Sziszegett fájdalmában, körmei a földbe vájódtak és a szemhéjait szorosan összeszorította, mellkasa hullámzott a gyors lélegzetvételektől. Halk nyögések szakadtak fel belőle, a csípőjét pedig kényszerítenie kellett, hogy ne mozduljon el Wen Ning kezei alól, aki sűrű bocsánatkérések közepette tartotta a kezeit a hasán. Wei Wuxian kérésére tette, ez mondjuk igaz volt.
Szélviharként tört be hozzá nem sokkal korábban és kérte, hogy azonnal menjenek ki Felhőzugból és ellenőrizze a gyermeket, mert még mindig aggódott a méreg miatt.
Most volt a leghosszabb idő megtenni a Qinghéből Felhőzugig tartó utat. Útközben egyszer álltak meg, egy Qinghétől csupán pár mérföldre lévő faluban, ahol több napig maradtak és Wei Wuxian végig ágyban fekve hallgathatta Lan Wangji gyógyító és lelket tisztító dalait. Nem mintha nem élvezte volna, hogy a társa néha még énekelni is kezdett neki, de már az első nap végén jól érezte magát és szíve szerint folytatta volna az utat hazafelé, abban a reményben, hogy Wen Ning még mindig Felhőzugban tartózkodott.
Lan Zhannak azonban eszében sem volt elindulni amíg teljesen biztosra nem ment Wei Ying egészségével kapcsolatban. Többségében csendesen ápolta, még akkor is, amikor nem volt rá feltétlenül szükség, és bár szöget ütött a fejébe néhány dolog, nem kérdezte többször, mi volt a Wei Ying hasában áramló sötét energia, vagy mivel tudták annyira megfenyegetni a szerelmét, hogy azonnal felhagyjon a küldetésükkel és eljöjjenek a Nie klántól. Nem, bár aggódott, csendben maradt és figyelt, bízva abban, hogy Wei Wuxian hamarosan elmondja neki magától is mi történt.
De Wei Wuxian nem mondott semmit, és még csak eszében sem volt, hogy megemlítse. Az úton végig aggódott, és az sem csillapította ezt az érzését, amikor már teljesen felgyógyult. Nem, addig nem tudott megnyugodni, amíg egy orvos nem mondta azt, hogy minden rendben van a gyermekével.
Wen Ning elhúzta a kezeit és Wei Wuxian szaggatottan kifújta a levegőt, kezét azonnal csupasz hasára tette és megsimogatta egy kissé.
- Biztos… biztos, hogy ezzel nem bántottad? – kérdezte remegő hangon.
- Nem, egyáltalán nem érte több sötét energia, mint ami egyébként is ott van vele – bólintott Wen Ning – nekem úgy tűnt, rendben van…
- Hála a mennyeknek… - Wei Wuxian felsóhajtott és másik karját átvetette a szemei fölött – Úgy aggódtam…
Wen Ning csendben nézett végig a régi gazdáján. A földön feküdt, a félhomályban szinte világított fehér bőre a füvön. Az egész felsőruházatát szétnyitotta, a mellkasa még mindig remegett a zihálástól, a hasán, amikor elvette onnan a kezét és Wen Ning eléggé meresztette a szemét, egy apró dudor látszott. Olyan kicsi, hogy talán még kitapintani sem igazán lehetett, de mégis mutatta, hogy volt ott valami Wei Wuxian hasában.
- Wei úrfi… én nem bíznék annyira a saját szavaimban, ugye tudod… én nem vagyok orvos… és ez az egész helyzet is olyan új…
Wei Wuxian lassan elvette a karját a szemeitől és mélyen beszívta a levegőt, majd felnézett. A feje felett a fák lombját szelíd szél mozgatta, így néha láthatta a csillagos eget és a holdat, aminek a fénye levetült a fűre, ahol feküdt.
- Kinek a szavaiban bízhatnék, ha nem a tiédben, Wen Ning? – kérdezte halkan.
Wen Ning úgy döntött, nem válaszol. Nem is igazán tudott volna mit. A régi gazdája egy sóhajjal felült és összehúzta magán a ruháit elfedve a hófehér bőrét és az apró dudort is.
