1) felvinni a csomagokat: nem

Ezt már megbeszéltük, fiam! – mordult rá az öreg erdész. – Hajnalka kiveszi egy hónapra a felső házat.

A Virágot jobban szeretem – tettem hozzá halkan, mire a fickó elengedte a kulcsot, és felvette a szerződést az asztalról. Határozottan gúnyos arckifejezéssel futotta át az első sorokat, ahol a személyi adataim szerepeltek. Sütött belőle a becsmérlés, ahogy visszadobta az asztalra, és rám bámult, mintha Erdei Hajnal Virág névvel, fővárosi lakcímmel, 26 évesen én magam lennék az évszázad vicce azzal a gondolattal, hogy egy egész hónapot fogok az erdőn tölteni – egyedül egy vadászházban.

xxx

Miután elköszöntem Péter bától, áttrappoltam az úton, beültem a kocsiba, és bekapcsoltam a navigációt. Kb. két kilométerre volt a kis vasúti megálló, reméltem, hogy találok megfelelő helyet, ahol biztonságban otthagyhatom az autót. Ahogy kikanyarodtam volna a mellékútról, még megpillantottam Péter bá házát. A kiskapuban állt, és hevesen magyarázott valamit Andrásnak, aki karba font kézzel egy bazi nagy zöld pick-up oldalának dőlve, morcosan maga elé meredve hallgatta, mint aki tökéletesen leszarja, hogy mit papolnak neki. Ahogy kikanyarodtam, végig éreztem magamon a pillantását, de nem törődtem vele. „Pukkadj meg, nincs szükségem a segítségedre!" - gondoltam. Két perc múlva letértem a főútról, és megkezdtem a néhány száz méteres zötykölődést a földúton a megállóig. Lassan mentem, de még így is sárga ködbe vonta az autót a felvert por. Felhúztam az ablakot, és egy nagyon kicsit halkítottam az üvöltő zenén. Lajos egy az egyben fogyasztotta a benzint és a kemény rockot. Mikor megérkeztem, kinéztem egy árnyékos helyet, odagurultam, és leállítottam a motort. Ahogy kiszálltam, körbe vett a csend, a kánikula, a madárdal és az erdő illat. Behunytam a szemem és nagyot szippantottam a balzsamos levegőből, majd kinyitottam a csomagtartót. A nagy hátizsákomat még otthon úgy pakoltam meg, hogy minden szükséges benne legyen, így csak ki kellett volna kapnom, és elindulnom, de inkább tartottam még egy perces leltárt a csomagtartóban. Megnyugtató volt tudni, hogy az előkészített csomagon kívül még rengeteg tartalékom van mindenből, alig másfél óra járásnyira. „Kivéve azt a tetves vizet!"- gondoltam.

xxx

Újra leállítottam a motort, és elkezdtem pakolni. Próbáltam reálisan felmérni, hány flakont tudok egyszerre felvinni. Végül úgy döntöttem, hogy a zsákon kívül még egy hatos fóliát is felviszek, annál ritkábban kell lejönnöm a faluba. Mielőtt ismét nekivágtam volna meredek kaptatónak, kinyitottam az első ajtót, és leültem megenni a szendvicsemet. A zenét még nem kapcsoltam ki, dübörgött a basszus, így esélyem se volt meghallani a közeledő autót. Csak akkor vettem a pick-up-ot, mikor hatalmas port kavarva kibukkant a fák közül a földútról. Beállt Lajos mellé és kipattant belőle az őstulok. „Na, ez meg mit akar?" fordult meg a fejemben a kérdés, miközben lenyeltem az utolsó falatot, és levettem a gyújtást a kocsiról. A hirtelen beállt csendben csak a fickó bakancsa alatt megcsikorduló kövek hangja hallatszott. Felcsapta a kocsi platóját borító ponyvát, és határozott léptekkel megindult felém. Én még mindig keresztben ültem az első ülésen, de nem én érdekeltem, felkapta az autó oldalánál, az árnyékben heverő hatos vizes kartont és a hátizsákomat. Hé! – kiáltottam rá, de oda se bagózott. Mire berakta a cuccokat a platóra, már ott álltam előtte csípőre tett kézzel.

Mi a fenét művelsz? – kiabáltam. – Add vissza a cuccomat!

Csak állt ott lazán, miközben én majdnem felrobbantam. Most, hogy alig egy méterről néztünk egymásra, még hatalmasabbnak tűnt, mint Péter bá nappalijában. Jó egy fejjel magasabb volt, mint én. A zöld póló a kelleténél jobban megfeszült vállán, ahogy összefonta a karjait a mellkasa előtt és nemet intett a fejével. A tekintete ugyanolyan átható volt, mint lent a faluban, de az arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, vagy csak nem tudtam kivenni a bozontos szakáll és haj miatt.

Ne szórakozz velem! – próbáltam fenyegetően ránézni. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, én dühösen, ő egy kőszikla rendíthetetlen nyugalmával. Láttam, hogy nem fogunk dűlőre jutni, így a platóhoz léptem, hogy lerángassam a hátizsákot és vizeket, de esélyem nem volt felérni. Nem voltam alacsony, az emelt hasmagasság miatt viszont lehetetlen vállalkozás volt bármit elérnem a sötétzöld kocsi rakteréből. Kénytelen voltam feladni, mert azt nem vállaltam be, hogy a kerékről próbáljak meg felmászni a saras-poros járgány oldalára. Arra számítottam, hogy ez az András nevű terrorista ugyanolyan megvető és lekicsinylő pillantásokkal fogja kísérni a megfutamodásomat, és kénytelen leszek könyörgőre fogni, vagy felhívni Péter bát, hogy kezdjen vele valamit, de amikor megfordultam már nem állt ott. Félig a kocsiba ülve kotorászott a kesztyűtartóban, majd egy sárga jegyzettömbbel a kezében elém huppant. Rám se nézett, úgy írt le pár szót az első oldalra, majd a kezembe nyomta füzetet.

„BUNKÓ VOLTAM. SAJNÁLOM"

Néztem rá, mint a borjú az új kapura. Mi van? Az agyam nem bírta feldolgozni és összekapcsolni a három leírt szót a délben történetekkel. Valószínűleg lerítt rólam az értetlenség, mert újra írni kezdett.

„SEGÍTENI SZERETNÉK" állt egyenes, nagy betűkkel a lapon. Remek – gondoltam magamban, és most én tettem karba kezem, és néztem rá félre billentett fejjel és szúrós tekintettel. Egy darabig állta a pillantásomat, majd ismét végigmért, mint az öreg erdész házában, mintha valami jelenés vagy csodabogár lennék, végül komótosan az utas oldali ajtóhoz ballagott és kinyitotta, jelezvén, hogy akár be is szállhatnék. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben a kérdés, hogy mennyire biztonságos egy ilyen vízi vaddisznóval kettesben kocsikázni, de elhessegettem a gondolatot. Végül is erdész, vagy mi fene? Péter bá a főnöke. Csak nem fog megfojtani és elásni az erdőben…

Nagyot fújtatva vetettem egy pillantást Lajosra, mikor meggyőződtem róla, hogy minden ablaka fel van húzva, bevágtam az ajtaját, lezártam és feltornásztam magam a batár anyós ülésébe. András rám csukta az ajtót, míg a biztonsági övet rángattam, megkerülte a monstrum orrát, beszállt és anélkül, hogy rám nézett volna, feldobta a jegyzettömböt a műszerfal lapos tetejére és indított. Nem lepett meg, hogy visszakanyarodik a falu felé. Pontosan tudtam, hogy onnan egy erdészeti úton fel lehet jutni a házhoz, magam is arra mentem volna, de ismertem Lajos képességeit, és tudtam, hogy addig sosem jutnánk el. Megpróbáltam az ablakon kibámulva eltölteni az időt, de nyilván az is olyan saras volt, hogy semmit nem láttam ki, csak a tükör vonalában volt letörölve egy sáv, így maradt a morcos bambulás a szélvédőn keresztül.

