Nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen. Néha-néha közelebb sodródott az ébredéshez, ilyenkor ki is nyitotta a szemét, de a látása homályos volt és pár pillanat múlva minden újra elsötétedett. Viszont azokra emlékezett, mit látott, amikor magához tért néhány másodpercre. Látta Lan Zhan arcát egész közelről vizsgálni az arcát, kezét a kezében tartani és erősen szorítani. Máskor két fehér ruhás alak állt az ágyánál és veszekedtek a gesztikulációkból ítélve. A harmadik emlékképben pedig Lan Zhant látta a guqinja mellett ülni és játszani. A hangokat egyszer sem hallotta, így ötlete sem volt, min veszhetett össze Lan Zhan és a bátyja.

A szemhéjai nehéznek tűntek, de küzdött, hogy kinyithassa a szemeit. Pislogott párat, a feje fájt, szinte szét akart robbanni, a látása pedig homályos volt kezdetben. Végül sikerült kivennie Lan Zhan arcát maga mellett. A férfi szemei csukva voltak, kezében lágyan tartotta Wei Ying csuklóját, amíg ujjaiból spirituális energia áramlott kékes fénnyel társa csuklójába.

Wei Wuxian óvatosan megmozdította a kezét, hogy Lan Zhan észrevegye, ébren van. A másik keze azonnal a hasára csúszott és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy az apró dudor még mindig ott volt.

Lan Zhan kinyitotta a szemét, majd aggódó tekintettel közelebb hajolt, mintha nem hinné el, hogy Wei Ying tényleg ébren van. Óvatosan visszaengedte a kezét az ágyra és a kezébe fogta az arcát.

- Wei Ying! – a hangja lágy volt, de aggódó. Wei Wuxian kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon.

- Lan Zhan…

Megpróbált felülni, de a társa visszanyomta az ágyra és rosszalló tekintettel figyelte. Wei Wuxian engedelmesen sóhajtott és lágyan megdörzsölte a hasát. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd egy újabb mély lélegzet után megint kinyitotta.

- A gyermek miatt ájultam el, ugye…? Meddig nem voltam magamnál?

Lan Zhan egy pillanatra félrenézett, mintha nem akart volna választ adni. Wei Ying kinyúlt és megérintette a kezét, mire összerezzent és újra ránézett. Csak most látszódott, hogy az arca milyen megviselt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak, a homlokszalagja el volt egy kissé csúszva, a haja pedig ziláltan omlott a vállára.

- Négy napig – mondta végül színtelen hangon.

Wei Wuxian lélegzete bent akadt egy pillanatra és ő is félrenézett. Nem mert belegondolni, hogy Lan Zhan négy napon keresztül nem aludt, csak valószínűleg őt istápolta, na meg zenélt neki és spirituális energiát adott át neki. Arról nem beszélve, hogy Wei Wuxian még csak két hónapja hordozta magában a gyermeket és már négy napra öntudatlanságba esett… mi lesz majd a nyolcadik, vagy a kilencedik hónapban?

- Sajnálom… - mondta halkan.

Lan Zhan megrázta a fejét és óvatosan a kezére helyezte a kezét, majd finoman megszorította.

- A bátyám szerint elkerülhetjük, hogy még egyszer így elájulj… csak minden nap spirituális energiát kell kapnod, legalább fél órán keresztül.

Wei Wuxian bólintott és felszakadt belőle egy megkönnyebbült sóhaj is. Ha csak ennyin múlott…

Elkerekedtek a szemei és felült, kezét a hasára szorította.

- Lan Xichen tudja?! – kérdezte, a hangja kétségbeesetten csengett.

Lan Zhan átkarolta, másik kezét pedig Wei Yingére tette a hasára, figyelve, hogy csak a kezét érintse, az apró dudort ne. Félrenézett és hallgatott.

- Ki tudja még, Lan Zhan? Lan Qiren? Az idősek? Ki tud még róla?

A férfi a fejét rázta.

- Senki… csak Xichen és én. De el kellene mondani a bölcseknek és a nagybátyámnak is… mégiscsak… egy Lan gyermeket hordozol…

Wei Wuxian a fejét rázta.