- Elmondtad már Hanguang Junnak?
- Hanguang Junnak… - ismételte egy sóhajjal – nem… pedig azt hiszem már sejt valamit… vagyis… érzékel valamennyit a sötét energiából…
Megérintette a hasát, de végig maga elé meredt. Wen Ning látta rajta, mennyire megviselte ez a pár nap. Wei Wuxian elmesélt neki mindent, amiről úgy gondolta, köze lehet a gyermeke egészségéhez, és bár Wen Ning hosszú ideig élt vele együtt, így félteni valakit még soha nem látta.
- Ha már sejti, felesleges tovább rejtegetni. Talán többet is segíthet, mint én valaha tudnék.
- Igazad lehet… nevetséges tovább hallgatnom a gyermekéről. De Wen Ning… szerinted… mit fog szólni hozzá?
Wen Ning halvány mosolyra húzta ajkát, sötét szemei melegen néztek le Wei Wuxian hasára.
- Bár nem ismerem annyira Hanguang Junt, mint te, Wei úrfi, de úgy hiszem, örülni fog… mindennek örül, ami tőled jön… és… tulajdonképpen a baba is…
Wei Wuxian is elmosolyodott, finoman megcsóválta a fejét és kezeit a hasára helyezte.
- Gondolod, hogy tényleg így fog gondolkodni? Szereti, ha fuvolázom neki… szereti, ha rajzolok neki… de egy gyerek mégsem olyan, mint egy tovaszálló dallam, vagy egy tintás papírlap.
- Ne rágódj rajta túl sokat, Wei úrfi – Wen Ning közelebb húzódott és a vállára tette a kezét – a végén még egyedül fogod világra hozni és nevelni, mert féltél elmondani neki.
Wei Wuxian felnevetett és lenézett a hasára.
- Na az biztos nem fog megtörténni! Lan Zhan végig mellettem lesz! Hallod, kicsi? – finoman megdörzsölte a hasát – Apu végig mellettünk lesz… ő lesz a legboldogabb utánam, amikor végre a kezében tarthat majd!
- Igazán szívet melengető látvány lesz, ha végre tényleg a kezében tarthatja – jegyezte meg Wen Ning – mit szeretnél, Wei úrfi? Fiút vagy lányt?
- Hm… ezen még nem gondolkodtam. Szinte teljesen mindegy… gyönyörű lesz és egészséges… bármi is legyen a neme… ő lesz a Lan klán ifjú örököse, és olyan ügyes kultivátor lesz, hogy messze túlszárnyalja majd az apját és a nagybátyját!
Wen Ning mosolygott. Felállt és felsegítette a földről Wei Wuxiant is, aki kimért léptekkel indult vissza a barátja mellett Felhőzugba.
- Neveken is gondolkodtam… - mondta, ahogy felnézett az égre – de csak lánynév van, amit találtam, meg persze, ha Lan Zhannak is tetszik.
- Mi lenne az, úrfi?
Wei Wuxian egy ideig habozott a válasszal. Átlépték Felhőzug határát, az akadály energiája, ami távol tartotta az illetéktelen behatolókat, felkavarodott a belépésükre. Persze nem kellett aggódniuk: ha náluk volt a ki- és bejárást biztosító tárgy, senkinek nem tűnt fel az ingázásuk. Wei Wuxian megtorpant a ponton, ahol útjaik kettéváltak a szállásaik felé.
- Yanli – mondta lágyan – A nővérem után lehetne Lan Yanli.
- Ez igazán szép gesztus.
Wei Wuxian mosolyogva bólintott. Yanli… a gyermeke, ha lány volt, biztos megérdemli azt, hogy egy olyan csodás emberről nevezzék el, mint amilyen Shijie volt. Talán Shijie is megtisztelve érezné magát… talán büszke lenne Wei Wuxianra… az ő kis A-Xianjára, aki hamarosan anya lesz… ráadásul nem is akárkinek a gyermekét fogja világra hozni…
Megrázta a fejét, hogy megálljt parancsoljon az egyre előtörő emlékképeknek. Nem most volt az ideje, hogy tűnődjön rajtuk.