Elhagytuk a falut és ráfordultunk az erdészeti útra, amikor észrevettem, hogy elkezdi leengedni az én oldalamon az ablakot. Szúrós tekintettel kaptam felé a fejem, de ő szobormereven csak az utat figyelte. Na persze, mert nem jártál erre már többszázszor – gondoltam magamban, de nem mondtam semmit, inkább néztem az erdőt. A meredekebb szakaszokon lassabban, de erőlködés nélkül ment fel a terepjáró, szegény Lajosom a felénél feladta volna, viszont soha nem voltam híve az ilyen böhöm autóknak. A lehúzott ablakon nem csak a kipufogó szag csapott be, hanem a friss erdei levegő is. A tikkasztó melegben alig bólogató fák lombjából itt-ott felcsendült a madárdal. A sűrűbb részre érve kellemes árnyékban tettünk meg kb egy kilométert, mikor elértük az elágazást. Ez rész már kifejezetten ismerős volt. A jobb oldali ág vezetett a vadászházhoz, amit már többször láttam túrázás közben, de mindig zárva volt. Párszor megálltam előtte pihenni, egyrészt az árnyas előtető miatt, másrészt a szépen karban tartott tűzrakó hely miatt, de a kilátás is vonzó volt az alant elterülő völgyre. Maga a ház 2-3 száz méterre állt az ösvénytől, ezért nem sokan tudtak a létezéséről, főleg, hogy kocsival nem lehetett megtenni az odavezető út végét. Boldog voltam, hogy egy hónapig az enyém lesz!

András egészen az utolsó kanyarig feltornászta a pick-upot, fogalmam nem volt, hogy hogy fog itt megfordulni, mikor egyik oldalon a domboldal, a másik oldalon a szakadék, de nem is érdekelt. Ahogy leállította a motort, megpróbáltam kinyitni az ajtót, de nem sikerült. Fasza! – gondoltam bosszúsan, de a mogorva erdész már kipattant a kocsiból, hogy segítsen, így abbahagytam a kilincs rángatását. Kinyitotta az ajtót, és nyújtotta a kezét, hogy segítsen kiszállni. Nem voltam biztos benne, de mintha egy fél mosoly bújt volna meg a bajsza alatt, a szeme viszont egyértelműen nevetésre állt. „Ezt nem kezdjük elölről!" – gondoltam, és inkább az autó kapaszkodójának segítségével esetlenkedtem ki magam a kocsiból. András becsukta az ajtót, majd nekilátott, hogy leszedje a csomagokat a raktérből. Lehajtotta a plató oldalát és elkerekedett a szemem, mikor megláttam, hogy a hátizsákomon és a fólia vizemen kívül még legalább három fólia áll két, igen termetes kanna mellett. András komótosan pakolt le. Pár perc alatt leszedett mindent, könnyedén mozogva kocsiról fel és le, csak az izmai hullámzása jelezte, hogy mégiscsak van súlya annak, amit leszed. Ha nem lett volna olyan tulok, szívesen elnézegettem volna még darabig, ahogy könnyedén, megerőltetés nélkül emelgeti a kannákat, sőt talán még egy kis favágásra is megpróbáltam volna rászedni… Nem akartam, hogy feltűnjön neki, hogy bámulom, inkább felvettem egy hatos vizet, és elindultam a ház felé. Két lépést sem tettem meg, mikor megpróbálta kivenni a kezemből.

Elbírom – morogtam, és felnéztem rá. Ő az egyik végét fogta a kartonfülnek, én a másikat, így meglehetősen közel volt hozzám. Annyira, hogy megéreztem az illatát, miközben felfedeztem, hogy a szeme zöldjében arany pettyek táncolnak. Egy pillanatra elkapott a kíváncsiság, hogy milyen vonások rejtőznek a szakáll alatt, mert amit eddig láttam belőle, az alapján nagyon jóképű is lehetett, de gyorsan elengedtem a dolgot és a csomagolás fülét is.

Előre ballagtam és kinyitottam a házat. A cuccaimat még nem pakoltam el, fontosabbnak éreztem a vizet feljuttatni, így az ágy tele volt ruhával, az asztal kajával és a mosdótál mindenféle tisztálkodási cuccal. A lópokrócból grál lovaggá vedlett erdész megállt az ajtóban, és gondosan körülnézett, mint aki mindent felmér, amit lát, de leginkább a ház berendezését, ha netán eltüntetnénk valamit távozáskor, akkor tudja, hogy mi hiányzik. Talán arra várt, hogy megmutassam, hogy hova pakoljon, de mivel ez nem történt meg, ő maga keresett hűvös helyet a víznek. Az inni valót az ágy végéhez, a létra aljához pakolta be, majd két fordulóval később a kannáknak keresett helyet, míg én az asztalon uralkodó káoszt próbáltam meg felszámolni, és amit lehet, bepakolni a picike konyhaszekrénybe.

Megpróbáltam felrakni a felső szekrény tetejére egy méretes fazekat, amibe a többi olyan holmit raktam, amit nem kívántam használni ittlétem alatt, hogy ezzel is helyet szabadítsak fel a szekrényben, de nyilván nem értem el rendesen, és nyújtózkodás közben valahogy sikerült felborítanom a kisszéket, amin a lavór állt. Akkorát szólt a padlón, hogy majdnem megállt a szívem. A fémes csattanást és a szék tompa puffanását a vájlingból szétguruló dolgaim zörgése tette teljessé… Remek… Sőt, pompás! Egy szolid „kurva életbe" után lecsaptam a fazekat az asztalra, mire visszaléptem, András már felállította a hokedlit, és rárakta a lavórt. Egyszerre hajoltunk le, hogy összeszedjük a holmimat, amikor megláttam, hogy a bontott tamponos doboz szinte teljes tartalma szerte-szét gurult a szobában. Talán kettőt – hármat használtam el belőle a napokban, a dobozban maradt vagy tíz, így csupán a maradék ötven-akármennyit kellett volna fél másodpercen belül eltüntetnem. A srác bedobta a sampont és a mosószappant a lavórba, de nem nézett rám, arcát teljesen eltakarta a haja, ahogy tovább pakolta a dolgaimat, beleértve a csomag egyszerhasználatos borotvát, hajkefét, meg még ki tudja mit, de szinte biztos voltam benne, hogy most aztán jól szórakozik.

Hagyd a francba, majd összeszedem! – mondtam halkan, és éreztem, hogy még a fülem is elpirul, miközben próbáltam a dobozba kotorni a rohadt tamponokat. Nem akarta meghallani, amit mondtam, a két kezével összesöpört egy nagyobb kupacot és felém nyújtotta. Aha. Csakhogy a dobozt arra találták ki, hogy élére állítva, katonás rendben legyenek benne a kis vackok, én meg eszetlenül dobáltam bele a cuccot, így kizárt volt, hogy még egy maréknyi beleférjen a kartonba.

Valaki lőjön agyon! Most! Gyorsan, és lehetőleg fájdalommentesen!

