A téli Felhőzugról két dolgot lehetett elmondani: hogy hideg és havas. Wei Wuxiannak már volt szerencséje megszokni az időjárás könyörtelenségét a hegyekben, a felhőzugiak pedig az ő látványához szoktak hozzá, ahogy önfeledten játszott a hóban, megrontva ezzel a fiatal tanítványokat, akik inkább csatlakoztak hozzá, mintsem órára menjenek.

Ám most hiába volt hó és hideg, a kacagás és a móka elmaradt. Nem csak az idős kultivátorok és szolgálók, de még a máskor olyan empatikus tanítványok is ferde szemmel, tisztes távolságot tartva figyelték, hogyan érkezik meg a Yiling Pátriárka szamárháton.

Az istállóknál Lan Zhan megfogta párja két kezét, úgy segítette le az állatról, amit Wen Ning azonnal el is vezetett. Minden rosszalló szem, minden felvont szemöldök Wei Wuxian gömbölyödő hasának szánta meglepetését. Wei Ying pedig büszkén mosolyogva simogatta a kisbabát, aki azóta nem hagyta abba a rugdosást, hogy átlépték Felhőzug kapuját.

Amikor a második Lan úrfi elindult a bátyja háza felé, közben pedig Wei Yinget támogatta, azért mindenki megerőltette magát és meghajolt neki. Csak neki, senki még csak Wei Wuxian felé sem emelte a kezét.

- Hol van Sizhui és Jingyi? Legalább tőlük várnék meleg fogadtatást – morgolódott a démoni kultivátor.

Hanguang Jun nem válaszolt. Ujjait az övéire kulcsolta, úgy sétált Hanshihoz, a bátyja lakhelyéhez. Mielőtt még benyitott volna, Wei Wuxian felé fordult és komoly tekintettel nézett rá, majd érintette meg a hasát.

- Pihenj le a jingshimben – mondta gyengéden – ezt elintézem én.

- Veled akarok maradni, Lan Zhan – nyafogott Wei Ying. Nem mintha attól tartott volna, hogy az eszelős tekintetű klántagok rátámadnak, egyszerűen csak nem akart újra elválni a kedvesétől, aki egy tapodtad sem mozdult mellőle, amióta rátalált Yunmengben.

- Kérlek… - Lan Wangji megsimította az arcát és homlokát nekidöntötte Wei Yingének.

Olyan gyengéd és olyan szeretetteljes volt vele az utóbbi időben, hogy Wei Wuxian belsője már teljesen megolvadt a legkisebb megnyilvánulására is. Nem tudott nemet mondani a férjének, csak lassan bólintott.

- Az a kardszellem, ami a kultivátoroknál volt, majdnem megölte Xiwang-Yanlit… amint bejössz a jingshibe, mindent el kell mondanod, amit hallottál a bátyádtól.

A hangja határozott volt és ellentmondást nem tűrő. Lan Wangji aprót bólintott, majd elhúzta a Hanshi ajtaját és belépett. Wei Wuxian egy apró sóhajjal fordult el tőle és igyekezett Lan Zhan jingshije felé. A tömeg, mely az érkezésükre gyűlt össze, már szinte teljesen feloszlott. A kitartóbbak még Hanguang Jun távollétében sem mertek semmit mondani, de Wei Wuxian biztos volt benne, hogy legszívesebben leköpnék. Csak azért is egyenes háttal, gömbölyödő hasát kitolva, büszkén közlekedett közöttük. Wen Ning már eltűnt valahová.

Mire a lakóhelyéül szolgáló épülethez ért, be kellett vallania magának, hogy az utazás tényleg megviselte. Még mindig nem volt erejének teljében, bár Lan Zhan közelsége és rendszeres gyógyítása lényegesebben elfogadhatóbbá varázsolta az ábrázatát.

Fáradtan elhúzta a jingshi ajtaját, mely lakók nélkül szinte olyan hideg volt, mint a kinti, fagyos levegő.

- Hát így kell hazatérnie Hanguang Jun várandós kultiválópartnerének? – kérdezte magától, majd kissé elcsüggedt az igenlő válaszon, mely a fejében csengett vissza.

Még tél előtt költöztek a Téli Lakba, tehát feltételezte, hogy még tűzifa sincs odabent. A felesleges körök elkerülése végett egyenesen a ház oldalához ment, ahol szép rendben fel volt rakva néhány farakás.

