Ahogy az idő egyre hidegebbé vált és hófelhők takarták el a hajdani kék eget, Wei Wuxian szeretett kimenni a verandára, aztán csak letelepedni a lépcsőre és figyelni az erdőre maga körül. A hátát nekivetette az egyik oszlopnak, és apró mosollyal nézte a szélben remegő fákat, és hallgatta a tetőre akasztott szélcsengők hangját.
Hópihék táncoltak le az égből kényelmes tempóban és ültek meg a fűszálak végén. A nap már lemenőben volt és az idő a hegyekben kezdett igazán hidegre fordulni, Wei Wuxian azonban mégis odakint maradt, egyik kezében Chenqinget forgatva, a másikat pedig a hasára helyezve. Lágy dallamokat dúdolgatott a gyermekének, melyek ráillettek a csengők csilingelésére.
Lan Zhan még nem ért haza. Wei Wuxian minden nap rossz előérzettel engedte el, hiszen nem beszélt arról mi történt a tanácsteremben, miután Wei Wuxian oly könnyű ítélettel távozhatott. Nem beszélt sem akkor, amikor visszatért és még aznap este elköltöztek az erdei lakba, sem utána, amikor minden egyes nap elhagyta azt, hogy visszatérjen Felhőzugba a tanítványok okítása végett.
Egyébként nem viselkedett különösebben, mint szokott – csendes volt, az igaz, de nem jobban, mint máskor. Wei Wuxian különben is igyekezett még kerülni a gyerekkel kapcsolatos kérdéseket, így nem újságolta el sem a legújabb névötleteket, sem azt, hogy ő bizony hamarosan bölcsőt akar festeni. Már a mintákat is eltervezte: szürke nyuszikat, felhőket, hegyeket, lila lótuszokat akart ráfesteni, de hiába volt minden terve, ha soha nem érezte a megfelelő időt arra, hogy elmondja őket Lan Zhannak.
A jingshi, ahová költöztek, egyébként Wei Wuxian számításait felülmúlta. Aprócska kis lak volt, de két embernek bőven elég tágas és állandóan jó meleg volt odabent a tél beköszöntével. Igencsak hasonlatos volt Lan Zhan jingshijéhez, és a pár nem is panaszkodott miatta. Az egyedüli dolog, ami igazán zavarta Wei Wuxiant, az az egyedüllét volt, ha a férje visszatért Felhőzugba.
Wei Wuxian jobbára kalitkába zárt madárként tengődött magányosan a Téli Lakban (Wei Wuxian bízott benne, hogy csak télen fognak itt lakni, a tavasz beköszöntére már sikerül megpuhítani az időseket, hogy teljesen fogadják el a kicsi gyermeket), vagy az épület körüli erdőben. Minden egyes nappal, amit ott töltött, érezte, hogy a testében növekvő élet változik. A hasa megnőtt, bár a ruhák még mindig el tudták rejteni, a teste pedig Lan Zhan napi gondos ellátása ellenére is néha elgyengült és szédülni kezdett. Miután ezt Lan Zhan egyszer észrevette, minden héten legalább egyszer egy gyógyítóval és Lan Xichennel az oldalán tért haza, hogy ellenőrizzék az állapotát. Az igazat megvallva nem tudtak sokkal többet tenni, mint amit Lan Zhan is rendszeresen elvégzett.
Wei Ying a szíve mélyén érezte, hogy Lan Zhant az édesanyjára emlékezteti. Ezért igyekezett mindig boldog mosollyal fogadni, ha esténként hazatért, a kedvében járt és rengeteget csacsogott, mintha ezzel akarta volna felvidítani a komor hangulatú szerelmét, hogy aztán egy apró mosoly kicsikarása után könnyű szívvel bújhasson hozzá.
Vékony hóréteg telepedett meg a tájon, a havazás pedig nem állt el. Wei Wuxian behúzódott a tető alá, ám nem ment be a házba. Az ajkához emelte Chenqinget és lassú, szomorkás dallamot kezdett rajta játszani. Behunyta a szemét és csak a zenére, na meg befelé figyelt. Szinte biztos volt benne, hogy a kisbabájának még nem kéne hallania, de ha énekelt, vagy fuvolázott, mégis furcsa, bizsergető érzés futott végig a testén, ami azelőtt soha.
