Wei Wuxian törökülésben ült egyik kezében egy könyvet tartva, halántékát a falnak döntve. Ahogy a tél közepe felé tartottak, odakint egyre hidegebb lett és Wei Wuxiannak is inkább azt tanácsolták, maradjon a Téli Lak melegében és ne kóboroljon a hegyháton vagy a folyók mentén. Nem tudta, hogy a saját védelmében ajánlották ezt neki, vagy csak mert nem akarták, hogy a tanítványok véletlenül meglássák őt és a növekedő hasát. Már négy és fél hónapja hordozta magában Lan Zhan gyermekét.

Zewu Jun azt mondta, a férje hamarosan otthagyhatja Felhőzugot, hogy csak vele töltse az idejét. Már zajlottak a tanítványok vizsgái, bár az utóbbi időben szárnyra kapó pletykák néhány tanulónak igencsak csökkentették a teljesítményét, köztük Jin Lingnek és Lan Jingyinek is.

Nemsokára újra számíthat Lan Xichen és egy gyógyító látogatására… ezen a héten még senki nem jött el hozzá.

Leengedte a könyvet és becsukta egy hosszú sóhajjal. Nem tudott huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni, és ezt azzal magyarázta magának, hogy már napok óta csak a házat sétálja körbe.

Megdörzsölte a szemeit és ásított. Aztán benyúlt a ruhája alá és kihúzta a gyermeke talizmánját. Általában magánál tartotta, hogy már most is védje magukat az ártó dolgoktól, na meg, hogy szabadidejében, amiből most bőven volt, dolgozhasson rajta, tökéletesíthesse. Pár napja azonban már ez is elkészült, készen arra, hogy a gyermeke nyakába akassza.

Forgatta egy kicsit a kezében, nézegette, majd mosolyogva lerakta az asztalra és lenézett gömbölyödő hasára.

- Hamarosan apa is hazajön és csak velünk lesz amíg meg nem születsz – mondta mosolyogva – annyi idő alatt biztosan jól összebarátkoztok. Talán még arra is rávehetjük, hogy énekeljen nekünk valami szépet… vagy hogy hozzon egy farönköt amit kifaraghatunk bölcsőnek. Olyan szép bölcsőd lesz, amilyen még magának Jin klánvezér fiának sincs.

A kopogás az ajtón arra késztette, hogy elhallgasson. Gyorsan felkötötte rendezetlen haját és megpaskolta egy kicsit a saját arcát, hogy kimenjen belőle az álmosság. Ez csakis Zewu Jun lehetett, mivel Lan Zhan nem kopogott volna.

- Bújj be!

Az ajtót elhúzták, majd Zewu Jun mosolyogva belépett, nyomában a gyógyítóval. Wei Wuxian finoman meghajolt előttük, Lan Xichen pedig már intett is, hogy erre semmi szükség. Arca minden alkalommal derűs volt, ám ugyanakkor aggodalom is felfedezhető volt benne.

Wei Wuxian lefeküdt az ágyra, majd a gyógyító nekilátott az ellenőrzésének. Széthúzta Wei Wuxian köntösét, majd a hasára tette a kezét, spirituális energiát áramoltatva belé. Wei Wuxian szaggatottan beszívta a levegőt és oldalra fordította a fejét. Mindig észrevette a nő arcán átfutó undort, amikor hozzáért, és azt is látta, hogy Lan Xichen szándékosan kerüli azt, hogy a hasára nézzen, amiben az unokahúga, vagy unokaöccse növekedett.

- Hol van Lan Zhan? – kérdezte.

- A tanítványok vizsgáját felügyeli – felelte a klánvezér – bárhol bukkanjon is fel, a diákok szokatlanul komoly hallgatásba süllyednek.

- Mert tudják, hogy gyermeke fog születni – motyogta Wei Wuxian – de tisztelik és félik annyira, hogy ne beszéljenek.

Lan Xichen lepillantott és bólintott.

- Igen... sajnálom, Wei úrfi, hogy a titkod kitudódott.