Na most még megmutathatja, hogy maradt még a tagjaiban erő!

Már éppen kezdte volna megpakolni a karjait, amikor hangos, és meglehetősen lelkes kiáltások harsantak mögötte.

- Wei úrfi!

- Wei testvér! Végre visszatértél!

Wei Wuxian megfordult és meglepetten fogadta a két Lan tanítványt, Sizhuit és Jingyit, akik boldogan vetették magukat a karjaiba. Wei Ying nevetett és összeborzolta nevetségesen tökéletesen álló hajukat. Már hónapok óta nem látta a két fiút. Azóta, hogy a Téli Lakba kellett költöznie.

A fiúk nem sokáig szorongatták, hamar eszükbe jutott, miért is híres mostanában Wei Wuxian. Elengedték és tettek egy lépést hátrébb, hogy megnézhessék maguknak a gömbölyödő hasát, melyben a egy aprócska gyermek körül nagy mennyiségű démoni energia keringett.

- Meg… meg lehet fogni? – kérdezte Jingyi. Hangjában nem volt semmi félelem vagy neheztelés. Ők tiszta ártatlan kíváncsiságból közelítették meg Wei Ying gyermekének kérdését.

Wei Wuxian bólintott.

- Igen! Ha tudnátok, milyen mozgékony kis fickó lett az én kis drágám!

- Fickó? – kérdezte Sizhui. Jingyi már ráhelyezte a tenyerét a dudor tetejére, ő inkább középen érintette meg, óvatosan, rendkívül óvatosan, mintha attól félne, egy kicsit erősebb érintés már darabokra törhetné az odabent növekvő életet.

- Hát, fogalmam sincs – vonta meg a vállát –, de Lan Zhannal megegyeztünk, hogyha lány, akkor Lan Yanli, ha pedig fiú, Lan Xiwang lesz!

- Addig is kell valahogy hívni! Miért nem hívjátok egyszerűen A-Bao-nak? – méltatlankodott Jingyi.

Wei Ying eltűnődött.

- Kincsecskének?

Sizhui egyetértőn bólintott. Neki elnyerte a tetszését az átmeneti becenév.

- Hogy neked milyen jó ötleteid vannak néha, Jingyi! – Wei Wuxian még egyszer megborzolta az ifjú tanítvány haját, aki csak büszkén vigyorgott.

A gyerek rúgott egyet, azon a ponton, ahol Sizhui keze is volt. A fiú annyira megijedt a nem várt mozdulattól, hogy ijedten ugrott hátra. Wei Wuxian jóízűen nevetett.

- Azt hiszed nem ismeri meg, ki a bátyja? Azt is tudja, mikor fogja meg az apukája, és mikor én!

- Én talán nem leszek a bátyja? – kérdezte Jingyi kissé felháborodottan és közelebb hajolt Wei Wuxian hasához – Hé, A-Bao… ha a bátyádnak tartasz, rúgj meg engem is! Én is érezni akarom!

Wei Wuxian felvont szemöldökkel és nevető szemekkel figyelte Jingyi koncentráló arcát, mintha telepátiával akart volna kommunikálni a gyermekével.

A-Bao újra rúgott, Jingyi pedig diadalittasan vigyorgott. Wei Wuxian összedörzsölte az átfagyott kezeit és ő is megsimogatta a kisbabáját.

- No jó, már két bátyja is van az én kis A-Baómnak. Ami fontosabb, hogy mindketten fázunk, és ha már van két ilyen erős báty is itt, igazán segíthetnének behordani egy rakat fát a tűznek…

Sizhui gondolkodás nélkül bólintott és Jingyivel együtt kezdtek fát hordani a kihűlt jingshibe. Wei Wuxian leült a földön a hideg kályha mellé, amibe Jingyi próbált valahogy tüzet csiholni, Sizhui segített neki levenni a csizmáit és a köpenyét, majd ezeket néhány takaróval helyettesítette.

Wei Wuxian örült a segítségnek. Lan Zhan is ugyanígy a segítségére próbált lenni mindenben, de most, hogy ketten is sürögtek körülötte, az egész sokkal szórakoztatóbbá vált. Alig bírta elrejteni a mosolyát a két tanítvány fontoskodó, összpontosító arca miatt, akik mindenre kínos pontossággal igyekeztek ügyelni. Lan Zhan, ha ilyen is volt, nem mutatta ki.