Öööö… izé… add csak ide – motyogtam és nyújtottam felé a két tenyeremet, hogy borítsa bele a sok apró szart, de rá kellett jönnöm, hogy sokkal több van a hatalmas tenyereiben, mint amit kézben át tudok venni tőle. Ahogy felálltam, hogy a fogasra akasztott kistáskámat levegyem, találkozott a tekintetünk, és nagyon elcsodálkoztam. Tisztán látszott az arcán, hogy nem tartja viccesnek a helyzetet, nyoma nem volt a visszafojtott nevetésnek, vagy a korábbi megvetéssel teli pillantásoknak. Ahogy ránéztem, csak nyugalmat, békét és megértést véltem felfedezni az arckifejezésében. Az – egyébként – gyönyörű zöld szeme most nem gúnyosan csillogott, inkább szelíden sötétlett, annyira, hogy egy pillanatra megtorpantam a mozdulatban. Valahogy azonban mégis túl kellett esni a kínos pillanaton, mégsem várhattam el, hogy ott térdeljen előttem, mint aki áldozatot ajánl fel, tucatnyi tamponnal a tenyerén. Gyorsan lekaptam a táskát, kicipzároztam és elé tartottam. Beleborította a vackokat, majd szinte egyszerre álltunk fel.

Köszi – mondtam halkan, mire lassan bólintott, és elindult kifelé. Az ajtóban még lehajolt egy kifejezetten gurulhatnék darabért, és ahogy kilépett, a kezembe ejtette. Még mindig lángolt az arcom és a fülem, de már félig-meddig tudtam mosolyogni.

Köszönöm a segítséget! – mondtam, de már vissza se fordulva igyekezett a kocsihoz felfelé a domboldalon, épp csak a jobb kezével intve, hogy hallotta, amit mondtam. Nem láttam innen a terepjárót, de fél perc múlva hallottam, hogy beröffenti a motort és tolatva indul el, vissza az erdészeti útra.

Az utolsó szál tampont is bevágtam a táskába, és egy hatalmas sóhaj közepette lerogytam az asztal mellett álló székre.

Baszki, ez aztán jól kezdődik – gondoltam, és számba vettem az aznapi teendőket

2) másnap Janó vizet hoz

3) 4 nap szünet

4) gomba – elfogadni csak ha ő is eszik – kakukkfű

5) szeder

6) tetőtér – tériszony

7) szedres – NE!

8) péntek - telihold a várból - „add a kezed"

Az erdőben eltöltött egy hét bőven elég volt ahhoz, hogy kialakuljon a napi rutinom. Virradatkor keltem, a kis gázfőzőn készítettem el a kávémat, amit a teraszon, a hűs levegőn ittam meg a napfelkeltére várva. Aztán a terasz előtti kis füves részen jógáztam és meditáltam kb egy órát. Mivel nem kellett rohannom sehova, bőven belefért, hogy akár tovább is feküdjek a matracon és hallgassam a fák lombjában járó szellőt, a madarakat. Ha megéheztem, ettem valami egyszerű és gyors tartós kaját, bár így egy hét elteltével már vágytam volna friss zöldségre, gyümölcsre és kenyérre. Gondolkodtam rajta, hogy le kéne mennem a faluba frissíteni a készleteimet, de valahogy nem volt hozzá kedvem. Nem vágytam embereket látni. Élveztem a békét és nyugalmat. Napközben vagy rövidebb túrákat tettem a környéken, vagy a ház körül tettem-vettem, fát aprítottam, mostam, vagy csak olvasgattam az árnyékban. Esténként, ha volt hozzá kedvem, tüzet raktam, és azon sütöttem meg a vacsorára valót. Addig néztem a táncoló lángokat, majd a pislákoló parazsat, míg el nem álmosodtam… Akkor eloltottam tüzet és bevonultam a kis szobámba. Nem mondhatnám, hogy minden éjjel jól aludtam, sokszor megébredtem az éjszaka közepén, mert őzek, szarvasok vagy vaddisznók zörögtek az erdőben, esetleg bagoly huhogott, de különösebb félelem nem volt bennem. A bereteszelt ajtó mellett nem volt mitől tartanom az állatok tekintetében, embert pedig legfeljebb a túraösvényeken láttam, ott is alig.

Pénteken egy nagyobb túra után késő délután értem vissza a házhoz. Megmosdottam, megvacsoráztam és úgy döntöttem, hogy korán lefekszem. Nem tudom, hány kilométert tettem meg a nap folyamán, már nem néztem szintidőket, távolságokat is inkább csak becslés-szerűen, hogy biztosan visszaérjek napnyugta előtt a házhoz.

A vacsora maradékait pakoltam el a petróleum lámpa imbolygó fénye mellett, mikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Nem jött, hogy higgyek a fülemnek. Meredtem néztem az ajtót, biztos, hogy rosszul hallottam, ki a fene járna erre sötétedés után? Egy néhány másodpercre nagyon megijedtem, mikor újra kopogtak, közben valaki lenyomta kilincset, és lassan elkezdte kinyitni az ajtót, amit még nem reteszeltem be éjszakára. Még akkor is a torkomban dobogott a szívem, mikor egyértelművé vált, hogy András áll az ajtóban. A szokásos terepszínű nadrágot viselte, barna pólóval, amire hosszú ujjú inget vett. Az elmaradhatatlan hátizsák pántjai megfeszültek a vállán. Ami mégis különös volt benne, hogy egy kikapcsolt fejlámpa volt homlokán. Biztos látta rajtam, hogy megijesztett, és egy félszeg mosoly kíséretében felvonta a szemöldökét. Idegesen felnevettem, és intettem neki, hogy jöjjön beljebb. Becsukta az ajtót, és az asztalhoz lépett, de nem ült le, a zsákot sem vette le. Az első döbbenet után kíváncsian néztem rá. Abban biztos voltam, hogy nem eltévedt, sőt a hátizsák tetejére rögzített polifoam és a fejlámpa arra engedett következtetni, hogy kint tervezi tölteni az éjszakát, de hogy miért jött ide, az számomra rejtély volt. Zöld szeme játékosan csillogott, és valahol a bozontos szakáll alatt mintha egy mosoly kezdett volna formálódni. Lassan körülnézett, majd egyik kezével felvette a bakancsomat a padlóról, a másikkal leakasztotta a vékony dzsekimet a fogasról, és mindkettőt felém nyújtotta.

El akar vinni valahova? Éjszaka? Elkerekedett szemmel intettem nemet, semmi kedvem nem volt éjszaka kóvályogni. Most már határozottan mosolyogva lóbálta meg ismét a bakancsot felém. Nem elég, hogy rámtör este és a frászt hozza rám, még el is akar rángatni az isten se tudja hova!? Hát nem! Morcos fejet vágva határozottan megráztam a fejem, és karban font kézzel ültem tovább az asztalnál. András arcát elnézve jól szórakozott rajtam, de azt is látta, hogy tényleg nem akarok megmozdulni, így kabátot az asztalra fektette, bakancsot letette elém, és levette a hátizsákot. A felső zsebéből elővette a jegyzettömböt és egy tollat. A kupakot a fogával húzta le, és a szájában tartotta, míg gyorsan leírt pár sort, amit aztán felém fordított:

„NEM MEGYÜNK MESSZIRE. SZERINTEM TETSZENE NEKED, AMIT MUTATNI AKAROK…"

Kérdőn felvontam a szemöldökömet, jelezve, hogy szeretném tudni, mi az, ami miatt éjjel kéne útra kelnem vele. A kupakot a toll végére illesztette és újra írni kezdett.

