ELSŐ FEJEZET
A KIS LÁZADÓ
❝ És azok a gyerekek, akiket te csak leköpsz,
Amikor próbálják megváltoztatni a világukat,
Nem kíváncsiak a tanácsaidra,
tisztában vannak vele, hogy min mennek keresztül. ❞
– DAVID BOWIE: CHANGES
Regulus Arcturus Black megfogadta, hogy mindenben különbözni fog a bátyjától, Sirius Orion Blacktől.
Na, nem mintha utálta volna őt. Igazából mióta az eszét tudta, ő volt az egyetlen ember, aki iránt igazi szeretetet érzett. Különösen magányos volt a legősibb és legnemesebb aranyvérű család sarjának lenni.
Regulus megszokta, hogy nincs szüksége senkire. Kilencéves korára elsajátította az intelligens unatkozás módszerét is. Míg az anyja teapartikra járt és kapcsolatokat épített, apja a minisztériumban dolgozott és sokszor még vacsoránál is a minisztériumi ügyeken rágódott.
És ott volt Sirius. Sirius mindig más volt. Nem jobb vagy rosszabb, csak más. Regulus és ő távolról sem lehettek volna különbözőbbek. Amikor a testvéred úgy dönt, hogy lázadó lesz, akkor az egy dolgot jelenthet számodra. Neked kell lenned a tökéletes gyereknek, hogy ne törd össze még jobban édesanyád szívét és ne hozz szégyent édesapádra.
Regulus jó volt abban, hogy eljátssza a tökéletes gyereket. Egy szabály volt: bólogatni és mosolyogni, akármit mondanak a szüleid. Nem is hangzik olyan nehéznek, ugye? Sokszor még Regulus sem tudta eldönteni, hogy tényleg egyetért velük vagy ez csak a színjáték része. Talán igazuk van. Talán másnak van igaza. Miért is érdekelne ez egy gyereket? Az igazság túlértékelt, mondogatta Alphard bácsi. Persze, ez kicsit furán hangzott attól az embertől, aki szeretett mindig feszültséget kelteni a családi összejöveteleken. Kicsit hasonló volt, mint Sirius, azzal a különbséggel, hogy megtanulta, hogy mikor kell befognia a száját (kivéve, amikor túl sokat ivott...).
Regulusnak nem volt nehéz dolga. Az út, amit Sirius választott, viszont sokkal magányosabb és kiszámíthatatlanabb volt. Szembeszegülni a saját családoddal? Megkérdőjelezni mindent, amit tanítottak? Elfelejteni, hogy mennyi mindent köszönhetsz nekik? Nem fért Regulus fejébe az, hogy hogyan tudta néhány idegen miatt így megtagadni azokat, akikkel felnőtt. Hogyan tudja a sárvérűeket és a muglikat védeni, amikor neki, aranyvérűként semmi dolga velük? Honnan tudja, hogy neki van igaza?
Sirius első roxforti éve maga volt a pokol a család számára. Egész évben alig hallott valamit a bátyjáról, a leveleire se válaszolt és a szülei hetenként küldtek neki rivallót. Valójában érdekes volt, ahogyan próbálják mindig új módszerekkel megfogalmazni, hogy "véráruló", "nagyot csalódtunk benned", "hogy merted így megtagadni a véred" vagy "bezzeg az öcséd... ő sose tenne ilyet". Valószínű az utolsó volt az oka annak, hogy Regulus levelei sose találtak válaszra. Mikor tanulják meg a felnőttek, hogy azzal, hogy dicsérik az egyik gyereket a másik gyerek kárára ("bezzeg az öcséd..."), egy olyan hatalmas szakadékot teremtenek két testvér között, amit még az idő és a szeretet sem tud átszelni?
Aztán ott volt a karácsonyi és a húsvéti szünet, amikor Sirius úgy döntött, hogy inkább a Roxfortban marad. A szülei nem mondtak semmit erre. Ezek a mugli ünnepek úgyse számítottak annyira a családnak, és hirtelen nem is volt értelme erőltetni. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy szükségük van Siriusra, de nem arra a Siriusra, aki lett, hanem arra, aki talán sose volt.