- Ugyan… előbb-utóbb megtudták volna… - mondta – vagy maguktól jönnek rá…

- De viszont, Wei úrfi – mosolyodott el Lan Xichen – azért vannak bátrabbak is a diákok között, tudod? Jin úrfi, Sizhui és Jingyi a minap felkerestek, hogy szeretnének találkozni veled. Nem tudtam, hogy akarod-e látni őket, szóval…

- Ha már mindenki tudja, nem mehetnék vissza Felhőzugba? Lan Zhan jingshijébe…? Onnét sem járnék ki… akkor nem mindegy, hol vagyok?

Lan Xichen félrenézett és mélyet sóhajtott. Mosolya lehervadt és óvatosan kinyúlt, hogy megszorítsa Wei Wuxian vállát.

- Nagyon szívesen megtenném… de tudod… attól még, hogy mindenki tudja, nem mindenki tűrne meg még a szomszéd házban sem. Az idősek napról napra felemelik a haragjukat annak ellenére, hogy Wangji…

Sietve elharapta a mondat végét, amivel igazán felkeltette Wei Wuxian figyelmét. Annak ellenére, hogy Lan Zhan mi…? Mit tesz Lan Zhan?

Feljebb tolta magát fektéből, mire a gyógyító vetett rá egy igen sértett pillantást, még talán a szemeit is forgatta. Wei Wuxian Lan Xichenre meredt, szemei egészen elkerekedtek az aggodalomtól.

- Zewu Jun…

Lan Xichen feltűnően kerülte a tekintetét. Majd lehunyta a szemeit és mélyet sóhajtott. Wei Wuxian most már tényleg aggódni kezdett. Csak nem miatta szenved megint Lan Zhan…?

- Tudod, hogy érted bármit megtenne, Wei úrfi… - kezdte – miután elájultál az Orchidea Teremben és négy napig nem voltál magadnál… Wangji és én összeszólalkoztunk…

Újabb mély sóhaj, Wei Wuxian idegei pedig pattanásig feszültek. A szívverése felgyorsult, a lélegzetét pedig bent tartotta, mire a nő kinyitotta a szemét, hogy vessen még egy rosszalló pillantást Wei Yingre.

Lan Xichen elfordította a fejét, majd hirtelen felkapta és állát felemelve nézett körbe. Az arca megkeményedett, mosolya pedig eltűnt, ajkait összeszorította. Wei Wuxian lassan felült. Ő is érezte a rájuk telepedő nyomást és a feszült figyelmet, ami megülte a szobát.

Egy pillanatra minden elcsendesült, még a háztetőn zörgető faágakat sem mozgatta a szél. A levegő nehézzé, fojtóvá vált, a következő pillanatban pedig a Téli Lak összes ajtaját és ablakát valami kirántotta a helyéről, a szél pedig mintha újra feltámadott volna, erősebben, mint eddig bármikor, kavargó havat hordva be a házikóba.

Démoni energia kúszott be a házba a két oldalsó ablakon, mire a gyógyító felsikoltott, Lan Xichen pedig azon nyomban kivonta a kardját és a többiek elé állt. Szemei figyelmesen villantak egyik ablakról a másikra, majd a bejárati ajtó felé kezdett lépdelni.

Wei Wuxian a fuvolájáért nyúlt, majd talpait a földre helyezve indult volna Zewu Jun után, de amaz intett neki, hogy ne mozduljanak. A klánvezér lassú, de biztos léptekkel haladt a kijárat felé, miközben az arca rezzenéstelen maradt, ugyanakkor Wei Wuxian tudta, hogy gondolatok ezrei szaladgálnak elméjében, pont ahogy az övében is. Mi volt ez? Ki használja a démoni kultiválást rajta kívül Felhőzugban? Vajon betört valami hegyi szörny vagy gonosz szellem…? Vagy orvul behatoló emberekről van szó? Talán pont ugyanazok, akik a kardszellemet csempészték be pár hónapja?

Mielőtt még Lan Xichen elérhette volna a kijáratot, újabb robaj törte meg a feszült várakozással terhelt csöndet, ahogy a tető egy része beszakadt Zewu Jun és Wei Wuxian ágya között, vele együtt pedig egy ember ugrott le a jingshibe. Fekete ruhái voltak, arcát pedig ugyanolyan maszk takarta, mint az embereknek az erdőben, akikkel Lan Zhan és Wei Wuxian összeverekedett.