Tetszik, kicsim? Aput is megkérhetjük, hogy játsszon valamit… ő sokkal szebben énekel, mint én… ó, biztos vagyok benne, hogy te is nagy művész leszel, akárcsak apád.
Mosolyogva engedte le a hangszerét és tette vissza a kezét a hasára. Nem tudta nem várni a napot, amikor majd végre a kezében tarthatja a gyermekét. Biztos aranyszín szeme lesz, akárcsak Lan Zhannak… és a haja is sötét lesz, csak úgy világítani fog benne a Lan klán homlokszalagja… ha fiú lesz, mindenkit elbűvöl majd tehetségével és erejével, ha lány, fiúk hada fog a lábai előtt térdepelni a kegyeiért, olyan gyönyörű lesz.
Talán még a bölcsek és idős tanácsadók is megkedvelnék őt… nem, nem talán. Biztosan így lesz.
Wei Wuxian a szeme sarkából észrevett egy sötét alakot a fák között. Felkapta a fejét, mire az alak visszahúzódott az egyik fa mögé, majd óvatosan kukkantott ki. Amikor a tekintete találkozott Wei Wuxianéval, félszegen lépett elő és hajtotta le a fejét.
Wei Wuxian az oszlopnak támaszkodva kelt fel a földről. Fuvoláját visszatűzte az övébe, kezét még mindig a hasán tartotta.
- Wen Ning! Gyere, ne légy már olyan szégyenlős! – hívta, majd vidáman nevetett. Ha magányosnak is érezte magát a Téli Lakban, ez az érzés azonnal elmúlt, ha valaki végre meglátogatta. Wen Ninget már azóta nem látta, hogy elmondta Lan Zhannak, hogy várandós.
A Szellem Generális óvatos léptekkel indult meg felé, a fejét leszegte és csak félve tekintett fel Wei Wuxianra. Amaz beinvitálta a Téli Lakba és teát főzött neki.
- Mitől félsz, Wen Ning? – kérdezte, látva, hogy Wen Ning leült ugyan az asztalhoz, de idegesen pillantott az ajtó felé.
- Hanguang Juntól.
A válasz nem volt épp meglepő. Wei Wuxian kiöntötte a forró vizet a tealevelekre, majd letelepedett az asztal másik oldalára Wen Ninggel szemben. A fuvoláját kihúzta az övéből és maga mellé helyezte.
- Hanguang Juntól?
Wen Ning bólintott és sóhajtott.
- Felhőzugban mindenki rólatok beszél, Wei úrfi. Rólatok, meg a gyermekről, aki ki tudja milyen gonosz trükk eredménye lehet.
Wei Wuxian teste védekezőn feszült meg. Sejtette, hogy előbb utóbb kiderül… túl sokan voltak a teremben ahhoz, hogy eltitkolják a kicsi Lan magzat létezését. Csak az a titok, amit két ember tud; ha annál többen ismerik, már tény. A Lan klán tanítványai pedig nem csupa ostobából állnak – már abból is rájöhettek, hogy valami nincs rendben, hogy Wei Wuxian teljesen eltűnt Felhőzugból és Hanguang Jun sem tartózkodik már a Csendes Szobában.
Talán már azt is tudják, hogy hova költözött el Lan Zhannal? Vajon, ha visszamenne, a Lanok kitaszítanák maguk közül, vagy megúszná néhány furcsa pillantással és összesúgásokkal a háta mögött?
- Ez a gyermek nem holmi gonosz trükkből származik – mondta színtelen hangon – ez a gyermek Hanguang Juné és az enyém. Tőlünk származik. Emberektől, nem démonoktól.
Wen Ning félszegen biccentett. Felemelte a még forró teát és nem törődve azzal, hogy még a tealevelek sem áztak benne eleget, belekortyolt. Arca nem mutatta, hogy az ital rossz ízű lett volna.