- Jó éjt, Wen Ning – fordult a barátja felé, aki biccentett és finoman meghajolt.
Útjaik elváltak és Wei Wuxian Lan Zhan szállása felé indult. Mosolygott magában és halkan dúdolt. Az úton egy fehér ruhás alak közeledett felé, a holdfényben szinte világított a ruhája, na meg a hatalmas mosolya, amivel köszöntette őt. Lan Xichen összekulcsolta a háta mögött a kezeit és megtorpant.
- Klánvezér, Zewu Jun! – Wei Wuxian sietve összefűzte maga előtt az ujjai és meghajolt – Sajnálom, hogy a visszaérkezésünk után nem hozzád mentem, hogy üdvözöljelek. Mentségem nincs, elnézésedet kérem.
Lan Xichen ránézett, küzdve az ellen, hogy a tekintete ne tévedjen le a másik hasára. Nem volt éppen bosszús az említett dolog miatt, csak kicsit furcsállta Wei Wuxian udvarias stílusát.
- Semmi baj, Wei úrfi… - mondta – Wangji elmagyarázta, mi történt. Őszintén remélem, hogy már felgyógyultál.
- Igen… már semmi bajom… - bólintott Wei Wuxian – Lan Zhan a lakrészében van?
- Nem, a hidegvízű forrásnál kultivál – mondta Lan Xichen. – Javaslom, keresd fel. Aggódik érted.
- Pedig már annyiszor elmondtam neki, hogy jól vagyok… - sóhajtotta Wei Wuxian, ahogy hátrébb lépett, abban a reményben, hogy felkeresheti a párját.
Lan Xichen csendben maradt pár pillanatig, csak ajkai nyíltak el azt jelezve, hogy valamit még mondani akar. Tekintete lesiklott Wei Wuxian hasára.
- Nem feltétlenül a mérgezés az, ami aggasztja, úgy hiszem – mondta végül, mélyen Wei Wuxian szemébe nézett – nekem talán nincs közöm ahhoz, hogy miért folyamodtál újból arra, hogy démoni energiát használj – szünetet tartott, Wei Wuxian hátrébb lépett, karját lassan maga elé emelte, mintha védekezni akart volna, szemöldökeit összevonta –, de látom, hogy ő csak emészti magát, ha nem beszélsz neki róla. Talán azt hiszi, nem bízol meg benne eléggé.
- H-Honnan… - dadogta, majd gyorsan megrázta a fejét. Ostoba kérdés. Lan Xichen magas kultiválószinten állt, nyilván szabad szemmel is észre tudja venni az olyan mennyiségű démoni energiát, ami a méhét alkotta. De ezek szerint nem tudta, miért is volt a hasában pontosan – Még ma beszélni fogok vele.
- Örülök – Lan Xichen újból elmosolyodott, majd meghajolt Wei Wuxian előtt, aki még mindig megdöbbenve ugyanígy tett – Akkor jó éjszakát, Wei úrfi. Hamarosan eljön a csendes pihenő ideje.
Wei Wuxian az ajkába harapott, bólintott és csak akkor egyenesedett fel, amikor Lan Xichen elhaladt mellette. Mélyet sóhajtott. Eddig bele sem gondolt abba, hogy Lan Zhant hogy érintheti a dolog… a bizonytalanság, amiben Wei Wuxian hagyta. Tudta, hogy valami történt, de arról fogalma sem volt, hogy jó-e vagy fenyegető… jobb lesz, ha mindezt tisztázza vele.
Felsóhajtott és megfordult. Összefont karokkal sétált el a hideg forrásig, azon morfondírozva, vajon hogyan mondhatná el neki úgy, hogy ne kapjon sokkot… vagy akármit is reagálna.