- Tudom, mit mondanának. Te is megmondtad. Hogy várhatom el, hogy befogadjanak egy ilyen gyermeket? Már az is elég nagy gondot jelentett, amikor bejelentetted, hogy velem akarsz összeházasodni… befogadtak a klánodba, de Lan Zhan… egy férfi vagyok… démoni energiából épült méhhel… benne a te gyermekeddel… nagy botrányt fogok kavarni. Mi lesz, ha…

- Wei Ying, bármi is történjen, én melletted állok.

Wei Wuxian magához ölelte a társát és a nyaka hajlatába fúrta az arcát. Lan Zhan magához szorította és mélyen beszívta az illatát. Megsimogatta a puha, fekete haját és apró csókot lehelt a halántékára.

- Csak azt akarom, hogy boldog legyél – mondta halkan Lan Zhan – csak akkor vagyok én is az, ha boldognak láthatlak.

Wei Wuxian bólintott és megborzongott. A párja hangja olyan lágy volt és olyan keserédesen csengett, hogy a szíve sajdult bele. Lan Zhan mellette akart kiállni. Nem mellette és a gyermek mellett. Jobban fájt, mintha ötven ütést mértek volna a hátára büntetésként. Lan Zhan nem szerette a gyermeket, akit hordozott… nem, ő csak Wei Yinget szerette és elítélte a gyermekét, aki démoni energiában fejlődött hónapokon keresztül.

Finom kopogás hallatszódott, majd valaki benyitott. Wei Wuxian felemelte a fejét, állát a társa vállára tette, a tekintete pedig találkozott Lan Xichen aranyszínű szemeivel. Furcsán csillogtak és nem is mosolygott úgy, ahogy szokott. Csak akkor eresztett meg egy apró, kényszeredett mosolyt, amikor észrevette, hogy Wei Wuxian ébren van és őt figyeli. Letette a kezében lévő tálcát az egyik kis asztalkára, ahol Lan Zhan guqinja és egy másik érintetlen tálca mellé. Biztosan az öccsének hozta az ételt, viszont ezek szerint Lan Zhan hozzájuk sem ért.

Lan Zhan óvatosan elengedte Wei Wuxiant és távolabb húzódott tőle, hogy a bátyja felé fordulhasson. A tekintete szikrákat szórt, ahogy ránézett.

- Remélem nem zavarok – mondta Lan Xichen, a mosoly egy pillanatra újra megfakult, majd aprót biccentett a testvére felé, mielőtt helyet foglalt a közelében – Wei úrfi, jó látni, hogy magadhoz tértél.

Wei Wuxian bólintott és az ajkába harapott. Ültében összefűzte az ujjait és meghajolt a férfi felé. Majd lesütötte a szemét és a kezeit az ölébe ejtette. Lan Zhan ránézett és gyengéden átölelte, megdörzsölve a karját.

- Wei úrfi – kezdte Lan Xichen egy mély sóhajtással – bár sejtettem, hogy valami nincs rendben veled, Wangji pár napja kénytelen volt beavatni a titkotokba.

Wei Wuxian felpillantott a klánvezérre, aki finoman összevont szemöldökkel nézte kisöccse szerelmének hasát. Wei Wuxian inkább feljebb húzta a takarót, mire Lan Xichen is elkapta a tekintetét.

- Wei úrfi, a találékonyságod újra és újra meglep – folytatta mosolyogva – és tisztellek a bátorságodért. Nem szeretnék többet beleszólni kettőtök ügyébe… viszont, ha Felhőzugban maradtok, nem rejtheted el örökké, hogy valami növekszik a hasadban – Wei Wuxian megborzongott. Lan Xichen hangja lágy volt, nem érezte úgy, hogy tartania kéne tőle, mégis, valami nem stimmelt – és Wangji elég világosan rámutatott, hogy mik a szándékaid vele, tehát a klánunk tagja kell, hogy legyen. Viszont így a bácsikánknak és az idős bölcseknek is tudnia kell róla, ugye megérted, Wei úrfi? Nem azt mondom, hogy most rohanj és jelents be, hogy gyermeket vársz… nyugodtan várj vele, amíg jónak látod.