A kályhában hamarosan szikrák pattantak és feléledt az első lángnyelv is, ami bár lassan, de biztosan kezdte el emészteni a hideg, hótól nagy részben megszabadított fadarabot.

A fiúk is Wei Wuxian mellé kuporodtak a földre, arcuk sugárzott az örömtől. Kérdezgették Wei Yinget, hogy és miként volt az elmúlt időben, mely kérdéseket Wei Wuxian zsigerből hárított, vagy hazudott. Igazán nem kellett, hogy a fiúk tudják, mennyire a halálán volt azután, hogy elmenekült Felhőzugból.

Inkább ő kezdte kérdezgetni a két tanítványt, mik történtek azután, hogy elment. Mint kiderült, a vizsgái mindenkinek az átlagnál rosszabbul sikerültek ebben az évben, kivéve persze, Sizhuinek, aki még ekkora felfordulásban is makulátlan tudott maradni. Biztosan Lan Qiren is nagyon büszke volt rá.

Játékos beszélgetésüket és nevetgélésüket hamarosan az elhúzódó ajtó hangja szakította meg. Lan Zhan lépett a jingshibe, a fiúk pedig azonnal felpattantak, hogy meghajoljanak előtte. Hanguang Jun arca komoly volt, csak egy pillantást vetett a tanítványokra, majd Wei Yingre nézett.

Wei Wuxian nem kelt fel, csak megrángatta egy kicsit Lan Jingyi ruháját, hogy amaz lenézzen rá.

- Köszönöm a segítségeteket, később még beszélünk – mondta nekik. Azok értettek a szóból, minden jót kívántak, majd egy újabb tisztelgés után elhagyták Lan Zhan házát.

Hanguang Jun törökülésben helyet foglalt a kályha mellett és Bichent szorosan maga mellé helyezte a földre, hogy bármikor kéznél legyen. Wei Wuxian engedte leesni magáról azt a három takarót, amit Sizhui pakolt rá, és közelebb csusszant, elkezdte kioldani Lan Zhan köpenyét és felső köntösét, hogy kényelmesen, csak az alsóruháiban üldögélhessen a tűz mellett. Az ajkába harapott, ahogy megpróbálta visszafojtani a feltörni készülő kérdéseit. Lan Zhan nem beszélt.

- Hé... talán némasági fogadalmat kellett tenned? Vagy maga Zewu Jun némított el? – kérdezte és oldalra döntötte a fejét.

- Nem – jött a válasz szinte azonnal.

- Akkor mondd el, Lan Zhan, meg fogok őrülni, ha tovább húzod az időt.

Még akkor is, ha némileg megértette, hogy megérdemelte ezt a kis türelmet igénylő időt, hiszen ő is mennyiszer idegesítette Lan Zhant annak idején, de most mégiscsak egy olyan ügyről volt szó, ami a gyermeküket is érintette.

- Az a fiú, aki visszajött a bátyámmal… azt hiszem ő az, aki el is rabolta őt. Hogy miért hozta vissza, vagy hogy mit akar a bátyámtól-

- Ki az a fiú? Egy gyerek?

- Nem sokkal fiatalabb Sizhuinél. A neve Song.

- És a családneve?

Wei Yingnek rossz érzése volt felőle. Lan Zhan is valahol mélyen idegesnek tűnt a mindig kifejezéstelen arca mögött. A szemei különösen csillogtak a kályha tüzének fényében.

- Jin Song. Jin Guangyao fia, aki… valamilyen oknál fogva mégsem olyan halott, mint hisszük.

Tudom, tudom, nagyon rövid, de eléggé elszoktam a fanfic írástól az utóbbi időben ':D Valaki nagyon megérzett valamit egyébként, mert pont akkor jött egy "mikor lesz folytatás" komment, amikor nekiálltam írni ezt a részt. Fenntartotta a morálomat, szóval nagyon köszi 3
Ti is olvassátok a most megjelent könyveket? Szerintem egyre jobbak és jobbak lesznek! Pont ma olvastam azt a részt, amikor a Wei Ying Yiling felé tartva azon gondolkodik, milyen is lenne Lan Zhannal élni, és hogy "egy kicsi azért hiányzik." Na mondom, akkor kapsz egy gyereket, ha annyira akarod. xD