A második Lan mester ruhái szépen összehajtogatva voltak feltornyozva a parton, ő maga pedig neki háttal ült a vízben. Nedves haja a vállára tapadt, és karjai körül kicsit kavargott a víz, de egyébként mozdulatlan volt. Wei Wuxian óvatosan lefejtette magáról a saját ruháit és kevésbé rendezetten Lan Zhané mellé tette a földre. Észrevette a fehér homlokszalagot is, ami a ruhakupac tetején feküdt. Elmosolyodott, felvette és óvatosan a saját homlokára kötötte.
Amint a lába a vízbe ért és beleereszkedett a csontig hatoló hideg forrásvízbe, Lan Zhan megfordult. Felvonta a szemöldökét a homlokszalagja láttán, de nem mondott semmit. Wei Ying mosolyogva gázolt felé a vízben és amikor elég közel ért hozzá, Lan Zhan karjai a dereka köré fonódtak és az ölébe húzták őt.
Ez az első alkalom, hogy Lan Zhan teljesen meztelenül látja amióta a gyermek megfogant. Vajon észrevesz valami változást? Ha észre is vesz, valószínűleg nem tesz megjegyzést…
- Szerinted híztam, Lan Zhan? – kérdezte szelíden, a karjait a férfi nyaka köré fonta.
- Mn.
- Tehát nem? – kuncogott Wei Wuxian ahogy megcsókolta a homlokát.
- Te mindig gyönyörű vagy.
Lan Zhan egyik keze felsiklott a hátán, finoman meghúzva a fehér szalag végét, de nem annyira, hogy azért leessen. A másik keze lefelé vándorolt a derekáról, ami halk nyögést eredményezett Wei Wuxian részéről. Nem hitte, hogy ennyire hiányzott neki Lan Zhan érintése… szinte elolvadt, és mivel Lan Zhan ölében ült, érezte, hogy az érzés kölcsönös.
Mégsem engedhette mindezt. Elkapta Lan Zhan csuklóját és visszahelyezte a csípőjére.
- Lan Zhan, el kell mondanom valamit.
Lan Zhan felpillantott rá, a szemei talán… csalódottak voltak? Kíváncsiak? Aggódók? Wei Wuxian nem tudta megállapítani. Hirtelen túl nehéznek tűnt, hogy kimondja, és túl nevetségesnek, hogy Lan Zhan elhiggye. Minden terv, amit eddig kigondolt, tovaszállt a fejéből, és csak ült Lan Zhan ölében, ölelve őt, mégis képtelenül arra, hogy elmondja neki, amit Wen Ningnek olyan könnyen elmondott. De mégis… meg kellett tennie.
Egyik kezét Lan Zhan mellkasára tette, ahol a Wen klán égetett napszimbóluma volt. Aztán lenézett magára, a másik keze pedig a hasára csusszant, a kicsi, alig észrevehető dudorra, amire annyira büszke volt és legszívesebben világgá kürtölte volna, de Lan Zhan egész más volt, mintha a világnak kiáltotta volna ki.
Megérintette Lan Zhan arcát és mélyen a szemeibe nézett, miközben egy halvány, de boldog mosolyt erőltetett az arcára.
- Lan Zhan… mi lenne, ha azt mondanám, hamarosan apró lábacskák szaladgálnának a jingshidben? Ha azt mondanám kicsi, felhőmintás ruhákat kellene beszereznünk? Ha egy új Lan örökös érkezne a klánba?
Lan Zhan összevonta a szemöldökét és némán meredt Wei Wuxian szemeibe, a tekintete zavart volt és értetlen. Wei Wuxian arcáról nem tudta letörölni a mosolyt. Megsimogatta a férje arcát és közelebb hajolt.
- Nem érted, igaz?
- Nem hiszem…
Wei Wuxian mosolygott, hüvelykujjával a hasát simogatta. Hát végül is ki kell mondania, nincs értelme a további kertelésnek.
- Édes, jó Lan Zhanom… kisbabánk lesz… a te gyermekedet hordozom…
A társa hátrahőkölt, majdnem teljesen letolva őt az öléből. A szemei elkerekedtek és mintha el is sápadt volna. Végig mélyen Wei Wuxian szemébe nézett, aki boldogan, büszkén és megkönnyebbülten mosolygott rá most, hogy elmondta Lan Zhannak.
