„O láun beren Mláun o hísh berej Nloj live la gap beren mason bered Mord lojtö On. Iril, o tifg beren o Mláun. Wal o magientó zéj át tátó mordirtó tiftö, áttó zéj át zejtö, á, ír, naru, gif, utern, il tás táls, elt tá ríf o láun! Áttó unztö át léjtó gáj Iríl, gáj mosjja beren Mláun novté." Egy kis ízelítő Thalior hazájából – Ezzel a szöveggel kapta meg Thalior családja Irílt (Thalior kardját), még az idők kezdetén. /a szöveg a déli kontinens bölcsei által használt nyelven íródott/

5. fejezet

Még csak piroslott az égalja, de Thalior már talpon volt, annyi dolgot tervezett arra a napra, hogy maga sem tudta számon tartani, először is meg kellett látogatnia Kőfalat, aztán be kellett jelentenie Pléhpofának, hogy döntött, maradni szeretne. Kíváncsiságból ezt elmondta az előző napi vacsoránál a Hofferson családnak is, a szülők kitörő lelkesedéssel fogadták, és mondták, hogy szívesen segítenek a ház tervezésében, meg ilyenekben, az ifjú ikerpárt hidegen hagyta a hír, Astrid viszont, akinek a reakciójára legkíváncsibb volt a beszélgetésük óta, megvonta a vállát jelezve, hogy még nem ítélt a fiú felett. Ugyanakkor az események fölpörögtek, Pléhpofa bejelentette tegnap, hogy elmennek megkeresni a sárkányok fészkét mielőtt beáll a jég, és a probléma az volt, hogy ezt ezen a napon tervezték, szóval a fiúnak mihamarabb meg kellett keresnie a főnököt. Az volt a terve, hogy amint felkel teljesen a Nap felmegy a főnök házába, és megvárja őt az ajtó előtt. Kilépve a közös szobába elcsodálkozott, hogy nem volt egyedül, Halkon is már fent volt, székéből a parazsat piszkálgatta, amikor meglátta Thaliort,

- Szép reggelt ifjú hibbanti! -köszöntötte, arcán sugárzó mosollyal. A fiút először meglepte a megszólítás, de tettszett is neki.

- Szebbet, -válaszolta röviden -segítsek a tűzzel?

- Nem kell, már majdnem kész -és szinte varázsütésre felcsaptak az apró, de erőteljes lángok. Thalior leült, majd egy kis csönd után a fiú kérdezett,

- Mióta keresik a vikingek a fészket? -amint kimondta vissza akarta szívni. Valahol mélyen volt egy terve, hogy majd ő megbékíti a vikingeket és a sárkányokat, de ezt még közel sem tervezte kimondani. Hogy akkor most miért tette? A székben ülő Hofferson valamiért más volt, mint azok a vikingek akiket eddig megismert, nem tudta miért, de ez a férfiben megbízott, nem volt ennek indoka, csupán egy megérzés, és a fiú sokszor hallgatott a megérzéseire, amik nem igazán csalták meg őt soha.

- Régóta, időtlen idők óta, Thor tudja csak mióta -nézett kutakodóan Thalior szemébe a férfi.

- És még sosem érezték értelmetlennek? Nem akarnak békét? -a kérdések érdekesek voltak, eddig senki nem merte megkérdőjelezni a sárkányokkal való háború lényegességét. Ugyanakkor Thalior nem idevalósi volt, ennek tulajdonította a furcsaságot, volt valami más, valami elütő a vikingekhez képest a gyerekben és ez nagyon tettszett a családfőnek.

- Nem értelmetlen a háború, amikor a családod, barátaid, néped élelmét, embereit kell megvédened, és, hogy nem akarunk-e békét, ó fiam, dehogynem, annál jobban semmit. De itt harcosok élnek, és vannak bár olyanok akik csak az élelmünk megvédése miatt ölnek sárkányt, vannak akik szívesen is teszik. De te máshogy gondolod? Szerinted nem kéne? -látszott, hogy a fiú elgondolkozik pontosan mit is válaszoljon. Még nem ismerte annyira, de látta, hogy sosem akar hülyeséget mondani, megfontolja a szavait és ez mindenképpen jó tulajdonság.

- Nem vagyok híve a háborúnak, de azt nem tudtam, hogy az élelmetek függ ettől, de vajon miért lopnak tőletek?

- Na ez egy érdekes kérdés látod. Még senki nem tette föl, és ki tudja, lehet a válasz sok mindenen változtatna. Személy szerint ötletem sincs, és valószínűleg nem is én fogok rájönni.

- Értem, … mielőtt beszélnék Pléhpofával, … szóval … még lenne egy kérdésem, ha nem baj.

- Nem persze, mondd csak.

- Ön miért harcolt a sárkányokkal? Élvezetből, vagy kötelességből?