- Tudom, Wei úrfi.
Wei Wuxian sóhajtott és a kezébe temette az arcát.
- Olyan szépnek képzeltem ezt az egészet, Wen Ning… és mégis, hány emberrel kell szembeszállnom, hogy kiállhassak egyetlen kicsi, még meg sem született gyermek mellett? Van értelme az életemet kockáztatnom ezért az egészért? Tudom, hogy van… mégis… fáradt vagyok… belefáradtam abba, hogy az emberek mindig megvetéssel vegyes tisztelettel bámulnak, hogy nem lehetek újra a magam ura, mint hajdanában ott a mocsárban.
A jelen helyzet egyáltalán nem felelt meg azzal, amit pár hónapja elképzelt magának. El kellett volna utazni Kicsi Almával jó messzire, folytatni a kultiválást. Milyen gyönyörű is lett volna… ahogy járják a saját útjukat kéz a kézben Lan Zhannal és a megtett úttal nőtt, gömbölyödött volna a hasa, hogy aztán visszatérjenek Felhőzugba, a gyermek megszülessen és Lan Xichen és a bölcsek elfogadják a következő klánvezérnek. Hiú ábrándokat kergetett. A képzeletében élő Lan Zhan, aki őt és a gyermeket a karjaiban tartva énekel nekik a valóságban ódzkodott attól is, hogy megérintse a hasát. Kultiválásról szó sem lehetett… legalábbis Lan Xichen szerint, nehogy spirituális energiát veszítsen, hiszen akkor talán a gyermekkel hal még idő előtt. Persze a démoni kultiválásról nem esett szó – ehhez nem kellett Aranymag és spirituális energia, hogy az ember használja.
- Elfogadják valaha is ezt a gyereket Lanként? Befogadják egyáltalán a klánba? Wen Ning, az a helyzet, hogy nem merek már bízni ilyenekben… azért őrizgetem és védelmezem, hogy aztán a családja kitagadja?
- Wei úrfi, te és Hanguang Jun vagytok a családja… - kezdte Wen Ning.
Wei Wuxian rámeredt, mire Wen Ning becsukta a száját, nem folytatva a gondolatait. Szomorú tekintetettel nézett egykori mesterére, aki átölelte magát és elfordította az arcát Wen Ning felől. Legszívesebben sírva fakadt volna. Ő nem ezt akarta. Soha nem félt attól, hogy a gyermek esetleg démoni energiával fertőzött lesz – nem lesz, hiszen tengernyi védővarázs vette körbe a méhét. De mi lesz a gyermekkel, ha fattyúként, kitaszított száműzöttként, az ördög gyermekeként néznek rá? Miért hitte, hogy egy ilyen nemes klán, mint a Lan, megtűr egy ilyen kis életet?
Wen Ning az egyik ablak mögött felfedezni vélte egy magas alak árnyékát. Összerezzent a felismerésre, hogy ez Hanguang Jun lehet, de csendben maradt, nem mert Wei Wuxiannak szólni. Az árnyék amúgy sem mozdult, mintha csendben figyelt volna.
- Én és Hanguang Jun…? – kérdezte remegő hangon Wei Wuxian és lenézett a reszkető tenyerére – Tudod te, mit akar Lan Zhan? Én tudom, hogy azt kívánja, bár elveszíteném ezt a gyermeket! Tudom, hogy nem akarja, hogy megszüljem, mert ezzel veszélyeztetem magamat is… De nem fogom elveszíteni… nem fogom szántszándékkal megölni a gyermekünket… még ha az életembe is kerül, hogy világra hozzam. Lan Zhan vére folyik benne! Bár senki nem ismeri el, de ő lesz a klán új Napja, amit lehetetlen lelőni! Tudom, hogy Lan Zhan nem fogja elfogadni… talán soha… túl makacs… soha nem fogja tudni teljesen elfogadni… de nem érdekel… Wen Ning… az nem lehet a családja, aki nem is szereti… márpedig Lan Zhan nem szereti… sőt…
Az árnyék odakint tétován kinyúlt az ajtó kilincse felé, majd visszahúzta a kezét, a fejét pedig lehajtotta. Aztán némán megfordult és tovasétált, köntöse csak úgy hullámzott az odakint felerősödött szélben.
