Az idősek tanácsának összehívására nem is kellett sokat várni, pedig Wei Wuxian igazán számított rá, hogy nem pár napon belül kell a Lan klán bölcsei elé állnia és színt vallania állapotáról. De miután először kitette a lábát a jingshiből és váltott pár szót Lan Xichennel, a klánvezér úgy érezte, most jött el a megfelelő idő arra, hogy megvitassák a helyzetet. Wei Wuxian pedig vonakodva beleegyezett. Mitől lett volna jobb halogatni az egészet?
Korábban még meg sem fordult a fejében, hogy a tanácsot megtartják. Mi szükség lett volna rá? A gyermek Lan Zhané volt, tehát a Lan klán tagja volt. Ő volt a jogos örökös, aki majd egy napon a klánvezér lehet, Hanguang Jun gyermeke, aki tehetségével és szépségével ezreket nyűgöz majd le, a Lanok pedig büszkén mutatnak rá, hogy igen, ez itt tényleg két férfi gyermeke.
Viszont Lan Zhan passzivitása és Lan Xichen szavai mostanra teljesen megváltoztatták a véleményét. A bizakodása átfordult védekezésbe, hisz nem lehetett benne biztos, hogy egyáltalán hagynak-e a bölcsek valami ilyesmit tovább történni, mint a helyzetet, amiben ő is volt. Nem tudta, milyen fényes jövőt remélhet a kisbabájának – Lan örökös? Ugyan már… talán el is üldözik mindkettejüket…
Lan Zhan végig az oldalán sétált a terem felé, ahol a tanácsot tartották. Néma volt, arca pedig rezzenéstelen, csak a tekintete volt aggódó, ahogy néha-néha párja felé pillantott. Wei Wuxian, ahogy minden egyes lépéssel közeledett az épület felé, egyre magabiztosabb lett magában és a döntéseiben. Gyermeket fog adni Lan Zhannak. Egy ifjú Lan örököst. Senki nem veheti el tőle ezt a gyermeket, történjen bármi. A kisbabája életébe senkinek sincs beleszólása.
Lan Zhan felsétált a lépcsőkön, majd a kezét az ajtó kékre festett fájára tette, ahogy visszafordult Wei Yinghez. Amaz elmosolyodott, kezében a kis medál volt, amit a gyermekének vásárolt még Qinghében. Azóta már kötött rá egy fekete zsinórt és néhány védő bűbájt is rárakott. Most a zsinórral játszott, ahogy kihúzott háttal állt a terem előtt, ahol talán bűnösnek ítélik és megfosztják mindenétől.
- Wei Ying…
- Mellettünk állsz, Lan Zhan? – kérdezte Wei Wuxian komolyan, szürke szemeit belefúrta Lan Zhan aggódó, aranyszín gömbjeibe.
- Melletted állok.
Wei Wuxian összeszorította az ajkait és lenyelte tényt, hogy már megint nem vette figyelembe a gyermeküket. A józan esze azt diktálta, hogy ezért igazán nem haragudhatott rá, viszont a szíve megint összeszorult. Lesütötte a szemét, a hite megingott, kétségbeesés és bizonytalanság lett úrrá rajta, de mindez csak egy röpke pillanatig. Amikor felnézett, nyelt ugyan egyet, de bólintott Lan Zhannak.
Lan Zhan kinyitotta az ajtót, majd belépett Wei Yinggel együtt. Az ajtót behúzta maguk mögött és a párjával együtt hajolt meg a Lan klán idősei előtt. A bölcsek a terem két szélén ültek egy-egy asztalkánál. Mind kecskeszakállas, némelyikük már teljesen ősz is volt, mind méltóságteljesen és tiszteletet követelően néztek a belépőkre. Wei Wuxian itt tűnődött el, hogy vajon tudnak-e már a helyzetről, vagy teljesen tudatlanul üldögéltek a helyükön a mit sem sejtő idősek. A terem másik végében Lan Xichen foglalt helyet, balján pedig a nagybátyja, Lan Qiren. A jobbja Lan Zhan helye volt, ám az öccse semmi jelét nem mutatta annak, hogy le kívánt volna ülni. Kissé hátrébb állt meg Wei Ying mögött, kezeit összefűzte a háta mögött, majd miután a tekintete találkozott a bátyjáéval, már csak Wei Wuxiant figyelte.
Lan Xichen végignézett az egybegyűlteken, majd felegyenesedett a helyéről.
