„Bemehetsz hozzá, magatokra hagylak titeket. Ha bármi van, én itt leszek a közelben."– mondta a nővér Alexnek a kórterem előtt. Látta rajta, mennyire izgul, ezért próbált egy kis lelki támogatást nyújtani a számára.

Amikor a fiú bátortalanul beljebb lépett, meglátta az ágyban fekvő Winstont, akinek a karjába infúzió volt bekötve, a mellkasa körbe volt tekerve és a fején hatalmas kötés éktelenkedett.

Ebből a kötésből egy cső vezetett az ágya széléhez erősített műanyag palackhoz, amiben első ránézésre valamilyen vöröses színű folyadék gyűlt össze, ami egyértelműen vérnek látszott.

Alex a látványtól kissé megszédült és neki kellett támaszkodnia az ajtónak, nehogy elessen. Azzal igyekezett megnyugtatni magát, hogy a legnagyobb félelmei nem következtek be és neki most erősnek kell mutatkoznia, mindkettejükért.

Ahogy Winston kinyitotta a szemét és meglátta látogatóját, azonnal rámosolygott, amit a fiú viszonzott. Néhány könnycsepp azonban, akaratlanul is megjelent a szemében, amiket nem tudott észrevétlenül letörölni.

„Alex jól vagy? És mi történt a karoddal?" – kérdezte Winston kissé még gyenge hangon.

„Még hogy én jól vagyok-e? Halálra ijesztettél! Soha többé nem csinálhatsz ilyet, megértetted?" – ripakodott rá Alex.

Winston nem tudta, hogy mi váltotta ki ezt a heves reakciót és legfőképpen azt, hogy a fiú miért mondta neki ezeket, ráadásul ennyi érzelemmel a hangjában.

Alex igyekezete láttán, hogy próbáljon nagyon szigorúnak mutatkozni, muszáj volt elmosolyodnia.

„Nem viccelek! Komolyan mondom!" – nézett rá szúrós szemmel a másik fiú.

Alex leült Winston mellé az ágyra, megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézve azt mondta: „El sem tudom mondani mennyire féltem! Rettenetes volt ez az elmúlt pár óra! Azt hittem elveszítelek."

„Elveszítesz? Ezt, hogy érted? Én azt hittem, hogy te és Charlie..."

„Nincs olyan, hogy én és Charlie! Köztünk nincs semmi!" – szakította félbe Alex a fiút. „De várjunk csak! Te azt hitted, hogy mi együtt vagyunk és mégis kockáztattad az életed? Miattam?" – kérdezte elképedve.

„Alex, én érted bármit megtennék." – mondta Winston elcsukló hangon. „És habár a kempingezéskor az értésemre adtad, hogy te nem akarsz tőlem semmit, én még mindig szeretlek!"

Nem tudta, hogy milyen reakciót kap válaszul, hiszen első alkalommal mondta ezt Alex-nek, de úgy gondolta, az események fényében nincs értelme félnie attól, hogy szavakba foglalja az érzéseit. Ehhez túl rövid az élet.

„Tudom." – felelte mosolyogva Alex.

„Ezt hogy érted? Pontosan mi az, amit tudsz?" – érdeklődött Winston.

„Azt, hogy még mindig szeretsz."

„De... ezt nem értem. Mármint honnan tudod?" – kérdezte döbbenten a fiú.

Alex nem akarta továbbra is bizonytalanságban tartani Winstont, látta rajta, hogy semmit nem ért az egészből és már ő is szeretett volna mielőbb tiszta vizet önteni a pohárba.

„Rendben, elmesélem mi történt, de kérlek, ne szakíts félbe, oké?"

„Ígérem."

„Azt ugye tudod, hogy amikor felpaprikázódtak a dolgok a suli előtt, akkor én nem voltam ott." Winston szeretett volna megszólalni, de ígéretet tett, így csak bólintott. „Na, ez azért volt, mert mi Zach-kel hátul az irodákat vertük szét."

„Hogy mit csináltatok?" – kérdezte meghökkenve Winston. Majd rájött, hogy máris megszegte az ígéretét. „Sajnálom!" – tette hozzá, bocsánatért esedező pillantások kíséretében.

Ennek a gyönyörű, mogyoróbarna szempárnak Alex soha nem tudott ellenállni, de most erőt vett magán és próbált nem elmosolyodni, ahogy egyébként tette volna. Beszámolóját az irodában történtekkel folytatta.