Mindenki úgy viselkedett, mintha nem is létezne. A rokonok összesúgtak a családi összejöveteleken, de nem kérdeztek semmit Sirius hollétéről. Alphard bácsi részegen dúdolgatta az Anyám hív, de nem megyek című varázslónótát, hogy nővérét idegesítse, de Cygnus bácsi elrángatta még azelőtt, hogy családi botrányba torkollott volna az est.
A hatalmas Grimmauld tér 12. most a szokásosnál is magányosabb volt. Regulus csak abban reménykedett, hogy Sirius barátokra talált, és nem nyitja ki az összes levelet, amit a szüleitől kap. Hiszen mindenek ellenére a testvére volt. Persze, nem volt bölcs tőle, hogy pont a Griffendél házba kérette magát, de talán a Teszlek Süveg gondolta így. Nem vitatkozhatunk egy ősi tárggyal, nem igaz?
Mikor június végén a Roxfort Expressz begördült a King's Crossra, Sirius szomorúan és hosszan búcsúzkodott a barátaitól. Regulus próbált nem oda nézni, mivel édesanyja is inkább elfordult, és látszólag ismerős arcok után kutatott. Mikor Sirius végre odalépett hozzájuk, csak elmotyogott egy köszönést, emiatt pedig egy fél úton keresztül azt hallgatták, hogy "Sirius Orion Black, egy aranyvérű szépen és hangosan köszön, tiszteli a családját, nem váratja meg őket és bemutatja a barátait". Aztán az út másik felében Sirius akadt ki, hogy "nem is érdekelnének a barátaim, két félvérűvel és egy vérárulóval szóba se állsz, főleg, ha griffendélesek". Még szerencse, hogy épp hazaértek, így Regulus olyan gyorsan sietett a szobájába, amilyen gyorsan csak tudott.
Siriusszal sose volt könnyű a szüleinek, de valami azt súgta, hogy ez a nyár még rosszabb lesz. Ő nem tudta eljátszani a bólogató, helyeslő, mosolygó kisfiút, aki fenntartás nélkül elhisz mindent. Nem sok ilyenre volt példa a családjukban. Ott volt például az unokatestvére, Andromeda, aki tavaly – dacból vagy szerelemből, ki tudja? – hozzáment egy sárvérűhöz. Több se kellett, kiégették a családfáról és azóta tiltott téma.
Regulus szerette Andromedát. Kellemesebb társaság volt, mint a testvérei, Narcissa és Bellatrix, az biztos. Kicsit csendesebb, de vicces és kedves. Mindig küldött csokibékát neki és a bátyjának, néha írt pár sort is hozzá. Sirius különösen szerette őt, talán, mert ő is lázadó volt.
Sirius. Az a Sirius, aki mindig nevetett Alphard bácsi megjegyzésein. Az a Sirius, aki félvérekkel, vérárulókkal és sárvérűekkel barátkozik. Az a Sirius, aki a Griffendélbe került, ezzel megszakítva egy többszázéves hagyományt. Az a Sirius, aki teljesen más emberként jött haza az első tanéve után. Az a Sirius, akivel olyan nehéz volt beszélni, mert mintha egy hatalmas szakadék lett volna köztük. Az a Sirius, aki épp kopogtatott a szobája ajtaján.
– Reg, tudom, hogy bent vagy! – sóhajtott nagyot az ajtó túloldalán, amikor az öccse nem reagált a kopogására. – Kérlek, engedj be!
