- Hanguang Jun!

Jiang Cheng felállt a trónjáról és alázatosan fejet hajtott a vendége felé, ahogy az illem megkövetelte. Jobbján Jin Ling is ugyanígy tett, majd érdeklődve pillantott a férfi mögött félszegen álldogáló Wen Ningre. Jiang Cheng nem szívesen ugyan, de beengedte otthonába. Hogy miért? Egyrészt, mert Hanguang Jun társaságában érkezett, másrészt pedig mert még soha nem látta ilyen megviseltnek egyikőjük arcát.

Bár Lan Wangji igyekezett tartani magát, komoly arca beesett volt, jobb keze görcsösen szorult Bichenre, szeme alatt karikák húzódtak, mintha hosszú napok óta alig aludt volna. Vajon utazással töltötte az idejét, vagy az aggodalom nem hagyta aludni? Jiang Cheng nem tudta eldönteni, de igyekezett tisztelettudóan nem szóba hozni a második Lan mester külsőségeit.

Felemelkedtek a meghajlásból és Hanguang Jun újra maga elé emelte a kezeit.

- Jiang klánvezér – kezdte nyugodt, ám fáradt hangon – engedelmeddel megpihennénk otthonodban. Remélem nincs ellenedre.

- Maradjatok, amíg kedvetek tartja. Az otthonom mindig nyitva áll a vendégek előtt – felelte Jiang Cheng. A szeme sarkából látta, hogy Jin Ling a szája szélét rágja és sandán felé pillant. Sóhajtott. Nem igazán tudta, mikor kellene felhoznia Wei Wuxiant.

- Lehet, hogy már hallottál róla, miért vagyunk úton – mondta lassan Hanguang Jun, mire Jiang Cheng fellélegezve ült vissza a trónjára. – Wei Wuxiant keressük… félek, hogy életek forognak kockán minden percben, amíg meg nem találjuk őt.

Jiang Cheng elmosolyodott, könyökével megtámaszkodott a trón karfáján és ujjaival megérintette az arcát, mint aki nagyon elgondolkodott. Wei Wuxian soha nem egyezett bele, hogy elmondja Lan Wangjinak, hogy éppen nála tartózkodik, de Wei Wuxian még a szokottnál is rosszabbul nézett ki a reggel. Jiang Cheng pedig már régóta sejtette, hogy nagyobb biztonságban van Lan Wangjival, mint vele, Lótusz Révben.

- Hanguang Jun, amennyire én tudom, mindketten életben vannak még. De legjobb lenne, ha magad látogatnád meg, hogy saját szemeddel győződhess meg róla.

A mindig komoly arcú Lan Wangji most Jiang Cheng számára egészen új arckifejezést öltött. Szemei elkerekedtek, ajkai kissé elnyíltak egymástól és előre is lépett. A tekintete tele volt újult reménnyel, mégis, mintha a tagjai egészen elgyengültek volna.

- Jin Ling el tud vezetni hozzá, Wen Ninget pedig a szobájába – mondta Jiang Cheng. Jin Ling elhúzta egy kissé a száját, de azért meghajolt a nagybátyja felé, majd megkérte a vendégeiket, hogy kövessék őt.

Először a vendégszobák előtt haladtak el, itt Wen Ning biztatóan Lan Wangjira mosolygott, ám a férfi semmivel sem viszonozta a gesztust. Meredten bámult előre, amerre Wei Yinget sejtette. Minél előbb nála akart lenni és meggyőződni róla, hogy jól volt.

Jin Ling átérezte annyira a helyzet súlyosságát, hogy azon nyomban Wei Wuxian régi szobájához siessen vele. Nem kopogott, csak az ajtóra mutatott és a szája elé emelte az ujját, hogy lehetőleg maradjon csendben.

Lan Wangji sietve megköszönte neki, hogy elhozta ide, majd halkan kinyitotta az ajtót és belépett a szobába, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

Odabent meleg volt, sokkal melegebb, mint a ház bármely más pontján. A levegőt füstölő tömény illata töltötte be, Wei Wuxian pedig a fal felé fordulva feküdt néhány réteg takaró alatt.

Lan Zhan szeme könnybe lábadt a kedvese láttán. Végre itt volt…

Letérdelt mellé és gyengéden végighúzta az ujját az arcán. Wei Wuxian aludt, arca kellemes meleg volt, bár egy kissé megrándult, amikor Lan Zhan megérintette. Átfordult a másik oldalára, a takarók pedig lecsúsztak az oldaláról, felfedve minden szenvedését okozó hasát.

Lan Zhan elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt, keze rásimult a dudorra, majd a szemei elkerekedtek, megérezve milyen gyengék is voltak mindketten. Spirituális energiának jócskán híján volt Wei Ying teste, de Lan Zhan nem hibáztatta a Jiang klánt. Honnét is tudhatták volna, milyen ellátást igényel egy terhes férfi?