Winston arcán látszódott, hogy forogtak az agytekervényei és kezdett kirajzolódni előtte a történet, de nem volt biztos benne, hogy pontosan hova akar kilyukadni Alex, ezért csak hallgatta tovább.

„Azért mentettél meg, nem törődve a következményekkel, amikor láttad, hogy az autó fel fog robbanni, mert igaz, amit Zach-nek mondtál?"

„Tudtam, hogy komoly bajod eshet és azt nem hagyhattam. Nem azért tettem, hogy megbocsáss, vagy visszafogadj, hanem mert fontos vagy nekem. Azt hittem Charlie-val együtt vagytok, de ez sem érdekelt.

Biztonságban akartalak tudni, történjen bármi. Alex, én soha nem szűntem meg szeretni téged és csak azt szeretném, hogy te boldog légy, akivel csak szeretnél."

Nem tudta a könnyeit tovább magában tartani. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, elfordította fejét az ablak felé, hogy a fiú ne lássa sírni.

Alex lassan kinyújtotta a kezét, finoman végigsimította Winston arcát, majd gyengéden maga felé fordította azt. Odahajolt közvetlen közel hozzá és azt suttogta:

„Ennek örülök, mert te teszel engem boldoggá. Amikor elindultam megkeresni téged a parkolóban és most is, ahogy a kórtermed felé jöttem, végig azt akartam elmondani, hogy én is szeretlek!"

A meglepett Winston talán mondani akart valamit, de mielőtt bármit is reagálhatott volna, Alex átölelte, majd gyengéden megcsókolta.

„Annyira hiányoztál!" – mondta, miközben fejét a másik fiú vállára hajtotta.

„Te is nekem!" – felelte Winston, miközben, nem törődve a fájdalommal, magához szorította Alex-et.

A két fiatal úgy nézett egymásra, mint ha megint a bowling pályán lennének. Azt az intim pillanatot élték újra át. Ugyanaz az erős érzelem, pedig azóta mennyi minden történt.

Alex óvatosan felfeküdt az ágyra és Winston karjaiba temetkezett. Újra úgy érezte, végre biztonságban van. Fejét a fiú mellkasára hajtotta, hogy hallhassa a szívdobogását.

Úgy ölelkeztek, mintha soha nem akarnák elengedni egymást. Minden tökéletes volt, elszállt a fájdalom, a félelem és a kétségek. Abban a pillanatban csak ők ketten voltak ezen a világon.

Hajnali 3 óra körül, nem sokkal azután, hogy a fáradságtól Alexet és Winstont is elnyomta az álom, a nővér belesett a kórterembe, hogy megnézze minden rendben van-e.

Amikor meglátta az egymás karjaiban alvó két fiút, megfogott egy vékony takarót és Alexre terítette, ahogy azt otthon is sokszor megtette a saját fiával.

Majd csendben ahogy jött, úgy ment is vissza a nővérpultba. Hagyta a gyerekeket pihenni, tudta, hogy rájuk fér ennyi izgalom után.

A látogatási idő kezdetekor, reggel 8 órakor, édesapja és édesanyja kétségbeesetten keresték Alex-et, akit nem találtak az ágyában. Nem tudták, hogy ez mit jelent, vizsgálaton van, csak sétál egyet, vagy valami baj történt.

Amikor Miss Nevin meglátta a szülőket, azonnal odasietett hozzájuk és miközben kérte őket, hogy kövessék, elmondta a kora hajnal eseményeit az orvosi vizsgálattal és annak eredményével együtt.

Ahogy megérkeztek a 391-es kórteremhez és benéztek az ajtón, örömkönnyeket csalt a szemükbe a látvány, ahogy Alex és Winston még mindig összekapaszkodva feküdt az ágyon.

Mr. és Mrs. Standall az elmondottak alapján tudták, hogy azok a lehetséges kimenetelek, amiktől a leginkább féltek, nem következtek be. Ez egy kicsit megnyugtatta őket.

Miután kértek papírt és tollat, megköszönték a nővérnek a segítségét és kint leültek, hogy ott várják meg, míg felkelnek a gyerekek. Egy cetlit tettek az ágy melletti éjjeliszekrényre azzal az üzenettel, hogy:

Drágám,

Nem akartunk zavarni titeket. Kint várunk. Ha felébrednétek, ott megtalálsz!

Szeretettel: anyu és apu

Amikor Winston felkelt, Alex még aludt. Ahogy nézte őt, mennyire békésen szunyókál és azon gondolkodott, hogy el tud-e képzelni annál szebbet, mint hogy egész életében ez a látvány fogadja ébredéskor, megpillantott egy papírdarabot a nővérhívónak támasztva, jól látható helyen.

