Jin Ling hazatértének híre hamar bejárta egész Lótusz Révet. Jin úrfi nem hajóval érkezett, mint ahogy várták, hanem gyalog, és szinte észrevétlenül osont be nagybátyja házába. Jiang Cheng is már csak itt találkozott vele, amikor behívta a csarnokába.
Az unokaöccse durcás arckifejezéssel hajolt meg előtte, mire a klánvezér felkelt a lótuszszékéről és közelebb lépett hozzá. Arckifejezése próbált szigorú maradni, de Jin Ling határozottan látta az ott bujkáló mosolyát, amit az az öröm okozott, hogy unokaöccse három hónap után újra Lótusz Révben volt.
Jin Ling alig észrevehetően a szemét forgatta. Korábban Jiang Cheng már megfenyegette, hogyha nem teszi le a vizsgáit, mindkét lábát eltöri. Hát Jin Ling sikeresen vizsgázott – legalábbis úgy hitte. A nagybátyja tekintete pont azt sugallta, hogy mindent tudni akart az eredményeiről.
- Hát a dolog úgy áll… - kezdte, ahogy megvakarta a tarkóját – hogy az utóbbi időszak elég zsúfolt volt Felhőzugban… felmerültek olyan dolgok, amik akadályozták a tanítást…
Jiang Cheng összevont szemöldökkel meredt az unokaöccsére. Sejtette, hogy a dolognak Wei Wuxian áll a hátterében. Jin Ling körbenézett és lehalkította a hangját.
- Te tényleg nem hallottál róla? Zewu Jun klánvezér… és Wei Wuxian, mindketten szőrén-szálán eltűntek Felhőzugból.
- Hogyan? Mi történt?
- Betörtek – felelte Jin Ling – és elrabolták a klánvezért, nem tudni miért… Wei Wuxian pedig ezután szökött meg. Hanguang Jun, aki minket tanított, csapot-papot otthagyva rohant, hogy megtalálja őt… tudod, nagyon aggódik érte, jelen helyzetben pedig még jobban, mint a saját bátyjáért…
Jiang Cheng újból összevonta a szemöldökét és összefonta a karjait is, ahogy hátradőlt a székén. Nem mondhatni, hogy teljesen összerakta magában a képet.
- Lan Sizhui és Jingyi szerint Hanguang Jun ide is el fog jönni hamarosan. Nem nyughat, amíg Wei Wuxiant elő nem keríti neki valaki. Olyan nagy hiszti folyt miatta ott Felhőzugban… amúgy szerintem ő sem lehet nyugton, amíg el nem költözik egy hegye. Ott nem háborgatná senki.
- Hiszti? – Jiang Cheng felvonta a szemöldökét, arcizmai megrándultak. Ő megint beengedte ide Wei Wuxiant és ki tudja már megint milyen bajt hoz a fejére…
Jin Ling bólintott és karba font kezekkel hümmögött ahogy lenézett a földre.
- A Lan klán tényleg próbálja eltitkolni, amíg lehet, nem igaz? De most, hogy a tanítványokat hazaengedték, mindenki tudni fog róla.
Jiang Cheng kezdett dühbe gurulni. Mi a fene volt már megint Wei Wuxiannal? Nem tud kimaradni egy kicsit sem a bajból? Addig meredt Jin Lingre tágra nyílt szemekkel, amíg a gyerek végre hajlandó volt abbahagyni idegei húzását és beavatni őt is.
- Wei Wuxian teherbe esett – jelentette be. Arca furcsán megrándult, mintha nem tudná eldönteni, hogy szörnyülködjön, vagy vigyorogva mulasson a nagybátyja elsápadt arcán.
Csend telepedett a csarnokra és Jiang Cheng némán próbálta emészteni a hallottakat.
- Hogy mit csinált?! – fakadt ki végül – Hanguang Jun ejtette teherbe?! WEI WUXIANT?!
Mintha megszédült volna, visszaroskadt a székére és a tenyerébe temette az arcát. Ha Jin Ling tényleg igazat mondott…. és miért ne tette volna ez alkalommal? Akkor ez megmagyarázta Wei Wuxian felduzzadt hasát, mely azóta sem húzódott vissza, hogy itt volt. Bár azért hálás volt, hogy régi testvére nem sok vizet zavart. A nap nagy részében csak a szobájában feküdt és vagy aludt, vagy csak bámulta a plafont könnyes szemekkel. Tagjait megmozdítani alig volt ereje, ami bár aggasztó volt, hiszen mintha inkább napról-napra gyengült volna, legalább nem keltett túl nagy feltűnést Lótusz Révben.