Zewu Jun megpördült és kardját védekezésképp maga elé emelte, épp idejében, mert a támadója a leérkezés után azonnal nekiugrott. Lan Xichen hátraugrott, ezúttal kiért az épületből, ahol bősz harcba kezdett a démoni kultivátorral, akihez még két társa csatlakozott, így a klánvezér egyedül harcolt három ellen. A puha porhó felkavarodott körülöttük, szinte lehetetlenné téve, hogy a Téli Lakból bármi más is látszódjon a harcból. A fehérségből pedig egy másik maszkos alak lépett be az épületbe, kardjáról vér csöpögött alá, másik kezében vörös talizmánt tartott.

Wei Wuxian felugrott az ágyról és ujjai között megpörgette Chenqinget, mielőtt még az ajkához emelte volna.

- Az alapító ellen fordítani a saját technikáját? Nem túl bölcs dolog – mormogtam, mialatt a gyógyító elhátrált tőlük, egészen a falig és riadt tekintettel nézte őket.

A férfi eldobta a talizmánt, Wei Wuxian pedig megszólaltatta a hangszerét. A fuvola éles hangon szólt, de hangja kettévágta a talizmánt. Wei Wuxian folytatta a dallamot, mely felhergelte a dühös energiát, ami a Lakban volt és igyekezett mindet a támadójára visszafordítani.

A démoni kultivátor azonban nem hagyta olyan könnyen magát. A kardját forgatta és varázslatokkal védekezett, miközben minden egyes suhintással egy lépést közeledett Wei Wuxian felé.

Wei Ying gyorsan fáradt. Gyorsabban, mint számította. Amikor már csak két méter távolságra volt tőle, leengedte Chenqinget és arrébb ugrott, egészen a tetőn lévő lyuk alá, ahol kiugrott a lak tetejére. A démoni kultivátor sietve követte.

Odakint mindent köd és a felvert hópor borított. Talán nem is rendes köd volt, hanem a démoni kultivátorok idézték elő? Mindenesetre reménykedett benne, hogy nem mérgező…

Ahogy ott állt fent a tetőn szemtől-szembe a másik démoni kultivátorral, hallani vélte a hangokat odalentről, melyek egytől egyig a Yiling Pátriárka nevét ismételték. Valószínűleg a támadók ismerték fel fuvolájának a hangját – a hangot, amely talán idevonzza a Szellem Generális Wen Ninget is.

A kultivátor támadott, Wei Wuxian pedig kivédte a támadást. Főleg a védelmére koncentrált, nem volt nála sem kard, sem talizmán, amit használhatott volna a férfi ellen. Csak Chenqing volt nála, egy fuvolával pedig nehezen lehet bárkit is megtámadni, ha nincs lehetőség arra, hogy megfújja.

A lábai kezdtek elgyengülni alatta, és ő egyre jobban kiszorult a tető szélére. Arrébb ugrott, de a lába megcsúszott és elveszítette az egyensúlyát. Leszánkázott a meredek háztetőn, majd le is esett volna, ha nem kapja el a cserepek végét, hogy pár pillanatig lógva maradjon, majd könnyűszerrel leugorhasson a talpára a földre.

Ahogy ott állt lent, a köd már kevésbé tűnt sűrűnek, mint a Lakból. Látta hogyan ugrik és hárít a világoskékbe öltözött Lan Xichen és hogyan próbálja megsebezni a maszkos kultivátor. Ő lett volna a célpontjuk? Vagy olyannyira veszélyesnek ítélték, hogy egyszerre hárman támadjanak rá? Ha ez utóbbi volt a helyzet, a Yiling Pátriárka kissé sértődötten fordult vissza az ő ellenfele felé, aki mostanra már eltűnt a tetőről azalatt az idő alatt, amíg Wei Wuxian a földre érkezett és Zewu Junra pillantott.

A köd sűrűsödni kezdett körülötte, és már Zewu Jun szélsebesen mozgó alakja is eltűnt a szeme elől. Felemelte a fuvoláját, hogy játsszon. Vad, erőszakos dallamba kezdett, ami néha fülsértően sípolt is, de ez őt egyáltalán nem zavarta – sőt, talán inkább vágyta is, hogy minél élesebb hang szóljon, ami eljuthat Felhőzugba, jelezve, hogy baj van a Téli Laknál.