- Tehát… elfogadod a klánod tagjaként, Zewu Jun? – kérdezte bizonytalanul Wei Wuxian.

Lan Xichen összepréselte az ajkait és sandán Wangjira pillantott, aki még mindig nem nézett rá, hanem valahova Wei Ying ölébe bámult.

- Wei úrfi – szólalt meg végül – mivel igencsak egyedi esettel állunk szemben, várjunk a gyermeked születéséig. De persze azt megígérhetem, hogy a Lan klán mindenben a segítségedre lesz, ha úgy kívánod.

- Köszönöm – óvatosan meghajolt ültében, ám Lan Xichen csak megrázta a fejét, hogy erre semmi szükség.

Lan Xichen mosolygott és felállt fejet hajtva előttük.

- Kívánom, hogy mihamarabb visszatérjen az erőd, Wei úrfi.

Ezzel elhagyta a szobát és halkan behúzta maga mögött a jingshi ajtaját. Lan Zhan is felállt és felvette a tálcát, amit eredetileg neki hozott a bátyja. Wei Ying ágyához vitte és visszaült a társa mellé. Kezébe vette az evőpálcikákat, majd Wei Ying szája elé tartotta az ételt, amit a másik készségesen bekapott. Nem tett megjegyzést arra, hogy egyedül is tudna enni, hagyta, hogy Lan Zhan etesse egy ideig.

- Lan Zhan… miért voltatok ennyire ridegek a bátyáddal egymáshoz? Történt valami amíg aludtam?

Lan Zhan nem válaszolt, még csak az arcizma sem rezzent. Újabb falatot helyezett a párja szája elé, amit az újból mindenféle ellenállás nélkül megevett. Nagyon úgy tűnt, Lan Zhan nem akar és nem is fog válaszolni. Wei Wuxian azért nem adta fel.

- Lan Zhan, nem eszek egy falatot sem többet, ha nem válaszolsz! Mi történt? – összefonta maga előtt a karjait és duzzogni kezdett. Pár pillanat múlva azért mégis elfogadta az ételt Lan Zhantól.

- Már nem számít.

Wei Wuxian már tisztán emlékezett, hogy abban a pár pillanatban, amíg magánál volt a négy nap alatt, a két fehérruhás alak, akik vitatkoztak, Lan Zhan és Lan Xichen voltak.

- Hát nekem úgy tűnt, hogy igenis számít, ha ilyenek vagytok egymással.

Lan Zhan keresztbe tette a tálkán az evőpálcikákat, majd visszatette a tálcát az asztalra. Ezután visszaült a társa mellé és betakargatta, megcsókolva a homlokát.

- Gyógyulj meg holnapra – kérte halkan Lan Zhan.

- Jól leszek – felelte szintén halkan Wei Wuxian ahogy felnyúlt, hogy megérinthesse Lan Zhan puha arcát – viszont neked is meg kéne próbálnod aludni… szörnyen nézel ki… gyere… feküdj mellém, és pihenjünk együtt!

Lan Zhan mintha egy pillanatra értetlenül meredt a társára, majd lehúzta a csizmáját és a szokásával ellentétben most nem úgy feküdt, akár egy oszlop, rezzenéstelen-mozdulatlanul, hanem összegömbölyödött Wei Wuxian mellett, a fejét pedig a párja mellkasára tette és behunyta a szemét. Wei Ying szívverését hallgatta, mintha azzal szerelme minden titkos vágyát megismerhette volna, amiket nem mondott ki szóban. A légzése lassan egyenletessé vált és elaludt – nem csoda, négy átvirrasztott éjszaka után.

Wei Wuxian felemelte a fejét, hogy megcsókolja Lan Zhan fejét, majd visszafeküdt. Cirógatni kezdte a társát és kihúzta a hajából a hajtűjét és a homlokszalagot is leoldotta róla. Pár pillanatig nézegette a fehér-kék anyagot, majd egy mély sóhaj kíséretében a markába zárta és a keze a hasára csúszott. Egyik kezével folytatta a puha fekete haj simogatását, a szalagot pedig a hasán tartva azt mantrázva magában, hogy jöhet akármennyi gond, ő akkor is kitart majd a kisbabája mellett.