- Komolyan beszélsz? – kérdezte színtelen hangon Jin Linget.
Jin Ling bólintott és arca mintha duzzogó kifejezést öltött volna.
- Miért ne beszélnék komolyan? Ez nagyon nagy hír volt… - lehalkította a hangját - még azt is hallottam, hogy Hanguang Jun vezekel Wei Wuxian miatt… mert démoni kultivációt használt ahhoz, hogy gyereke lehessen… és mivel egy várandós férfit mégsem akarnak megverni, Hanguang Junon töltik ki a dühüket és elégedetlenségüket. Nem is vagyok benne biztos, hogy ezt Wei Wuxian tudja – vonta meg a vállát.
- És akkor miért szökött meg? – kérdezte Jiang Cheng.
Jin Ling hümmögött.
- Csak szóbeszédet hallottam. Hasba szúrták. Elvetélt.
Jiang Cheng összevont szemöldökkel meredt maga elé, mint aki nem tudja, mihez kezdjen most. Wei Wuxian teherbe esett. Aztán elvetélt. Nem mer talán visszamenni? Pont Lan Wangjihoz nem mer visszamenni, aki bármi is történjék, mellette áll? Mihez kezdjen, ha majd Lan Wangji itt fogja keresni Wei Wuxiant?
Felkelt a helyéről és hátratett kezekkel fel-alá kezdett járkálni a teremben. Jin Ling levetette magát az egyik oszlopok mögötti székre, majd kinyújtotta a lábait és megtámaszkodott a háta mögött. Szórakozott arckifejezését még mindig megtartotta, de most jobban kutatta nagybátyja arcát, mintha a gondolatait akarta volna kitalálni.
- Találkoztál vele, nem igaz? – vigyorodott el végül – Talán még azt is tudod, hogy most hol van, ugye?
Jiang Cheng megtorpant és belenézett szemébe.
- Te most inkább maradj csöndben.
Jin Ling megvakarta a fejét és mélyet sóhajtott. A nagybátyja újra megkezdte gyalogútját a csarnokban.
- Szerintem tényleg üzenni kéne Hanguang Junnak… - jegyezte meg – Te nem láttad, milyen szemekkel nézett, miután nem találta meg őt az erdőben és visszatért Felhőzugba…
Jiang Cheng újra megállt és rámeredt az unokaöccsére. Vajon ő megtenné, ha Jiang Cheng nem teszi? De Lan Wangji egyébként is ellátogatna ide…
- Beszélek a fejével – felelte, mire Jin Ling szélesen elvigyorodva bólintott.
- Csak minél hamarabb, bácsikám – mondta vidáman.
Jiang Cheng a szemét forgatta, és elhagyta a termet, Wei Wuxian szobája felé tartva. Fejében kavarogtak a gondolatok. Dühös volt és bizonytalan, de leginkább össze volt zavarodva. Megint csak képtelen volt Wei Wuxian szemein keresztül látni a történteket. Nem tudta elképzelni, miért vágyott ennyire egy gyerekre, hogy megint démoni kultivációhoz folyamodott, vagy hogy miért jött el ennyire hirtelen a vetélése után a biztonságot nyújtó Lan Wangji karjai közül. Talán pont Hanguang Jun akarta a gyereket? És miután Wei Wuxian csődöt mondott a feladata teljesítésében, képtelen volt férje szemébe nézni?
Kopogás nélkül nyitott be a szobába, melyet Wei Wuxian régről ismert illata és szantálfa aromája lengett körbe. A démoni kultivátor úgy tűnt, nem mozdult el abból a pozícióból, ahogy Jiang Cheng hagyta. Még mindig az ágyában feküdt, kezei összefűzve pihentek a hasán, fejét az ágy támlájára rajzolt két kis figura felé fordította. Ébren volt.
Jiang Chenget valahogy megint mérhetetlen düh fogta el, de képes volt indulatait magában tartani még egy kis időre. Törökülésben letelepedett a földre és egy pillanatra behunyta a szemét. Egyikük sem nézett a másikra, hosszú- hosszú ideig.
- Jin Ling hazajött – szólalt meg végül – mindent elmondott, amit tudott.