Ha kinyitotta a szemét, csak a fehérséget látta. Vaknak érezte magát és olyan érzése volt, akkor sem lenne képes meglátni valakit, ha az közvetlenül az orra előtt állna. Inkább behunyta a szemét és csak a körülötte örvénylő démoni energiára koncentrált, az alapján próbálta megtalálni az ellenfeleit a ködben. Lan Xichent érezte – a tiszta spirituális energia ide-oda mozgott, ahogy a Lan klán egyik Jádeköve is folyamatosan mozgásban volt. Viszont a többiek… mintha csak ott sem lettek volna.

Ha szellemek lettek volna, akkor is éreznie kellett volna legalább egy minimális démoni energiát bennük. De sem démoni, sem spirituális energiát nem érzékelt mást. Sikerült nekik elrejteniük magukat teljes egészen? De hogyan? Milyen speciális eszközeik lehettek, amikkel ennyire el tudták rejteni magukat? Talán Felhőzugban még azt sem érzékelték, hogy áttörték az akadályt, hogy bejussanak…

Hirtelen megérzett még valamit közeledni. Fekete démoni és másik tisztán ragyogó spirituális energia tartott a Téli Lak felé. Ezt a kettőt Wei Wuxian bármikor felismerte volna. Az egyikük a Wen Ning volt, a másikuk pedig Lan Zhan, a Lan klán második Jádeköve.

Mérhetetlen fájdalom tört a hasába és Wei Wuxian hirtelen abbahagyta a játékot és kinyitotta a szemét. A látása elhomályosult, de állva tudott maradni. Lenézett és a sokktól még lélegezni is elfelejtett, mozdulni sem tudott.

Egy kultivátor kardja állt a hasa felső részébe, ahol a dudor teteje is volt. Homályos tekintete egy pillanat alatt kitisztult és azonnal megismerte a kardot, amihez nem tartozott egy kultivátor teste sem. A kardszellem volt, ami korábban már megsebezte Lan Xichent is.

A kardot visszahívta a gazdája, és Wei Wuxian számára az az egy másodperc, amíg kirepült belőle a fegyver, hosszú óráknak tűnt. Tudta, hogy a penge nem csak az ő vérében fürdik, hanem annak a kisgyermeknek a vérében is, aki majdnem mindenki szerint jogtalanul küzdött azért, hogy megszülethessen.

A szája megtelt vérrel, és fuldokolva kiköpte. Hátratántorodott és képtelen volt bármilyen értelmes gondolatot szülni. Elfogta a rettegés és sokkhatás alatt állt.

Nem…. ilyen nincs…. nem történhet ilyen…

A ködből egy maszkos, feketeruhás kultivátor ugrott ki, felé szegezve a kardját, hogy újra szúrjon. Mielőtt még elérte volna Wei Wuxian mellkasát a penge, húrok hangjai csaptak fel, majd lökték el messzire a támadóját. Lan Wangji megérkezett, és ahogy folytatta a játékot, a köd is úgy kezdett oszladozni.

Wei Wuxian érezte, hogy valami nagyon nincs rendben a testében. Kezét a vérző hasára szorította és megpróbálta elállítani a vérzést. Szédülni kezdett, majd a lábai remegni.

Semmi baj nem lesz… rendben vagy odabent, ugye? Minden rendben, ugye? Anya megvéd… anya megvéd…

Meleg folyadék folyt végig a combján, majd a fájdalom, ami eddig csak a szúrás helyén volt, most erősödött és átvándorolt a teste minden porcikájába. Félt lenézni. Félt attól, amit látni fog, ha megnézi, hogy tényleg vér folyt-e végig a lábán.

A lábai feladták és térdre esett. Könnyek patakzottak az arcán, ahogy az oldalára dőlt a hóban és összegömbölyödött a hasát fogva. A lábai közül szivárgó vér vörösre festette a havat, ő pedig levegőért kapkodva imádkozott, hogy ez csak egy rossz álom legyen, ugyanakkor tudta, hogy a fájdalom, a vér és a kisbabája… minden valós.

Felordított, és még jobban összehúzta magát, egész kicsire, és sírt. Megállíthatatlanul folytak a könnyei, és arcát a hideg hóba fúrta. Jobb lenne meghalni. Jobb lenne meghalni a gyerekkel együtt. Miért nem a szívébe szúrták azt a kardot?

