2. fejezet

Már a második napja repültek, és nagyjából dél körül szálltak le a szigetre, amit felfedeztek a horizonton. Békésnek tűnt, megépítették a tábort, és úgy látszott senki nem fogja zavarni őket. Thalior fejébe mégis befurakodott a bizalmatlanság érzése, viszont mivel semmi sem történt ezt arra fogta, hogy túl sokszor vágták már át a Déli-szigetvilágban, ezért addig nem igazán szokott tudni megnyugodni, amíg nem tudja biztosra, hogy lakatlan a sziget. Az emberektől ugyanis ezerszer jobban félt, mint a vadállatoktól vagy a sárkányoktól, hiszen most is egy sárkánynak döntötte a hátát. Eleinte ő is vegyes érzelmekkel volt az említett hüllő közelében, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy a bizalom kettejük között megtörhetetlenné váljon.

A szürkület elérkeztével Thalior úgy döntött, hogy miután semmi fenyegető nem történt álomra hajthatja a fejét. Ahogy lehajtotta fejét elnyomta az álom. Álmában eleinte ide oda sodródott, az égő városból szigeteken át, messze északig, aztán egyszer csak megállt. Egy csatajelenet közepébe pottyant, ahol látta magát állig csillogó ezüst páncélban. Megrémült, nem is a sikolyok, a pusztítás vagy a robbanások hallatán, hanem azon, hogy vértje a Déli birodalom katonáinak pácélja, és csapatának zászlaját is szülőhazájában látta csak utoljára. Legszívesebben felébredt volna, de számára az egész olyan élethű volt, hogy azt érezte kénytelen részt vennie az ütközetben. Erősen markolta lándzsáját, mely vége szintén a délen használt hosszú pengéjű, félig vágásra is használható, acélhegy volt. Lenézett, és látta, hogy övén ott csüng tokjában a tőre, de jobbnak látta a harcot egyenlőre a sokkal hosszabb szúrófegyverrel folytatni. Egy harcos csapot felé fejszéjével, de ő könnyedén szökkent hátra, Meglehetősen könnyű ez a páncél- gondolta-majd miután majdnem a mellkasát súrolta az említett szekerce, a visszalépés lendületével szúrta szíven ellenfelét. Éppen szét akart nézni, hogy elemezze a helyzetet, és hogy megtudja, hol is van igazából, de az álom változott, hirtelen óriási fekete füstben repült Kőfal hátán. Alattuk kopár hegyoldal, amin kis patakokban hömpölygött le a láva. Ugyanolyan katonákat látott futni, a hegyoldalon, de ezúttal nem harcoltak, hanem futottak valami elől. Azon kapta magát, hogy csökken a magasság és egyre közelebb ér a menekülőkhöz. Sosem akart gyilkolászni, védtelen embereket meg aztán végképp nem, de valamiért az álombeli önmaga tovább ereszkedett, és beléfurakodott az az érzés, hogy azoknak az embereknek halniuk kell, csak és csakis ő általa. Tovább ereszkedtek, Thaliorban a düh és a vágy hogy leradírozza azokat az embereket az élők listájáról egyre nőtt, érezte, hogy ha megöli őket nem lesz bűntudata.