Miután elolvasta mi áll rajta, egy kissé ideges lett. Bár talán inkább az lenne a jó szó, hogy izgult. Rettenetesen. Hiszen soha nem találkozott még Alex szüleivel és valószínűleg azt sem tudják, hogy ő kicsoda.

Vajon elfogadnak majd? Mi lesz, ha nem engedik, hogy együtt legyünk Alex-szel? Nem, az nem lehet. Azt hallottam, hogy ők nagyon kedvesek és megértőek. De az apja rendőr, kemény ember, mi van, ha neki nem tetszik ez az egész? Egek!

Ahogy ezen tűnődött meghallotta a számára oly kedves hangot, aminél több nem is kellett, hogy az aggódás szinte semmivé oszoljon és azonnal elmosolyodjon. „Te már fent vagy?" – kérdezte tőle Alex.

„Most ébredtem én is nemrég, de olyan békésen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged." – felelte. Majd odahajolt és egy rövid csókkal üdvözölte az éppen nyújtózkodó szerelmét.

„Van valami baj?" – kérdezte Alex. Látta, hogy egy papír van Winston kezében és érzett egy kis nyugtalanságot a hangjában. A fiú átnyújtotta neki a cetlit, hogy ő is el tudja olvasni.

„Itt vannak a szüleid, kint várnak." – mondta, érezhető aggodalommal a hangjában.

„És mi a gond?" – kérdezte Alex értetlenkedve.

„Nem tudom mit fognak hozzám szólni? Mi lesz, ha nem kedvelnek majd? Egyáltalán tudnak rólunk? Mármint, ami köztünk volt? Arról, hogy jártál... egy fiúval?" Csak úgy záporoztak a kérdések Winston szájából.

Alex rájött, hogy erről nem is beszéltek. Persze sokkal fontosabb dolgokat kellett tisztázniuk, miután Winston végre magához tért a műtét után.

„Először is fogd meg a kezem!" – kezdte Alex és kinyújtotta mindkét karját Winston felé. „Majd vegyél egy nagy levegőt!"

A fiú kétkedett ugyan, de miután látta, milyen ellenállást nem tűrően néz rá az a gyönyörű szempár, engedelmeskedett. Szembefordult Alex-szel, megszorította a kezét, vett egy mély levegőt, bent tartotta pár pillanatig, majd kifújta.

„Na, jobban vagy már?" - érdeklődött Alex.

„Igen, egy kicsit." - felelte egy kissé még bátortalanul Winston.

„Nyugodj meg! Akkor most beavatlak a tegnap történtekbe, rendben?"

Alex elkezdte az elejétől, onnan, hogy megérkeztek a szülei a kórházba és hogy Zach elszólta magát nekik, miért is volt a fiuk a parkolóban, Winstont keresve. Azaz már tudtak kettejükről, mielőtt ő bevallotta volna nekik.

„Tudod, amikor apa bejött a kórtermembe elmondani, hogy mit tudott meg az állapotodról és arról, hogy van, aki soha nem ébred fel egy ilyen műtét után, én teljesen bepánikoltam. Megint.

Valószínűleg a sokk miatt, az volt a reakcióm mindezekre, hogy egyszerűen elkezdtem mesélni apáéknak, folyamatosan és emlékeim szerint nagyon hosszan. Rólad, illetve rólunk. Mindent elmondtam nekik, amit már rég el kellett volna."

„Mindent?" – kérdezte óvatosan Winston.

„Igen, mindent." - felelte a lehető legmegnyugtatóbb mosoly kíséretében Alex.

„Amikor a padon ülve megfogtad a kezem, azzal az érintéssel kezdődött minden. Nem tudtalak kiverni a fejemből. Nagyon sokat gondoltam rád, meg akartalak ismerni, ezért is hívtalak fel, hogy menjünk el kávézni. És nem csalódtam, sőt!

Majd jött a beszélgetésünk a Valentin napról, emlékszel? Amikor Tyler arra a horrormaratonra invitált, de te fotóztál a bulin, ezért mondtad, hogy menjünk el előtte nap valahova. Kettesben."

Winston nem szólalt meg, csak a szép emlékektől kissé párás tekintettel bólintott.

„Így utólag elmondhatom, hogy alig bírtam türtőztetni magam, annyira örültem, hogy elhívtál. Bár lehet, hogy láttad is rajtam." – nézett kérdőn a fiúra.

„Reménykedtem, hogy azt látom." – felelte Winston, majd lesütött szemmel várta a folytatást.