Lan Zhan tekintete levándorolt a hasára. Wei Wuxian még mindig fogta, így nem látta biztosan, hogy látszott-e már valami. Újra felnézett a társa sötéten csillogó szemeibe.
- Nem viccelsz… - állapította meg – te tényleg…
Wei Wuxian boldogan bólintott, átkarolta a nyakát és hagyta őt, hogy közelebb húzza magához, egészen addig, hogy a homlokuk összeért. Lehunyta a szemeit és kellemes melegség öntötte el a testét.
- A pici örökös… nem is… a mi gyermekünk… a kettőnké… a saját vérünk, Wei Ying… benned…
Wei Wuxian hallotta a hangján az izgatottság, meghatottság és a sokk egyvelegét. Tudta ő, hogy boldog lesz Lan Zhan… hármasban…
Izgatott bizsergés futott végig a testén és hozzábújt a férjéhez. Lan Zhan még mindig a szemébe nézett, bár a keze a hasa tájékán kutatott, igyekezvén elvenni az övét, hogy a sajátját rakja rá és érezze bárminemű jelét is az életnek odabent.
- Mióta? És ami a legfőbb, hogyan?
- Amióta nem hagytam, hogy hozzám érj… nagyjából két hónapja már… és hogy hogyan… nos… készítettem magamnak egy méhet.
Lan Zhan szemei a két hónap említésére furcsa fénnyel kezdtek csillogni. Talán nem hitte el, hogy két hónapig nem szólt róla, viszont a válasz második felére összevonta a szemöldökét. Mostanra már elhúzta Wei Ying kezét és a sajátját helyezte a kis dudorra, amiről bizton állíthatta, hogy eddig nem volt ott. Na de a bőre alatt még mindig ott kavargott a démoni energia, amitől Lan Zhannak csak még jobban elkerekedtek a szemei.
- Wei Ying… ehhez van köze a démoni energiának idebent?
Wei Wuxian pislogott, a mosolya az arcára fagyott. Lan Zhan hangja nem volt fenyegető, inkább volt a megszokott szelíd, csak még mintha csalódottság vegyült volna benne. Lan Zhan szemében hirtelen minden értelmet nyert: az utalások, és álmok, amiket Wei Ying mesélt neki a gyermekről, a motyogása lázálmában, és persze a démoni energia a hasában.
- Lan Zhan… figyelj rám… ez volt az eszköz, amivel elérhettem… hidd el, képes vagyok megtartani magamban és…
- Kilenc hónapig, Wei Ying. Tönkre fog tenni! – a hangja erőteljesebben hatott. Nem volt éppen dühös, csak… csalódott? Óvó, védelmező?
- Nem, Lan Zhan! Én vagyok a Yiling Pátriárka! Képes vagyok fenntartani a méhet és világra hozni ezt a gyermeket! A mi gyermekünket!
Lan Zhan nem húzódott el tőle. A kezét még mindig a hasán tartotta, de nem tett semmit, figyelte a keze alatt örvénylő energiát és néma maradt hosszú-hosszú ideig. Wei Wuxian légzése felgyorsult a szívverésével együtt. A meleg boldogság hirtelen eltűnt belőle és úgy érezte, Lan Zhan elutasította, belelökte egy feneketlen mederbe, ahol csak zuhant és zuhant…
- De mi mindennek az ára? – kérdezte Lan Zhan, visszafogva a saját hangját – A tested és a lelked egyaránt megnyomorodik… ha a gyerek meg is születik, hogy várhatod, hogy a klánom befogadja?
- Be kell fogadniuk… törvényes házasságból született… és a tiéd…
- Mégis milyen gyermek válik abból, aki kilenc hónapig démoni energiában fejlődik és él?
Wei Wuxian megborzongott, megérintette Lan Zhan kezét a hasán és megszorította. A szíve elfacsarodott és úgy érezte, most érkezett meg a gödör aljára, amibe Lan Zhan taszította. És fájt, iszonyúan fájt, annyira, hogy beleremegett az egész lénye.
