Wei Wuxian nem lepődött meg, amikor egyedül ébredt az ágyban. A nap gyenge fénnyel világított be a szobába, Wei Wuxiannak beletelt egy kis időbe, amíg rájött, hogy nem hajnal van, csak sötét fellegek takarják az eget.

- Idén túl hamar fog beköszönteni a tél… - motyogta magának ahogy felült és lenézett a kezére, amire még mindig fel volt tekerve Lan Zhan homlokszalagja.

Biztos volt benne, hogy ha járt is bent nála, miközben aludt, nem éjszakázott vele. A szalaghoz meg végképp nem nyúlt a kezén. Ez némiképp elszomorította és elgondolkodott rajta, hogy talán vissza kellene adnia neki… ha Lan Zhant szalag nélkül látják, biztosra veszik, hogy valami nem stimmel… a legjobb lesz, ha gyorsan megkeresi és visszaadja neki.

Felült és felhúzta meztelen lábaira a csizmáit. Vajon lesz valami mondanivalója Lan Zhannak? És ő mit fog tenni, ha arra kéri, hagyja el a gyermeket amíg nem késő? Hisz elég lenne hozzá egy pillanat alatt eltüntetni a démoni energiát…

Felállt, de szinte abban a pillanatban visszaesett az ágyra. Megszédült és a kezébe temette az arcát, miközben szorosan behunyta a szemeit. Mi történt vele megint? Az arca nem volt forró, a levegő nem volt sem hideg, sem száraz és forró, tehát láza nem volt.

Pár pillanatig mozdulatlanul ült, majd elvette a kezét az arcáról és újra az egyik csuklójára kötözte a szalagot. Aztán lassan felegyenesedett és bár egy pillanatra fordult egyet a szoba, amint lehunyta a szemét, majd kinyitotta, minden újra a normális volt. Azért óvatos volt ahogy elindult az ajtó felé és kilépett.

Enyhe szél fújt végig az udvaron és simogatta Wei Wuxian arcát. Lassan indult el a főbb csarnokok felé, remélve, hogy megtalálja Lan Zhant. Kételyek őrölték belülről, legszívesebben bent maradt volna a jingshiben, magára zárta volna az ajtót és várt volna egyedül még hét hónapot… de ezt nem tehette, mivel a józan esze azt diktálta, hogy nem menekülhet örökké a problémái elől és hogy ez olyan dolog, amit komolyan meg kell vitatnia Lan Zhannal anélkül, hogy elmenekülne.

Útközben nem volt szerencséje, sikerült belefutnia tanítványok kis csoportjába, akik már túl voltak az első óráikon és megérdemelt szünetüket élvezték az udvaron beszélgetve. Amikor megpillantották őt, Wei Wuxiannak az volt az érzése, hogy abbahagyják a beszélgetést és csak őt figyelik. Elrejtette a szalagos csuklóját és megpróbált nem figyelni a fiatalok gyanakvó pillantására. Biztosan nem tudják a nagy titkát… Lan Zhan csak nem mondta el rögtön az egész klánnak… nem tette volna… hacsak nem lenne olyan boldog, hogy nem bírja magában tartani. De olyan még soha nem volt, hogy Lan Zhan valamit ne bírt volna magában tartani…

- Wei testvér!

Wei Wuxian riadtan megtorpant és a felé tartó Lan Sizhuire nézett, aki nyomában Lan Jingyivel és Jin Linggel közeledett felé. Idegességében az ajkába harapott, úgy, hogy apró vércsepp csordult ki belőle. Azért, amikor megálltak előtte és oldalra döntött fejjel méregették a furcsa arckifejezését, magára erőltetett egy vidám mosolyt, miközben a csuklóját mindvégig maga mögött tartotta.

- Fiúk! Milyen volt az óra? Lan Qiren még mindig olyan fásult, mint régen?

- Hát azt mi nem tudhatjuk régen milyen volt… - forgatta a szemeit Jin Ling – de ha régen tényleg olyan szörnyű volt, most ezerszer rosszabb…

Jingyi egyetértőn bólogatott, bár azért a szeme sarkából körülnézett, vajon nem jön-e egy idősebb kultivátor, aki meghallhatná a beszélgetésüket. Csak Sizhui mosolygott elnézően.