Regulus, aki eddig az ágyán feküdt, és a plafont bámulta, feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót. A küszöbön álló bátyja ajka széles mosolyra húzódott. Regulus csak most tudta őt jobban szemügyre venni: fekete, hullámos haja hosszabbra nőtt, arcán volt pár karcolás, szürke szeme csillogott. Fehér inget, felette egy elegáns sötétkék mellényt és egy egyszerű fekete nadrágot viselt – az öltözködés volt az egyetlen, amiben el tudta viselni az aranyvérűséget. Mert ha valaki, akkor Sirius Black adott a külsejére. Még csak tizenkét éves volt, de már most látszott, hogy a természet kegyes volt hozzá, akárcsak a családja többi tagjához is. Regulus nem sokkal volt alacsonyabb nála, az arca azonban közel sem volt annyira kellemes látvány. A karikák a szeme alatt a sok átvirrasztott, rémálmokkal teli éjszakák eredményei. Szemei nem ragyogtak, a haja rövidebb volt. De Regulus nem is volt annyira hiú, mint Sirius. Néha a tükör előtt állva még azt is gondolta magában, hogy milyen furcsa, hogy a lelkünk egy testbe kényszerül egy életen keresztül, egy testbe, amit szerethetünk vagy sem, egy testbe, amin változtathatunk vagy sem. És ez a test pár évtized múlva elenyészik, megsemmisül és nem marad semmi hátra, csak egy emlék, amit addig őriznek, míg az utolsó ember is, aki ismert, meg nem hal.
Furcsa gondolatok voltak ezek egy tizenegyéves számára, de ez is egyike volt azoknak, amik akkor jutottak eszébe, amikor unalmában a Black családfát nézte. Olyan hosszú történetük volt, de a legtöbb név, amit látott, semmit nem juttatott eszébe. Leéltek úgy egy életet, hogy pár száz év múlva már senki nem emlékezett rájuk. Regulus akart tenni valami maradandót; nem szabályszegőt. Feltalálni valami hasznosat. Tovább vinni a család hírnevét. Bármit, ami miatt ő nem lesz elfeledve. Sirius valószínűleg nem törődött ilyesmivel.
– Nőttél – állapította meg Sirius, majd arrébb tolva öccsét, bement a szobájába.
– Te is.
Sirius minden alkalommal úgy járta végig a szobát, mintha nem látta volna már kismilliószor. Már évek óta ő volt az egyetlen, aki még bejöhetett. Persze, Regulus tudta, hogy az anyja beküldi a házimanót, Siport takarítani, de az teljesen más. Ő csak egy házimanó – még akkor is, ha az elmúlt hónapokban csak vele tudott normálisan beszélgetni.
– Mesélj! – Sirius lehuppant az ágyra, arcán még mindig egy letörölhetetlen vigyor ékeskedett. Regulus csak sóhajtott egyet, és leült mellé. Semmi kedve nem volt a bájcsevejhez, főleg azok után, hogy a bátyja egyetlen levelére se válaszolt.
– Miért nem írtál? Megígérted, hogy írni fogsz! – Regulus csak most vette észre, hogy tényleg mennyire rosszul esett ez neki. A hangja elcsuklott, szemét elöntötték a könnyek.
– Reg...
– A testvéred vagyok, Sirius! És ott van anya és apa... Mi vagyunk a családod! Csak egyetlen levelet kellett volna írnod!
– Ez nem ilyen egyszerű. Majd rájössz...
– Ha idősebb leszek? Egy év van köztünk!
– Kérlek, Reg... Nem akarok erről beszélni. Nem veled. Eleget fogom hallani anyáéktól a nyár alatt, hogy áruló vagyok és a család szégyene... Az előbb pakoltam ki a bőröndöm, és biztos vagyok benne, hogy hallottam Sipor morgását is... El tudod képzelni? Az a hülye házimanó is ellenem fordult!
– Csodálkozol? Mindig anyánk nyomában lohol.
Sirius mosolyra húzta a száját, amikor rájött, hogy öccse ejteni akarja a témát. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de bármikor, amikor nyitotta a száját, nem jött ki semmi hang.
– Nagyon rossz volt ez az egy év? – kérdezte végül Regulus, most először Sirius szürke szemeibe nézve.
Sirius megrázta a fejét. – Nem. Életem legjobb egy éve volt.