Wei Wuxian végre felé fordította a tekintetét, bár egyéb mozdulatot nem tett. Az utóbbi időben már nem csak a mozgás volt megterhelő, hanem mindennemű interakció is, amit a Jiang klánvezérrel kellett folytatnia. Annyira elmerült már az önsajnálat és önhibáztatás mély tengerében, hogy már enni sem igazán akart.
- Rájött magától, hogy itt vagy. És nekem is csak egyetlen egy kérdésem lenne. Mégis hogy a fenébe képzelted ezt az egészet, Wei Wuxian?
Wei Wuxian az ajkába harapott és megremegett. A takaróját a markába szorította és egy kissé elfordította a fejét, hogy ne kelljen ránéznie.
- Szembe fordultál a törvénnyel, már megint. De nincs egy kicsi szégyenérzeted sem, amiért ezúttal a természet törvényeivel fordultál szembe? – kérdezte indulatosan – Felhőzugban nem büntettek meg Hanguang Jun miatt, de nem gondoltál bele, hogy azzal, hogy idejössz, mások, akik…
Még a szentbeszéde felénél sem járt, amikor Wei Wuxian teljesen elfordította felőle a fejét és a plafonra meredt, egészen kigúvadt szemekkel. A levegője bennakadt, keze pedig elernyedt a takarón.
A francba, meg ne haljon itt nekem!
Jiang Cheng felugrott a helyéről és Wei Wuxian feje alá nyúlt, másik kezét a mellkasára tette, hogy kitapintsa a szívverését. Eddig minden alkalommal, amikor ellenőrizte, olyan lassan vert, hogy szinte leállt. Most azonban úgy dobogott, hogy ki akart törni Wei Wuxian mellkasából.
Jiang Cheng aggódva vizslatta az arcát, majd tekintetét ide-oda kezdte kapkodni, mintha valami árulkodó jelet keresett volna a testén, mi okozta ezt a hirtelen változást. Nem volt ott más, csak az a duzzadt hasa, ami már pár hónap alatt annyi gondot okozott neki.
- Jiang Cheng… - szólalt meg Wei Wuxian, ahogy felnézett rá még mindig kigúvadt szemekkel. Rámarkolt Jiang Cheng lila ruhájára, mintha az élete múlt volna rajta. – Az előbb… az előbb… rúgott…!
- Hogy mi? – szakadt fel Jiang Chengből és értetlenül meredt a testvérére.
Wei Wuxian lenézett a hasára és óvatosan megérintette, majd addig küzdött, amíg fel nem sikerült ülnie Jiang Cheng segítségével. Szemei megteltek könnyel, két gyenge keze átölelte a hasát.
- Rúgott…! – ismételte meg – Biztosan éreztem…! Ez azt jelenti… Jiang Cheng, még életben van! A kisbabám… még él a kisbabám… él… és rúgott…!
Sírva fakadt, a könnyei megállíthatatlanul potyogtak a takaróra és a hasára is. Jiang Cheng mögé tette a karját, hogy megtartsa a lefogyott testet ülve. Az ajkába harapott és egyszeriben már képtelen volt arra, hogy folytassa a dühkitörését. Wei Wuxian pedig egyre csak sírt, mosolya pedig olyan ragyogó volt, ami még egy holt virágot is képes lett volna újra virágzásra bírni. Talán a virág éppen a testében növekvő kis élet lehetett, melyet annyira féltett és óvott…
- Soha nem is tűntél el… igaz… igaz, kincsem? Nem… nem megmondtam, hogy anya megvéd? De… annyira megijedtem… úgy féltem…
Jiang Cheng összevont szemöldökkel hallgatta Wei Wuxian el-elcsukló beszédét a kis magzathoz. Tudta, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy elbeszélgessen vele. Felsóhajtott és érezte, hogy ezt már így el kell fogadnia. Amit Wei Wuxian gondolt, az az ő dolga volt, amit pedig Lan Wangji, vagy Jiang Cheng, az megint két különböző dolog volt, melyekbe nem lehetett beleszólni.
Wei Wuxian már nem érzett gyengeséget, sem fájdalmat, mérhetetlen öröm és megkönnyebbülés töltötte el, még boldogabb volt, mint amikor a felhőzugi hegyháton megtudta, hogy gyermeket vár. Bódító boldogság lengte körül és szinte már a karjaiban vélte tartani elveszettnek hitt gyermekét.