„És akkor elmentünk bowlingozni. Tudod mire emlékszem a leginkább arról az estéről?"

Winston egy kicsit elpirult, az első csókjuk még élénken élt a gondolataiban.

„Hogy mennyire elvertelek a játékban!" – mondta hangos nevetés kíséretében Alex. De mielőtt Winston megsértődhetett volna, gyorsan hozzátette „Nyugi, csak ugratlak!"

„Amikor megcsókoltalak és azt mondtad, egész este erre vártál, úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember a Földön.

Ahogy visszacsókoltál, megszűnt a világ létezni, ott és akkor elvesztem! Mégis soha annyira nem tudtam, hogy a legjobb helyen vagyok, mint akkor, a karjaidban."

Winston nem akarta félbeszakítani a történetet, de nem tudta kordában tartani az érzelmeit. Alex odaült mellé és kezével letörölte szerelme arcáról a könnycseppeket.

„Ezek csak örömkönnyek." – mondta. „Reménykedtem benne, hogy te is ugyanúgy éreztél, mint én. De amiket mondasz... Szebb, mint álmaimban gondoltam volna!"

Alex odahajolt hozzá, két tenyerével körbeölelte Winston arcát, kissé föléhajolt és ezúttal a homlokára adott egy olyan csókot, amelyben minden érzelme és gondolata egybeforrt.

„Olyan érzéseket ébresztettél fel bennem, amiket talán tudat alatt elrejtettem magamban. Már alig emlékeztem milyen az igazi boldogság, míg meg nem jelentél az életemben.

És nem akarok arra gondolni, milyen lenne nélküled. Veled akarok lenni, ha te is ezt szeretnéd!" – öntötte ki szívét Alex.

Ez a romantikus megnyilvánulás és ezek a nagy szavak, egyáltalán nem voltak jellemzőek rá, de ebben a pillanatban, csak arra tudott gondolni, hogy az érzéseit szavakba öntse és hogy egyszerűen ki kell mondania azokat.

„Semmire nem vágyom jobban!" – vágta rá Winston, ismét könnyes szemmel, de ezúttal nem volt egyedül.

„Amikor szakítottál, akkor jobban kellett volna igyekeznem és nem elfogadnom a döntésed." – kezdte vallomását ezúttal Winston.

„De az, hogy minden indok nélkül tetted, gyakorlatilag összetört. Sebzett és dühös voltam, úgy éreztem elárultál és azt, ami köztünk volt, így inkább megpróbáltalak elfelejteni.

Azonban rá kellett jönnöm, ez nekem nem fog menni. Ezért is öntöttem ki a lelkem Zach-nek. Azt hittem, az lesz az utolsó esélyem elmondani, mit is érzek irántad.

Miután megtudtam, hogy az csak gyakorlat volt és azt követően, hogy ki tudtam mondani valakinek hangosan, úgy éreztem, lesz elég bátorságom beszélni veled is.

Ám aztán nem sokkal a döntésem után hallottam, hogy te és Charlie csókolóztatok és egy világ omlott össze bennem. Rádöbbentem, hogy elkéstem!

Alex, nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, főleg azok után, amiken keresztülmentem az elmúlt hetekben a szakítás óta, hogy nem is beszéltünk és kerültél engem.

Borzasztóan éreztem magam! De most olyan, mintha megfordult volna velem a világ. Elmondhatatlanul boldog vagyok!"

„Az elmúlt évek történései után, azt hittem soha nem leszek újra az az ember, aki korábban voltam. Azonban miután megismertelek, rá kellet jönnöm, hogy most vagyok csak igazán önmagam. És ezt neked köszönhetem!" - mondta Alex.

„Megnyitottál egy új világot nekem. Mindig is úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, de mindeddig próbáltam elnyomni magamban és nem foglalkozni vele. De most már tudom, hogy mi volt az. Te."

/Remélem, hogy tetszett nektek ez a fejezet. Ha igen, kérlek szavazzatok! Én is nagyon vártam már a fiúk találkozását és a nagy beszélgetést közöttük. Igyekeztem nem "nyálasra" megírni, de örülnék, ha megosztanátok a véleményeteket azzal kapcsolatban, hogy ez sikerült-e, vagy sem! A következő fejezetre lehet egy kicsit többet kell várnotok. Elöljáróban elmondanám, hogy megtudjuk, volt-e oka izgulni Winstonnak a Standall családdal kapcsolatban. Illetve váratlan látogatók érkeznek a kórházba.../