Gyengéd csókot lehelt a szerelme homlokára és visszahúzta a takarót Wei Wuxianra. A keze visszatért a hasára és azonnal elkezdte befelé áramoltatni a saját spirituális energiáját. A másik kezébe Wei Wuxian kezét vette és gyengéden megszorította.

Wei Wuxian felnyögött és a teste megremegett. Fejét közelebb hajtotta Lan Zhan kezéhez. Hanguang Jun szomorúan sóhajtott fel. Gyengéd mozdulatokkal simogatta a csuklóját, de nem tudta, mit érezzen. Boldog volt és megkönnyebbült, amiért végre rátalált, de amilyen állapotban a kultiválótársa volt…

- Wei Ying… - szakadt fel belőle az aggódó suttogás.

Valami megmozdult Lan Zhan keze alatt. A férfi szemei elkerekedtek, és levegője bennakadt. Wei Ying ajkairól egy kényelmetlen nyögés szakadt fel, majd keze a hasa felé mozdult. Amikor a keze hozzáért Hanguang Jun kezéhez, összevonta a szemöldökét és lassan kinyitotta a szemét. Gyengén szorította Lan Zhan kezét és szürke szemei könnybe lábadtak, ahogy felnézett a társára.

- Lan Zhan…?

- Én vagyok… - halványan elmosolyodott és megszorította a kezét. Nem állította meg a spirituális energia áramoltatását a hasába.

Valami megint megmozdult a keze alatt, Wei Wuxian pedig felnyögött és megragadta a hasát, majd izmai ellazultak és lassú köröket kezdett beledörzsölni.

- Wei Ying…

- Érezted…? – Wei Wuxian gyengén mosolygott és lassan felült az ágyban. Lan Zhan aggódva közelebb húzódott és a szerelme mögé ült, hogy megtámassza. A keze még mindig a hasán volt – Életben van… sajnálom… tudom, hogy kettőnkre nem akarsz vigyázni…

Lan Zhan megrázta a fejét és sietve csendre intette. Szomorúan konstatálta, hogy a szerelme még mindig úgy hiszi, hogy a gyermekük halálát kívánja. Csalódottságból születő szavai bizonytalanul feltörő forrásvízként törtek ki belőle.

- Wei Ying, ne kérj bocsánatot – orrát a halántékához érintette és lehunyta a szemét. Ruhája egyik ujjába benyúlva kihúzta a felhőmintás medált, majd Wei Wuxian tenyerébe helyezte – szeretlek… mindkettőtöket… mást sem szeretnék, csak vigyázni rátok… mellettetek lenni… kérlek, ne hagyj el még egyszer, Wei Ying…

Wei Wuxian lepillantott a kezébe, majd felnézett rá elkerekedett, könnyes szemekkel. Szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem hagyta el a torkát. A keze a takaró helyett most már Lan Zhan kezét szorította. A mellkasának dőlt és hagyta a könnycseppeket lefolyni az arcán.

- Lan Zhan…

Nem kapott választ. Még jobban belefúrta az arcát a fehér ruhákba és beszívta a férfi jellegzetes fenyő- és szantálfa illatát, amit időközben ő is átvett. A gyermek újból rúgott, azon a ponton, ahol Lan Zhan keze is volt.

- Érezted…? – Wei Wuxian felnézett és még jobban megszorította a férfi kezét – biztosan érezted…

- Éreztem – felelte Lan Zhan gyengéden és homlokon csókolta a párját – erős gyermek…

- Az apjára ütött – nevetett halkan Wei Wuxian. Bár az arca még könnyes volt, mosolygott, és mintha szürke arca ettől teljesen új színt kapott volna. Megviselt volt és még mindig fáradt, de legalább boldog és bizakodó. – Láttam már álmaimban… de soha nem tudtam megállapítani, hogy fiú-e vagy lány…

Lan Zhan hümmögött és óvatosan simogatni kezdte a hasát. Wei Wuxian arca ragyogott. Még soha nem látta, hogy Hanguang Jun, ilyen féltéssel, ilyen odaadással érintette volna meg a duzzadt hasát. Lan Zhan szemei sosem hazudtak… ő pedig elhitte, hogy a társa végre elfogadta a gyermeküket.

- Én is láttam már álmaimban – szólalt meg halkan – de mindig te tartottad a karjaidban… bepólyálva…

- Egy felhőmintás takaróban…

- Szalaggal a homlokán…

Wei Wuxian boldogan nevetett és a férjéhez bújt. Nem érezte magát ilyen boldognak még akkor sem, amikor ott a hidegvizű forrásnál úgy tűnt, Lan Zhan elfogadja a kisbabájukat. A mellkasában új, boldogan táncoló meleg tűz ébredt, amitől úgy érezte, képes lenne körbeszaladni egész Lótusz Révet is, ami jelen állapotában igencsak megkérdőjelezhető volt.