„NEM MONDOM MEG, MERT AKKOR NEM LESZ MEGLEPETÉS"

Még mindig nem mozdultam.

„DE CSAK MA TUDOM MEGMUTATNI" – tette még hozzá, és reménykedő arccal várta a reakciómat.

Már fél perce tudtam, hogy nem fogok tudni ellenállni a kíváncsiságomnak és el fogok indulni vele, de azért hangos sóhajtozás közepette tápászkodtam fel. A pizsamának használt vékony pamut nadrágomban voltam, ami nem tűnt alkalmasnak egy éjszakai túrához, így rámutattam, hogy át akarom venni, és András reakcióját meg sem várva, elkezdtem kiterelni a házikóból. A jegyzettömböt visszatette a hátizsákba és vissza sem nézve kiment az ajtón. Két perc alatt felkaptam a túranadrágomat, visszavettem a póló alá a sportmelltartót, felhúztam a bakancsot és felvettem a dzsekit is. Az ágy mellől felvettem a saját fejlámpámat, és kiléptem az ajtón. András a ház falának támaszkodva várt. Kérdőn néztem rá, hogy rendben vagyok-e, mire bólintással válaszolt. Visszaléptem elfújni a petróleumlámpát, felkapcsoltam a fejlámpát, bezártam az ajtót, gondosan elraktam a kulcsot a belső zsebembe. András is beizzította a fejlámpáját és nekivágott az ösvénynek. Csendben követtem. Kíváncsi voltam, az elágazásnál merre megyünk tovább, kicsit meglepett, hogy jobbra, a vár felé. Az egész napos túra után nem sok kedvem volt felkapaszkodni az emelkedőn, de végül hamar odaértünk a bejárathoz, András útközben többször ellenőrizte, hogy tudom-e tartani a tempót, és igyekezett hozzám igazítani a lépteit. A vár „bejárata" igazából egy kifejezetten meredek és számomra veszélyesnek tűnő falomlás volt, amit még fényes nappal sem közelítettem meg, nemhogy két fejlámpa imbolygó fényénél, de András töretlenül haladt előre.

Fel nem foghattam ép ésszel, mi a bánat lehet éjjel a várban, ami miatt mindenképpen fel kéne másznunk, és csak ma éjszaka lesz ott, így lecövekeltem az előbástyánál. András hamar észrevette, hogy már nem követem, így visszafordult és óvatosan, hogy ne világítson a szemembe, megállt előttem. Intett, hogy menjek utána. Megráztam a fejem, hogy nem. Úgy látszik, ez egy ilyen este… Most nem állt le elővenni a jegyzettömböt, vagy szótlanul tovább unszolni, egy határozott mozdulattal megfogta jobb kezemet, és elkezdett húzni felfelé. Valami megakadályozott benne, hogy tiltakozzak. A kezem elveszett hatalmas tenyerében, ami a sok fizikai munka miatt kérges volt, de meleg és erős. Nem szorongatta a kezemet, csak fogta, de éreztem, hogy ha megcsúsznék, fél kézzel is könnyedén megtartana. Alig két perc alatt felkapaszkodtunk a vár belső, sík részére, ahol egy hatalmas fa árnyékában egy kis pad állt. Úgy tűnt, ez a pad volt a séta célja, mert András leoldotta a polifoamot a zsákról, ráterítette, majd előhúzott egy plédet és gondosan félbe hajtva azt is ráterítette, majd intett, hogy üljek le. Ő is mellém telepedett, a zsákot maga mellé támasztotta és elővette a jegyzettömböt.

„EGY KICSIT MÉG VÁRNI KELL" –írta az előző sorok alá, egyenletes, szép, csupa nagybetűivel. Bólintottam, mire eltette a füzetet és kikapcsolta a lámpámat, majd az övét is. Ránk borult az éjszaka és a balzsamos augusztusi csend. Ahogy megszokta szemem a sötétséget, egyre több szikrázó csillagot láttam meg az égen. Felhő nem volt egy szál se, így elkezdtem keresni az ismerős csillagképeket. Ezer éve nem voltam ennyire nyílt téren, fényszennyezés nélkül, éjszaka. Nem győztem inni a szememmel a látványt. Tényleg érdemes volt feljönni ide! András nem mozdult, méla csendben ült, csak a lélegzetvételei árulták el, hogy ott van valahol a sötétben. Ahogy a sok forgolódás után ismét egyenesen ültem a padon, valami megragadta a tekintetemet. Mikor feljöttünk, a szemben lévő hegyeket csak a sötét körvonaluk árulta el, de most a sötétség mögött egy alig észrevehető ezüstös ragyogás derengett fel. Néztem vagy egy percig, mire rájöttem, hogy miért vagyunk itt! Most fog feljönni a Hold! Méghozzá telihold!

Befejeztem a sajtkukackodást, és csendben vártam. A halvány világosság egyre erősödött, a csillagok lassan kihunytak az égnek azon a felén, ahol a Hold emelkedett a hegyek mögött. A fény szinte folyékonynak tűnt, végigömlött az előttünk húzódó várfalon, majd lecsorgott a tisztásokkal szabdalt erdőre. Nem tudom mennyi, időt töltöttünk így teljes csendben, míg fel bukkant a Hold. Maga volt a csoda, ahogy kikerekedett a hegyek mögül. Olyan erős fénnyel világított, hogy amikor Andrásra néztem, tisztán láttam a bozontos szakáll mögött a mosolyát. Nem nézett rám, ő is a hegyek felé bámult. Kezével a padra támaszkodva ült, lazán, de méltóságteljesen, mint egy túracuccba öltöztetett ókori isten. Óvatosan a kezére tettem a kezemet, hogy felhívjam magamra figyelmét. Mosolyogva fordult felém, és nem tehettem mást, én is mosolyogva néztem rá, majd nem szívesen, de elvettem a kezem az övéről és a Holdra mutattam. Szelíden bólintott. Igen, ezt szerette volna megmutatni. Ahogy visszanézett a hegyekre, kicsit megmerevedett, összehúzott szemmel figyelt, majd a távolba mutatott. Követtem a tekintetemmel a mozdulatot és megláttam, ahogy egy távoli tisztáson szarvasok vágtak át a holdfényben. Lenyűgöző látvány volt. Mintha egy mesében lettem volna, ahol az elvarázsolt hercegnek teliholdkor hatalma lett volna az erdő felett. Annyira csodálatos élmény volt ez az éjszaka, hogy még a szemem is könnybe lábadt. Mindenképpen tudatni akartam Andrással, hogy hálás vagyok neki, ezért újra a kezére tettem a kezem, és amikor kérdő tekintettel nézett rám, hangtalanul annyit mondtam, hogy „Köszönöm". Épp elég fény volt ahhoz, hogy lássa az arcom és megértsen, mert bólintott és lassan szóra nyílt a szája. A suttogásnak induló szó azonban az első hangnál elakadt, csak egy többszörösen elfulladó sz-ig jutott. Eddig a minket körbevevő leírhatatlan szépség miatt fájdult meg szívem, most azért az emberért, aki ezt önzetlenül megosztotta velem. Nem akartam, hogy megtörjön a varázslat egyetlen ki nem mondható szó miatt, így gyorsan ajkára tapasztottam két ujjamat. A derengő holdfényben is láttam, hogy elkerekedik a szeme. Megráztam a fejem és lassan elvontam a kezem a szájáról. Nem kellenek az ostoba szavak. A hátizsák felső zsebe felé nyúltam, és kivettem belőle a jegyzettömböt és a tollat. Ahogy Andrásra pillantottam, láttam, hogy feszült arckifejezéssel követi minden mozdulatomat, mint aki fél attól, hogy amit írni fogok, az fájdalmat fog okozni neki. Elfordultam tőle a padon, hogy ne láthassa a lapot és Hold fényénél leírtam a szót, amit már kimondtam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve néhány egyszerű vonással fölé rajzoltam a várfalat, a hegyeket, a Holdat és néhány csillagot. Még egy pálcika szarvast is biggyesztettem a jobboldalra. Vagy két percig piszmogtam a rajzzal, ami neki úgy tűnhetett, hogy regényt írok a füzetébe, de erről szó sem volt. Két kézzel nyújtottam felé, és reméltem, hogy a hála amit érzek, az arcomon is épp úgy látszik, ahogy én éreztem a szívemben. Maga felé fordította a lapot és rábámult, majd rám.

