Wei Wuxian lába megcsúszott a jégen, ő pedig elveszítette az egyensúlyát és elvágódott a folyó jegén. Karjaival tompította az esést, de egy halk nyögésnél többet nem eresztett ki. Pedig mindene fájt. A karja és a térde az eséstől, a még mindig duzzadt hasa a sebbel, és a lábai is alig bírtak megmozdulni. Szinte megállás nélkül utazott ide, és mivel sem pénze, sem mersze nem volt, így a fogadókat is mellőzte az utóbbi két napban. Olyan hirtelen távozott… csak felkapta a csizmáit, a felsőruházatát, majd egy fehér köpenyt rángatott ki a szekrényből, hogy ne fázzon annyira, és hogy elrejtse őt a hóban.
Remegve felhúzta a lábait és felnyomta magát, majd lassan és darabos mozgással tápászkodott fel. Már csak párszáz méter… innét már látni is Lótusz Rév kikötőjét és a házakat… már majdnem ott van…
Képtelen volt Felhőzugban maradni a történtek után. Egyszerűen… képtelen volt arra, hogy bárkinek is a szemébe nézzen. Hiszen olyan biztos volt benne… olyan biztos volt benne, hogy boldogok lesznek…
Egy kettétört álom volt a testében, egy üres, démoni energiából készült méh, amiről a bölcseknek megint csak igazuk volt – nem áldás, inkább átok és szégyen. És hiába tudta, milyen elátkozottnak és szégyennek lenni, ez mégis más volt. Belülről emésztette a szomorúság, bűntudat, düh és fájdalom… Lan Zhan pedig nem lehetett mellette, hogyan is érezhette volna át, ő mit érez? Ő pontosan ezt akarta. Ő soha nem akart tőle gyermeket így… még hálás is lehet azoknak a bűnözőknek…
Roskatag lépésekkel haladt keresztül a befagyott tavon a kikötő felé. A ruhái átáztak és olyan fáradt volt, hogy bármelyik pillanatban összeeshetett. Combjait száraz vér borította, ami az idevezető úton folyt le oda, bár a dudor, mai azt mutatta, hogy egy gyereknek kellene odabent lennie, még mindig ott volt.
Vajon a Lan klán már elkezdte keresni? Lan Zhan kutatott utána? Miután megszökött, mintha hallotta volna Lan Zhan hangját az erdőben, de nem mert visszafordulni. Nem volt képes rá. Lan Xichen vajon szükségének érezte, hogy… jól van ő egyáltalán? Annyian támadtak rá egyszerre… talán az idősek már meg is győzték, hogy felesleges egy ilyen embert keresni és visszavinni Felhőzugba?
Elérte Lótusz Rév kikötőjét és egy fáradt nyögéssel mászott fel a folyó jegéről a síkos dokkokra. Lábai rogyadozni kezdtek alatta, pedig még mindig volt egy kis sétálnivaló, amíg Jiang Chenghez ért… nagyon remélte, hogy nála menedéket lel…
Kibontott hajába belekapott a szél, és a kapucniját is lesodorta már a fejéről. Tántorgott, de nem adhatta fel. Egy halász jött vele szembe, vállán csákány, amivel léket lehetne ütni még a folyó vastag jegén is, kezében háló. Amint meglátta a fehér köpenyes idegent a folyó felől érkezni, azonnal eldobta a szerszámait és elkapta az összeesni készülő Wei Wuxian karját.
- Hé...! Mit csinál, uram?! Ilyen állapotban… - észrevette a fehér köpenyen lévő hímzett felhőmintákat és hirtelen elállt a lélegzete – a Lan klán?!
Wei Wuxian a férfire támaszkodott és a karját átvetette a nyaka mögött.
- Vigyen… a klánvezérhez, kérem… - hangja könyörgő volt, fájdalmas és fáradt.
- Csak… csak nem? Wei Wuxian? – kérdezte a halász kikerekedett szemekkel.
- Nem… összekever vele… csak vigyen oda, kérem…
A halász felvonta a szemöldökét, de teljesítette a kérést. Segített a férfinek eljutni egészen a klánvezér házáig, hiszen úgy nézett ki, mint aki menten összeesik és elájul…
Bekopogott a kapun, majd mielőtt még bárki kiérhetett volna, hogy kinyissák az ajtót, a halász félretett minden udvariaskodást és belépett az udvarba.