Már lőtávon belül voltak a célpontjai Kőfalnak, aki kérdő tekintettel nézett vissza lovasára, majd miután a fiú bólintott, a sárkány kinyitotta száját, és forró levegőt fújt a katonákra. Ám ez a levegő nem égeti le az ellenfél bőrét, nem is fáj nagyon, legalábbis abban a pillanatban nem amikor elér hozzá. A levegő az állat szájából, a másodperc töredéke alatt érte el a katonák testeit, majd őket egyből sziklába zárta, és ezt most a szó szoros értelmében kell értelmezni, ugyanis ez volt a sárkány képessége, ellenfelét sziklába zárja, majd a szikla felrobban egy 2-3 másodpercen belül, elpusztítva mindent, ami a közelében van. Az álombéli csata, inkább üldözés, Thalior kedve szerint alakult, egyetlen rohammal zárta Kőfal sziklába az összes ellenfelet, ám még a robbanás bekövetkezte előtt elkezdett kitisztulni felettük az eddig fekete viharfelhőkbe bújt ég. A menekülők a fiú szemébe néztek, viszont ekkor már nem a katonák, hanem nők és gyerekek rémült és értetlen arcával kémlelték a sárkányhátáról figyelő, már szintén rémült, kamasz arcát. Hirtelen Thalior szíve megtelt, olyan bűnbánattal amilyet még életében nem érzett, látva az asszonyok és gyerekeik szemében csillogó könnyeket, hirtelen vissza akarta vonni a sárkány tüzét, azt a bólintást, amit Kőfal felé intett a fejével, amikor az szinte megkérdezte, hogy biztos tüzelhet-e. Ugyanakkor már semmit nem fordíthatott vissza, bár mélyen tudta, hogy csak egy álomban van, mégis olyan élethű volt az egész, hogy majd szét robbant a feje, az a tudat miatt, hogy 1-2 másodpercen belül miatta hal meg egy rakás ártatlan ember, az ő vérszomja miatt. Hirtelen robbant be a szikla, de a robbanás pillanatában, de hiába fogta be a fülét olyan erővel, mintha szét akarta volna trancsírozni a fejét, hallotta az asszonyok, a gyerekek, de még a katonák sikoltását is, mintha ezer tű szúródott volna a fejébe, de csak a pillanat töredékéig, mivel hirtelen fölült, és kinyitotta a szemét, majd szétnézett, és kezdett megnyugodni, hogy még mindig sárkányának támasztja hátát, azon a szigeten, amin még előző nap szálltak le. Izzadt, és zihált, amikor felébredt, nem értette álma jelentőségét, mert voltak már rémálmai, ennél ijesztőbbek is, azok a napok után, amikor elindult még anno útjára.

Ugyanakkor ez az álom más volt, sokkal élethűbbek voltak a szereplői, és minden részlete megmaradt a fiú fejében. A korábbi rémálmaiban mindig csak futott el az üldözőitől, akik mindig utolérték, és nagyjából az volt a pillanat, amikor felébredt, de ebben ő volt az üldöző, olyan vérszomjal, amit még sosem tapasztalt magán.

Kőfalhoz fordult, aki még nyugodtan aludt, majd valami olyasmit mormogott magának, hogy:

-Átkozott éjszaka-meg, hogy-mennyi lehet az idő, már hajnalodik, szét kéne nézni a szigeten, meg enni valamit-ezzel neki is látott felszítani a tegnapi tábortüzet, és megkereste, a tegnap este fogott halakat, hogy azok egy részét megsüsse a tűzön. Egy óra alatt el is készült, és Kőfal, erre már kezdett is ébredezni, amiért jó reggelt helyett annyit kapott gazdájától, hogy:

-Mi van te éhenkórász, sikerült fölkelni? -kérdezte, amire csak egy elégedetlen morgást kapott válasznak, ami annyit tehetett, hogy nem tehetek róla, hogy valaki kettőnk közül aludni is képes. Ami igaz az igaz, a sárkány sokkal jobb alvó volt, és ezt Thalior is tudta, és valljuk be irigyelte is, mert sokszor kellett, kalózok és egyéb, az életét megkeserítő emberek ellen harcolnia, és ezzel több általában kisebb vágást szenvedett már el.

Miután megették szegényes reggelijüket, Thalior sárkányára nézett, majd miután az fejét, a fiú ölébe fektette, elkezdte vakargatni sima, szürke pikkejeit.

