy összecsukott legyezőjét szorongatja, ami történhetett a szánakozás, vagy akár a tudás miatt is. Vajon tudott róla, hogy mi történt a házában?

- Nem… köszönjük a vendégszereteted… - mondta, hangja gyengének hangzott, pedig igyekezett határozottnak tűnni.

Lan Zhan összefűzte az ujjait és meghajolt a klánvezér előtt.

- Biztos nem akar Wei testvér maradni, amíg felépül?

Hanguang Jun a társára nézett, aki csak újra megrázta a fejét és meghajolt Huaisang előtt, aki viszonozta a gesztust. Wei Wuxian megsimogatta Kicsi Alma orrát, aztán felült a hátára, amíg Lan Zhan a kantárát fogta meg és vezette. Nie Huaisang még jó utat és sok szerencsét kívánt nekik, majd az udvaron állva figyelte, hogyan hagyják el a háza udvarát.

Wei Wuxian Kicsi Alma nyakára dőlt, fél kezét a hasára szorítva – nem is fájt neki, csak aggódott. Egyáltalán nem tervezett ilyen állapotba kerülni a terhessége alatt. Vajon tényleg a méreg váltotta ki ezt az állapotot? Vagy elkezdődött az a testi gyengeség, amit Wen Ning jósolt neki? Egyiket sem kívánta.

De ha a méreg az oka… hogyhogy Lan Zhant nem mérgezték meg? Vagy csak nem látszik rajta semmi? Ezen tűnődött ködös elméjében, lehunyt szemmel. Kicsi Alma szőre szalmaillatot árasztott és puha volt, a mozgása pedig szinte álomba ringatta.

- Wei Ying.

Kinyitotta a szemét és kissé felemelte a fejét. Már Qinghe falain kívül jártak, tehát lehet, hogy tényleg sikerült elaludnia Kicsi Alma hátán. Csoda, hogy nem esett le.

Lan Zhan nem őt nézte, hanem az utat maga előtt, Wei Wuxian mégis biztos volt benne, hogy az előbb szólt és nem a képzelete játszott csak vele.

- Hm?

Lan Zhan nem válaszolt azonnal, bár az arca egy kicsit megrándult, jelezve, hogy hallotta a társát. Wei Wuxian visszatette a fejét Kicsi Alma nyakára, ám ezúttal nem hunyta le a szemét. Lan Zhan még a szokottnál is komolyabbnak tűnt. Beszívta a levegőt, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd, amikor kifújta, kinyitotta és megkérdezte:

- A démoni energiának a hasadban köze van hozzá?

Wei Wuxian megdermedt, a szemei elkerekedtek. Tudta. Lan Zhan tudta. Mit kéne mondania? Nem ez volt a legjobb alkalom, hogy elmondja a dolgot, ugye? Ilyen állapotban Lan Zhan biztosan azonnal…

… mit is tenne? Már egyáltalán nem volt benne biztos. Gondolkodási idő reményében nem a kérdésre válaszolt:

- Lan Zhan… amikor szétváltunk, hogy kutassunk, akkor az egyik udvarba érve rosszul lettem. Nem tudtam mozogni és a látásom is homályos volt… akkor jött egy ember és megfenyegetett, hogy tűnjünk el innen. Adott némi spirituális energiát, aztán eltűnt. Képes voltam visszamenni a szobánkba, aztán nem tudom… azt hiszem elaludtam, túl kimerült voltam.

- Amikor visszatértem, már lázban égve dobáltad magad – jegyezte meg Lan Zhan, hangja szelíd volt, de csak úgy sütött belőle az aggodalom – Nem tudtam elképzelni, mitől voltál olyan állapotban.

- Én sem tudom… és azt sem, hogy te mitől nem. Te nem vettél észre semmi különöset?

Lan Zhan gondolkodott pár pillanatig.

- De, követtek – bólintott – viszont soha nem láttam, ki volt az. Egy idő után visszamentem a szobába.

Wei Wuxian bólintott és a kép csak még zavarosabb volt a fejében.

- De akkor… téged miért nem mérgeztek meg?

Wei Wuxian elsápadt, ujjai csak még jobban rázáródtak a ruhájára. Tudják… biztosan tudják, hogy terhes… ha csak neki ártottak…

- Téged megmérgeztek? – kérdezte Lan Zhan, a hangja túl erősnek tűnt ahhoz, hogy szelídnek lehessen nevezni. Égett a haragtól és a visszafojtott feszültségtől.

- A férfi, aki jött, ezt mondta…

Lan Zhan elgondolkodva sétált mellette, fejét lehajtotta, mintha elmerült volna a gondolataiban, vagy nem lett volna biztos abban, hogy feltegyen-e egy újabb kérdést. Hosszú idő után szólalt meg csak újra:

- A tea volt az. Csak te ittál belőle.

Wei Wuxian felpillantott és amennyire lehetett, az egyensúlya elvesztése nélkül jobban összehúzta magát a csacsi hátán. Igaz lehetett… egyikük sem ivott alkoholt… tea pedig talán nem volt Huaisang előtt sem.

Lan Zhan nem várt választ. Megállította Kicsi Almát és Wei Wuxianhoz lépett, a kezét újra az arcához érintette, majd alig észrevehetően az ajkába harapott. Wei Wuxian különös fényeket látott csillogni a szemében.

- Megint megy fel a lázad.

- De jól vagyok.

Lan Zhan megrázta a fejét és újra elindult, vezetve a szamarat.

- Megállunk valahol – jelentette ki, lépteit meggyorsította. Wei Wuxiannak egy falu sem jutott eszébe, ami a közvetlen közelükben volt Qinghén kívül… de oda persze nem mehettek vissza.

Wei Wuxian lehunyta a szemeit és fáradtsága lassan erőt vett rajta. Kicsi Alma fújtatott, nem igazán tetszett neki a súly, amit cipelnie kellett. Wei Wuxian talán sajnálta egy kicsit. Fél karral átkarolta a nyakát, a másikat pedig még mindig a hasára szorította. Úgy féltette…

Egy erdőn keresztül haladtak, és olybá tűnt, az árnyékban sokkal hidegebb volt, mint a napon. Wei Wuxiant kirázta a hideg és halk nyögéssel fordította el a fejét Lan Zhantól.

- Kibírom hazáig…

Lan Zhan felől egy mély sóhajtás hallatszott, de nem válaszolt neki igazán. Tekintetét előre szegezte, és csak az útra, na meg a Wei Ying felől érkező hangokra figyelt. Hallotta az egyenletessé váló légzését és Kicsi Alma elégedetlen szuszogását. Arról nem tett megjegyzést, hogy éjszaka, amikor visszatért a szobájukba Wei Ying nem csak őt szólongatta minden nevén, hanem valaki mást is – lázálmában egy kisgyerekről hadovált.