Wei Wuxian eddig bírta. Térdre zuhant a hóban, még a halász sem tudta megtartani. A hasát ölelte, ami még mindig iszonyúan fájt. Egy szolga kirohant az egyik teremből, majd hátrakiáltott valami olyasmit, hogy hívják ide Jiang Chenget. Wei Wuxian az oldalára dőlt a hóban, összekuporodva és hagyta, hogy a könnyei némán follyanak alá az arcán.
Jiang Cheng hamarosan megérkezett és váratlan vendége mellé térdelt, miután kisöpörte kócos haját az arcából.
- Te?! – kiáltott fel a klánvezér. Elképzelni sem tudta, mit kereshet Wei Wuxian itt, Yunmengben.
- S-Segíts… - Wei Wuxian felnyögött, szemhéjait szorosan összeszorította – rejts el… rejts el a világ elől… a Lan klán nem találhat meg…
Jiang Cheng arca egyszerre volt dühös és aggódó. Felemelte Wei Wuxian fejét és ekkor vette észre a dudort a hasán. Rosszat sejtve tette el a megállapítást elméje szegletébe, hogy valami nagyon nem volt rendben hajdani testvérével.
Megmondta a szolgáknak, hogy jutalmazzák meg a halászt, egy teával, és tartsák titokban, ami itt történt, már csak a biztonság kedvéért is, majd felsegítette – inkább felemelte Wei Wuxiant és elvitte a kultivátor régi szobájába, ami elég félreeső volt ahhoz, hogy senki ne keresse őt ott.
Lefektette Wei Wuxiant az ágyra, majd lehúzta a csizmáit és orvos után kiáltott. Lefejtette róla az átázott köpenyt a Lan klán szimbólumaival, majd a ruháit is széthúzta, felfedve gömbölyödő hasát és rajta a kötést. Hátrahőkölt. Wei Wuxian nem igazán ellenkezett. Félájultan motyogta a dolgokat, amiket az udvaron is mondott, hogy nem szabad a Lan klánnak rátalálnia, hogy rejtse el valahova.
- Mégis mi a fenét csináltál már megint, hogy így elmenekültél?! – rivallt rá Jiang Cheng, ahogy gyorsan kicserélte a ruháit, ám nem húzta össze őket a mellkasán. A kötés csak egy kicsit volt véres, ám az egész teste beleremegett a legkisebb lélegzetvételbe is – És mi ez a dudor rajtad?
Wei Wuxian végre abbahagyta a motyogást és elhallgatott. Jiang Cheng összevont szemöldökkel fejtette le róla a kötést, hogy megnézze a sebet.
- Oh? A lényegre tapintottam? Szóval? Mi ez, felelj!
- Az… az el fog tűnni… nincs ott semmi… - felelte Wei Wuxian szaggatottan és zokogni kezdett. Szemeit eltakarta a karjával, lábait pedig feljebb húzta.
Az orvos is megérkezett, tehát Jiang Cheng hátrébb lépett és összefont karokkal meredt a démoni kultivátorra. Mit tett a Lan klánnál már megint? Talán a büntetés elől menekült el? Nem… Wei Wuxian nem az a fajta volt, aki nem volt képes bevallani a bűneit. A daganathoz a hasán volt köze? Az biztos, hogy ahhoz volt… na de hogyan?
Wei Wuxian elaludt – vagy elájult? – az orvos pedig lassan befejezte a vizsgálatot, de elég értetlen tekintettel állt Jiang Cheng előtt.
- Klánvezér… az biztos, hogy az utóbbi időben túlságosan megerőltette magát, és kimerült… de a hasa… az rendkívül különös… - mondta és idegesen megvakarta a fejét – Olyan… mintha… férfi létére várandós lenne.
- Ne mondj baromságokat – morogta Jiang Cheng – nem lehet, hogy csak megduzzadt? Van egy szúrt seb a hasán. Lehet, hogy elfertőződött. Vagy valami méreg. Lehet, hogy egy teljesen új betegség és megpróbálták valahogy lelohasztani a duzzanatot?