Vajon Lan Zhan mit szólna, ha tudná…? Ostoba kérdés. Biztosan megint nagyon csalódott lenne és dühös lenne, amiért azt hitte, a kívánságát meghallgatták az istenek, de csak majdnem teljesítették… igen… még biztosan a gyermek halálát kívánja. Erre a szíve megint elszorult és zokogva visszahanyatlott az ágyba, a fal felé fordult, felhúzta a lábait és összegömbölyödött, hogy jobban védhesse a gyermekét.
Jiang Cheng ijedten visszarántotta a karját, amikor Wei Ying örömkönnyei átfordultak valami egészen másba. Fogalma sem volt, mi játszódhatott le benne, ami ekkora változást voltak képesek benne alkotni. Felsóhajtott és finoman megszorította Wei Wuxian vállát.
- Lan Wangji hamarosan ide fog utazni. Jin Ling azt mondja, az egész világot átkutatja, csak miattad. Ha még mindig nem akarod látni, nem engedem be.
Bár akkor – tette hozzá magában – nem tudom, hogy meddig leszel képes nélküle élni.
Jiang Cheng látta, amit látott. Wei Wuxian nem mutatta semmi jelét erősödésének azóta, hogy Lótusz Révbe érkezett. Inkább csak romlott az állapota és az orvosoknak fogalmuk sem volt, hogyan segíthetnének rajta. Még csak azt sem tudták megállapítani, hogy terhes! Vagy ha mondták is, ki hitt volna nekik? Wei Wuxian élete ebből állt, mindig lehetségessé tette a lehetetlent.
Wei Wuxian zokogása, amikor hallotta a klánvezér szavait, megállt, de nem fordult vissza Jiang Cheng felé.
- Az előbb azt kívántam, bár itt lenne velem – mondta halkan – azt akartam, hogy ő is érezze, hogyan rúgott… azt hittem, talán elfogadná most… de rájöttem, hogy bármi is történjék, ő mindig engem fog előrébb helyezni… az én biztonságomat fogja nézni és nem a gyermekét… így inkább… ne vigyázzon egyikünkre sem…
Jiang Cheng összevont szemöldökkel nézte őt.
- Én azt hittem, nincs olyan, amit Hanguang Jun ne tenne meg érted. Pont a saját gyerekét ne szeretné?
Wei Wuxian hallgatott. Csak még jobban a markába gyűrte a takaró egyik sarkát, hüvelykujjával pedig a hasát simogatta, mintha ezzel akarta volna a gyermekét újra mozgásra bíztatni.
- Akkor ne engedjem be? – kérdezte Jiang Cheng.
A válasz csak még több hallgatás volt. A klánvezér felsóhajtott és az ajtó felé pillantott, ahol megpillantotta Jin Ling aranyszínű ruháját, bár a fiú abban a pillanatban megpróbált elbújni, hogy a nagybátyja felé fordult. Jiang Cheng kifújta a levegőt és úgy döntött, hogy majd később foglalkozik az unokaöccsével.
- Rendben, Wei Wuxian. Gondolkodj rajta! – mondta még, majd felegyenesedett és az ágy mellé tett érintetlen tálcára pillantott, majd a fejét csóválta – És egyél is valamit, mert ez így nem állapot.
Wei Wuxian megint csak nem válaszolt. Jiang Cheng megint kezdett a hallgatásától dühössé válni. Volt egy olyan sejtése is, hogy arra sem fog választ kapni, beengedje-e Lótusz Révbe Hanguang Junt. Ha beengedné, azzal Wei Wuxian lehet, hogy megint sírógörcsöt kapna és visszakerülne a Lanok közé, akik eddig sem fogadták el a gyermekét. Viszont, ha nem engedi be… lehet, hogy belehal. Talán Hanguang Jun tudja, hogyan lehetne segíteni rajta…
Miért kell pont neki ilyen döntéseket hoznia?
Morgott és felállt a testvére mellől. Becsukta maga mögött a szoba ajtaját. Jin Lingnek odakint már csak a hűlt helyét találta. Még megállt az ajtó mellett és hallgatózott, vajon mi történhet odabent. Wei Wuxian halálos csendben volt. Ha még sírt is, hang nélkül tette. Jiang Cheng remélte, hogy sikerült elaludnia. Tudta, hogy mennyire szüksége van a pihenésre ebben az állapotban, amikor úgy tűnt, a fekvés is több energiát vett el, mintha csak beszélt volna.
Sóhajtott és a fejét csóválva sétált el.
Miért kell mindig megkísérelned a lehetetlent, Wei Wuxian?