XXX

Nem nézett rám, miközben óvatosan végigsimított ujjaival a rajzon.

XXX

Egy lassú mozdulattal átkarolta vállamat és magához húzott. A vállára hajtottam a fejem, és úgy néztük csendben az elénk táruló mesebeli tájat. A jobb keze egyszer csak rátalált az enyémre és puha mozdulattal áthelyezte az én térdemről az ő combjára, és beborította a tenyerével. Nem tudom, mikor éreztem magam ilyen biztonságban valaki mellett, mint azokban a percekben. Behunytam a szemem és mélyen magamba szívtam az illatát. Ruhájának tiszta szaga keveredett az erdő aromájával, és az ő saját illatával. A tenyerem alatt éreztem izmos combját, fölötte a keze melegét, a vállamat biztosan tartotta a másik karjával. Elgyengülve csúsztam kicsit lejjebb és közelebb hozzá, az arcom már kulcscsontja alatt pihent, és éreztem, hallottam minden egyes szívdobbanását. Percekig ültünk így mozdulatlanul, mire megszoktam a közelségét és nem akart minden érzékszervem külön-külön és egyben is felrobbanni. Erőt vett rajtam a fáradtság és nagy ásítások közepette kezdtem lassan elpilledni. Talán el is aludtam egy pár másodpercre, mert megriadtam, mikor óvatosan megszorongatta a kezem. Ahogy kezdtem magamhoz térni, lassan elvonta a karját a vállamról és komótosan felállt. Nagyot nyújtózott, ahogy az ég felé emelte a karjait az ing alatt viselt póló épp annyira csúszott fel, hogy egy tenyérnyi sávban kilátszott a hasa. Már csak azt kéne eldöntenem, hogy görög vagy római istenséghez van szerencsém – gondoltam, miközben két kezemet megragadva húzott fel a padról és állított talpra. Elpakolta takarót és a szivacsot, és a kezét nyújtva jelezte, hogy induljunk. A Hold már szinte a fejünk felett járt, de továbbra is olyan erős volt a fénye, hogy feleslegesnek tűnt lámpát kapcsolni.

xxx

Próbáltam NEM gondolni rá a következő két napban, de nem igazán jött össze… Nem tudtam megszabadulni a kellemetlen érzésektől. Nem éreztem úgy, hogy nyomultam volna, csak azért, mert felajánlottam neki egy olyan szobát éjszakára, amit amúgy sem használtam… Végül is nem a saját ágyamba invitáltam… De ki tudja, hogy egy ilyen erdei remete hogyan értelmezte a gesztust. Láthatólag nem pozitívan...

xxx

„MITŐL FÉLSZ MÉG?" – tette fel a kérdést a füzetben. Válaszolhattam volna szóban, de valahogy nem volt kedvem. Inkább elvettem tőle a tömböt és letelepedtem az asztalhoz. Ott hevertek szétszórva a táskámból előkerült papírok és színes tűfilcek, elkezdtem írni a listát, és minden szó mellé biggyesztettem egy egyszerű rajzocskát.

A magasságtól – de ezt tudod

A viharoktól és a villámoktól

A vértől és az orvosoktól

és néha a vezetéstől

A szavak mellett egy fekete létra, egy cikk-cakkos villám, egy vércsepp és egy vörös kereszt meg egy apró fekete autó kapott helyett. Biztos tudtam volna folytatni a sort, de úgy gondoltam ez is bőven elég lesz, hogy gyáva nyuszinak nézzen.

xxx

Kiléptünk a házból a verőfénybe. Élvezettel néztem körül: a napsütötte lombok között hangosan csiripeltek a madarak, a messzeségben fehéren ragyogtak a házak a völgyben, imádtam, hogy itt minden ilyen békés és nyugodt. András felvette az asztalról a hátizsákját, gondoltam, ugyanolyan gyorsan eltűnik az ösvényen, mint szokott, de nem. Néhány lépés után megállt, és visszafordult felém. Kicsi méregetett, majd egy határozott mozdulattal intett, hogy kövessem. Csodálkozó arccal léptem mellé, de meg se próbálta megmagyarázni, hogy miért és hova kéne vele mennem. Egyenesen maga elé nézve, tempósan haladt az ösvényen, alig bírtam lépést tartani vele. Az elágazásnál megállt egy pillanatra és anélkül, hogy rám nézett volna mutatott a xxx-felé vezető táblára, majd el is indult az ösvényen. Követtem, bár fogalmam sem volt, hogy mit szeretne… Alig mentünk egy percet, mikor egy hatalmas tölgyfára mutatott, aminek törzsére a szokásos turista jelzések felfestve. A hátizsák zsebéből előkapott egy fehér filcet, és a jelzések alá egy kis fehér kört rajzolt a fa törzsére. Itt letértünk az ösvényről, egy alig kitaposott kis csapásra, ami a sűrűbe vezetett. Egy perc sem telt el, és egy napsütötte tisztásra értünk, ami telis tele volt szederbokrokkal. Az érett gyümölcs illata belengte a levegőt, nekem pedig mosolyra húzódott a szám. Biztos voltam benne, hogy innen hozta a szedret az ebédhez. Úgy tűnt, hogy egy olyan titkos helyet mutat meg nekem, amiről nem sokaknak volt tudomása, és ezen igencsak elcsodálkoztam. Csak feltételezni tudtam, hogy azért mutatta meg nekem, hogy szedhessek magamnak, amikor kedvem tartja, hisz alig 10 perc sétára volt a házikótól. Széles mosollyal fordultam felé, de András nem nézett rám, a bokrokat figyelte feszülten. El akartam lépni mellőle a szedres felé, de a karja egy villámgyors mozdulatával megállított

Ne! – mondta félhangosan, amin úgy meglepődtem, hogy földbe gyökerezett lábbal bámultam rá.