- Nem szokványos történés miatt kellett most összehívnom a tanácsunkat – kezdte – és biztos vagyok benne, hogy sokunknak nem is fog tetszeni, amit most hallani fog, de kérek mindenkit: ne hagyjuk, hogy az indulataink eluralkodjanak feledtünk. Maradjunk higgadtak és értelmesek.
A szavai hallatán a termen halk zsongás futott végig. Wei Wuxian nem nézett semerre, mégis hallotta az afféle megjegyzéseket, hogy „már megint Wei Wuxian," „a démoni kultivátorokkal csak a gond van" vagy „már megint milyen bajt hoz a fejünkre?"
Megvárta, amíg az emberek elhallgatnak, majd a markába zárta a talizmánt. Összeszorította az öklét, az ajkát pedig összepréselte, de a fejét nem hajtotta le. Úgy állt ott, mint egy ítéletét váró büszke bűnöző.
- Bár nehéz elhinni, de – Lan Xichen megállt, ajkai kissé elnyíltak, ahogy végignézett a termen, majd a tekintete találkozott Wei Wuxianéval. Egyszerre volt hűvös és tüzes, aggódó és magabiztos. A hasában lévő démoni energia tovább kavargott – bizton állíthatom, hogy Wei Wuxian, aki nem oly rég összeházasodott Lan Wangjival, most gyermeket vár tőle.
A termet először megülte a csönd. Eltelt egy, majd még egy másodperc, a csend harmadik másodpercénél pedig Wei Wuxian behunyta a szemét. Valaki szaggatottan beszívta a levegőt, hogy beszéljen, majd szinte ezzel egyidőben szabadult el a pokol. A tanácson a kezdeti sokk után végigsöpört a felháborodás és harag hulláma, szitkok és hitetlenkedések záporoztak a középen állókra. Lan Zhan lehajtotta a fejét, ugyanakkor közelebb lépett a párjához és felnézett a bátyjára is, aki felemelte a kezét, hogy csitítsa a népet.
- Uraim, uraim… kérem, maradjunk higgadtak – mondta, és a terembe szépen lassan visszatért a csend. Wei Wuxian kinyitotta a szemét.
- De ez… mennyire biztos? – szólalt fel valaki – Semmi nem látszik rajta, hogy lehetünk benne biztosak?
- Gondolod, hogy csak kitalálta, hogy bajt keverjen? Na meg, Zewu Jun nem hívott volna minket össze, ha nem hinne neki…
- De mégis ő a Yiling Pátriárka…
- Ti talán nem látjátok a sötétséget, ami a hasában örvénylik?!
A felszólaló után mindenki elhallgatott egy pillanatra és Wei Wuxian hasára meredtek.
- Csakugyan…
- Mi lehet ez…?
Wei Wuxian összefonta maga előtt a karjait és mélyen beszívta a levegőt.
- Így igaz, ahogy mondják. Démoni kultiváció segítségével létrehoztam egy méhet, melyben megfogant Hanguang Jun gyermeke. És mondhat bárki bármit, ez a gyermek az enyém és Lan Zhané. Senkinek nincs joga ítélkezni felette. Már él, itt van bennem, és meg fogom védeni.
Nem is volt igazán több óhaja, mint megvédeni a kisbabáját. Mindenre elszánt szemekkel nézett körbe a termen, amit újabb csend súlya ült meg. Mindenki érezte a feszültséget és a ki nem mondott, magukba fojtott szavak súlyát. A bölcsek arca kipirosodott, néhányan lehunyták a szemüket, mintha a megfelelő kifejezéseket keresték volna, mellyel kevésbé sértik meg Hanguang Jun párját, mások pedig csak meredtek, sápadt arcuk még mindig a sokkot tükrözte.
Lan Qiren arca különösen megkeményedett, ahogy az unokaöccsére nézett. Keze ökölbe szorult a térdein, szemei összeszűkültek és izmai meg-megrándultak a haragtól.
- Wangji, vele együtt tervelted ki ezt az egészet?
- Lan Zhannak semmi köze hozzá – vágta rá azonnal Wei Wuxian – alig két hete tudja. Senki nem tudott róla – kivéve persze Wen Ninget, de őt szerencsésebb volt nem említeni a bölcsek előtt.
Lan Zhan újabb lépést tett előre, ajkai elnyíltak egymástól, mintha Wei Yinget akarta volna szólítani, de végül nem mondott semmit.
- Mégis miféle torzszülött – egyenesedett fel valaki a helyéről. Csengője az oldalán lágyan csilingelt, a hangja viszont nem tűnt nyugodtnak. Szakállát és haját már kissé megfogta a kor dere, de kardját még mindig biztosan tartotta – származhat két férfiből, és démoni energiából? Én azt mondom, csakis megátalkodott és gonosz lény. Ártatlan kisbaba, amit démonok neveltek kilenc hónapig… már, ha egyáltalán képes az ilyen megszületni.