- Lan Zhan, azt akarod mondani…
A férfi felnézett rá, összefűzte az ujjaikat és visszaszorította a kezét.
- Aggódom érted…
Wei Wuxian lesütötte a szemét. A víz hirtelen jéghideggé vált körülötte, még Lan Zhan bőre sem melegítette többé.
- Aggódsz miattam… - ismételte halk, elhaló hangon – és azt kívánod, bár feladnám ezt a gyereket, csak hogy biztonságban legyek, igaz? Nem akarod, hogy tovább hordozzam… nem akarod, hogy a világra hozzam, mert aggódsz miattam… így van?
Lan Zhan rábámult, Wei Wuxian csak félve pillantott fel a szemeibe, amik ezúttal semmit nem árultak el. Nem volt bennük harag, csalódottság, kíváncsiság… tehát Wei Wuxiannak igaza volt.
Kihúzta a kezét Lan Zhan szorításából és lemászott az öléből, majd a part felé kezdett oldalazni, kezét a hasán tartva, és úgy meredve Lan Zhanra, mintha bármelyik pillanatban utána vethetné magát és kitéphetné belőle a magzatot. De Lan Zhan semmi ilyet nem tett. Nyugodtan, mozdulatlanul ült, a szemét lesütötte, néhány vizes tincs az arcába hullott.
Wei Wuxian kilépett a partra és felmarkolta a ruháit és sietve magára vette őket. Szinte azonnal átnedvesedtek, de nem érdekelte különösebben. Nem mondott semmit, ajkait összeszorította, kezét az apró dudoron tartotta.
- Wei Ying…
Lan Zhan végre felnézett és megszólította, még előbbre is mozdult a vízben, mire Wei Wuxian tett egy lépést hátra. Lan Zhan ekkor megállt, tekintete aggódó volt és talán egy kicsit rémült, vagy kétségbeesett.
- Jó éjszakát, Lan Zhan.
Wei Wuxian sarkon fordult és sietve otthagyta a hidegvizű forrást, és mire felért a domb tetejére, ami elválasztotta a vizet Felhőzugtól, már rohanni kezdett és engedte a könnyeket lefolyni az arcán. Hogy gondolhat ilyet Lan Zhan? Eldobni maguktól a saját gyermeküket… azt a kis életet, ami olyan szépen fejlődött benne? Valamilyen szinten megértette Lan Zhan aggodalmát… de még mit nem! Nem fog meghátrálni! Nem hátrálhat meg…
Nem tudta hányan láthatták a sötétben, ahogy végigrohan az udvarokon és hangosan behúzza maga mögött Lan Zhan szobájának ajtaját. Nekidőlt egy pillanatra, hogy kifújja a levegőt, de amint újból egy mélyet lélegzett, rátört a zokogás és összegörnyedve, két kezét a hasán tartva botladozott el az ágyig és gömbölyödött össze rajta.
A forró könnyek áztatták az arcát, még egy takarót is magára húzott, de mégis fázott. Lan Zhan elárulta őt és ezt a gyereket. A saját kicsi fiukat vagy lányukat…
Arcát a párnába fúrta, mire a homlokszalag meglazult rajta. Wei Wuxian megmarkolta és lehúzta a homlokáról. A markába szorította és könnyes szemekkel bámulta a félhomályban a rajta lévő felhőket. Aztán feltekerte a kezére és a mellkasához szorította.
- N-Nem lesz baj… - suttogta el-elcsukló hangon – ha apu nem is… é-én biztosan… én megvédelek… hallod? S-Senki nem vehet el t-tőlem… az én gyermekem is vagy… anya szeret… rendben…? Anya szeret... és megvéd…
Szabad kezét a hasára helyezte és csak a légzésére figyelve próbált meg megnyugodni. Bár megpróbált nem Lan Zhanra gondolni, vagy arra, hogy mi lesz most vele, képtelen volt kiverni a fejéből az aznapi eseményeket. Amikor pedig végre sikerült elaludnia, rémképek és álmok gyötörték, melyek közepette csak két szót motyogott állandóan:
„Anya szeret…"