Az orvos tanácstalanul kitárta a karját.
- Talán csak ő tudná megmondani miért is ilyen duzzadt a hasa. Sok pihenésre van szüksége… és a nyugalma érdekében én teljesíteném egyelőre azt, amit kér. Titokban tartani az ittlétét.
Jiang Cheng vonakodva ugyan, de beleegyezett. Wei Wuxian valami nagy titkot hozhatott ide Lótusz Révbe, és nem volt benne biztos, hogy ez mennyire volt szerencsés. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy őmiatta keveredik bajba egy egész klán.
Felsóhajtott és kezeit összefűzte a háta mögött ahogy az ablakhoz lépkedett és kinézett a jinghsi ablaka alatt hullámzó vízre. Lan Wangji meg fogja őt ölni, ha rejtegeti előle a feleségét… de volt más választása. Wei Wuxian meghatározó ember volt az életében. Megfordult és a Yiling Pátriárkára nézett, idegességét csak a meg-megránduló arcizma árulta el.
- Wei Wuxian… - sziszegte – ajánlom, hogy ne hozz bajt Lótusz Révre.
Bár választ nem kapott, a férfi arca eltorzult, keze a hasára csúszott és megmarkolta a takaróját. Jiang Cheng intett az orvosnak, majd együtt hagyták el a szobát, hogy pihenni hagyják a nyugtalan vendégüket.
Több mint egy hét telt el azóta, hogy Lan Xichent elrabolták, Wei Wuxian pedig megszökött Felhőzugból. A káosz majdhogynem teljes volt. Wei Wuxiannal kevésbé törődtek, mint a klánvezérrel. Mégiscsak ő volt a hatalmas Zewu Jun, akit néhány démoni kultivátor fogságba ejtett, majd együtt tűntek el. Lan Wangji azonban mégsem a bátyja után kezdett először nyomozni. Szembement nagybátyja akaratával és már kettejük eltűnésének másnapján elhagyta Felhőzugot, nem törődve sem a háta mögött összesúgó klántagokkal, sem a tanítványokkal, akik ebben az időben tették volna le végső vizsgájukat, ami Gusubeli tartózkodásuk végét jelentette. Nem, ő otthagyott csapot-papot és elindult, hogy megkeresse és visszahozza Wei Wuxiant, és lehetőleg a magzatot is, aki egy kis szerencsével még mindig életben lehetett. Bár ebben nem volt teljesen biztos – Wei Wuxian még ilyen állapotban is képes volt nagy távokat megtenni… és az ilyen hosszú utak bizony könnyen megölhették az amúgy is gyenge gyermeket.
Wen Ning nem hagyta, hogy egyedül keljen útra. Hanguang Jun nyomába szegődött és úgy követte, akár egy sötét árnyék. Lan Zhan most kivételesen hagyta neki, hogy kövesse. Bár hosszú mérföldeken át nem szóltak egymáshoz egy szót sem, mégis egyetértettek abban, hogy Wei Wuxiant minél előbb meg kell találni.
Talán megint hónapokat kell majd bezárva töltenie amiatt, hogy a klánja helyett a szerelmét választotta. Pedig nem csak a szerelmét választotta, hanem a szerelmét és a gyermekét. Legalábbis nagyon remélte, hogy mindkettejüket képes megmenteni.
A bölcsek már küldtek kultivátorokat Lan Xichen felkutatására. Minek kéne oda még ő is? Zewu Jun szívós volt és erős… Wei Ying viszont gyenge és sérült jelen helyzetben…
Megtorpant a halott fák és a felkavart hó és por határán. Előtte egy nagy szikla volt, rajta egy barlang szája sötétlett hidegen. Ujjai szorosan rákulcsolódtak a kardjára ahogy belenézett a sötétbe.
Itt vagy, Wei Ying?
Wen Ning mögötte nem igazán mert megmozdulni. Olyan rég járt Yilingben, és még régebben a Hant Halmoknál… Most minden kihalt volt és üres. Bár erre nem emlékezhetett, de szinte olyan volt, mint amikor először jöttek ide a Wen klánnal és Wei Wuxiannal. Csodálatos és tragikus élmények kötötték ehhez a helyhez. Amott az ágyás helye, ahova pici A-Yuant eltemették, azalatt a fa alatt a nővére szokta tisztítani a zöldségeket nagymamával…
Lan Wangji azonnal a barlangba ment, Wen Ning úgy döntött, odakint vár. Szinte hallani vélte Chenqing hangját szomorúan szólni a fák között, de hamar rá kellett jönnie, hogy valójában semmi fuvolaszó nem hallatszik. Érezte, hogy Wei Wuxian nincs itt.