Wei Wuxian agyát elfutotta a méreg. Vér szökött orcáiba, kezei ökölbe szorult. Még hogy torzszülött… gyenge és esendő, aki még megszületni sem tud… na majd ad ő neki! Hideg ujjak kulcsolódtak az övéire, csak ez volt képes megnyugtatni egy kicsit. Rászorított Lan Zhan kezére.
- Megígértem Wangjinak, hogy a gyermeknek nem esik bántódása – szólalt meg Zewu Jun.
Az álló férfi a klánvezér felé fordult és folytatta:
- Hát hagyod, hogy megszüljön egy ilyen… teremtményt? Wei Wuxian csak a bajt hozza mindenki fejére. Átok sújt majd minket is, ha hagyjuk, hogy egy ilyen ördögi praktika eredményét hozza közénk.
- Jobban szeretnél a haragom által halni, mint a gyermekem által? – Wei Wuxian sziszegett. Elhallgattak, a férfi pedig lassan visszaereszkedett a helyére. Mindannyian ismerték a Yiling Pátriárka elsöprő erejét, és bár tény volt, hogy amióta Mo Xuanyu testébe szállt, ereje jelentősen megcsappant, azonban a régi mesék és történetek még élénken éltek mindenki emlékezetében.
Lan Qiren csak még inkább összevonta a szemöldökeit.
- Wei Wuxian, fenyegetőzésnek itt helye nincs. Ez komolyabb ügy annál, minthogy így elintézhesd. Arról nem beszélve, hogy csak a saját helyzeteden rontasz ilyen megnyilvánulásokkal.
Wei Wuxian szólásra nyitotta a száját, Lan Zhan pedig megszorította a kezét, ezzel jelezve, hogy a nagybátyjának igaza van. Wei Wuxian becsukta a száját és lehajtotta a fejét.
Egy öreg, hosszú, ősz szakállú kultivátor állt fel az egyik sarokban. Kardjára támaszkodott, időtlen tekintete Wei Wuxian hasára meredt.
- Átkokról beszéltek és balszerencséről, amit e ifjú hozhat ránk – mondta halk, dünnyögő hangon – de azon ki gondolkodott el, hogy mégis hogy lehetséges mindez? Démoni energia… de mégis egy férfi vár gyermeket! Mi ez, ha nem az égiek áldása? Kedvelnek téged, ifiúr. És minket hogy kedvelhetnének, ha elvennénk az áldást, amit kapott? Van jogunk rá?
- Áldás? Pont Wei Wuxian? Ha átkot nem is, hát szégyent azt biztos von a fejünkre!
- Vagy pont hírnevet… Wei Wuxian mindig is találékony elme volt…
- Nincs más megoldás, a torzszülöttet el kell venni, mielőtt még nem késő – állt fel újra a férfi korábbról.
- Kivágnál egy gyermeket az anyja hasából?
- Ha kell, hát megteszem – a tekintete Wei Wuxianra villant, akinek szemeiben gyűlölet égett, öntudatlanul is az öve felé nyúlt, ahol a fuvolája volt általában, ám most a tanácsra nem hozta magával, hogy ne feszítse még azzal is tovább a húrt.
Lan Wangji, aki a tanács kezdete óta egy szót sem szólt, most végre szólásra nyitotta a száját.
- Ahogy a bátyám is megmondta – kezdte kimérten és hűvösen – a gyermeknek nem eshet bántódása. Felhőzugban fog születni és nevelkedni. Aki ellenzi, azt kénytelen vagyok más úton meggyőzni.
Elképedt tekintetek fogadták a szavait. A legtöbben tudták, mennyire ragaszkodott Hanguang Jun ehhez a sötét múltú férfihoz, de bíztak benne, hogy ezzel talán még nála is el lehet vetni a sulykot. De nem, Lan Zhan, mint mindig, a társa mellé állt és óvta őt.
- Értsük tehát úgy, hogy Hanguang Jun is megfenyeget minket? – kérdezte valaki – Nem száműzhetjük a gyermeket, és a klánunk saját tagjaként kell, hogy neveljük? Merész kijelentés, Hanguang Jun… úgy kezelni ezt az ügyet, mintha Wei Wuxian egy nő lenne… oh, mennyivel is jobban jártunk volna, ha te… - elharapta a mondat végét Lan Zhan hűvös, metsző tekintetétől.