Wen Ning megitta a maradék teáját és a megfelelő szavakat kereste, amikkel meg tudná őt vigasztalni. Kinyitotta a száját, majd becsukta és egy pillanatra behunyta a szemét is.
- Wei úrfi… kérlek ne légy ilyen borúlátó… biztos vagyok benne, hogy kell még neki egy kis idő… és… nem várhatod, hogy harc nélkül elengedjen… mármint… biztosra akar menni, hogy életben maradsz… csak nem akar még egyszer elveszíteni…
- Tudom, Wen Ning… tudom, hogy fájdalmat okozunk ezzel egymásnak… de mint mondtam… én nem fogom feladni ezt a gyermeket… oh, miért sújtanak mindig engem az égiek? – kérdezte Wei Wuxian és két keze közé fogta a fejét. – Mégis milyen jövő vár szegény kicsire?
Wei Wuxian nem is gondolt bele eddig, hogy mennyi elfojtott indulat és kétségbeesés volt benne. Nem robbant fel a dühtől, mint régen, amikor annyi mindent lenyelt, nem, nem mondhatni, hogy dühös volt… egyszerűen egy kétségbeesett, aggódó anya volt, aki mindenképpen meg akarta védeni a gyermekét és képes lett volna foggal-körömmel is küzdeni a kisbabájáért.
Egészen beleszédült a gondolatok kavalkádjába és be kellett hunynia a szemét. A remegése is erősödött. Még nem kapta meg Lan Zhantól a spirituális energiát, amivel minden nap feltöltődött.
Wen Ning észrevette, hogy valami nem stimmel, így gyorsan talpra állt és Wei Wuxiant is felsegítette volna az asztal mellől, de amint a kultivátorhoz ért, amaz elkerekedett szemekkel lökte el magától a kezét. Hát persze… nem érhetett hozzá, hiszen túl sok volt benne a démoni energia. Sűrű bocsánatkérésbe kezdett, miközben Wei Wuxian egyedül tápászkodott fel, majd bontotta ki a haját miközben a másik kezével a halántékát masszírozta. Lefeküdt az ágyra és felnézett a plafonra.
- Biztos vagyok benne, hogy holnapra minden rendben lesz – mondta Wen Ning.
- Bár úgy lenne, Wen Ning… - sóhajtotta Wei Wuxian és lehunyta a szemeit, ujjait összefonta a hasán. Pihenésre volt szüksége. Egyre gyakrabban történt meg, hogy annyira elfáradt, hogy járni sem bírt. Fekete haja ziláltan keretezte sápadt arcát, szemei fáradtan csillogtak, ahogy újra kinyitotta őket egy pillanatra.
Wen Ning erre már nem válaszolt semmit. Fásult mosollyal ült a kultivátor ágyára és várta meg amíg az nyugtalan álomba merül. A maga részéről nagyon is aggódott régi mesteréért. Nem elég, hogy a gyermek is leterhelte a szervezetét, még önmagát is marcangolja a Lanok miatt… vajon hogy tudna neki segíteni?
Mélyet sóhajtott és felkelt a halkan szuszogó Wei Wuxian mellől. Halk macskaléptekkel sétált ki a Téli Lakból, még mindig azon tűnődve, hogyan könnyíthetne a barátja terhein. A havat nézte haladt előre az erdő felé, és még épp időben torpant meg, amikor észrevette Hanguang Jun fehér csizmáit maga előtt. Felpillantott a zord arcra. Hátán a guqinját cipelte, kezében pedig valamiféle jégkék virág volt. Wen Ning el sem tudta képzelni, hol találhatott ilyenkor virágot, mindenesestre az biztos volt, hogy Wei Wuxiannak akarja adni. Az arca a szokásosnál is komorabb volt, a szemei pedig szomorú fénnyel csillogtak. Biztosan hallotta az előző beszélgetést…
- Oh, Wei úrfi elaludt – kapott hirtelen észbe Wen Ning – sok pihenésre van szüksége…
Lan Zhan csak bólintott és lepillantott a kezében tartott virágra.