Pár perc múlva Lan Zhan is elhagyta a barlangot, majd Wen Ningre nézett és finoman megrázta a fejét. Semmi nyoma nem volt annak, hogy itt járt volna.
- Merre fogunk most menni, Hanguang Jun? – kérdezte óvatosan Wen Ning.
Lan Zhan elfordult tőle és hallgatagságba burkolózott. Igazság szerint ő sem tudta pontosan. Ha nem Yilingben, hát hol lehet? Yunmengben? Vagy olyan helyre, ahol senki sem keresné? Elment volna Lanlingba? Vagy egy hegyre menekült?
Belenyúlt a ruhájába és előhúzta a kis, felhőmintás talizmánt, amin még mindig ott voltak Wei Wuxian védővarázsai, amik minden rossztól megvédték volna a gyermeket. Soha nem vált meg tőle… mert ha nála volt a talizmán, a benne növekvő gyermeknek sem eshetett bántódása.
Lenézett a medálra a nyitott tenyerében és kissé megsimította a hüvelykujjával.
Miért nem maradtál velem, Wei Ying?
Az ajkába harapott és a tenyerébe zárta a medált. Szorosan lehunyta a szemeit és mélyet sóhajtott. Nem fog sírni. Nem fogja átadni magát a kétségbeesésnek. Wei Wuxian bizonyára várja őt valahol… ő pedig soha többé nem tesz olyat, amit ő nem akar… ha kell, vissza se tér soha többé Gusuba…
Ahogy kinyitotta a szemét, felrémlett előtte Wei Wuxian képe, ahogy felé sétál, hatalmas mosollyal és könnyed léptekkel. Oldalán fuvola, egyik kezében Kicsi Alma kantára, és csodák csodája, még csak noszogatni sem kell a szamarat. Wei Wuxian megtorpan előtte pár méterrel, és Lan Zhan csak most veszi észre a másik karjában azt a fehér-kék kis csomagot, amit hozott. Egy bepólyált kisded volt, bár az arcát az anyja felé fordította. Wei Wuxian nevetett, boldog arca, mint fájdalmas heg lüktetett Lan Zhan szívében.
Közelebb lépett, ám miután pislogott egyet, képzeletbeli szerelme eltűnt, szamarastul, kisbabástul. Talán, ha nem marasztalja Felhőzugban, hanem folytatja vele a világban a kultiválást, mindez meg sem történik? Valószínűleg igen… együtt néznének szembe a gyermek születésével, mégis, mennyivel boldogabb lenne minden… Wei Ying mennyivel boldogabb lenne…
Bánta a tényt, hogy soha nem mondta el Wei Yingnek, mennyire szereti őt is és a gyermeket is, akit talán már soha nem ismerhetnek meg.
Az ajkából kibuggyant pár csepp vér a harapásától, de gyorsan letörölte és finoman megrázta a fejét és visszatette a talizmánt a szíve fölé. Muszáj megtalálnia az ő Wei Yingét.
Elindult kifelé a mocsárból, vissza Yiling felé. Még egyszer átkutatja a várost, aztán tovább állnak Wen Ninggel. Hogy hova, még nem tudta. Minden egyes lépéshez reménykedve emelte a lábát, hátha most meglátja valahol, de amint a lába a földet érte elszállt a reménye. Majd a következő lépésnél újra visszatért, majd elszállt, így ment ez, kínozva Lan Zhan gyengéd szívét.
Wen Ning némán követte, mintha csak árnyék lett volna. Bár nem szólt semmit, mindent látott Lan Zhan zord arcán, minden aggódást, minden fájdalmat és gyászt. Ő azért igyekezett valamivel pozitívabban hozzáállni, mintha némaságával próbálta volna támogatni kétségbeesett útitársát.
Megtaláljuk. Biztosan megtaláljuk.