És elmesélte, hogy hogyan barátkozott össze három griffendéles fiúval, akikkel úgy lett jóban, hogy kibeszélték, milyen idegesítő az ötödik szobatársuk. Elmesélte, hogy lett egy ősellensége is, aki teljesen véletlenül mardekáros, és egész tanévben keresztbe tettek egymásnak. Megtudta, hogy Remus lenyűgözően okos, James olyan, mint egy testvér (Regulus szíve kihagyott egy ütemet), de közben mégis anyáskodó és Peter az egyik legviccesebb ember, akivel valaha találkozott.
– Akkor végül is nem volt nagy baj a Teszlek Süveg tévedéséből – motyogta Regulus, miután Sirius befejezte a beszámolóját.
– Félreértés? – húzta össze Sirius a szemöldökét. – Ó! Nem! Reg... Elmondhatok egy titkot?
– Persze.
– A Teszlek Süveg figyelembe veszi a te akaratodat is a döntésnél.
– Hogy micsoda?! – csattant fel Regulus, és azzal a lendülettel fel is pattant az ágyról. – Szóval most mardekáros lennél, ha nem a Griffendélt kérted volna?!
– Pontosan.
– De miért?! Sirius!
– Gondolkoztam a Hugrabugban is, de...
– DE MIÉRT?! – Regulus konkrétan már kiabálta ezt a két szót. Nem akarta elhinni, hogy a testvére csak dacból képes legyen egy több százéves hagyományt megtörni. Elvenni egy muglit vagy egy sárvérűt? Többször előfordult már. Szembeszállni a családoddal? Ez is. De mindezek ellenére minden Black, kivétel nélkül, a Mardekár ház tagja volt.
– Gondolj bele, Reg! Történelmet írtam első griffendéles Blackként! És arra gondoltam... hogy talán te is megpróbálhatnád. Szerintem eléggé bátor vagy! És pár hét után meg lehetett szokni, hogy furcsán néznek...
– SOHA! – Képtelen lenne ekkora nagy önzőségre. Még ha akarná is... A szülei, főleg az anyja, összetörne, ha ő is hátba támadna a családot. Nem. Mindennek úgy kell lennie, ahogy meg van írva. Ahogy az apja mondta mindig: a barátaidat megválaszthatod, de a családodat nem. – Lehet, hogy nem mindenben értesz egyet a családunkkal, de mindenek felett, akkor is mi vagyunk a családod! Toujours Pur!
– Regulus!
– Nem! Nem érdekel! Egész évben nem hallottam felőled, most meg elmeséled, hogy találkoztál pár fiúval, és hirtelen ők az új családod! "James olyan, mint egy testvér!" Én vagyok a testvéred! – Regulus észrevette, hogy a kiabálástól elkezdtek folyni a könnyei. Gyorsan az ablak felé fordult, és letörölte őket. Utált sírni. Mindig azt tanították neki, hogy az a gyengeség jele. Most mégis úgy viselkedik, mint egy bőgőmasina.
Sirius kezét érezte a vállán. – Sajnálom. Nem akartalak megbántani.
Pár perc csend állt be közéjük. Regulus némán törölgette a könnyeit, Sirius pedig még mindig a vállát szorongatta. Mostantól mindig így lesz? Hogy még ők is összevesznek ezeken a dolgokon? Mindenek felett... Ez Regulus jövője. Ez nem egy olyan dolog, amit csak eldobhatna magától, nem apróság, nem lényegtelen, még akkor is, ha a bátyja szerint butaság.
– Sirius, én annyira félek...
– Mitől?
– Lehet rosszul döntöttél. És akkor... akkor nagyon nehéz életed lesz, nem? Mi van, ha nem akarsz többé a testvérem lenni? Azok a fiúk...
Sirius nagyot sóhajtott, és maga felé fordította az öccsét. Mélyen a szemébe nézett, és most először engedte, hogy Regulus lássa azt a fájdalmat, amit ebben az egy évben olyan ügyesen eltitkolhatott mindenki előtt.
– Mostantól minden más lesz, ez biztos. De mi mindig itt leszünk egymásnak, akármi is történik.
– Ígéred?
– Ígérem.