A köd teljesen feloszlott, vele pedig eltűntek a támadók és Lan Xichen is. Csak lábnyomok és vércseppek kavalkádja mutatta, hogy pár pillanattal ezelőtt még halálos küzdelem folyt.

Wen Ning a tér közepén állt és az égre nézett, mintha ott kereste volna az eltűnt klánvezért és a betörő idegeneket. Lan Zhan pedig, miközben a köd oszladozott, már a párja mellé térdelt és a kezébe vette a kezét, gyorsan megnézve a pulzusát.

Ha Wei Wuxian látta volna az arcát, valószínűleg elcsodálkozik. Lan Wangji ijedt volt. Értetlenül és idegesen kapkodott, felemelve Wei Wuxian kezét, hogy lássa a sebet, majd valósággal elsápadt, amikor a vörös havat is észrevette a lábainál.

Az ajkába harapott és azonnal megkezdte a spirituális energia átadását, hogy egy kis erőt adjon, hátha ezzel meg tudja menteni még a gyermeket.

Wei Wuxian azonban újra ordított, felemelte fejét és elcsapta magától Lan Zhan kezét. Félig felült, még mindig a hasát ölelve és a párjára meredt.

- Semmi haszna! Semmi haszna, nem érted?! – kiabálta, hangja inkább kétségbeesett sikoltásnak tűnt – Elment! Nincs itt többé! Megölték és már semmi nem hozhatja vissza! Mit erőlködsz még?! Pontosan ezt akartad! Azt akartad, hogy elveszítsem, hát tessék! Elveszett… és már soha nem lesz meg… boldog vagy?! Boldog vagy, Hanguang Jun?!

Lan Zhan összevont szemöldökkel meredt rá, ajkai elnyíltak, borzalom ült a szemeiben. Újra megragadta a zokogó Wei Wuxian csuklóját, és bármennyire is mozgolódott a másik, nem volt hajlandó elengedni. Gyógyítani kezdte, amíg a párja tovább ordított fájdalmában.

- MEGÖLTÉK A KISBABÁMAT! – kiáltott fel, és egész testében remegni kezdett. A vértócsa tovább gyűlt a lábai alatt, Wei Wuxian pedig minden perccel egyre gyengébbnek érezte magát. Lan Zhan az ölébe húzta és a válla megtartotta a fejét, de hamarosan bebizonyosodott, hogy minden lelki támogatás hiábavalónak bizonyult.

Wei Wuxiant olyan mérhetetlen fájdalom emésztette, mint amikor a nővére is eltávozott az élők közül. A tehetetlensége, a saját óvatlansága okozta mindkettőt, és több mint egy évtized is kevés volt rá, hogy megváltozzon. Most egy újabb élet veszett el, és talán soha nem lesz ereje jóvá tenni a hibáit.

Zokogott, miközben véres kezével Lan Zhan fehér köntösébe kapaszkodott, arcát pedig a vállába fúrta. Nem láthatta az arcát, de ha látta volna sem lett volna képes felfogni azt a megdöbbenést és az elborzadó szemeket. Lan Zhan teljesen kétségbe esett, még ha ezt igyekezett nem is kimutatni. A gyerekük…

Wen Ning óvatosan közelebb lépett, és az ajkába harapva nézett le a legjobb barátjára és annak férjére, aki csak ringatta és ringatta lefelé bámulva a hasára. Wei Wuxian elveszítette az eszméletét, de az arca még mindig fájdalmasan eltorzult, miközben kezeivel Lan Zhan köntösét és a saját ruháját markolta görcsösen a hasán.

A gyógyító is előmerészkedett a romos házból és lepillantott Hanguang Junra. Még soha nem látta ilyen állapotban. Olyan szorosan ölelte magához Wei Wuxiant, mintha attól félt volna, hogyha elengedi, ő is eltűnik.

- Szellem Generális – köszörülte meg a torkát a nő – menj Felhőzugba és hívj segítséget. Hanguang Jun, kérlek vigyük be őt a házba, kezelésre szorul.

Wen Ning gyorsan bólintott és mindenféle ellenvetés nélkül rohant el az erdőben. Lan Zhan most először bírta elszakítani a tekintetét a szerelméről, és a gyógyító egészen megütközött attól, amit látott. Lan Zhan némán sírt.