Még mindig nem engem nézett, hanem a bokrokat, miközben a karjával lassan maga mögé terelt, és elkezdett hátrálni az erdő felé. Egyáltalán nem értettem, mi történik, de akkor meghallottam a csörtetést a szedres felől. Ahogy odakaptam a tekintetem, láttam, hogy egy hatalmas vaddisznó ront ki a tüskés ágak sűrűjéből. Szerencsére nem felénk jött, tőlünk jócskán jobbra kocogott tovább az erdő felé. Teljesen ledöbbentem, az ijedtségtől a torkomban dobogott a szívem, de nem tudtam levenni a szemem a hatalmas állatról. András bal karjával még mindig maga mögött tartva mozdulatlanul állt, mögüle kikukucskálva láttam, hogy a kocát több, apró, csíkos malac követi, majd két, az anyaállatnál kisebb disznó zárta a sort. Már rég eltűntek az erdőben, amikor mi még mozdulatlanul álltunk. Én meredten bámultam a bokrokat, mint aki arra számít, hogy egy újabb csorda bukkan fel a semmiből. András lassan felém fordult és egy szégyellős félmosoly kíséretében megvonta a vállát, mint aki azt mondja: „előfordul az ilyen". Intett a szedres felé, hogy most már szedhetek, ha akarok, de én csak a fejemet rázva hátráltam vissza a csapáson az elágazásig. András csendben követett, a tábláknál vártam be. Jóformán remegtem, soha nem láttam még vaddisznót az erdőben, de tudtam, hogy igen veszélyesek, főleg a malacos kocák… András méregetett egy darabig, mint aki meg akar győződni róla, hogy minden rendben van, majd egy sajnálkozó félmosollyal széttárta a karját, és egy kis integetéssel elbúcsúzva elindult a falu felé vezető ösvényen. Pár pillanatig néztem utána, vissza se nézve, tempósan halad lefelé, ahogy távolodott, elkezdtem érezni, hogy egyedül vagyok a rengeteg közepén, és ez most először nem volt jó érzés. A lehető leggyorsabban visszamentem a házikóhoz, és lerogytam a teraszon a kisszékre. Kavarogtak bennem a képek. Ahogy András várt ezen a széken… Ahogy szégyellősen előszedte a doboz szedret a hátizsákból… Ahogy nézett, míg élvezettel faltam a gyümölcsöt… De legerősebben az maradt meg, ahogy maga mögé terelve annyit mondott, hogy Ne! Mély, nyugodt hangján ez az egy szótag újra és újra visszhangzott a fejemben… Péter bácsi szavai is felbukkantak: „András nem beszél. Nem néma, de nem beszél senkivel, még velünk se… Ne haragudjon rá ezért…"

9) vihar

Másnap rettenetesen fülledt idő volt. Tűzött a nap, szellő nem rezdült, de szinte reszketett a levegő a hőségben. Semmihez nem volt kedvem, így nem is csináltam semmit. Pakolásztam egy kicsit, felmértem a készleteimet, mostam, de igazából csak ténferegtem. Ebéd után elszundítottam a matracomon a ház előtti tisztáson. Arra ébredtem, hogy úszom az izzadságban. Sóhajtva keltem fel, és indultam be a házba. Völgy fölött a kék ég egész világosra fakult az összesűrűsödő párától. Lehet, hogy esni fog? Nem bántam volna egy frissítő záport… Olyan meleg volt, hogy a kannában hagyott vizet meg sem kellett melegítenem, hogy megmosakodjak benne. Felfrissülve a hűvös víztől tiszta, fehér atlétát és barna rövidnadrágot húztam, melltartóval, zoknival nem kínoztam magam. A teraszon üldögéltem, amikor feltűnt, hogy elhallgattak a madarak és valahol messze halkan felmorajlott az ég. Először csak egy két fuvallat érte el a tisztást, de alig pár perc múlva elemi erővel csapott le a szél. Felpattantam, és ahogy felnéztem a ház mögött húzódó erdőre, a fák koronáján túl megjelent egy haragos fekete felhő széle. A szél felkavarta az avart, becsapta az előtető alá, miközben a vihar morajlása egyre erősebben közeledett. Az egész napos csend után félelmetesen zúgott a fák lombkoronája. „Ez nagyon nem lesz jó!" – gondoltam, és felnéztem az égre. A vihar nyugatról csapott le, a ház mögötti domb felől, így a szélben meghajló ágak szinte a tetőt verték. „Csak rá ne dőljön a házra egy fa!" – könyörögtem, miközben bemenekültem a házba. Még be se csuktam az ajtót magam mögött, amikor az éles villanást követő mennydörgés fémes csattanása megremegtette az egész házikót. Eluralkodott rajtam a pánik, már nem tudtam eldönteni, hogy a villámoktól félek jobban vagy attól, hogy egy kidőlő összedönti a házat, és én a romok alatt rekedek.

Egy két évvel ezelőtti vihar képei idéződtek fel bennem. Igaz, most még csak délután volt, nem késő éjszaka, de szinte alkonyi homályba borult odakint a táj, és olyan erővel kezdett esni, hogy semmit nem láttam ki az ablakon. Behúztam a függönyöket, és meggyújtottam a lámpát. Az ajtó és az ablakok résein befütyült a szél, és rájöttem, hogy reszketek a félelemtől. Lerúgtam a papucsomat és szinte bevetődtem az ágyba. Magamra húztam a takarót, becsuktam a szemem, és befogtam a fülem, de így is éreztem a vihar mindent elsöprő, elementáris erejét. „Hogy lehet akkora marha gondoltam, - hogy nem számoltam az esetleges viharokkal!?"

A becsukott szemem ellenére érzékeltem, hogy a vakító fényesség élesebbé, a nyomában járó dübörgés hangosabbá, és a lezúduló víz meg a szél robaja szinte elviselhetetlenné válik. Szinte már nyüszítettem, amikor bevillant, hogy valószínűleg a szél kinyitotta az ajtót, amit nyilván nem zártam be rendesen. Ahogy kikukucskáltam a takaró alól, azt láttam, hogy az ajtó már becsukódik, és valaki megáll az asztal mellett. A lámpa fénye lassan körbefonta az alakját, és egy csurom vizesre ázott Andrást rajzolt ki. Tompa puffanással landolt a hátizsák az asztal mellett, majd a széldzseki patentjeinek ropogása hallatszott. A kabátot körül sem nézve dobta a földre, és két hosszú lépéssel az ágy mellett termett. Kibuggyantak a könnyeim. Hogy a félelmemben vagy megkönnyebülésemben sírtam-e, azt nem tudtam volna megmondani. Odaguggolt az ágy mellé, és rámnézett. Nem láttam tisztán az arcát, mert a lámpa fénye a háta mögött imbolygott, csak azt láttam, hogy nedvesen csillog a lófarokba fogott haja és az arca. Lassan elkezdtem felülni, míg kikötötte a bakancs fűzőit, és lerúgta a lábáról a ronggyá ázott cipőt. Egy pillanattal később takaróstól felnyalábolt, és az ölébe húzott, ahogy leült az ágyra. Fejemet a mellkasára hajtottam, és éreztem, ahogy szorosan magához ölel. Kiszakadt belőlem a zokogás. Már nem tudom, miért sírtam, nem is érdekelt, csak patakzottak könnyeim megállíthatatlanul. A vihar semmit nem csillapodott az elmúlt néhány percben, de már nem is érdekelt. Egyszerre fájt minden, ami az elmúlt években történt. A baleset, a szüleim, az öcsém, a kórház, Ákos… Minden.

Sokáig sírtam, öntudatlanul. Akkor kezdett csillapodni a zokogásom, amikor valahogy mégis feltűnt, hogy már hangosabb vagyok, mint a tovavonuló zivatar hangjai. Szipogva nyitottam ki a szememet. Még mindig András mellkasán nyugodott az arcom, amin szétáztattam pólót a bőgésemmel. Valamikor az elmúlt percekben félig-meddig kibontakoztam a takaróból, és mind a két kezemmel Andrásba kapaszkodtam, a jobb kezemmel a hátán, a ballal a mellén gyűrtem ronggyá a pólót. Lassan elengedtem a görcsösen szorongatott anyagot, de az érintésétől nem akartam elszakadni. Jó érzés volt a nyitott tenyerem alatt érezni a teste melegét, ami átsugárzott a vékony pólón keresztül. Jobb kezével visszaigazgatta a hátamra a takarót, miközben egy apró puszit nyomott a fejem búbjára.