- Nyugodtan tegezz csak, nem kell ilyen nagy komolysággal beszélned itt, egyéb iránt -sütötte le a szemét -eleinte élvezettel, mondhatni büszkén számoltam az áldozataimat, de az egyik sárkány, amit megöltem a fiókáit őrizte, és a szemükben olyan szomorúságot láttam, ami rádöbbentett, hogy nem szabadna így csinálni. Az után egészen a lábam elvesztéséig csakis a túlélésért harcoltam.

- Akkor jól döntöttél, miért lógatod mégis az orrod? -a fiú először látta szomorúnak a férfit, és egyáltalán nem tettszett neki,

- Astrid miatt, ő nem is élvezetből, és nem is a túlélésért akar sárkányt ölni. Csak egy dolog hajtja, a düh. Bosszút akar azért, mert a sárkányok elvették tőlem a lábaim erejét, és csak erre koncentrál.

- De hiszen ez nem szomorúságra, hanem inkább büszkeségre ad okot, nem? -kérdezett rá, próbálta belehelyezni magát egy viking szerepébe, holott nem ezt gondolta. Mindig is az volt a véleménye, hogy dühből semmiképpen sem lehet harcolni, a düh erőt ad, de a technikából reflekszekből elvesz, és megcsalja az ember érzékeit.

- Büszkeségre? Ugyan -csóválta a fejét -miért kéne büszkének lennem arra, hogy a lábaim megbosszulására fecsérli az egész életét, amikor azokon járni már nem fogok soha többet.

- Miért nem mondod meg neki?

- Mondjam meg neki, hogy a céljai értelmetlenek, és egész eddig fölöslegesen edzett annyit? Nem, erre képtelen lennék, erre magától kell rájönnie. De most már hagylak menj csak, Pléhpofa bizonyára kilép a házából, és indul a hajókhoz, neked meg beszélned kell vele.

- Miért akarja ennyire, hogy máris megmondjam neki?

- Mert akkor már nem vonhatod vissza, és úgy érzem, ha itt maradsz még több ilyen jó beszélgetésbe részem lehet.

- Oh köszönöm -mondta kissé zavarodottan, majd kilépett a házból és futva indult a főnök háza felé. Egy biztos Halkon Hofferson más volt, más, mint a többi viking. Ki tudja, egyszer tényleg megbarátkozhatnak a vikingek a sárkányokkal.

Futott ahogy a lábai bírták, nem nézett csak maga elé, nem foglalkozott az éppen ébredező vikingekkel sem. Gyorsan akart elérni a főnök házához, ami a hegy tetején volt, hogy a törzsfő beláthassa az egész szigetet, vagy legalább a falut.

Mire felért már egészen kivilágosodott, és zihálása, szúró oldala miatt majd hogy észre sem vette a házából kilépő Pléhpofát, aki viszont kérdő tekintettel fedezte föl a térdein támaszkodó kifulladt fiút.

Miután Thalior nagy nehezen realizálta, hogy a törzs feje ott áll mellette, gyorsan összeszedte magát, és egy nagy légvétel után, lassan, de elkezdett beszélni:

- Jó reggelt Pléhpofa!

- Bár az lenne. -Thalior nem igazán értette ezt a választ, de gondolta, hogy a veszélyekkel teli út miatt mondja ezt és inkább folytatta mondandóját.

- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy élnék a lehetőséggel és letelepednék Hibbanton. -a fiú várta a főnök reakcióját, ami -meglepetésére- egy széles mosoly volt,

- Ezt örömmel hallom. Most nincs sok időm, de annyit mondok azért, hogy majd kapsz egy területet ahol felépítheted a házad, természetesen ebben majd segítünk, ha visszatérünk erről a portyáról. A házhoz majd kapsz elég fát, követ, ami kell. -számolta be mosolyogva a férfi, látszott, hogy ez a kis változás felvillanyozta, és ez boldogsággal töltötte el a délről érkezett új lakót. Aki kicsit elmélázott, miután gondolatait új házának lehetséges tervei elárasztották, de megrázta fejét és válaszolt:

- Köszönöm szépen, és viszont látásra mihamarabb -ezzel sarkon fordult, és Bélhangos felé vette az irányt, aki a harcosok közül egyedül a szigeten maradt, hogy kitanítsa az újoncokat, majd mikor odaért ő is beiratkozott a kiképzésre. Onnan futva indult az erdő fele, hogy megnézze sárkányát, aki már-gondolta-joggal haraphatja le a fejemet, úgy elhanyagoltam-ugyanakkor tudta, vagy legalább is elég erősen reménykedett benne, hogy ez nem fog bekövetkezni, és így azon az ösvényen, amin az első nap a faluba érkezett bevágta magát a reggeli köd és harmat borította erdőbe, hogy fél órás keresés után megtalálja a helyet, ahol aznap Kőfalat, hagyta.