- Nem is vele volt egyébként óránk, hanem Hanguang Junnal… egy tesztet kellett kitöltenünk és végig ő felügyelt minket…

- De végig csak olvasgatott.

- Egyszer sem lapozott abban a könyvben!

- Kíváncsi vagyok, mi köti le a figyelmét ennyire – tűnődött Jin Ling és sokatmondón Wei Wuxianra pillantott – hogy még a homlokszalagját is elfelejtette felrakni.

Wei Wuxian eldugott keze ökölbe szorult és kis híja volt, hogy nem hagyta csak úgy ott a három gyereket. Hogy mi köti le ennyire Lan Zhan figyelmét? Volt egy-két tippje felőle.

- Hanguang Jun még mindig a tanteremben van?

Jin Ling vállat vont, Sizhui elgondolkodva pillantott vissza a terem ajtajára, ahol tanultak. Jingyi válaszolt csak:

- Amint végeztünk, elment… de mivel nemsokára egy újabb teszt következik, már lehet, hogy visszajött.

- Zewu Jun is bement a terembe, talán mindketten ott vannak még. Miért szeretnéd ennyire megtalálni Hanguang Junt?

Wei Wuxian Jin Lingre pillantott és két ujja közé csippentette a fiú arcát. Három elkerekedett szempár meredt a csuklójára kötött szalagra, de pont nem érdekelte, már túl késő volt, hogy visszarejtse a háta mögé. Halkan sóhajtott és a fejét csóválta.

- Hogy nektek mindig bele kell ütnötök az orrotokat mások dolgába…

Elengedte Jin Ling arcát, majd sietve elindult a terem felé, ahol a tanítványok tanultak, de még pont hallotta, ahogy Jin Ling elégedetlenül megjegyzi: miért ilyen ma mindenki?

Nem méltatta őket válaszra, csak megérintette a hasát. Bizony, jobb dolga is volt, hogy őket kezdje nevelni és megtanítsa őket az erényre na meg arra, hogy ne ártsák bele magukat mindenbe, mint ahogy ő tette fiatalkorában.

Kinyitotta a terem ajtaját és körül sem nézve belépett, majd behúzta maga mögött. Csak ekkor pillantott fel a földről és pillantotta meg a Lan testvéreket. Az idősebbik, Lan Xichen meleg mosollyal üdvözölte őt, bár szinte biztos volt, hogy Wei Wuxian egy mondata közben nyitott be. Összefűzte maga mögött a kezeit és félig felé fordult. Kisöccse, Lan Zhan kevésbé volt könnyen olvasható. Az érkezésére felemelte a fejét és a párja felé fordult, tekintete mintha egy kicsit csodálkozó lett volna, ugyanakkor lágy, ajkai kissé elnyíltak kezében kicsi csomagot tartott, amiben rejtély, mi is volt pontosan.

Wei Wuxian összefűzte maga előtt az ujjait és meghajolt a klánvezér előtt, aki csak mosolyogva biccentett és a testvérére nézett.

- Azt hiszem, magatokra hagylak, Wangji – mondta, majd még egyszer rájuk mosolygott, mielőtt elhagyta volna a termet. Wei Wuxian figyelmét nem tudta elkerülni, hogy lepillantott a hasára még mielőtt elhaladt volna mellette.

Miután távozott, hosszú ideig nem szóltak, csak nézték egymást, na meg a földet. Mivel nem beszéltek, felerősödtek a halkabb zajok: odakintről behallatszott a tanítványok zsivaja, és a felerősödött szélben az ajtó elé akasztott csengők is megszólaltak. Wei Wuxian összefonta maga előtt a karjait és közelebb lépdelt hozzá. Lan Zhan a helyén maradt és lesütötte a szemét.

- Elmondtad neki? – kérdezte rá sem pillantva Wei Wuxian.

- Nem – jött a válasz – tőlem senki nem tudja.

Kis ideig csendben maradt, majd folytatta:

-Nem tudtam, elmondhatom-e bárkinek is. Wei Ying, én aggódom…

Wei Wuxian felemelte a kezét, mire Lan Zhan elhallgatott, de végre felnézett és közelebb lépett. Letette a kis csomagot az egyik mellette lévő asztalra, majd megfogta Wei Ying mindkét karját és kényszerítette őt, hogy a szemébe nézzen.