Ne haragudj, hogy ennyire kiborultam – szipogtam csendesen.

Ssss – súgta, értésemre adva, hogy nem kell elnézést kérnem, közben a nadrágja jobb oldalzsebéből előhúzott egy csomag félig ronggyá ázott papírzsepit és felém nyújtotta. El kellett engednem őt, hogy átvegyem, és kifújjam az orrom, megtöröljem az arcom, de jó érzés volt, hogy ő továbbra is apró körökben simogatta a hátam, míg összeszedtem magam. A viharra már csak a fákról csepegő víz hangja emlékeztetett, az eső utáni hűvös hegyi levegő sunyin bekúszott a házba. Lassan mozdultam, hogy felkeljek és felvegyek valami vastagabbat, mint az atléta, ami rajtam volt. Lekaptam a polcról egy polár pulcsit, és gyorsan belebújtam, egy pár zoknit és vastag, de bő mackónadrágot, amit a vékony sort fölé húzhattam. András is felkelt, visszahúzta a bakancsát, felvette a kabátját a földről, és a hátizsákjához lépett, ami szép kis tócsát eresztett a padlóra. Épp kész lettem az öltözéssel, amikor meghallottam a dühös szusszantást, és hogy földhöz csapja a hátizsák esővédőjeként szolgáló műanyag ponyvadarabot. Melléléptem és láttam, hogy a vászonzsák felső zsebét bizony szépen eláztatta a víz, ami utat talált magának valahogy a ponyva alá. András kapkodva húzta ki a cipzárt, és vette ki a sárga jegyzettömböt, meg a tollat a táskából. Már késő volt. Az első oldal szavai, amit még a vasúti megállóban írt fel nekem, szétfolyva csúsztak le a lap aljáig, a notesz egész bal oldala teljesen szétázott. Villámgyors mozdulattal emelkedett fel, és tette a füzetet az asztal lapjára, a lámpa fénykörébe. Ahogy megpróbált belelapozni a nedves tömbbe, láttam, hogy megremeg egy picit a keze. Óvatosan meg fogtam a kezét, hogy megállítsam a mozdulatot. Egyszerre ijedt és szomorú arcot vágva nézett rám.

-Ne így! –mondtam. – Még jobban tönkre fog menni.

Előkaptam egy guriga wc papírt, és óvatosan leitattam a vizet az első oldalról és füzet széléről.

-Pillanat! – mondtam és hirtelen a neszesszeremhez ugrottam. - Ne piszkáld!- tettem még hozzá.

Előkaptam a szemöldökcsipeszemet, amin kb egy hete röhögtem, hogy mi a bánatnak hoztam magammal ide a világ végére, de most jó szolgálatot tehet.

Óvatosan megfogtam az első lapot a szárazon maradt jobb alsó saroknál, és lassan elválasztva a következő oldaltól felhajtottam. Téptem egy megfelelő méretű darabot a wc papírból és olyan mozdulatokkal, mint egy tűzszerész, leitattam a nedvesség javát, majd egy másik száraz darabbal elválasztottam az előző laptól. András visszafojtott lélegzettel nézte a műveletet. Minden teleírt vagy rajzolt lappal meg kellett ismételnem az eljárást, de már a másodiknál ő tépkedte az itatósnak valót, hogy segítsen. Az utolsó oldalaknak szerencsére már csak a széle volt elázva.

Kész! – néztem rá mosolyogva – kicsit rojtos lesz, ha kiszárad, de olvasható…

Hálásan pislogott rám, mintha még el is pirult volna egy kicsit. Két kezében vette a jobb kezemet, és játékosan megrázta, majd nekilátott, hogy begyújtson a kis kályhába. Hozzáértő mozdulatokkal rakta meg a tüzet, és gyújtott alá egy darab újsággal, míg én a kajás szekrény tartalmát vettem számba. Elővettem egy kétadagos félkész rizst, ellenőriztem az alufóliába csomagolt kolbász állapotát, majd előhúztam a leghátulra eldugott üveg lecsót is. Súlyát tekintve nem volt logikus cipelni, de a sok liofilizált gyors kaja mellé el kellett dugnom egy kis hazait. A kosárból kihorgásztam egy hagymát és elkezdtem előkészíteni a vacsorát. Érdeklődve lépett mellém, mikor meggyőződött róla, hogy a tűz már biztosan ég. Egyenként felé mutattam az alapanyagokat, és ő mindenre egy félmosoly kíséretében bólintott, hogy jó lesz. A lecsós üveget nézegette egy darabig, kézzel írt címke volt rajta.

Igen, én csináltam – mondtam fel se nézve. – Szeretek főzni – vontam meg a vállam felpillantva a hagymavágásból, mire kaptam egy még szélesebb mosolyt.

Nem akartam most a kályhával vacakolni, főleg, hogy András már rátette a teafőzőt melegedni, így a gázfőzőn készítettem el a pár perces vacsorát.

Kész – jelentettem, miközben egy kisebb adagot kiszedtem magamnak, a nagyobb részt neki hagytam. Óvatosan elrendeztem az asztalt, hogy a száradó füzet mellett mi is elférjünk, majd elkezdtünk enni. A csendet csak az mély torokhang törte meg, amit az első falat után, csukott szemmel hátradőlve hallatott.

Ehető? –kérdeztem pajkosan, mire heves bólogatásokkal felelt. Öröm volt nézni, hogy milyen jó étvággyal, de kultúrátlan kanalazza a vacsorát. Egy falat nem sok, annyit nem hagyott az edényben, majd felállt, mellém lépett, és kezet csókolt.

Ugyan, menj már! – húztam el a kezem zavartan – csak egy kis félkész kaja volt.

Mosolyogva intett, hogy ízletesnek találta. Összeszedtem az edényeket, és kinyitottam az ajtót, hogy egy kicsit kiszellőztessek. Kint még csöpögött a fákról a víz, de már nem fújt a szél. Az ázott avar és föld erős esős illata szinte mellbevágott. Az ajtófélfának támaszkodva néztem a keleti ég felé vonuló szürke felhőket, mikor megérintette a vállamat. Ahogy megfordultam, elmutogatta, hogy írni szeretne valamit. A táskámból kihúztam egy félig összefirkált, összegyűrt jegyzetpapírt, és letettem elé az asztalra.

„HAJNALRA IS ZIVATAROKAT JELEZTEK. ZAVARNA, HA ITT MARADNÉK ÉJSZAKÁRA?"

Nem – intettem elpirulva. Figyelmes és gondoskodó volt a kérdés, mégis zavarba jöttem tőle, pedig tudtam, hogy fent még legalább négy fekhely van kialakítva. De mégis… Furcsa érzések kavarogtam bennem azok után, hogy végigbőgtem a karjaiban a délutánt, és elmeséltem az elmúlt két évemet. Részben megkönnyebbültem, részben zavarban voltam.