Lassan és óvatosan felemelte Wei Yinget, majd átcipelve őt a bejáraton és a leomlott törmeléken, lefektette őt az ágyra. Lefejtette róla a véres ruhákat, majd amennyire lehetett, meg is mosdatta, miközben a gyógyító már nekilátott, hogy a dolgát végezze. Egy függönyt is felszereltek a bejárati ajtó és az ágy közelében lévő ablakok elé, hogy a szél ne annyira fújjon be.

Pár perc elteltével Wen Ning visszatért és finoman kopogott a jingshi ajtófélfáján. Lan Qiren volt vele, és ahogy elmondta, a többiek már úton voltak. Lan Zhan bár nehéz szívvel, de kötelességtudóan felállt, hogy köszöntse a nagybátyját. Meghajolt előtte, majd megtörölte az arcát, de Lan Qiren csak dühösen megrázta a fejét. Végignézett a harctéren és a tekintete megállapodott a véres ponton, ahol korábban Wei Wuxian feküdt.

- Wen Ning azt mondta, elvetélt – mondta színtelen hangon – ez várható volt végül is. Talán amúgy is megtörtént volna. A teste egyre csak gyengült.

Lan Zhan lesütött szemmel állt előtte, egyik karját a háta mögött tartotta a kardjával, a másik viszont a köntösét markolta, ahol Wei Wuxian összevérezte.

- Ő egy harcos, bácsikám – mondta, ahogy felnézett. A hangja szokatlanul vészjóslóan csengett – adjatok legalább egy perc nyugtot, hogy meggyászoljam a… gyermekemet.

Wen Ning az ajkába harapott és lesütötte a szemét. Úgy hitte, most nincs helye annak, hogy továbbra is tanúja legyen a beszélgetésnek, így hát bement a Téli Lakba. Lan Qiren felszisszent és félrefordította a fejét az unokaöccséről. Tekintete tovább kutatta a harctér nyomait, mintha arra próbált volna rájönni, mi is történt itt. Pár perc néma hallgatás után megszólalt.

- Nincs sok időnk, Wangji – mondta – Xichen eltűnt. Valószínűleg a támadóitok rabolták el őt, ki tudja milyen célból. Gyorsan rá kell jönnünk, mi vagy ki áll a háttérben.

Hanguang Jun lehajtotta a fejét. Tudta, hogy bármilyen fontos volt is neki a bátyja, képes volt megvédeni magát, még a legszorultabb helyzetekben is… mégis… neki most nem Wei Wuxian mellett volt a helye? A bátyja vagy Wei Wuxian élete volt a fontosabb? A válasz nyilvánvaló volt számára.

- Én nem segíthetek ebben, bácsikám – jelentette ki – nekem itt kell maradnom és meg kell védenem…

- Wangji – Lan Qiren sóhajtott – nem volt még elég a büntetés, amit minden nap megkapsz azért, hogy helyette vezekelj? Miért nem volt még elég a napi hetven ütés? A sebeid nem gyógyulnak… Nem akarom látni hogyan szenvedsz tovább… az ő hibája miatt, ami most megoldotta önmagát. Volt és már nincs.

Lan Wangji összeszorította az ajkait és megrázta a fejét. Valamilyen szinten igaza volt a nagybátyjának… a háta úgy égett a ruhái alatt, ahogy még soha. Persze erről soha nem szólt Wei Wuxiannak… miért tette volna? Hogy tovább eméssze magát és ezzel is ártson a gyermeknek, aki már…

A gyógyító félrehúzta a függönyt és kilépett a Téli Lakból. Lan Zhan tekintete könyörgőn kérte, hogy valami jó hírt mondjon, de a nő csak lassan megrázta a fejét.

- Elvetélt – mondta. – Sajnálom, Hanguang Jun. Wei Wuxian még eszméletlen, de ha felébred, szüksége lesz a támogatásra. Kérlek maradj vele.

Lan Zhan gyűlölte, hogy úgy beszélnek arról a kis életről, mintha egy semmiség lett volna. Kezdetben még ő sem kedvelte igazán a tényt, persze… de látva Wei Wuxian boldogságát és lelkesedését… a szíve megnyitott a kis jövevény felé és képes volt teljesen el is fogadni. Ezért tűrt minden egyes nap, ezért viselte el a büntetést és a rosszalló tekinteteket és a háta mögött összesúgó alakokat Felhőzugban. Csak az volt a gond, hogy ezt soha nem mondta el Wei Wuxiannak. A szavai, amiket a fejéhez vágott, fájtak neki.