-Nem kéne szétnéznünk, -kérdezte a fiú-lehet, hogy van erre valami nyugodt falu, ahol letelepedhetnénk végre, …mindketten. -Kőfal elégedetten morgott, mire lovasa elmosolyodott, és kicsit engedett gondolatainak, mert már nem is emlékezett, hogy mikor tudott utoljára nyugodtan gondolkodni. Elővette a térképet, amit még pár napja kapott, és most, hogy volt ideje gondosan végigtanulmányozta. Nem volt részletes, meg volt jelölve egy néhány sziget, amikkel kereskedelmet folytatott a térkép előző tulajdonosa. Ahogy jobban elkezdte vizsgálni, Thalior arra lett figyelmes, hogy a sziget, amin ők leszálltak nem is volt rajta a papíron. Ezt orvosolva, nagyjából számolgatva, bejelölte a fiú a térképen, és végig gondolta, hogyan lehet az, hogy ez a kis földdarab nem szerepelt egy Északi-szigetvilágbeli kereskedő térképén. Végül arra jutott, hogy nem kell szétnézniük, mert nem fognak embereket találni. Ezt azért tartotta logikusnak, mert ha ezen a szigeten lennének emberek, a kereskedők nyilván útba ejtenék, és akkor szükséges lenne felrajzolniuk térképeikre. A kereskedőket mindig is jó információforrásnak tartotta, mivel ezek az emberek mindenfele járnak a világban, és mindenféle emberekkel találkoznak, ezért hallhatnak dolgokat. Amikor még délebben kalózokkal harcolt, és némi pénzért azt a feladatot kapta egy-egy sziget főnökétől, hogy kergessen el kalózhajókat, nagyrészt kereskedőkből tudta kiszedni, hogy merre indultak a kalózhajók, amiket aztán sikeresen elsüllyesztett.

Miután a sziget térképen való nem létezésének problémáján túltette magát, elkezdett tervezgetni. Északabbra nézett a papiruson, mivel arra tervezte folytatni útját. Nem sok sziget volt már ennél északabbra jelölve, és az a kisebb szigetcsoporthoz, ami volt arra, csak annyi volt írva, hogy viking törzsek. Érdekesnek vélte, hogy nem volt írva egyetlen szigetnév sem, de valószínűnek tartotta, hogy a kereskedő megpróbált azoknak a törzseknek portékát árulni, de azok elutasították szolgáltatásait, ezért csak megjelölte magának, hogy arra ne menjen.

Thalior vonzónak találta ezeket a szigeteket, ugyebár le akart telepedni, és nem is olyan rég megfogadta, (pontosan 2 napja) hogy három napon belül leszáll egy szigetre és ha esik, ha szakad ott ő letelepedik. Pont emiatt nagyon meg akarta fontolni, hogy merre menjen, de az egyetlen lehetőségnek a viking törzsek tűntek, mivel keletebbre csak a nyílt óceán és a térkép széle volt, nyugatabbra pedig csak 3-4 nap hajóútra, az sárkányháton minimum 2 nap, volt egy néhány sziget, viszont azzal már kifutott volna az időből, és ezt a fogadalmát minden áron be akarta tartani.

-Mit is tudunk a vikingekről haver? -kérdezte sárkányát, viszont attól csak egy kérdő tekintetet kapott- Ha jól emlékszem, délebben hallottam róluk ezt azt, harcos népek, robosztus emberek, akik messze a hideg északon élnek. -nagyjából ennyi volt az összes tudása a vikingekről, és bár félt, hogy be tud-e majd oda illeszkedni, Kőfalról nem is beszélve, és még számtalan probléma kúszott a gondolatai közé, arról, hogy milyen hülyeséget tervez azzal, ha ennél is északabbra viszi magukat. A fő gond az éghajlat volt, már itt is fázott és páncélja alá fölvette szörme kabátját, ezért elé nem tudta képzelni, hogy milyen lehet az idő a HIDEG északon. Ugyanakkor itt se maradhattak, és mivel ez volt az egyetlen eshetőség számára, ha be akarja tartani, és be akarta tartani, akkor mihamarabb el kell indulnia, hogy egyáltalán a vikingek szigetei közül válogathasson, mielőtt letelne a három nap.

Thalior siettette magukat, mármint pontosabban magát, mivel a sárkány nem igazán tudott segíteni, a tábor összepakolásában, és így sikerült elindulniuk azelőtt mielőtt a fiúban az elhatározás alább maradt volna.