Lan Xichen csendben ült, kihúzott háta egy percig sem görbült meg a rá nehezedő gondok súlya alatt. Ajkait összeszorította, ahogy a vitát hallgatta. Mennyivel is könnyebb lett volna Wei Wuxiant nőként kezelni… ha csak egyszerűen elfogadhatták volna azt a botrányos tényt, hogy egy férfi hordozza a kisöccse gyermekét, aki a következő klánvezér lehetne… ha nem démoni energiában fejlődne és nem lenne ennyire bizonytalan az anyja és az ő helyzete.
Wei Wuxian már így is dühös volt, ha Lan Zhan nem fogta volna a kezét, Lan Xichen biztos volt benne, hogy már rávetette volna magát valakire a szavai miatt. Mélyet sóhajtott. Ez mégis olyan kérdés volt, melyben ki kellett kérni az idősek véleményét és nem hozhatta meg egyedül.
- A magam részéről sem szeretném kitagadni a gyermeket – jegyezte meg kicsit erősebb hangon, hogy őt hallva mindenki elhallgasson – és a helyzet több, mint bizonytalan, már bocsáss meg Wei úrfi. Wangji azt mondta, te elszánt vagy, és mindenáron világra akarod hozni ezt a gyermeket. Teljesen megértem. Wei úrfi, én a magam részéről engedem, hogy Felhőzugban maradj és megkapd a… megfelelő ellátást. Titokban is tartjuk a terhességedet, hogy senki más ne tudjon róla. Van egy régi jingshi az erdő szélén, de mégis távol a tanítványok házaitól, oda mehetsz, senki sem fog háborgatni. Ha pedig a gyermek megszületik, és az égiek nem döntenek úgy, hogy elveszik tőled, hát mondhatjuk, hogy talált gyermek. Ez a legbékésebb és legbiztonságosabb megoldás a problémára, amit jelenleg látok.
Wei Wuxian összeszorította az ajkait és Lan Zhanra pillantott. Rejtőzködjön még legalább hét hónapig? Ismerős volt neki a helyzet. Rejtőzködjön, pont úgy, ahogy Lan Zhan anyját bújtatták el a nyilvánosság elől, hogy egyedül és magányosan adjon életet két fiának, akiket később elszakítottak tőle? Wei Wuxian érezte, hogyha oda is megy és elzárja magát a külvilágtól, ő nem fog úgy járni… tőle nem fogják elvenni a gyermekét, és nem fog olyan egyedül meghalni, ahogy azt a nő is tette.
Jelen pillanatban viszont ez látszott a leginkább elfogadható megoldásnak mindenki számára. A bent ülők egyöntetűen hümmögtek és bólogattak, bár az ellenszenvből származó feszültség még mindig megülte a légkört. Csak ne lássák Wei Wuxiant minden egyes nap, ahogy azt a fattyút dédelgeti. Lan Qiren tekintete pedig jobban égett, mint valaha. Ha a tekintetével ölni tudott volna…
- De ha talált gyermekként könyveli el mindenki – kezdte Wei Wuxian – akkor nem lehet később klánvezér. Nem örökölhet semmit.
- Pont az öröklés a legnagyobb gondod, Wei Wuxian? Zewu Jun már így is több, mint engedékeny volt a helyzetet tekintve!
Wei Wuxian lesütötte a szemét és a hasára nézett. Csak ideiglenes megoldás, csak ideiglenes megoldás… ezt ismételgette magában, hogy ne adja fel teljesen a reményt. Végül is… tényleg nem mértek rá kemény ítéletet… egyszerűen bujkálnia kellett és elrejteni a gyermeket minden elől. Tudta, hogyha megszületik és visszahozzák Felhőzugba, ugyanúgy fogják a bölcsek kezelni… kirekesztik, talán még azt is megtiltják neki, hogy kultiváljon…
Felpillantott Lan Zhan zord arcára, aki még mindig a kezét fogta, tenyerük között pedig ott feküdt a kicsi érme, a zsinórja lefelé lógott a kezükből. A sima arc vonásai és az aranyló szemek arról tanúskodtak, hogy a társa is legalább ugyanannyira érez dühöt, mint ő, csak Lan Zhan kevésbé mutatja ki. Wei Wuxiant meglepte a tény, hogy kiállt a gyermek mellett… talán most először. Nem engedi, hogy bántódása essen… megvédte őt, még akkor is, ha ezzel csak Wei Wuxiant akarta boldoggá tenni. Lehet, hogy ez már egy lépés volt az elfogadás felé…? Annyira remélte…
Mindketten mélyen meghajoltak Lan Xichen előtt, aki most a szokásostól eltérő módon nem mosolygott, csak aggódva figyelte a kistestvérét és annak párját.