- Soha nem akarnám, hogy bármi bajotok legyen… higgy nekem…

Wei Wuxian felnézett rá majd csak még inkább belefúrta az arcát a férfi ruhájába, hogy elrejtse a mosolyát. Kezét Lan Zhan kezén nyugtatta a hasán és arra gondolt, most már tényleg semmi baj nem érheti őket. Nem érdekelték a Lan klán bölcsei, nem érdekelte a világ most, hogy Lan Zhan végre elfogadta azt a kis életet, amit a szíve alatt hordozott.

- Lan Zhan… menjünk el… menjünk messze mindentől… utazzunk el, ahogy azt megbeszéltük korábban…

- Mn.

Lan Zhan megcsókolta a homlokát és bólintott. Bármit megadott volna neki, amire vágyott, csak ne hagyja el őt újra, ezzel a saját testi épségét veszélyeztetve.

- Amint elég erős leszel hozzá, elmegyünk… - tette hozzá.

- Erősek vagyunk – duzzogott Wei Wuxian, és mintha megérezte volna anyja vágyát, a gyermek is megrúgta az apja kezét.

Lan Zhan arcán egy gyöngéd mosoly jelent meg és megsimogatta a párja hasát.

- Miért van olyan érzésem, hogy pont olyan vadóc lesz, mint te?

- Mert ez évszázadok óta öröklődik a családomban – nevetett fel és játékosan megcsípte Lan Zhan arcát – el sem tudom hinni, Lan Zhan… még mindig olyan hihetetlen, hogy lesz egy kisbabánk!

Lan Zhan hümmögött és bólintott. Wei Wuxian mosolygott és megszorította a kezét.

- De azért… milyen édes lenne egy pici Lan Zhan, nem?

Nevetett. Az életereje lassan visszatért, Lan Zhannak köszönhetően, aki még mindig spirituális energiát áramoltatott a hasába.

Fejét hátrahajtotta a társa vállára és felnézett a plafonra. Ahogy mélyen beszívta a levegőt és lehunyta a szemét, felderengett előtte egy kép egy gyermekről, fehér ruhában, arany színű szemekkel, viszont olyan mosollyal, amilyen a sajátja is volt. Látta maga előtt, ahogy körbeszaladja Kicsi Almát, átbújik a lábai közt, majd Lan Wangjihoz fut, aki egy apró mosollyal felemeli és homlokon csókolja. Később talán még kistestvéreket is kaphat…

… feltéve persze, hogyha mindketten túlélik addig. Wei Ying tudta, hogy bár Lan Zhan elfogadta a gyermeket, még mindig attól félt legjobban, hogy a szerelme nem lesz elég erős ahhoz, hogy világra hozza a gyermeküket.

- Akkor elmegyünk messzire, Lan Zhan? Elviszel a világ végére, ahol senki sem háborgathat minket? – kérdezte halkan.

- Elviszlek, ahová csak akarod – felelte Lan Zhan, majd apró csókot lehelt a homlokára -, de pihenj most már… szükséged van rá.

Wei Wuxiannak nem kellett kétszer mondani. Akármilyen boldog is volt, a fáradtság lassan újra erőt vett rajta és érezte, hogy a szemhéjai lassan leereszkednek. Lan Zhan visszafektette őt az ágyra, bár sem a hasát, sem a kezét nem engedte el. Hogy engedte volna? Nem volt rá képes. Soha többé nem akarta őt elengedni.

Több napig nem volt hajlandó elmozdulni mellőle, ő maga ápolta és próbálta meg minél hamarabb talpra állítani. Wei Wuxian pedig boldog volt, hogy végre beszélhet neki olyan dolgokról, amikről eddig nem mert. Mesélt neki a nevekről, játékokról, amit majd készíteni akar, a bölcsőről, amit majd kifestenek. Beszélt kardokról és talizmánokról, apró kis tárgyakról, amik megvédhették a kisbabájukat. Lan Zhannak nem volt szíve megosztani saját aggodalmait, melyekről minden bizonnyal Wei Wuxian is tudott, de szándékosan kerülte a témát. Ha elhagyják Felhőzugot, mégis hova mennek? Fogadóról fogadóra vándorolnak egy apró kisgyerekkel a karjukon? Hol fog egyáltalán megszületni az a szegény gyermek? Mi lesz, ha nemhogy bölcsőjük, ágyuk se lesz, esetleg még tető sem lesz a fejük felett?

Efféle gondok aggasztották a fiatalabbik Lan mestert nap mint nap Wei Wuxian mellett. Gondolatai csak a születendő gyermek és Wei Wuxian körül forogtak, és ezek közül csak egy nem várt levél tudta kiszakítani. Felhőzugból küldték – a bátyja visszatért és haladéktalanul beszélni akart vele.