Elém tartott egy teásbögrét, aminek az alján egy jó kanálnyi illatos növény darabka figyelt. Beleszagoltam, de nem tudtam volna megmondani, milyen növények vannak benne. A saját bögréjébe is szórt egy adagot egy fehér gyógyszeres dobozból, ami szintén a hátizsákból került elő, majd mindkét bögrét felöntötte forró vízzel. A két bögrét letette az asztalra, és jelezte, hogy 10 -15 perc kell a teának. Elfújta a lámpát, oda húzta a székeket a kályha elé, és kinyitotta a kis ajtaját, így közvetlenül a tüzet nézhettük, míg a forró italra vártunk.

xxx

Még teljes sötétség volt, amikor felriadtam az eső és a mennydörgés hangjára. Andrásnak igaza volt, jött még zivatar. A behúzott függönyök miatt nem voltak olyan élesek a villámlás fényei, de felderengett tőlük a szoba. András már ébren volt, láttam kirajzolódni ülő alakját a matracon. Odahajoltam, és megérintettem a vállát, mire felém fordult. Lassan lecsúsztam az ágyról, és szorosan mellé ültem. Most nem húzott az ölébe, de átkarolta vállamat, így megint rá tudtam hajtani a fejemet és önkéntelenül átöleltem a jobb karommal. Rajtam hosszú nadrág volt, de még így is éreztem a combjából áradó meleget, ahogy egymáshoz ért a lábunk. Most nem pánikoltam, és nem féltem, a vihar is csendesebb volt, mint délután, de visszaaludni nem tudtam volna… Az arcom és a tenyerem a mellkasán pihent, így egyszerre hallottam és éreztem minden szívdobbanását, miközben mélyen beszívtam a csak rá jellemző, egyedi illatot. Olyan volt ez az illat, mint a drog, megéreztem, és egyre többet akartam belőle, arra késztetett, hogy lehúzzam a róla pólót, és belefúrjam az arcom a bőrébe. András lassan végigsimított a hajamon, egyszer, kétszer, háromszor… A kezem önkéntelenül követte a mozdulatait a mellkasán, a tenyerem és az ujjaim minden sejtje hiperérzékennyé vált és felforrósodott, ahogy a pólón keresztül megéreztem kirajzolódó izmait. Az ujjaim felkúsztak egészen a ruha nyakáig, majd óvatosan visszavándoroltak a kulcscsontjától a mellén át a hasáig. Hallottam, hogy felgyorsul a szívverése, és hallottam, hogy az addig nyugodt légzése kihagy egy ütemet. Beletúrt a hajamba, majd az ujjaival fésült végig a tincseken. Imádtam, ha hajammal foglalkoztak. Nem szexuálisan izgatott, arra a kellemes érzésre emlékeztetett, amikor anyukám fésülte és fonta a hajamat kisgyerekként. Eddig. Most minden egyes mozdulatától olyan érzésem volt, mintha lángra kapnék, és az akaratomtól függetlenül megindult a kezem felfelé, végig a nyakán, tarkójára, onnan a fekete, hullámos hajtömegbe. Azt szerettem volna, hogy őt is töltse el az a kellemes bizsergető érzés, ami engem átjárt minden érintésénél. Ahogy a fülem melletti tincseket babrálta, a kézfeje hozzáért a vállamhoz. Megismételte a mozdulatot, de most óvatosan végig simított a karomon a könyökömig, majd a mutatóujjával vissza a vállamig. Az egész karom libabőrös lett a gyengéd érintéstől, a kezem megállt a hajában, könyörögni tudtam volna, hogy abba ne hagyja, de elvonta a kezét, és a mellettem heverő takaró után nyúlt. Nem fázom – suttogtam a pólójába. Egy pillanatnyi szünet után újra vándorútra indult az ujja, de most a karom belső oldalán. Eddig bírtam, muszáj volt egy kicsit feljebb tornásznom magam, hogy valahogy megérinthessem a számmal a bőrét. A szakállát elkerülve, a póló nyakától indult meg az ajkam végig fel a nyakán, egészen a füle mögé, miközben a kezemmel félrefogtam a haját, hogy hozzáférjek. Ha eddig vonzott az illata, akkor most teljesen megrészegített, hisz itt már csak az ő saját illatát éreztem, a ruha mosószer szaga nélkül. Ahogy nyitott ajkaimmal elindultam visszafelé, önkéntelenül kinyújtottam a nyelvem hegyét. Az ízét is érezni akartam. Nyilván nem tudott este két perc alatt a lavórban rendesen megmosakodni, de ennek én csak örültem. Nem valami hiperdrága, márkás, de egyébként keserű és büdös aftfershavet éreztem a nyelvem hegyén, hanem valami hihetetlenül férfias, az izzadságtól enyhén sós aromát, amilyet még soha nem éreztem korábban. A nyelvemmel egyszerre mozdult a kezem a derekán, és próbált bejutni a pólója alá, hogy teljesebbé váljon az érzés, de ekkor megtorpant, egy gyors mozdulattal megfogta mindkét kezemet és eltolt magától, annyira, hogy már a sarkamon ültem. Kapkodva vettem a levegőt és tágra nyílt a szemem a sötétben. A vihar már csak távoli morajlássá szelídült, semmit nem láttam, csak a vér lüktetését éreztem a torkomban. Túl messzire mentem volna? Lerohantam, miközben ő csak megnyugtatni akart? Nem kívánt meg úgy, ahogy én őt? Elszégyelltem magam, tényleg nem vagyok normális, hogy azt hittem, ő is vonzódik hozzám. Úgy sejtettem, hogy egy mással szemben térdelünk, miközben a csuklómnál fogta mind a két kezemet, és a pulzusom a tenyere alatt lüktetett. Megpróbáltam kihúzni a kezemet a szorításából, de nem sikerült. Ahogy megérezte, hogy mozdulnék, erősebben fogott rá a csuklómra, nem durván, de elég erősen ahhoz, hogy ne tudjak szabadulni. Mit nem adtam volna érte, ha most megszólalt volna! Vagy legalább láthattam volna az arcát! De teljes volt a sötétség, így csak éreztem, hogy feljebb emeli a két kezemet, majd az ajkával végigsimít az ujjaimon. Ökölbe szorult bal kezem ujjait egyenként hajtogatta ki az ajkaival és a nyelve hegyével. Olyan gyengéden becézgette őket, hogy nem tudtam tiltakozni, sőt… Főleg, amikor a másik kezemet a tarkójához húzta, és szelíden elengedte, hogy ismét vándorútra induljon a hajában, majd lassan hanyatt döntött a matracon. Bal karjával a mellkasom mellett támaszkodott meg, míg jobbjával még mindig tartotta a csuklómat, amit a vállam magasságába emelt. Mikor megéreztem, hogy a térde a két combom közé kívánkozik, azonnal helyet adtam neki, így most valahol fölöttem helyezkedett el. Gyűlöltem, hogy tök sötét van! Annyira szerettem volna látni, hogy az már szinte fájt. Így csak a szaggatott lélegzetvételei és mozdulataink által keltett neszek, meg az érintése jutott el hozzám. A hajába túró kezem alatt éreztem, hogy lassan centiről, centire közelít felém. Meg akar csókolni? –merült fel bennem a kérdés, de nem. Az ajka nem számon landolt, hanem valahol a fülem felett, onnan vándorolt le kínos lassúsággal a nyakamra. A haja az arcomra borulva csiklandozott, míg a szakálla végigkaristolt egészen a kulcscsontomig, de közben éreztem, hogy az ajkai puhán végigvándorolnak a bőrömön. Mikor a fülemhez ért, összerezzentem. Azonnal megállt. Csikis – suttogtam, hogy értésére adjam, hogy nem az érintését érzem kellemetlennek – de abba ne hagyd! Belemosolygott a nyakamba.

10) hajkefe

11) póló nyaka

12) füzetek, mindenkinek külön, de válaszok szinte nincsenek, csak ebben

13) elázik a füzet

14) kézenfogva

15) Péter bá

16) falu

17) álombéli Ne