- Én többet nem tehetek érte – mondta a nő, majd meghajolt Lan Zhan, majd Lan Qiren előtt és elindult, hogy visszatérjen Felhőzugba.

Lan Zhan kifejezéstelen tekintettel bámult utána, és amikor eltűnt az erdőben, lesütötte a szemét, kerülve a bácsikája tekintetét.

- Wangji – sóhajtott fel Lan Qiren – kérlek gondold át minden lépésedet. Ne légy elhamarkodott, de jobb lenne minél előbb a végére járni az ügynek.

Ezzel ő is elfordult felőle. Lan Zhan sietve meghajolt majd utána is hosszasan bámult az erdőben. Ő tisztában volt a kötelességeivel. Mégis… akinek boldogságáért egész életében küzdött, pár pillanattal korábban itt feküdt a hóban, vérben fürödve, most pedig odabent van összetörve…

Wen Ning felemelte a függönyt és körülnézett, mielőtt kiléptt volna. Lan Zhanhoz sétált és megállt tőle kellő távolságban.

- Hanguang Jun…

Nem vette a fáradtságot, hogy felé forduljon. Felnézett az égre, amit újra hófelhők borítottak be, és lassan már az első hópelyhek is le fognak esni. Hamarosan eltüntetik a láb- és vérnyomokat a Téli Lak elől. Mintha ez a nap soha meg se történt volna…

- Hanguang Jun, el kell mondanom valamit…

- Mi mondandód van? – morogta Lan Zhan. Szemeit behunyta, arcát pedig felajánlotta az alászálló hópelyheknek. Miért kellett ennek történnie? Miért nem lehet Wei Ying újra olyan boldog és mosolygós, mint egy nappal korábban?

- Az előbb én is bátorkodtam megvizsgálni Wei Wuxian méhét…

- Az előbb – ismételte Lan Zhan – állapították meg, hogy a gyermek meghalt.

Wen Ning hallgatott egy kis ideig. Fekete szemei csillogtak, ahogy felemelte a fejét és megragadta Lan Zhan csuklóját.

- Az imént ellenőriztem a méhét… és a gyermek még életben van…! Ebben a pillanatban is az életben maradásáért küzd!

Lan Zhan felé fordult, a szemei elkerekedtek és a szomorúsága egy pillanat alatt átváltott reménykedésbe és bizakodásba. Azonnal megindult és elhúzta a függönyt a bejárat előtt.

- Wei Ying tudja? Mik az esélyei?

- Nem tudja, mivel még eszméletlen… és nem vagyok benne biztos, hogy mennyi az esélye a gyermeknek… - mondta, ahogy szorosan Lan Zhan sarkában haladt.

Beléptek a Téli Lakba és átvágtak a törmeléken, ám amikor az ágyhoz érték, azt üresen találták. Wei Wuxian nyom nélkül eltűnt.

- Wei Ying! – Lan Zhan elkiáltotta magát, majd az ágyra térdelt és kipillantott az ablakon. A hó egyre sűrűbben esett, de a párja lábnyomai még így is tisztán kivehetők voltak – Wei Ying!

Semmi válasz. A kopár erdő egyre fehéredő képe nem engedte láttatni Lan Zhan kedvesét. Idegesen Wen Ning felé fordult.

- Keresd! Még nem járhat messze! – kiabálta, mire Wen Ning azonnal bólintott és kirohant az épületből.

Lan Zhan is leszállt az ágyról. Most már észrevette a nyitott szekrényt, amiből csak egyetlen, fehér utazóköpeny hiányzott. Hova akart menni?

Már pont indult volna ő is ki, amikor a tekintete megakadt valamin az asztalon. Megtorpant és felemelte azt a kis felhőmintás talizmánt, amit Wei Wuxian oly nagy gonddal készített a gyermeküknek és eddig mindig magánál tartotta, mintha szerencsét hozott volna…

Felvette az asztalról és a ruhájába csúsztatta, mielőtt ő is kirohant az épületből és Wei Wuxian nyomait kezdte követni a hóesésben.