- Köszönjük, Zewu Jun. Úgy lesz, ahogy kívánod – mondta Wei Wuxian – hamarosan elmegyek Felhőzugból a jingshibe, amit felajánlottál.
- Köszönjük az együttműködésedet – felelte Lan Xichen, majd aprót biccentett, azt jelezve, hogy távozhatnak.
Wei Wuxian elengedte Lan Zhan kezét és lassú, bizonytalan léptekkel sétált ki a teremből, majd botorkált odakint még pár lépést, mielőtt Lan Zhan megállt előtte és megfogta mindkét kezét. Wei Ying testtartása összeroskadt, vállai előreestek, az egyenes hát és a magabiztosság, ami akkor égett a szemében, amikor érkeztek, elhalványult és már csak egy erőltetett mosolyra futotta tőle. Előrehajolt, homlokát pedig Lan Zhan mellkasának döntötte.
- Számítottam erre, Lan Zhan… a sok mocsokra, amit a szájukra vettek a kisbabánk miat…
- Várható volt – dünnyögte Lan Zhan, kezeit óvatosan a férfi hátára tette és lágyan ringatni kezdte őt. – De mégis könnyebben mint, hittem. Nem szabtak ki büntetést ránk.
Wei Wuxian behunyta a szemét és közelebb próbált húzódni a férfihoz, hogy teljesen hozzásimulhasson. Valóban… udvariatlanok voltak, ráadásul a szituáció sem volt éppen elfogadhatónak mondható az olyan öregek szemében, amilyen Lan Qiren is volt… túl könnyen eljöhettek, bár nem mintha Wei Ying panaszkodott volna miatta. Csak érezte, hogy a java még csak most jön.
- Lan Zhan…. drága jó Lan Zhanom… - nézett fel rá és a keze a hasára csúszott, az apró kis dudorra. – Miért volt Zewu Jun ilyen engedékeny? És te miért lettél hirtelen ilyen… makacs a gyerekkel kapcsolatban?
Lan Zhan lesütötte a szemét, ami azt jelentette nála, hogy vagy bizonytalan volt a választ illetően, vagy nem akart, félt választ adni. Wei Wuxian vonásai aggódóvá váltak, gyengéd mozdulatokkal simogatta a hasát és érintette meg Lan Zhan arcát.
- Tudod, hogy szeretném, ha elmondanád…
Lan Zhan aranyló szemei felnéztek és találkoztak az ő szürke gömbjeivel. Ajkai egy kissé elnyíltak, akárcsak a bátyjának, mintha mondani akarna valamit, de még mindig nem lenne biztos benne. Végül óvatos csókot lehelt a homlokára és gyengéden magához ölelte.
- Lan Zhan…
A társa válaszként hümmögött és megsimogatta a hátát. Wei Wuxian lehunyta a szemét és arcát a férfi mellkasába fúrta. Mélyen beszívta az illatát, és egy pillanat alatt képes volt újra megnyugtatni őt és újra biztonságban érezte magát.
A tanácsterem ajtaját széthúzták, egy férfi pedig komoly tekintettel Lan Zhanra nézett.
- Hanguang Jun, az idősek még szólni kívánnak veled. Kérlek, gyere vissza.
Lan Zhan biccentett, majd óvatosan elengedte Wei Wuxiant.
- Pakolj össze. Este elmegyünk Felhőzugból az erdei házhoz – mondta lágyan, majd követte a férfit vissza a terembe és az ajtó halkan csukódott be utána.
Wei Wuxian szorító érzéssel a mellkasában nézett utána. Csak nem Lan Zhant akarják felelőssé tenni Wei Wuxian helyett? Nagyon remélte, hogy nem akarják megbüntetni. Volt már rá példa, hogy Lan Zhant azért verték meg, mert őt védte – és most lehet, hogy újra neki kell elszenvednie mindazt, amit Wei Wuxian önkényesen véghez vitt.
Sóhajtott és átölelte magát a karjaival. Nem kellett volna senkinek sem megtudnia… el kellett volna szöknie Lan Zhannal, és elég távolra jutni, hogy csak akkor beszéljen neki a gyermekről és a klánt egyáltalán ne is keverjék bele… sajnos most már nem volt visszaút.
- Ne félj… apa rendben lesz… megoldja nekünk a helyzetet és biztonságban leszünk – suttogta ahogy végigsimított a hasán, majd az amulettet a ruhájába csúsztatta és lassú, bizonytalan léptekkel visszaindult a Lan Zhan jingshijének irányába.