- Majd halk leszek – felelte és egy újabb biccentés kíséretében kikerülte a Szellem Generálist és belépett a Téli Lakba.
Wen Ning egy apró sóhajjal fordult utána és nézte hogyan lép be a jingshibe. A szíve még mindig nyugtalanul vert a mellkasában azok után, amiket Wei Wuxian mondott. Lan Wangji annyira szerette Wei Yinget, hogy az már elmondhatatlan volt… pont a közös gyermeküket vetette volna meg…? Olyan képtelennek tűnt… bár a helyzet tényleg ijesztő és különös volt, szó se róla… lehet, hogy Lan Wangji is képes volt besokallni?
Felsóhajtott és elhagyta a Téli Lakot megfogadva, hogy hamarosan visszatér.
A jingshiben csend és melegség honolt. Egy füstölő égett az egyik asztalon, ahol egy félig kiürült teáskanna is állt. Édeskés illat és szuszogó lélegzetvétel hangja töltötte be a szobát és ez valahogy bódító boldogsággal töltötte el a férfit. Az otthon érzése volt ez, és a tudat, hogy élete értelme alig pár lépésnyire fekszik tőle, biztonságban. Ahogy ebbe belegondolt, aggódás éles pengéje hasított az elméjébe és a boldogság érzete megfakult benne.
Hangszerét letette az asztalra, kibújt a csizmájából, majd óvatosan közelebb osont Wei Yinghez. Olyan gyönyörű volt… az pedig csak jobban tetszett neki, hogy Wei Wuxian újabban az ő alsóruházata közül válogatott. Felhagyott a vörös és fekete viselésével is inkább már fehérben aludt. Kisimított néhány kósza tincset az arcából, aztán óvatos csókot lehelt az arcára. Wei Wuxian még csak meg se rezzent tőle. Feje oldalra billent, ajkai kissé elnyíltak, míg a szemöldökét finoman összevonta, miközben álmodott.
Hanguang Jun eligazította a takarót rajta, majd a tekintete a hastájára tévedt. A takaró ugyan elrejtette a dudort, ami a bizonyítéka volt a várandósságnak, Lan Zhant azonban nem lehetett átverni ilyen dolgokkal. Amióta tudta, mit kell keresnie, egy pillanat alatt képes volt látni az odabent örvénylő démoni energiát.
Elvette a hasáról az egyik kezét, hogy megérintse a csuklóját és átadjon neki némi spirituális energiát, hogy ne rosszabbodjon az állapota és ne ájuljon el napokra. Ahogy a fénylő energiavonalról elfordította a tekintetét, visszanézett a hasára. Összevonta a szemöldökeit, majd nagyon óvatosan és lassan a fejét a dudorra hajtotta és így maradt. Lehunyta a szemét és figyelt, mintha a gyermeke hangját akarta volna meghallani odabentről. Nem mozdult, nem tett semmit a spirituális energia átadásán kívül.
Wei Wuxian összevonta a szemöldökét és halkan felnyögött álmában, de nem ébredt fel. Vonásai hamarosan kisimultak, szabad keze automatikusan a hasára simult. Lan Zhan csak ekkor emelte fel a fejét és tette vissza Wei Wuxian kezét az ágyra a teste mellé. Aranyszín tekintete még mindig a démoni méhben kutatott. Aztán közelebb hajolt hozzá és suttogva mondta:
- Tedd őt nagyon boldoggá – mondta halkan – tedd meg apáért. Apa is megígéri, hogy mindent meg fog tenni érted… légy egészséges és boldog.
Wei Wuxian arca megrándult és miután kifújta a levegőt, a másik oldalára fordult Lan Zhan felől. Túl mélyen aludt ahhoz, hogy bármit is észleljen a történtekből. Férje pedig némán felállt mellőle és csendben az ablakhoz sétált, hogy nézze hogyan lepi el a tájat a fehér por, hideget és fagyot hozva a felhők védelmében élő nemes klán területére.