- Lan Zhan…

- Wei Ying… tudod… hogy bármit is teszel, én mindig… mindig szeretni foglak – elengedte Wei Wuxian karját és gyengéden végigsimított az arcán.

Wei Wuxian összerezzent az érintésétől és az ajkába harapott, ám a tekintetét nem fordította el.

- Ezt…

- Ezzel nem azt mondom, hogy nekem mindegy, mit teszel, nem… - a tekintete komoly volt és aggódó. A hangja remegett és akadozott, Wei Wuxian pedig maga is meglepődött, hogy ennyit beszél magától – Imádlak. Akarlak. Veled akarom leélni az életemet. Meg akarlak csókolni minden reggel, amikor felkelek, és este, amikor lefekszünk. Ha kihordod ezt a gyermeket… és… nem engedhetem… nem akarlak még egyszer elveszíteni… én azt nem…

Szaggatottan beszívta a levegőt és elfordította a tekintetét, nem fejezve be a mondatot. De nem is kellett, Wei Wuxian pontosan tudta mit akart mondani: azt nem élné túl.

Ő viszont nem szándékozott lemondani a gyermekről, ami már két hónapja a testében növekedett. A hasára tette a kezét és közelebb húzódott Lan Zhanhoz, a mellkasának döntve a homlokát. Lehunyta a szemét és figyelt. A férfi egyszer azt mondta neki, hallgassa a szívverését, az többet elárul, mintha szavakkal fejezné ki magát. Lan Zhan szívverése most gyorsan vert, izgatottan vagy… inkább kétségbeesetten.

Lan Zhan a hátára tette tette a kezét és átölelte őt. Wei Wuxian akaratlanul is hozzábújt és lehunyta a szemét. Meg tudta érteni Lan Zhan álláspontját. Nem volt baj azzal, hogy terhes volt és az ő gyermekét várta… sőt, örült, boldog volt, amikor megtudta. Csak az volt a baj, hogy egy kis életért cserébe lehet, hogy újra elveszítette volna élete szerelmét, ezúttal talán tényleg örökre. Lan Zhan pedig nem volt hajlandó kockáztatni a párja életét semmi szín alatt…

- Lan Zhan… ne kérd, hogy adjam fel a gyermeket… ne kérd, hogy oszlassam el a démoni energiát magamból és megöljem őt…

Hallotta, hogy Lan Zhan szívverése felgyorsul, de egyébként a férfi mozdulatlan maradt és csak ölelte őt. Csend állt be, Wei Wuxian még a kívülről beszűrődő zajokat sem volt képes hallani. Behunyta a szemét és várt.

- Soha nem kérnék ilyet – mondta végül Lan Zhan, majd kis szünet után hozzátette – bármi áron meg akarod szülni?

Wei Wuxian felnézett rá és komolyan bólintott.

- Igen… már az is egy csoda, hogy itt van… és ő a mi gyermekünk, Lan Zhan. Nem fogom eldobni magamtól a fiadat, vagy lányodat.

Lan Zhan lenézett rá, megsimította az arcát, hátrahúzva néhány fekete tincset a szeméből. A tekintete nem változott meg, ugyanolyan aggódó és kétségbeesett volt, mint korábban, viszont most mintha erőlködött volna, hogy ellágyítsa.

- Melletted leszek, bármi történjen is.

Wei Wuxian elmosolyodott, keze a hasára csúszott és gyengéd köröket írt le rajta. Tudta, hogy Lan Zhan még mindig nem fogadta el teljesen, amit tett… és talán a gyermeket sem fogadta el sajátjaként. Egyszerre akart sírni emiatt és tovább mosolyogni, hiszen számíthatott a támogatására.

Felemelte az egyik kezét, összeérintve a hüvelyk- és kisujját.

- Megígérem, Lan Zhan – kezdte – hogy rendben leszek, túlélem ennek a gyereknek a szülését és soha többé nem fogok démoni kultiváláshoz folyamodni! Boldogan fogunk élni mind a hárman, mert egészséges gyermeket adok neked, én pedig örökké melletted maradok.