Amikor a tisztásra lépett ámulat fogta el, ugyanis hátasát nem találta a fák gyűrűjében található kicsinyke téren, de tíz perc alapos keresgélés után a tisztás körüli erdőben sem talált Kőfalra. Elgondolkozott, hogy magához hívja-e fütyüléssel, ahogy azt eddig is csinálta, de fent állt a veszély, hogy valaki meghallja, ezért inkább úgy döntött, hogy egy kicsit tovább kutat.

A tisztástól, mint egy száz lépésre egy elég érdekesen meghajlott fenyőbe ütközött, és onnan északabbra vittek nyomok, amiket könnyedén követett, ugyanis útjai során megtanulta a nyomolvasás művészetét.

Nem telt egy órába sem mire, kiért a partra, ahol hátasa lábainak nyomán végig nézve a távolban megpillantotta az állatot, ami éppen halakat próbált elkapdosni a tengerben.

Thalior elkezdett sétálni Kőfal felé, aki miután kifogott egy ártatlanul ficánkoló lazacot szétnézett és megpillantotta gazdáját, gyorsan bekapta reggelijét és széttárta jó két méteres szárnyait és elrugaszkodott a talajtól, hogy egy percen belül a felé sétáló fiú mellett ülhessen le.

Miután letelepedtek Thalior halkan köszönt sárkányának, majd:

- Bocsáss meg, hogy csak most jöttem, de sok volt a dolgom. -erre csak egy nyugodt morgást kapott, amin elmosolyodott. Csodálta ezt az állatot, erős, robosztus volt, mégis könnyen vette az éles kanyarokat, ellenségeiket sziklába tudta zárni, majd fölrobbantani, ugyanakkor legjobban az volt számára az érdekes, hogy az állat általában megértette, és ez egy egyedül utazó fiatalnak a legjobb fegyvernél is többet ér. -Most majd újra itt kell, hogy hagyjalak, mert ezek az emberek nem tűrnének meg téged, de ígérem, hogy visszajövök… hamarabb. Most nem maradhatok viszont sokáig, mert délután kezdődik a sárkánytréning, ja meg előtte Astridéknál, az egyik viking lány, ebéd van. -a sárkány morgott egy unott, de inkább semleges félét, ami egyenlő volt azzal, hogy ha te mondod, de aztán gyere, mondattal.

Úgy egy órát játszhattak a parton, ami után Thalior visszatért az erdőbe, amit tervei szerint egy kicsit föl akart fedezni, ezért nem a tisztás fele, hanem északabbra vette az irányt, és lassan kanyarodott a keleten lévő falu irányába.

Olyan fél óra gyorsabb séta után egy igen érdekes jelenségnek lehetett tanúja. Egy árokba lépett bele, ami olyan volt mintha egy óriási katapult lövedék vájta volna, de magasabban a fák ágai is letöredeztek, kisebb fák ki is dőltek, azaz az egész olyan volt mintha a katapultból egy kisebb házat lőttek volna ki, és az végigcsúszott volna a hegyoldalon.

Mielőtt jobban szétnézhetett volna az árok túloldalán lévő fák között, mint egy villanás futott el egy fiú, ami még érdekesebbé tette a helyszínt és Thaliornak több sem kellett, el kezdte követni az előtte elrohanó fiút. Ugyanakkor tartott egy rendes távolságot és ügyelt rá, hogy ne vegyék észre, jobbnak látta, ha lopakodva követi a fiút, akit miután jobban megnézte ráismert Hablatyra. De vajon ő itt mit csinálhat? -gondolta, majd tovább eredt, hogy tartsa a lépést.

Rövid időn belül Hablaty megállt és körülnézett, de Thaliort nem vette észre aki már mestere volt a rejtőzködésnek, ugyanis még a Déli-szigetvilágban sok kalóz elől kellett elbújnia, akik figyelmesebbek voltak mint a kovácsinas. Miután Hablaty biztosra vélte, hogy senki sem követi, bevetette magát egy sziklarepedésbe, ami egy járaton keresztül egy medencébe vezetett.

A déli fiú jobbnak látta, hogy csak a medence szélére mászva figyelje az inaslegényt. Felmászott egy szikla mellé, ahonnan tökéletesen be lehetett látni az egész teret, ahova a járat vezetett. Ugyanakkor amikor szeme elé tárult Hablaty, egyszerre fogta el meglepettség és rémület. Gyorsan lehúzta a fejét, majd lassan, óvatosan újra benézett a medencébe, ahol tényleg az volt, amit gondolt, hogy látott. Egy fekete denevérszárnyú, karcsú, kecses sárkány, aki nyugodtan reggelizett egy hallal teli kosárból, viszont a legfurcsább az egészben az volt, hogy a karcsú, erőtlennek tűnő vikinglegény az állat farkán ült és valamit ügyködött.