Lan Zhan figyelemmel hallgatta, és végig a szemébe nézett. Majd egy aprót sóhajtott és lenézett Wei Wuxian hasára. A társa tudta, mire gondol. „Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani." Lan Zhan mégsem mondta ki, csak csendben nézett le a hasára, amit aztán óvatosan megérintett. Wei Wuxian elpirult és megérintette Lan Zhan kezét, a kicsi dudorra szorítva a kezüket.

Aztán Lan Wangji egy pillanattal később visszarántotta a kezét és zavartan elfordította a tekintetét. Wei Wuxian mélyet sóhajtott. Tehát tényleg nem fogadta el teljesen a döntését és a gyermeket sem… talán csak idő kell neki…

Jobb lesz egy ideig nem felhozni a gyermeket.

- Az… - Lan Zhan Wei Wuxian csuklójára nézett, amire a homlokszalagja volt felkötve.

- Áh, igen, vissza akartam adni – Wei Wuxian azonnal letekerte a kezéről és neki nyújtotta – a tanítványok már rémtörténeteket szőnek, hogy vajon miért nem viseled ma.

Lan Zhan óvatosan elvette és felkötötte a homlokára, majd még végig is simított rajta, hogy biztosan jól álljon. Wei Wuxian azért mosolyogva még megigazgatta egy kicsit. Lan Zhan biccentett, és mintha átfutott volna az arcán egy halvány mosolyféleség. Aztán lehajolt és felvette a kis csomagot az asztalról és Wei Wuxian felé nyújtotta.

- Az enyém? Mi ez, Lan Zhan?

- Ebéd… el akartam vinni, de jöttél…

Wei Wuxian most végre őszinte mosolyra húzhatta a száját és lábujjhegyre állt, hogy gyors puszit adjon neki. Amint visszaereszkedett a földre, elvette a csomagot és hátrébb lépett.

- Nos, ha jól tudom, neked van még itt feladatod, nem is zavarnék.

Lan Zhan őt figyelte, majd csak megrázta a fejét.

- Van még időm.

Wei Wuxian megfordult. Közelebb lépett, és fél karral átkarolta a nyakát, majd lejjebb húzta egy csókra. Lan Zhan nem utasította el, sőt még a derekát is átkarolta, ami felettébb tetszett Wei Wuxiannak. A tegnap óta végre történt valami igazán jó… egészen beleszédült Lan Zhan csókjába.

Lan Zhan finoman megharapta az alsó ajkát miközben eltávolodott a társától. Wei Wuxian megnyalta a harapás helyét, majd mosolyogva elengedte a férjét. Amint hátralépett egyet, megtántorodott és arra gondolt, talán nem is Lan Zhan csókja szédítette el ennyire. A tagjaiból kiszállt az erő, karja elengedte a csomagot, ami egy puffanással érkezett a földre, lábai összecsuklottak alatta és ő a föld felé zuhant.

Kis híja volt, hogy el nem érte a kemény fapadlót, ami a tantermet borította. Lan Zhan elkapta és aggódó tekintettel hajolt fölé, majd szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán.

Wei Wuxian nem hallott és a látása elhomályosodott. Lan Zhan arca eltorzult előtte, és bár még mindig látta az aggódását, látta az arcán, hogy kiabál, hogy őt nézi, le tudta olvasni a saját nevét a szájáról, mégsem tudott válaszolni, vagy tenni bármit is. Gyengének érezte magát és képtelen volt még arra is, hogy gondolkodjon, vajon miért lett Lan Zhan hirtelen ilyen… ő egyáltalán nem aggódott…

Lan Zhan oldalra nézett és mondott valamit. Arca megfeszült, szemöldökét összevonta, szája mintha kiáltásra nyílt volna. Wei Wuxian nem érezte maga körül az óvó karjait, azt is csak alig tudta érzékelni, hogy a mellkasához húzza, ahol beszívhatja az álmosító, biztonságot jelentő illatát.

Egy másik alak hajolt fölé, egy Lan Zhanhoz nagyon hasonló. Lan Xichen volt…? Lehet… az ő arca is aggódó volt, mondott valamit, majd megérintette az arcát. Felemelték. Aztán kirohantak vele az épületből. A kinti fény elvakította, hát becsukta a szemét és Lan Zhan mellkasának dőlve az eszméletlenségbe sodródott.